Vastag, fehér rétegben lepte be a hó az orosz fővárost és folyamatos utánpótlást is kapott az éjszakai égen úszó, sötét felhőkből. Az apró hókristályok tömege már egy hete, Karácsony óta hullott nagy szemekben, szinte megállás nélkül és úgy tűnt, a havazás még Szilveszter éjszakáján sem hagy alább.

Az utca két oldalán magasodó emeletes házakban mindenki a visszaszámlálásra készülődött. Sokan a kékes fénnyel villogó tévék előtt ültek, mások a bulikban dorbézoltak, és persze bőven voltak olyanok is, akik több üveg vodkába fojtották duhaj örömüket vagy magányos bánatukat.

A hidegben kevesen járták az utcát, de akik odalent, a bokáig érő hóban poroszkáltak túl részegek voltak vagy pedig túlságosan is ölelkeztek ahhoz, hogy eszükbe jusson a magasba nézni. A sűrű hóesésben amúgy is nehezen vehették észre, de ha jobban meresztik a szemüket, a második emeleti párkányok egyikén valami furcsát szúrhattak volna ki.

Most azonban senki sem foglalkozott a második emeleti párkánnyal. Az esztendő nyűgeitől megszabaduló polgárok a behűtött pezsgőket készítették elő és a tévével kórusban számolták vissza az év utolsó másodperceit.

Csitíri… tri… dva… agyin…

Aztán a következő pillanatban trombitálás, kiabálás, dudálás, petárdák, tűzijátékok és rakéták durranásai vették át a hatalmat az ünneplő városban. Mindenki önfeledten búcsúzott az óévtől és köszöntötte az újat!

Mindenki, kivéve egyvalakit azon a bizonyos második emeleti párkányon. Fekete, testhezálló meleg ruhát viselt, ami jól kihozta karcsú alakjának formáit, ahogy az ablak előtt guggolt. Fejére fekete csuklyát húzott, hogy ne csak arcát, de hosszú, sűrű hajzuhatagát is elrejtse. Nem figyelt a dajdajozásra, a dobhártyarepesztő petárda-durranásokra és a magasban ezernyi formára bomló tűzijáték-villanásokra sem.

Figyelmét az ablakra szerelt riasztóberendezés kiiktatása kötötte le. Egy perce érkezett csak, macskaügyességgel felszökellt a másodikra és két perce volt, hogy kirámolja a most éppen valahol Nyugat-Európában lazuló „vállalkozó” titkos, védett lakását. Pár pillanatra volt még szüksége, hogy…

Ekkor odalent, nem túl messze részeg kurjongatás és kornyikálás visszhangzott végig az utcában. Valaki iszonyú hangosan próbált énekelni. Ám a kettő közül csak az iszonyú hangoshoz volt tehetsége.

A hang, bár nehezen felismerhető volt, valahonnan ismerősnek tűnt – sőt, a hozzá csatlakozó másik is, aminek a gazdája szintén üvegrepesztő módon próbálta aláfestő lalázással emelni az előadás színvonalát. Sikertelenül.

– Maybe I didn’t treat you quite as good as I should – rikoltotta a hang és folytatta: – Maybe I didn’t love you quite as often as I could.

Ez a Pet Shop Boys-tól az Always on My Mind  – ötlött a csuklyás alak eszébe.

Lenézett – és nem csalódott! Odalent, a sűrű hóesésen keresztül két, részegen tántorgó alak tűnt fel. Botladozva, egymást támogatva poroszkáltak a hóban, ami már önmagában is nagy mutatványnak tűnt, lévén a kisebbik legalább három fejjel volt alacsonyabb a társánál. A kicsi – hogy sokoldalúságát bizonyítsa – egy konzervdobozzal ütötte az alapot, ami a rögtönzött előadás egészét véve a leginkább hasonlított az eredeti szám hangjaira.

A csuklyás alak, Scarlett meglepetten nézte őket, miközben azok odalenn az ablakokat kémlelve éppen őt keresték.

– Little things I should’ve said and done, I never took the time – folytatta Charlie, a magasabb részeg vonyítva. – You were always on my mind.

Hasonlóan illuminált társa, Bob a sűrű hóesés és az emberes mennyiségű alkohol ellenére valamilyen csoda folytán végül kiszúrta Scarlettet – hiába is próbált a lány láthatatlanná válni. Bob felintegetett, majd meglökdöste Charlie-t, aki estében szintén hadonászott valamit – csak éppen nem Scarlett irányába.

Aztán együtt elismételték a refrént:

– You were always on my miiiiiind!

Bob dülöngélve hógolyót gyúrt, majd mintha egy királyi udvarban szolgálna, szertartásos mozdulatok közepette átnyújtotta Charlie-nak. Charlie gondosan célzott, majd dobott – és Scarlett mellett a falat találta el.

– Ne csináld, te hülye! – sziszegte a lány dühösen.

– Nem hallom! – üvöltötte Charlie és már dobta is a második hólabdát.

A fehér golyó Scarlettet beterítve ismét a falon csattant.

Az „éneklés” még mindig folytatódott:

– Tell me, tell me bambambambam – hablatyoltak tovább, mert elfelejtették a szöveget. – Give bambambambambambambam satisfied. Satisfieeeeeeeeeeeeeed!

Újabb hógolyó röppent fel a másodikra, ám ez is elhibázta a lányt. De a „vállalkozó” lakásának ablakát már nem: a keményre gyúrt labda telibe találta és bezúzta az üvegtáblát, mire azonnal éles hangú sziréna harsant. Scarlett a falhoz lapult, próbált láthatatlanná válni a hóesésben, Charlie és Bob pedig eltátották a szájukat – hogy néhány kövérebb hópelyhet olvasszanak fel a nyelvükön. A csituló petárdazajban kíváncsi szomszédok kukkantottak ki az ablakon, de a szilveszteri mámor megakadályozta őket, hogy bármilyen, az éjszakához és a hangulathoz nem illő dolgot észrevegyenek.

Scarlett ruganyosan, gyorsan, de folyamatosan káromkodva mászott le Charlie-ékhoz.

– Mit csináltok ti itt? – dühöngött, miközben lehúzta a csuklyáját.

– Hát… ne… ne.. neked akartunk… boldog új évet kívánni, Sznyegurocska! – dadogta akadozó nyelvvel Charlie.

– Elment az eszetek? Hülyék vagytok?

– Talán mindkettő – válaszolta Bob tántorogva.

– Mit csináltok itt? – kérdezte újra a lány.

Sem Charlie, sem pedig Bob nem tudott gyors választ adni a kérdésre, de nem is nagyon lett volna rá módjuk, ugyanis a sarkon kék villogót használó rendőrautó fordult be. Szerencsétlenségükre a kerületi járőr éppen a szomszéd utcában beszélgetett a sógornőjével, így fél perc alatt a helyszínre ért.

Scarlett szikrázó szemekkel, dühösen nézte a két részeget, majd sarkon fordult és az épület árnyékában maradva elrohant. Ahogy karcsú alakja pillanatok alatt beleveszett a hóesésbe Charlie még nem is sejtette, hogy hosszú évekig ez lesz az utolsó pillanat, amikor Scarlettet láthatja.

Charlie azért még utána kurjantott:

– Most meg… hová rohansz, gyévocska? – aztán Bobbal együtt kórusban folytatták az éneklést. – You are always on my miiiiiiiiiiiind!

A rendőrautó pár méterrel előttük állt meg és a járőr egy rövid pillanatra bekapcsolta a szirénát. Aztán dühös hangja oroszul reccsent a kocsira szerelt hangosbeszélőből:

– Azonnal szüntessék be a nem jogkövető cselekményt és távozzanak a helyszínről!

– Mit ordibálsz az ordibátorba? – ordibált vissza Charlie. – Én imádom Mockbát! Ja… ööö…  vagymi… da… Born in the USSR! – kezdte énekelni az átköltött Springsteen-számot.

A rendőr kiszállt az autóból, hogy intézkedést foganatosítson, de három, az egyenruháján csattanó hógolyó megállította.

– ATTAK! – üvöltötte Charlie.

– URRRAAAA! – kiáltott lelkesen Bob és hógolyókkal a kezükben, mindenre elszántan rohanni kezdtek a rendőr felé.

De nem jutottak közelharctávolságba. Egy nagy jégfolton megcsúsztak és hatalmasat csattanva hanyatt estek.

– Amerikánszkij idióti! – sziszegte a rendőr.

– Én l… lan… lannisteriai vagyok! – kiabált vissza Bob. – A megyéből, nagy jó uram!

Charlie és Bob pár bizonytalan próbálkozás után lemondtak arról, hogy Újév napján talpra kecmeregjenek. A hiábavaló erőlködés helyett inkább röhögve, vadul hadonászó kezekkel és lábakkal vodkától bűzlő, részeg hóangyalokat rajzoltak a koszos, útszéli latyakba.

– Sznóvim gódom, policija továris! – üvöltötte Charlie és a mellette fetrengő Bob fuldoklott a röhögéstől.

VÉGE

A Biggin Hill-i ház most üresen árválkodott.

Hiába a Viszokót megrázó földrengés és az összeomlott piramis, hiába a több országban nagy kárt okozó üldözés, Al hiánya most egyetlen embernek sem tűnt fel. Mivel szomszédai amúgy is csak az elmúlt napok híreiből vagy az internetről ismerték meg Alastair Wymant, a tizenöt perces hírnév elmúltával egyiküknek sem vette észre, hogy a habókos történész lakásában már legalább egy fél hete senki sem mozgolódott.

Al otthonában a jegyzetek, térképek, elemzések halmai ugyanolyan rendetlenségben álltak, mint korábban, a polcok a leszakadásig terhelve roskadoztak a könyvek alatt és az íróasztalon is csak hosszas pakolászás és rendezkedés után lehetett volna átlátni a jegyzetkáoszt.

A néma csendet csak a falióra halk, monoton ketyegése törte meg. És persze egy, a dolgozószobában hanyagul összerakott könyvhalom, ami éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy óvatos imbolygás után hatalmas csattanással felboruljon és méteres körzetben szétterítse a padlón a tornyot alkotó könyveket.

Charlie úgy gondolta, tutira biztos a dologban – Al Wyman azonban mégsem tartózkodott otthon!

A gyönyörű, nyugodt völgyben zöldellő fák tízezrei nőttek a természet csodáját dicsérve.

Ám nem a növényzet, nem a fák, hanem a rajtuk pihenő, legalább százmillió Danaida- vagy pompás királylepke volt az, ami egészen különlegessé tette a Föld e buja szegletét. A narancs-fekete-vörös színben pompázó, gyönyörű, ám mérges lepkék hada egészen az észak-amerikai Nagy-Tavak vidékéről, több generációval korábbi elődeik nyomában repültek, hogy itt, Mexikóban vészeljék át a hideg teleket.

A ritka pillangók azonban nem pihenhettek sokáig több ezer kilométeres útjuk végére érve, mert valami megzavarta őket.

Ágak hajlottak, fatörzsek reccsentek, levelek zápora hullott a földre, ahogy lassú, dübörgő léptekkel hatalmas test közeledett az erdő mélyéből. A lepkék riadtan emelkedtek a levegőbe, kavargó szárnytengerük az erdőre árnyékot vetve szinte elsötétítette a Napot és félhomályba űzte az élet lüktető színkavalkádját. A sötét, kavargó pillangófelhőben irdatlan, emberforma alak jelent meg.

Lassú, magabiztos léptekkel, egyenes, büszke tartással haladt, mély, torokhangú morgása messzire hallatszott, miközben karjaival hadonászva utat vágott a sűrű kavargásban. A lepketenger a magasba, a fák fölé emelkedett, a recsegés-ropogás pedig már egészen közelről hallatszott.

Olyan közelről, hogy az aljnövényzetben lapuló férfinak egy fél percre még a lélegzetét is vissza kellett tartania, nehogy felfedezze őt a fák közt csörtető szörnyeteg. Napok óta ült már a kidőlt törzs alatt kialakított vackában. Várt a nagy pillanatra. A nagy pillanatra, ami hite szerint nem csak őt robbantja vissza a legmegbecsültebb történészek ligájába, de az egész történelemtudományt is fenekestől felforgatja.

Lejjebb húzódott, ahogy a feje felett a fatörzset hatalmas, szőrös, hatujjú kéz markolta meg. A gigászi jövevény valami gyanúsat érezve beleszagolt a levegőbe, majd mozdulatlanná dermedt. Pár másodperc telt el így lélegzetvisszafojtva, aztán a hat ujj elengedte a törzset és a hatalmas alak csörtetve továbbhaladt az erdőben.

Most egy jóval kisebb, bekötözött emberi kéz kapaszkodott meg a törzsön. Majd tulajdonosa nyögve felhúzta magát a bokrok rejtekében a laza erdei talajba ásott gödörből. Letörölte az arcán folyó izzadságot és a koszt. Nagyot sóhajtott. Aztán felszisszent. Bár véraláfutásos ajkai már kezdtek begyógyulni, a beszívott párás, fullasztó levegő végigjárta törött fogait és megcincálta a szabad idegvégződéseket.

– Nya, véghe – mondta röviden Al Wyman, aztán a hátára vette a jegyzeteivel megtömött zsákot.

– Bné haelohim – mondta csak úgy magának és csendben a nefilim után lopakodott.

Kisvártatva ő is eltűnt a lassan visszaereszkedő Danaida-lepkék tengerében.

Párszáz méterrel odébb, a hatalmas lábak által kitaposott csapás végén, mint valami világvégi dzsungelben rejtőző, az emberi tekintetek elől bujkáló szörnyszülött, a fák között magasodott Al úticélja, a romjaiban is impozáns, lépcsőzetes piramis, ami a történész reményei szerint most végre felfedi évezredes titkait.

Al egészen az építmény legalsó, monumentális kősoráig sétált, aztán megállt. Újra nagyot sóhajtott, de most nem törődött a fájdalommal. Egy pillanatra visszanézett, mintha a napfénytől, a pillangóktól, az egész földi világtól búcsúzna – aztán egy lépéssel eltűnt a piramis oldalán tátongó lyukat eltakaró bokrok ágai között…

(folyt.)

A New York-i The Moodys’ étterem ismét a régi fényében csillogott.

A helyiséget teljesen felújították, átalakították, új ablakokat építettek be és a komplett berendezés is lecserélődött. A tűz után az alkalmazottak egy része kilépett, ám az étterem oszlopos tagja és védelmezője, Ex-Lenyalthajú maradt. Most is rendületlenül járta körbe-körbe az asztalokat, hogy az intézmény lépést tudjon tartani a teltház esti kihívásaival.

Oda-odaköszönt a törzsvendégeknek, bókolt a hölgyeknek és megdicsérte a gazdag urak legújabb szedán-választását, viccelődött a gyerekekkel és együttérzőn bólogatott a reumájukra panaszkodó pénzes nyugdíjasoknak. Elemében érezte magát és örült, hogy az asztalok egyikénél sem lát üres székeket.

Egyetlen kivételt leszámítva! Fiatal, tüneményesen kinéző, huszonéves lány üldögélt magában az egyik ablak melletti asztalnál. A New York-i forgalom fényeit nézte és az előtte árválkodó két teríték arról árulkodott, hogy vacsorapartnere késett és hagyta unatkozni a szépséget. Ex-Lenyalthajú jó negyed órája kivitte az étlapokat és akkor volt alkalma alaposan végignézni a magányos vendégen: a lány hátul kivágott, elegáns, de nem hivalkodó, könnyű, rövid ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte sportos karjait, formás hátát és izmos lábait.

A szemrevaló összhatást csupán a lány arcán és vállán lévő sebek, karcolások, a jobb alkarját és kézfejét fedő kötés és a teste különböző részein szép számmal látható zúzódások és véraláfutások rontották valamicskét. De nem túlságosan… Ex-Lenyalthajú, született Jesus – és még hat másik keresztnév, amiket az egyszerűség kedvéért sosem használt – Dominguez, a Puerto-Ricoból bevándorolt, reménybeli étteremlánc-tulajdonos még így is elég magas pontszámot adott neki a saját, tízes vendégcsaj-skáláján.

A lány most a vacsorázókat figyelte, majd inkább aggódva, mint türelmetlenül az órájára nézett. Végigsimított rövidre vágott tincsein. Láthatóan egy jó fodrásznak nem kis ügyességgel kellett rendbe tennie a valamilyen oknál fogva dús, de teljesen megtépázott frizurát.

Jesus is végigsimított a maga félig leégett, majd tessék-lássék kijavított haján.

– Nem jön a fiatalember? – lépett oda a lányhoz majdnem teljesen őszinte együttérzéssel.

– Biztosan még egy tárgyaláson van – válaszolta Scarlett szomorúan.

– Addig esetleg egy kis bort, koktélt vagy más frissítőt?

Scarlett a fejét rázta, mire a pincér szép csendben elsétált, gondolta, tíz perc múlva újra próbálkozik majd. Azt azonban már nem látta, hogy a magányosan üldögélő szépség ismét az utcát figyelte és…

…a szíve ekkor nagyot dobbant! Scarlett jó ideje várta már ezt az alkalmat és most végre elérkezett! Odakinn, a Moodys’ üvegtáblájának túloldalán végre megpillantotta: sötét, elegáns öltönyt viselt – és tényleg jól állt rajta! –, megborotválkozott, a haja is nagyjából rendben volt és összességében úgy nézett ki, mint egy ügyvéd… vagy üzletember.

Scarlett mosolyogva nézte, ahogy lassan, nagyon lassan elhaladt az étterem előtt. Tényleg vonzó volt, olyan, amilyennek csak nagyon régen látta, bár némileg rontott az összképen rettenetes sántítása és minden egyes lépésnél fájdalomtól eltorzuló arca.

Charlie megérkezett. Kínkeservesen, de megérkezett!

És… fütyörészett? Legalábbis enyhén csücsörítő szája ezt jelezte és amint az ajtó kinyílt, a lány meghallotta, hogy nem tévedett: Charlie épp az Indiana Jones-filmek indulóját fütyülte.

Ekkor a járda mellett hangos gumicsikorgással sötét színű autó fékezett le. A következő pillanatban egy férfi ugrott ki belőle és rohanni kezdett a Moodys’ felé. Az átlagvendégek észre sem vették a dolgot, de a régi pincérek mind ledermedtek, az Indiana Jones-induló azonnal véget ért és Scarlett is elkerekedett szemmel figyelte az ajtót feltépő férfit. A fickó elfutott Charlie mellett, biccentett a tányérokat egyensúlyozó, ijedten pislogó Ex-Lenyalthajú felé, majd odasietett egy vacsorázó, elegáns férfihez és a fülébe súgott valamit.

A veszély elmúlt, Jesus az egyik beosztottjának passzolta a tányérokat, majd a pult mögül kivett egy kis dobozt. Charlie-hoz lépett.

– Uram, ezt pár napja egy fiatal, csinos hölgynek szánta. Ha az emlékezetem nem csal.

– Mit? – Charlie-nak elsőre fogalma sem volt, miről beszélt neki a pincér. – Milyen csinos hölgynek?

Jesus úgy, hogy kettőjükön kívül senki se láthassa meg, kis ékszerdobozt vett elő és kinyitotta: egy aranyozott, ókorinak tűnő díszes karperec csillogott benne.

Charlie a homlokát ráncolva nagyot sóhajtott! A fenébe, teljesen megfeledkezett a karperecről! Meg arról a lányról… ööö… Stephanie-ról…

Most mi legyen? – nézett fel elgondolkozva és tekintete éppen Scarletten állt meg. A lány lélegzetelállítóan nézett ki! És Charlie-t figyelte. Scarlett ajkai bájos mosolyra húzódtak és szemei macskaszerűen elkeskenyedtek. Charlie ismét nagyot sóhajtott.

– Ah! Valóban! – mondta végül és Jesus diszkréten a zsebébe csúsztatta az ékszerdobozt.

– Kérem, ne feledkezzen meg erről a számla rendezésekor sem – súgta még diszkrétebben Ex-Lenyalthajú.

– Ó, dehogy – válaszolta Charlie és bicegve elindult Scarlett asztala felé.

A lány most már folyamatosan Charlie-t nézte. A lélegzete szaporábbá vált, az arca halványan kipirult és sérült kezén, ahol a kötés már nem takarta az alkarját, megváltozott a bőrszín. A zsúfolt étteremben senkinek sem tűnt volna fel, még akkor sem, ha éppen Scarlettet figyeli, a halvány, alig észrevehető, tigrismintára hasonlító bőrpír, ami a kézfejétől kezdődően a válláig felfutva még a lapockáját és a háta egy részét is betakarta.

Scarlett két mély lélegzetet vett és próbálta leplezni az izgalmát. A szíve lassabban vert, az arca újra fehérebbé vált – és az alig észrevehető tigriscsíkok egy szempillantás alatt a bőre alá rejtőztek.

A lány Charlie-ra mosolygott és figyelte, ahogy barátja a székeket és asztalokat óvatosan kerülgetve közeledett feléje. Mintha saját magát látta volna: Charlie arca mindenütt sebhelyes, kék-zöld – pontosabban: egyre feketedő – foltokkal borított volt, repedt bordája miatt fájdalmasan nehezen vette a levegőt. A Budapesten ellőt fülét bekötötték, három ujja sínbe került és bár látni nem lehetett, de erős bicegése alapján Scarlett úgy sejtette, hogy az elegáns öltönynadrág alatt a fenekét ért lőtt sebet leszámítva még két-három helyen vastag kötés fedte a sérüléseit és zúzódásait.

– Le… lenyűgözően néz, ki hölgyem – dadogta Charlie, ahogy az asztalhoz ért. A szemét nem tudta levenni a lányról: a dús, hosszú frizurának nyoma sem maradt, helyette tüsi, de azért nem fiúsan rövid haj emelte ki Scarlett szépvonalú arcformáját és igen, kissé, ám így is bájosan elálló füleit.

– Óóó, Ön is igen elegáns, uram – válaszolt Scarlett zavartan.

Charlie kínlódva leült.

– Bocs a késésért – mondta –, elhagytam a mankómat.

– Semmi gond. Rendeltem kaját neked is. Pácolt marhasült indonéz burgonyával.

Charllie elcsodálkozott:

– Még emlékeztél, hogy mi a kedvencem?

– Hát persze, mit gondoltál?

Charlie úgy érezte, minden tagja égetően fáj. Zavartan fészkelődni kezdett, amit csak akkor hagyott abba, amikor Scarlett előrehajolt és a kézfejére tette vastagon bekötözött kezét. Lágy, puha volt az érintése, ahogy ujjai hegyével végigcirógatta Charlie bőrét.        

– Hogy vagy, kispajtás? – kérdezte. – Jó érzés hősnek lenni?

Charlie színpadias mozdulattal végigmutatott magán:

– Egy cseppet fájdalmas. Úgy tűnik, bármennyire is akartam én Indiana Jones lenni, valahogy nem sikerült. Mindvégig csak Charlie Mitchell voltam… és az is maradtam. De ahogy elnézem, neked sem nagyon jött be a Lara Croft téma…

Scarlett végignézett a saját sebein is és elnevette magát:

– Hát nem. Egy kicsit még rá kell gyúrnom erre a Ripley-témára.

Charlie együtt nevetett a lánnyal. Aztán pár másodperccel később, amikor már elmúlt a viccelődés hatása, zavartan pillantottak egymásra – egyikőjük sem folytatta a megkezdett társalgást.

– Ja… – jutott ekkor Charlie eszébe és a zsebébe nyúlt –, hoztam neked valamit.

Átadta a kis dobozt. Scarlett meglepődött és gyorsan, kíváncsian, kinyitotta. Elmosolyodott, majd a karperecet a csuklójára húzta.

– Izé… Harmadik dinasztia. Egyiptom – tette hozzá Charlie.

Scarlett gyanakodva sandított rá:

– Aha… aha… – mondta és sokatmondóan mosolygott. – De azért köszönöm.

Scarlett gyors, szégyenlős puszit nyomott Charlie arcára, majd egy DVD-t tett az asztalra. Charlie felemelte: a borítón egy spártai sisakos fej, mögötte látványos ókori csatajelenetek, legfelül a főszereplő, Ryan Reynolds, lejjebb a rendező, Tom Baranyi neve és a stáblista, végül vörös, görög stílusú betűkkel nyomtatva a film címe: Hősök hajnala.

Charlie „szóval ez az a híres film, amitől el voltál ájulva”-tekintettel nézett Scarlett-re és a borítót kezdte böngészgetni.

Ekkor hirtelen megcsörrent a mobilja, mire ijedten összerezzent.

– Jézus! – mondta remegő hangon, ahogy fogadta a hívást.

– Ááá, nem. Csak Bob – hallatszott a mobilból.

– Ööö, mi a helyzet? – szólt bele Charlie meglepetten, miközben a háttérből vízbugyogást hallott.

Bob egy jacuzziban ült. A szabadban álló, bugyborékoló, gőzölgő medence körül mindenütt hó borította a tájat, de ez Bobot norvégmintás télisapkával a fején egyáltalán nem zavarta. Annál is inkább mert a fagypont körüli hidegben nem csupán egy nagy üveg Port Dundas whisky, de egy csinos, kleopátra-frizurás, de görögös arcvonású nő is a társaságául szegődött. Miközben a pezsgőfürdő halkan duruzsolt, csendben fehér hó hullott körülöttük.

– Te, Charlie, van egy új infóm Göröghonról – folytatta Bob és mosolyogva megpöckölte a szépség sapkájának bojtját. – Tuti kalandnak ígérkezik, úgyis annyira benne vagy most. Csak egy cucc kéne hozzá a titkos raktáradból.

– Most nem jó az időpont, Bob, hívj majd kés… – kezdte Charlie –  Hé, honnan tudsz te az én titkos raktáramról?

– Szóval kéne onnan egy cucc – folytatta Bob, mintha nem is hallotta volna barátja kifakadását –, mert tippet kaptam, hogy merre lehet a Minotaurusz útvesztője és úgy gondoltam, felhasználhatom azt a tárgyat és én is kivenném a részem a…

Charlie szó nélkül kinyomta a telefont.

Scarlett érdeklődve hajolt közelebb:

– Titkos raktár? Nocsak! Mesélnél róla?

Charlie még közelebb hajolt.

És ekkor újra megcsörrent a mobilja.

– Nem, Bob, nem. Szó sem lehet róla! – válaszolta azonnal.

– Frank vagyok – hallotta az asszisztense hangját. – Lenne itt egy vöröshajú lány, aki…

– Most nem – vágta rá Charlie és megint kinyomta a telefont.

Scarlett érdeklődve figyelte Charlie-t, ahogy az zavarában a mobiljával bíbelődött.

– Szóval, hol is tartottunk? – bökte ki végül, mire a készüléket sikerült a háromszögre hajtogatott szalvéta átfogójával párhuzamba állítania.

– Ott, hogy közelebb hajoltál.

– Ja, igen. Szóval… Nem is tudom, szeretnélek egy kicsit jobban megismerni, mielőtt még mesélnék a titkos raktárról – válaszolta Charlie és érezte, hogy a torka kezd kiszáradni. – Mielőtt még, ugye, beavatnálak a titkaimba…

– Eddig nem sikerült? – búgta Scarlett.

– Beavatni?

– Kiismerni.

– Csupa rejtély vagy…

Az arcuk már csaknem összeért, a szívük felgyorsult, mindketten szaporábban szedték a levegőt, és bőrükön érezték a másik leheletét.

Scarlett teljesen elgynegült: tarkójától lefelé, a gerince mellett borzongás futott végig egészen a fenekéig. A karja először libabőrössé vált, majd pedig halványan kipirult. Charlie túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye, így nem láthatta, amint az egyre vörösödő, tigrismintás újra bőrpír megjelent a lány karján, majd a hátát is beborította – aztán, mintha csak a szív egyetlen lüktetése bújtatta volna el, a következő pillanatban már teljesen el is illant a lány bőre alól.

– Az csak nem jelent katasztrófát… – válaszolta Scarlett összeszűkült, pajkos szemekkel.

Egy kidagadó ér vonalát követve Charlie lágyan végigsimított Scarlett homlokán. A lány lehunyta a szemeit. Az ajkaik már majdnem összeértek. Egyre közelebb bújtak egymáshoz és eszük ágában sem volt, hogy eltávolodjanak a másiktól.

Charlie suttogása egy pillanat alatt millió darabra törte a varázst:

– Tudtad, hogy ma este lesz A köntös akció reboot-jának premier előtti bemutatója?

Micsoda? Hogyan jön ez most ide? Scarlett egy pillanatra megzavarodott. Ám hamar felvette a fonalat.

– Hugh Jackmannel? Tényleg? – suttogta és látszott, hogy új érdeklődés csillant a szemében. – Azt a mozit már nagyon-nagyon vártam! Szívesen megnézném…

– A barátoddal?

– Ő inkább olvasós-komolyzenés fajta. Utálja a filmeket.

Egy rövid időre ennyiben is maradt a beszélgetés. A többi vendéget nézték.

Aztán Scarlett köszörülte meg a torkát:

– Mennyit is láttunk közösen a legelső…

– Szökés Absolomból – vágta rá Charlie azonnal.

– …igen, a Szökés Absolomból óta?

– Egy külvárosi moziban adták Lyonban.

– Igen, valami nyolcvanas-kilencvenes évekbeli sci-fi válogatási hét volt.

– Ez lenne az 562-ik… Persze, három és fél év kihagyással – pontosított Charlie, aztán sietős, de látszólag flegmán hozzátette: – Ha sietünk, még bejuthatunk. Vannak kapcsolataim a jegyüzérek környékén is…

– Ebben biztos voltam – válaszolta Scarlett, aztán suttogóra fogta – Szóval… megpróbáljuk?

Charlie mélyen a lány szemébe nézett:

– Megpróbáljuk? – kérdezett vissza. – És a szürkeöltönyös ügyvéd?

Scarlett kivárt – de csak a hecc kedvéért.

– Próbáljuk meg… – válaszolta végül.

Felálltak és amennyire sebeik és kötéseik engedték, készülődni kezdtek.

– Nem fogsz hiányozni Alnek? – kérdezte Scarlett, mialatt kifelé sántikáltak.

– Alnek? Ááá, ő már Londonban nyalogatja a sebeit, pihengeti élete legnagyobb kalandját és persze siratja az emberiség történetének legkorszakalkotóbb felfedezését.

Egymást támogatva sétáltak az ajtóig és vissza sem néztek az asztal felé, ahol pedig a rendelésüket egyensúlyozva az időközben visszaért Jesus állt tétován. Hosszú másodpercekig csodálkozva, értetlenül bámult utánuk.

(folyt.)

            Aztán az asztalra pillantott. A hófehér terítőn ott feküdt a mocskos, rongyos textilszalvéta a Deus le volt!  szinte kiolvashatatlan betűivel és Atlantisz csúnyán elmosódott, összekoszolódott rajzával.

Ahogy a robaj elült Charlie felnézett és meglátta, amint Maxim mozdulatlan teste felett a sűrű, még mindig gomolygó porfelhőben óriási, három-négy méter magas, nehezen kivehető alakok imbolyogtak bizonytalanul.

Charlie lehunyta a szemét. Hihetetlen kimerültséget érzett.

Nem robbant be! Nem robbant be az a rohadt kapu! – futott át az agyán, ahogy fáradtan visszahanyatlott a földre. A kapu nagy része ugyan leszakadt, ám a törmelék nem volt elég nagy ahhoz, hogy teljesen eltorlaszolja az utat!

Charlie agya eltompult, a füle bedugult, a feje zúgott és minden testrésze sajgott, a gyomra felől meleg, égető érzés bénította le.

Al arca jelent meg felette. A történész kiabált valamit, ám Charlie egy hangot sem hallott belőle. Csupán Al lilára dagadt, véres száját látta mozogni – és feltűnt neki, hogy a történész elülső fogai közül legalább négy vagy öt hiányzik!

Ekkor nyilallt gyomrába az éles, bénító fájdalom. A görcs összehúzta, kiáltva gömbölyödött össze – de legalább a hallása kitisztult.

Al leguggolt melléje.

– Itt van! – kiáltotta valakinek, aki a háta mögött állt, majd a sérülthöz fordult. – Enyben vaty, Chajlie?

Az oszladozó porban Giddon jelent meg köhögve, koszosan, véresen – de látszólag komolyabb sérülés nélkül.

Al lassan a hátára fordította Charlie-t – jobb kézfeje lila színre váltott és az ujjai nehezen mozdultak –, felrántotta az átvérzett pólót: Charlie hasát számtalan, kisebb-nagyobb, véres seb csúfította el, de egyik sem tűnt veszélyesnek.

– Még nem kell halógödröt ásnia – mondta Giddon vigyorogva, ahogy fölé magasodott. – Csak kőszilánkok, simán túléli. Legalábbis most úgy tűnik, hehe.

– Kösz – válaszolta Charlie hálásan.

– Nanyon fáj? – kérdezte Al aggódva.

– Csak ha nevetek – mondta Charlie, aztán erőlködve felült és körbenézett – Hol van Scarlett? Hol van Scar?

Csak most eszmélt rá, hogy a lányt sehol sem látja!

– Baj lesz – hallotta Giddon hangját, de nem foglalkozott vele, mert pár méterrel odébb felfedezte Scarlett mozdulatlan alakját.

– Baj lesz – ismételte Giddon. A kapu előtt elülő porból dühödt, fegyvert lóbáló nefilimek botorkáltak elő. Üvöltve másztak át a romokon, halott társaik testén és egyenesen Charlie-ék felé tartottak.

Charlie azonban egyáltalán nem foglalkozott velük. Négykézláb Scarlett-hez mászott és miközben Giddon káromkodva próbált egy használható fegyvert találni, hanyatt fordította a lányt.

A szeme csukva volt. Nem mozdult. Nem lélegzett. Az arca tiszta por és kosz, újabb sebhely azonban sehol sem éktelenkedett rajta. Charlie remegő kézzel próbálta kitapintani Scarlett pulzusát, ám nem találta. A nyaka mindkét oldalán próbálkozott, de így sem járt sikerrel.

Úristen!

Az óriás szörnyetegek egyre közeledtek, dühödt ordításuk és attól nem sokban különböző, halandzsa beszédjük szinte megsüketítette a velük szemben álló embereket.

– Esz meg mi? – figyelt fel Al egy halk, de egyre erősödő, süvítő hangra.

A kőpadló enyhén remegni kezdett a talpuk alatt.

– Ezek a dögök – mondta Giddon, miközben fegyver híján lassan hátrálni kezdett. – Mennünk kéne.

Charlie megrázta Scarlettet, de a lány egyáltalán nem reagált.

– Induljunk – kiabált oda Giddon –, különben felzabálnak bennünket!

Charlie kétségbeesetten ragadta meg a lányt, átölelte, megpróbálta felemelni a tehetetlen testet, de az kicsúszott a kezei közül.

– Jöjjön! – kiáltott újra Giddon és egy követ hajított a legközelebbi, már csak tíz méterre lévő förmedvényre. Vérfagyasztó üvöltés és heves fegyverrázás érkezett feleletként.

Charlie megragadta Scarlett kezeit és esetlenül botladozva próbálta maga után cibálni. A torka elszorult, a szemeibe könny szökött, nem akarta elfogadni a tényt, hogy…

 – Mi esz? – kérdezte Al hüledezve. – Éjcfanfájok?

A süvítő hang váratlanul fémes, érces robajjá erősödött, szél támadt és a padló remegése is felerősödött.

Charlie egy pillanatra megállt. Mintha Apache-helikopterek raja közeledett volna feléjük. De itt? A piramis belsejében?

És ekkor meghallotta a halk, erőtlen hangot.

– Hé, kitéped a karom!

Lepillantott Scarlett-ra. A lány éppen őt nézte: összeszűkült, számon kérő, de ellenállhatatlan macskaszemekkel.

– Hová cipelsz? – kérdezte a lány még mindig kábán.

Charlie elmosolyodott:

– Haza.

– Na, húzzuk a belünket! – kiáltotta Giddon és segített Scarlettet talpra állítani.

Négyen, egymást támogatva indultak el a terem még biztonságosnak tűnő vége felé.

Erős szél támadt a teremben és a süvítő hang szinte már fülsiketítővé vált, akár mintha millió érckürt és trombita szólalt volna meg egyszerre! Megfájdította a fülüket, a fejüket, átjárta őket testük minden egyes porcikáját megrezegtetve. És az ereje egyre csak nőtt! A padló, majd a falak és a mennyezet is remegni kezdett, de olyan erővel, hogy a menekülők képtelenek voltak talpon maradni: egymást tolva, cibálva próbáltak menekülni egy oldaljárat felé – nem tudták, hová vezethetett, de remélték, hogy kifelé a felszínre.

De ha lefelé tart a folyosó…!

Egyikőjük sem foglalkozott már a kapuval, Maximmal vagy a kapun túli ismeretlenből kitörő nefilimekkel, akikről, amikről még pár perccel ezelőtt is azt gondolták, hogy a legendák, az emberi képzelet szörnyszülöttjei. Olyan lények, amikkel élő ember nem szívesen szállna szembe, hogy megtapasztalja barbár erejüket és pokoli dühüket. Nem foglalkoztak már a piramis rejtélyével vagy a sosem látott kinccsel sem! Csak az életüket mentetve, a lehulló, egyre nagyobb kőtömböket kerülgették és még csak hátra sem néztek!

Charlie-t kivéve! Ahogy elérték az oldalfolyosó bejáratát, futni kezdtek kifelé, az ismeretlenbe. Charlie utolsóként még egyszer szédelegve visszapillantott.

A por már teljesen elült a kapu környékén és a terem nagy részét nefilimek töltötték meg. Ám már nem támadtak. Ahogy az érces süvöltés egyre elviselhetetlenebbé vált a fejüket fogva üvöltöttek. Több mázsás kődarabokat dobáltak félre az útjukból és közben hörögtek, dühtől tajtékozva ordítottak.

A következő pillanatban hirtelen csend lett – a millió érctrombita fanfárja elhallgatott! Meglepetésükben a szörnyetegek is azonnal elhallgattak – már csak a piramis rázkódásának és a kövek hullásának dübörgése csapott zajt. A remegés egyre erősebbé vált, majd a mennyezetet alkotó tonnás tömbök végigrepedtek, elváltak egymástól és hatalmas robaj közepette lezúdultak.

A nefilimek üvöltve eszméltek, de már elkéstek. A teremben lévők megfordultak, hogy megpróbáljanak kijutni, ám a hátulról előrenyomuló tömegben esélyük sem volt. A zuhanó kőtömbök halálos sírkőáradatként temették maguk alá őket és teljesen elzárták az ismeretlen csarnok felé vezető utat.

Charlie elégedetten hallgatta a robajon átszűrődő rémült üvöltéseket, amelyekben már nyoma sem maradt a korábbi erőnek és a pusztító, gyilkos dühnek – ezek már a halálfélelem sikolyaiként visszhangzottak.

Charlie észre sem vette, ahogy Scarlett lépett a háta mögé.

– „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval – hallotta a lány hangját közvetlen közelről –, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” A kincs sosem létezett, Charlie – folytatta Scarlett és barátja vállára tette a kezét; aztán mielőtt még a szélvészként száguldó por ismét betakarta volna őket Charlie kilökte a lányt a folyosóra.

Odakint vörös fény derengett az ég alján, hajnalodott.

A piramishegy lábánál, a széles betonplaccon egy szovjet gyártmányú Mi-17-es helikopter várakozott. Aki ismerte a felségjelzéseket, megállapíthatta, hogy a bosnyák hadsereg kötelékébe tartozott.

A helikopter utasterében Pizzuti, Firpow és Peter üldögéltek már órák óta. Csendben, szótlanul révedeztek Giddon jelentkezését – vagy segítségkérését – várva, bármire felkészülve. Ám a következő másodpercben rá kellett jönniük, hogy nem gondoltak minden eshetőségre!

Először halk dübörgéssel kezdődött, majd a dübörgés gyorsan tomboló morajjá változott és az egész tájat megremegtette körülöttük. A helikopter rázkódott, a beton megrepedt körülötte, a hegyoldalban fák dőltek ki gyökerestől, több négyzetméteres talajdarabok csúsztak le a füves lejtőkön.

– Földrengés! – kiáltotta Peter és kiugrott a helikopterből.

– Mi a…? – kezdte Pizzuti és imbolyogva követni próbálta Petert, de a rázkódás leverte a lábáról.

Firpow végignézett a betonon hasaló társán.

– Gondolom, a főnök – válaszolta hanyagul.

Amilyen gyorsan kezdődött, a remegés olyan hirtelen meg is szűnt, fellélegezhettek. Pizzuti megkönnyebbülve kelt fel, Peter követte. Ám a következő pillanatban hatalmas recsegéssel-ropogással a hegyoldal egy nagyobb területen megrogyott és a lezúduló föld, – ami erdei fákat, bokrokat rántott magával a mélybe – szinte teljesen felfedte a hegy alá bújt titkot: a lépcsőzetes piramist, ami most már nem csak az emberi történelem egyik legnagyobb titkát, de a nefilimekként ismert szörnyetegek sírját is magába rejtette.

Egy széles, alacsony, meredeken emelkedő, zöld fényben derengő folyosón futottak felfelé. A halálfélelem és a túlélési ösztön kirántotta Charlie-t a kábulatból, így új és az elmúlt pár napban szerzett sebeivel nem törődve lihegett a többiek nyomában. Előtte Scarlett rohant szédelegve, meg-megrogyó térdekkel, még feljebb Al, a legelején pedig Giddon, mindketten halálosan kimerülve, egyre lassuló lábakkal.

A por közvetlenül a nyomukban tódult felfelé, fojtogatóan állott és meleg levegőt tolva maga előtt. Szerencséjükre az oldalfolyosók elszívták a fullasztó felhő nagy részét, így volt némi esélyük arra, hogy talán elérjék a piramis valamelyik kijáratát, a túlélés egyetlen lehetőségét, a felszínt.

Charlie már beérte a többieket, megragadta Scarlett karját és próbálta maga után húzni a lányt, amikor önkéntelenül is benézett az egyik keresztben futó folyosóba – és eltátotta a száját!

A járat legvégén, a beszűrődő fényben egy félhomályos teremre lett figyelmes. Ez a terem azonban eltért az eddig látottaktól. A padlóját nem borították csontvázak és fegyverek, de a közepén rosszul látható, sötét tárgy magasodott: nagyjából három méter magas, négy méter széles lehetett. És az alakja egy harangra emlékeztetett.

Charlie megállt, próbálta még jobban mereszteni a szemét.

És ekkor valami olyat látott meg, ami egy pillanat alatt összezavarta, minden eddigi tudását kétségessé tette – a több évezredes piramis mélyén, a fémből készült, ismeretlen harang oldalán a náci a Wehrmacht fehér keresztjének rajzát fedezte fel!

Csupán egy másodpercig látta a harangformát és nem sokkal több ideje volt arra sem, hogy felfogja, valójában mi is van előtte a sötétben. Scarlett ugyanis hátulról beleütközött, Charlie megbotlott, de valaki elkapta a karját és nem hagyta, hogy elhasaljon. Al törött fogakkal elcsúfított, vörösre, lilára dagadt arca jelent meg előtte.

– Mi a…? – kezdte volna Charlie a mondandóját, de Giddon lépett melléjük.

– Indulás! Itt akarnak megfulladni? – kiáltotta és a még mindig remegő folyosón elkezdett mindenkit kifelé lökdösni.

– Al, láttad? – kérdezte Charlie lihegve, ahogy egymást támogatva, lökdösve küszködtek felfelé.

A lábukat már nem érezték, az izzadtság elvakította őket, a tüdejük sípolt az erőlködéstől és a rossz levegőtől, a szemük égett, az agyuk eltompult a kimerültségtől és a sokkoló események sorától.

– Micsodát? – kérdezett vissza a történész fuldokolva.

– Nem tudom… nem vagyok biztos benne – válaszolta Charlie és úgy érezte, nemsokára kidől, hagyja, hogy ez az átkozott piramis végleg magába szippantsa.

Sejtette, hogy a többiek agyában is valami hasonló járhat.

És ekkor végre megpillantották a járatba benyúló gyökereket, amik néhány csenevészre nőtt, de zöldellő bokorral kiegészülve, félig benőtték a folyosót. Közeledtek a felszínhez!

Giddon próbált valami biztatót mondani, hogy felpörgesse a többieket, de csak száraz köhögésre futotta tőle. Előre hadonászva mutogatni kezdett. Ezt a többiek biztatásnak vették és újult erővel gyürkőztek neki a meredek emelkedőnek, hogy átpréseljék magukat a gyökerek rengetegén.

Most vagy végleg elnyeli őket a porfelhő – gondolta Charlie – vagy túlélik vagy pedig…

…kijutottak a friss levegőre! Átküzdötték magukat a gyökereken és már majdnem megpillantották a csillagos eget, amikor a felfelé nyomuló por utolérte és beterítette őket. Mind a négyen a földre zuhantak, de érezték, hogy ez most nem rideg, hűvös kő, hanem puha, susogó fű – és persze néhány kisebb kavics, amik ugyan újabb kék foltokat okoztak estükben, de ez éppen, hogy csak érdekelte őket. A porfelhőt gyorsan felkapta a hegytetőt körbejáró szél és pár pillanattal később már a tiszta, hűvös hajnali levegőt szippanthatták.

Zöldellő, fákkal borított hegytetőn lihegtek, előttük-alattuk a hosszú órákkal korábban elhagyott Viszokó terült el. A város még javában szundikálni szokott ilyenkor, ám a magába roskadó hegy földrengésszerű robaja a lakosok nagy részét az utcákra üldözte. Most több százan tébláboltak a hajnali hűvösben vagy éppen autóikkal hajtottak a lehető legtávolabb a településtől.

A hegyek mögött egyre magasabbra kúszó Nap vörös fénybe vonta a horizontot, de Charlie sem a pirkadattal, sem a Viszokóban látható zűrzavarral nem foglalkozott. Hullafáradtan roskadt a földre – de mire leheveredett volna, Scarlett már ott feküdt mellette a magas fűben. Az eget nézte.

– Jeremiah, hogyan is volt ez az ügy a kettős teremtéssel és az amerikai kormánnyal?

Al Giddon szemébe nézett, mintha szuggerálni akarná.

– Miről is van szó? – kérdezett vissza Giddon ártatlan arckifejezéssel.

– Jeremiah, ne szórakozzon, azt mondta, az Egyesült Államok kormánya is érdeklődik a kettős teremtés elmélete iránt.

– Ja, igen! – csapott a homlokára Giddon színpadiasan. – Tudja milyenek ezek odafent! Mindenről tudni akarnak, legszívesebben még a fejébe is beleültetnének valami bigyót, csakhogy tudjanak a gondolatairól. Maga, Al és George Hammond előálltak valamivel, ami éppen egyezett a nagyágyúk kutatásával. Egyszóval, beleköptek a levesükbe, ők pedig nem akarják, hogy ez az egész kettős teremtéses téma napvilágra kerüljön. Ennyi.

– Valóban? – örvendezett Al. – Ezek szerint helyes úton jártunk, ha a Fehér Ház is így gondolja… Akkor újra kezdem a kutatásokat!

– Nem, nem. Nem, nem, nem – nézett rá Giddon szigorúan. – Sem a magukról szóló akta, sem pedig a kormánynak a kettős teremtéssel kapcsolatos álláspontja nem létezik.

– De hát most hallottam… maga mondta…

– Maga olyat nem hallhatott, amit én nem mondtam, Al.

– De…

– Szeretne még történészként dolgozni…?

Al hüledezve nézett az ügynökre.

Charlie hasra fordult a fűben, miközben Giddon kis híján a hátára ült. Al magába roskadva nyúlt el mellettük. 

– Scarlett – kezdte Charlie a lányhoz fordulva –, láttam odabenn valamit…

– Én is, nem is egyet – válaszolt a lány kimerülten –, de nem is akarok visszagondolni egyikre sem. Se most, se később.

– De ezt te nem…

– De nem ám.

– Igazad van – mondta Charlie, majd hanyatt fekve szétdobta a karjait és az ég felé kiáltott: – Ne keressen senki, szabira megyek! MÉGPEDIG MOST!

Scarlett mosolyogva nézett rá.

– Na, végre. Legalább már nyugtom lesz tőled – válaszolta nevetve.

Charlie a lányhoz fordult:

– És te… te nem készülsz szabira? – kérdezte sokatmondó hangsúllyal.

Scarlett arcáról lehervadt a mosoly, de a szeme még mindig csillogott.

– Nekem San Franciscoban kéne lennem…

Giddon feltápászkodott, előkapta a mobilját, leellenőrizte a térerőt és tárcsázott.

– Atyámfiai, férfiak! – mondta, miután felvették a vonal végén. – Itt lógatjuk a lábunk a hegytetőn, úgyhogy tűzzetek fel értünk valami autóval és vigyetek haza, de gyorsan!

Al nyögve hasra fordult

– Megint nem ájultam el – mormolta csak úgy magának és lihegve, remegő kézzel egy tollat vett elő valahonnan és a szájához emelte.

– Hé, Al! – kiáltott rá Giddon, miután befejezte a beszélgetést. Végigtapogatta a zsebeit, majd a legutolsóból egy robusto méretű, az aznapi igénybevétel által megviselt, törött kubai szivart vett elő. – Egy szivart?

– Ha már a tudományos felfedezésünk füstté vált… – válaszolta Al.

Giddon teljesen kettétörte a szivart és a   felét Alnek adta. Vigyorogva nyúlt tűz után, ismét végigtapogatta az összes zsebét, de egyikben sem talált öngyújtót vagy gyufát – a vigyor gyorsan lehervadt az arcáról.

Ekkor valami hangos, süvítő hang hallatszott fel alulról, a lábuk alól! Nem! Mégsem! Valahonnan a hegy lejtője felől! Ahogy a hang egyre közeledett, úgy vált hangosabbá, egyre fülsiketítőbbé.

– Na, ne, már megint? – fakadt ki Al. – Innen hová meneküljünk?

Ám ahogy erősödött, a búgó süvítésből nemsokára kivált egy egyenletesen dübörgő, szinte pöfögő zaj, majd ezzel együtt hatalmas, a fákat és a füvet tépázó szél támadt. Al védekezőn emelte maga elé a kezét, már elképzelni sem tudta, miféle szörnyűség közeledhet feléjük, Giddon pedig a fél szivart a szájába téve megvetette a lábát és eltökélt arckifejezéssel várta az elkerülhetetlent…

…ami hatalmas szélvihart kavarva egy bosnyák katonai helikopter képében emelkedett fel előttük. Azt ajtó kinyílt, Firpow, Pizzuti és Peter néztek ki érdeklődve. Giddon felemelte a kezét és öngyújtót próbált utánozni az ujjaival. Firpow és Pizzuti elvigyorodtak és hüvelykujjukkal mindketten OKÉ-jelet mutattak vissza a főnöküknek.

– NEEEM! – próbálta túlkiabálni Giddon a helikopter zaját. – Tüzet, emberek, adjatok tüzet!

Al Charlie felé fordult:

– Hé, Charlie – kiáltotta vidáman –, hát nem megmondtam, hogy a csúcson kell befejezni?!

De Charlie ezt már nem hallotta meg. A minimális pihenés, az elmúlt napok lélekszakadt rohanása és a folyamatos életveszély teljesen legyűrte – elaludt. De nem csak ő. Pár perce még mindketten beszélgettek, ám most Scarlett is szorosan Charlie-hoz bújva szunyókált. Felhúzott lábával – mintha csak a fiút próbálná magához láncolni – Charlie combját szorította és az egyik karjával a fejét húzta magához úgy, hogy a homlokuk összeért. Charlie is az oldalán fekve aludt. Jobb kezét a lány combján nyugtatta, míg a másik kettejük között hevert – és Alnek úgy tűnt, hogy ez a kéz… hmm… Scarlett sportos mellét markolta. Udvarias angolsága azonban megakadályozta a tudóst abban, hogy ennek tüzetesebben is utána nézzen. A rotorok keltette szél Charlie és Scarlett felett süvített, a magas, felkavart fűszálak zöld lángnyelvekként csapkodtak körülöttük, ám ők ketten meg sem moccantak.

Al a fiatalokat látva elmosolyodott, majd visszafordult Giddonhoz. Mindketten zsebre tett kézzel, gyújtatlan szivarral a szájukban a felmentő sereget várták és nyugodtan nézelődtek lefelé a csúcsról, a piramishegy legtetejéről.

Giddon fütyülni kezdett.

A napfény első sugarai áttörtek a Viszokót körülvevő hegyek felett és Alnek úgy tűnt, hogy Giddon Bobby McFerrin Don’t Worry Be Happy című klasszikusát fütyörészi.

(folyt.)

Giddon lassan lopakodott előre, Al szorosan a nyomában haladt. Már egy jó ideje bolyongtak folyosóról folyosóra, de sem a lesüllyedt trónt, sem pedig Maximékat nem találták. Végül egy hosszú lépcsősoron több emeletnyit ereszkedtek lefelé, hogy újra járatok útvesztőjében találják magukat.

– Mr. Giddon – kérdezte Al, miközben befordultak az egyik sarkon – Maga hogyan került ebbe a szituációba?

– Épp egy gyilkossági ügyben nyomoztam és kapóra jött egy kis kincskeresősdi. És maga? – kérdezett vissza Giddon szórakozottan, miközben minden idegszálával az előttük húzódó sötét folyosóra koncentrált.

– Én pont fordítva – válaszolt Al. – Tudományos kutatást végeztem, amikor Charlie keresett fel azzal, hogy megölték a volt kollégámat.

– George Hammondot.

– Tud róla?

– Hát persze. Mit gondol? – méltatlankodott Giddon. – Az Amerikai Egyesült Államok kormánya érdeklődik a világ kettős teremtésével kapcsolatos elméletük iránt.

– Micsoda? – kérdezte Al döbbenten. – Az amerikai kormány? Honnan veszi ezt?

– Átnyálaztam a magukról nyilvántartott aktákat.

– Rólunk nyilvántartott aktákat? – hüledezett Al. – Részletezné bővebben a dolgot?

– Nem.

– Valóban?

– De nem ám! Szigorúan…

Hirtelen lövések sorozatát hallották a távolból. Giddon megállj-t intett a társának, majd leguggolt és fülelt. Al – vállán az RPG-vel, amit Giddon unszolására kellett cipelnie – szintén leguggolt. Nem ismétlődött meg a lövöldözés. Giddon, akár egy profi kommandós, az AK-val a kezében előrelopakodott jó húsz métert, aztán eltűnt a sarkon. Pár másodperc múlva ismét megjelent és intett Alnek, hogy kövesse. Mire Al a rakétavető alatt görnyedve utolérte, Giddon már a folyosó végén nyíló teremben egy hatalmas ülő szobor mögött, a sötét sarokban lapult. Al gyorsan utána lopakodott és lebújt mellé a szobor árnyékába.

Giddon a mutatóujjával előre csendre intette Alt, majd kimutatott az előttük lévő helyiségre. Al óvatosan kikukkantott – és egy irdatlan méretű, kétszárnyú kőkapu előtt Charlie-t és Scarlettet pillantotta meg. De sajnos Maxim és a lövésre készen álló Grigorii voltak a nem túl bizalomgerjesztő társaságuk.

Al meglepetten látta, hogy most először amióta csak találkoztak, Scarlett, de leginkább Charlie tekintetében valódi félelem és rettegés tükröződött.

– Időt kérünk! – mondta Charlie Maximnak és nem tudta elrejteni az arcára kiülő halálfélelmet. – Meg lehetne dumálni?

Maxim fenyegetően közelebb lépett hozzájuk, de hangja nyugodt maradt:

– Általában civilizáltabb módon intézem az ügyeimet, de szorít az idő és maguk az elmúlt napokban rettentően felbosszantottak.

– Eddig jól titkolta.

– Azt mondják, az írók legjobb múzsája a határidő. Most kipróbálhatjuk, hogy ez igaz-e a kincsvadászokra is! Egy percük van!

Grigorii csakúgy kedvtelésből először Scarlett-re, majd Charlie-ra célzott, aztán megint a lányra, utána Charlie-ra és ezt folytatta oda-vissza. Gyorsan ketyegett így az óra, túlságosan is gyorsan.

– Mi a franc legyen, Scar? – fordult Charlie a lányhoz.

– A kis faluban egy öreg, Haik azt javasolta tegnap, hogy nyissuk ki a kaput, de nagyon úgy hangzott, hogy ezzel a poklot szabadítjuk el. Kezdek kételkedni abban, hogy ez a kapukinyitás jó ötlet-e.

– Milyen falu? Miféle Chayk?

– Majd elmondom.

– Ráérünk vagy nem?

– Nem. A lényeg az, hogy az öreg szerint a három angyalszobrot felhasználva beteljesíthetjük az Úr akaratát.

– És mi az?

Scarlett Charlie szemébe nézett.

– A Végítélet elindítása.

– A mi?

– A Végítélet, az Armageddon vagyis a világvége. Tudod.

– Ezt nekünk kéne megtennünk? Hülyéskedsz?

– „És hálásak lehetünk nekik, mert ők szabadították a gonoszt az emberiségre!” – idézte Scarlett a Vámpírok báljának legvégét.

– Hagyjad már a hülye filmes idézeteket! – rivallt rá Charlie idegesen.

– A te hülye filmes idézeteid, nem? – válaszolt a lány. – Lehet, hogy csak egy kincseskamra vagy hasonló, semmi veszélyes. Nem?

– Nem tudom, basszus, de az óra ketyeg. Találjunk ki valamit!

Mindketten féltek, a kapu előtt állva olyan, megmagyarázhatatlan rettegés vett erőt rajtuk, amit még sosem éreztek. A lábuk elgyengült, szédültek, ám a kíváncsiság mégis hajtotta őket. A tudásvágy nem hagyta nyugodni a szívüket, bár az eszük azt mondta, húzzanak el onnan a lehető leggyorsabban. De akkor sosem pillanthatják meg azt, ami miatt a fél világon végigloholtak! Sosem láthatják meg, hogy mi is a nyavalyás Atlantiszi Kard nagy, elképzelhetetlen titka!

– Nem tudom. Próbáljuk meg – mondta Charlie remegő hangon. – Ha gáz lesz, maximum futunk. Nem újdonság.

– De mi van ha… mégis igaz…? Ha elindul valami pokoli dolog?

– Akkor nagyon-nagyon futunk.

Elindultak a kapu felé, Grigorii pedig fegyverével minden lépésüket követte.

Charlie dühösen kiabált oda Maximnak:

– Szóljon már a mókusnak, hogy ne célozzon rám!

– Fontos az inspiráció! – válaszolta Maxim.

A kapu melletti, kör alakú dombormű előtt álltak és a fejüket törték.

Charlie válla egy pillanatra a Scarlettéhez ért, mire mindketten zavartan távolabb léptek a másiktól. Csak egy pillanat volt, de Charlie gondolatai elkalandoztak a mostból és az ittből egy nagyon távoli, évekkel ezelőtti időszakba, amikor még nem az életük megmentése miatt kellett titkokat felfedezniük, hanem csak kedvtelésből, szórakozásból loholtak a kincsek és rejtélyek után. Akkor még a boldogság is mást jelentett a számukra…

Grigorii megmozdult a hátuk mögött, leeresztette a fegyverét és annak csöve a kőhöz koppant. Az emlékek visszaröppentek a múltba...

…és Charlie ismét a kapu előtt találta magát.

Bár az egész dombormű nagyon hasonlított Atlantisz kör alakú ábrázolásaihoz, mégsem tűnt műalkotásnak. Mintha hegyek, völgyek barázdálták volna, közelebbről nézve pedig feltűnt, hogy egyértelműen épületekre hasonlító formákat is a kialakítottak a felszínén. És ott voltak a körformákat alkotó vízi utak is, a sugárirányú összekötő csatornákkal, ám ezeket nem kiemelték, hanem mélyen a kőbe vésték az ismeretlen kezek.

Scarlett-nek is valami hasonló következtetés járt az agyában, de megelőzte Charlie-t: már a falnál állt és kezét óvatosan belemélyesztette az egyik vájatba. Kézfeje csuklóig eltűnt a mélyedésben. Aztán lassan, a vágat vonalát követve le-föl, jobbra-balra, kacskaringósan végighúzta benne az öklét.

– Mintha a kaput lezáró pecsét vagy zárszerkezet lenne – mondta. – Talán Atlantisz térképét ábrázolja? Vagy egy kő Dali-óra mielőtt még megolvadt volna?

– Mit mondtál? – kapta fel a fejét Charlie.

– Kőből faragott Dali-óra…

– Nem! Előtte.

– Atlantisz.

– Még előtte.

– Pecsét… vagy zár?

Charlie válasz helyett a zsebébe nyúlt, mire Grigorii azonnal rácélzott.

Ezt látva a sötétben bújó Giddon is célzásra emelte az AK-t.

– Nyugi! – mondta Charlie és nagyon lassú mozdulattal kihúzta a zsebéből a megviselt textilszalvétát. – Nem robban. Csak… egy… szal…vé… ta.

Letérdelt és az anyagot szétterítette a kövön. Scarlett melléguggolt és elkezdte körbeforgatni a szalvétát, miközben a domborművet is figyelte.

– Nyugi! – ismételte Charlie most a lánynak címezve.

Scarlett még egy kicsit mozdított a rajzon és felnézett a domborműre: a kettő szinte minden egyes vonalában megegyezett!

– Hammond már nem tudta teljesen befejezni – magyarázta Charlie. – De a fejében volt az egész ábra.

Maxim kíváncsian lépett közelebb és leintette Grigorii-t – a fegyver csöve elfordult Charlie-ékról.

– Charlie, nézd! Három ponton – mondta Scarlett és mutogatni kezdett a szalvétán –, itt, itt és itt, szélesebb a vonal – aztán a domborműre mutatott – és ott is.

– Akkor most valami hókuszpókuszt kell csinálni a lyukakkal vagy mi?

– Nem, de a három szobor lesz a kulcs a megoldáshoz.

Mindketten hallgattak. Maxim pár méterről figyelte őket.

Aztán Charlie felkapta a fejét:

– A kulcs? Igen! A három angyal! Mármint szó szerint!

– Mi van? – értetlenkedett Scarlett.

– Nem érted? A három szobor a kulcs a kapu kinyitásához! – mondta Charlie és a földről felvette az egymás mellé állított szobrok egyikét.

– A három angyalnak rendeltetése van – ismételte Scarlett Haik faluban elhangzott mondatát. – Ők bocsátják szabadon a megkötözötteket. Ők nyitják ki a kaput!

Charlie közvetlenül a dombormű elé lépett és közelebbről szemügyre vette a belevésett vájat egyik kiszélesítését. Scarlett már ott állt mellette. Charlie forgatta, forgatta a szobrot, méregette, próbálta a beleilleszteni a kinézett vájatba, de sehogy sem sikerült neki. Még egyszer próbálkozott, majd odaadta Scarlett-nek, mire a lány szó nélkül egy másikat nyomott a kezébe. Az újabb angyal szárnya teljesen kitárt volt, így keskenyebbnek is tűnt. Charlie szemmel hozzámérte a réshez, majd egyetlen határozott mozdulattal, fejjel előre belenyomta a kiszélesített vájatba.

Meglepetésükre a szobor egyetlen kattanással rögzült és nem hullott ki a résből!

Izgalmukban egyikőjük sem vette észre, hogy Maxim már mellettük állva figyelte az elkövetkező eseményeket.

– Így tovább – mondta a férfi halkan, de sem Charlie, sem Scarlett nem hallotta meg.

Charlie pár pillanatig elgondolkozva állt a falba süllyesztett angyal előtt, majd egyet gondolva újra megragadta és a vájat vonalában húzni kezdte a szobrot – és az simán, szinte olajozottan csúszott előre. Aztán egy hangos kattanással megállt és már hiába próbálta megmozdítani, egyetlen rántásra sem reagált, teljesen rögzült a vájatban.

És ekkor a kapun túlról, a vastag kőtömbök mögül valamilyen ismeretlen szerkezet zúgása hallatszott. A moraj halkan indult, majd egyre erősödő, csikorgó morajlássá vált – mintha egy gépszörnyeteg ébredt volna ezeréves álmából…

Charlie és Scarlett izgatottan álltak a folytatásra várva, ám a dübörgés hirtelen abbamaradt.

– Kérek egy másikat! – mondta Charlie a lánynak és az visszaadta neki az első szobrot.

Charlie kezében a teljesen összehajtott szárnyú angyallal a domborműhöz lépett. A következő, kiszélesített mélyedést kereste. Nem is kellett sokáig kutatnia, mert a kör külső-felső ívén megtalálta azt és fejével előre ezt a szobrot is belehelyezte a résbe.

Újabb kattanás hallatszott, majd Charlie a szabad irányba elhúzta a szobrot, ami könnyedén siklott a mélyedésben jobbra és lefelé, a dombormű középpontja felé. Pár másodperc múlva újabb, még hangosabb kattanás hallatszott és a szobor megállt.

A rejtett fény pár pillanatra elhalványult és az előbbi gépezet újra felzúgott – most azonban jóval hangosabban, mélyebben és hosszabb ideig dübörögve!

Al, aki eddig kívülállóként csak messziről figyelte az eseményeket, most felugrott, hogy a többiekhez szaladjon, de Giddon gyorsan visszarántotta.

– Maradjon már veszteg! – morogta az ügynök. – Győzze le a kíváncsiságát!

– Mintha a kaput ezzel a domborművel pecsételték volna le, hogy valamit vagy valakit elzárjanak – lépett Scarlett Charlie mellé. – Mi pedig most feltörjük a pecsétet… Mintha a Jelenések könyvét olvasnám!

– Remélem, nincs igazad – válaszolta Charlie. – Nem vagyok biztos abban, hogy helyes dolgot teszünk.

– Én sem – értett egyet a lány. – De a fegyverek elég meggyőző érvek.

Scarlett a harmadik szobrot nyújtotta. Charlie érte nyúlt, ám Maxim megelőzte: kivette a lány kezéből a szobrot, a domborműhöz lépett, és a harmadik vájatba maga helyezte be az angyalt. A dübörgés éppen akkor szűnt meg, amikor a szobor hangos kattanással a helyére került.

Aztán egy pillanattal később újra felharsogott a dübörgés. A talpuk alatt remegni kezdett a kő, minden teljesen elsötétedett, a magasból apró kövek és por hullott a nyakukba.

Maxim – mintha csak túlvilági jelenésre várna –, sugárzó arccal, mosolyogva lépett a kapu elé. A termet megvilágító rejtett fény elhalványult.

Giddon Allel a nyomában ezt a pillanatot választotta ki, hogy még közelebb, egy másik hatalmas szobor mögé lopakodjanak. Igazából már nem is kellett volna bujkálniuk, hiszen senki sem foglalkozott velük: a teremben lévő maroknyi ember mindegyike a kapura szegezte a tekintetét!

A dübörgés és remegés egyre erősödött. Scarlett megtántorodott, Charlie karjában próbált megkapaszkodni. 

Ebben a pillanatban a dombormű váratlanul forogni kezdett! Maxim mosolya még szélesebbre húzódott, amikor a vájatok mentén a dombormű szétvált és egy bonyolult koreográfiát követve a különböző részei oldalra, kifelé és befelé kezdtek el mozogni

Charlie érezte, ahogy Scarlett erősen megszorította a karját és lassan, lépésről-lépésre hátrafelé kezdi őt. Nem ellenkezett, együtt, egymás karját szorongatva hátráltak a sötétben. Érezték, hogy a félelem a hideg kőpadlón végigosonva felkúszik a lábukon és lassan, de megállíthatatlanul elkezd mászni felfelé egészen a szívükig. Az ismeretlen iránti izgalom érzését lassan az ismeretlentől való rettegés váltotta fel…

A dombormű bonyolult mozgása megszűnt.  A darabjai ismét összeálltak, a régi helyükre kerültek vissza, újra kör alakot vettek fel. Mély csend ereszkedett a teremre, a rázkódás befejeződött, csak néhány apró kődarab koppanása és a hulló por halk zizegése hallatszott.

Aztán a fény felerősödött. Több tonnás kőtömbök nyikordultak meg, mintha évezredek tétlenségét akarnák lecsiszolni magukról és dübörögve, sikoltva a súlyos kapu megindult felfelé.

Maxim diadalittasan lépett eléje, ám Grigorii most úgy gondolta, inkább nem követi a főnökét.

Charlie és Scarlett már jó tíz métert hátráltak, amikor a félhomályból Al és Giddon lépett melléjük. Mindketten összerezzentek.

– Mi a franc lesz most? – kérdezte Giddon, de senki nem válaszolt.

A kapu lassan egyre magasabbra emelkedett és mögüle sárgás, sejtelmes fény áradt kifelé. Maxim a felemelkedő, tonnás kőtömeg alá állt, alakja hosszan elnyúló árnyékot hagyott maga mögött a padlón és betakarta a méterekkel mögötte álló Charlie-t és társait is. A sárga fény mindenkit elvakított, ám Maxim mégis rezzenéstelen tekintettel bámult a kapun túli ismeretlenbe.

Ő ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi vár rá odabenn, odaát.

Charlie a tenyerével próbálta árnyékolni a szemét.

– Hogyan…? – kezdte, de nem fejezte be a kérdést.

Jó pár méterrel előtte, túl Maximon és a kapun egy újabb, hatalmas, sőt, még a piramisnál is gigászibb, faragott oszlopokkal teli csarnok tűnt elő a fényáradatból.

– Mi a…? – kezdte Giddon is, de ő sem jutott tovább.

Scarlettet rettegés kerítette hatalmába. Nem tudta, hogy milyen veszély várhat rájuk, de érezte, hogy a kapu túloldalán, a semmibe vesző csarnokban, a szinte az eget tartó oszlopok között olyan lények lesnek rájuk, akik előtt még a legbátrabb, legmerészebb harcos is remegve rogy össze. Hangtalan imába kezdett.

– Mi ez? Egy nefilim Noé bárkája? – kérdezte Al izgalommal teli félelemmel, mivel sejtése volt arról, hogy mi várhat rájuk az elkövetkező percekben.

– Valami rohadt csillagkapu vagy mi – sziszegte Giddon a saját verzióját, miközben a fegyverét markolva halálosan eltökéltnek tűnt. – A pokolba is! Bármi is van odaát és még mozog is, Istenemre esküszöm, a pokolra küldöm!

Maxim mozdulatlanul állt, magas alakja hatalmas árnyékot vetett a kiáramló fényben.

– Jöjjenek! – mondta áhítattal, félig hátrafordulva; meg is feledkezett arról, hogy az ellenségeit invitálja az emberi történelmet megváltoztató sétára. – Végre megtörténhet! Végre eljött az idő!

A többiek nem mozdultak.

A kapu megállt és…

…a piramis ismét teljes csendbe merült!

Maxim lassan átsétált a kapu alatt, tudatában annak, hogy világrengető dolgot hajt most végre, lépései kimértnek, súlyosnak tűntek. Biztos volt abban, hogy Neil Armstrongnál is maradandóbb, történelmi lábnyomot hagy majd a piramis kövén.

Alakja eltűnt a bentről kiáramló, erős fényben. Grigorii közelebb lépett, hogy lássa, mi történik a kapun túl, de nem merte a főnökét követni.

Másodpercekig azonban semmit nem láthattak sem ők, sem pedig Charlie-ék, aztán…

…odaátról, a csarnok mélyéről fémcsörgés, hörgés, fülsüketítő üvöltések kavalkádja harsant fel! Egy percig csak a pokoli zajt hallották, először újra feltűnt Maxim árnyéka, aztán a kapun túlról hátrálva nemsokára maga Maxim is megjelent.

– Mi a fene lehet odabent? – kérdezte Scarlett, de teljesen feleslegesen, hiszen egy pillanattal később mindannyian megpillantották.

Legalábbis úgy vélték, hogy látnak valamit.

Egy irdatlan méretű árnyék volt az. Lassan, dülöngélve, vad hörgés közepette közeledett odaátról, sötét foltja alatt nem csupán a hátrébb állók, de Maxim és Grigorii is eltörpültek. Az árnyékhoz egy újabb, majd még újabb csatlakozott és nemsokára morgás, hörgés, fémcsörgés közepette gigászi árnyak légiója tartott kifelé a csarnok ismeretlenjéből – egyenesen a piramis belsejébe.

– Úgy látom, maga tökös csaj, használja, ha kell! – mondta Giddon és az AK-t Scarlett kezébe nyomta.

– Hé! – lepődött meg Charlie. Arra aztán végképp nem gondolt, hogy még lövöldözniük is kell.

– Itt biztosít ki, így húzza fel… – magyarázta Giddon a lánynak, de Scarlett eltolta a férfi kezét.

– Volt már dolgom ilyennel – mondta, majd leellenőrizte a tárat, kibiztosított, egy rántással felhúzta a fegyvert és gyors mozdulattal a válltámaszt is kihajtotta. – Nem tudom, honnan szerezte, de jól tette.

Giddon elvigyorodott.

– Remélem, nem robban az arcunkba ez az ezeréves lőszer, ha tényleg lőnünk kell! – mondta, majd felemelte az RPG-t. – Sem pedig ez.

– Hát az biztos, hogy szétkenne a falon – válaszolta a lány és célzásra emelte az AK-t.

Az irányzékban Maxim jelent meg, majd ahogy tovább pásztázott, Grigorii árnyékba vesző alakja tűnt fel. Aztán valami más is…

Egy irdatlan, németjuhász méretű fej. Emberi arca mintha egy gonosz keresztezés révén kutya vagy farkas vonásokkal keveredett, a groteszk látványt pedig még furcsábbá tette a mezopotámiai festményeken látható, az arcot szegélyező hosszú, hullámos szakáll. A valószerűtlen, négy méter magas lény sisakot, mellvértet viselt, szőrös kezében gyilkos buzogányt markolt és ahogy lehajolt, hogy átférjen a kapu alatt, nekiütközött a mellette sétáló társának. A másik, szinte teljesen emberi arcvonású nefilim megbotlott és elvesztette az egyensúlyát. Toll repült szerteszét, ahogy a szárnyaival csapkodva próbált talpon maradni, ám – miután több másik, hatalmas szerzeten végighúzott – nekitántorodott egy púpos hátú, háromkarú, szakadt prémruhát viselő, kecskeképű szörnyetegnek. Érthetetlen, gurgulázó üvöltözés támadt, a lények lökdösődni kezdtek, majd penge villant és a szárnyas nefilim elvágott torokkal, döngve a földre zuhant. A lassan kifelé nyomuló rémek között nevetésre csak távolról emlékeztető hörgés harsant és fehér félember eltűnt a mocskos, hatujjú emberlábak, paták és csizmák alatt.

– Ezek nem léteznek – suttogta Charlie hüledezve.

– De akkor mi sem – válaszolta Al megcsillanó szemmel és Charlie felfedezte tekintetében az igazi tudós semmitől vissza nem riadó izgalmát.

Újra a kapu felé nézett. Maxim még mindig ott állt mozdulatlanul, mintha valami megbabonázó erő az idők végezetéig odaszögezte volna. A kapu alatt átlépő, első nefilimek magasan föléje tornyosultak, hátrébb újabb és újabb emberi, állati, angyali óriások tűntek fel – azok háta mögött pedig, amíg csak a csarnok oszlopainak rengetegébe nem vesztek, irdatlan, aranyfényben csillogó tömeg sorakozott! A szedett-vetett előcsapatokat követő elit harcosok, akik az emberi világ leigázására nyomulnak előre!

– Lám, végül elhagy az eddigi szerencsétek! – kiáltotta feléjük Maxim diadalittasan.

– Úgy érzem, tényleg eljött az idő… – kezdte ekkor Giddon, majd folytatásként felpattant, pár lépést oldalra lépett és a következő pillanatban már a vállán is volt az RPG. Azonnal becélozta a kaput és mielőtt még bárki megállíthatta volna… lőtt!

– „Az a nap pedig az Úrnak, a Seregek Urának büntető napja, hogy bosszút álljon ellenségein.” – kiáltotta a nagy robajjal kilövő rakéta után.

Társai meglepetten, döbbenten néztek rá. Charlie eszmélt legelőször:

– Ámen. Maga mikor lett vallásos? – kérdezte Giddontól.

– Tíz másodperccel ezelőttkor. Bújjanak le!

Giddon, Charlie és Scarlett leguggoltak, de Al állva maradt: csak most eszmélt rá, mit művelt az amerikai:

– NEEEE! EZ KORSZAKALKOTÓ FELFEDEZÉS! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Majd meggyónom – fordult feléje Giddon.

Az RPG-rakéta pillanatok alatt elszáguldott a kapuig, majd Maxim felett besüvített a csarnokba, elkerülte a kifelé nyomakodó szörnyetegeket, kikerült néhány vaskos oszlopot, majd jóval távolabb, valahol hátul, az aranyba öltözött gigászok között felrobbant.

– Öregszem? – morfondírozott Giddon és az újabb rakéta után matatott a zsákban.

– Miért? Mit akar elérni? – ugrott Al Giddon mellé; már nyoma sem volt köztük a korábbi egyetértésnek. – Éppen a feladatunkat akartuk végrehajtani.

– Micsoda? – értetlenkedett Giddon.

A kaputól dühödt fegyvercsörgés, mérges üvöltözés és emberinek nem mondható, hadaró, érthetetlen beszéd érkezett válaszul.

– Mi ez a hablatyoló duma? – kérdezte Giddon elképedve és kirántotta a második rakétát a zsákból.

– Megőrültek? – hallatszott Maxim üvöltése a zajon keresztül.

– Miféle feladat? – kérdezte Charlie ingerülten. – Ha nem tűnt volna fel, valami szörnyek jönnek ki azon a kapun. Felejtsd el a feladatot! – mutatott előre, ahol a legelső nefilimek éppen felegyenesedtek Maxim előtt. 

– Isteni útmutatás… – próbálkozott Al

– Ne nyissunk most teológiai vitát erről, mert mindannyian itt döglünk meg! – kiáltotta Giddon és elkezdte újratölteni az RPG-t.

Grigorii féltérdre ereszkedett és lőni kezdett rájuk. Már az első lövedékek egyike súrolta Giddon vállát, így az ügynök fájdalmas kiáltással ejtette földre a rakétavetőt. Mindenki hasra vágta magát – kivéve Scarlettet. A lány álló  pozícióból hosszú sorozatot eresztett meg az oroszra, mire az kénytelen volt lehasalni. A padlóról viszonozta a tüzet. Lövései a lány feje mellett süvítettek el és az egyik súrolta is a fülét, nagyobb darabot lekapva a felső részéből. Scarlett hanyatt esett. Még feküdt, amikor már Grigorii-t is célba vette és meghúzta a ravaszt. Az évtizedes elhanyagoltság, a földbe rejtés megtette a hatását: az AK másodjára már néma maradt, besült.

Maxim mint valami mártír, a lövésekkel nem törődve a kapunál állt és most, a fegyverropogás pillanatnyi szünetét kihasználva Grigorii is mellé hátrált. Maxim csaknem felrobbant a dühtől!

– MEGŐRÜLTETEK?! HISZ EZ AZ ISTENETEK AKARATA IS!  – üvöltötte magából kikelve. – Nem tehe… – folytatta volna, de már nem tudta befejezni, az elől haladó, kutyaképű óriás félrelökte az útból. Maxim pár méterrel odébb, hangos csattanással ért földet, majd fájdalmasan felnyögött: az egyik karja eltörött, tehetetlenül fityegve lógott a teste mellett, ahogy próbált talpra vergődni.

Grigorii célba vette a főnökét fellökő nefilimet.

– Ne! – utasította Maxim határozottan. – A testvéreink!

Charlie ekkor vette észre, hogy közvetlenül a földre esett RPG mellett hasal. Körbenézett, hátha akad mellette valaki, aki használni tudná a fegyvert. Al kiesett, ő pár méterrel hátrébb Giddon mellett térdelt és az ügynök meglőtt karját próbálta bekötni. Nem messze tőlük vérző fülét fogva Scarlett feküdt a kövön.

Charlie kezei és lábai remegtek. A szíve adrenalinnal pumpálta tele a testét, fojt róla a víz, a torka kiszáradt és már émelygett is a folyamatos stressztől. De mégis megmarkolta a RPG-vetőcsövet, feltérdelt és célozni próbált. Ezt Grigorii is kiszúrta és egy rövid sorozatot eresztett meg feléje – a gyilkos lövedékek Charlie körül csapódtak a kőpadlóba, ám kárt egyik sem tett benne.

– Fiam! Lőjön már! – kiáltott Giddon a tétovázó Charlie-ra. – Küldje haza őket!

Charlie nem az ügynökre, hanem Alre nézett. Találkozott a tekintetük. A tudós egy szót sem szólt, csak bólintott – ám tekintetéből kiolvasható volt minden gondolata és érzése: az elszalasztott tudományos felfedezés a tényleges visszatérés elodázásának fájdalma, az ezekből eredő tehetetlenség dühe, de a túlélési ösztön mindent elsöprő ereje is. Bár önmagának sem vallotta volna be, Al Wyman a szíve legmélyén abban reménykedett, hogy Charlie nem teszi meg és…

Charlie levegő után kapkodva, remegő ujjal nyomta meg az elsütőbillentyűt.

Dehogy akart ő másokra lőni! Embereket és kitudja milyen, félig emberi, félig pokolbéli kreatúrákat ölni! De elpatkolni se nagyon akart!

Hatalmas dörrenéssel, füstöt és lángot okádva vágódott ki a rakéta a csőből, majd nyílegyenes vonalban megindult a kapu felé.

Ekkor hátulról valaki a földre rántotta Charlie-t. Épp jókor, mert Grigorii újabb, kétségbeesett sorozata így is csak pár centivel húzott el felette. Ha nem rántják le…

Felnézett. Scarlett feküdt mellette, a karjaival átölelve őt.

– Bocsesz – mondta Charlie, ahogy meglátta a lány megpörkölődött, émelyítően égett szagot árasztó haját –  az RPG kicsapódó lángja a sűrű hajkorona közel felét eltüntette.

– Jellemző – válaszolt Scarlett. – Lövöldözés előtt nem ártana néha körülnézni, hékás!

A következő pillanatban a rakéta becsapódott. Pontosan a felhúzott kaput kapta telibe és a zárt térben bekövetkező robbanás hatalmas pusztítást okozott. A felszabaduló erő leszakította a kapu nagy részét, kőtörmeléket és port lökött minden irányba, hátradobta Maximot, Grigorii-t, az átért nefilimeket és rövid időre megvakította, megsüketítette a teremben lévőket. A kavargó por szétlövellt és mindent teljesen ellepett, rohanva borította be Charlie-t és Scarlettet, Al és Giddont is.

(folyt.)

Charlie és Giddon a fény nyomában végigsétáltak a folyosón és éppen akkor értek ki a csarnok felső szintjén a galériára, amikor a rejtélyes világítás teljes fényárba vonta az egész tróntermet. Az öldöklő csata mozdulatlan tanúin átvergődve eljutottak a díszes kőkorlátig. Koszosan, fáradtan dőltek rá és lenéztek a lenti pusztításra. Előttük éppen a kőtrón állt csaknem a galéria szintjéig magasodva. Még így, holtában is a rombolás fölé emelte a rajta előrebukott fejjel ülő, legalább három és fél méter magas tetemet. A gigász hat csontvázujja közül óriási kard lógott.

Arany színű mellvértjét és a testét fedő páncélját féltucat lándzsa döfte át, koponyájából és tarkójából egy-egy belészúrt kard meredt kifelé.

De Giddon és Charlie nem bámulhatták sokáig a földöntúli jelenséget, mert odalentről, mintha csak a holtak keltek volna életre, lépések zaja ütötte meg a fülüket.

– A villanykapcsolós ember – morogta Giddon.

A lépések hangosodtak, már tisztán hallhatták, hogy nem egy valaki, hanem egy egész csoport közeledik a terem közepe, a trón felé.

Fogalmuk sem volt, kik az idegenek és mi lehet a céljuk, de idejük sem volt arra, hogy teóriákat gyártsanak. Charlie agyán egy pillanatra átfutott a gondolat, miszerint Peter mégiscsak úgy döntött, utánuk ered és egy másik úton bejutott a piramis szívébe. De ez a gondolat tényleg csak egy pillanatig tartott, mert…

…Maxim, Scarlett, Al, majd pedig egymás után Maxim emberei tűntek fel alattuk!

Lebuktak a korlát takarásába.

– Mi a… – kezdte súgva Giddon, de elharapta a mondat végét.

– Sosem lesz már vége ennek a rohadt versenyfutásnak? – kérdezte Charlie.

Nagyon meglepődött a többiek váratlan felbukkanásán, de persze örült, hogy Alt és Scarlettet épségben, sértetlenül látja, bár el sem tudta képzelni, hogyan kerülhettek ide, a piramisba. De az, hogy Maxim és fegyveresei társaságában tűntek fel, kissé tovább bonyolította a helyzetet – sőt, gyakorlatilag lehetetlenné tette a pozitív végkifejlet lehetőségét is.

Charlie hasra feküdt és az omladozó kőkorlát repedéseinek egyikén lenézett az alsó szintre. Odalent Maxim a trón elé lépett és színpadias mozdulattal végigmutatott a hatalmas csontvázon.

– Íme hát, ezért rohanták végig a fél világot – mondta, miközben Scarlett-re és Alre nézett. – A valaha élt egyik legnagyobb hadvezér és uralkodó: Atlantiszi Kard!

– Már ami megmaradt belőle – jegyezte meg a történész.

– Szóval… egy nyamvadt csontváz miatt kínlódtunk ennyit – tette hozzá Scarlett lakonikusan és most nem tudta titkolni a csalódottságát.

Ezért halt meg Edmond F’lassa? – kérdezte magában, bár tudta, hogy már maga a balkáni piramis léte és a nefilimek egykori fizikai létének bizonyítéka így is történelmi jelentőségű felfedezés. Valahogy mégis többet, nagyobbat várt, egy olyan dolgot, ami alapjaiban rengetné meg a világot és vele együtt a történelem- és hittudományt is. Bibliai léptékű fordulatra számított. Nem csupán az araráti öreg sejtelmes világvége-jövendölésére…

– Ez így is óriási felfedezés, Scarlett – súgta Al, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. – Szó szerint értve is…

– Az, persze – dohogott tovább a lány. – A csontkereskedőknek, a hullaturkászoknak…

– Dehogy! Ezt nem értheti, Lycia, mert nincsen tudomása mindenről! Nem látja az egész képet – válaszolta Maxim. – Mi nem a holtak, hanem az élők miatt jöttünk ide!

Szavait Charlie és Giddon is tisztán hallották – az utolsó mondatra meglepetten néztek össze. Charlie izgatottan várta a fejleményeket, kíváncsi volt, Maxim milyen újabb meglepetéssel rukkol majd elő.

Maxim közben továbbsétált és így kikerült a rés nyújtotta látótérből. Charlie arrébb csúszott, hogy egy másik repedésen át újra megpillanthassa. Közben véletlenül meglökött egy horpadt sisakot, ami halkan csörömpölve odébb gurult. Giddon felfigyelt a zajra és felnézett, éppen Charlie-ra. Tekintetével akár a kőfalat is átfúrhatta volna. A sisak egyre lassulva, de rendületlenül gurult tovább – már túl zajos és kockázatos lett volna utána rugaszkodni –, aztán megállt a galéria leszakadt peremén. Pár pillanatig ott billegett, mintha el akarná dönteni, hogy leleplezze-e a fent rejtőzőket, aztán úgy döntött, kell még egy kis izgalom az éjszakába és könnyedén átfordult a letört kőperemen.

– Gratulálok, fiam – húzta el a száját Giddon.

Scarlett egy piszkálódó kérdést tervezett feltenni Maxim élők és halottak mondatára, amikor meglátta az emeleti folyosóról lefelé zuhanó sisakot. Meglepetésében szólni sem tudott, csak figyelte a rézsisakot, ahogy az Maximtól pár méterre hangos csattanással a teremszint kőpadlójához csapódott.

A lent állók összerezzentek, meglepetten fordultak a zaj irányába. Maxim egyik remegő ujjú emberének nem is kellett több, pusztító erejű géppisztolysorozatot eresztett meg a galéria korlátjára. Giddon éppen ekkor kukkantott ki, hogy elemezze a helyzetet – ő ugyan hajszálhíján megúszta, de az elemlámpája apró darabjaira robbant a kezében. 

Maxim inkább kíváncsian, mint dühösen nézett fel a repedezett galériára. Mozgást látott a rések között. Intett, mire három embere futna megindult egy közeli, felfelé vezető lépcső felé.

Charlie és Giddon a földön lapultak.

– Valamit ki kéne kitalálni! – suttogta Charlie, miközben izgatottan kutatott használható fegyver után a romhalmazban.

– Ne találgasson, meneküljön! – utasította Giddon és már ugrott volna fel, amikor lövedékek kezdtek pattogni körülöttük.

Elkéstek! Tíz méterre tőlük Maxim három embere állt rájuk szegezett gépfegyverekkel.

– Jippiájé… – jegyezte meg Giddon.

Charlie értékelte az ügynök filmes beszólását, de nem élvezhette ki az epés viccet, mert durván felrángatták őket.

Odalent fegyveresei laza gyűrűjében Maxim várt rájuk. Arca semmiféle érzelmet nem árult el – talán csak a szeme szűkült össze alig észrevehetően, amikor számba vette, hányadik alkalomra botlott már bele ebbe a Charlie Mitchell nevezetű fickóba.

Vele ellentétben Scarlett és Al teljesen meglepettnek tűntek, hüledezve figyelték a koszos, szutykos Charlie-t és az ismeretlen fekete férfit, aki mellette bandukolt. A lány mosolyogva, kérdő tekintettel nézett Charlie-ra, aki már éppen mondani akart valamit, de Maxim megelőzte.

– Azért tényleg elképesztő, hogy itt is összefutunk. Ki vigyáz magukra? Mindannyiukra? – mondta karjait széttárva, miközben Charlie „majd-később-elmondom” legyintéssel üdvözölte két társát.  –  A lányért jött vagy a kardért? Itt találja mindkettőt. Az egyik elég mozdulatlan, de lehet, hogy a másik is az lesz nems…

Maxim nem fejezhette be, mert Charlie egy hirtelen mozdulattal hozzávágta az addig az övébe rejtett elemlámpáját, majd felkapott egy kerek pajzsot és a fegyveresek közé hajította. Csaknem sikerült is Maximot kiütnie a kezdődő bunyóból.

Charlie most már tényleg dühös volt és szabadulni akart: elege lett ebből az egész őrült élethalálharcból. Érezte, ahogy elönti agyát a vér és semmivel sem törődve Maxim embereinek rontott.

Giddon is beszállt: villámgyorsan leütötte a háta mögött álló egyik fegyverest – persze a hirtelen mozdulattól meghúzta a jobb vállát, de most nem foglalkozott a dologgal –, majd kirúgta egy másik fickó lábait – éles fájdalom a sípcsontjában, de ez sem számított –, aztán felkapta az elejtett fegyvert és hozzálátott, hogy precíz célzással, egyes lövésekkel leszedegesse Maxim embereit. Elemében érezte magát!

Mindössze két-három másodperc alatt történt mindez, de Scarlett addigra már túl volt harmadik ellenfele leterítésén: egy törött lándzsát felkapva félreütötte a rá célzó géppisztolyokat, majd megkezdte az ellenfelek gyepálását. Közben Alt is figyelnie kellett, mert a tudós ugyan lelkesen próbált szabadulni, ám ütései és rúgásai nem nagyon kerültek összhangba ezzel a szándékával. Mialatt a káoszban Grigorii Maximot próbálta a trón felé menekíteni, Charlie rávetődött az egyik elárvult fegyverre, felkapta és vaktában lövöldözni kezdett, mire a talpon maradt ellenfeleik ijedten buktak a földre. Egyikőjük sem szeretett volna egy szerencsés amatőr első áldozata lenni!

Giddon meglepődött: harcászatilag nulla értéke volt annak, amit Charlie művelt, viszont hatásosan lelassította a túlerőt.

– Hol a francban tanult lőni? Lőtér? Hadsereg?

– Serious Sam – válaszolt büszkén Charlie.

– Az meg mi?

A választ már nem hallotta, mert Charlie hosszú sorozatot megeresztve belelövöldözött a saját mondandójába.

Grigorii egy-egy lövést elengedve a trón mögé kísérte a három táskát cipelő Maximot. A trón faragott csatajelenettel díszített hátoldalán Maxim megnyomott egy dombormű-részletet, majd az egész trónus a széles talapzattal együtt lassan süllyedni kezdett. Maxim és Grigorii megkapaszkodtak a faragott kőben.

Al felfigyelt a dübörgő kőhangra. Először nem értette, honnan érkezik, ám aztán meglátta a süllyedő trónt és Maximékat.

– Honnan ismer ez ilyen titkokat? – tette fel hangosan a költői kérdést és Scarlett-nek kiáltott. A lány pár lándzsaütés és szúrás után tudott csak odanézni; Al szó nélkül a süllyedő trón felé mutatott.

– Hé! – kiáltotta Scarlett a közelben éppen két lövést leadó Charlie-nak. – A SZOBROK!

Charlie azonnal kapcsolt és tessék-lássék becélozta Maximékat. Meghúzta a ravaszt…

…és semmi nem történt!  A fegyver üresen kattant!

Charlie pingvinezve széttárta a karjait – fogalma sem volt, hogy ilyen gyorsan kiürül a tár.  Magyarázni próbált valamit, de ekkor valaki hátulról ráugrott és a kőpadlóra teperte.

Scarlett a lándzsát forgatva tartotta távol magától és Altől távol támadókat, de pár méterre tőlük Giddon szerencsésebb volt: még mindig maradt lőszere, így sakkban tudta tartani Maxim többi emberét.

Charlie sikeresen legyűrte a támadóját, de máris újabb kettő rontott rá. Erre egy koponyát rúgott a két férfi felé és ezzel éppen a legjobbkor sikerült pár másodpercet nyernie, ugyanis Giddon fegyvere is üresen kattant.

A trón teljesen lesüllyedt és lassú mozgással kőlapok csusszantak a helyükre, teljesen összezáródva felette és Atlantiszi Kard óriási, elpusztíthatatlannak hitt csontjai darabjaikra törve hevertek a kőpadlón. Az egykori, rettegett hódító sorsa végérvényesen beteljesedett.

Mivel főnöküket már biztonságban tudhatták, Maxim emberei vérszemet kaptak és újra ellenfeleikre rontottak. Charlie már alig kapott levegőt, de még odakiáltott Giddonnak:

– Segítsen Alnek! – lihegte. – Szerezzék vissza a szobrokat!

Giddon bólintott, a felé igyekvőkhöz vágta a fegyvert, majd futni kezdett Al felé.

Scarlett leütötte az egyik támadóját és már indult volna a társai után, amikor hatalmas árnyék vetült rá. Felnézett: karddal a kezében Hrotti magasodott előtte! A lány fölegyenesedett.

– Ahh, egy kolléga – mosolyodott el, majd megmarkolt egy ezeréves sarlókardot.

Hrotti minden figyelmeztetés nélkül lecsapott. Scarlett épphogy hárítani tudta, de következő mozdulatával cselesen visszavágott, kis híján megsebezve Hrotti bal combját. A skandináv sem tétovázott, erős csapások sorozatával támadott, de a lány ügyes mozgással kicselezte és több szúrást indított a férfi nyaka felé. Hrotti félrehajolt, majd egy vágáskombinációval hátrálásra kényszerítette Scarlettet. A kardok újra összecsaptak és hangos pengéssel, szikrát szórva folytatódott a küzdelem. Váltakozó sikerrel támadták egymást vagy védekeztek: Hrotti hatalmas, nyers erejét Scarlett ügyességgel és gyorsasággal ellensúlyozta.

Giddon közben odaért az egyre kifulladtabb Alhez.

– Giddon, NSA – nyújtott kezet a tudósnak.

– Wyman, ex-OETT.

Giddon keze megállt a levegőben.

– Az meg mi a halál?

– Oxfordi Egyetem Történelem Tanszék.

Kezet fogtak.

– El kell jutnunk, mondjuk… odáig – mondta Giddon, majd egy lefelé vezető, keskeny oldaljárat felé mutatott.

Scarlett gyorsan fáradt. Már nehezen tudta fürgeséggel ellensúlyozni Hrotti irdatlan csapásait, így lassan egy folyosó felé kellett visszahátrálnia.  Charlie látta a lány szorult helyzetét, egy térdeléssel legyűrte az utolsó támadóját és futva indult, hogy segítsen neki.

A lány időközben már a folyosón hátrált, ereje végképp elhagyta, észre sem vette, hogy pár méterrel a háta mögött, a hideg köveken sebes patakként folyik végig a fentről betörő forrásvíz. Zihálva féltérdre rogyott, már a karját sem tudta védekezésre emelni!

Hrotti ezt látva magasan a feje fölé emelte a kardját, a végső csapás bevitelére készült! A penge elindult lefelé, hogy lezárja a küzdelmet, de már nem sújtott le: hátulról Charlie érkezett és teljes erőből elrugaszkodva egyenesen Hrotti hátába bombázott. A szőke megtántorodott, egyensúlyát vesztve a meredek mellékfolyosón lefelé száguldó vízbe zuhant. Csodálkozó, az ismeretlen, sötét mélységtől megrémült arckifejezése volt az, amit Charlie utoljára látott – és a férfit egy pillanat alatt magával ragadta az áradat.

De a gyilkos vízicsúszda Scarlettet sem kímélte. Hrotti estében őt is a peremig lökte és bár a lány kardját kétségbeesetten a kövek közti habarcsba szúrta, az ezeréves penge azonnal eltörött – Scarlett is csúszni kezdett lefelé! Még sikerült elkapnia egy kiálló kősarkot és úgy tűnt, meg is tud kapaszkodni, ám ujjai lecsúsztak a nedves moháról. Charlie vetődött, hogy elkapja a lány csuklóját…

…de elkésett! Scarlett egyetlen sikoly vagy kiáltás nélkül tűnt el a dübörgő vízözönben!

Charlie teljesen átázva, még mindig segíteni kinyújtott karjával előre, hason feküdt a zuhatagban. De csak pár másodpercig. Aztán ellökte magát a kőtől és fejjel előre ő is becsúszott a mélységbe.

Giddon és Al a korábban lehullott köveket kerülgetve futottak a rossz állapotú, füstös falú folyosón. Mindenütt nagy tűz és gyilkos összecsapás nyomai vették körül őket, de csak néhány egykori harcos holttestét kellett átugraniuk. Egy beomlott oldalfolyosó mellett haladtak el: darabokra tört kövek hevertek mindenütt, a járatba erdei föld nyomult be. Al megállt és tanulmányozni kezdte a törmeléket.

– Ezt berobbantották? Az ókorban? – mondta, miközben az omladékot figyelte. – Ez meg…?

Giddon visszafordult és a tudós lábai elé nézett: teljesen hihetetlennek tartotta, amit látott, de abban biztos volt, hogy ami a földből kiállva csaknem hozzáér Al cipőorrához, nem az ókorból vagy még korábbról származott. Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov gyermeke, egy rozsdás AK-47-es géppisztoly jugoszláv M-70B1 változata volt az!

Scarlett félpercnyi száguldás után már ijedten, sikítozva csúszott lefelé a vaksötétben. Halálos rettegés bénította meg. A víz az arcába csapott, elvakította, megsüketítette és szinte meg is fojtotta, sikoltozása fuldokló köhögésbe csapott át. Közben kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a semmiben, de az ujjai minden alkalommal lecsúsztak a nedves kőfelületről. Charlie nem sokkal mögötte száguldott, Scarlettet ugyan nem látta, de a hangját hallotta, így tudta, egyre közeledik hozzá – és remélte, hogy sikerül elkapnia, mielőtt még valahol lenn a piramis ismeretlen gyomrában szétkenődnének a köveken vagy örökre eltűnnének egy földalatti folyóban.

Scarlett a vízáradaton keresztül fényt látott felbukkanni, ám nem gondolkozhatott rajta sokáig, mert a következő pillanatban nagy erővel belecsapódott valamibe.

Hrotti volt az, aki az áradattal küzdve egy keskeny oldaljárat peremébe kapaszkodott kétségbeesetten. Az ütközés letaszította peremről, de még így sikerült elkapnia a lány lábát. Hrotti helyét átvéve most már Scarlett igyekezett az életét menteni. Kiabálva, halálra rémülten próbálta lerúgni a szőkét. A karja majdnem kiszakadt a helyéből, a körmei letörtek, ahogy a kőbe próbálta vájni őket, úgy érezte, pár pillanat és végleg eltűnik a pokoli mélységben.

Ekkor maga előtt nagymennyiségű vizet tolva újabb test érkezett és pontosan telibe találta Hrottit, aki ekkorra már a lány térdeinél húzta magát felfelé. Az ütközés után a skandinávnak még sikerült elkapnia Scarlett egyik lábfejét, de a vékony sportcipő szinte azonnal lecsusszant a lány lábáról – Hrotti menthetetlenül eltűnt a lefelé zúduló vízben!

Scarlett azonban még nem szabadult meg a lezuhanás veszélyétől: a másik lábába kapaszkodva most valaki más húzta őt lefelé.

– Tűnj már el! – kiabálta Scarlett és megpróbálta a terhet lerúgni magáról.

De hiába erőlködött, pár rúgást követően csak azt sikerült elérnie, hogy kezei még lejjebb csúsztak a peremről!

– Ne őrülj meg! – hallotta megmaradt cipője irányából a fuldokló kiabálást. – Én vagyok, az! CHARLIE! Le ne rúgjál!

– Akkor csinálj már valamit! – kiabált vissza Scarlett fuldokolva.

Charlie keményen küzdött azon, hogy a lány megmaradt cipője – vele együtt – ne jusson a párja sorsára!

– Akkor ne próbálj kinyírni! A tériszony megteszi helyetted is!

– Csináld már! – sikította Scarlett, mert érezte, ahogy merev ujjai egymás után engedik el a kőperemet.

Charlie válasz helyett elkapta Scarlett nadrágszárát, a lábaival próbált a falon megtámaszkodni, majd egy végső erőfeszítéssel felrúgta magát a levegőbe és…

…sikerült elkapnia az oldalfolyosó peremét! Kínlódva felhúzta magát és már ott feküdt biztonságban a folyosó kövén hasalva, amikor Scarlett megint elkiáltotta magát:

– Húzz már fel, az Isten áldjon meg!

Charlie kinyújtotta a karját és megragadta Scarlett csuklóját. A lány felnézett rá és elmosolyodott. A szemében azonban az életöröm mellett valami más is megcsillant. Mintha a bizalom és a viszontlátás öröme lett volna, gondolta Charlie, de lehet, hogy tévedett…

Fél perc múlva holtfáradtan, levegő után kapkodva feküdtek egymás mellett, a folyosó messzi végéből beszűrődő halvány fényderengésben. Scarlett mérgesen lerúgta magáról a maradék cipőjét, amit azonnal a mélybe rántott a dübörgő zuhatag.

– Szia, Scar – nyögte Charlie fuldokolva.

– Szia – lihegett vissza a lány. – Már meg sem kérdezem, hogy a francba kerültél ide.

– Ne is tedd!

Fáradtan, remegő térdekkel, nehézkesen segítették fel egymást, majd elindultak a fény felé.

Giddon kirángatta az AK-t a földből. A fém rozsdás, a farészei korhadtak voltak.

– Túl sokat kombinál. Nem ókori robbantás ez, Al. Csak boszniai háborús fegyver rejtekhely. Valami üreg lehetett ez fenn a felszínen, ami később a fallal együtt beomlott – mondta, majd félredobta a fegyvert és a kezeivel kezdett tovább ásni.

 Nem kellett sokat várni, kisvártatva egy tártáska, majd egy műanyagzacskóba csomagolt újabb AK került elő a földréteg alól.

Mindkettőt átnyújtotta Alnek, aki viszolyogva fogta meg, majd gyorsan a földre tette őket. Giddon tovább ásott és nemsokára egy vászonzsákot is sikerült kicibálnia a földből. Kinyitotta a zsák száját és belenézett.

– Hohó! Ez nagyot szól majd! – kiáltotta vidáman. – Egy ilyet mindig is ki akartam próbálni!

Al elképedve nézte, hogy széles vigyorral az arcán Giddon egy RPG-rakétavetőt és két rakétát húzott elő a zsákból!

Charlie és Scarlett végigbotladoztak a folyosón és mire a végéből nyíló terembe értek, a lezúduló víz hangja elcsendesedett a hátuk mögött – és a sokadik közös halálközeli élményük után végre lélegzethez is jutottak.

A terembe lépve egyikük sem csodálkozott azon, hogy újra mindenütt csontok és fegyverek, páncélok halmai között kellett sétálniuk. A falakon pedig hatalmas kardoktól származó mély vágásnyomok sebezték végig a tonnás kőtömböket.

Scarlett arrébb rúgott két sisakot, majd felemelt egy kerek pajzsot.

– Figyelted? – kérdezte és Charlie felé fordította.

Charlie figyelmesen végignézett rajta

– Ja, tisztára olyan, mintha spártai lenne – válaszolta. – De azért valamennyire eltér a klasszikustól.

– De hogyan? Hogyan kerültek volna ide spártaiak? Sehol sincsen semmiféle feljegyzés arról, hogy valaha is ezen a területen harcoltak volna!

– Lehet, hogy nem is spártaiak voltak? – vonta meg a vállát Charlie tanácstalanul.

Felemelt egy kardot a földről és suhintott vele párat. Scarlett letette a pajzsot, a sarokban felhalmozott kisebb tárgyak kupacához lépett és turkálni kezdett a halomban.

– Spártaiak! – kiáltott fel Charlie mély hangon két suhintás között, mire Scarlett ijedten összerezzent. – Ma este a pokolban vacsorázunk!

– Jól vagy? – kérdezte a lány és felállt. – Indulnunk kéne, ne szövegeljük el az időt!

– Állat! A leglátványosabb szandálfilm, amit valaha láttam.

Scarlett visszafordult a halomhoz – a kíváncsisága nem engedte tovább menni. Charlie-nak háttal guggolva válaszolt, miközben tovább turkált:

– Az lehet, de tele van pontatlanságokkal: a spártaiak köpeny nélkül harcoltak, mellvértet viseltek, nem kockahasat és Xerxes is…

– Jól van, jól van, mi most a 300-ról és nem egy Discovery Channel-filmről beszélünk.

Scarlett befejezte a matatást és újra visszafordult:

– Ha jó spártai filmet akarsz látni, nézd meg a Hősök hajnalát!

Charlie a kard súlyát méregette, majd újra hadonászni kezdett vele.

– Mostanában nincs kivel moziba mennem.

– Jól van, jól van. Induljunk már.

– Mi a nagy szám benne? Mármint a Hősök hajnalában?

– Romantika, csata, hősiesség, nem lassítás-gyorsítás és fröcsögő vér…

– Oké, oké! Majd beszerzem DVD-n – bólogatott Charlie. – Ha nem felejtem el!

– Nézd! – emelte fel a hangját Scarlett.

Charlie mérgesen felé fordult:

– Most mondom, hogy megszerzem…

Scarlett megfordult…

…és Charlie meglepetten elhallgatott: egy ősi, rézből készült, mai mobiltelefonra hasonlító tárgy feküdt Scarlett tenyerén.

– Higgyen a lánynak – hallottak egy mély hangot a hátuk mögül. – Nekem is az a kedvenc filmem.

Az ajtóban Maxim tornyosult, előtte pedig Grigorii állt lövésre készen rájuk célozva.

– Mondják, nem szeretnék tudni, mit is keresünk itt? – firtatta Maxim barátkozó hangon és kíváncsisága őszintének tűnt. – Nem szeretnék megnézni, hogy mi is rejtőzik valójában a kapu mögött?

– A kapu mögött? – kérdezett vissza szinte egyszerre Charlie és Scarlett.

Maxim odalépett hozzájuk és elvette a lány tenyeréről a „mobil”-t.

– Ezt adjuk vissza a tulajdonosainak – mondta. – Még hiányolnák.

Maxim félreállt és előzékenyen mutatta az utat, Grigorii pedig az udvariasságot fegyvere csövével is nyomatékosította.

– Csak nyugi – mondta Charlie, ahogy odébb tolta a bordáit bökdöső fémet.

Némán haladtak végig a foloysón, majd egy ajtónyíláson keresztül hatalmas terembe érkeztek. A mennyezet legalább öt méter magasan húzódott, csupasz, dísztelen, húsz méter hosszú falak határolták a helyiséget, amit rejtélyes fény világított meg halványan.

 A csata nyomai itt nem tűntek olyan látványosnak, mint a piramis más részein, kevesebb volt a holttest és a rom, bár a falakat égett lövésnyomokra hasonlító szennyeződések tarkították. A termet gigászi kőkapu zárta le, előtte törmelékhalom, amin két óriási, fegyveres csontváz hevert.

Scarlett előre mutatott és ekkor Charlie-nak is feltűnt: a kapu melletti falon egy méter átmérőjű, kör alakú dombormű díszelgett. Igen, teljesen olyan volt, mint a Hammond által a textilszalvétára firkantott ábra: körkörös és sugár alakú vájatok sűrű hálózatából állt.

Ahogy a kapu felé haladtak, oldalt kőbe vésett vakablakokat pillantottak meg. Ismeretlenek mindegyikbe kisebb-nagyobb használati tárgyakat helyeztek. A furcsa kiállítás darabjainak egy része láthatóan megsérült a csata folyamán, ám maradt pár darab, ami jó állapotban megmaradt. Maxim az egyik, üresen maradt ablakba helyezte a „mobil”-t, Charlie és Scarlett pedig csodálkozva bámulták a többi tárgyat. Nyilvánvalóan évezredekkel ezelőtt kerültek oda, mégis mai, modern alkotásoknak, technikai fejlesztéseknek tűntek. Az egyik egy apró arany repülőt, egy másik kezdetleges mikrochipet formázott, a harmadik pedig, mintha a DNS-lánc egy darabját ábrázolta volna.

Charlie kíváncsian közelebb lépett, ám Grigorii a fegyverével visszatessékelte őt Maxim mögé.

– 1941-ben, a svájci Alpokban egy csaknem három és fél méteres, bronzpáncélt viselő csontvázat találtak. Egyesek valami idegen űrhajósnak véltek – kezdte Maxim minden előzmény nélkül; előttük sétált, mintha jó házigazdaként vezetné körbe vendégeit a birodalmában. – Tudományos vizsgálatokra Berlinbe szállították a mellette heverő, ismeretlen rendeltetésű eszközökkel együtt. Számos fotót, jegyzetet készítettek róla, de mondanom sem kell, a háború alatt mindnek nyoma veszett. Korábban, még 1936-ban a Fekete-erdőben egy másik, állítólagos UFO-leszállást jegyeztek fel. A tárgyi és írásos bizonyítékoknak később szintén nyoma veszett. Úgy hírlik, nem véletlenül! Bárhogy is történt, attól az időponttól kezdve a kívülállók számára titokzatos módon a Harmadik Birodalom technikai-tudományos-szellemi szinten óriási fejlődésnek indult és rövidesen készen állt arra, hogy az uralma alá hajtsa az egész világot. És mi történt a titokzatos jegyzetekkel, tudományos eredményekkel, tárgyi bizonyítékokkal? Azt mondják, a végső órákban Hitler parancsára mindet elrejtették. Mégpedig egy osztrák alpesi tó feneketlen mélyére.

 Megérkeztek a kőkapuhoz. Senki nem szólt egy szót sem, mindannyian a következő lépést vagy mondatot várták. Maxim azonban szünetet tartott. Szinte vallásos áhítattal tekintett a kaput alkotó, a padlótól mennyezetig nyúló két hatalmas kőlapra. Furcsa módon dísztelenül, egyetlen, rájuk vésett ábra vagy festett kép nélkül zárták le a terem falát.

Maxim lassan végignézett az irdatlan kőkapun.

– Szinte minden ismeretem megvolt már erről a piramisról – mondta elgondolkodva. – Szinte minden. Tudtam a pontos helyét, ismertem a lejutás módját, azt, hogy mit találok majd idelent.

– És mit talál? – vágott közbe Scarlett.

Maxim rámosolygott:

– Nemsokára meglátja, macskalány.

– Honnan vannak magának ilyen ismeretei? – kérdezte Charlie.

– Az elődeim igen alapos munkát végeztek és én is számtalan tárgyat, anyagot begyűjtöttem. Virágzó üzleti és bizalmas személyi kapcsolatokat építettem ki a világ minden táján a társadalmi, tudományos élet nagyjaival, politikusokkal, egyházi funkcionáriusokkal. És elmondhatom, hogy olyan iratokra van rálátásom és olyan információkat birtokolok, amikért a legtöbb tudós – legyen az történész, csillagász, fizikus vagy bármi más – még az anyját is élve elásná értük, ha az lenne az ára. Az egész családját meg mellé temetné.

– Te beteg vagy, öreg – mondta Charlie.

– Azt hiszik, hogy… vegyük például mondjuk a katolikus egyházat. Azt hiszik, hogy a pápának nincsenek olyan, ezer-ezerötszáz éves titkos iratai, amik alapjaiban rengetnék meg a világot? Majd meglátják! Ha nemsokára megnyitják a vatikáni levéltárat, biztosak lehetnek abban, hogy sok érdekes dologra derül majd még fény!

– Na, ebben az egyben egyet értünk – válaszolta Scarlett. – De semmi másban!

– Csak hogy visszatérjünk az eredeti témánkhoz: tudják, mi hiányzott a teljes sikerem eléréséhez? A három kulcs! – folytatta Maxim és intett Grigorii-nak, aki egymás után kinyitotta az angyalszobrokat rejtő táskákat.

– Három kulcs – ismételte Charlie suttogva.

– Mostanra azonban – köszönet, hogy segítettek –, már azokat is sikerült megszereztem. De egy problémám még maradt: nem tudom, mi a szobrok pontos funkciója és hogyan kell felhasználnunk őket. Mivel maguk belemásztak az ügybe és ez nem kevés kárral járt a számomra, gondolom, vannak olyan okosak, jól informáltak, hogy besegítsenek.

– Miért tennénk? – kérdezett vissza Charlie.

– Tudományos kíváncsiságból?

– Az már elmúlt – csattant Scarlett hangja. – Még odafent, a hegyek között.

– Hát akkor ezért… – válaszolt Maxim és Grigorii-ra nézett.

Az egy rövid, de gyors lövéssorozatot eresztett meg feléjük. A lövedékek közvetlenül Charlie és Scarlett mellett pattogtak.

– Ha nem hajlandóak – folytatta Maxim nyugodtan –, majd a két barátjuk megteszi… Előbb-utóbb úgyis a nyomukra akadunk. Innen hová tudnának menekülni?

(folyt.)

Halk motoszkálás hallatszott a vaksötétben. Valaki nagyot nyögött. Szövet surrogott szöveten, majd halvány fény gyúlt, pár pillanatig kékre festette a folyosót.

– A francba – háborgott egy mély hang, ahogy ismét sötétbe borult minden.

Újra felvillant a fény és megvilágította a férfit, aki még mindig magában morgolódott. Giddon volt az. Hason feküdt a szűk járatban, majd újra megnyomta a mobil egyik gombját. Aztán újra és a mozdulatot ismételgetve, kúszva elindult a fél perccel korábban még az orra előtt haladó Charlie nyomában.

Nem sokat kellett másznia, keserves húsz méter megtétele után szinte beleütközött az előtte guggoló Charlie-ba.

– Van egy aprócska probléma – fordult hátra Charlie, miközben lámpájával pár méterrel maga elé világított. – Itt a folyosó vége.

A járat előttük lévő szakasza már folyamatosan magasodott, de a fény leomlott, a továbbjutást szinte teljesen elzáró kövekre vetült. A mennyezet szakadhatott be, amit a fentről lelógó gyökerek kusza dzsungele is megerősített.

– Basszus, mászhatunk vissza? – mérgelődött Giddon, amit Charlie egy dühös, messzire visszhangzó apicsábá!-val toldott meg.

Charlie félrehúzódott. Giddon négykézlábra ereszkedett és közelebb mászott az omladékhoz. Megvizsgálta a köveket, a társától elvett lámpával közelről megvilágította az akadályt, majd hátrafordult:

– Azért még ne adjuk fel, fiam! Van itt egy kis fénysugár…

Erejét összeszedve nagyot taposott a legnagyobb kőbe. Az apró kavicslavinákat elindítva egy kicsit megmozdult. Giddon újra rúgott, majd újra és a kőtömb engedett: dübörögve tűnt el a szemük elől számtalan másik követ és a leomlott földet is maga után rántva. Szabad volt az út!

De ahogy a lámpa bevilágította az előttük tátongó sötétséget, mindkettőjük fejében az járt, hogy most vajon hova lyukadhatnak majd ki. Csak egy megoldás volt arra, hogy ezt kiderítsék…

Ahogy átmásztak a törmelékhalom maradékán nagyméretű kövekből épült, teljesen dísztelen folyosón találták magukat. Végre kiegyenesedhettek. Giddon lámpája rövid csapkodás után újra bekapcsolt, így mindkét irányba bevilágíthatták az utat.

– Melyik legyen: az ismeretlen vagy a sosem látott? – kérdezte az ügynök.

Charlie a zsákjából kis flakon ásványvizet vett elő. Letekerte a kupakot, majd az üveg felét a kőre öntötte. Csendben, szótlanul álltak pár másodpercig – egészen addig, amíg a víz keskeny patakokban csordogálva el nem indult.

– A lefelé vezető út – szólt Charlie és elindult a víz nyomában.

– Tudja, sosem értettem azokat, akik mindenféle dolgokat gyűjtenek – mondta Giddon, miután utolérte. – Sőt, még az életüket is képesek kockáztatni azért a valamiért. Bár úgy érzem, ennek a Theomack fickónak a részéről ez már nem valami gyűjteményről szól…

Charlie megtorpant és felemelte a kezét:

– Várjon, hallgassa!

Valahonnan halk moraj hallatszott, majd ahogy lépésről-lépésre haladtak előre, egyre erősebbé vált. Néhány szűk oldalfolyosó előtt haladtak el, be-bevilágítottak az összesbe, de mind üres volt. Még csak port vagy kőtörmeléket sem láttak bennük: a hosszú, bezártságban töltött évezredek alatt semmi nem változott odabent.

Aztán a következő sarkon befordulva meglátták a morajlás forrását: az erősen lefelé lejtő, szűk folyosón az útjukat keresztezve bővizű patak vize zúdult lefelé. A víz már kikoptatta a követ, amin földalatti élet első látható jele, zöld moha terjeszkedett mindenfelé.

– Áttört valahol fent és beszivárgott a kövek között – mondta Charlie, miközben megközelítette a mini áradatot. – Kíváncsi vagyok, hol gyűlik össze. Valahol egy medencében vagy elfolyik egy barlangba?

Charlie átlépett a patakon és abban a pillanatban meg is csúszott. Ijedten próbált megkapaszkodni, de Giddon gyorsan elkapta, nehogy a víz lesodorja a sötét semmibe.

– Be ne essen! Az Isten se szedi ki onnan – kiáltott rá Giddon.

Egymást segítve átléptek a rohanó patakon és továbbhaladtak a folyosón. A lámpák fénye mögött először halk morajjá szelídült a víz rohanása, majd szép lassan ismét teljes csend vette körül őket.

Jóval távolabb, egy másik folyosón, erős lámpák fényében haladt előre a Maxim irányította, felfegyverzett csapat.

– Miféle régi-új fajról beszélt az előbb? Még odakint – fordult Maximhoz Al váratlanul. – Dínókat akar klónozni vagy micsoda?

Maxim egy pillanatra meglepődött, hirtelen nem is tudta, mire céloz Wyman. A tudós eddig elég szótlan volt, nem úgy tűnt, mint aki túlságosan közlékeny lenne. Úgy tűnt, a tudományos kíváncsisága legyőzte az ellenszenvét.

– Ha léteztek is valaha, az Újszövetség óta már nem születhettek nefilimek! – válaszolta meg a kérdést Scarlett; ő sem tudta kivonni magát a felfedezés izgalma alól.

Maxim elmosolyodott:

– Egészen a végső időkig! Látom, maga látja a lényeget. Zsidókhoz írt levél 13:2.

– „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert…” – kezdte idézni Scarlett.

– „…ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” – fejezte be Maxim. – Ez ma is érvényes, hisz még mindig köztünk járnak.

– És úgy értsük, maga kapcsolatban áll velük? – kérdezte ismét Al.

– Olyan dolgokról tudnék mesélni, aminek a mai emberi tudomány még csak a közelében sem jár. Gondolják meg, maguknak adhatom a tudás hatalmát és dicsőségét, csak nekem kell dolgozniuk.

– Sablon süketelés. Túl sokat nézte Az ördög ügyvédjét – vágta rá Scarlett.

Maxim most már csak mosolygott a másik kettőn: mulattatta Scarlett és Al szóháborúja. Tudta, hogy most már fizikailag úgyis tehetetlenek ellene – és nemsokára a szavaikkal sem küzdhetnek, bármit is szeretnének elérni, mert hamarosan beteljesedik a sorsuk. Ahogy az egész emberiségé is…

A folyosó kiszélesedett és akár három-négy ember is kényelmesen elférhetett egymás mellett. Pár méter után a fények most először a kőfalon kívül valami másra is rávetültek.

Egy alak hevert a kövön. Az egykori harcos a falnak dőlve ült. Jobb kezében lándzsa, a másikban kard, repedt, behorpadt pajzsa mellette, a hideg kőre dobva.

– Mintha egy spártai harcos lenne – állt meg Al Scarlett mellett. – De mégsem teljesen ugyanolyan a pajzsa, a sisakja, a mellvér…

Nem tudta folytatni, mert Grigorii hátulról megtaszította.

– Hé! – kiáltott Scarlett az oroszra, de az puszta kérdő tekintetével a lányba fojtotta a szót.

Scarlett segített Alnek talpra állni, Hrotti hátra sem fordult, a csoport nem állt meg.

– Hogyan kerül ide egy ókori görög katona? – kérdezte Scarlett.

A harcos maradványa pár pillanat múlva a hátuk mögötti homályba veszett és a folyosón újra a halál sötétsége vette át hatalmat.

Charlie és Giddon lassan haladtak előre. A kúszás, a négykézláb mászás és a folyosó zárt, állott levegője kezdte kiszívni az erejüket. Izzadság folyt laz arcukon és a porral, földdel keveredve vékony, ragacsos masszaként tapadt a bőrükre.

Charlie letörölte a szemét bántó verejtéket és egy pillanatra megállt. Ekkor vette észre, hogy az egyszínű kőfalon jó állapotban fennmaradt, színes festmények tűntek fel. Az egyik képen hatalmas angyalalakok különböző tárgyakat adtak át az előttük térdelő, magas, lenszőke, fehér ruhás férfiaknak. A következőn a kör alakú, vízi utakkal szabdalt hatalmas város építését látták: apró emberek, rabszolgák hosszú csatornákat ástak, hatalmas épületeket, palotákat építettek, miközben számtalan, áruval telepakolt vagy szőke hajú, fehér ruhás lakókat szállító hajó ért partot a sziget kikötőjében. A harmadik festmény a benépesült, virágzó Atlantiszt ábrázolta, ahol a magas szőkék ezrei éltek nyugalomban és vélt biztonságban: vadásztak, lakomáztak, szeretkeztek, gyerekeket neveltek, miközben rabszolgák hada járta körül őket életük minden pillanatában.

– Ez Atlantisz története – mondta Charlie, ahogy a képeket bámulva lassan végigsétáltak a folyosón.

A legutolsóként következő festmény már egy új , az atlantisziak számára a végítéletet jelentő eseményt ábrázolt. Magasan, a felhők felett dühös Isten-figura lebegett, ujja egyetlen mozdulatára hatalmas hullámok ostromolták a félig már víz alá süllyedt szigetet. Az atlantisziak többsége a tajtékzó vízben fuldoklott, hiábavalóan küzdött az életéért, csupán féltucatnyi hajó tudott elmenekülni a pusztulás elől. A vitorlások a felcsapó hullámokkal dacolva száguldottak új úticéljuk felé, a vezérhajó orrából pedig eltéveszthetetlen arany sisakjába és páncéljába öltözötten maga Atlantiszi Kard kémlelte az ismeretlen jövőt. Ez a jövő a következő festményen elérte a menekülőket: a hajók egy dühödt isteni viharban szétszóródtak és végül több földrészen, más-más tengerpartokon értek szárazföldet.

Charlie végighúzta az ujjait a falon. A festmény festékrétege itt már jóval vékonyabb volt, mint az elsőkön, sőt, a menekülők emberekkel való találkozását, majd a velük való összecsapást már csak nagy vonalakban rajzolta meg az alkotó. Itt a Kard, gigászi társai és emberi csatlósaik színtelen, gyors, kidolgozatlan vonalakkal felvitt figurákként álltak szemben a rájuk özönlő ellenséggel.

Úgy tűnt, hogy…

– Nem fejezték be a történetet – mondta Charlie hangját önkéntelenül is suttogóra fogva.

– Nincs itt valahol a festő hullája? – kérdezte Giddon szárazon és tovább indult.

Charlie még egy pillanatra visszanézett a befejezetlen falfestményre. Megpróbálta elképzelni a piramisban és a környékén megvívott elkeseredett küzdelmet, az atlantisziak végső pusztulását. Pár másodpercig még álldogált, majd Giddon után indult.

Lámpáik fénye utat vágott előttük a földalatti éjszakában, ám valami elkerülte a figyelmüket: az egyik oldalfolyosón öldöklő csatáról árulkodtak a pusztítás nyomai. A kemény kőpadlóból hatalmas, ember nagyságú kard állt ki, körülötte pedig páncélt, sisakot viselő csontvázak és fegyvereik hevertek a halál és káosz összevisszaságában.

Scarlett lehajolt, hogy megvizsgáljon egy kardot, amit egy régen meghalt harcos kezéből vett ki. Szinte térdig gázoltak az emberi csontok, a fegyverek és páncélok halmaiban. Maxim utasítására csatlósai ugyan megpróbáltak némi utat vágni az összecsapás maradványai között, de csak annyit tudtak tenni, hogy itt-ott halmokba tolták az ezeréves csontokat.

Scarlett a lámpafény elé emelte a kardot. Nem hasonlított a közelében fekvő, vasból készült xiphosz nevű görög hoplita fegyverekre, sem a piramisban tucatszám látott, kissé ívelt, szélesedő pengéjű spártai pengékre sem. Ez egy kánaáni eredetű sarlókard volt, amit anno az egyiptomiak khopesnek, az asszírok pedig szapparának neveztek. Scarlett már a hellén kardok miatt is csodálkozott, nem értette, hogyan kerülhettek a Balkánra, de ez az ötvenöt-hatvan centis, az elején egyenes, majd sarlószerűen visszahajló penge végképp elképesztette. Legalább kétezer évvel a görögöket megelőző időkből származott, jóval korábbról és teljesen más vidékről, mint a többi fegyver. Nem értette az egészet és úgy gondolta, hogy nehezen is fog magyarázatot találni a piramisban találtakra…

A tagbaszakadt Hrotti két marokra fogva, erőlködve emelt fel egy embermagasságú harci fejszét. Hiába próbálkozott, megforgatni már nem tudta. Grigorii hatalmas rézsisakot vett ki a halomból és a magasba tartotta: a feje akár négyszer-ötször is belefért volna a fejfedőbe! Mindketten kérdőn néztek Maximra.

– Igen, igen – bólogatott Maxim. – Az ősök miatt vagyunk most itt.

Al elmélyülten matatott a fegyverek között, észre sem vette, hogy Scarlett a khopesh-sel a kezében lépett közelebb Maximhoz. Azaz csak szeretett volna, mert egy géppisztolyos fickó azonnal az útját állta.

– Nyugi, nyugi – csitította a lány, miközben hagyta, hogy a kezéből kicsavarják a fegyvert. – Most még csak szócsatára készültem, de később…

Nem fejezhette be, mert az előttük húzódó folyosó sötétjéből Maxim egyik előreküldött embere érkezett vissza.

– Uram – kezdte a férfi –, megvizsgáltam a terepet és… van itt még valami ennél érdekesebb is!

Miközben az utat bevilágítva visszaindult, Maxim szó nélkül követte. A korábban mindig rezzenéstelen arc most már feszült izgalomról árulkodott.

A folyosó nemsokára véget ért és a sötét semmiben folytatódott. De csak látszólag! A kézilámpák kósza fényei csakhamar apró csóvákként vágtak utat az orruk előtt nyíló gigantikus csarnok sötétségébe.

Maxim kivette egyik zsoldosa kezéből a lámpát. Intett, mire Hrotti előrehozta Alt és Scarlett-et.

– Higgyék el, több tudást adhatok maguknak – fordult hozzájuk –, mint amennyit egész életükben meg tudnának szerezni. Jöjjenek!

Maxim lassan – mintha a sötétbe vezető minden egyes lépését ki szeretné élvezni – besétált a csarnokba. Al és Scarlett követték. Ahogy átléptek néhány holttesten, alakjuk lassan eltűnt a hátrébb várakozó fegyveresek elől. Aztán néhány fénycsóva irányult a hátukra, nehogy Maxim emberei szem elől tévesszék főnöküket és két foglyukat.

Maxim árnyéka több méteresre nyúlt a háta mögül érkező fényben. Kezében tartott lámpájával lassan pásztázott a talajon egészen addig, amíg egy, a padlóba vésett dombormű pereméhez nem ért. Megállt. Pár másodpercig csodálta a kör alakú alkotáson tekergő sárkányok, kígyók és más, de ismeretlen lények egymásba gabalyodó kavalkádját, aztán fellépett a domborműre.

Miközben Scarlett és Al beérték őt, Maxim szinte feszes katonai vigyázzban, lehunyt szemekkel – a lányt majdnem nevetésre ingerelve – állt a faragott szörnyeken. Aztán jobb lábát felemelte, majd erőteljesen rátaposott a dombormű közepéből kiálló, egyik sárkányfigura fejére! Egy röpke pillanatig semmi sem történt, aztán mintha csak ezeréves, gótikus Csipkerózsika álmukból ébredő rémségek lennének, mélyen dübörgő kövek csusszanása hallatszott. Úgy tűnt, valami ősrégi szerkezet indult be. Rejtett fényforrásokból halvány, majd lassacskán erősödő zöld fény gyulladt mindenhol és kezdte fokozatosan betölteni a csarnokot.

Csakúgy, mint a többiek, Al és mellette Scarlett is izgatottan várták, hogy az erősödő fényben milyen látvány tárul majd a szemük elé…

– Már semmin sem lepődöm meg – mondta Giddon a síri csendben.

Egymás mellett álltak. Útjukat egy összeroskadt, de legalább három és fél méteres, mumifikálódott test állta el. A zárt tér, a száraz, utánpótlás nélküli levegő többé-kevésbé megőrizte az óriás viselte ruhát, aminek szövetei alól itt-ott kilátszott a csontokra aszott bőr. A páncél és a pajzs szinte régi fényében csillogott a rávetülő fénykörben.

– Úgy tűnik, több lándzsaszúrással és kardcsapásokkal ölték meg – folytatta Giddon sorra mutogatva a számos, sokszor a csontokat is átvágó pengenyomokat. – Nem egykönnyen adta meg magát.

– Egy kicsit elvesztette a fejét – viccelődött Charlie, ahogy pár méterrel odébb felfedezte a törzstől elválasztott testrészt, illetve a hatalmas sisakot, ami mögé rejtve a fej rejtőzhetett.

A földön eredeti pozíciójának megfelelő állásba fordította a sisakot.

– Hagy’ nézzelek meg a saját szememmel! – mondta mély hangon, lélegzésével is Darth Vader hörgését utánozva… és felemelte a sisakrostélyt.

Mindketten visszahőköltek: a sisak alól egy összeaszott, nagyon torz, emberire emlékeztető, de kosforma, arcnak nehezen nevezhető pofa bámult vissza. Szemeit már régen elnyelte az enyészet, de hegyes, egymás mögött több sorban álló fogai és a két apró, homlokából kinőtt, kosformán csavarodó tülök még holtában is egy veszélyes szörnyeteg képét mutatták.

– Huh, ritka ronda állat – nyögte Charlie.

Giddon felegyenesedett. Túl sokáig nézte már ezt a földöntúli förmedvényt. Túl régóta szaladgált az éttermi gyilkosok elől, túl sok kilométert utazott be az elmúlt napokban a fél világot megkerülve és túl régóta loholt már ennek a Maxim Theomacknek a nyomában, hogy most végre úgy érezze: elég volt, végleg pontot kell tennie az ügy végére. Elindult és nyögve, lassan elkezdte átgyűrni magát a hatalmas holttesten.

Ám félúton megállt! Nem szorult be, de távolról, a kőfolyosó vége felől nagyon halvány, a sarki fényhez hasonló, zöld derengés ötlött a szemébe. Úgy gondolta, csak a sötétséghez szokott szeme űz csúfot vele. De nem!

– Hé, Charlie – kiáltott hátra, miközben átmászott a maradványokon és elindult a fény irányába. – Jöjjön! Itt valami érdekes készül.

Charlie letette a sisakos koponyát, és tekintetével követte Giddont: a férfi már jócskán eltávolodott tőle, lassan lépdelő alakja halványan látszódott a méregzölden derengő háttér előtt. Úgy tűnt, megigézve halad előre, az ismeretlenbe…

Erősödő, a zöldből napfényszerűvé váló fény árasztott el mindent és a teremben állók a mennyezetet fürkészve, csodálkozva figyelték a jelenséget. Még Maxim egyébként nem túl érdeklődő emberei is közelebb léptek.

Alt teljesen lenyűgözte az erősödő fényáradat.

– Ha nappal lenne, azt mondanám, hogy valamilyen fifikás, rejtett tükörrendszerrel oldották meg – ecsetelte véleményét –, most már azonban benne vagyunk az éjszakában. De talán… mintha valamilyen ősi energiaforrás táplálná a fényt. Talán valami olyasmi, mint a régi, iraki elemek. Már, ha azok valóban működőképesek…

– Milyen iraki elemek? – kérdezte Scarlett.

– 1936-ban találták őket, kicsi, kábé tizenöt centi magas korsók voltak rézcsővel és fémrúddal a belsejükben. Úgy feltételezték, hogy galvánelemek és nagyon minimális áram termelésére…

Nem fejezte be. Elakadtak a szavai.

A fény átjárt mindent és ekkor látták meg, hogy egy gigászi teremben állnak kormos, vérrel bemocskolt falak között, a koszos, törmelékkel teli padlón, ahol megszámlálhatatlan emberi és nefilim holttest hevert teljes összevisszaságban, szinte halmokat alkotva, egymásba gabalyodva. Elhagyott, eldobott felszerelés, fegyverek mindenütt, összetört harci szekerek és a csata hevében lemészárolt lovak csontjai növelték tovább a pokoli káoszt.

A pusztulás közepéből kiemelkedve ott állt egy hatalmas, legalább öt méter magas faragott, tekergőző kígyókkal, sárkányokkal és más szörnyekkel díszített kőtrón. A trónon pedig magába roskadva, megkopott fényű, de eltéveszthetetlen, arany mellvértbe öltözve ott ült egy elképesztően nagy, emberire hasonlító csontváz…

(folyt.)

A hegyre felfelé száguldó kisbuszban sem nagyon terpeszkedhettek az utasok.

A központi helyen, egy nagyméretű képernyő előtt Maxim számítógépes specialistája ült. A kínai férfi korábban már több helyszínen – így a Toplitz-tónál is – kézben tartotta a művelet technikai részét. Melléje Maxim, Scarlett, Al és biztosításképpen Grigorii zsúfolódtak be. Mindannyian egy hegyet megjelenítő, nagyfelbontású műholdas felvételt néztek: a csúcson a táj zöldjétől élesen elkülönülő, szürkés színű, elmosódott sávok egy korabeli építmény körvonalait rajzolták ki.

A technikus a képernyőre mutatott:

– Ha a vár már nem is áll, a talaj rétegződése alapján a műholdas georadar kimutatja, hol húzódtak korábban a falak. Merre lehettek a ciszternák, a pincék, hol vezethettek esetleges alagutak a mélybe.

Maxim beleharapott az eddig a kezében forgatott almába.

– Milyen mélységig használható? – kérdezte élvezettel rágva a gyümölcsöt.

– Max pár méter – válaszolt a technikus. – Nem lát le a Föld középpontjáig.

– Akkor a tudtunkon kívül akár a pokol kapuja felett is állhatnánk. Igaz? – mondta Maxim nevetve, majd újra nagyot harapott az almából és Scarlett-re nézett.

A lány visszapillantott rá, aztán az almára: a piros gyümölcs húsában – mintha csak egy cápa marcangolta volna – duplafogsoros harapásnyomot látott.

– Maga közel jár hozzá – válaszolta résnyire szűkült, büntető tekintettel.

A kombi VW zötyögve lassított és megállt, fényszórói messzire bevilágították a földutat és szikrázó rést vágtak a környező fák közé. Az autóban ülők egymás után kikecmeregtek, Peter pedig a csomagtartóból kézilámpákat osztott szét a nyújtózkodó többieknek.

– Oké, emberek, most merre? Ki tudja az utat? – kérdezte Giddon a GPS-t bámulva.

– Nem ismerős a terep, sajnos – válaszolta Peter.

– Semmi gond, főnök – ütött Giddon vállára Charlie –, van köztünk egy egyetemi geocaching bajnok is.

– Egy milyen bajnok? – lepődött meg Giddon; sosem hallotta még ezt a szót.

Charlie kikapta a férfi kezéből a GPS-t, egy pillanatig bámulta a kijelzőt, majd körülnézett, megpróbálta bemérni a helyzetüket. Aztán lámpáját felkapcsolva eltűnt az erdő fái közt.

A magasból mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott, levelek zizegtek az enyhe szélben, a közeledő estét csak a pirosba hajló égalja és a fák között sűrűsödő árnyékok jelezték előre.

Az erdőben öt erős fénycsóva tűnt fel csörtető hang kíséretében, majd nem sokkal később a homályban óvatosan lépkedve Charlie-val az élen a kis csapat is megjelent. Charlie a GPS-koordinátákat figyelve sétált pár métert, majd megállt. A többiek követték. Újra elindult, most kissé jobbra, a lejtő felé. Aztán újra megtorpant. A többiek nem mozdultak, inkább kivárták, hogy végül mire jut önjelölt vezetőjük. Charlie még lépett kettőt, aztán megfordult. Felnézett. Eddig fel sem tűnt neki, de most észrevette, hogy ősöregnek tűnő, vastag törzsű tölgyfák között állnak. Vastagon barázdált, barna törzsek, kacskaringós, göcsörtös ágak, masszív, néhol a fekete földet is áttörő gyökerek – úgy érezte, mintha A Gyűrűk Ura-filmek vagy a Conan regények valamelyik erdejében járna!

Egy furcsa dolog tűnt még fel a számára. A hangok hiánya! A szél nem fújt, a levelek nem zizegtek, semmi sem neszezett a fűben, de legfőképpen: a madarak is némák maradtak, egyetlen vidám dallamot vagy csicsergést sem hallhattak! Mintha a tölgyek közt egy ismeretlen erő minden élőlényt némaságra kényszerített volna! Még Peter, Giddon és emberei is csendben maradtak, talpuk alatt egyetlen elszáradt faág sem reccsent.

– Na, kábé, megjöttünk – szólt Charlie és hangja messzire visszhangzott a süket csendben. – Maximum tíz méteres körzetben kell lennie.

– Keressünk valami lejáratot, üreget, kőtömböt, hasonlót – javasolta Peter.

– Vagy egy ilyen szobrot – tette hozzá Giddon és felmutatta a Charlie lakásából korábban elhozott kis szobrot, a Lefelé Döfő Kardot.

– Honnan… hogyan szerezt…? – kezdte Charlie meglepetten, ismerős volt számára a szobrocska.

– Államtitok – vágta rá Giddon határozottan.

Szétszéledtek. A fénycsóvák végigpásztázták a környéket, bokrok, fák közt, a fűben keresgéltek lehetséges nyomok után. Peter egy nagy tölgyet járt körbe éppen, amikor véletlenül belelépett egy lyukba és térdre esett a mohán. Az esetlen mozdulat közben a lámpa egy pillanatra felfelé irányult és fent, az ágak között az erős fényben valami megcsillant. Peter nagy nehezen kiszabadította magát a vízmosta mélyedésből, majd a fa mellé állt és felvilágított a magasba. Úgy gondolta, az imént csak az érzékei csalták meg, de miután több szögben is bevilágított a sűrű ágak közé, észrevett valamit. A tölgy lombkoronájának közepén, nagyjából hat méteres magasságban valóban egy függőlegesen beleszúrt tárgy állt ki a fából: egy hajdanán fényes, de mára rozsdamarta, csaknem pálcavékonyságúra vékonyodott fém valami!

– Hé! – a hangja végigvisszhangzott a fák között. – Kéne ide egy profi famászó ember!

Pár perccel később Charlie felfelé kapaszkodott a fatörzsön, a többiek pedig lentről figyelték minden mozdulatát. A drukkoláson kívül ugyan semmit sem tudtak segíteni neki, de azért Charlie remélte, hogy egy esetleges esésnél valamelyikük csak tompítja majd a csonttörő zuhanást.

Szerencséjére azonban nem volt ilyen áldozatra szüksége. Lábai utolsó erőfeszítésével feltolta magát, kezeivel megkapaszkodott és a szájában tartott elemlámpával megvilágított egy vaskos faágat.

Ott volt előtte! A famarkolat már évszázadokkal korábban elrohadt, de a rozsdás, elvékonyodott fémtárgy még így is felismerhető maradt: valaki nagyon-nagyon régen, talán fél évezrede egy kardot döfött a fába!

– NA! MI AZ? – dübörgött fel hozzá Giddon hangja.

Charlie tüzetesebben megnézte a pengét. Valami furcsát vett észre rajta.  Megdörzsölte.

– Na, mi az már? – türelmetlenkedett Giddon.

Némi koszt és rozsdát sikerült is eltávolítania a fémről és ekkor közvetlenül a keresztvas és a penge közé bevésett, de az idő által kikezdett rövid felirat tűnt a szeme elé.

– Deus le volt! – kiabálta lefelé.

– Mi van?

– Deus le volt. Ez van a pengére írva – ismételte és tudta, hogy látta már ezt a feliratot valahol. De hol? Sehogy sem jutott eszébe!

– Deus le volt – ismételte Giddon töprengve.

– Latin lehet – vélte Firpow mellette.

– Várjunk, várjunk! – mondta Giddon töprengve. – Oké, emberek, oké, meg van! Hammond írt róla. Deus le volt. Ezt kiáltotta a nép, amikor meghirdették annak idején a keresztes hadjáratokat. Ezzel fejezték ki, hogy Isten egyetért Jeruzsálem visszahódításának tervével. Deus le volt. Azaz: Isten akarja.

– Akkor meg van a lejárat? – kérdezte Pizzuti. – Gondolom, ez a kard a jelzés lehet…

– Meg van a lejárat – szögezte le Giddon. – Török tiszt, haldokló keresztes lovag és egy latin feliratú kard a keresztesháborúba indulók jelszavával. Ishak Mehmed a keresztes kardjával megjelöltette a lejáratot, de nem volt ideje felkutatni a föld mélyét…

Charlie már ott állt mellettük.

– A kard az irányt mutatja – lihegte lelkesen. – Ahogy a maga – pontosabban:  a tőlem elcsórt – lefelé döfő kardja is.

– Államérdek – szúrta közbe Giddon, de Charlie most nem foglalkozott vele.

– Itt lesz a fa alatt… – dörzsölte a tenyerét. – Itt lent, a gyökerek között.

A vastag törzset körbejárva egymás után világítottak be a gyökerek közé, így nem telt sok időbe, hogy megtalálják a járatot. Pizzuti szúrta ki. Sötét mélyedést vett észre, ezért leguggolt, felvett egy követ és bedobta a lyukba. A kő hangosan koppant, majd egyre halkuló pattogással eltűnt valahol lent a föld mélyében.

Nemsokára mindenki a vélt lejárat köré sereglett.

– Rendben, urak, nem kell ide ennyi ember – rendelkezett Giddon. Érezte, hogy elemében van, utasíthat, szervezhet, jól megmozgathatja a kis szürke agysejtjeit. – Firpow, Pizzuti, a franc se tudja, mi lehet odalent, úgyhogy hozzatok segítséget! Lehet a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, traktorosok a téeszből, bárki. Az a lényeg, hogy ha kell, lezárhassuk a területet és legyen megfelelő emberanyag is ahhoz, hogy az egész területet átkutathassuk. Nem tudjuk, merre járhat ez a Maxim fickó és a bandája, de könnyen lehet, hogy a közelben vannak. Ha a hivatalos szervek akadékoskodnának, csörögjetek haza, Washington majd megerősíti, ha kell.

Charlie eltakarított néhány faágat és pár marék földet a lejárat elől. Bevilágított. Egy felnőtt férfi nagyon szűkösen, de be tudta magát préselni a lefelé tartó járatba.

– Peter, maga hazai terepen van. Magáé az elsőbbség – fordult az idegenvezetőjükhöz.

Peter önkéntelenül is hátrébb lépett.

– Kösz… nem. Nem hiszem, hogy lemegyek oda.

– Miért? – csodálkozott Charlie. – Hát nem erre vágyott már hosszú évek óta?

– De igen. Sokáig. Megelégedtem azzal, hogy a titok nyomában járok. – válaszolta Peter elcsukló hangon. – A kutatás izgalma elég volt számomra. Tudja, nem szeretnék oda lemenni. Nem hiányzik a múlt, a történelem. Már nem. Elég megküzdenem a saját múltammal. Egyszer már jártam odalent és alig éltem túl. Senkinek sem kívánom azt a rettegést. Másodszorra már nem szeretnék ott maradni. Örültem, hogy segíteni tudtam maguknak, számomra eddig tartott a kaland.

– Biztos nem jön le? – kérdezte Charlie újra.

– Biztos. De megvárom magukat. Kíváncsi vagyok a végeredményre.

Charlie bólintott, majd letérdelt és bevilágított a szűk résbe. Giddon melléje guggolt.

– Ha magával vagyok, nem kell aggódnia, bármit legyőzünk, de ha klausztrofóbiás – mondta vigyorogva –, akkor bizony nagyon rácseszett

– Már akkor rácsesztem, amikor Irakban felszálltam a maga helikopterére – válaszolta Charlie és négykézlábra ereszkedve bepréselte magát a gyökerek közé.

Lassan kúszva eltűnt a föld alatt és nemsokára már csak a halvány, kifelé szűrődő fénysugár és a mászás zaja jelezte, hogy valaki lefelé küzdi magát a nagy, ismeretlen sötétségbe. Giddon is térdre ereszkedett, majd elindult Charlie után.

– Főnök, biztos, hogy befér abba lyukba? – hallotta Firpow hangját maga mögött.

Giddon visszanézett.

– És ha szólok, gyertek azonnal, nehogy lent maradjon a seggünk! – mondta és ő is eltűnt a többiek szeme elől.

A lemenő nap már teljesen vörösre festette az ég alját, amikor Peter Pizzuti és Firpow társaságában visszasétáltak a kombi Volkwagenhez.

Aztán a nap végleg eltűnt a horizont alatt. Lassan sötétség borult a balkán piramisra és a mélyén rejtőző titkokra…

A fűvel benőtt hegytetőn néhány elvadult, nagyméretű bokor burjánzott. A tüskés ágak között egy régen leomlott, több száz éves kőfal darabjai tünedeztek elő: az egykori királyi vár utolsó, a huszonegyedik századi utókorra hagyott maradványai.

A múlt emlékei között tucatnyi ember álldogált. Mindannyian egyetlen férfit figyeltek, aki egy kézi detektort tartott maga előtt és azt jobbra-balra mozgatva röntgenezte a talajt. Kis monitorán az alattuk rejtőző titkokat fürkészte.

Az ázsiai technikus megállt.

– A felvételek szerint a nyugati torony alatt vezetett egy lejárat a földalatti folyosókra – fordult Maximhoz és egy pontra mutatott a fűben. – Itt.

– Hrotti! Grigorii! – rendelkezett Maxim és két embere intésére a többiek munkához láttak.         

Rutinosan – ahogy a Toplitz-tó partján is tették – lepakolták a felszerelést, a közeledő sötétség ellen pedig reflektorokat állítottak fel. Szinte pillanatok alatt végeztek, még a vállukon lógó gépfegyverek sem akadályozták őket.

Három fickó ásót, lapátot ragadott és a technikus által megjelölt helyen ásni kezdtek. Nem is fáradtak azzal, hogy a fegyvereiket letegyék.

Al csodálkozva fordult Scarlett-hez.

– Ki fog a föld alatt rájuk lőni?

Szerencséjükre csak harminc métert kellett kúszniuk a szűk, fullasztó levegőjű üregben. Aztán valamennyire kitágult a végeláthatatlannak tűnő koporsó és maguk mögött hagyták a gyökerekkel, növényekkel benőtt kezdeti szakaszt. Most már négykézláb haladhattak a pontosan méretre vágott kövekből álló folyosón.

– Ez hiba volt, rossz előérzetem van – lihegte Charlie izzadva.

– Az Erő velünk van, fiam! – köhögte Giddon éppen abban a pillanatban, amikor a lámpája kialudt. Morogva próbált életet lehelni belé, de hiába ütögette, nem sikerült fényt csiholnia.

Úgy tűnt, pár méterrel előrébbről, Charlie lámpájának csóvája mögül halk nevetést hallott. De nem volt benne biztos.

Teljes sötétség borult a tájra, a Nap végleg lebukott a Dinári-hegység csúcsai mögött.

A reflektorokat bekapcsolták és az autók közelebb gurultak, hogy lámpáikkal bevilágítsák az egész területet. A három férfi rendületlenül ásta a kavicsos, kemény talajt. Már térdig álltak a gödörben, mellettük egyre magasabbra emelkedett a kiásott földhalom.

Az egyik autó mellől Maxim, Scarlett és Al figyelték a munkát. Maxim mosolyogva, szinte csevegő stílusban fordult a másik kettőhöz:

– Tudják, nagyon nagy reményeket fűzök ehhez a kutatáshoz, a mostani sikerben csúcsosodik ki több évtizedes kutatásunk és tevékenységünk.

Al felnézett a férfira: úgy érezte, szinte eltörpül Maxim mellett.

– És akkor megnyithatják az Újra Elrabolt Kincsek Árja Múzeumát? – kérdezte.

Maxim nem zavartatta magát.

– Új népet teremthetünk, Mr. Wyman, új népet. Életteret biztosíthatunk az ősi fajnak, ami egykoron az egész bolygót uralta.

– Kis bajuszt nem akar növeszteni, mint a haverja? – szurkálódott Scarlett is. – Illene a szövegéhez.

Maxim a lány felé fordult. Egészen föléje magasodott.

– Tudja, Scarlett, azon felül, hogy párszor meglopott már engem, talán túl sok közös dolog van bennünk.

– Remélem, azért nem vagyunk rokonok, Lord Vader. Elég kellemetlen lenne a családfám szempontjából.

Maxim felnevetett: értékelte ő a viccet és a szarkazmust még akkor is, ha rajta élcelődtek – csak éppen sosem felejtette el, ki volt a humoros egyén.

Az egyik ásó hangos pengéssel követ ért.

Maxim váratlanul megragadta Scarlett csuklóját, magához rántotta és beleszagolt a lány dús hajába.

– Ki tudja? – mondta egészen halkan; a hangja remegett, de nem a visszafojtott dühtől. – Sok furcsa szerzet van Isten teremtményei között. Igaz… Scarlett Lycia?

Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. Maxim élvezte a lánnyal való összetűzéseket, bármilyen eredménnyel végződtek is azok. Végre talált egy neki való, kemény és kitartó ellenfelet!

Maxim elengedte Scarlett csuklóját és a három csákányozó, ásó emberéhez ment.

– Miről beszélt? – kérdezte Al gyanakodva.

– Afrikában lenyúltam tőle valami vudu tárgyat – válaszolta Scarlett zavartan, de nem nézett Alre. – Azért lehet pipa.

Al pár pillanatig fürkészve nézett a lányra. Most először egy szavát sem tudta elhinni!

Maxim utasítására a fickók még jobban belehúztak és pár perc múlva egy letakarított, nagyméretű kőlap tűnt elő a föld alól. Egyikük csákányt vett elő és amíg a többiek hátrébb húzódtak, magasan a feje fölé emelte, lendületet vett és hatalmas erővel lecsapott a tömbre. Scarlett szinte hallotta az acélfej süvítését, aztán a csákány belemélyedt a kőbe. A vastag tömb egy pillanat alatt darabjaira hasadt és a méretes darabok dübörögve, hatalmas port felverve a csákányossal együtt egy sötét verembe zuhantak.

Pár másodpercig eltartott, amíg a por és a hulló kő zaja elült. Grigorii lépett a gödör széléhez.

– Meg vagy? – kiabált le oroszul.

Levilágított. Embere négy méteres mélységben, fájdalmas arcot vágva feküdt a törmeléken.

– Nagyjából igen – nyögte amaz szintén oroszul, aztán oldalra mutatott. – De meg van a folyosó is…

Pár kollégája utána ugrott az üregbe és mire talpra rángatták a sérültet, előkerült egy alumíniumlétra is. Egymás után, fegyverrel, lámpákkal felszerelkezve lemásztak a többiek is.

– A szobrokat! – adta ki az utasítást Maxim Hrottinak, majd Scarlett-hez fordult. – Indulás! Jöjjön… vadmacska!

Hrotti és egy embere kipakolták a három szobrot őrző táskákat az autóból és követték a csapatot. Pár perc múlva két, hátrahagyott fegyverest leszámítva mindenki a törmelék tetején botladozott. Ekkor láthatták csak, hogy valójában nem egy természet vájta nagy gödörben, hanem precíz kezek által kivésett kövekből összerakott teremszerűségben ácsorogtak.

Maxim nem várt sokáig, elindult – egyenesen a helyiségből nyíló, sötét folyosóra vezető, kétembernyi magasságú nyíláson át. Emberei Alt és Scarlett-et maguk előtt terelve követték.

Csak a lépések zaja és a gépfegyverek fémes csörrenése hallatszott, ahogy lassan, megfontoltan, szótlanul haladtak befelé. A lámpák fényében nemsokára intenzív színű, jó állapotban megmaradt festmények tűntek fel. Az elsőn gigászi hullámok csaptak át a hegyeken, miközben a zuhogó, szinte átláthatatlan esőben emberek, állatok és félig emberi, hatalmas monstrumok egymást taposva menekültek a vízözön elől. Csodálattal figyelték az árnyak közül előbukkanó festményeket: az egyiken egy magas hegy tetejére angyalok szálltak le, majd a következőn teljesen emberi alakot öltve hosszú, dús hajú nőkkel háltak egy parázna orgia közepette.

A kép láttán Scarlett önkéntelenül, zavartan túrt bele régóta kibomlott hajába. Az újabb festményeken egyiptomi, dél-amerikai piramisok és Bábel tornyának építését láthatták – míg az emberi rabszolgák hatalmas, megmunkált kőtömböket cipeltek, a munkát a görnyedt munkások fölé magasodva hatalmas alakok irányították. A legutolsó, több méter hosszú falfestmény az óriások és az emberek véres káoszba torkolló összecsapását jelenítette meg: holttestek, elhullott állatok hevertek mindenütt, a levegőben hajítógépek mázsás kövei repültek, több száz, kisebb-nagyobb alak öldökölte egymást a piramisokon, a szárazföldön vagy a tengeren.

Az apokaliptikus csatát sisakos, aranyló fegyverzetbe öltözött, hatalmas figura uralta: egy hegytetőn állt és a lenn folyó öldöklést figyelte, hogy kardjával az ég felé döfve Isten ellen intézzen kihívást.

– Ez az Ószövetség történetének egy része – súgta Al Scarlett-nek. – Legalábbis ahogy a bukott angyalok és a nefilimek látták…

(folyt.)

            A lámpafény elhalványult, a csoport eltűnt a következő forduló mögött és újra sötétség borult hosszú évezredek történelmére.

A repteret már az 1930-as évek közepétől használták. A növekvő utas- és áruforgalomnak köszönhetően a hatvanas évek legvégén, majd az 1984-es téli olimpiai játékokra készülve tovább fejlesztették, modernizálták. Nagyrészt Zágrábba és Belgrádba indultak a gépek, ám a repülőtér idővel nemzetközi járatokat is kiszolgált és forgalmában csak a kilencvenes évek első felében dúló boszniai háború okozott visszaesést. A harcokat követőenaztán használt felszereléssel és berendezéssel, a nulláról kezdve újraindult a reptér, gépekkel telt meg a betoncsík és utasokkal a váróterem.

A terminálban várakozók között most nem nagyon akadt olyan, aki a pusztító éveken gondolkodott volna. A helyiek inkább feledték a véres időszakot, a külföldi turisták számára pedig csak egy távoli csetepaté volt az egész esemény – ha egyáltalán eljutott hozzájuk a háború híre.

Charlie ez utóbbiak közé tartozott. Cuccaival teletömött hátizsákkal a vállán sétált kifelé a terminálból. Előtte Giddon és Firpow haladtak egy-egy, a cég által kiutalt bőrtáskát szorongatva. Szerencsére még a repülőgépen átöltöztek és a sötét Men in Black-öltönyöket – amik alapján bármelyik, amerikai filmet egyszer is látott kisgyerek kiszúrta volna, hogy ügynökök –, lecserélték, helyette farmert, pólót, könnyű dzsekit vettek fel, amit természetesen elmaradhatatlan baseball-sapkával is megfejeltek.

Így csak félig tűntek ügynöknek – félig pedig nyaralónak álcázott ügynöknek.

Sebaj, valószínűleg úgy sem kell nagyon megerőltetniük magukat – gondolta Charlie, ahogy kisétáltak a szabad levegőre. Elmennek, megnézik az ásatást, Giddon kérdezősködik egy kicsit és mivel úgy sem találnak semmit, senki sem ismeri fel Maxim és az emberei fényképét, visszaszállnak a különbejáratú jetjükre és irány New York! Charlie nem hitte, hogy előrébb jutnak a kutatásban, mert látta, csakúgy, mint a valahol a világ végén bóklászó Scarlett-nek és Alnek, Giddonnak is csak homályos bizonyítékai és légből kapott elméletei vannak arról a sosem létezett fegyverről, az atlantiszi kardról. Magyarffy kereste és feldobta a talpát valahol a világ végén, Hammond szintén, de ő legalább egy jó étteremben tette ugyanazt. Scarlették még fanatikusan loholtak a legenda után, de Charlie már nem akarta, hogy George Hammond után ő legyen a következő, akit kivonnak a forgalomból. Nem volt egészséges ennek a Maxim nevű ürgének a lábára taposni, túl kemény patát rejtegetett a cipőjében és…

– Jöjjön, ne maradjon le! – fordult hátra Giddon a járda széléről.

…és nagyon durván vissza tudott rúgni, ha akart. Jobb a békesség! Alibizünk egy kicsit itt, hátha nem futnak be Maximék, aztán irány a Nagy Alma és a megszokott hétköznapok!

Egy sötétkék, megviselt Yugo Koral fékezett előttük és lassan az útpadkához parkolt. Pizzuti vezette, egy őszbe hajló, meggyötört arcú, de csillogó szemű középkorú férfi ült mellette.

– Ezt ki kellett próbálnom – mondta Pizzuti vigyorogva és nagy nyikorgás kíséretében letekerte a vezető oldali ablakot.

Utastársa kiszállt, enyhén sántítva megkerülte az autót és sorra kezet nyújtott nekik.

– Welcome to Sarajevo! – mondta furcsa akcentussal, de jól érthetően. –Látogassák meg a világ nyolcadik csodáját! Peter Zavidovic vagyok.

Az autó nem volt kényelmes. Egyáltalán nem! Amíg Pizzuti és Peter kényelmesen elüldögéltek az első üléseken, addig hátul Charlie, Giddon és Firpow egymáshoz préselve nyomorogtak.

– Pizzuti, nem találtál ennél kisebb kocsit? – kérdezte Firpow, miközben elzsibbadt karját próbálta kiszabadítani.

– Miért? Álcának nem jó? Ajánlottak egy Trabantot, de az nem volt titkosszolgálat-feketében.

– Trabant? Az valami európai sportkocsi? – érdeklődött Charlie.

– Olyasféle – nevetett Peter. – A háború alatt sokszor használtuk. Lopakodásra nem volt jó, de gyorsabban tudtunk vele mozogni, mint gyalog. Csak egy kicsivel. Vagy kemény rockzenét hallgatva száguldottunk át velük az aknamezőkön – elgondolkozott, látszott, messze jár. – Bár az már nagyon régen volt. Kevesebb ránc, kevesebb ősz hajszál.

Egy városka felé közeledtek.

– Úgy látom, megérkeztünk – szólt megkönnyebbülten Giddon, miközben a nyakát masszírozta.

A Yugo elhaladt a település kezdetét jelző tábla mellett.

Viszokó – olvasta Charlie a feliratot.

– Tudják, ez a hely már több mint 6000 éve lakott – kezdte az idegenvezetést Peter –, de igazából csak mostanában került fel a történészek térképeire. Itt van…

Peter előre mutatott.

…és ekkor meglátták! Sokkal impozánsabb, hatalmasabb és lélegzetelállítóbb volt, mint a repülő ablakából nézve.  Ahogy hangyaméretűnek látszó emberek szorgoskodtak az oldalában, a város fölé magasodó, lépcsőzetes monstrum lenyűgöző, mégis bizarr látványt nyújtott. Egyáltalán nem illett a modern városi környezetbe, ám mégis, ahogy a mellette aprónak tűnő házak fölé tornyosult, úgy tetszett, mintha a ködbe vesző történelem gigásza kúszott volna a kisváros feletti égre.

– Hogy a fenébe került ez ide?

Charlie ezt már Peter házának kapujában kérdezte, miután leparkoltak és lehámozták magukról az autót.

A szemközti ház előtt néhány ráérő szomszéd üldögélt egy padon. Nagy szemeket meresztettek az érkezőkre, de nem üdvözölték sem Petert, sem a többieket, inkább egymás között kezdtek pusmogni. Peter nem foglalkozott velük, úgy tűnt, hozzászokott már a furcsa, sokatmondó tekintetekhez és a rosszindulatú pletykázáshoz.

– A környék lakói az ókorban szent helyként tekintettek rá – válaszolt Charlie-nak, ahogy befelé tessékelte őket. – Az itt élő szlávok a saját maguk Olümposzaként beszéltek róla, majd később bosnyák királyi székhely lett, várat építettek rá.

Peter előre ment és mutatta az utat.

– Megsérült? – kérdezte Giddon a sántítására utalva.

– Még a háborúban – válaszolta Peter.

Egy kőlapokból kirakott járdán végigsétáltak a ház körül zöldellő, ápolt gyepen. A füvön kisebb-nagyobb méretű kőgolyók hevertek elszórtan, a leghatalmasabbak derékmagasságig értek, de a legkisebb is harminc centi átmérőjű volt. Párat kíváncsiságból kettéfűrészeltek, ám a belsejük semmiféle titkot nem rejtett: mindegyiket tömör kő alkotta.

– Ma pedig – folytatta Peter – az összes titkával és rejtélyével együtt szimbólum. A sokat szenvedett bosnyák nép szimbóluma, a kitartás, az áldozathozatal és az összetartozás monumentális emlékműve. Talán a legnagyobb építmény a planéta felszínén.

Mielőtt beléptek volna a házba, Charlie még visszafordult és felnézett a város fölé magasodó piramisra. Tényleg hatalmas volt, ahogy ott emelkedett rendíthetetlen, monumentális valóságában – mintha egész Viszokót akarta volna bekebelezni.

A ház egyszerűen, hétköznapi módon volt berendezve. Csak annyi tette különlegessé, hogy a nappali szobában, az asztalon, a szőnyegen és még a kanapén is számtalan papír, jegyzet hevert szanaszét. Ezeket korábban – a többiek érkezésére várva volt rá idejük – Peter és Pizzuti többször is átnézték, kielemezték, hogy megosszák egymással az információikat – persze Pizzuti azért szelektált az általa átadott anyagok között, Giddon az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából kényes infókat visszatartotta.

A nappali egyik szekrényén, kiemelt helyen régi, legalább másfél évtizedes, bekeretezett családi fénykép állt: Peter, a felesége és két kislányuk mosolyogtak rajta – ahogy azonban Charlie sebtében körbenézett, a házban egyetlen más használati tárgy vagy játék sem utalt Peter szeretteire…

A házigazda mindenkit hellyel kínált, így elhelyezkedtek a fotelekben és az elnyűtt heverőn.

– Az itteni emberek hisznek a hegyben, a piramisban – magyarázta Peter, miközben fotókat, jegyzeteket, újságcikkeket adott körbe. – Egyébként is, ha nem tévedek a piramis, mint szimbólum pénzt és hatalmat is egyaránt jelképez. Az amerikai egydolláros hátoldalára is rányomtatták.

– Hát persze – mosolyodott el Giddon. – Egy erős nemzet ezzel is kimutatja az erejét. Ha a csillagos-sávos…

– És egyes összeesküvés-elméletek szerint ezen kívül még utal a szabadkőműves páholyra és annak világuralmi törekvéseire is – vágott közbe Peter.

– Ez csak feltételezés – válaszolt Giddon gyorsan.

– És mi a tényleges igazság? – kérdezte Charlie, miközben gyűrött bankjegyet kotort elő a zsebéből. Az előlapján George Washington portréja díszelgett, míg a hátoldalon egy befejezetlen piramis csúcsáról a „Mindent látó szem” tekintett lefelé – a szem, ami egyaránt jelképezhette a Szentháromságot, de jelenthette egy világösszeesküvés szimbólumát is.

– Semmi. Egyébként is szigorúan bizalmas információ – vágta rá Giddon azonnal, de közben sejtelmesen mosolygott. – Azt mondom, térjünk inkább vissza az itt és mosthoz. Peter, hogyan talált rá a piramisba vezető járatra?

Peter pár pillanatig elgondolkozott, felelevenítette magában az akkori, jó másfél évtizeddel korábbi eseményeket. Ahogy az elmúlt napban Pizzutival többször is végigvették a dolgokat, egyre élesebben és részletesebben tudta visszaidézni a történteket.

– Váratlan, meglepő felfedezés volt a háború legvéresebb időszakában. A föld alatt egy nagy üregben csontvázakat láttunk, nem is keveset. Először valamilyen háborús kivégzési helyre, tömegsírra gondoltam. Talán a második világháborúban embereket öltek meg ott, de amikor kardokat, pajzsokat és sisakokat is láttam, akkor tudtam, hogy valami sokkal régebbi dologról van szó.

– És később visszament a helyre?

– A háború alatt annyi fájdalmat, keserűséget kellett elviselnem – válaszolta Peter, miközben a szekrényen lévő családi képre pillantott –, hogy egy jó ideig nem is gondoltam rá. Felejteni akartam.

Charlie is a képre nézett. Mindent értett…

– De egy idő után valahogy mégiscsak kutatni kezdett… – térítette vissza őket Giddon a jelenbe.

– Évekkel később próbáltam megtalálni a helyet, de nagyon hosszú idő telt el és a harcok pusztításai betemették a rést. Egy-két rövidebb cikk is megjelent akkoriban, amiben elmondtam az egészet a sajtónak – megtalálják ott, a többi között –, de semmi sem lett az egészből. Csak az üres helyek kitöltésére, két celebhír közé suvasztották a velem készült interjúkat.

– Mi is az újságcikkek alapján bukkantunk magára – mondta Giddon.

– Csoda. Szóval, pár éve régészek érkeztek és elkezdték feltúrni a hegyet, meg a környező völgyeket. Úgy gondolják, hogy egy több ezer éves kultúra nyomára bukkantak, egy ismeretlen civilizációra, ami hatalmas, lépcsőzetes piramisokat épített a környéken és az egész völgyrendszert behálózta az azokat összekötő alagutakkal.

– Gondolom, a többi piramist pedig – Charlie ujjaival idézőjelet mutatott – a szomszédos hegyek rejtik.

– Így van. Ez az ismeretlen civilizáció felhúzta a maga hatalmas építményeit, aztán eltűnt és minden évezredekre feledésbe merült.

– Egyiptom keresztbe tett – vágott közbe Charlie.

– Tessék?

– Egyiptom keresztbe tett – ismételte meg Giddon Charlie helyett. – A fiatalember úgy értette, hogy évszázadokon keresztül az egész világ csak az Egyiptomban felhúzott piramisokat látta és figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy esetleg máshol is létezhetnek ilyen építmények.

– Igen, igen – folytatta Peter. – Persze, ma már mindenki ismeri a maja, a perui vagy a Kínában lévő, titokzatos piramisokat, nem is beszélve a Kanári-szigetekről vagy például Mauritiusról. Egyes elméletek szerint ez egy, az egész földgolyót lefedő piramis-hálózat lehet, aminek egy részét alkotják a Viszokó környékén álló hegyekben rejtőző építmények.

– Mi lehet az egész rendszer lényege? – kérdezte Giddon.

– Ki tudja? – kérdezett vissza Peter.

– Űrhajóbázis, energiatermelő erőművek… – gondolkodott Charlie hangosan.

Peter kutatni kezdett az asztalon felhalmozott papírok közt, majd néhány, számítógéppel rajzolt ábrát vett elő és adott körbe.

– Ezeken a feltételezett piramisok helyzete és az eddig feltárt alagutak láthatóak kiegészítve azzal, hogy a kutatók szerint milyen irányba haladhatnak tovább a járatok.

– Elég sok a bizonytalan tényező – szólt közbe Firpow. – A feltételezésekre nem alapozhatunk, ha meg akarjuk találni a bejáratot. Vagy az egyiket a lehetségesek közül. A feltárt alagutak, gondolom, véget érnek valahol a semmiben.

– Az aktákban olvastam egy középkori hercegnő mondáját – kapcsolódott be Pizzuti is –, aki üldözői elől lóháton egy titkos alagúton keresztül szökött meg a hegyről.

– Igen, mindkettejüknek igazuk van – felelte Peter és a körbeadott komputerrajzon mutatta meg az alagutakat. – Ismerem a legendát, de azt a járatot senki sem találta még meg. A kutatók viszont feltártak két hosszabb járatot is, azok párszáz méter után zsákutcaként végződtek. Még erre sincsen bizonyíték, de feltételezik, hogy létezik egy központi folyosó, ami elvezet a piramis szívébe. Egy nagy sírkamrába vagy valami hasonlóba. Anélkül, hogy tudtak volna a piramisról, az emberek pinceként, a háborúban pedig fegyverraktárként használtak néhány rövidebb, a felszín közeléből nyíló járatot.

– És Peter, maga meddig jutott a kutatásban? – kérdezte Charlie.

– Ahogy a mostani ásatások megkezdődtek, újra beültem a könyvtárba. Úgy gondoltam, hogy ha más is hihetőnek, tartja a piramis létezését, talán én is szerencsével járok majd. Több ezer oldalt olvastam át a város és környékének történetéről, jártam a hegyeket, hogy újra megtaláljam a lejáratot.

Giddon a folyosók rajzát tanulmányozta elmélyülten, majd Peterhez fordult:

– Nem osztotta meg senkivel az eredményeit?

– Az elmúlt tíz évben maguk az elsők, akik megkerestek. Valahogy senkit sem érdekelt a dolog a háború után. Vagy egyszerűen tudománytalannak tartották azt, hogy piramisok létezzenek a Balkánon. Pláne olyanok, amiket eddig elsősorban csak Közép- és Dél-Amerikában építettek az ott élő indiánok. De nem csak a környéken kutattam, megpróbáltam más összefüggéseket is találni. Tudok arról, hogy – kiintett a házat körülvevő gyep felé –, rejtélyes kőgolyókat találtak már Costa Ricában, Új-Zélandon és legutóbb Kazahsztánban is. Hasonló dombpiramisok vagy piramis formájú dombok pedig léteznek az északi szélesség 40-45-ik foka között Törökországban, Olaszországban és még a Balkánon is több helyen.

– Szóval, nem egyedi dologról van szó – vetette közbe Giddon, miközben Peter az egyik falra felszögelt világtérképen filccel bejelölgette az említett helyeket.

– Ahogy már mondtam, olyan, mintha a piramisok valami összetett, globális rendszer szerint épültek volna. És éppen olyan civilizációk építették őket a korhoz képest hihetetlenül fejlett mérnöki, matematikai tudással, amelyek szinte egyik pillanatról a másikra emelkedtek fel.

Charlie-t nem az építészeti érdekességek izgatták.

– Semmi egyéb, ami közelebb visz a kincshez? – kérdezte.

– Ezeréves mesék a környékbeli hegyekben garázdálkodó, gonosz, emberevő óriásokról. De ez csak valóságból merített legenda: a statisztikát nézve itt, a Dinári-hegység környékén élnek a világ legmagasabb emberei.

– Más mese vagy mítosz, aminek lehet valami valóságalapja?

– Igen. És még van valami – mondta Peter –, mégpedig egy középkori legenda, ami egy kereszteslovag és egy török katonatiszt történetét meséli el.

Giddon hirtelen felélénkült.

– Egy török? Mi volt a fickó neve? – kérdezte tőle szokatlan izgalommal.

Peter a papírja között lapozott.

– Ha jól látom… Ishak Mehmed – olvasta, majd felnézett, pontosan Giddon vigyorgó arcába. – Csak nem ismerős?

A nap csaknem elérte a horizontot.

A letisztított piramis kelet és dél felé néző oldalaira lassan, mindent magába nyelve kúszott fel a hatalmas, sötét árnyék, ami a rendületlenül dolgozó régészeket is lassításra kényszerítette. De csak addig, amíg erős reflektorokat nem állítottak fel, hogy különös fénybe vonják a kőmonstrumot – és ahogy a lámpák felkapcsolódtak, a távoli szemlélődő már csak sejtelmesen mozgó, hosszan elnyúló, emberi árnyékgigászokat fedezhetett fel a piramis-hegy oldalában.

Már szinte teljesen besötétedett felettük, amikor a régészek és segítőik ismét felnéztek az égre. Ám nem az éjszakától tartottak. Ritkán láttak errefelé kisméretű magángépeket, de a mai napon villogó figyelmeztető fényeivel most már a második húzott el felettük.

Vajon mi történhetett Viszokó környékén, ami ilyen jetforgalmat vonz a szarajevói reptérre?

A kis lökhajtásos gép belseje zsúfolásig megtelt: a fedélzeten Maxim ült, vele szemben Al és Scarlett, míg a háttérből Hrotti és Grigorii lesték a másik kettő minden mozdulatát, a háttérben pedig Maxim további emberei üldögéltek halkan beszélgetve, újságot olvasgatva. De feleslegesen figyelték mindkettejüket, hiszen Scarlett és Al is azzal voltak elfoglalva, hogy két apró ablakon bámuljanak kifelé.

Pár száz méterrel alattuk, a viszokói piramis félig megvilágított gúlája magasodott a kezdődő szürkületbe burkolózó városka fölé.

– A Nap Piramisa – szólt Maxim halkan, áhítattal teli hangon. – Hát nem csodálatos? És félelmetes?

A gép bedőlt és lassan, méltóságteljesen ereszkedni kezdett.

Giddon törte meg a Peter házában fél percre beállt, csak halk papírcsörgéssel megzavart csendet:

– Szóval, ha itt is tartja magát a legenda a bégről és a keresztesről, azt jelenti, hogy jó nyomon járunk!

Senki sem válaszolt. Mindannyian Peter anyagait bújták, új, ismeretlen adatokat, tényeket kerestek. Olyan feljegyzések után kutattak, amik most, hogy itt vannak szinte csak egy kőhajításnyira tőle, valamivel közelebb vihetik őket a titokhoz – bármi is legyen az igazából!

Charlie elmélyülten tanulmányozott egy műholdfelvételt: a Viszokó körül teljes körformát alkotó piramisokat ábrázolta. A piramisok mellett égtáji, földrajzi adatok, mértani, fizikai számítások mutatták csillagászati és asztrológiai jellemzőiket. Charlie előkotorta a zsebéből a Hammond által összerajzolt zsebkendőt és hozzámérte a képhez. Nem jött be az ötlete: a két kör eltérő méretű volt.

A két ábrán agyalva körbenézett a szobában.

– A lámpát! – kiáltotta hirtelen, amivel a többieket felriasztotta a gondolkodásból. – Peter, kérem, kapcsolja le a lámpát.

Peter eloltotta a villanyt és a szoba félhomályba burkolózott. Charlie felkapcsolta az íróasztalon lévő szpotlámpát, majd a fényét a falra irányította. Giddon kezébe nyomta a körben elhelyezkedő piramisokat ábrázoló fotót.

– Álljon a fénybe, Mr. Giddon és tartsa maga elé. Peter!

Charlie Peternek adta a textilszalvétát, a lámpa és Giddon közé állította.

– Ókori mozit játszunk – mondta lelkesen. – Tartsák úgy, hogy átfedés legyen a két kép között.

Charlie a lámpa mögé guggolt és a két férfit addig léptette jobbra, balra, előre és hátra, míg a kinyújtott kezeikben tartott fotó és szalvéta vetített képe nem fedték egymást a fehér falon.

– Felvétel! – mondta, felkapott egy filctollat és…

…megtorpant. Ahogy a szalvétán lévő rajzot felnagyította a lámpafény, valami furcsa dolog tűnt fel neki. A Hammond által rajzolt ábrán az addig X-nek látott jel valójában nem is tűnt X-nek! Igaz, nagyon kicsiben megrajzolva, ott volt az enyhén hajló penge, a markolat, a keresztvas – két miniatűr kard, amik valaminek a helyét jelezték!

– Ééés…

– Gyorsan már, leszárad a karom! – morogta Giddon.

– …ennyi! – fejezte be Charlie, ahogy a kardok vetített keresztjét berajzolta a Peternél lévő fényképre.

– Szóval, miről is van szó? – sóhajtotta Giddon, de Charlie gyorsan kikapta az ujjai közül a fotót.

– Amíg Hammond a The Moodys’ étteremben várt rám, unalmában lerajzolt egy kincses térképet. Eddig csak furcsa firkálásnak gondoltam, de ő nem annak szánta. Fejből ismerhette minden vonalát, hiszen évek óta a témával foglalkozott. Ez tuti! Most, hogy elmondták a török fickó sztoriját – nézett Giddonra és Peterre –, most ugrott be, hogy mit jelöl az X, ami valójában egy kard rajza! A törökök által a középkorban megtalált lejárat helyét!

Peter megnézte a fotót, majd szó nélkül a PC-je elé ült. Elindította a Google Earth-t, a keresőbe beírta Viszokót, majd miután a monitoron a PC kinagyította a város és környékének képét, hozzálátott, hogy pontosan belője a falra kivetített pont helyét. Fél szemmel a fotót, a másikkal a monitort figyelve nagyjából egy percébe került, hogy ez sikerüljön is neki. Egy cetlire felírta a szélességi és hosszúsági adatokat, majd kényelmesen hátradőlt.

– Uraim, a feltárás alatt álló piramis közelében, egy domboldalon kell keresnünk a lejáratot – szólt hátra, majd színpadiasan hozzátette: – A kaland folytatódik!

– Oké! De egy emberi méretű kocsival! – morogta Giddon a háta mögött.

Charlie mosolyogva figyelte a kincset jelző két kardot a Viszokóhoz közeli zöld, erdős területen. Egy pillanatra eszébe jutott Scarlett, Al és F’lassa. Szívből remélte, hogy valahogyan visszakeveredtek a jeges semmibe vezető téves útról és valahol egy hazafelé tartó repülőn ücsörögnek. Most tényleg sajnálta, hogy a lány nem lehet mellette – sajnálta, de valahol mégiscsak elégtétellel töltötte el, hogy Scarlett segítsége nélkül és őt megelőzve sikerült az atlantiszi kard közelébe jutnia!  

Nemsokára a Peter sógorától elkunyerált, használt VW kombiban üldögélve haladtak egy felfelé kanyargó aszfaltúton.

Most Peter vezetett – bár az autó volt vagy tizenöt éves, a sógor mégsem engedett egyetlen amerikait sem a volán közelébe – a főnöki anyósülésen Giddon ücsörgött, míg hátulra, Charlie-t közrefogva Pizzuti és Firpow zsúfolódtak be.

Giddon egy csendben parázsló szivarcsonkot rágott és kezében GPS-t tartva irányította a sofőrt. Nem értett ezekhez a modern, furfangos kütyükhöz, de kezdte kiismerni őket és most, hogy a kis berendezést markolva uralta a helyzetet, tettvágya és magabiztossága az egekbe emelkedett.

– Itt jobbra a földúton – mondta és kimutatott az alkonyatba.

Peter hagyta, hogy a Volkswagen még guruljon húsz métert, majd lassított és rátért az erdei útra. Az autó porfelhőt húzva behajtott a fák közé.

Füstölgő-parázsló szivarvég hullott a homokos padkára és ahogy a felkavart apró szemcsék elültek, az ellenkező irányból érkezve egy elsötétített kisbusz és a nyomában három személyautó száguldott végig az úton. A négy jármű menetszele egy pillanatra még felszította a szivar kihunyó parazsát, majd a félredobott kubai szép lassan hamvába holt az út szélén.

(folyt.)

Pizzuti Peter Zavidovic házának nappalijában ült egy kényelmetlenné kopott, régi fotelben.

De nem bánta, hogy csaknem a földig süppedt a gyenge rugójú, szebb időket is megélt ülőalkalmatosságban, mert amióta Giddon utasítását követve elindult New Yorkból, most először sikerült egy kicsit pihennie. Az óceánt átszelő, éjszakai repülőút alatt a férfiről kapott kevéske anyagot bújta, amit még indulás előtt egészített ki a Boszniáról és annak háborúiról szóló plusz információkkal.

Mire egy átszállást követően végre földet ért, már csak azt kellett kiderítenie, hogyan juthat el Viszokóba. Igen jó pénzért egy taxis volt a segítségére, aki aztán némi további juttatásért egész nap furikázta a város egyik pontjáról a másikba. A Zavidovicot bemutató interjú alapján keresett újság már megszűnt, így Pizzutinak a helyi lakosok segítségét kellett kérnie. Újabb köröket leírva, több téves cím után végül megtalálta a férfi házát – csak éppen a tulajdonos nem tartózkodott otthon. A gyanakvó szomszédokból a tört angolsággal tolmácsoló taxisra hagyatkozva sikerült kiszednie Zavidovic kedvenc éttermeinek és kocsmáinak nevét és már csak három órát kellett bolyongania a városban, hogy az egyik napfényes teraszon megpillantsa a halálra keresett férfit.

Gyors beszélgetést és Giddon tárcsázását követően aztán véget ért a hullafárasztó, két napos utazás és keresgélés. Pizzuti már fel sem vette a fotel kényelmetlenségét, érezte, ahogy mind mélyre süppedve belecsúszik az álom megváltó nyugalmába.

Egy hatalmas, papírokkal telepakolt dobozt cipelve Peter lépett be a szobába.

– Segítsek? – emelkedett fel Pizzuti, ahogy a férfi sántikálva elindult feléje.

– Nem, köszönöm.  Csak egy háborús emlék. Hozzászoktam.

– Hát, azokhoz nem nagyon lehet hozzászokni.

– Ááá, szóval van tapasztalata.

– Közvetlen szerencsére nincsen. Az apám Vietnamban harcolt és onnan hozott haza igen komoly sérüléseket. Lelkieket főleg, amik aztán a családja életét is megkeserítették.

– Nos, hívhatja a főnökét – szólt Peter miután nyögve a földre helyezte a dobozt. – itt van minden anyagom, amit eddig sikerült összehoznom. Ha gondolja, átnézetjük őket, hátha talál valami új infót.

– Miért is ne? – mondta Pizzuti és ellökte magát a fotelből.

A hegyek közt rejtőző kis falucska határában álltak.

A helyiek nagy többsége visszatért a napi elfoglaltságaihoz, így csak Haik, pár előjáró és néhány kisgyerek vette körül az indulásra készülőket. Scarlett és Al hátát már telepakolt hátizsák húzta – a helyiek némi kenyeret, sajtot, húst és szárított gyümölcsöt gyömöszöltek a ruhák és a felszerelés mellé. Scarlett egy harmadik zsákot tartott, amibe óvatosan belerakták az angyalszobrokat, majd a lány átnyújtotta a hátitáskát F’lassanak.

Haik türelmesen megvárta, amíg F’lassa felvette a zsákot, majd miközben a faluból kivezető ösvényre mutatott, pár mondatot mondott a férfinak.

– Ha ebben az irányban indulunk – fordította F’lassa –, pár nap alatt elérünk oda, amit ők Magóg országának mondanak.

– Gondolom, ez Törökországot jelentheti – válaszolta Al.

– Valószínűleg. Onnan továbbhaladva pedig megtaláljuk a végső csata helyszínét, ahol az Elveszettek legyőzték Atlantiszi Kardot és seregét.

– Rendben. De hol lehet az a hely pontosan? – kérdezte Al.

F’lassa az öreghez fordult, majd figyelmesen végighallgatta a válaszát.

– Nem tudja – mondta röviden. – Valahol Magóg földjén túl, egy hegybe rejtett teremben érte utol a végzet a Gonoszt.

– Na de, mégis pontosan hol? – kérdezte újra Al. – Azt nem tudja?

Haik F’lassa vállára tette a kezét.

– Az Úr majd megmutatja a helyes utat – fordította F’lassa. –, amíg a nagy madár utunkat nem állja.

– A nagy madár? – értetlenkedett a történész. – Nem is akarom megérteni. Még egy ködös, megfejtendő rejtély és átképzem magam matematikusnak. Túl sok már az érthetetlen titok…

Az ösvényt borító kavicsok halkan csikorogtak a talpuk alatt, fű susogott az enyhe szélben. Már jó ideje sétáltak lefelé a Haik által mutatott ösvényen. A falu elmaradt a hátuk mögött, ám az ezernyi színben sziporkázó szivárvány íve – igaz, tucatnyi kilométerrel a hátuk mögött –, még mindig uralta az égboltot.

Minden lépésükre figyelve, keskeny, szinte járhatatlan hágókon, sziklameredélyeken ereszkedtek lefelé.

– Nem mondhatom, hogy biztosabb lettem a dolgomban – törte meg a csendet Scarlett. – Eddig legalább tudtam, hogy egy kincs után loholok. Most viszont…

– Ez most a hited próbatétele. Vagy mész és végigjárod az utat, vagy kiszállsz – szögezte le F’lassa.

– Könnyű annak, akinek erős a hite, Edmond. Én állandóan megbicsaklom – válaszolta erre a lány és megigazította a zsákját.

– Én általában kész tényekkel, információkkal dolgozom – kapcsolódott be Al. – Soha nem hittem volna, hogy egy öregember homályos utalásait követve szobrokat furikázok majd… a semmiért?

F’lassa állhatatos maradt:

– Ahogy mondtam, a válasz egyszerű: vagy hisz benne Al, vagy pedig nem. Nem mindent közelíthet meg tudományos gondolkodással, emberi logikával.

Egy keskeny, talán több ezer éve kitaposott ösvényre értek. Kétoldalt kisebb-nagyobb kövek, sziklatömbök sorakoztak az ösvény mellett, ezért besoroltak egymás mögé és így haladtak tovább.

Észre sem vették, hogy a hátuk mögött tornyosuló sziklák lassan, lépésről-lépésre elfedik a távoli falu fölött ívelő szivárványt.

– Rendben. Jól belegondolva, racionalista tudósként őrületnek kellene tartanom az egészet – folytatta Al. – Rendben. Az elmúlt napok eseményei, legfőképpen a támadás, a csodával határos megmenekülésem… megmenekülésünk és az átélt… számomra… megmagyarázhatatlan élmény elgondolkoztattak abban, hogy valamit eddig nem vettem számításba. Valamit… mégpedig egy eddig figyelmen kívül hagyott, de érzésem szerint mégis létező valamit… valakit… – érezte, hogy belegabalyodik az érzéseibe, amik átvették logikus, következtető gondolatai helyét. – Ami… De akkor is!  A mítoszokon és a népmeséken túllépve higgyem el, hogy valódi, hús-vér óriások éltek a Földön? Hogy mindannyian bukott angyalok szülöttei, egy gonosz terv kiszolgálói? De ami a legelképesztőbb a számomra… Éppen mi leszünk azok, akik valamilyen úton-módon szabadon engedjük majd őket? Ha hittel közelítem meg, akkor pedig…

Váratlanul beleütközött az előtte megálló Scarlett-be. Meglepetten nézett fel: két társa földbe gyökerezett lábbal állt előtte és mindketten egy közeli dombot figyeltek.

– A nagy madár… – nyögte Al kétségbeesetten.

A domboldalon egy Huey helikopter állt lassan forgó rotorokkal, előtte pedig, egyenesen az érkezőket nézve, Grigorii, Hrotti és további négy fegyveres társaságában Maxim mosolygott.

A régi, kézzel vésett kőlapokról már hónapokkal ezelőtt elhordták a vastag földtakarót, miután a felette növő fákat és bokrokat mind kiirtották a meredek hegyoldalról. A kövek talán kétezer éve álltak ott, de sokan úgy vélték, hogy koruk akár ennek tízszeresét is meghaladhatja, ami azt jelentette, hogy valakik még a mai emberi civilizáció kialakulása előtt munkálták meg őket. A hivatalos tudomány persze legyintett az elméletre, mondván néhány ember már megint Erich von Däniken-féle fantazmagóriával próbál hírnevet szerezni magának. Teljes képtelenségnek könyvelték el az elméletet, csupán a természet fura viccének tulajdonították a képződményeket.

Ilyen építmény? Ebből a korból? Éppen itt? Itt?

Férfiak és nők szorgoskodtak a kőlapok között. Ásóval, lapáttal, kis ecsetekkel tárták fel a föld rejtekét, hogy hitük szerint lépcsőkről, alagutakról, ősi járdákról távolítsák el a történelem feledést segítő hordalékát.

Árnyék vetült a kövek felett görnyedőkre és ahogy az égre néztek, egy kisméretű sugárhajtású repülőt láttak elsuhanni a magasban.

Giddon és Firpow csendben beszélgettek, velük szemben, asztalra feldobott lábakkal, kényelmesen hátradőlve Charlie szunyókált. Giddon kinézett az ablakon, majd megbökte Charlie-t, aki azonnal kinyitotta a szemét.

– Mi…? – nézett körül félkómásan.

– Én ezt nem hagynám ki a maga helyében – mondta Giddon, miközben Firpow-val az apró ablakokon bámultak kifelé.

Charlie is kikukkantott. Lent egy pillanatra erdős-füves domboldalt látott, majd piros tetős házakból álló kisváros suhant el alattuk.

– Nem úgy tűnik, mintha a fáraóknál járnánk – jegyezte meg álmosan, de annál epésebben.

Giddon feléje fordult, szája széles mosolyra húzódott.

– Ki beszélt itt Egyiptomról? Én csak piramist mondtam, fiam!

Charlie újra kikukkantott az ablakon, mialatt a gép széles fordulót hajtott végre. Megint az erdővel borított hegyek, a piros tetős házakból álló városka. Charlie meglepetten nézett Giddonra.

– Ennyi idő alatt nem érhettünk Dél-Amerikába. Pláne nem ezzel a kisgéppel…

– Ki mondta, hogy Dél-Amerikában vagyunk?

A jet folytatta a fordulót és ekkor hatalmas, piramis formájú hegy bukkant fel Charlie szemei előtt. A hegy kétharmadát föld, fű, bokrok és fák fedték, a többi részéről minden rárakódott talajréteget és a kinőtt növényeket is eltávolították. Így láthatóvá vált a természeti képződménynek már nem nagyon nevezhető monstrum valódi formája: egy – talán minden eddiginél, korábban feltártnál hatalmasabb –, emberkéz emelte, mexikói típusú piramis lépcsőzetes gúlája!

Charlie tátott szájjal bámulta az elképesztő építményt!

A repülőgép elhúzott a piramis, a rajta dolgozó több tucatnyi ember, a szalagokkal elkerített feltárási területek, majd a völgyben elterülő városka felett. Dél-keletre fordulva megkerült egy kisebb hegyet, melyen hasonló, de még nem túl kiterjedt kutatások folytak.

A jet végül ereszkedni kezdett, hogy földet érjen egy közeli repülőtéren.

A helikopter lassan forgó rotorjai felkavarták a hűvös levegőt.

Scarlett, Al és F’lassa Maxim embereinek gyűrűjében feszengtek. A főnök a hátizsákból óvatosan, egymás után szedegette elő szobrokat és egy sima felületű sziklára állította azokat. Nem tudta, de nem is nagyon akarta elrejteni örömét és áhitatát, pláne azok előtt nem, akik az elmúlt napokban csak hátráltatták őt tervei megvalósításában.

– Még ha nem is könnyítették meg a munkámat – mondta ellenlábasai felé fordulva –, azt mindenképpen meg kell köszönnöm, hogy végre összegyűjtötték nekem a három kulcsot.

– Nem szívesen… – morogta Scarlett dühösen.

Maxim a lányhoz lépett és lassú, szinte kéjes mozdulattal lehúzta Scarlett fejéről a vastag, bélelt sapkát. A lány dús haja lassan kibomlott és szétterült a vállain. Maxim közelebb húzódott, remegő leheletét a lány arcába fújta. Élvezettel túrt bele a sűrű tincsekbe, ujjaival végigsimítva azok között. Scarlett alig tudta türtőztetni magát…

– Az ítéletet maga sem kerülheti el! – robbant a csendbe F’lassa hangja élesen.

Maxim a férfi felé fordult. A barna tincsek visszahullottak Scarlett vállaira.

– Ne gondolja, hogy a szánalmas szektája meg tud majd állítani – mondta gyűlölettől összeszűkült tekintettel, majd arámi nyelvre váltott: – A maga istene gyenge, de az enyém erős isten.

F’lassa rezzenéstelen arccal nézett rá.

– A hamis istenére gondol? – válaszolta arámiul, majd angolra váltott. – A maga hamis istene egyedül a levegőégben uralkodhat, de sehol máshol.

Maxim elmosolyodott – ez a mosoly azonban bármilyen emberi lényben megfagyasztotta volna a vért.

– Akkor most bízzuk rá magunkat és keressük meg a kulcsokhoz való pecsétet. Legyenek a vendégeim!

A foglyok Maxim embereinek figyelmétől kísérve beszálltak a helikopterbe, a szobrok pedig az értéktáskákba kerültek. Mint művészeti alkotásokat Maxim nem sokra értékelte őket, de mint jövőjének legfőbb zálogai felbecsülhetetlen értékűek voltak a számára ­– ezért egy pillanatra sem engedte volna ki őket a kezei közül.

Al kényszeredetten keresett ülőhelyet a Huey belsejében, szemét le sem vette a mellette ülő fegyveresről. Scarlett következett. Felmászott a nyitott ajtóba és úgy tűnt, ő is egy szabad helyet keres, ám váratlanul megfordult és ugyanazzal a mozdulattal fejbe is rúgta a gép mellett álló, teljesen felkészületlen Maximot. Egy könyökössel ártalmatlanná tette az Alre figyelő, de meglepetésében ledermedt fickót, majd elrugaszkodva, felhúzott térdekkel repült is kifelé a helikopterből. Sikeresen letarolta a F’lassa mellett álló fegyverest, F’lassa pedig gyorsan reagálva fellökte a megmaradt két embert. Scarlett felkapta Maxim elejtett táskáit és hátra sem fordulva rohanni kezdett a közeli sziklatömbök felé. F’lassa szorosan a nyomában loholt.

 Al szokásához híven teljesen leblokkolt. Pár másodpercig bénultan ült a váratlan élmény hatása alatt, majd hirtelen felpattant, hogy kiugorjon a helikopterből. De már késő volt! Két hangos, fémes csattanást hallott közvetlen közelről. Gyorsan lekuporodott és szemeivel kezdte keresni a rá lövő fegyverest. Maxim és emberei még csak akkor tápászkodtak fel, ők nem lehettek. De aztán a szemét erőltetve nagyjából tíz-tizenöt méter magasságban, a szemközti sziklán kiszúrt egy mozdulatlan, fegyverével éppen őrá célzó alakot.

A mesterlövész célkeresztjének közepe pontosan a felfelé néző tudós homlokán nyugodott. A harcban edzett férfi készen állt, hogy a figyelmeztető lövések után, ha kell, végezzen a célponttal.

Hirtelen megszólalt a rádiója:

– Ő ártalmatlan – hallotta Maxim remegő hangját. – A másik kettőt állítsa meg!

A célkereszt elmozdult és pásztázó mozdulatokkal a menekülőket kereste. Pár pillanat múlva meg is találta a két futó alakot, akik egy hóval borított területre érve éppen akkor tűntek el a sziklák mögött. A mesterlövész káromkodott egyet.

– A sziklák között vannak – mondta a rádiójába. – Utánuk megyek.

A terepszínű ruhába öltözött férfi felpattant és fegyverét markolva futni kezdett a szökevények felé.

F’lassa húsz évvel idősebb volt Scarlett-nél, de a nagy rohanásban kis híján beérte a lányt. Lihegve vetődtek be a sziklák fedezékébe és csak akkor vették észre, hogy saját magukat csalták csapdába: pár méterrel a hátuk mögött hóval borított szakadék tátongott!

– Hé, hol van Wyman? – kérdezte F’lassa lihegve.

Scarlett mérgében rúgott egyet és ezzel apró kavicsokból álló lavinát indított el.

– Az a lassúvérű angol lemaradt. Most menjünk vissza érte?

F’lassa kidugta a fejét, hogy megnézze, üldözőik milyen messze járhatnak. Hirtelen egy lövedék koppant az arca mellett, a felpattanó apró szilánkok végigkarcolták az arcát.

Lelapultak, majd a kövek takarásában, a szakadék peremén lopakodva folytatták a menekülést.

– Remélem, csak elslisszolhatunk valamerre – reménykedett Scarlett.

– Allel most nem tudunk mit kezdeni – szögezte le F’lassa.

– Mégsem hagyhatjuk magára!

A mesterlövész végigrohant a sziklatetőn, majd a legvégén megállt, féltérdre ereszkedett és célzott.

– Látom őket – közölte Maximmal.

– Csak ijesszen rájuk, lassítsa le őket! – jött a válasz. – A többit az embereim elintézik.

A célkeresztben újra feltűntek a menekülők: táskákkal a kezükben, futva igyekeztek eltávolodni az üldözőiktől. A mesterlövész gondosan célzott, majd meghúzta az elsütőbillentyűt.

A lövedék egy ezredmásodperc alatt átsüvített a fagyos levegőn és közvetlenül F’lassa lába mellett csapódott a sziklába. A kő apró darabokra robbant a férfi lába alatt, F’lassa elvesztette az egyensúlyát, hadonászva próbált talpon maradni és úgy tűnt, sikerül is neki…

…de nem! Hiába próbálkozott, végképp kibillent az egyensúlyából és zuhanni kezdett a szakadék mélye felé! Scarlett eldobta a kezében tartott táskát, odaugrott hozzá és hasra vetődve, csuklójánál kapta el a társát.

– Hoppsz! – mondta a mesterlövész csak úgy magának, amikor rájött, hogy egy reménytelen, elcseszett mutatványt sikerült elindítania.

– Mit „hoppsz”? – hallotta Maxim dühös kiáltását. – Nehogy elveszítsük maga miatt a táskákat!

Nem válaszolt a rádióhívásra.

Scarlett mindkét térde, a medencéje is iszonyúan fájt, ahol a kövek felsebezték és úgy érezte, a válla is kiszakad a helyéből. F’lassa teljes súlyával húzta lefelé a szakadék mélyébe. A férfi még mindig fél kezében tartotta a két táskát, de lábával hiába próbálkozott, nem talált támaszra. Tehetetlenül lógott a mélység felett.

– Ebből még gáz lehet – mondta Scarlett-nek. – Nem úgy néz, ki, hogy sikerül.

– Próbálkozz! – nyögte Scarlett és szabad, ökölbe szorított kezét egy repedésbe dugta, hogy megállítsa a lefelé csúszásukat. – Ha lezuhansz, nincs tovább.

F’lassa mosolyogva nézett fel rá.

– Eddig mindig sikerült, most is megoldom valahogy.

A lány érezte, ahogy a durva szikla az ökléről nyúzta a bőrt, a vékony erek elpattantak és a szétfolyó vér még csúszósabbá tette a kapaszkodást. Ő is tudta, hogy már csak másodpercek vannak hátra a zuhanásig…

– Viccelsz, Edmond? – kérdezte aggódva.

– Ja – válaszolta F’lassa.

A férfi nagy lendületet vett, feldobta a két táskát, ám emiatt a csuklója kicsúszott Scarlett ujjai közül… és F’lassa zuhanni kezdett!

Húsz méteres esés után egy meredek, havas lejtőn landolt, majd nagy sebességgel csúszni kezdett lefelé. Scarlett látta, hogy még életben van, hisz a becsapódás után sérülten forogva próbálta korrigálni a csúszását. Egyre gyorsulva száguldott lefelé, majd a köddel borított völgybe ért és a lenti sziklatömbök között végleg eltűnt a lány szemei elől.

Scarlett egy szót sem szólt, még csak nem is kiáltott utána. Érezte, hogy valaki nagyon fontosat veszített el, valakit, aki nem csak munkaadója, de mentora és barátja is volt hosszú éveken keresztül.

Lesújtva tápászkodott fel és még mindig F’lassa hóban hagyott nyomait figyelte, mintha arra várt volna, hogy a ködfüggönyből kisétálva a férfi újra megjelenik majd.

A lövész célzott, fegyverét a háttal álló lány fejére szegezte.

– A táskái biztonságban vannak. A célpont tiszta. Leszedjem? – szólt a rádiójába.

– Nem! Mindjárt odaérünk. Elkapjuk a lányt – jött Maxim válasza.

Scarlett tudta, mi következik, a tarkójára tette a kezeit. Pár másodperccel később Maxim három embere tűnt fel mögötte. Körbevették, egyikük meg is taszította. Scarlett megcsúszott ugyan egy pillanatra, de nem esett el.

A mesterlövész feladata véget ért. Kikapcsolta a célzóberendezést.

A fegyveresek visszakísérték a lányt a helikopterhez és a három táskát átadták Maximnak. Maxim pokoli dühösen, belilult arcát jegelve ült a Huey-ban, vele szemben Alt tartották sakkban az emberei. A tudós kérdő tekintettel nézett Scarlett-re, aki megértette a kimondatlan kérdést és tagadólag rázta a fejét. Al arcára rémület ült ki.

Scarlett megállt Maxim előtt.

– Gondoljon csak Etiópiára vagy Los Angelesre – kezdte Maxim kígyóként sziszegve. – Már eddig is többször nehezítette meg a dolgomat, mint ahogy azt eltűrném és most is csak azért hagyom életben, mert van egy közös ügyünk… a Balkánon. De ahogy azzal végeztünk, még a maga istenére is megesküszöm, eltüntetem a Föld színéről és jó mélyre elásom, hogy a lehető legközelebb legyen… a pokol bugyraihoz!

Scarlettet betaszigálták a helikopterbe. A motor felpörgött, a rotorok szele a nyitott ajtón keresztül a hajukba kapott. Miután mindenki beszállt a Huey elemelkedett a fagyott talajtól.

Scarlett hosszú, hullámos hajtincsei barna lángnyelvekként csapkodtak az arca körül. Nem szólt egy szót sem, dacos arckifejezéssel állta Maxim dühös tekintetét.

(folyt.)