Derékig érő, könnyű szellőben hajladozó, kalászszínű fűben haladtak előre.

Már csak hárman maradtak. Az öszvérek egyszerűen nem fértek át a keskeny átjárón és mivel kerülőutat nem találtak, két kísérőjük visszafordította az állatokat.

De mielőtt még útnak indultak volna, meséltek F’lassanak a hágón túl, a völgyben lakó népekről. Utoljára több évszázada járt náluk, a Lentieknél más halandó, de a róluk szóló legendák azóta is szájról-szájra jártak: regéltek a furcsa szokásaikról, az ital nélküli, mégis részegséghez hasonló állapotukról és őrült, extatikus táncaikról, amik gyakran imádság közben kerítették hatalmukba őket. A régi öregek ezért félelmükben minden kapcsolatot megszakítottak velük és az idők során még a Lentiekhez vezető átjáró is a feledés mély havába merült.

Úgy tűnt, nem is a terep nehézségei, hanem ezek a furcsa, számukra idegen dolgok és szokások, az ismeretlen, rejtélyes nép voltak azok, amik visszafordulásra késztették a kísérőiket.

Így amit tudtak, F’lassa irányítása mellett a legfontosabb holmikat Scarlett és Al a hátukra pakolták, a maradékot pedig a kísérőknek adták – hagy keressenek egy kis plusz pénzt a ruhák, a hegymászó és tábori felszerelések, a felesleges élelmiszer eladásával.

A háromfősre csökkent csapat lassan közeledett a faluhoz. Mélyen beszívták a friss levegőt, amihez hasonló talán még sosem járta át a tüdejüket. Behunyt szemmel élvezték a napsütést, a fejük felett szárnyaló madarakat figyelték. A magas fűben itt-ott feltűnt egy-egy csavart törzsű, alacsony fa. Vastag, kacskaringós gyökereikkel kapaszkodtak a zsíros talajba: úgy tűnt, őserejük teljében több évezrede állnak a falucska határában, hogy a magas hegyek felé fordulva őrködjenek és kutassák a jégtömbök, a rideg sziklák világából érkező betolakodókat.

Scarlett, majd nyomában Al és a lemaradó F’lassa átgyalogoltak egy kis patakon, aminek a túlsó partjánál keskeny, kitaposott ösvényre léphettek. Lassan haladtak a domboldalon nyílegyenesen tartó csapáson, közben embereket még nem, de pár legelésző kecskét már megpillanthattak – az emberi élet első jelei.

Felfelé haladtak a domboldalon és nemsokára feltűnt előttük a tucatnyi, ókori közel-keleti stílusban épült házacskából álló település. Néhány megriasztott csirke futott át előttük, távolabbról kutyaugatást hallottak. A falu határában, az első házakat félig kitakarva két hatalmas kőtömb állt, a felső részükön egy-egy vésett lyukkal, melyekből ősöreg, szétfoszladozott kötelek lógtak ki. Al megindult a monolitok felé, hogy megvizsgálja a rájuk vésett szöveget, de Scarlett a könyökénél fogva megállította.

Pár méter választotta el őket a falutól, amikor két, a hűvös idő ellenére könnyű, szőtt hosszú tunikát viselő nő lépett ki a legközelebbi házból. Az idősebb kosárnyi mosott ruhával már fordult is a ház mögé, a fiatalabb tizenéves – aki valószínűleg a lánya lehetett –, azonban megállt és egyenesen az érkezőkre nézett. Az érkezők számára teljesen ismeretlen nyelven az anyja után szólt, mire a nő megállt és visszafordult. Végigmérte az idegeneket, majd valamit válaszolt a lányának, aki gyorsan elszaladt – egyikőjük arcán sem tükröződött félelem vagy meglepődés és egyáltalán nem tűntek ellenségesnek sem. Inkább csak kíváncsinak.

F’lassa intett neki, a nő bólintott, mire a három idegen, még mindig vastag téli ruhában és hatalmas hátizsákokat cipelve tovább indultak, egyenesen be a falu házai közé. Ahogy lassan haladtak a „főutcán”, egyre több ember tűnt fel. Mindannyian egyszerű, de puha vászonszövetből készült barna, szürke vagy kék, sárga színű ruhákat viseltek. Az egyik ház udvarán két kisgyerek játszott valamilyen fajátékkal, a szomszédos kertben egy férfi kapálta a zöldségeit, odébb páran kosarakat fontak.

– Egy időalagútba kerültünk vagy mi? – szólalt meg Scarlett sokára, ahogy az egyre inkább köréjük gyűlő, érdeklődő tekintetű, napcserzett arcú, szikár testalkatú falusiakat nézte. Sok volt köztük a nagyon idősnek tűnő férfi és nő, de korukat csak ráncaik árulták el, egyébként mozgásuk, testtartásuk életerőtől duzzadó embereknek láttatta őket.

Néhány kisgyerek szaladt Alhez és ismeretlen nyelvükön valamit magyarázni kezdtek neki.

– Nem értem, gyerekek, sajnálom, nem értem – válaszolta a tudós, ahogy leguggolt a kicsikhez. Tanácstalan volt, még soha életében nem hallotta ezt a nyelvet, az arámi vagy más ókori, közel-keleti nyelv valamilyen egyedi nyelvjárásának gondolta.

F’lassa melléguggolt és ő is a gyerekek beszédét kezdte figyelni. Egy fél percig hallgatta őket, majd Alhez fordult:

– Nyelveken szólnak.

– Azt én is tudom! – csattant fel a történész. – Egy ismeretlen vagy holt nyelven.

– Nem, nem. Nyelveken szólnak – ismételte meg F’lassa. – A keresztény gyülekezetekben a Szentlélek- vagy Szent Szellem-keresztség vétele után jellemző, hogy a megtértek idegen, ismeretlen nyelveken szólnak.

– „És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel – szólt közbe Scarlett –, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok”. Már ha jól idézem.

– Jól idézed – helyeselt F’lassa. – Feltételezik, hogy valamilyen régen kihalt ókori nyelv. De van olyan elmélet is, ami szerint az angyalok titkos beszéde lehet.

– Ténylegesen érti, amit beszélnek? – lepődött meg Al. – Akkor mit mondtak a gyerekek?

– Kíváncsian kérdezősködtek, hogy honnan jöttünk és mit akarunk itt csinálni és…

F’lassa folytatni akarta, de egyre többen tűntek fel a falucska utcáján és az izgága gyerekek is újra zajongani kezdtek. Idősek és fiatalabbak mind az érkezőket figyelték, tekintetük csillogó, érdeklődő volt, de egyikőjük sem nyúlt az idegenekhez, nem tapogatták meg a ruhájukat, a hátizsákjukat, nem túrtak bele a hajukba, csupán lassan, szinte méltóságteljesen kísérték őket a falu központjába, a házak között kialakított térre.

A tömeg megállt és mindenki az egyik, a többihez hasonló kis ház felé nézett.

– Mi lesz itt? – kérdezte Scarlett bizonytalanul.

– Várjuk ki! – válaszolta F’lassa, de ő sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.

Hirtelen mindenki elhalkult, a házikó faajtaja résnyire nyílt. Nem csak a három jövevény, de a helyiek is néma csendben figyelték, hogy mi következik. De nem történt semmi különleges: az ajtó sarkáig tárult, majd a benti, reggeli félhomályból egy legalább kilencven éves, idős férfi lépett ki. Legalábbis napcserzett, ráncos arcvonásai ennyinek mutatták, ám korának ellentmondott egyenes, szikár testtartása, enyhén, de látható büszkeséggel felvetett álla és csillogó, a jövevényeket fürkésző tekintete.

Egész lényéből sugárzott a falu vezetőjétől elvárható fegyelem, határozottság, és amikor megszólalt, messzire zengő érces hangja is csak erősítette ezt a benyomást:

– Az Őrzők végül visszatérnek Tahmym szent falujába, az Úr szövetségébe? – mondta a Scarlett és Al számára ismeretlen, „angyali” nyelven.

– Olyan, mintha progériás lenne – súgta Al Scarlett fülébe.

– Micsoda? – súgta vissza a lány.

– Úgy néz ki, mintha progériás lenne. Fiatal, csak a sejtjei és a szervezete túl gyorsan öregednek.

– Dehogy. Én inkább háromszáz évesnek mondanám.

F’lassa lassan, egymás után, mintha az egész örökkévalóság csak rá várna mindhárom angyalszobrot kipakolta a földre. Aztán felegyenesedett.

– Igen. Az Őrzők visszatértek – válaszolta ugyanazon a nyelven.

A falu vezetője Haikként mutatkozott be és ahogy pár mondatából kiderült, már jócskán túllépte a száz éves kort. Most az egyszerű berendezésű házának közepén, az asztalfőn ült. Jobbján F’lassa, Al és Scarlett, míg a bal oldalán a település vénjei foglaltak helyet. A falak mentén még mások is üldögéltek, a falu további, meghatározó emberei és még pár érdeklődő, akik befértek az így már igen szűkre szabott házacskába.

Scarlett előtt az asztalon a három angyalszobor állt, semmi mást nem helyeztek melléjük. A lány várakozásával ellentétben sem sült hússal, sem gyümölccsel, sem pedig zamatos borral vagy serrel nem kínálták meg őket. Házigazdájuk ugyanis nem lakomára vagy ünnepségre invitálta a vendégeket…

Az utolsó helyet foglalók halk zaja is elült és Haik erős hangja zengett fel az épületben:

– Miután az ember elbukott az Úr előtt, a bűnei megsokasodtak – kezdte a mondandóját, amit F’lassa Al és Scarlett számára azonnal lefordított. – Mégpedig olyannyira, hogy a föld színe nemsokára emberek, állatok és az ég fiainak fertelmes birodalmává vált, ahol félvér szörnyetegek taposták a vértől csúszós talajt. A szántás kiégett és terméketlenné vált, a szőlőtövek elsorvadtak, a jószágok nem ellettek és a gyermekek holtan születtek. Az iszonyat, a halálfélelem vette át a hatalmat az ember világában és sokan esdekeltek gyors halálért, miközben förtelem és utálat járta az utcákat. És az Úr a bűnök miatt haragra gerjedvén hatalmas vizet támasztott, hogy az által pusztítsa el saját teremtményeit és az ég fiait, a gonoszság sarjait. Csak a vérében tiszta Noé és családja élte túl az ítéletet…

Haik intett, mire egy fiatal lány fakupát nyújtott feléje.  A férfi néhány korty vizet ivott, majd a poharat az asztalra helyezte. Scarlett szinte csak ösztönösen, de belenézett a kupa alján csendesen hullámzó forrásvízbe…

…és ekkor, mintha csak valamiféle álomba került volna, Scarletten furcsa érzés vett erőt. Tekintete előtt elhomályosult a ház belső tere, az asztalfőn ülő Haik és a falu előjárói, de még a mellette lévő Al és F’lassa is!

Valami megváltozott körülöttük! Mintha láthatatlan köd ereszkedett volna rájuk, eltompítva a hangokat és az érzéseket, valahogy más világba vezetve az ott tartózkodókat. Haik szája mozgott és F’lassa is szorgalmasan fordította a szavait, de roppant távolról, az idő mélyéről érkezett a hangjuk.

Scarlett-nek feltűnt, hogy Al valami hasonlót él át: a tudós is az izgalom és a félelem bizonytalan közegében lebegett, gondolatai ugyanis már nem a sajátjai voltak. Haik eddigi mondatai mind-mind a saját fantáziájukban jelentek meg, de most… most, mintha egy hatalmas, tőlük teljesen független erő burkolta volna be a tudatukat. Aztán elragadta őket a házból, a földről, hogy mennyei magasságba emelkedve a lelkükbe, a szellemükbe ültetve mutassa meg számukra a múltat.

Láttak…

Hatalmas hullámok csaptak le a szárazföldre, hogy épületeket, embereket, óriásokat, félig állati és félig emberi lényeket ragadjanak magukkal a mélységbe, mindörökre. Az ég megállíthatatlanul ontotta az esőt, a föld színét víz borította és a felkorbácsolt hullámoknak csak egyetlen ember alkotta hajó tudott ellenállni: Noé hatalmas bárkája!

– …és sarjai szaporodni kezdtek, betöltötték az egész földet – hallották Haik, majd F’lassa hangját, miközben a kopár földön vándorló maroknyi embert láttak maguk előtt. – És amikor az emberek elhagyták bűneiket és újra megtértek az Úrhoz, a messzeségből megjelentek az ég fiai és leszálltak a földre, hogy végleg uralmuk alá hajtsák az Ő gyermekeit…

Scarlett szemei előtt dús legelő jelent meg, melyen a hatalmas nyájat kerülgetve százszámra szaladgáltak a bárányok. Távolabb egy férfi álldogált a jószágot felügyelve, mellette juhászkutyája tartotta szemmel az egész domboldalt. Az állat hirtelen felkapta a fejét és morogva hátra, a lemenő Nap irányába fordult.

Gazdája elgondolkozhatott valamin, mert nem figyelt fel a kutya reakciójára, csak akkor, amikor az már heves ugatásban tört ki. A férfi végre megfordult – és ekkor észrevette a vörös ég előtt feléje közeledő hatalmas, erőteljes árnyalakokat. A lándzsájáért nyúlt…

– A vének úgy mondják, a legutolsó Bukottak sarjai voltak. Végigdúlták az ismert emberi világot és nemsokára ők, a Hatalmasságok Gyermekei uralkodtak mindenütt, Egyiptom földjétől kezdve Ázsián keresztül a nagy óceánon túli területekig. Titkos tudományok rejtelmeit felhasználva kényszerítették térdre a népeket, hogy csak őket és irdatlan építményeiket dicsőítsék…

Az égig felcsapó, forró lángtengerből három méter magas alakok tűntek elő és hatalmas kardjaikkal kaszabolni kezdték a náluk jóval kisebb embereket. Fegyvereik minden suhintása halált osztott, lábaik előtt ezerszámra estek el a bátor harcosok, és gigászi városfalak omlottak össze egyetlen pörölycsapásuktól.

Aztán Scarlett látta, ahogy ezek az óriási lények irdatlan kőtrónuson ülve figyelték az egyiptomi piramisok köveit egymásra hordó rabszolgák ezreit vagy lakomáztak a dél-amerikai emberáldozatok kihasított szívéből.

– Mind közül egy volt a legrettegettebb – folytatta Haik –, Atlantiszi Kard, akinek a nevét is reszketve mondta ki az ember fia…

Scarlettbe ekkor villámként hasított a felismerés! Nem mondta ki hangosan, de tudta, hogy mellette Al és F’lassa is meglepődött – az ő agyukban is ugyanaz tudatosult!

Mintha csak egy belső hang suttogta volna a lelke legmélyéről: Nem fegyver! Az atlantiszi kard nem fegyver!

– Megremegtek a térdek, elgyengültek az acélos karok, félelem költözött az oly bátor férfiszívekbe, amikor megjelent – zengett újra Haik hangja. – Lába nyomán vérben tocsogott a föld, elszürkült a kék ég, kifakult a Nap. Ezerszám hullottak a hősök, akik felvették a harcot a gonoszság e megállíthatatlan erejével. De hiába volt minden – nem tudtak erőt venni a Kardon és csatlósain: az Ember végül ismét elbukott! Gonosz idők köszöntöttek a földre, a sötétség és idegen istenek uralkodtak mindenütt, a Menny elveszettnek tűnt…

Scarlett szemei előtt egy sisakos, páncélba öltözött óriási alak jelent meg. Hosszú, az arcát eltakaró sisak alól kilógó szőke haja vállát verdeste az erős szélben, ahogy rohamra vezette hatalmasokból és emberi csatlósaikból álló seregét. Hamarosan öldöklő harc alakult ki az egyre inkább védekezésbe szoruló, földjeiket, családjaikat, hazájukat védelmező emberekkel. Atlantiszi Kard megállíthatatlanul kaszabolta az ellenségeit és mire véresbe fordult a lemenő Nap, az emberi seregek zászlaja lehanyatlott…

…és Kard több tízezernyi harcosa élén állva, győzelmes, mennydörgő üvöltéssel emelte magasba hatalmas pallosát!

Füstölgő, égő, kifosztott városokat látott Scarlett. Gigászi, megállíthatatlannak tűnő, felfegyverzett alakok masíroztak be a paloták és a különböző istenek dicsőségére emelt templomok széles kapuin. A legyőzöttek lehajtott feje, rettegő tekintete kísérte minden egyes, dörgő léptüket.

– Egészen addig, míg hosszú évekkel később Héraklész oszlopaitól keletre fény nem törte át a sötétséget – folytatta F’lassa Haik mondatainak fordítását. – Férfiak érkeztek, kik arra rendeltettek, hogy véget vessenek a kárhozat birodalmának. Elveszettekként ismerték őket, titokzatos törzsek leszármazottai voltak ők. Izmaik dagadtak, hajukat szél tépázta, sisakjuk alól dühtől szikrázó szemeik keresték az ellent. Azért jöttek, hogy újra felvegyék az elejtett fegyvert, leszámoljanak Karddal és a pokol legmélyebb bugyraiba küldjék őt az összes követőjével egyetemben. Maga az Úr választotta őket a harcra!

Scarlett látta maga előtt, ahogy a véres sárban a korábbi védők maroknyi maradéka, néhány katona küzdött a nefilimek ellen – ellenálltak az utolsó erejükig, ők voltak seregük utolsó harcosai!

És amikor a felkelő nap első sugarai ezernyi holttestre vetődtek a csatatéren, az egyik elejtett fegyvert erőtől duzzadó kéz ragadta meg, majd emelte magasba a halál pusztítása fölé.

Dühös tekintetű férfi állt a dombtetőn, az Úrnak ajánlva az égbe emelt fegyvert, áldást kérve magára és hadseregére. Aztán rohamot vezényelt és háta mögül ezerszám özönlöttek harcosai, hogy a már éppen diadalünnepre készülő hatalmasokra rontsanak. A napfény megcsillant a sisakok tengerén, pajzsukat maguk előtt tartva, lándzsáikat ölésre szegezve zúdultak lefelé a lejtőn.

– Csatakiáltásukba beleremegett az Ég, a Föld, de még maga a Pokol is! Oly küzdelmet még nem látott a világ! Fegyver fegyver ellen, test test ellen, Isten teremtménye a gonosz förtelem ellen!

Scarlett-nek háttal irdatlan alakként magasodott a csatatér fölé Atlantiszi Kard. Még így is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt a rohamozók számára, ahogy lent, a lejtő legalján állva várta az ellenségeit. Az Elveszettek térde azonban nem remegett meg és szívük is erős maradt: megállíthatatlanul rohantak a gyűlölt nefilimek, gigászok, óriások felé, hogy végre kiirtsák őket a Föld legutolsó zugából is! 

Ekkor hirtelen tűz csapott fel és a nyomában hömpölygő lángtenger beborította az egész csatateret, elnyelte a hadseregeket!

– A Gonosz végül elbukott, maradéka pedig megkötöztetett és tömlöce lepecsételtetett az utolsó napokig – hallotta Scarlett a történet legvégét.

Aztán visszatért az elragadtatásból!

Teljesen a látottak hatása alá került, levegőt is alig tudott venni, a szíve hevesen vert, lüktető agyában ezernyi gondolat birkózott egymással. De ezzel Al is ugyanígy volt:

– Nem kard – ismételte a tudós suttogva ugyanazt a felismerést, amire Scarlett is eljutott korábban.

Percekig senki sem szólt.

– Ez a történet csak egy legenda, mítosz… – törte meg Al hangja végül a csendet, de a mondat végére elbizonytalanodott – …gondolom.

– Legenda? Mítosz? – válaszolta az öreg F’lassan keresztül. – E szavaknak mifelénk ezer évek óta nincs jelentése. Úgy gondoljátok, egy mese nyomában jártok? – kezével széles mozdulatot tett, ujjai a távoli hegyek felé mutattak. – Menjetek ki… Menjetek ki és nézzetek szét odafenn a rideg sziklák közt, ássatok a jég mélyére! A mi őseink már a nagy víz elvonulta óta itt éltek és itt haltak. Civilizációk felemelkedésének és összeomlásának voltak a tanúi, látták, ahogy a Bukottak megérkeztek és ott voltak akkor is, amikor levágták a sarjaikat. Csontjaikat időtlen idők óta hó és jég, homok és erdő, mocsár és rét fedi. Ám az idő közel, hogy újra visszatérjenek és ismét e teremtett világ porán masírozzanak. Mi pedig, ugyanúgy, ahogy őseink egész életükben, itt várunk, hogy az égig kiáltva imáinkkal védjük a világot egészen addig, amíg az Úr rendelése szerint el nem érkezik a végítélet órája.

– A közelgő Armageddonról vagy hasonlóról beszél? – kérdezte Scarlett.

Al azonban meg sem várta a választ:

– Rendben. Összeszedtük a három szobrot és elhoztuk, mert úgy tűnt, ez a megoldás ahhoz, hogy megtaláljuk az atlantiszi kardot – amiről, akiről most kiderül, hogy nem is egy fegyver – és megtaláljuk a kincset, mivel…

Haik szeme elkerekedett a meglepetéstől:

– A kincset? Milyen kincset? Te aranyra, ezüstre gondolsz?

Scarlett és Al összenéztek.

– Ezek szerint kincs… az nincs is? – kérdezett vissza a lány. – Feleslegesen hoztuk ide a szobrokat?

– Nem. Feleslegesen hagynátok itt.

Scarlett értetlenül nézett az öregre.

– Hogyan? Egy kissé összezavarodtam.

– Tovább kell vinnetek a három szobrot, hogy beteljesítsék a feladatukat – fordította F’lassa az öreg válaszát.

– Mi nem küldöncök vagyunk, hanem tudósok és… – kezdte Al, de Haik közbevágott.

– Az utatok nem ebben a faluban ér véget. A három angyalnak rendeltetése van: ők bocsátják szabadon a megkötözötteket.

– Ha bibliai alapon követem azt, amit most mondott – szólt Al –, akkor ennek nem a végső időkben kellene megtörténnie?

Haik egy darabig nem válaszolt, csak Alt, majd Scarlettet nézte. Egy pillanatra F’lassa is elbizonytalanodott, nem tudta, miféle válaszra számítson. Aztán amikor az öreg megszólalt, érdes hangja megtöltötte az egész, néma csendbe burkolózott házat.

– Jól mondod: a végső időkben. A Végítélet napjaiban.

Scarlett és Al ismét összenéztek.

– Hát akkor nagy gáz van – szólt a lány.

– Teljesítsétek az Ő akaratát – válaszolta Haik –, de ne feledjétek, a három angyal valóban az, aminek látszik. Nincsen bennük mágikus erő, sem varázslat, hisz mindezek a pogány dolgok távol állnak az Úrtól. Induljatok és vigyétek a szobrokat!

– De hová? – tette fel a kézenfekvő kérdést Al.

– Nyugatra – mondta az öreg a beálló néma csendben. – A végső csata helyszínére, Atlantiszi Kard trónja elé, oda, ahol a sorsa bevégeztetett.

Scarlett nagyot sóhajtott:

– Ha jól értettem, akkor most a mi feladatunk az… hogy éppen mi szabadítsuk a Pokol erőit a világra?!

(folyt.)

A három, megpakolt öszvér és az öt, meleg ruhákba öltözött ember lassan haladt felfelé a keskeny, köves ösvényen.

Hosszú órák óta úton voltak már, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak a hideg szél járta, sziklás hegyoldalakon, alig látható csapásokat követve a környéket jól ismerő vezetőik nyomában.

Scarlett nem is sejtette, hogy F’lassa hol találta a sort elől és a három öszvér mögött leghátulról biztosító kísérőiket. Azt azonban tudta, hogy a férfi kiterjedt kapcsolati rendszerének köszönhetően könnyedén rálelhetett a két, a terepen otthonosan mozgó, a kockázatot vállaló és persze a száját tartó helyire. Ismerte F’lassát és teljesen megbízott benne.

Közelebb hajolt az előtte haladó férfihoz, hogy jól hallják egymást a szélfúvásban.

– Jó az irány? – kérdezte hangosan.

F’lassa elővette a Bagdadi Múzeumból elcsórt térképet.

– Ha Magyarffy pontosan rajzolta meg a Bagdadtól idáig tartó útját – válaszolta szinte kiabálva –, akkor nagyjából igen.

A papírt elrakta és egy GPS-készüléket húzott elő a kabátjából.

– Itt ez a villogó zöld pont, ezek vagyunk mi a senki földjén – mutatta a lánynak. – Valahol a török, iraki, azeri hármashatár környékén. Ha pontos az irány, akkor előbb-utóbb elérjük Magyarffy egykori úticélját… vagy megtaláljuk a hulláját.

– És ha nem?

– Akkor minket találnak meg mondjuk jó ötven év múlva – mondta mosolyogva.

Scarlett bólintott és visszalépett a korábbi helyére. A mögötte haladó Alre nézett.

– Minden rendben? – nézett rá a tudós.

Scarlett felemelt hüvelykujjaival jelezte: minden oké.

Sziklás hegyoldalon haladva érték el a hóhatárt. A szél jóval erősebben fújt, hideg, szúróscsapadékot dobott az arcukba. Nemsokára mély hóban, folyamatos, apró pelyhek szűnni nem akaró zéporában araszolgattak felfelé. Felettük méretes sziklapárkány nyúlt ki az út fölé, némi védelmet nyújtva a hideg időjárás ellen. A vélt biztonság azonban csak addig tartott, amíg meg nem közelítették a kiugrót. Csupán pár méterre jártak tőle, amikor a szelet is túlharsogó recsegéssel-ropogással egy jó fél tonnás szikladarab vált le előttük és hatalmas dübörgéssel omlott le a meredélyen – a hóesésben már régen eltűnt a szemük elől, de pusztító gurulását és az elindított hólavinát még sokáig hallották. Egy percet vártak, nehogy a kőtömb további szikladarabokat rántson magával és már folytatták is a lépésről-lépésre egyre nehezebbnek tűnő menetelést.

Kis idő múlva már magasabban, egy havas, keskeny, alig látható ösvényen haladtak. Jobboldalt meredek, sziklás hegyoldal, balra még meredekebb lejtő határolta az ösvényt. Minden mozdulatukra oda kellett figyelniük, ahogy egymás mögött haladva küzdöttek a hóval, a széllel és a tereppel.

Aztán az elől caplató öszvér váratlanul megcsúszott. Kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát a jeges talajon, de hátsó lábai már a levegőben kalimpáltak és a hátára nehezedő felszerelés lefelé húzta a mélységbe. Scarlett közelebb lépett, hogy megpróbálja az állatot visszacibálni az ösvényre, de az egyik kísérőjük rákiáltott. A lány az öszvér felé nyúlt és egy szót sem értett a figyelmeztető kiabálásból.

– Ne menj közelebb! Téged is leránt! – kiáltotta F’lassa.

Az állat rémülten ordított, lábaival sikertelenül próbált megkapaszkodni és ahogy üvöltve a fejét dobálta, Scarlettet is lelökte a lábáról. Az állat még egy utolsó, keserveset mordult, aztán eltűnt a hóförgetegben.

– A SÁTRAK! – kiáltott Scarlett, ahogy fenékre esett.

Lassan ő is csúszni kezdett a szakadék felé és hiába próbált megkapaszkodni, a jeges hó szinte taszította lefelé. Lábai már a semmiben kapálóztak és tőle szokatlan módon sikítani kezdett, így nem hallotta a lefelé bucskázó öszvér kétségbeesett ordítását, testének tompa puffanásait.

Ekkor egy kéz ragadta meg a hátizsákját!

– Nem volt rá esély, hogy megmentse – hallott egy hangot maga mögött. – Magát is vitte volna.

Al nagyokat nyögve húzta vissza a lányt az ösvényre. Mindketten kiterültek, remegő testtel feküdtek a hóban.

– Köszi, Al – nyögte Scarlett, mire a történész csak ránézett és elmosolyodott.

F’lassa jelent meg felettük, végre sikerült visszaevickélnie a keskeny csapáson.

– Al, nincs is maga olyan rossz formában – mondta elismerően, majd körbenézett: a hó mindent eltakarva, vadul kavargott körülöttük. – Most már tényleg szükségük lesz valami menedékre. És egy kis pihenésre is!

 

A Black Hawk alacsonyan, de nagy sebességgel repült a táj felett.

A pilóta célja az volt, hogy elkerülje az ellenállók lövéseit, amik a bevetések alkalmával gyakran kopogtak a helikopter páncélzatán.

A lövész minigunjával az alattuk elsuhanó tájat pásztázta, mellette Charlie aggódva sandított kifelé, míg velük szemben Firpow ugyanezt tette csak látványosan unatkozva. Mellette Giddon előrehajolva, a térdein könyökölt és éppen Charlie-hoz intézett beszédet:

– Tudja, Charlie, jó húsz évvel ezelőtt egy kicsit délebbre én is üldögéltem ám ilyen, száguldó helikoptereken.

– Maga is be volt tojva?

– Éééén? – nevetett Giddon. – Nem! Szó sincs róla. Én szórtam az acélt az égből. Bang! Bang! Bang!

– És az annyira jó érzés volt? Embereket halomra lőni?

– Téved. Nem embereket… az ellenséget! Aztán…

Ekkor szikrát szórva váratlanul lövések koppantak a helikopter páncélján. A gép lövésze nem ijedt meg, csőre rántotta a fegyverét és azonnal viszonozta a tüzet. Pár másodperc alatt több száz lövedékből álló, pusztító sorozatot lőtt ki csakúgy vaktában a gyéren benőtt, homokos talaj felé. Apró porfelhők tömege csapott fel, ahol az acélfüggöny földet ért, de a száguldó helikopterből nem láthatták, hogy vajon a csenevész fák és bokrok mellett más célpontot is eltaláltak volna.

Szerencséjük volt, hogy a pilóta már az első koppanásokat hallva gyorsított, mert füstöt húzva egy RPG rakéta süvített el közvetlenül a hátsó rotor mögött. Charlie halálra rémülten kuporodott össze és egy pillanatra még Giddon és Firpow is behúzták a nyakukat. A lövész derekasan megdolgozott a pénzéért, ahogy a minigun izzó fémet köpködött a lent megbújó ellenségre.

– Küldjed őket, fiam, küldjed! – kiabálta neki Giddon biztatóan, de addigra már kirepültek a veszélyes zónából és a lövöldözés is megszűnt.

 A minigun elhalkult, csupán a csövéből felszálló vékony füst jelezte, hogy pár pillanattal azelőtt fémvihart zúdított az elmosódott iraki tájra.       

Giddon hátradőlt.

– Szóval, aztán megelégeltem az egészet és leléptem – folytatta, mintha csak egy teasüti elmajszolása miatt hagyta volna abba a mesélést. – Még harminc sem voltam, változatosságot akartam…

Charlie nem értette, hogy a férfi most miért kezdi élete elmesélésébe, de örült annak, hogy valami legalább eltereli a figyelmét a halálfélelemről. Firpow visszacibálta őt az ülésre és egész testében remegve, két kézzel kapaszkodott  bármilyen, stabilnak tűnő fém helikopter-alkatrészbe. Firpow-ra nézett: a szakállas ügynök ugyanazzal a rendíthetetlen nyugalommal ült a helyén, mint a tűzpárbaj előtt, láthatólag nem is figyelt Giddon meséjére – valószínűleg ezerszer végighallgatta már korábban…

– A sereg után csináltam egy csomó más dolgot, de végül mégis majdnem ugyanott, a nemzetbiztonságnál kötöttem ki – folytatta Giddon gondtalanul. – Tovább nem részletezem a dolgot, úgy sem igazán érdekli, gondolom én. Elteltek az évek és – ki hitte volna? – megint itt vagyok. Irakban.

Charlie elgondolkozva nézett rá – mit akarhat ezzel most Giddon?

– Rendben – válaszolta hangosan, hogy túlkiabálja a rotorok hangját. – Azt leszámítva, hogy magával együtt ülök egy ki tudja, hová tartó helikopteren, engem ez az egész irakosdi mennyire érint?

– Nem az irakosdiról van szó, hanem a múltról, az emlékekről és a lehetséges jövőről. És persze a kiszámíthatatlan véletlenekről.

– Ez még mindig homályos.

– Egy gyilkossági ügyből induló nemzetbiztonsági ügyben nyomoztam – kezdte Giddon – és belebotlottam magába…

– Ártatlan vagyok… – hangoztatta Charlie.

– …magába, majd a csapatába, akik valami homályos legendát követve műkincsek után loholtak és folyamatosan összeütközésbe kerültek a gyanúsítottjaimmal. Aztán a nyomozás közben találtam egy újabb fickót, aki valahogy szintén kapcsolatba hozható magukkal, a kutatásukkal és talán közvetve még az én ügyemmel is. Most hozzá megyünk, hogy végre pontot tehessünk az egész végére.

– Mit akar mondani, jóember? – kérdezte Charlie; már kezdte dühíteni Giddon mellébeszélése.

– Nagyon egyszerű: most már nem csupán egy nyomozásról van szó. Most már engem is érdekel a maguk atlantiszi kardja!

– A nagy, világvédő nyomozóból egyszerű kincsvadász lett? – kérdezte Charlie csipkelődve.

– Szivart a rémületre? – kérdezett vissza Giddon és egy szivart varázsolt elő a belső zsebéből – az előző, félig elszívott szálat a lövöldözés kezdetekor ijedtében kiejtette a helikopterből.

 

A hóvihar már olyan erővel tombolt, hogy a kis csapat csak kínkeservesen jutott előre.  A hó szinte áthatolhatatlan falat képezve vágott az arcukba, vastag, fehér leplet borítva az emberekre és a megmaradt öszvérekre egyaránt. Két kísérőjük között F’lassa, Scarlett és Al egymáshoz kötözve, lassan lépdeltek, lábaik elnehezültek, minden levegővételükért külön meg kellett küzdeniük.

Már úgy tűnt, hogy sosem fejezik be a térdig érő hóban való menetelést, amikor az élen haladó vezetőjük megállt és integetni kezdett. Elsőre azt gondolták, újabb akadály állja az útjukat, de ahogy közelebb kerültek, az oszladozó hófüggönyön keresztül egy keskeny, a vihartól megkímélt hágó tűnt fel előttük.

Al F’lassahoz hajolva próbálta túlkiabálni a vihart:

– Biztos, hogy nem tévedtünk el?

F’lassa nem válaszolt, talán meg sem hallotta a kérdést. Al közelebb hajolt, hogy a fülébe kiabáljon. Ekkor vette észre, hogy F’lassa valahová a távoli semmibe nézve, magában mormolva imádkozott.

– Mit mondott? – kérdezett vissza váratlanul.

– Biztos benne, hogy nem tévedtünk el?

– Ezen a tájon eddig még sosem jutott át senki. De errefelé semmi sem, biztos, Al! – kiabált vissza F’lassa.

– Egyre rejtélyesebb a dolog! – válaszolt a tudós, majd Scarlett-re kacsintott. A lány összefagyott arcán halvány mosoly jelent meg.

Amint beértek a sziklák alkotta szűk folyosóba, rögtön enyhült a szél, de még így is apró hópihék kavarogtak mindenfelé. Pár métert haladtak csupán, amikor a hózáporon keresztül narancssárga színű, elmosódott valamit pillantottak meg. Fel-feltűnt a fehér áradatban, de aztán gyorsan szem elől is tévesztették, majd nem sokkal az orruk előtt újra felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt…

És ekkor meglátták: az a nehezen felismerhető valami pár méterrel a talajszint felett lassan ide-odahimbálózott a levegőben.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte Scarlett a szemét erőltetve.

– Nemsokára kiderül – válaszolta Al és le sem vette tekintetét a furcsa jelenségről.

 Már csak pár méter választotta el őket a narancssárga dologtól, amikor egy erősebb szélfuvallat kitisztította előttük az utat és feltárta a hágó titkát: nagyjából tíz méter magasan egy test himbálózott foszladozó, modern hegymászókötél végén. Megálltak és úgy bámulták a fejük felett lógó holttestet.

Mindannyiuk fejében csak egy dolog járt: mi módon kerülhetett fel oda a szerencsétlen? Percekig szótlanul nézték a lassan himbálózó testet.

– Hogyan szedjük le onnan? – kérdezte végül Al.

F’lassa a magasban függő alakot vizsgálgatta.

– Ez nem lehet a gróf – jelentette ki. – Magyarffy jó nyolcvan évvel ezelőtt járhatott itt, de ez a szerencsétlen nagyjából nyolcvanas évekbeli mászóruhát visel és a felszerelése is egész modernnek tűnik.

Alt nem hagyta nyugodni a fent himbálózó holttest.

– Nem próbáljuk meg levágni? – kérdezte.

– Túl magasan van, nincs értelme kockáztatni.

– Szóval, mehetünk tovább – zárta le a dolgot Scarlett.

– Mit kereshetett fenn egy hágó tetején? – erősködött Al, de tudta ő is, hogy erre már nem fog választ kapni; hacsak fel nem mászik a sziklák közé, amihez pedig se kedvet, sem pedig tehetséget nem érzett.

Újra elindultak és pár tíz métert haladtak az egyre emelkedő hágón. Az út itt már kiszélesedett, egy helyen pedig megszűnt a felfelé törő sziklafal is – balra lent beláthatatlan mélységű szakadék ásítozott. A szél hatalmas erővel tört rájuk, szúró, kellemetlen hópelyhek millióival fojtogatva őket. Mielőtt Al egyetlen szót is szólhatott volna, hogy ne tegye, Scarlett kilépett a peremre és lenézett a semmibe. Illetve a majdnem semmibe. Jóval alattuk, elérhetetlen távolságban egy széles kőperem tűnt elő a hófúvásból. A szél által folyamatosan tisztára sepert sziklán két összezúzódott barna test hevert. Még ebből a távolságból is látható volt, hogy a halott hegymászókat vastag kötél rögzítette egymáshoz – egyikőjük valószínűleg megcsúszhatott, lezuhant és a társát is magával rántotta.

Al és F’lassa már Scarlett háta mögött álltak.

– Ez két hulla. Magyarffy egyedül indult el – mondta F’lassa lakonikusan és a sokat látott ember rutinjával indult tovább.

– Miféle elátkozott hely ez itt? – kérdezte Scarlett elképedve.

– Nem ez a lényeg – válaszolta Al. – Hanem az, hogy kik ezek a fickók, akik előttünk próbálkoztak az átkeléssel!

            Tovább gyalogoltak, a szakadék elmaradt a hátuk mögött. Amikor utolérték, F’lassa már a hágó túlsó felén, a kiszélesedő ösvény szélén egy enyhe domboldal aljában térdelt. Két idegenvezetőjük és az öszvérek mögötte álltak, eltakarták a férfit. Scarlett és Al közelebb léptek és meglátták, hogy F’lassa mivel foglalatoskodik: kesztyűs kezeivel a mély havat ásta. Nem kellett sokáig bajlódnia, kisvártatva két elhasznált bőrcipő bukkant elő a hóréteg alól. Pár mozdulattal később pedig egy megfagyott holttest vált láthatóvá.

– A gróf? – Al szíve a torkában dobogott. 

– Mindjárt kiderül – válaszolt F’lassa.

Al mellé térdelt. Együttes erővel lassan a hátára fordították a holttestet. Az összefagyott, megfeketedett arc felismerhetetlen volt, a testet foszladozó, széltépte bőrkabát, szakadt sapka és évtizedek óta kővé fagyott bőrnadrág borította, lábfejeit öreg, szétlyukadt bőrbakancs fedte.

Scarlett a mély hóban botorkált, aztán pár méterre a holttesttől megbotlott valamiben. Lábával kifordította a hó alól, majd lekaparta róla a ráfagyott réteget és egy öreg, valaha erős vászon hátizsák hevert előtte. Felemelte, de az évtizedek óta ott heverő zsák elérett alja szétfeslett és egy fémkulacs, összefagyott ételmaradék, kötelek, kés, kisebb használati tárgyak és egy nagyobb, rongyokba bugyolált valami esett a hóra. Scarlett ügyet sem vetett a többire, a becsomagolt, átkötött tárgy mellé térdelt. Könnyedén eltépte a spárgát és széthajtogatta a textíliát.  A benne lévő tárgy azonban kicsúszott a kezéből és leesett. Gyorsan felkapta, lesöpörte a rátapadt havat, majd az elnyűtt vászonanyagra fektette.

És ott hevert előttük a két már megtalált szobor harmadik társa, a legutolsó keresett darab! Egy széttárt szárnyú angyal, aki arcát az ég felé fordítva kardjával is a Mennyország felé mutatott!

Al leguggolt a lány mellé.

– Hammond ugyan nem jutott el idáig, de mi megtaláltuk! – mondta Scarlett.

Al a kezébe vette az angyalt és minden oldalról alaposan megnézte.

– Végülis meg van mind a három – szólt elgondolkozva. – De mire tudjuk használni őket?

Mialatt két kísérőjük nyugodtan álldogálva várakozott, F’lassa a fagyott holttesthez lépett és átkutatta a ruházatát. Kisvártatva bőrkötésű könyvecskét vett elő a vastag kabát egyik belső zsebéből. Belelapozott. Egy napló volt az.

– Francia – mormogta F’lassa.

– Majd én – szólt Al és elvette tőle a naplót. Scarlett-tel már megcsodálták az új szobrot, a lány visszacsomagolta és a hátizsákjába rejtette.

– Személyes és tudományos napló – mondta Al, miközben lassan lapozva bele-beleolvasott a könyvecskébe. Hmm… Hmm… Erre is rájött? Ez teljesen új! – bólogatott elismerően – Hmmmmmmm… Egy valóságos kincsesbánya teljesen friss elméletekkel… hmm… és leletekkel! Évekig tartana…

– Al, kezdje a legvégén! – vágott közbe Scarlett.

– Rendben, rendben. Szóval, Magyarffy naplójának legvége – Al az utolsó oldalakhoz lapozott. – „Miután Babilonban ráleltem a harmadik óvó angyalra, hittem, hogy vissza kell juttatnom a másik kettővel együtt azokhoz, akikhez az Úr a Vízözön óta rendelte. Azokhoz, akik oly erősek a hitben, hogy nem engednek a Gonosznak, bármilyen képben is csábítsa őket. Imádkozom, hogy az én hitem is kősziklára épült legyen, hogy később visszatérhessek a másik két szoborral, melyeket jól elrejtettem üldözőim elől. Ha az Úr segít, sikerül leküzdenem a legnagyobb akadályokat is.” És a legutolsó bejegyzések… Hmm… úgy tűnik, teljesen feladta. „Úgy érzem, már se erőm, se hitem továbbmenni…” Itt már zavarosabb, szétesettebb a napló szövege. A halálán lehetett. „Az Úr elhagyott vagy csak a Sátán ereje erős itt? Nem tudom, hogy meddig…” Olvashatatlan több soron keresztül. És a legeslegvége. „Vajon megláthatom-e még a hágó túlfelén, a viharon, a hidegen, túl a világon az Úr nyugalmas szigetét, mely olyan lehet, akár maga az Éden? Nem tudom.” Ennyi.

– Magyarffy végül feladta – összegezte a szöveget F’lassa.

– Ugyanúgy, ahogy a többi három mászó is – tette hozzá Scarlett. – Nem lehet véletlen az, hogy pont ezen a területen haltak meg mindannyian.

Al felnézett a hágó sziklás, hóval takart tetejére.

– Talán földrengés vagy a laza kőzet omlása okozhatta.

– Talán – mondta hozzá F’lassa, de nem tűnt túl egyetértőnek. – Akkor erre elég sűrűn lehet földrengés, ha az összes idetévedőt megöli.

 – Talán véletlen – mondta Al.

– Ennek inkább szellemi háttere van… – tette hozzá F’lassa, de nem folytatta a gondolatot.

Al vállat vont: erre nem tudott mit válaszolni. Társainak sem volt sok kedve tovább elemezni a helyzetet.

Egy perc is eltelt a csak a hulló hópelyhek zavarta némaságban, mire Al végre megmozdult.

– Lassan indulnunk kellene – szólt izgalomtól fojtott hangon, miközben felállt.

Scarlett és F’lassa is követte.

Mindhárman a vihar tépázta hágó nehezen látható, túlsó oldalára néztek.

– De mi várhat bennünket odaát? – kérdezte a lány bólogatva.

 

Maxim magángépe valahol a Közel-Kelet felett száguldott.

A fedélzeten hárman ültek: Hrotti az ablakon kifelé bámulva unatkozott, Grigorii egy telefonbeszélgetésben merült el, Maxim pedig a papírjait bújva éppen egy kis falucska falapra festett képének másolatát tanulmányozta – becslése szerint ismeretlen alkotója jó pár évszázaddal korábban készíthette.

Grigorii befejezte a telefonbeszélgetést.

– Uram – fordult Maximhoz –, a legújabb műholdjelentéseink szerint már a hegyekben vannak, lassan elérik a célpontot. Készítsem a helikoptert?

– Természetesen – válaszolta Maxim. – Csak nem fog néhány rongyos hegylakó megfutamítani?!

Grigorii a belső kommunikáción rendszeren keresztül szólt a pilótának és a jet süllyedni kezdett. Maxim kinézett az ablakon és a felhők alól a törökországi Diyanbakir képe tűnt elő.

Jó úton haladunk – gondolta a férfi –, a legjobb úton.

 

Magyarffy holttestét visszatemették a hó alá, pár nagyobb követ helyeztek a rá, hogy megjelöljék a helyét, de ők sem gondolták igazán, hogy bármikor is visszatérnének majd ide. Al egy kósza pillanatig elgondolkozott azon, hogy a halottaknak meg kellene adniuk a végtisztességet, hogy a kemény szikla és a jég ölelése helyett valahol az otthonukban helyezhessék nyugalomra őket. De a veszélyes terep miatt inkább elvetette az ötletet. Majd egyszer, ha sikerül valamikor megszervezniük. Egyszer. Talán.

Egy kis ideig álldogáltak a Magyarffy fölé emelt halom körül, de teljesen szótlanok maradtak. Nem mondtak imát, nem tartottak beszédet, de tudták, hogy valahol köszönettel tartoznak a grófnak. Nem csak azért, mert munkásságával és megszállott kutatási vágyával először George Hammondot, majd rajta keresztül később őket is elindította az atlantiszi kard felé vezető úton. Hanem azért is, mert amikor már annyi nehézséget túléltek, sok életveszélyes helyzetből kivágták magukat és valahol a hegyek közt csaknem reményvesztetten bóklásztak, még halálában is biztosította számukra a továbbvezető utat.

A vihar tovább erősödött, ahogy maguk mögött hagyták a hágó meredek szikláit. A jeges szél és a fagyott hó újra az arcukba vágott, egymást támogatva, minden erejüket megfeszítve próbáltak előre jutni. Egy óra múlva Al lélekben ugyanott tartott, mint korábban, még Magyarffy testének megtalálása előtt: a folyamatos emelkedő kiszívta az erejét, levegőt már alig kapott, úgy érezte, Charlie döntött jól, amikor kilépett ebből a bizarr Indiana Jones-kalandból. Scarlett-re nézett, aki eltökélt arckifejezéssel, a hideggel nem törődve haladt mögötte és F’lassara, aki a sor elején haladva rendületlenül vitte őket előre.

Már régen túllépte azt a határt, amit fizikálisan még teljesíteni tudott, lépésről-lépésre lelkesedése és tudományos kíváncsisága vitték előre. A teste kezdte feladni a küzdelmet és miközben szédüléssel és fejfájással birkózott, úgy érezte, valami egyre húzza lefelé, a fagyos hóba. Lábai megrogytak, váratlanul megbotlott és térdre esett. F’lassa rögtön odalépett mellé és felhúzta. Szinte teljesen vakon botorkáltak tovább. Aztán a vihar váratlanul csendesedni kezdett és nemsokára a hóesés is megszűnt.

Egy újabb, még keskenyebb, sötét szoros előtt álltak – csak álltak, várakoztak és egyikőjük sem mozdult. Mindegyiküknek egy dolog járt az agyában: mi a fene várhat rájuk az ösvény túloldalán? Ha egyáltalán vezet valahová ez a szoros, ha valahol…

Scarlett nem várt tovább. Egyszerűen besétált a szűk járaton és eltűnt az árnyak között. Vissza sem nézett, de ahogy lassan, kezét a sziklán csúsztatva botorkált előre a vaksötétben, maga mögött hallotta Al és F’lassa óvatos lépteit.

– Itt van még, Scarlett? – hallotta tompán visszhangozva a tudós hangját.

Nem válaszolt. Csak ment előre, felkészülve bármire, ami a túloldalon várhat rájuk. Remélte, hogy az nem egy áttörhetetlen sziklafal lesz. Mert akkor teljesen hiábavaló volt minden…

Al még mondott valamit vagy megismételte a kérdést – Scarlett nem volt benne biztos. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, felismerte a szikla egyenetlenségeit, látta a folyosón keringőző hópelyheket, hátranézve a mögötte botorkáló alakokat. Aztán ahogy újra előrefordult, hirtelen erős fény vakította el!

Scarlett még lépett kettőt és egy meredek sziklaperemen találta magát. A nap melege szinte égette átfagyott arcát, ahogy hátratolta a kapucniját és lenézett a magasból.

Odalenn, a távolban, az ég kék háttere előtt, magas fűvel benőtt dombon egy falut látott! A pici települést három tucatnyi ház és néhány nagyobb, a jószágok és a termények tárolására szolgáló egyéb épület alkotta. Közöttük aprócska patak csordogált.

Bár az égen egyetlen esőfelhő sem tűnt fel, a falu mögött hatalmas, szinte teljes félkörívet leíró szivárvány tündökölt. Scarlett még sosem látott ennyire teljes és sok színből álló égi jelenséget.

Még mindig mérges volt Charlie-ra, amiért nem tartott velük, de most az egyszer nagyon sajnálta, hogy nem lehet itt és nem nézheti a fenséges látványt.

Hiába meresztette a szemét, a nagy távolság miatt nem fedezett fel embereket a faluban, de sejtette, hogy nem elhagyatott, hiszen a domb lankáin több hektárnyi megművelt föld jelezte az ott élők gondoskodását.

Lenyűgözve állt a sziklaperemen és nézte a mesebeli falut.

Mintha egy ősi történetből maradt volna itt a hegyek között, mintha az egyszerű, sárral tapasztott, fatetős házacskái évezredek óta állnának odalenn, háborítatlan nyugalomban.

 

A jelzés nélküli jet meredeken, nagy sebességgel emelkedett a felhők közé és magasan a Közel-Kelet felett megkezdte Európába vezető útját.

A fedélzeten Giddon, Charlie és Firpow egy asztal mellett ültek és a szétterített iratokat, jegyzeteket és fényképeket tanulmányozták.

Giddon rábökött az egyik, Maximot ábrázoló fotóra.

– Ez a Maxim Akárki a góré az egészben.

– Ismerős, már összefutottam vele Magyarországon. Először a folyóparton, aztán Bukarestben.

Giddon egy nagyobb sóhajjal elintézte a választ; számára a gördülékeny információszerzés mindennél fontosabb volt.

Firpow újabb fényképeket mutatott: elegáns, sötét öltönyt viselve Maxim egy limuzinból szállt ki, különböző protokolleseményeken vett részt jól szituált nők és férfiak társaságában, akik között európai diplomaták, milliárdosok, hollywoodi sztárok, sőt még magas beosztási vatikáni vezetők is voltak. Néhány képen Charlie legfőbb üldözőit, Grigorii-t és Hrottit is felismerte.

– Maxim Theomackként a legismertebb, de nem ez a valódi neve – folytatta Giddon. – Angol, német, francia, orosz, amerikai, brazil és dél-afrikai személyként is azonosították már, de valószínűleg valahonnan a kelet-európai térségből származik. Mi négy éve figyeljük, több külföldi társcéggel közösen. Feddhetetlen, megközelíthetetlen, vannak kapcsolatai radikális, náci, anarchista, marxista felforgató csoportokkal, iszlám terroristákkal. Egyszerűen, könnyedén képes bárkivel szót érteni és közös érdeket, célt is találni.

– Több legális üzleti vállalkozása van – vette át a szót Firpow –, adakozik, iskolákat, kórházakat fejleszt, minden más egyébbel szöszmötöl, amivel milliárdosék szoktak. Egy Bonoba oltott Angelina Clooney – csak éppen hírnév nélkül.

– A háttérből irányítva – egészítette ki Charlie, aztán kényszeredetten elnevette magát. – Már bocs, de most, hogy ilyen remek előadást hallottam erről a Maximról és azt leszámítva, hogy per pillanat éppen engem is ki akar nyíratni, isten bizony rohannék a szavazófülkébe és ikszelnék is a neve mellé.  Igazán szimpatikusnak festették le ezt a fickót.

Giddon nem tartotta ilyen humorosnak a dolgot:

– Nem Theomack megfigyelése volt a fő feladatunk… eddig. De az elmúlt fél évben több neonáci weboldalon is olyan hírek jelentek meg, amik arra utaltak, hogy egy csoport felelevenítette Hitler misztikus antiktárgy gyűjtési szenvedélyét. Az információk alapján feltételeztük, hogy az egész háttérében Theomack áll. Megfigyeltük, adatokat gyűjtöttünk róla, ráálltunk. És felkészültünk arra, hogy lekapcsoljuk, ha valódi bizonyítékok állnak majd a rendelkezésünkre.

– Mit tett?

– Ókori és középkori, elsősorban keresztény kegytárgyak tűntek el nagy számban. A legtöbb esetben a helyi hatóságok nem találtak semmilyen bizonyítékot, nem tudták kideríteni, kik lehettek a tettesek, néhányszor azonban sikerült a nyomukra akadniuk. Ezek pedig a legtöbbször – igaz, szövevényes hálón keresztül –, de minden esetben Maxim Theomack környezetéhez vezettek.

– És én? Én hogyan kerülök a képbe? – kérdezte Charlie.

– Maga és az éttermi lövöldözés épp kapóra jöttek. Azt feltételezzük, hogy Theomack egyik embere túl buzgón akarta elintézni a maga tudósát, Hammondot. Túl sok nyomot hagyott maga után, ezért ha a gyilkosságot megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva sikerül összekapcsolnunk Theomackkal, akkor hosszú időre pihenni küldhetjük a fickót.

– Szóval, maga meg akarja menteni a világot, vagy ilyesmi? – kérdezte Charlie.

– Szóval, dehogy! – nevette el magát Giddon. – Én csak el akarom kapni George Hammond gyilkosát… De ha belefér, azért megkeresném azt az atlantiszi kardot is.

(folyt.)

A nap első vörös sugarai megérintették a bagdadi repülőtér aszfaltját.

Mintha csak hosszú álomból ébredne, egy Black Hawk helikopter lassan forgó rotorjai kavarták fel az éjszakáról itt maradt hűvös levegőt, ami elkeveredett a kipufogóból előtörő, a horizont fölé emelkedő napkorongot torzító, forró gázokkal.

A két pilóta már felkészült az indulásra, a nyitott raktérben ülő géppuskás katona az utolsó ellenőrzést végezte a fegyverén, amikor Giddon és Firpow tűntek fel a helikopter mellett.

Giddon szájában a háborúhoz illő, nagykaliberű szivar füstölgött, a kezében pedig a távoli Viszokóval kapcsolatos e-maileket, a kisváros történetét leíró, kiprintelt lapokat szorongatott. Azokat Pizzuti küldte át neki éjszaka, bennük röviden összefoglalta a Peter Zavidovic-csal folytatott beszélgetést, a bosnyák férfi kutatásának eredményeit és a Viszokót övező, Giddon számára eddig ismeretlen legendát. Csak néhány mondatot olvasott az anyagból hajnalban, ezért úgy döntött, majd a levegőben lapozza át az egészet.

Mindketten beszálltak, Giddon intett a pilótának, a motor felpörgött és a Black Hawk egy fél perc múlva elemelkedett az egyre melegedő betonról. Újabb harminc másodperccel később pedig már irányba fordult és elhúzott észak-nyugati irányba.

 

Az égen még csillagok vibráltak, de a horizonton már hajnalodott.

A tábor körül őrt állókat leszámítva csak egyetlen ember volt ébren a konvoj utasai közül. Charlie már órákkal a napfelkelte előtt felébredt, jó ha két-három órát tudott szundítani, aztán megunta a forgolódást és kibotorkált a tábori sátorból.

Most, fájó fenekét próbálta kímélni, ezért féloldalt fordulva feküdt a háztetőn. Egyik lábát lefelé lógatta és az eget bámulta. A következő pillanatban úgy érezte, mintha az égbolt váratlanul elmozdult volna felette – az ismerős, de névről mégsem ismert csillagképek pár fokkal eltolódtak a szeme előtt.

Nyögve felült és körbenézett. A napkorong pereme éppen kikukkantott a hegyek mögül. Szemét dörzsölve nézett le a tetőről: mindenütt katonák mozogtak, Roger és Sands harsány kiabálása mellett a tábort bontották, a Humvee-ket pakolták. A tér közepén, mint egy megvilágosodott szent, csípőre tett kézzel, kissé szétvetett lábakkal Al állt mosolyogva és a pakolászókat figyelte. Tőle távolabb, egy ház tövében Scarlett ült lehunyt szemekkel.

Micsoda? – gondolta Charlie t – a felkelő nap fényével próbált feltöltődni? De nem, feltűnt, hogy a lány hangtalan ajkaival mormolt valamit. Imádkozott.

És ekkor az agyába villant: nem az ég indult meg, hogy elnyelje őket, csupán vagy háromnegyed órára elszunnyadt a nagy csillagnézésben.

Charlie-nak még nem tűnt fel, de a település legszélső épületeinek takarásából három öszvérből álló aprócska karaván tűnt fel. A megpakolt állatok mellett meleg ruhákba öltözve három férfi haladt. Arcukat elrejtette a házak között megbúvó homály, ám amikor Scarlett befejezte az imáját és meglátta az utcán a tér felé közeledőket, azonnal tudta, hogy leendő útitársaik érkeztek meg. Az elől haladó férfi levette a hideg széltől és portól arcát védő kendőt – és Scarlett Edmond F’lassa vonásait ismerte fel a kapucni alatt.

 Hideg hegyi levegő suhant át a város felett. Charlie borzongva dörzsölte végig libabőrös karjait és ekkor tűnt fel neki, hogy a téren megállt az élet, a pakolászó katonák most mozdulatlanul nézték az érkezőket. Al már Scarlett mellett állt, mindketten érdeklődve figyelték F’lassát és kísérőit. A lány mosolyogva elindult és a tér pereméig sétálva bevárta a kis karavánt.

– Örülök, hogy épségben itt vagy – mondta, amikor megölelte F’lassát. – Milyen volt az út?

– Ankarától gond nélkül jöttünk, csak a török határ volt egy kicsit rázós.  Alig tudtunk észrevétlenül átsurranni az Ararát völgyeiben. Túl erősen őrzik mostanában azt a területet. Lehet, hogy tényleg ott van a bárka – válaszolta F’lassa nevetve.

– Az könnyen elképzelhető. Talán véletlenül még bele is botlunk valahol – mondta az időközben odaérkező Al és kezet nyújtott. – Al Wyman.

– F’lassa. Edmond F’lassa. Scarlett mesélgetett a munkásságáról. Figyelemre méltó…

– Igen, egy darabig az volt… aztán egy kicsit leült. De úgy érzem, most megint lendületbe jött.

– És a legizgalmasabb rész talán még csak most jön – válaszolta F’lassa, miközben a tábor közepén megállították az öszvéreket.

A katonák újra pakolászni kezdtek. F’lassa észrevette a háztetőn álló Charlie-t. Éppen őket figyelte.

– Ő Charlie, igaz? – kérdezte F’lassa és intett neki.

Pillanatnyi tétovázás után Charlie nem túl lelkesen visszaintett.

– Nem tűnik boldognak.

– Edmond – kezdte terelni a szót Scarlett –, egyébként hogyhogy te is eljöttél? Terepen nem nagyon jártál még.

– Régen, nagyon régen, még mielőtt megismertük volna egymást. Most úgy éreztem, nem maradhatok ki ebből. Hátha még hasznát veszitek a tudásomnak.

– Milyen tudásnak? – kérdezte Al érdeklődve.

– Hát, ha szükség lesz, ki fog derülni – válaszolta F’lassa rejtélyesen.

Fél órával később Charlie már az indulásra készülődő konvoj mellett állt és Sands őrmesterrel beszélgetett. Eddig gondosan elkerülte Scarlettet, még csak át sem nézett a tér másik oldalára, nehogy véletlenül elkapja a lány rosszalló, szomorú tekintetét. A három öszvérre felpakolták Scarlett és Al cuccait és F’lassa éppen az egyik kísérővel diskurált az elkövetkező órák útvonaláról.

 Al egy darabig nógatta Scarlettet, hogy az indulás előtt legalább egy pár mondatot szóljon Charlie-hoz, de a lány nem akart kötélnek állni. Al azonban nem szándékozott köszönés nélkül távozni.

Charlie pár mondatban leegyeztetett az őrmesterrel, majd a cuccaiért nyúlt. Ekkor tűnt fel neki, hogy Al közeledik feléje. A tudós elé ment.

– Charlie, a csúcson kell befejezni, nem a gödör legalján! – mondta Al, ahogy kezet nyújtott neki. – Nem gondoltad meg?

– Tudod, Sands őrmesternek szüksége van golyóálló fickókra, úgyhogy velük tartok – próbált viccelni Charlie, de érezte, hogy elszorul a torka. – Aztán bázisról Bagdadba, majd valahogyan haza.

Al még mindig Charlie kezét szorongatta.

– Akkor sok sikert! Vigyázz magadra! Még keresztezzük egymás útját!

Charlie erősen megszorította Al kezét, majd végül megölelte. Aztán gyorsan elindult vissza, a Humvee-k felé. Al is elindult, de pár lépés után megfordult.

– Ha ennek az egésznek vége, Londonban találkozunk. Rendben?

– Hát persze – mosolygott vissza Charlie.

– Majd elmesélek mindent. Keressük egymást!

Charlie belegyezően bólintott, Al pedig búcsúzásként intett neki.

Nem sokkal később a három öszvér és az öt fősre nőtt kísérő csapat útnak indult a nagyjából tizenöt kilométerre lévő török határ és a mögötte magasodó, hóval borított hegyek felé. A térről távolodva egy lejtős úton haladtak lefelé és lassan, fokozatosan tűntek el szem elől. Charlie – már sisakba és repeszálló mellénybe öltöztetve – a Humvee-k mellett állt és a távozókat figyelte. A két helyi kísérő, Al és F’lassa az előttük álló, megerőltető útra gondolva baktattak, Scarlett pedig mögöttük sétált – és ki tudja, mi járt a fejében. Charlie szinte szuggerálva nézte a lányt, maga sem tudva, hogy tulajdonképpen mit is vár tőle. Hiszen nem Scarlett volt az, aki kilépett az egész buliból, hanem…

Ekkor a lány megfordult. Másodpercekig mozdulatlanul nézték egymást, majd Charlie arcán halvány mosoly jelent meg, keze tétova intésre emelkedett. Várta a folytatást…

Scarlett még mindig őt nézte, arca azonban semmilyen érzelmet nem árult el. Charlie keze megállt a levegőben. A lány még mindig nem intett vissza. Charlie kezdett megijedni: lehet, hogy nagyon, nagyon rosszul döntött? Lehet, hogy mégsem kellett volna feladnia, hanem velük…?

Már csak Scarlett alakját látta a távozók közül.

…és ekkor – mielőtt még a lejtő és az épületek kitakarták volna az arcát – a lány végre elmosolyodott. Kedvesen, szomorúan. Mintha örökre búcsúzni akarna azzal az egyetlen, aprócska mosollyal.

És a szeme… a szeme megint résnyire összehúzva…

Charlie nagyot sóhajtott… és a kis karaván végképp eltűnt a szeme elől.

 

Már minden cuccát összepakolta és az indulási parancsra várva rámolt a Humvee-ba, amikor helikopter rotorzajára lett figyelmes. Először csak távoli, meghatározhatatlan dübörgésnek tűnt a hang, ám fél perc elmúltával már biztos volt benne, hogy egy közeledő helikopter okozza.

A katonák közt kisebb kavarodást okozott a dolog, őket ugyanis senki sem értesítette a gép érkezéséről, így többen kibiztosították a fegyvereiket és védelmi pozíciót vettek fel.

A zakatoló hang egyre közeledett és pár pillanat múlva egy felfegyverzett Black Hawk emelkedett a fennsík fölé. A pilóta kiintett a járőr tagjainak, ahogy kört írt le a tér felett. A raktér nyitott ajtajában egy fekete, szivarozó férfi érdeklődő arca tűnt fel. Gyorsan végigjáratta tekintetét a porba burkolózó lentieken, majd kiszúrta a Humvee-nak támaszkodó, hunyorító Charlie-t és két ujjával határozottan rámutatott. Nagy adag, sűrű szivarfüstöt fújt ki, amit felkapott és pillanatok alatt szerteszét szórt a sebesen forgó rotor, amint a helikopter megemelkedett és a városon kívüli biztonságosnak tűnő füves térség felé fordult.

Sands őrmester két emberével autóba pattant és a Black Hawk után hajtottak.

Charlie javában pakolt befelé, amikor a Humvee pár perc múlva visszatért. Sands után a fekete szivarozó fickó és testes, szakállas társa szálltak ki a kocsiból. Pár mondatot még váltottak az őrmesterrel, majd a kettő egyenesen Charlie felé indult.

Charlie oda sem nézett, teljesen elmerült a cuccai elhelyezésében.

– A fél világon át kellett repülnöm, hogy utolérjem, fiam! – hallatszott az erőteljes hang a háta mögül.

Charlie félbehagyta a pakolászást és hátrafordult: a robosztus fekete és a szakállas fehér ott álltak a Humvee mellett. A fekete vigyorogva dobta el a szivarját. Charlie azonnal felismerte.

– Magát aztán nem könnyű nyomon követni, Charlie! – mondta Giddon. – New York után egyszer a briteknél, aztán Görögben, majd itt, a pokol tornácán, hová készül még?

– Magyarországot kihagyta – válaszolta Charlie.

– Magyarországot? Tényleg? – lepődött meg Giddon. – Eltűntek a szemem elől és észre sem vettem? Miről maradtam le?

– Csak egy kis autós üldözés, némi könnyed bunyó, kellemes társalgás egy kedves idős hölggyel, strandolás és még mi is? Ja, igen: ősi koporsó a folyóparton és persze dínók.

– Koporsó? Dínók? – ámuldozott Giddon.

– 3D-ben!

– Maga aztán tudja, mi a nagybetűs élet!

– Köszike.

Mindketten felmutatták az igazolványukat. Charlie egy-egy pillantást vetett rájuk – a filmek főhőseivel ellentétben ő nem tudta megállapítani, hogy valódiak-e.

Várta a következő lépést.

– Jeremiah Giddon, nemzetbiztonság – mutatkozott be Giddon, miközben elrakták az igazolványokat –, a kollégám, John Firpow. New Yorkban sajna nem sikerült találkoznunk.

Kezet fogtak.

– Előnyös fotók… – szólt Charlie. – És mit szeretnének megtudni tőlem? A nemzet és a biztonság…

– Úgy tűnik, problémái vannak.

– Igen, seggbe lőttek.

 Charlie folytatta a rámolást.

– Eddig hárman voltak, most pedig csak egymagában pakolászgat – tapintott a lényegre Firpow.

– Leléptek a hordárok.

Giddon elmosolyodott. Szerette a száraz humort és a cinizmust. De nem mindig.

– Nekünk is van egy csomó megoldandó problémánk – válaszolta –, talán segíthetnénk egymásnak.

Charlie ismét félbehagyta a pakolászást. Kezdte érdekelni ez a nemzetbizonságosdi. De csak egy kicsit.

– Szívesen meghallgatom – mondta szárazon. – Óránként ötszáz dolcsiért kiöntheti a lelkét.

– Haha, jó srác!

– Plusz ÁFA, ugye.

Giddon tényleg élvezte a társalgást.

– Hol vannak egyébként a többiek? Remélem, nem hagyták ott a fogukat a támadásnál. Vagy megint hidegre tette a kapcsolatát a szép lánnyal, mint anno Moszkvában?

Charlie kezdte kényelmetlenül éreznie magát.

– Tudja mit? Én adok ezret magának és nem kell folytatnia – vágott vissza. – Maguk mindenről ilyen jól informáltak?

– Majdnem. Szóval hová lettek a többiek?

Charlie a hegyek felé mutatott:

– Egy álmot hajszolnak. Még utolérhetik őket, ha újra beröffentik a helikoptert. Csak kábé egy óra előnyük van. Gyalogosan.

– Minket igazából maga érdekel és az éttermi gyilkosság. A kis kincskereső kalandjuk másodlagos. Magunk közt szólva persze, számomra az is izgalmasnak tűnik.

– Az már csak a többiek kalandja. Tulajdonképpen mit is keres a nemzetbiztonság itt, a világ végén? Idegen földön? Rajtam?

– Csak egyet – kezdte Giddon. – Abban biztos lehet, hogy nem a rejtélyes Atlantiszt, ami után eddig loholtak. Nem is valami bibliai jelenést vagy hasonlót…

– Hanem? – szakította félbe Charlie a férfi hosszúnak induló monológját.

Giddon nem zökkent ki:

– Hanem. Én csak azt az utat keresem, amin ha végigmegyek, eljutok egy hataloméhes, gyilkos szervezethez, majd a legvégén a cég vezetőjéhez. Hogy aztán páros lábbal rúgjam szét a fickó sápadt, árja seggét.

– És én is kellenék ehhez a rugdosáshoz?

– Hát persze. Elmond nekem mindent, amit eddig megtudott vagy az elkövetkező órákban esetleg még kilogikázik egy tárgyról.  A tárgyról, ami végül elvezethet bennünket ehhez a Maxim nevezetű ürgéhez. A tárgy pedig nem más, mint egy bizonyos atlantiszi kard.

– Atlantiszi kard? – kérdezte Charlie ártatlanul. – Maxim? Ezt a Maxim nevű fickót üldözi?

– Jaj, fiam – legyintett Giddon. – Lúzer van a homlokomra tetoválva? Eddig úgy tűnt, ő és emberei nagyon ügyesen követik a maga nyomait, ezért úgy gondoltam, megspórolom az időt és energiát – nem is beszélve az adófizetők dollárjairól – és inkább a maga nyomába eredek, hátha közben ezek a Maximék is felbukkannak a közelben.

– Az én nyomomba? Miért? – értetlenkedett Charlie. – Nem én lőttem szét az éttermet. Csak egy szemtanú vagyok. Egy ártatlan áldozat.

– Az ártatlanságról vitázhatunk, ha akarja… – kezdte Giddon, de nem fejezte be.

– Oké, oké, oké. Hallottam már róla.

– Gondolom, mindkettőről, a kardról és a fickóról is.

– Igen, mindkettő rémlik… valahonnan – szórakozott Charlie, majd Giddon szemébe nézett. – Megéri ez nekem anyagilag?

– Egy nemzet lesz hálás magának – válaszolta Giddon; és komolyan is gondolta.

– És nem kerül vád alá a munkánk akadályoztatása miatt – szúrta közbe Firpow.

Charlie elgondolkozott az ajánlaton:

– Hmm. Nyomós érvek. Meggondolandó. És ha nem jut eszembe semmi?

– Az ki van zárva. De ha mégis, akkor kénytelenek leszünk kicsit belekukkantani az üzleti tevékenységébe – mondta Firpow.

– A Maximéba?

– A magáéba – felelte Firpow faarccal.

– Persze, a legvégén lesz egy ingyen fuvarja is hazafelé – mondta Giddon.

– És ha én inkább magánúton szeretnék hazajutni? – kérdezte Charlie.

– Fiam, higgye el nekem, ez az egyetlenegy fuvar van, ami kiviheti magát ebből az országból.

– Hmm – morfondírozott Charlie. – Hmm, hmm

– Na, ne kéresse magát – biztatta Giddon. – Vagy letartóztatási paranccsal invitáljam?

– Meggyőzött! Megyek!

– Remek! – örvendezett Giddon. – De mielőtt hazamennénk, még beugrunk valahová megnézni néhány érdekességet.

– Szuvenírek az asszonynak?

– Annál azért nagyobbak. Bazinagy, gúla alakú építmények, amiket százezernyi, több tonnás kőből dobáltak egymásra. Érdekli?

– A piramisok? – kérdezett vissza Charlie.

Giddon rejtélyesen Charlie-ra mosolygott és egy újabb szivart tett a szájába.

(folyt.)

A dombos, hegyes vidéket rossz minőségű aszfaltút vágta ketté.

A három Humvee nagy sebességgel haladt, lámpáik belefúrtak a sötétségbe. Előttük-felettük a helikopterek biztosították a terepet.

Roger főtörzs a sort vezető autóban ült, mögötte Charlie, Scarlett és Al bóbiskoltak, felettük egy lövész állt a toronyban.

– Oda tartunk. Amedi – szólalt meg a csendben Roger és kimutatott a mellső szélvédőn túlra

Pár kilométerrel előttük egy meredek oldalú, sziklás platón épült kisváros fényei tűntek fel.

– Haley, ha tiszta a terep fordulhattok vissza a bázisra! – szólt Roger a rádióba.

– Rendben, teszünk még egy kört – válaszolt a pilóta és a két Apache a magasba emelkedett, majd elhúzott a városka felé. – Vigyázzatok magatokra!

 

– Örülnék, ha leülnél és segítenél, elvégre a te melódat végzem – mondta mérgesen Hsu Giddonnak. Már unta, hogy a másik fülére tapadt mobillal egy negyed órája izgatottan fel-alá sétálgat a teremben.

Giddon válaszul csak legyintett Hsu felé.

– Ha jól értem – mondta éppen a mobilba –, talált valamit annakidején a hegy belsejében, ami…?

– Ami teljesen eltérő a mi kultúránktól – hallotta Peter hangját a vonal másik végéről. – Dolgokat láttam, amiket soha azelőtt. Hatalmas csontokat, fegyvereket, sisakokat, mintha pokolbéli gigászok harcoltak volna a föld alatt. Leírhatatlan látvány…

– Azért csak próbálja nekem elmondani. A kollégám ott marad önnel, én egy holnapi géppel érkezem majd – válaszolta Giddon és bontotta a vonalat.

Egy percig elmélázva meredt maga elé. Most gondolta csak át, hogy miért is kellene Pizzuti után utaznia. Semmiért?! Mit keresne ő ott? Sőt, mit is keres tulajdonképpen Irakban? Eredetileg egy New York-i gyilkossági ügyben kezdett nyomozni, most pedig a világ másik felén, a háborús zónában egy olyan, fiatal fickó után kajtat, akinek valószínűleg semmi köze sincsen a nemzetbiztonsági kockázatot is jelentő bűntényhez. És miért keresgél műkincseket?

Logikusan, észérvekkel nem tudott a kérdések egyikére sem választ adni, de mégis… Mégis… Legbelül ösztönösen érezte, hogy jó úton halad! Ahol megtalálja a régiségkereskedőt vagy magukat a régiségeket, ott rálel a tettesekre is!

– Mióta nincs semmi hír Mitchellékről? – kérdezte végül Hsut és Firpow-t. – Fél napja? Egy napja?

Firpow a zsebéből egy pendrive-ot vett elő és Hsunak adta.

– Az eredeti portrék. Itt-ott elkapott felvételek. Anyagok a saját nyomozati dossziéinkból, amiket az elmúlt pár napban szereztünk a kuncsaftokról. Futtasd át az arcfelismerő szoftveren!

Hsu az adatokat feltöltötte a gépére, majd a tucatnyi fényképen egyenként kijelölte Charlie, Scarlett és Al arcát. Aztán elindította a kereső programot.

– Lehet, hogy pár percig is eltart – mondta a másik kettőnek.

Giddon a fal mellé állított vizes tartályhoz lépett és magát szórakoztatva, kis adagokban vizet eregetett egy papírpohárba. Már jó egy perce merült el a komoly elfoglaltságban, amikor meghallotta Hsu kiáltását:

– Giddon! Ez lehet, hogy érdekelni fog!

– Pipa leszek tőle? – kiáltott vissza Giddon, felhörpintette az aprólékos munkával kicsorgatott vizet, majd eldobta a poharat és visszasietett.

Firpow már Hsu válla felett bámulta a monitort.

– Talán igen, talán nem – válaszolta Hsu helyett.

– Hmm, talán mégsem – szólalt meg végül a technikus. – A rendszer az egész internetet, adatáramlást, új feltöltéseket, weblap-változásokat elemzi. Ezt a videót dobta ki. Negyed órája tették fel a netre.

– Csak negyed órája…? – kezdte Giddon, de a videó már elindult, így inkább csendben maradt.

Rögtön felcsendült az Allah-ot, a mártír harcosokat és a dzsihádot dicsőítő ének, miközben egy ellenálló-videó arabul feliratozott képei pörögtek előttük. A rejtekhelyről készült, egészen jó minőségű felvételen egy négy Humvee-ből álló, poros földúton közeledő konvoj tűnt fel. Aztán hirtelen több tucatnyi, össze-visszarohangáló birka jelent meg az autók előtt és pár pillanattal később…

…BUMMM!

Giddon visszahőkölt egy pillanatra, de eddig semmi újszerűt nem látott a felvételben. A robbanás szétvetette a birkákat, az őket hajtó pásztort bedobta az épületek közé és mindent beborító, átláthatatlan port zúdított a terepjárókra. Szinte azonnal elkezdődött a lövöldözés! A rángatózó, ugráló kamera által rögzített kép ellenére ki tudták venni a sérült, füstölő Humvee-t, az RPG-vel támadó ellenállókat, a fedezéket kereső, tüzet viszonzó és megsebesült katonákat, a fejük felett elhúzó helikoptereket. És – közelképben – a roncsból mozdulatlanul kilógó testet!

Az utolsó autóból a tűzharc közepette egy alak ugrott ki és a test felé kezdett futni – ruganyos és gyors, de egyben nőiesen kecses is volt a mozgása. A nőt nem sokkal később újabb alak – egy férfi – követte. Mindketten a rommá vált Humvee-hoz rohantak, majd a káosz kellős közepén a testet elkezdték az autóból kifelé cibálni. Mindenki kiabált, lövések, robbanások dörrentek körülöttük, a nézőnek nagyon kellett meresztenie a szemét, ha látni akarta, ki ez az a két, önkéntes segítségnyújtó.

Aztán egy pillanatra mindketten a kamera irányába, szinte egyenesen az objektívbe néztek. Hsu csak erre a pillanatra várt: egy kattintással megállította a filmet. Az állóképen kijelölte a két arcot, bemásolta a felismerő programba, aztán újra elindította a keresést. Csak tíz másodpercet kellett várniuk és a rendszer kimutatta az egyezést! A koszos, sisakos, ijedt alakok Charlie Mitchell és Scarlett Lycia voltak!

– Semmi kétség, ők azok – mondta ki Firpow hangosan.

– A francba! Mikori felvétel lehet ez? – kérdezte Giddon.

– A fene tudja… – morfondírozott Hsu. – Mai, tegnapi… A neten csak a feltöltés idejét tudod megnézni.

Közben a videó véget ért, mégpedig a támadók dicsőségét hangoztatva, kivágva az őket elpusztító helikopteres támadást. Giddon újra elindította a felvételt.

– A harmadik ember… az valószínűleg a tudós lehetett, Al Wyman – gondolkozott hangosan Firpow. – Gondolom, egy sebesült vagy halott katonáért Mitchellék nem futottak volna át a golyózáporon.

– A kérdés az, hogy vajon életben maradt-e vagy… – kezdte Giddon, de senki sem akarta befejezni a mondatot. – Milyen egységgel és hol lehettek? Hogyan kerültek oda? Fel tudjuk velük venni a rádiókapcsolatot?

– Innen? Hogyan? Azt sem tudjuk, mikor és hol történt az egész incidens – aggályoskodott Hsu. – Valószínűleg titkos akció volt, amiről semmiféle infót nem adnak ki.

Giddon mérgében felemelte a hangját, néhányan az ott dolgozók közül feléjük néztek.          

– Hé, nehogymár! Mi vagyunk a nemzetbiztonság?! Műholddal le tudjuk követni őket, nem?

A videó ismét véget ért. Giddon fejhallgatót tett fel és harmadszorra is elindította a felvételt. Közben Hsu egy másik gép billentyűzetén addig pötyögött, míg sikerült behoznia egy élő műholdadást. Giddon közben figyelmesen nézte a videót: eddig fel sem tűnt neki, mert a robbanással volt elfoglalva, de csak ekkor vette észre, hogy az arab felirat hullámai közt egy dátum jelenik meg. Egyetlen pillanat volt az egész, de sikerült kiszúrnia. Megállította a filmet.

– Hé, öreg, ez ma volt! – mutatott a monitor legalján feltűnő dátumra.

Visszatekerte a felvételt. Aztán megint. És megint. Nem nézte végig, csak az első tíz-tizenöt másodpercet és nem is a képet, inkább a hangokat figyelte. Végül levette a fejhallgatót:

– A fickó, aki a felvételt készítette végigkommentálja az egészet – jelentette ki határozottan. – Olyan, mintha valami Meddi vagy Mehdi nevet emlegetne. Úgy tűnik, valami falu vagy város lehet az.

Hsu mindkét névlehetőséget bepötyögte a gépbe.

– Lehet Amedi? – kérdezte, miután a monitoron egy helységnév jelent meg.

Giddon tanácstalanul vállat vont: akár Marinéni is lehetne…

– Amedi vagy al-Amedija fent van északon, a határhoz közel, kurd területen – informálta őket Hsu.

Átállította a műholdképet és a párszáz kilométer magasan keringő szerkezet ráfókuszált Amedi környékére: a táj egyre közeledett hozzájuk, már utakat, településeket is felismerhettek, majd ahogy Hsu átkapcsolt éjszakai üzemmódba a terep kisebb változásai – apró dombok, facsoportok, nagyobb sziklák – is feltűntek.

– Várj, várj! – mutatott Firpow a monitor sarkára. – Ott valami füstöt láttam.

Hsu ráközelített a jobb alsó sarokra és tényleg láthatóvá vált a keskeny füstcsík, ami egy tucatnyi házból álló kis falu mellől emelkedett a levegőbe. Még egy kis fókuszálás kellett és feltűnt a füstcsík forrása is: egy felrobbantott Humvee.

– Itt tényleg nagy gebasz volt – szólt Giddon.

Láthatóvá váltak a robbanások, lövések nyomai, az ellenállók elszórtan heverő holttestei, amiket tébláboló helyiek alakja vett körül. Többen a félretolt roncs körül matattak, mindent, amit még letörni vagy levágni lehetett róla, azt el is emelték.

– De merre mehetett a konvoj? – kérdezte Giddon.

– A környékről csak egy út vezet tovább – mondta Hsu. – Biztos, hogy már nem fordultak vissza a bázisra és egy újabb támadást sem kockáztathattak azzal, hogy a faluban maradnak.

– Még nem szedték szét teljesen a Humvee-t – jegyezte meg Firpow epésen. – Lehet, hogy csak egy órája indultak tovább.

A műholdfelvételen Hsu megpróbálta követni az út nyomvonalát: a kép néha kitisztult, néha elmosódott, de a keskeny, kanyargó csík egy pillanatra sem tűnt el a látóterükből. Egy pillanatra lassan kocogó öszvérfogat jelent meg a monitoron, majd újra elmosódott a kép, aztán megint kitisztult: széthulló, kisebb méretű porfelhőt láthattak. Hsu állított az objektíven, megtalálták a konvojt! A három Humvee egymástól lemaradva haladt az úton, az Apache-ok pedig a területet biztosították a sietős menet számára.

– Ez az! – mondta elégedetten Giddon.

Hsu megint állított az objektíven és a táj hirtelen kitágult: pár száz méterre a csapat előtt egy magas fennsíkra épült városka jelent meg.

– Ez Amedi – közölte Hsu. – Nem messze a határtól.

Giddon elégedetten figyelte a település felé tartó járműveket. De valami járt a fejében:

– Akkor már csak két kérdés maradt. Egy: ennyire fent, északon, ahol gyakorlatilag nulla az ellenséges támadás és régóta nyugis a környék, ki szed össze tucatnyi olyan fegyverest, akik képesek meglepni egy helikopterekkel megerősített járőrt? Ez nem hazai terep az ellenállók számára …

– Talán fogalmuk sem volt, hogy lesznek helikopterek is – szúrta közbe Firpow.

– Talán. Kettő: mi a fenét keresnek igazából Mitchellék az iraki-török határon, fent a hegyek közt, ott, ahol egyetlen jelentős múzeum vagy régészeti lelőhely sincsen?

– Három – szólt közbe Firpow ismét. – A konvoj halad Amedi felé, de a kuncsaftjaink vajon élnek-e még?

Giddon bólogatva nézett Firpow-ra – társa rátapintott a lényegre.

– Azonnal kérek egy helikoptert! – mondta végül határozottan.

Hsu teljes nyugalommal először rá, majd a meteorológiai monitorra nézett: Bagdadtól északra hatalmas, kavargó folt uralta a virtuális térképet.

– Rossz ötlet. A homokvihar miatt még most sem fogják engedélyezni a felszállást.

Giddon csak fél szemmel pillantott a monitorra, de így is látta: valóban lehetetlen lesz eljutniuk Amedibe. Mérgesen elővett egyet a szivarjai közül.

– Hé… – kezdte volna Hsu, de Giddon széttárta a karját:

– Nyugi – mondta, majd a szájába véve rágcsálni kezdte a szivar végét.

A műhold éjszakai felvételén a három terepjáró és a két helikopter még mindig rendíthetetlenül tartott a fennsíkon álló város felé…

 

A konvoj elérte Amedi határát és az autók lassan begurultak az első házak közé. A két Apache már korábban oda-vissza átrepült a városka felett és biztonságosnak találták a helyszínt, ezért a forduló után elhúztak a befelé tartó autók felett, búcsúzásképpen a pilóták megbillentették a gépeket és elszáguldottak visszafelé, a távoli tábor irányába.

A két helikopter fényét még egy darabig láthatták az autókból, aztán a település házai már eltakarták őket – a konvoj az erősítés lehetősége nélkül reggelig csak magára számíthatott. A központ korábban már felvette a kapcsolatot a helyi polgári vezetőkkel, akik ugyan nem örültek a katonák érkezésének, de együttműködést ígértek. A város egyik terét jelölték ki táborverésre, ám semmi mást nem biztosítottak, de így is bőségesen lekötelezték az amerikai hadsereget.

Ahogy a három Humvee csendben végiggurult az utcákon, csak néhány járókelő tűnt fel, ők azonban kíváncsian figyelték az errefelé szokatlan egységet. A sort záró Humvee tornyában ülő katona mosolyogva intett egy fátyol nélküli, pólót, farmert viselő fiatal nőnek. A lány némi hezitálás után bátortalanul visszaintett neki.

Az autók megálltak a tér szélén és Roger főtörzs utasításait követve mindenki kiszállt. Majd a kocsik félrehúzódtak és miközben páran biztosították a terepet, a többiek nekiláttak a hevenyészett tábor felállításának.

Al szívesen segített a pakolásban és amikor végzett, Charlie-ékhoz ment.

– Na, végre, már majdnem célnál vagyunk – mondta lelkesen, úgy tűnt, már nyoma sincs rajta a pár órával korábbi halál közeli élménynek.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Charlie szárazon; cinikus szemléletével furcsa volt figyelnie Al eufóriához közeli állapotát. Talán szerzett valamilyen agyi sérülést a robbanásban? – gondolkozott el a lehetőségen.

– Reggelre biztos lehet benne, Al – válaszolta a tudós helyett Scarlett. – A török határon keresztül megérkezik F’lassa és elindulunk a hegyekbe.

– F’lassa – ismételte Al, mintha csak a név hangjait ízlelgetné. – F’lassa. Scarlett, nem akarok tolakodni, de ez a maga barátja, társa, jóakarója…

– Segítő – szúrta közbe a lány.

– …szóval rejtélyes segítője, F’lassa kicsoda tulajdonképpen és hogyan képes mindig egy hajszálnyival előrébb gördíteni az ügyünket?

– Ő csak egy segítő. Semmi más – mondta Scarlett rejtélyesen mosolyogva és egyszerre állta Al érdeklődő-kétkedő és Charlie gyanakvóan fürkésző tekintetét is.

           

A még mindig gyönyörű, csillagokkal teli égbolton a kisváros fényei ellenére is tisztán látszódott a Tejút hosszan elnyújtózó sávja. A telihold meglepően alacsonyan úszott az égen, óriásira nőtt tányérja szinte érintette a hegycsúcsokat. Vörösesbe hajló fénye betöltötte a tájat – talán a távoli homokvihar apró, a légkörbe került szemcséi festették ilyen baljóslatúra az éjszaka hangulatát Amedi környékén…

A török határtól nagyjából 15 kilométerre fekvő városka már az Asszír Birodalom idejében, Krisztus előtt 3000 környékén is lakott volt, többnyire kurdok, zsidók és asszírok éltek a falai közt. A népi hagyományok szerint annak idején Amedi környékéről indultak útra a keresztény kultúrkörben Háromkirályokként vagy Napkeleti Bölcsekként tisztelt Madi papok is, hogy arannyal, tömjénnel és mirhával ajándékozzák meg az újszülött Jézust.

Most azonban nem volt helye és ideje a magasztos cselekedeteknek, az áhítatnak. Bár Amedi az egymással békében élő asszír keresztény és kurd muszlim népesség hatezer fős közössége volt, az ördög-nem-alszik alapon az amerikaiak semmit nem bíztak a véletlenre. A teret határoló épületek tetején infrával felszerelt őrök posztoltak, a hevenyészett tábor körül pedig háromfős járőr biztosította a terepet. Így a katonák nagy része nyugodtan pihenhetett, a doki pedig biztonságosan elláthatta a sérülteket. Al, Roger, Sands és még pár másik katona a füvön ültek és beszélgettek. Éppen Sands vitte a szót:

– …szóval nézi, nézi, mereszti a szemét, az autó meg csak száguld felénk, oldalán valami felirattal – mesélte, közben néha-néha belenevetett, mintha nem bírná ki a poén lelövéséig. – Tévések, mentő, ki a franc lehet? – gondolkodtunk. Már mindenki csőre töltött, az adrenalin megy fel, az ujjak remegnek. Lőjünk? Ne lőjünk? Mit csináljunk? A parancsra várunk, a verda meg jön ezerrel. Erre a százados rekedten hátraszól: „Hé, ööö… hé, egy mesterlövész nézze már meg ki az, mert… ööö… a bázison hagytam a szemüvegem!”

Mindannyian dőltek a röhögéstől és még el sem ült a nevetés, amikor Sands egy újabb történetbe kezdett bele. Ebben mindig jó volt.

Charlie és Scarlett hallották ugyan a nevetést, de egy szót sem értettek a sztorizásból. Távolabb, egy lapos ház tetején ejtőztek hanyatt fekve – illetve Charlie sérült fenekét kímélve inkább féloldalt dőlt le – és a csillagos eget bámulták. Még soha életükben nem látták ennyire tisztának és sziporkázónak.

– …és emlékszel Erdélyre, amikor a Drakula-várba akartunk belopózni? – kérdezte Charlie a lányt.

– Ja, persze, csak az éjszaka közepén nem a torony falán kellett volna felmászni. A helyiek azóta is Vlad Tepes visszatérő szellemétől rettegnek.

Mindketten nevettek és ez a nevetés most, a sok év eltelte, az elmúlt napok életveszélyes megpróbáltatásai után tényleg felhőtlennek tűnt. Egyikük sem emlékezett arra, mikor érezték magukat ennyire felszabadultnak, ennyire nyitottnak a másik iránt.

– És az ügyvéded? Mit szól a kis kiruccanásaidhoz? – kérdezte végül Charlie, miután az elmúlt dolgokon gondolkodva, percekig mosolyogva nézték a csillagokat.

Scarlett felkönyökölt és Charlie-ra nézett. A tekintete egyszerre volt bájos és számon kérő. Charlie sosem értette, hogyan lehet ennyire két véglet a lány: egyszerre doromboló kiscica és önfejű, akaratos, önálló macska – vagy inkább fekete párduc?

– Ha nagyon érdekel: elfogadja. Persze, ő a hivatalos verziót ismeri.

– Azt, amelyikben múzeumok beszerzési menedzsere vagy?

– A lényeg az, hogy tolerálja a... hmm… akcióimat.

– A tényleges akciókat, amikben golyók elől hajolsz el és autókkal vágsz át a délutáni csúcsforgalmon? Vagy azokat, amiket bekamuzol neki: „Drágám, hihetetlenül kemény tárgyalások, alkudozások révén szereztem meg ezt a gyönyörű vázát.” – utánozta Charlie Scarlettet. – A kék-zöld zúzódásokra nem szokott rákérdezni? Micsoda egy pancs…

– …én pedig elfogadom a munkájával járó túlórákat, kiküldetéseket – folytatta Scarlett rendíthetetlenül, Charlie heves, gúnyos bólogatásától kísérve. – Figyelmes, kedves, nem cinikus, kiegyensúlyozott és főleg nem felejti el, mit mondtam neki fél perccel korábban. Más, mint te.

– Akkor tényleg neked teremtették őt, Connie… vagymi, izé… – viccelődött Charlie.

– Na, erről beszélek, agyaska.

– Hát, izgalmas lehet, ahogy a fakószürke öltönyében esténként virággal állít be: „Ó, drágám, képzeld, meddig vitattuk az ENSZ KBBPT 142/26–os határozatát…” Tiszta intellektuális bungee jumping.

Scarlett végre újra mosolygott.

– Kék. Az öltönye sötétkék és…

– Ó, igen. Gondolom, a vasalt ingujját sem hajtja fel soha…

– …és igenis izgalmas partner.

– Ja, aha, mint egy negyedéves üzleti beszámoló hatodik órája.

– Azt sem tudod, kiről van szó.

– Pedig szívesen megismerném.

– Na, azt lesheted!

– Hogy hívják?

– Sehogy – Scarlett kezdte felhúzni magát. – Nem kell tudnod.

– Nem baj, az internet majd megoldja – vigyorogott Charlie. – Pénze van?

Scarlett felállt. Már nem mosolygott, elege lett Charlie gúnyos beköpéseiből.

– Hé, miért is mesélek én neked erről? – csattant fel mérgesen. Őszintén, gond nélkül akart beszélgetni Charlie-val, ez meg… ez meg csak szórakozott vele…

Scarlett elidult, hogy a tetőhöz támasztott falétrán lemásszon a térre. Értelmesebb társalgásra vágyott. Úgy érezte, a hosszú, külön töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Ő nem sokat változott – legalábbis nagyon remélte –, de úgy tűnt, Charlie cinikussá, életunttá vált, mintha lelkileg teljesen kiüresedett volna. Scarlett ismerte Charlie múltját és megértette, hogy hosszabb idő után miért vált ilyenné, miért álcázta igazi arcát a nemtörődömség, a flegmaság és a távolságtartás maszkja mögé. Miért élte a nagyvilági playboy pénzszóró, élvhajhász életét, miért nem engedett magához igazán közel senkit sem: hogy ezzel is csak saját magát védje.

Megértette, de nem fogadta el. Csakúgy, ahogy nem tudta elfogadni Charlie nárcisztikus hülyeségeit és egoizmusát sem – úgy tűnt, ezeket a negatív tulajdonságokat az elmúlt években vette fel. Scarlett hallott ezt-azt Charlie felől, de a mendemondák főleg a nőügyek és pénzszórás körül keringtek, kevés volt köztük az olyan, ami a sikeres műkincsüzletekről vagy esetleg Charlie boldog magánéletéről szólt volna.

Scarlett elgondolkozva, szomorúan sétált a létrához. A lány sértettségét, megbántódását Charlie is megérezte, mert lassan lehervadt arcáról a mosoly.

Scarlett már majdnem elérte a létrát, amikor Charlie utána szólt.

– Scar, én holnap nem megyek veletek – jelentette ki minden bevezető nélkül.

Scarlett megállt és megfordult. Arca meglepettséget és zavarodottságot tükrözött, nyoma sem volt rajta a korábbi magabiztosságának.

– Szétlőtték a seggem, nem akarok bezacskózva hazakerülni – kezdte a magyarázkodást Charlie, miközben megpróbált felülni. – Nem hiszek én már ebben a hűha nagy kincskeresősdiben. Csak megyünk… Megyünk? Menekülünk egyik országból a másikba, az életünket kockáztatjuk a… miért is? Mert én nem tudom.

Scarlett visszasétált hozzá.

– Én viszont tudom. Még akkor is, ha nem sok kézzelfogható dolog van a birtokunkban – mondta, miközben a szemei keskenyre szűkültek; Charlie nagyon kedvelte ilyenkor: fürkésző, ugrásra kész macskának tűnt. – Mert nem csak egy tárgy vagy vagyonokat érő kincs után rohangászunk, hanem bűnözőkkel harcolunk. Azért küzdünk, hogy értékes, az emberiség történelmét meghatározó műkincsek ne kerülhessenek a gonosz kezébe és…

– Mintha csak Alt hallanám… – morogta Charlie csak úgy magának. – Ezt a szöveget az Indiana Jones 3-ból csórtad… Én nem akarok senkivel sem harcolni.

Scarlett hosszasan, némán nézte Charlie-t. Aztán végül kibökte:

– Tudod, ez jellemző rád. A hit sosem volt az erősséged.

– Így van – bólogatott Charlie.

– Hiszel te egyáltalán bármiben… vagy bárkiben? – kérdezte a lány. – Kötődsz, ragaszkodsz valakihez is?

Charlie némán nézett Scarlett-re, aki tovább folytatta:

– Így szép lassan mindent elveszítesz, ami fontosat jelenthet az életedben. Mindent… és mindenkit. Pedig, ha melletted állna valaki, akkor… akkor hiába támadnának, senki sem győzhetne le.

Charlie nem válaszolt, így hát Scarlett folytatta:

– Azt hittem, hogy legalább egy hajszálnyit változtál az elmúlt években. De nem, csak rosszabb lettél. Cinikus vagy, nem figyelsz az emberekre, de igazából nem is érdekelnek mások. Csak a saját kis… hülye… infantilis világod, amibe szép lassan befalazod magadat.

– De ott legalább biztonságban vagyok – felelte halkan Charlie, de a lány már nem hallotta meg.

Scarlett dühösen mászott le a létrán. Charlie nagyot sóhajtott és tovább nézte az ég felét elfoglaló Tejutat.

– Mit is mondott fél perce? ­– mondta újra nagyot sóhajtva, mintha csak magának akarná bizonyítani azt, hogy minden kihullik az agyából.

Scarlett mérgelődött, bakancsával a port rugdosta, ahogy odasétált a beszélgető csoporthoz. Leült Al mellé. A többiek még mindig Sands őrmester sztorizgatását hallgatták.

– …szóval, RR-ék ketten ott cigiztek nyugodtan, miközben RPG-k repkedtek körülöttünk…

Al észrevette a lány bosszankodását – de most mintha szomorúságot is felfedezett volna a tekintetében.

– Megint egy összezördülés? – kérdezte.

Scarlett szótlanul bólintott.

– Úgy látom, nem valami kiegyensúlyozott a kapcsolata Charlie-val.

Scarlett hallgatott. Al úgy érezte, érzékeny témát érintett, a lány most védekezően begubózik a problémájába és semmit sem árul el magáról. De nem így történt…

– Az volt. Még évekkel ezelőtt – mondta Scarlett lassan. – Tudtunk egymás húzásairól, stiklijeiről, de jól megvoltunk. Aztán egyszer, amikor fél évig Moszkvában éltünk, hülye fejjel elmondtam neki, hogy mi lesz a következő melóm. Ő meg utánam jött és elszúrt mindent. Egy orosz – idézőjelet mutatott az ujjaival – vállalkozó belvárosi irodájából hoztam volna el valamit. Persze így nem sikerült, épphogy megúsztam a dolgot. A fickó megtudta, ki vagyok és hiába mentem vissza az Államokba, hónapokig bujkálhattam az emberei elől. Charlie-val csúnyán összevesztünk és azóta sem rendeződött a dolog. Talán majd valamikor... Egyszer… Talán.

Pár percig egyikük sem szólt, Sands sztoriját hallgatták.

– Köszönöm – szólalt meg Al nagy sokára –, köszönöm, hogy megmentette az életemet.

Scarlett a tudósra nézett.

– Nincs mit – mondta röviden, egyszerűen.

– Tudja – mondta Al elgondolkozva –, mi ketten hasonlóak vagyunk.

– Tudom. Vagy legalábbis sejtem, mert olyan jól még nem ismerhettem meg, Al.

– Igen, valójában én is így gondoltam – folytatta a tudós. – Azért gondoltam ezt, mert a magam részéről én a végsőkig kitartok a céljaim mellett, ha valaminek nekikezdek. Úgy vettem észre, hogy maga is hasonlóan akaratos és kitartó.

Scarlett elgondolkozott, gyorsan kielemezte magát – Allel ellentétben ő azért nem tartotta önmagát annyira határozottnak, hiszen számtalan esetben bizonytalanodott már el a saját tetteivel és azok következményeivel kapcsolatban. De Alnek igaza volt: többnyire ő is makacs, állhatatos emberek közé sorolta magát.

– Tudja, valamilyen szinten mindannyian álarcok mögé bújunk, Al – felelte –, de mi ketten nagyjából tényleg hasonlítunk. Charlie-val már nem ez a helyzet.

A történész hallgatott, nyilvánvaló volt, valamin töri a fejét, furdalja a kíváncsiság az oldalát, de udvariassága elbizonytalanítja.

– Igazából… – mondta végül Al, de óvatosan akart nekikezdeni. – Ne haragudjon, hogy így rákérdezek… de ez szerelem volt vagy… hogyan is mondják… együttjárás… vagy házasság? Nem lehet nem észrevenni…

Scarlett a hevesen gesztikulálva magyarázó, alkalmi közönségét rabul ejtő Sands őrmestert figyelte.

És nem válaszolt a kérdésre:

– Tudja, Charlie néha nagyképű, néha arrogáns is, de ezekkel csak védekezik, olyan, mintha meg akarna maradni gyereknek. Nem szeretné, hogy mások érzelmileg közelebb kerüljenek hozzá, mert akkor talán még felelősséget is kéne vállalnia azokért az emberekért.

– Nem egy apatípus.

Scarlett elnevette magát:

– Hát nem. Apának tényleg alkalmatlan lenne. Bár jobban belegondolva, talán mégiscsak változott valamennyit. A falu határában, a lövöldözés alatt utánam rohant és segített magát megmenteni. Ennyire önfeláldozónak nem ismertem.

– Pedig nem ez volt az első. Görögországban az életét kockáztatta, hogy kimentsen egy autós üldözésből.

Scarlett őszintén meglepődött.

– Tényleg?  És semmilyen anyagi érdeke nem fűződött hozzá?

– Hmm, ott volt a kocsiban az első angyalszobor és a számítógépe.

A lány nem válaszolt. Szerette volna elhinni, amit Charlie jellembeli változásáról gondolt, de még nem volt benne biztos, hogy jól látja a pozitív előjeleket.

– Ismerte Charlie apját? – kérdezte végül.

– Csak hallomásból, amennyire én tudom, kerülte a nyilvánosságot. Úgy tudom, valahol Dél-Amerikában halt meg.

Scarlett bólintott:

– És azt is tudta, hogy akkor Charlie is vele volt?

Al szemei elkerekedtek.

– Nagyon szerette a fiát, és amikor csak tudta, magával vitte őt az expedícióira – folytatta a lány. – Charlie tizenéves, talán tizenkettő volt, amikor Dél-Amerikában elsodorta a víz. Apjával kettesben járták az esőerdőt, valamilyen ősi indián falu nyomait keresték...

– Inka, maja vagy esetleg más…?

– Nem tudom, ez most lényegtelen.

– Oké. Bocsánat.

– Már vagy egy hete zuhogott folyamatosan, de nem foglalkoztak vele, annyira lekötötte őket a kutatás. Egy időre elállt az eső, napos, felhőtlen volt az ég pár napig, de később újra nekikezdett. Éppen a szabadban táboroztak, amikor hajnalban egy hirtelen megduzzadt patak elsodorta a sátrukat és az összes felszerelésüket. Egy fára menekültek az áradás elől, de Charlie szerencsétlenségére megcsúszott és a vízbe zuhant. Az utolsó, amire emlékezett az őt elborító hullám volt, aztán fuldokolva elájult.

– Az apja mit tett?

– Mindjárt. Amikor Charlie feleszmélt, valahol a tábortól messze, egy domboldalon feküdt. Az apja mellette, összerogyva, tehetetlenül. Épphogy lélegzett, semmire sem reagált, már alig volt benne élet. Charlie négy mérföldön keresztül cipelte, vonszolta az erdőn át, mire a legközelebbi faluba ért vele. De az apja addigra már nem élt… az infarktus erősebb volt nála.

– Nem tudom, hogy ez egy hőstörténet vagy inkább tragédia – mondta hosszas hallgatás után Al.

– Én úgy látom, hogy Charlie azóta próbál falat húzni maga köré. Nem ismerem gyerekkorától, csak az egyetemen jártunk egy évfolyamra és én néha benézhettem Charlie fala mögé, de ez csak nagyon ritkán sikerült – folytatta Scarlett. – Egyszer elmesélte, úgy gondolja, az apja utána ugrott, aztán az áradatban valahogyan a partra evickélt vele és elkezdte a fia újraélesztését. Ki tudja, mennyi ideig próbálkozott, de végül sikerült neki.

– Csak éppen azon az áron, hogy a saját szívét adta a fia életéért.

Percekig nem szóltak egy szót sem.

Helyettük is beszélt Sands, aki már a sokadik sztoriját mesélte kicsi, de apránként növekvő hallgatóságának.

– Valahogy mindig úgy voltunk vele, hogy ha menni kell, hát menni kell, úgysem tudunk ellene tenni semmit. Épp járőrben voltunk – ez még Afganisztánban történt –, amikor belefutottunk egy ellenálló-csoportba. Egy nemtudommilyen nevű faluban jártunk, amikor IED-t robbantottak a konvoj második Humvee-jára. Szűk utcában haladtunk át éppen, nem volt kiút, mert a hátunk mögött hirtelen egy bazinagy teherautó fékezett le. Mindenhonnan lőttek a tálibok, alig győztük behúzni a nyakunkat. Aztán ott volt velünk ez a Chuck nevű srác Seattle-ből. A hangját sem lehetett hallani sokszor, csendes, nyugodt gyerek volt, a tahóbbak sokszor szívatták is ezért, de csak somolygott rajta, nem szólt egy rossz szót sem. Be voltunk tojva, még csak ki sem tudtuk dugni a fejünket a kocsiból. És akkor valami koppant a tetőn és a lőtornyon keresztül egy kibiztosított kézigránát esett be a Humvee-ba. Lassan gurulva leírt egy fél kört és megállt középen. Mi pedig telerottyintottuk a gatyánkat. Kivéve Chuckot, a csendes srácot. Otthon három kisgyerek várta, de akkor, abban a pillanatban nem a családjára, hanem a három társára gondolt. Mielőtt még egy mukkot is szólhattunk volna, a sisakját rádobta a gránátra, aztán rávetette magát a sisakra. Nem tudom, mi járhatott a fejében, lehet arra gondolt, hogy talán mégis megúszhatja, talán nem… A következő pillanatban a gránát felrobbant. Hatalmas durranás, füst és néhány kicsi, kósza repesz. Mindhárman karcolások nélkül megúsztuk, de Chuck… ő ott maradt. A teste felfogta a robbanás nagy részét és azonnal meghalt.

Sands, a vicces, a mindenből poént gyártó katona az emlékeibe mélyedt. Senki nem zavarta meg.

–  A felesége és három lánya egy összehajtogatott lobogót és egy Bíborszívet kapott utána – fejezte be Sands, majd a térdeire csapva felállt. – Na, oszoljunk, emberek, hunyjunk valamennyit, nehogy holnap G-had Joe-éknak táskás szemű amerikaiakkal kelljen randizniuk. Ja, igen, majd’ elfelejtettem. Hiába vesztettük el Chuckot, azért az összes nyavalyás tálibot összehoztuk a maga hetvenhét vagy mennyi, paradicsomi szűzlányával.

A katonák szétszéledtek, őrségváltásra vagy pihenésre készülődtek.

Scarlett is felállt, Al követte. Ahogy a lány nagyot nyújtózkodva az égre nézett, megpillantott egy hullócsillagot, ami a Tejút fehérje előtt elhúzva lángoló csóváként csapódott a földbe valahol a hegyek mögött, talán több száz kilométerre Amedi békés városától.

Ekkor vette észre, hogy Charlie pár lépéssel a háta mögött, a vöröses holdfény elől az árnyékba húzódva állt és pontosan őt nézte. Fogalma sem volt, hogy mióta lehetett ott.

(folyt.)

Az ég lassan teljes sötétségbe borult az iraki főváros felett, csillagok tömege tűnt fel sziporkázó fénnyel bevilágítva a most nyugalmas Bagdadot. Az elmúlt pár napban egyetlen támadást vagy öngyilkos merényletet sem hajtottak végre, az utcákat felügyelő iraki és amerikai erőknek csak szórványos lövöldözéssel kellett számolniuk.

A sokszorosan biztosított repülőtér környékén még ennél is nagyobb volt a nyugalom. A felfegyverezett járőrök, az őrök látványa nem csupán a robbantani készülő terroristákat, de még azokat is elriasztották, akik csak dühükben akartak néhány követ dobni a megszállókra.

A reptér betonján szinte megállás nélkül gurultak az induló és érkező, utasokat, katonákat, felszerelést vagy a kiszolgáló személyzet előtt is titokban tartott szállítmányt fuvarozó gépek.

A jelzés nélküli jet, ami pár perce szállt le, a legnagyobb titoktartás mellett közlekedő járművek közé tartozott. A pilóta fékezett és leállította a motort. Kinyílt a gép ajtaja, majd Jeremiah Giddon jelent meg az apró lépcső tetején.

– Ahhh – mondta és nagyot szippantott a levegőbe, – Bagdad és az Ezeregyéjszaka…

 

Az úton és a sebtében kialakított, a berobbant fal által határolt tábor körül őrség állt: a féltucatnyi katona sisakra szerelt infrával pásztázta a környéket, hogy már messziről kiszúrják az esetlegesen visszamerészkedő, hívatlan látogatókat.

Pár falubeli visszamerészkedett a harc elülte után és megpróbáltak közelebb jönni az amerikaiakhoz, de azok elzavarták őket – sosem tudhatták ugyanis, hogy az irakiak csak kíváncsiak, segíteni jönnek vagy egyszerűen a pokolra akarják küldeni őket.

Teknőc 3-as lámpái világították meg a területet, a másik két, épen maradt terepjáró védelmi alakzatot alkotva, járó motorokkal parkolt a közelben. A megsérült Humvee-ból minden használhatót és mozdíthatót átpakoltak a többi járgányba, az összecsapásban könnyebben megsebesült három katonát hordágyakra fektették, bekötözték és arany-ezüst izolációs takarót dobtak rájuk. Bár állapotuk nem volt súlyos, a csapat dokija mindvégig mellettük maradt – de előtte még végigjárta és megvizsgálta a többi, itt-ott üldögélve beszélgető vagy szunyókáló, fáradt katonát is.

Az Apache-ok már sokadszorra húztak el felettük. Charlie nem nézett fel a gépekre, de nem is nagyon volt rá képes: hason feküdt, szétszakadt nadrágja alatt vastag kötés fedte a hátsó felét. Fájdalmas arccal próbált felülni, de lüktető sebe meggátolta benne. A doki megnyugtatta, nincs mitől aggódnia, megsebesült, de azért még ne tartsa magát háborús veteránnak: a lövedék nem sértett csontot, csak egy apró darabot csípett le a bőréből és még kevesebbet a farizmából. Charlie kitörölte a könnyet a szeméből, megköszönte a segítséget és miután magában elküldte a dokit a francba, próbált Scarlett-nek is segíteni. Ez azonban nem igazán sikerült, így a lány egymaga mosta meg Al koszos-véres arcát, majd valahonnan kávét szerzett és mindhárman jól feltankoltak az éjszakára. Bár kimerültek voltak, nagy alvásra amúgy sem számíthattak, az összecsapást követően még mindig tombolt az adrenalin a vérükben.

Charlie lemondott arról, hogy felüljön, maradt a könyökére támaszkodva. Mellette Scarlett Alt felügyelte: a történész tekintete már kitisztult, de a sokktól még nem igen tudott szólni – igaz, ezt nem is erőltette senki, Charlie és Scarlett is néma csendben üldögéltek mellette.

Odébb, a Humvee lámpáinak fényében Roger főtörzs és Sands őrmester álldogáltak. Roger éppen rádiózott. A hangját ugyan nem hallották, de heves gesztikulálása arra utalt, hogy nagyon vitázik valakivel. Végül befejezte a rádióadást és Sands-hez fordult.

– Ma már nem küldenek segítséget – mondta dühösen. – Nekünk nincsen komoly sérültünk, nekik meg nincsen felesleges emberük. Amedi már csak egy órára van, ott éjszakázunk. Cochise 1 és 2 fedeznek az odaúton, aztán lelépnek, hogy visszaérjenek a bázisra a közelgő homokvihar előtt. Mi hajnalban indulunk vissza, valahol félúton randizunk majd a többiekkel.

Aztán ismét bekapcsolta a rádióját:

– Haley, készüljetek, tíz perc múlva indulunk Amedibe!

A pilóta hangja recsegve érkezett fentről:

– Oké, szétnézünk az úton.

A helikopterek dübörgő rotorokkal száguldottak el felettük, majd a falu túlsó oldalától továbbinduló földutat kezdték pásztázni.

Roger újabb parancsára a katonák hozzáláttak szedelődzködni, így a felszerelés és a három könnyű sérült pár perc alatt a megmaradt autókon voltak. Teknőc 2-es lassan letolta a felrobbant Humvee-t az útról. Scarlett felsegítette Alt, majd Charlie-t és ők is elindultak a terepjárók felé. Ahogy kiléptek a lyukon Charlie felfigyelt a falhoz helyezett két holttestre: a fiúk egymás mellett feküdtek, az egyikük szeme nyitva volt és arca az ég felé fordult, mintha odafentről várna választ a halálára. Charlie egy darabig figyelte a halottat, majd lassan felnézett az égre.

Otthon, New York felett még sosem látta ilyen tisztán a millió sziporkázó csillag tömkelegét, az égen fehér csíkként végighúzódó Tejutat, a felfoghatatlan távolságban lévő galaxisokat és ködöket.

Éppen a halál ilyen közelségében kellett az élet egyik legnagyobb, eddig ilyen teljességében nem tapasztalt csodájával szembesülnie.

– Charlie – szólalt meg Al nyögve –, jártam odaát. Vagyis éreztem a…

– Al, ájultan feküdtél a roncsban – nevetett fel Charlie. – Nehogy a fényes folyosóval és a hívogató kedves hangokkal gyere itt nekem!

– Dehogy! – válaszolt Al és sápadt arca kipirult a méregtől. – Ne gúnyolódj! Nem volt semmiféle folyosó meg a régmeghalt, integető dédi sem.

– Akkor?

– A halál. Éreztem a halál közelségét.

– Mondom, hogy ájult voltál.

Al nem zökkent ki, még mindig az élmény hatása alatt állt:

– Szinte megfogható volt… éreztem… akár csak egy élőlény… Közeledett felém, közeledett, aztán körbefont – lassan ökölbe szorította erőtlen kezét –, mintha magába ölelne és soha többé nem akarna elengedni. Éreztem a hidegségét… a lelketlenségét, a... pusztító erejét. Akár össze is roppanthatott volna, de… végül… mégis elengedett. Elengedett, mert… El kellett engednie!

Charlie ámulva figyelte a történészt. Al kinyitotta az öklét és ujjai egymás után lassan, nagyon lassan – akár mintha egy virág szirmai lennének – szétnyíltak.

– Lépjünk emberek, eleget kávézgattunk – hallották Roger főtörzs hangját, – a végén még megint meglepnek bennünket.

Egymást támogatva, sántikálva, szédelegve léptek a Humvee-khoz.

– Túléltem, Scarlett – mondta Al még mindig az élménybe kapaszkodva –, ez valami csoda volt!

– Tudom – biccentett a lány. – Tudom.

– Na – kérdezte Roger a sziszegve bicegő Charlie-t –, milyen érzés sebesült hősnek lenni?

Charlie arca egy rossz lépés után fájdalmasan eltorzult.

– Az, hogy hősnek lenni milyen, azt nem tudom, de seggbelőttnek lenni elég szar érzés.

Beszálltak a terepjárókba és azonnal indultak. Maguk mögött hagyták a Humvee roncsát, a két fiú holttestét és a csatatéren szanaszét hagyott hullákat. Tudták, pár perccel a távozásukat követően a helyiek megjelennek majd, hogy elvigyék a halottakat és feltakarítsanak az amerikaiak után.

 

Maxim a lakosztályában ült, egyedül.

A déli nap magasról tűzött be a szobába és bár a félig leengedett szalagfüggöny tompította az erejét, odabent élesen elváltak egymástól az árnyékos és a napsütötte részek. A fény összevissza cikázva tükröződött vissza a csillogó fémfelületekről, megcsúszott a tükrökön és az üvegtárgyakon, lepattant porcelánfigurákról. 

Maxim hunyorogva pakolászta vissza papírjait a bőr irattáskába. Lassú, szinte kimért mozdulatokkal először a Toplitz-tóban talált anyagok, majd saját korábbi jegyzetei kerültek a táskába.

Elégedett volt.

Most, hogy az összes adat és információ a rendelkezésére állt és volt is ideje áttanulmányozni azokat, végre a legtöbb dolog a helyére került. Tudta, hová kell mennie, mit kell tennie és még arra is felkészült, hogy mi legyen akkor, amikor újra összeakad Mitchell-lel, a történésszel és… igen, a Lycia nevű nővel. Annál is inkább, mert bizonyos szempontból tényleg szüksége volt a tudásukra és az eddigi tapasztalataikra.

Az asztalra fektette a táskát és végigsimított rajta. Aztán elővette a mobilját és tárcsázott.

– Szervusz – mondta, miután a második kicsengést követően felvették –, tegnap nem hívtalak, mert rengeteg dolgom volt és csak késő este végeztem… Igen, sok mindent kellett megoldanom, igen sűrűk ezek a hetek… Nem, tudod jól, hogy nekem kell irányítanom… De akkor sem bízhatom másra… Barbara néni hogy van?... Hmm… Lance bácsi jól viseli?... Akkor rendben… Csak a szokásos. Meg kell védenünk az érdekeinket, fellépni a minket akadályozókkal szemben… Csak ennyi… A lányok…? Igen… tudom, a jövő héten… a jövő héten lennének 23 évesek… Igen… Igen… Igen, addigra mindenképpen hazaérek… Biztos, szívem, biztos… Tényleg el akarsz menni és megmászni?... Egészen a sziklaomlásig?... Biztos…? Rendben, rendben… Oké, ott leszek… Szia… szia!

Bontotta a vonalat, felemelte a táskát és a bejárati ajtóhoz indult. A kilincset fogva még visszapillantott a feleségét és lányait ábrázoló fotóra, aztán megfordult és kilépett a lakosztályból.

 

A Zöld zónában, az amerikai hírszerzés zsúfolt bagdadi központjában műholdakról, megfigyelő Predatorokról érkező képeket, repülőkről, helikopterekről, földi egységektől befutó felvételeket közvetítő monitorok fala előtt üldögélt Giddon.

Szokásához híven lábait az asztalon nyugtatva lazult és egy vibráló képernyőt bámult. Szélesen elmosolyodott és nagyot nyújtózkodott.

– Istenem, mintha otthon lennék…

Ázsiai férfi érkezett a háta mögül és gyors mozdulattal lelökte Giddon lábait az asztallapról.

– Arról azért nem volt szó, hogy érezd magad otthon – mondta. – Nagyon régen volt már az első Öböl-háború, Jeremiah.

– Mindig is visszahúzott ide a szívem, Hsu – válaszolta a gúnyt fel sem véve Giddon. – Azok a régi szép, akciódús idők…

– Ne feledd, most nem katonaként vagy itt, csak egy kiszuperált megfigyelőként…

– Hidd csak, kisgyerek!

– …vagy nyugdíjas turistaként, aki…

– Pláne, fiam.

– …valami fentről kapott papír szerint ugyan mókuskodhat itt a teremben, de a jegyzetelésen és nézelődésen kívül nem sok mindent tehet.

– Igazad van. Ha nálad végeztem, el is megyek és megnézem a babiloni torony maradványait, amit ez a Nimród nevű fickó építtetett. Meg az asszony függőkertjét is.

Megszólalt Giddon mobilja, éppen akkor, amikor Firpow lépett be a helyiségbe.

– Igen? – szólt bele Giddon a telefonba.

– Főnök, találtam valamit… – hallotta Pizzuti lelkes hangját.

Giddon érdeklődve felállt, teljesen megfeledkezett a körülötte vibráló monitorokról: elég régóta dolgozott már együtt Pizzutival, hogy tudja, az ősz fickó csak akkor szokott így pörögni, ha jó oka volt rá. Mint például most.

–…illetve nem is valamit, hanem valakit – helyesbített Pizzuti, a hangját autókürtök és nyüzsgő turisták zaja nyomta el, ezért kiabálásra váltott. – Nem kis meló volt, de összejött. Szerintem igencsak érdekelni fog, főnök.

– Na, mesélj! – jött Giddon hangja jó pár ezer kilométerrel odébbról.

Pizzuti a vakító napsütésben egy piros tetős, mediterrán házakkal szegélyezett, zsúfolt utcán állt egy kis étterem terasza előtt miközben fél fülét befogta, hogy jobban hallja Giddon szavait.

– Főnök, biztos, hogy érdekelni fog a mondanivalója – válaszolta és a terasz felé fordult, ahol néhány ebédelő vendég üldögélt a napernyők alatt. A közvetlenül Pizzuti előtt álló asztalnál középkorú férfi könyökölt a vörösbora mellett. Negyvenes évei elején járt, de erősen ősz haja és korai ráncai jó egy évtizeddel idősebbnek sejttették. Pizzuti a férfire nézve bólintott, mire az felállt és hozzá lépett.

– Majd inkább ő elmondja a lényeget… – vigyorgott szélesen az ügynök, és átadta a telefont.

– Mr. Giddon? – mondta a férfi tört angolsággal. – Peter Zavidovic vagyok. Azt hiszem, mi ketten ugyanannak a titoknak a nyomába járunk…

(folyt.)

Estefelé járt idő, a konvoj egy domboldalon kapaszkodott felfelé. A poros út nyílegyenesen vezetett a tetőn álló kis falu első házai közé, a magas hegyek közt lebukó nap vörösre festette az ég alját, ahogy az autók maguk mögött porfelhőt kavarva közeledtek a településhez. A távolban, fenn az égen a két támogató Apache helikopter teste csillogott, személyzetük és kameráik a környezetet pásztázták – elvileg biztonságos területen jártak, ám inkább többet adtak az óvatosságra, mint a vakmerő magabiztosságra.

Az első Humvee-ban Roger főtörzs hátrafordult a mögötte üldögélő Alhez és a mellette ücsörgő tizedeshez, aki beszálláskor Gerrardként mutatkozott be a történésznek.

– Ha átjutunk a falun még vagy húsz mérföld és Amediben leszünk – informálta őket Roger. – A járőr ott éjszakázik és reggel indulunk tovább, aztán vissza a bázisra. Maguk meg mehetnek tovább a kísérőikkel, Mr. Wyman. Már ha leszervezték.

Al válaszolni akart, de ekkor megszólalt a rádió:

– Teknőc 1, itt Haley, vétel – hallották a pilóta hangját.

– Mondjad, Cochise 1 – válaszolt Roger.

– Két percen belül elérjük a falu határát. Vége.

– Rendben, vége – válaszolt a főtörzs, majd társaihoz fordult. – Most kicsit rázósabb lehet majd a dolog. Figyelnünk kell.

Gerrard tizedes szó nélkül felmászott a lőállásba és kibiztosította a toronyra szerelt M249-es géppuskát. Al aggódó tekintetét látva Roger azért hozzátette:

– Ne parázzon, csak ritkán lőnek ránk errefelé!

Al bizonytalanul bólintott, miközben Roger a rádióért nyúlt.

– Készültség! – adta ki az utasítást.

Ahogy az Apache-ok hangosan dübörgő motorral elhúztak felettük, a harmadik Humvee-ban Charlie és Scarlett fészkelődni kezdtek Sands mögött. Terepjárójuk lövésze már a toronyban állt és fegyverével a falu szélét pásztázta.

– Itt Haley, vétel – hallatszott recsegve a nyitott rádiócsatornán.

– Mondjad, Cochise 1, vétel – válaszolt Roger.

– RR – folytatta Haley pilóta –, Cochise 2-vel áthúzunk a falu felett és végigpásztázzuk a hegygerincet.

– Rendben – hallották ismét Roger hangját.

A kép helikopter magasabbra emelkedett és lassan átrepültek a falu felett.         A nap már érintette a horizontot és a kezdődő szürkületben egy birkacsorda tűnt fel a falu határában, de jópár állat gazdájuk nógatása ellenére elcsatangolt, keresztezve a konvoj útját. Az első Humvee a közelükbe ért, a sofőr dühösen dudálni kezdett az állatokra, mire azok lefutottak a földútról és néhány csenevész fa és egy összedőlt ház romjai közé menekültek. Aztán ennek ellenére újabb birkák szabadultak el és egyenesen az autók elé szaladtak. Társaik követték őket, így pár másodperc múlva már a fele csorda a terepjárók előtt állva, ugrándozva bégetett. Gazdájuk dühösen indult feléjük, botjával zavarva őket távolabbra.

Sands őrmester a rádióért nyúlt.

– Akadály előttünk, patások az úton – tájékoztatta a többieket.

Roger főtörzs hangja recsegett a vonalba:

– Rendben, figyeljetek! Bármikor feltűnhetnek G-had Joe-k!

– Roger, Roger! – válaszolta Sands majdem röhögve.

– Jól van, elég lesz a marhulásból!

– Rendben, Rupert.

– Az anyád…!

Charlie lanyhuló érdeklődéssel bámult kifelé a páncélozott ablakon, a birkák nem jelentettek túl komoly veszélyt sem a küldetés, sem pedig az ő személyes biztonságukra.

Az állatok a nógatás és erős botütések hatására futni kezdtek, de egyenesen keresztbe az út másik oldalára. Az első Humvee kénytelen volt lassítani, ha nem akarták, hogy pár dög halálra gázolásával magukra szabadítsák a helyiek haragját.

Charlie épp a szerteszét bóklászó állatokat figyelte, amikor a házromnál a ledőlt falak mögött két férfi állt fel. Nem látta tisztán, de úgy tűnt, mintha egyikük egy Sony kamerát tartott volna a kezében – és egyenesen a konvojt filmezte!

–  Hé, ott van két fickó egy… – kezdte mondani Sands-nek és Scarlett-nek.

A birkák egy része átjutott az autók előtt, a másik felük riadtan visszafordult. Gazdájuk botjával hadonászva, mérgesen kiabált a konvoj felé, a katonákat hibáztatva a csorda szétszéledéséért. Az első autó tornyában álló lövész, Nelson vigyorogva visszaintett neki. Ekkor a Humvee váratlanul lelassult. Nelson érezte, ahogy egy kis időre valami megfeszül az orra előtt, majd a következő pillanatban a feje magasságában fémes pengéssel elpattant. Nelson keze a levegőben maradt, mosolya lehervadt és önkéntelenül is behúzta a nyakát, ahogy a drótvágó kettészelte a lefejezésére kifeszített huzalt.

– Ott van két faszi a kezükben kame… – kezdte ismét Charlie, de nem tudta befejezni, mert…

…a második Humvee mellett bóklászó birkák egyike hirtelen véres, apró hús és csontdarabokká vált! A robbanás egy pillanatra vakító fénybe vonta a szürkületet, vérrel és belsőségekkel borította be a második Humvee-t. A lökéshullám hatalmas port tolva maga előtt villámgyorsan táguló körben végigrohant az autók között, beszáguldott a falu házai közé és teljesen betakarta a kétségbeesetten menekülő birkákat is.

Ahogy a robaj lassan elült, a poron keresztül minden irányból „Allah Akbar! Allah Akbar!”– kiáltások harsantak fel, majd a következő pillanatban láthatatlan fegyveresek nyitottak tüzet a konvojra. Lövedékek süvítettek mindenfelé, acél kopogott a fémen és az autók tetején kerepelni kezdtek a géppuskák: az amerikai lövészek szinte teljesen vakon viszonozták a tüzet, mivel az ellenség túl jól elrejtőzött a szürkületben.

A találatot kapott Humvee nyikorogva, defektes jobb oldali gumikkal gurult ki a porfelhőből. A robbanás ereje beszakította a szélvédőt, éppen ott, ahol pár másodperccel korábban még Al üldögélt. A félig letépett ajtókat, a motorházat, a tetőt, azaz a terepjáró szinte teljes egészét ráfröccsent vér és húsdarabok borították. A Humvee lassan megállt az útszéli árokban, de ezzel el is zárta a falu felé vezető utat.

Ekkor mintha csak erre vártak volna, a fák és a bokrok közül, a falu házainak irányából fegyveresek vették össztűz alá a roncsot. Miközben az autókból kiugráló és biztonságos pozíciót felvevő katonák nyomjelzős lövedékek százaival szórták a támadókat, a teljesen elcsendesedett első Humvee-ban senki sem mozdult. Sem Gerrard, sem Roger, sem pedig Al. Senki…

A sort záró autó nem sérült meg, de a szerencsétlen birkából ők is kaptak rendesen. Miközben Sands és emberei a Humvee-ból kiugrálva viszonozták az ellenséges tüzet, Charlie és Scarlett a parancsnak megfelelően a nyakukat behúzva, fejükre hulló üres hüvelyek között rettegve figyelték az eseményeket.

Illetve csak Charlie tette azt, mert a lányon egyáltalán nem látszott, hogy félne a csatától vagy a haláltól. Mi történhetett vele az elmúlt években, amíg nem találkoztak? – gondolta Charlie éppen akkor, amikor egy RPG rakéta süvített el mögöttük, kishíján leszakítva a Humvee hátulját.

Sands kopogott be a szélvédőn.

– Kifelé, be a kocsi mögé! – próbálta túlkiabálni a csatazajt, aztán a rádiójába kezdett beszélni. – Haley, itt Sands! Húzzatok vissza, kilőtték RR-éket!

Aztán felemelte a fegyverét és ismét tüzelni kezdett a romok közt bujkáló ellenségre.

Egy perce tartott már az összecsapás és a por végre teljesen elült. A katonáknak sikerült megtisztítaniuk az út egyik oldalát: ott féltucatnyi támadó holtteste hevert az egyre növekvő sötétségben. Így most a falu felőli részre, a házromra és a csenevész fákra, bokrokra zúdíthattak össztüzet. Ahogy Charlie és Scarlett a biztonságos oldalon kimásztak a terepjáróból, két könnyebben sérültet vettek észre, akiket a lövéssorozatok között a csapat egészségügyi katonája látott el.

Az első Humvee-val eddig senkinek sem volt ideje foglalkozni. Scarlett a fedezékéből most odanézett, mozgolódást látott a roncsban. Roger főtörzs és a lövész, Gerrard tizedes kászálódtak kifelé koszosan, véresen, szakadt egyenruhában. Még kábák voltak a robbanástól, mégis próbálták kiráncigálni a mozdulatlan sofőrt a kormánykerék mögül. Scarlett ekkor vette észre a rongyos, porral vastagon befedett testet, ami a leszakadt ajtó helyén, a kocsiból félig kilógva, karjaival a földet érintve hevert tehetetlenül. Az arca merő vér és húscafat volt, a sisakját lerepítette a légnyomás, de a lány még így is felismerte…

– AL! AZ OTT AL! – kiáltotta Scarlett, majd kiugrott a Humvee fedezékéből és futni kezdett a roncs felé.

Charlie döbbentett nézte Scarlett őrült akcióját.

– SCARLETT, ÁLLJ MEG, TE HÜLYE! – üvöltött utána és bár a pulzusa az égben járt, az adrenalin majd szétrobbantotta a testét és úgy érezte, elájul a félelemtől, de a lány után vetette magát.

Őrült ez a csaj? Vagy nem érez félelmet? – villant át az agyán, amikor fél szemmel látta, ahogy az egyik fa mögül szakállas fegyveres emelkedett fel és egyenesen Scarlettet vette célba. Lőni azonban már nem volt ideje, mert a harmadik Humvee lövésze egy hosszú gépfegyversorozattal leszedte.

– Érkezünk, RR! – reccsent meg Sands rádiója és a falu felett feltűnt a két Apache helikopter.

– Állj már meg! – kiáltott Charlie a még mindig rohanó Scarlett után.

Valahonnan a semmiből egy újabb RPG rakéta érkezett, elsuhant mögöttük, telibe kapta a harmadik autót, de szerencséjükre nem robbant fel: lepattant a páncélzatról, végül nem messze onnan, a talajon robbant fel. Bár sérülést nem okozott nekik, de Charlie-t és Scarlettet is letaszította a lábáról: nagyot nyekkenve értek földet a Humvee mögött. Lövedékek pattogtak körülöttük, ezért Charlie megpróbálta leszorítani, a földön tartani a lányt. Scarlett azonban nem hagyta magát.

– Maradj már lent! – szólt rá Charlie idegesen erőlködve.

Scarlett nyögve szembefordult vele és a szemében olyan, félelem nélküli aggodalom és elszántság tükröződött, ami teljesen elgyengítette Charlie-t.  Engedj el, meg kell mentenem őt – mondta szavak nélkül a lány tekintete és Charlie érezte, Scarlett lassan kicsúszik a kezei közül.

– Ne hagyj itt! Ne menj el megint!

Charlie maga sem tudta, hogy kijött-e hang a torkán vagy a szája csak szótlanul formálta a szavakat, de úgy tűnt, nem tudja a lányt visszatartani.

Scarlett lassan, de határozottan kiszabadította magát és a csatával mit sem törődve kúszni kezdett a jó tíz méterre füstölgő roncs felé, ahol Roger és Gerrard viszonozták a tüzet, míg a sofőrjük lassan éledezett mellettük.

Al még mindig nem mozdult!

– Sands, hozzátok a Hernyót, vessünk véget a bulinak! – kiáltott Roger a rádiójába, miközben az őrmesternek integetett.

– Vettem, RR, odapörkölünk – válaszolt Sands és visszaintett. – Hazazavarjuk a népet!

Charlie szíve a torkában dobogott, ahogy Scarlettet látta kúszni a sérült autó felé. Még három méter… a lány semmivel sem törődve közeledett Alhez… még kettő… lövedékek süvítettek el felette és tépték fel a talajt körülötte… még egy… és…

…és odaért! Scarlett a biztonságos oldalon feltépte az ajtót, majd félig bemászva megragadta Al szakadt nadrágszárait és berángatta a kilógó testet.

– Mit csinál? – vette őt észre Roger, de nem kapott választ a kérdésére; helyette egy sokadik RPG süvített el közvetlenül mellettük és robbantotta apró szilánkokra az egyik fa törzsét.

A helikopterek közeledtek, de még mindig nem értek oda hozzájuk – jó tíz másodpercnyi idejük volt hátra, hogy beszállhassanak az összecsapásba.

Charlie elképedve figyelte a lányt, majd összeszedte minden bátorságát és ő is elindult Scarlett után. Nem variált a kúszással, felpattant és rohanni kezdett a roncs felé. Még soha életében nem szedte ilyen gyorsan a lábát!

Sands éppen egy nagykaliberű, duplacsövű fegyvert vett ki a terepjáróból, amikor meglátta a kétszemélyes mentőakciót: Charlie majdnem szabályos tigrisugrással vetette be magát Scarlett mögé és kis híján elsodorta a lányt.

– Hülye civilek! – morogta Sands és kibiztosította a fegyvert. A futurisztikus szerkezet mindkét oldalán ovális tár volt, amikből egy-egy vezeték vezetett a csőig. Sands meredeken felemelte a Hernyót, majd meghúzta a ravaszt: csendes pukkanással, majd süvítő hang kíséretében az egyik vastag vezeték kiszáguldott a csőből és harminc métert repülve a fák közé érkezett. Sands újra lőtt, a második, hernyószerű vezetéket az épületrom leomlott falai közé küldte, úgy, hogy mindkettő huzal vége a fegyverben maradt.

A kilőtt Humvee-nél Scarlett és Charlie sikeresen visszacibálták Al mozdulatlan testét a roncs biztonságos oldalára. Roger főtörzs felettük állva lőtte az ellenséget, majd a mozdulatlan testre nézett és szó nélkül bekapcsolta a rádióját.

– Egy ember elesett – közölte szenvtelen hangon. – Ismétlem: egy civil meghalt.

A porban hanyatt fektették Alt. A feje, a felsőteste csupa merő vér és húscafat volt – reménytelenül halottnak tűnt. De Scarlett még reménykedett, ezért gyors mozdulatokkal megtisztította a tudós arcát.

Húsz méterrel távolabb Sands őrmester kiabálta túl a csatazajt.

– ROBBANTÁS! ROBBANTÁS! – üvöltötte.

– Neki már vége – magasodott Scarlett fölé Roger főtörzs. – Később majd elvisszük a testét, keressenek inkább fedezéket!

Az amerikaiak lehúzódtak, Sands őrmester megnyomott egy gombot a Hernyón, mire a kilőtt vezetékek egymást követő, sorozatos detonációkkal felrobbantak. Emberi sikolyok hallatszottak, a fák és a romok közül, fa, por, törmelék és ruhafoszlányok repültek szerteszét. Pár pillanatig síri csend borult a csatatérre, csak a visszahulló apró darabok és a közeledő Apache-ok zaja hallatszott, majd…

…az életben maradt ellenállók újabb, még hevesebb lövöldözésbe kezdtek! A házak takarásból egy pick-up érkezett az erősítéssel: az autó lefékezett és a platójáról féltucat újabb támadó ugrált le!

Scarlett szakszerű mozdulatokkal megvizsgálta a tudóst: két kézzel ráfogott Al lábaira, majd karjaira és végigtapogatta azokat. Vérző sebeket keresve ugyanezt a mozdulatot megismételte a hátán és a mellkasán is.

– NINCS RAJTA SÉRÜLÉS! – próbálta túlkiabálni a zajt. – MÉG ÉL!

Roger főtörzs hajthatatlan volt:

– Menjenek innen! HALOTT!

– Kemény tűz alatt vagyunk, RR! – vágott közbe Gerrard tizedes. – Hol vannak a helikopterek?

Hosszú gépfegyversorozat kopogott végig a terepjáró oldalán, mire mindannyian lekuporodtak.

És ekkor mintha csendes, a harc tombolását csitító szellő suhant volna át felettük! A csatazajt hirtelen messziről, tompán hallották, nyugalom, békesség borult föléjük egy pillanatra. Charlie és Scarlett meglepetten néztek az égre.

Talán csak egy röpke másodpercig tartott az egész, a csendet hozó védőburok elillant, aztán hatalmas szél támadt és apró porszemcsék milliói lepték be őket. Majd egyre erősödő, süvítő hang rohant feléjük minden más zajt elnyomva…

Aztán a következő pillanatban fülsüketítő robajjal Cochise 1 és Cochise 2 húztak el felettük. Gépfegyvereikből lángoló poklot szórtak a támadókra. Az ég szinte nappali világosra váltott a nyomjelzős lövedékek százai nyomán, ahogy azok a végítéletet megidézve lecsaptak a fegyveresekre. A helikopterek végül szétváltak és jobbra-balra emelkedve elhúztak a csatatér felett.

– Menjenek már innen! – kiáltott Roger újra a két útban lévő civilre.

– Nem halott! – üvöltött vissza Charlie, miután Scarlett után ő is megvizsgálta Al pulzusát: a szíve gyengén vert, de életben volt! – Narkolepsziás!

– Mi? – kérdezett vissza az őrmester, majd megeresztett egy sorozatot.

– NARKOLEPSZIÁÁÁÁÁÁS!

– Micsoda? Drogos?

– BETEEEEEG! – kiáltotta Scarlett türelmetlenül, miközben Al arcát masszírozta. A tudós halkan felnyögött és lassan kinyitotta a szemét, tekintete teljesen zavarosnak tűnt, látszott, nem fogja még fel, hol van.

Roger a falu tíz méterre lévő első háza felé mutatott: a vályogkerítésen egy RPG ütötte nagy lyuk tátongott.

– Ha él, akkor vigyék fedezékbe! Itt szétlövik magukat – mondta, aztán elővette a rádióját. – Haley, Wukovich, meg kellene tisztítani a terepet a házak felé.

– Oké… – hallatszott szinte egyszerre mindkét pilóta hangja.

A két helikopter megfordult, majd újra a harctér fölé repültek, hogy véget vessenek a lövöldözésnek.

– Rárepülünk. Én kezdem – szólt a rádióból Haley.

– Rendben, takarítok utánad – válaszolt a társa.

Al aléltan feküdt a Humvee mellett és még mindig zavaros volt a tekintete. Távolabbról, a fák közül egyre elszórtabb lövöldözés hallatszott.

A tudós lassan felemelte a fejét, mire Scarlett hajolt föléje:

– Al, robbanás történt, de minden rendben lesz.

– A nyakánál fogják meg a repeszállót! – okította őket Roger főtörzs. – Ha jelt adok, cibálják át oda, a lyukon keresztül. Így csinálják…

– Tudom, tudom, nem gond – válaszolta a lány türelmetlenül.

Scarlett a megfelelő helyen megragadta Al repeszálló mellényét, majd a tétovázó Charlie kezét is odatette.

– Együtt könnyebben megy – mosolygott Charlie-ra.

– Oké, kislány, készüljenek! – szólt Roger és tüzet nyitott a fák közé, mögötte ugrásra készen Scarlett és Charlie lapultak, hogy a jelre Allel meginduljanak a fedezék felé.

– Jöjjön hát a pokol – hallatszott Haley pilóta hangja és helikoptere tűzelőállásba emelkedett.

Felüvöltöttek a gép fegyverei és a sorozat lekaszált három, a falak mögött lapuló ellenállót. Aztán egy AGM-114 Hellfire rakéta indult útjára: cikázva átszáguldott a terep felett és telibe találta a támadók éppen indulni készülő pick-upját. A sofőr már hiába adott gázt, egy méter megtétele után ő és az autó is egy hatalmas robbanás lángjában tűntek el.

– Takarítót kérünk – szólt Haley, miközben az ezerfelé szétrepülő roncsdarabokat figyelte.

Felhúzta a gépét és a helyét rögtön Wukovich vette át, megállíthatatlan pusztítást szórva a még ezek után is életben maradt támadókra.

– Menjenek! – intett Roger főtörzs, mire Scarlett és Charlie rohanni kezdtek, maguk után vonszolva Alt.

A tüdejük zihált, a lábuk elgyengült, ahogy görnyedten, a fedezőtűz takarásában cibálták Alt a falon tátongó lyuk felé. Három méteren túl voltak… ötön… folyamatos gépfegyverzaj süketítette meg őket… hét méter már meg volt… felporzott a talaj körülöttük: valamelyik ellenálló mindent túlélt és viszonozta a tüzet… kilenc… Charlie fájdalmasan felkiáltva a fenekéhez kapott… tíz… botladozva, szinte vetődve estek be a lyukon, halomban egymásra zuhanva.

Túlélték!

A két Apache nagy kört írt le, majd infrakameráikkal a terepet pásztázva, elhúztak a fejük felett. Charlie, Al és Scarlett egymáson feküdtek és ügyetlenül lökdösődve próbáltak talpra állni. Charlie feneke iszonyatosan fájt a vérrel átitatott nadrágja alatt, a szeme könnyezett a fájdalomtól és tisztában volt vele, hogy valaki eltalálta – de még sem ereje, sem pedig bátorsága nem volt ahhoz, hogy megnézze a sebet. Scarlett alig kapott levegőt, de megpróbált kimászni a rakás legaljáról, Al pedig erőtlenül forgolódva, sikertelenül próbált felülni – a feje hasogatott és iszonyúan tompa volt.

Charlie négykézlábra emelkedett. Csak ekkor vette észre, hogy pár méterre két fiatal, húsz év körüli fiú áll velük szemben. A sötétség árnyékot borított rájuk, de Charlie jól látta, hogy mindketten szovjet gyártmányú, módosított AK géppisztolyt szorongattak a kezükben. Talán most vettek részt először fegyveres összecsapásban és úgy gondolták, a fal mögött elbújva túlélhetik a mészárlást. A keze remegett, ahogy a három földön heverő embert nézték. Charlie még mindig négykézláb, dermedten állt, amikor Scarlett is észrevette a fiúkat. És ekkor az egyik fegyver lassan, nagyon lassan felemelkedett. Scarlett még mindig hasalt, de már semmit sem tehetett! Charlie is csak annyit, hogy védekezőn maga elé emelte a kezeit. Az AK csöve egyenesen rájuk irányult…

…és ekkor Charlie tekintete találkozott az éppen ölni készülő fiú tekintetével – mindkettejük szemében ugyanaz a rettegés…

A két Apache újra eldübörgött felettük. A fiú remegő ujja meghúzta az elsütőbillentyűt. És semmi sem történt! Vagy a fegyver nem volt felhúzva, vagy kibiztosítva vagy...

Két rövid géppisztolysorozat csattant fel közvetlenül mögöttük és a fiúk összecsuklottak. A rájuk célzó AK végül elsült és miközben a testek a földre zuhantak, a kilőtt lövedékek végigszántották a talajt Charlie-ék között, de szerencséjükre egyiküket sem sebesítették meg.

Al nyögve felült.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte erőtlenül, zavaros tekintettel.

Egy-két, vaktában elsütött, inkább csak ijesztgető, mint pusztításra szánt lövés dörrent még a sötétben.

Aztán csend lett.

 

A kamerát szorongató férfi megnyomta az OFF gombot és a HD felvevő kijelzője elsötétedett. Nem volt már mit tennie: életben maradt társai elmenekültek, a mellé testőrként állított fegyveres már holtan feküdt valahol hátrébb. Két nyomjelzős lövedék érkezett a konvoj irányából, épphogy csak elkerülve a kamerást. Ezek felrakták az éjjellátókat – gondolta és görnyedten lopakodva elmenekült az elcsendesedett csatatérről.

(folyt.)

A rotorok hangosan kerepeltek, a jelzés nélküli Black Hawk harminc méterrel a sivatag felett suhant. Alatta aszfaltutak, személyautók, üzemanyagszállító kamionok, katonai konvojok, majd itt-ott kisebb városok és poros falvak tűntek fel.

A helikopter nyitott rakterében Schwager és Stevie ültek a menetiránynak háttal, velük szemben pedig sisakban, porvédő szemüvegben a civil utasok. Al félrebukott fejjel aludt, középen Charlie az ülést markolva, rettegve kukucskált ki a lent elsuhanó tájra, míg Scarlett éppen javában telefonált.

Schwager intett neki és kimutatott a helikopterből. Odalent, a sziklás dombok mögé bújtatva megerősített katonai bázis tűnt fel. Magasan a levegőben, egy póznán amerikai zászlót lobogtatott a szél.

Scarlett rámosolygott a kontraktorra, majd felemelt hüvelykujjal jelezte: minden okés!

– Ed, most leteszem – szólt a mobilba. – Akkor mindent tudsz, majd várunk!

A Black Hawk éles ívben befordult – mire Al előrebiccentve felébredt, Charlie-nak pedig még kétségbeesettebben kellett kapaszkodnia –, majd gyors ütemben süllyedni kezdett.

           

Négy Humvee-ből állt a tervezett járőr, amit most katonák hada vett körül, hogy fegyvereket, lőszert, felszerelést és saját, személyes cuccokat pakoljanak fel a terepjárókra. A bázis állományának legalább fele az előkészítéssel és készülődéssel volt elfoglalva, amikor a Black Hawk lassan leereszkedett a helikopter platformra. Két fegyveres kontraktor érkezett vele, akik három civilt kísértek biztonságos távolságra, a forgó rotoroktól.

Már megint három újságíró? Újabb címlapsztori készül valamelyik országos lapba? Dokumentumfilmet forgatnak a Discovery vagy az HBO részére? Csak egy órával a tényleges érkezésük előtt derült ki, hogy polgáriak jönnek a táborba a legnagyobb titoktartás mellett, de az elméletek gyártása máris megindult a jól informált katonák között. Egyesek top secret CIA-akcióról beszéltek, egy átállt ellenálló parancsnok kimenekítéséről, szigorúan titkos fegyverkísérletről vagy a Moszad Irán elleni szabotázsakciójának előkészületeiről, de egymás közt pusmogva elhangzottak ezeknél elszálltabb összeesküvés-elméletek is.

Persze, mind mellé talált, hiszen az unatkozó katonák túlpörgetett agya oda is a legmeredekebb dolgokat fantáziálta, ahol csak egy szimpla – és még mindig bizonytalan kimenetelű – kutató expedícióról volt szó.

Az addigi pártfogoltjaiknak búcsút intő Schwagerrel és Stevie-vel a fedélzetén a Black Hawk pár perc múlva újra a levegőbe emelkedett. Ahogy a gép már jó ötven méterrel a fejük felett járt és a felkavart por elülni látszott körülöttük, egy őrmester lépett a már sisak és szemüveg nélkül álldogáló Charlie-ékhoz.

– Jelenésük van Briffon ezredesnél – kiabálta túl a zajt és intett, hogy kövessék őt a parancsnoki épülethez.

Bent mindenütt egyenruhások nyüzsögtek, papírokkal, aktákkal szaladgáltak vagy éppen nagy hangon a beosztottaikat osztották ki. Máshol kisebb csoportok beszélgettek nyugodtan, a küldetés részleteit megvitatva – az irodákban a szokásos, indulás előtti felhajtás káosza uralkodott.

Ahogy Charlie és társai beléptek, árnyékot vetettek a legközelebb álló csoportra. Azok felnéztek, egyikük, egy Briffon névtáblát viselő tiszt kivált közülük és az érkezőkhöz lépett.

– Szóval, maguk azok a civilek, akik megkeserítik az életemet, igaz?! – üdvözölte őket pattogó, katonás hangon.

– Igen. Nagy valószínűséggel – válaszolta Scarlett. – De nem zavarunk sokáig.

– Na, ezzel én is nagyon egyetértek. Nem tudom, milyen összeköttetéseik vannak maguknak, kislány, de fentről – mutatott felfelé – jó magasan fentről szóltak ide, hogy szorítsak maguknak helyet a sarokban.

– Előre is köszönjük – szúrta közbe Al óvatosan.

– Még ne tegye! Szerencséjükre még pont időben csörgött ide a jóakarójuk. Csatlakozhatnak a most induló járőrhöz, de emiatt Amedi felé kitérőt kell tenniük a fiaimnak, aminek nem nagyon örülök. Ott majd lepakolják magukat és mehetnek isten hírével, egyedül maradnak. Nincs retúrjegy, a határvidékről már csak gyalog jöhetnek vissza…

Scarlett szélesen rámosolygott.

– Nem lesz semmi gond, uram, már minden lépésünket megterveztük. Várnak ránk.

– Ahogy érzi, kislány, de azt most mondom, ha támadás éri a konvojt, a fiúk nem magukkal foglalkoznak majd, hanem a támadókkal. Úgyhogy vigyázzon a formás seggére! Értve? Nem szeretném, ha pont az én felügyeletemre bízott civileket lőnék halomra. Mert akkor fentről egy-két bakancsot a én seggembe is vígan beleállítanának. Értve?

– Értve, uram – bólogatott a lány szorgosan.

– Felszerelést kapnak, repeszálló-mellény és sisak jut maguknak is, fegyverről ne is álmodjanak. Vigyázzanak magukra és ne hozzanak bajt a fiúkra. Lelépni!

Briffon intett az egyik, oldalt álló őrmesternek, aki éppen a katonáit igazította el – az alacsony katona rövid kefehaja alól fáradt, karikás szemekkel, szigorúan nézett a civil jövevényekre.

– Sands őrmester, kísérje ki a civileket!

Sands biccentett, majd kifelé tessékelte a hármast.

– Na, gyerünk, ne féljenek, hogy poros lesz a balett-cipőcskéjük!

Odakint kavargó por fogadta őket – de ezt nem csupán az állandóan fújó enyhe szél miatt. Távolabb, a négy Humvee és a gyülekező emberek mögött két Apache helikopter lassan forgó lapátjai keverték fel az apró szemeket és lökték a katonák közé.

A gépjárműparancsnokok az utolsó eligazítást hallgatták. Páran még ládákat, lőszert pakolásztak az autókba, de egy tucat katona odébb sisak nélkül, fél térdre ereszkedve csoportosult. Egy főtörzsőrmester állt középen, pár társával együtt multicam mintázatú Szent Bibliát fogott a kezében.             

– Mi van itt? – kérdezte Charlie.

– Roger főtörzs csoportterápiája – mondta enyhe éllel Sands.

– Imádkozásnak tűnik – tette hozzá Al.

– …hiszem, hogy a te hatalmad megment engem a gonosz torkából – mondta éppen Roger főtörzs –, mert „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Ámen!

Az összes, imában részt vevő katona egyszerre ismételte:

– ÁMEN!

Briffon ezredes jelent meg a parancsnoki épület ajtajában és végignézett a katonáin. Hangja betöltötte az egész bázist:

– Indulás, emberek! Jöjjenek vissza épségben!

A katonák szétszéledtek, ki-ki a saját Humvee-jéhez sétált, a helikopterek motorja magasabb fordulatra pörgött és egyre nagyobb port kavart a járőrök körül.

Sands őrmester bekapcsolta a Humvee-ja vázához drótozott, ütött-kopott kazettás CD-lejátszót – hónapokkal korábban pár dollárért a támaszpontra bejáró iraki melósok egyikétől vette. Pár másodperc múlva még az Apache-okat is túlharsogva kemény rockzene harsant fel – Charlie, az egykori, volt tinimetálos a P.O.D. Satellite című számának zúzását ismert fel benne.

Felkerültek a sisakok, a géppuskások felhúzták fegyvereiket, a gyalogosok elhelyezkedtek a kocsikban, a biztosító Apache-ok a levegőbe emelkedtek.

Sands eltűnt a nagy készülődésben, Charlie, Al és Scarlett magukra hagyva álldogáltak a kavargó porban egészen addig, amíg Roger főtörzs oda nem futott hozzájuk.

– Újoncok, öltözzenek be! – mondta, majd körbenézve elkiáltotta magát. – Sands!

Valahonnan a hátuk mögül Sands őrmester hangja harsant:

– Roger, Roger! Na, husik, egy kicsit kidekoráljuk magukat, hogy legalább egyben legyenek kipostázva.

Intésére két katona sisakokat és repeszálló mellényeket vett ki Sands Humvee-jából, majd elkezdték beöltöztetni a három civilt.

Pár perccel később nyílt a támaszpont kapuja és a konvoj terepjárói lassan kigurultak az aszfaltútra. Kellő biztonsági távolságot tartva haladtak az autók. A lőtornyokban mindenre figyelő lövészek pásztázták a környéket. A biztonságot növelendő, a legelöl haladó Humvee-ra még egy drótvágó szerkezetet is felszereltek, amit az úton keresztbe kifeszített lefejező-huzalok semlegesítésére barkácsoltak össze.

Az újonnan érkezettek kissé megkavarták a terepjárók ülésrendjét, így a parancsnokoknak újabb percekbe telt, mire a katonák átszervezésével helyet tudtak szorítani a civileknek. Végül Al Roger főtörzs mellé került az első autóba, míg Scarlett-nek és Charlie-nak Sands örmester mellett a legutolsó Humvee-ban jutott hely.

Mint Wagner és a Valkűrök lovaglása az Apokalipszis, most-ban, a P.O.D. Satellite-ja modern indulóként dübörgött a fülükbe. A konvoj utazási sebességre gyorsult, Charlie pedig kíváncsian kikukucskált a járműből: iraki kisfiúk futottak kiabálva, integetve a kocsisor nyomában. Az utolsó Humvee toronylövésze mosolyogva visszaintett nekik. Aztán egy tapasztott vályogfal mellett gurultak el a terepjárók: a helyiek asztalt állítottak a fal árnyékába. Néhány idősebb és fiatal férfi ülte-állta körül az asztalt. Ahogy a konvoj tovább hajtott, az idősebbek, az iraki-iráni háború és az Öböl-háború szörnyűségeit megélt veteránok belenyugvásával nézték az idegen katonákat. Ám az egyik tizenéves fiú nem volt ilyen nyugodt: ő dühtől szikrázó szemmel köpött az elhaladók után.

A kis település szélére értek, Charlie már meg sem lepődött azon, hogy két, mérgesen csaholó kutya eredt pár száz méter erejéig a kocsisor nyomába.

           

Koszos magnéziumégők világították meg a rövid zsákutcát.

Az utca legvégében a búra nélküli lámpatest alól sejtelmes, vészjósló fényt árasztva egy erőtlen égő villogott az egymásnak tolt kukák és szemétkonténerek felett.

Két oldalt ütött-kopott, öreg autók álltak félig a járdán, félig az úttesten parkolva, hogy a málló vakolatú, rozsdás tűzlépcsőjű házakban lakók helyet adjanak a hajnalban érkező kukásautónak.

Maxim járt korábban Európa legtöbb metropoliszában és a csillogó belvárosok mellett ismerte a szegényebb, lepusztult negyedeket is. Hiszen ő is egy ilyen környékről indult el még évtizedekkel korábban – de mostanra már meggyűlölte, ha nagy ritkán hasonlóan proli helyekre kellett mennie az ügyeit elintézni. Ilyen esetekben általában Grigorii-t vagy Hrottival megerősítve a busás fizetést felmarkoló ügyintézői egyikét küldte tárgyalni.

A sötét Ford lassan begurult a zsákutcába, majd a sofőr Maxim intésére megállította az autót. Nem kapcsolta le a motort, hogy a kijáratot elállva probléma esetén ne csak a saját távozásukat könnyítse meg, de a lehetséges ellenlábasok menekülését is megakadályozza. Az ajtók kinyíltak, de Maxim várt, amíg Hrotti, majd Grigorii, végül két emberük is kiszállt. Miután felmérték a terepet és biztonságosnak ítélték a helyet, Grigorii bólintott. Maxim is kilépett a csendes éjszakába, beleszagolt az állott, a háztömbök között megszorult nyári levegőbe. Kezében vékony mappát tartott, lassan, de magabiztosan elindult a zsákutca vége felé. Önkéntelenül is felvette tiszteletet parancsoló, szálfaegyenes testtartását, ezzel is sugározva, hogy tisztában van azzal, neki nincs mitől tartania a legfélelmetesebb sötétségben sem. Léptei halkan koppantak az aszfalton és már az utca közepén járt, amikor az árnyékok mélyén alig észrevehető mozgást vett észre. Csak egy tizedmásodpercig tartott, de nem kerülte el Maxim figyelmét. Megállt.

– Késett, Maxim – hallotta a mély hangot; gazdája egyértelmű arab akcentussal beszélte az angolt.

– Én mindig időben érkezem – válaszolta Maxim.

– Az emberei? – kérdezett vissza a hang.  

Maxim rövid arab mondattal válaszolt.

Az ismeretlen hang egy pillanatig meglepetten hallgatott.

– „Az ember akkor van biztonságban, amikor egyedül van” – ismételte angolul. – Látom, bölcs és óvatos ember. Emellett a kiejtése is tökéletes.

Maxim a zsákutca legvégét fürkészte, de a vibráló fény alatt, a kukák között nem látott mozgást – valóban biztonságban volt.

– Mi lesz a mostani feladatunk? – kérdezte a mély hang.

– Ők hárman… – mondta Maxim és felemelte a mappát.

A sötét árnyék megmozdult, egy kéz nyúlt ki a halvány utcai fénybe – a kézfejen csak három ujj volt ép: a hüvelyk- és a mutatóujj helyén egy-egy régen behegedt csonk éktelenkedett. A kéz elvette a mappát és belelapozott: Charlie, Al és Scarlett fotóit pillantotta meg.

– Mindegyiküknek meg kell halnia – tette hozzá Maxim. – Jelenleg valahol Irakban tartózkodnak, de az amerikai jelenlét miatt mi nem férhetünk hozzájuk.

– Ááá, igen, Amerika. Ne aggódjon…

– Nem szokásom.

– …ellenálló testvéreink megtalálják őket. Ha vannak velük amerikaiak, ha nincsenek.

– A vérdíj a szokásos és minden anyagi segítséget megkapnak, amire szükségük lehet a kiadásaik fedezéséhez. Siker esetén némi bónuszt is juttathatunk.

Az árnyalak közelebb lépett.

– Alkatrészek? – kérdezte és most először tűnt izgatottnak a hangja.

– Vegyi anyagok vagy más egyéb, de csak tökéletes végrehajtáskor.

– Nem fog csalódni, Maxim, önfeláldozó mártírokból mindig túlkínálatunk van – hallatszott a lelkes, de cinikus felelet.

– Mondja maga innen, a Nyugat kényelmes biztonságából. De kérdezze meg az otthon maradt testvéreit.

Csend volt a válasz.

– A pénz holnap reggel a számláikon lesz – zárta le a tárgyalást Maxim és megfordult, majd magabiztos léptekkel elsétált.

A sötétből egy jól fésült, ápolt szakállú, drága, szabott öltönyt viselő arab férfi lépett elő. Vele szemben, az utca túloldalán három, hasonló kinézetű társa vált ki a sötétségből – mindannyian géppisztolyt tartottak a kezükben.

– Mindig öröm Önnel üzletelni, Maxim! – szólt üzletfele után az öltönyös tárgyaló.

Maxim már majdnem az autójánál járt, mégis meghallotta a férfi szavait. Féloldalt fordította a fejét.

– „Akik ugyanazt az üzletet művelik: ellenségek.” – válaszolta tökéletes fárszi nyelven.

(folyt.)

A hatalmas, három szobából álló luxuslakosztály teljesen üresnek tűnt. A domináló arany, fekete és barna színű függönyöket, kárpitokat, bútorokat rejtett lámpák világították meg halványan. A nagyvárosi este fényei ide, legfelülre a 12B emeletre is felértek, ám a lenti forgalom zaját kizárták a vastag üvegtáblák.

Bent csak a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogás zaja hallatszott. A nappaliban álló asztal közepén tucatnyi gyönyörű, tükörfényesre törölt alma pihent egy nagy üvegtálban. Oldalt bekapcsolt laptop világította meg az asztal sarkán álló éggömböt és a mellé tornyozott, csillagászattal és csillagjóslással foglalkozó könyveket. Az asztal másik sarkán pedig, láthatóan kiemelt helyen egy aranykeretes fénykép állt.

A tusolás zaja elült, rövid matatás után nyílt a fürdőszoba ajtaja, majd a kiáramló fényben és párában fürdőköpenyt magára terítő magas férfi jelent meg. Végigsétált a szobáig vezető rövid, kőburkolatú folyosón és mire a világot kizáró ablakhoz ért, a kellemes padlófűtés már szinte fel is szárította a talpai és hat-hat lábujja által hátrahagyott víznyomokat.

Odalent éppen felkapcsolódtak az utcai lámpák. Maxim egy darabig még figyelte a nyüzsgést, a gyalogosokat, a reklámok és a járművek fényeit, majd az asztalhoz lépett, a tálból kivette a legpirosabb almát és beleharapott. Szórakozottan forgatott egyet a csillaggömbön, majd leült és mialatt az égbolt többször is elsuhant a szemei előtt, mappákat pakolt ki az asztal alatt álló bőrtáskájából.

A félig evett almát visszarakta a tálba és minden papírt kipakolt a táskából.

Külön rakta a saját mappájának anyagát és külön a Toplitz-tóból kihalászott, többé-kevésbé olvasható iratokat. A legutolsó, kilencedik láda átvizsgálásakor már semmi újdonságot nem találtak, úgy tűnt, csak horogkeresztes, hivatalos iratokat tartalmazott: a műveletet végrehajtó egység levelezését, jegyzőkönyveit, személyi- és eszköznyilvántartását, parancsait és más, érdektelennek tűnő katonai irományt. Maxim úgy döntött, ezeket később futja át, hátha talál bennük utalásokat egyéb kutatásokra, esetleg máshol elrejtett, értékes tárgyakra vagy iratokra.

Végigsimított a ládából előkerült, ázott mappa fedőlapján. A birodalmi sasos pecsét már csak lila foltként csúfította a papírt, de a borító jobb felső sarkába golyóstollal rajzolt és besatírozott, mindkét szárán lépcsőzetes formájú valami egész szépen megúszta az elmúlt évtizedek víz alatti pihenését. Maxim szétkötötte a mappát összefogó fonalat, lassan, szinte szertartásosan kinyitotta a paksamétát és feltárult előtte a több száz egykori náci kutatás egyikének teljes anyaga…

…aztán minden mondatot átolvasva, minden fényképet, rajzot kielemezve, lapról-lapra, figyelmesen tanulmányozni kezdte az iratokat. Egy órát ült így az asztalnál, lassan lapozgatva. Az adatok legapróbbjára is odafigyelt és minden információt magába szívott. Nem sejtette, hogy valójában milyen munka, mennyi keresés vezetett odáig, hogy Hitler tudósai rábukkanjanak az adatokra és rendszerezzék azokat.

De ez már nem is érdekelte, hiszen útjának következő lépései egyre világosabban rajzolódtak ki előtte. A hivatalos, birodalmi papírra vetett jegyzetek és lepecsételt fotók itt-ott hiányosak, nehezen olvashatóak voltak, ám Maxim saját jegyzeteit felhasználva tökéletesen kiegészíthette azokat.

A trón… az ősök… a kapu… a hegyi emberek… Mind, mind összeállt.    

Elégedetten állt fel, egy újabb almába harapott bele és az ablakhoz sétált. De nem a városi forgatagot figyelte. Gondolatai a nem is olyan távoli jövőben jártak; abban a jövőben, amelyben a saját, a bildenburgi bohócoktól független, erős szervezetét igazgatja majd.

Az ajtó halkan kinyílt, de Maxim nem fordult meg, hogy megnézze az érkezőt.

– Uram, jelentették, hogy a műholdak Irakban észlelték őket – hallotta Grigorii hangját. – Törökország van hozzá a legközelebb, készítsem a gépet?

– Igen. Amúgy is a környékre készültünk– válaszolta Maxim rövid gondolkozás után. – De előtte még egy üzleti ügy.

A háta mögött csendben bezáródott az ajtó, Maxim pedig ismét nagyot harapott az almából és tovább nézte az éjszakai várost.

Pár perc után megfordult, az asztalhoz lépett és a kezébe vette az aranyszínű keretbe foglalt fotót. Elgondolkozva nézte, mialatt a képről egy nagyon boldog, dús, vöröses, göndör hajú nő két, mosolygós, tíz év körüli szőke ikerlány nézett vissza rá.

Bár sikerének kapujában állt, Maxim most nagyon magányosnak érezte magát.

 

Giddon szokásos, kényelmes pózában, asztalra dobott lábakkal üldögélt az irodájában, mellette a Macska a galambok között hevert, de most nem Agatha Christie-vel foglalkozott: az ölében egy újabb halom, Hammond iratai közül való papír hevert. Azokat nézegette, lapozgatta, közben a déli napfényben fürdőző New Yorkot figyelte elgondolkozva.

Pár, a természetben lefotózott, nagyméretű kőgolyóról készült kép került a kezébe. Néhány közülük sűrű erdőben, fák között, bokrok aljában állt félig kiásva, pár kisebb-nagyobb egy patakmederben hevert, míg a legutolsók jól láthatóan gondozott pázsiton, egy ház udvarán megtisztítva álltak. Mellettük mosolygó férfi, akinek a leghatalmasabb kőgolyó egészen a derekáig felért. Egy fehér papírlap következett, amire Hammond megsárgult újságkivágást ragasztott. Giddon próbálta kibogarászni a szöveget, de idegen nyelven írták a cikket, úgy tippelt, valamilyen latin betűs, szláv nyelvű újságból ollózhatták ki. A cikk szövegébe tördelve egy férfi rossz minőségű fotóját nyomtatták. Egy másikon pedig olyan kisváros képét látta, ami fölött erdős, füves, nagyjából piramis-formára hajazó hegy magasodott. Újra megpróbálta kisilabizálni a szöveget, de végül csak egy – dőlt betűvel szedett – nevet tudott kiolvasni: Peter Zavidovic. Megnézte a cikkben szereplő portrét. A rossz minőség ellenére is ismerős volt valahonnan. Még szép! Előkotorta a kőgolyók fotóit és a legutolsón tényleg ott mosolygott a pasas: Peter Zavidovic!

Mivel Hammond anyagai esetében már felkészült arra, hogy a papír margóján vagy a hátoldalán is lehet egy-két odafirkált megjegyzés, megfordította a fehér lapot, amire a cikket ragasztották. És lőn! Hammond kézírásával írt jegyzetek! A szája hangtalanul járt, ahogy magában végigolvasta a szöveget, majd izgatottan lekapta a lábait az asztalról – és a mozdulattal le is rúgta az Agatha Christie-könyvet. Nem foglalkozott vele.

Hangosan kezdte újraolvasni a szöveget:

– Zavidovic állítása szerint furcsa kincsre lelt a boszniai háború idején egy Viszokó felett álló hegy belsejében, ám évekkel később, békeidőben már nem tudta megmutatni a pontos helyet és ezért sokan csalónak…”

Elővette Charlie otthoni tárgy-nyilvántartását. Belelapozott, aztán elégedetten felhorkantott, amit nyilvánosan ugyan sohasem gyakorolt, csak magányos percek nagy felfedezéseire tartogatott, majd…

– PIZZUTIIIIIIII! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az elnökös-kézfogásos képének üveglapja is beleremegett.

Pár pillanat múlva résnyire nyílt az ajtó és Pizzuti dugta be a fejét.

– Van egy utad Európába – adta ki Giddon az utasítást.

Pizzuti elképedt.

– Európába? Minek és hova?

Giddon szélesen mosolyogva felemelte az újságcikket és rámutatott:

– Hát ide! Meg kell találnod egy fickót.

– Innen, az irodából nem lehet? – próbálkozott Pizzuti.

– Nem. Személyesen kell beszélned vele. Aztán ha sikerül, utánad megyünk mi is. Ne aggódj, jó, ha harmincezren laknak ott. De előtte…

Az asztalon megcsörrenő telefon szakította félbe. Giddon felvette, közben lehajolt és visszatette az asztalra a lelökött Christie-kötetet.

– MICSODAAAA? – kiáltott a kagylóba, aztán gyorsan le is csapta. – Gyere, Pizzuti!

Mindketten kiviharzottak az irodából. Giddon újra lesodorta a könyvet, de már nem állt meg, hogy felvegye.

Rohamléptekkel végigdöngetett a folyosón, mögötte Pizzuti próbálta tartani a tempót. Giddon a kezébe nyomta a papírlapot.

– Fogd! Nézd! Tanulmányozd! FIIIIRPOOOOW!

Egy oldalajtón a hívott ügynök lépett ki.

– Slozi, mi? – mérgelődött Giddon. – Mi meg itt keményen melózunk.

Firpow tanácstalanul nézett Pizzutira és a vizet rázta le a kezéről, mert valaki megint nem töltötte újra a papírtörlőket, de az csak a vállát rántotta meg: a főnök csúcsformában volt.

Giddon megállt a folyosót lezáró biztonsági ajtó előtt. Fejmagasságban a MEGFIGYELŐTEREM! BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL!–felirat virított rajta. A belépőkártyáját végighúzta az érzékelő előtt, majd ahogy az ajtó kinyílt, belépett. Firpow és Pizzuti követték.

A terem egyik falát teljesen beborító monitortenger és félhomály fogadta őket. A bonyolult konzolok előtt tucatnyi nő és férfi ült: a világ minden tájáról érkező földi felvételeket, műholdak közvetítette képeket, ipari és rendőrségi kamerák videóit elemezték.

Giddon és emberei beléptek. A terem túloldalán a munkatársaival beszélgető, vörös hajú nő felfigyelt rájuk és intett Giddonnak.

– Jeremiah – kiáltotta az ötvenes évei elején járó nő és szemlátomást nem csak fiatalosan öltözködött, de korához képest igencsak jól is tartotta magát.

– Bódíts el, Kate! – vigyorgott Giddon, ahogy a nő mellé értek. – Remélem, nem hiába rohantam hozzád.

– Attól függ, mire számítottál, drágám – válaszolt Kate széles, pajkosan kislányos mosollyal. – Ha erre, akkor itt van, akit kerestél. Ha esetleg másra, hmm…

Széttárta a karjait, majd bevezette a többieket az irodájába és leült a monitor elé. Giddon a nő háta mögé állt és a vállait kezdte masszírozni.

– Óóó, igen, így nagyon jó – búgta Kate miközben az egérrel babrált.

– Csak neked. Csak most. – vigyorogott Giddon.

– És csak használható infóért, igaz?

– Csakis.

Pizzuti és Firpow csendben a háttérbe húzódtak és figyeltek. Ők meg sem lepődtek Giddon és az elemzők főnöknőjének állandó, civódó játékán, amivel a megszerzett információkat cserélték ki egymás között.

A monitor közelképén megjelent Charlie arca – a tűző napon állt, a szálló por miatt hunyorítva. Giddon keze megállt.

– Hé, ne hagyd abba! – elégedetlenkedett Kate, de Giddon nem folytatta.

– Na, oké, bébi – mondta –, ez nem valami nagy szám kép, ebből semmi sem derül ki.

– Nem-e…? Na, csak ezt figyeld, picinyem! Minden érkezőt automatikusan lefotóznak… – tovább pötyögött az egérrel, mire sötétben rögzített fotók jelentek meg a bagdadi reptérre érkező Charlie-ról és társairól. – …ezek itt tegnap éjszakai anyagok, ezek pedig… pár órája készültek.

Újabb kattintás után a felvétel kitágult, még részletesebbé vált: Charlie mellett Al és Scarlett is feltűntek egy kisebb porfelhő közepén állva. Hunyorogtak, arcukat a szúró porszemcséktől takarták el.

Giddon folytatta a masszírozást.

A kép szép lassan tovább tágult, még több részlet vált láthatóvá. Feltűntek Stevie és Schwager, majd beúszott egy Black Hawk helikopter, végül a bagdadi reptér épületekkel, pár civillel, annál több amerikai katonával, teherautókkal, terepjárókkal.

–  Hé, hé, hé! Álljon meg a menet! Hogy a fenébe kerültek amerikai katonák közelébe? – hajolt közelebb Giddon és egyre erősebben, gyorsabban masszírozta Kate vállait, amit a nő egyáltalán nem bánt. – Ezek meg hol a fenében vannak?

– Ne csodálkozz, Jerry! – mosolygott Kate, mialatt a monitoron újabb fotók tűntek fel Charlie-ékről. – Nem mentek le a térképről. Ez itt… – a monitoron egy, a teljes Irakot lefedő műholdkép jelent meg – …a kedvenc hadszíntered.

Giddon hunyorítva nézte a monitort. Miután kellően felcsigázta a férfi érdeklődését, Kate leütötte a feldobott labdát:

– Isten hozott Irakban, drágám!

Giddon keze megállt, végleg befejezte a masszírozást. Kiegyenesedett és két emberére mutatott.

– Firpow, te jössz velem a tűzvonalba! Te meg Pizzuti, indulsz Európába! – kibontott, de még ép szivart vett elő az öltönyzsebéből. – Cuccoljunk!

Mindhárman elindultak kifelé.

– Hé, Jeremiah! Lógsz nekem egy masszírral! – fordult utánuk Kate háborogva, de sokéves tapasztalatból tudta: Giddon ilyenkor meg sem hallja őt.  

Majd legközelebb kamatostól bevasalja rajta az értékes infót. Visszafordult a monitorához és bezárta az utolsó képet, amin a porfelhőbe burkolózott, emelkedő Black Hawk helikopter volt látható. A fedélzetén ülők ugyan sisakot viseltek, az arcukat pedig szemüveg védte a portól, de nem lehetett őket eltéveszteni: Charlie Mitchell, Al Wyman és Scarlett Lycia voltak azok.

(folyt.)

A katonai infratávcső képe zöld színben adta vissza a reptér éjszakai képét. Használója számtalanszor látott már ehhez hasonló, nyugodt, de hamiskás fényben pompázó jeleneteket, ám azok a világ más tájaihoz és legtöbbször harci cselekményekhez kötötték őt.

A zöld szín most valóban nyugalmat sugárzott, csakúgy, mint az a kisebb méretű személyszállítógép, amin kivételesen nem fegyveresek vagy titkosszolgálati szakértők, hanem kéttucatnyi civil – főleg újságírók és segélyszervezetek alkalmazottai – érkeztek bőröndökkel, sporttáskákkal felpakoltan.

A távcső használója ráfókuszált a reptér betonján álldogáló, sétálgató emberekre. Egy fiatal nőt, egy fiatal és egy középkorú férfit keresett. Nem volt nehéz rájuk bukkannia, ugyanis a többiektől elkülönülten álldogáltak a repülőgép orra előtt.

A távcsöves kiköpte a rágót, amit eddig nagy élvezettel, hangosan csámcsogva rágott.

– Menj eléjük, Stevie – mondta erős texasi kiejtéssel –, el ne vesszenek az éjszakában!

A tömeg lassan fogyni kezdett a repülő körül, ahogy a helyi kapcsolattartók felismerték a rájuk várakozókat és gyorsan terepjárókba ültették őket. Charlie bizonytalanul téblábolt Al társaságában, egyedül Scarlett volt nyugodt, úgy tűnt, a sötétséget fürkészve próbálja feltérképezni a repülőteret és környékét.

– Jöhetne már valaki – szólt Charlie nyugtalanul. – Ez a F’lassa fickó jó számot hívott?

– Nyugodtság – intette le Scarlett. – Ha bármilyen vizsgálat nélkül bejuttatott Irakba, itt is várni fognak bennünket.

 Alighogy ezt kimondta, a sötétből egy civil ruhás, de kevlár sisakot, repeszálló mellényt viselő, átalakított CAR-15-ös gépkarabélyt markoló férfi vált ki és laza tempóban kocogva feléjük közelített. Már messziről intett.

Charlie nagyot sóhajtva visszaintett, megkönnyebbült a fegyveres láttán. Jól megpakolt csomagjaikért nyúltak, amikbe a németországi csatlakozásra várva vásárolt ruháikat pakolták – Charlie hitelkártyája még mindig kimeríthetetlennek tűnt. Pár váltás komplett nyári ruházatot, sportcipőt, túrabakancsot vettek és Al unszolására ezeket kiegészítették egy-egy teljes magashegységi hegymászó-öltözettel, a lehető legmelegebb kabátokkal, nadrágokkal és csizmákkal. Úgy gondolták, ezek után már nem érheti őket meglepetés…

Elindultak a sötétből előkocogó férfi felé.

– Kik ezek? Valamilyen civil testőrcsapat vagy kicsodák? – kérdezte Al.

– Valami hasonló – válaszolta Scarlett. – Egy meg nem nevezett cég, meg nem nevezett alkalmazottjai. Kontraktorok, a hadsereggel szerződésben álló civil fegyveresek.

– Zsoldosok.

– Helló! – ért oda hozzájuk a férfi és mindegyiküknek kezet nyújtott. Magas volt, már-már jóképű és egyfolytában mosolygott. – Stevie vagyok. Isten hozta magukat a közel-keleti reality-show-ban.

Stevie hátraintett a sötétbe, mire válaszul autófényszórók kapcsolódtak fel, bőgve többezer köbcentis motor indult, majd egy páncélozott, átalakított Toyota kisbusz gurult be a repülőgépet megvilágító tágas fénykörbe. Az autó oldalain és hátulján angol, valamint arab nyelvű feliratok virítottak, amik keresetlen szavakkal tisztes távolságtartásra figyelmeztették a túl közel merészkedőket.

A Toyota fékezett, a tolóajtó félrecsusszant és egy Stevie-éhez hasonló sisakot viselő fej jelent meg a résben.

– Ez itt Schwager – tájékoztatta Stevie a leendő utasait.

Schwager rájuk mosolygott:

– A városnéző busz előállt – mondta erős texasi kiejtéssel. Nevének németes hangzása ellenére inkább tűnt alacsonyabb növésű olasznak, mint szálfa germánnak.

Amikor már a Toyotában ültek, Alnek a görögországi hajnal, a csendes kis falu felé vezető út és a felkelő nap sugaraiban fürdőző gyönyörű táj jutott az eszébe. Egy pillanatra most is úgy érezte, mintha ott, kétezer kilométerrel, néhány életveszélyes üldözéssel és pár fárasztó bunyóval korábban járnának. De az érzés csak egy pillanatig tartott. Árnyék vetült az emlékképekre, ahogy a Toyota egy teherautó mellé ért és az egyre élénkülő bagdadi forgalom zaja, a motorzúgás, az utcán hallatszó, idegen nyelvű, érthetetlen kiabálás felriasztotta Alt a révedezésből.

Fiatal, alig huszonegynéhány éves, felfegyverzett sofőrjük teljesen ura volt a helyzetnek. A járműveket kerülgetve, folyamatosan a dudán tenyerelt, miközben a nagy erejű autó minden előnyét kihasználva gyorsított, fékezett és a többi úton lévőt kerülgette a forgalmi káoszban. És mindezt természetesen bőszen rágózgatva tette. Hirtelen a fékre kellett taposnia, ahogy egy óvatlan autós jobbról kihajtott eléjük, de még így is sikerült egy ütött-kopott, a hetvenes évek végéről itt ragadt Mitsubishinek koccannia. Az iraki sofőr ugyan nem mert kiszállni, de az öklét rázva kiabált – és persze félrehúzódott. A Toyota motorja újra felbőgött, a monstrum tovább száguldott. Egyik utasának sem tűnt fel, de a hátsó szélvédőn vérpiros paradicsom loccsant szét – a járdán álló tettes, egy tíz év körüli kisfiú újabb paradicsom után nyúlt, de mire azt is az autóhoz vághatta volna, a Toyota már eltűnt a szeme elől.

A szétkenődött zöldség lassan folyt lefelé a hátsó szélvédőn. A kocsiban ülő kontraktorok vagy nem vették észre, vagy nem foglalkoztak vele – az elmúlt években ennél komolyabb dolgokat is vághattak már hozzájuk.

A sofőr mellett Stevie ült, kisméretű, épületharcra kifejlesztett gépfegyverét a térdein keresztbe fektette. Mögötte, az egymással szembefordított, négyes ülések egyikén, a menetiránynak háttal Schwager ücsörgött, mellette Charlie, velük szemben pedig Scarlett és Al figyelték az utcai forgalmat. Schwager oldalánál egy karabély pihent a belső burkolatra rögzített fegyvertartóban. Ahogy Charlie körbepillantott, még jónéhány egyéb lőfegyvert, sőt az ülések alá rejtve még egy rakétavetőt is felfedezett. Vajon milyen akciókban vehettek részt ezek az ürgék? – gondolta, miközben a száguldozás és szlalomozás közepette az ülésben próbált maradni.

– Markolják a majrévasat – tanácsolta Schwager –, mert így mennek itt a dolgok! A közlekedési szabályokat nem ismerik, csak jönnek-mennek, tapossák a gázt, aztán meg csodálkoznak, ha törik az autóikat.

– Azért maguk is csak besegítenek – mondta gúnyosan Scarlett.

A sofőr a visszapillantóban ránézett a lányra, de nem szólt semmit, csak tovább rágózott.

– Néha – folytatta Schwager. – Vagy inkább lőjük szitává a motorjukat, ahogy egyes kollégák szokták?

 A vezető hirtelen vad dudálásba kezdett, majd hatalmasat fékezett és hajszál híján mindannyian kizuhantak az üléseikből – csak pár centivel kerültek el egy úton átigyekvő, halálra rémült, négygyerekes családot. Fiatal sofőrjük hosszan káromkodott, majd újra gázt adott.

– És ilyenkor mi van a szabályokkal? – kérdezte Al. – Már az úttesten voltak…

Stevie hátrafordult:

– Tudja, ha megállnánk egy pillanatra is, valami kósza, unatkozó járókelő biztosan megküldene egy rakétával.

– Ezért inkább mindig sietős – egészítette ki Schwager. – Ha jól adták le az infót, akkor most a Bagdadi Múzeumba megyünk, igaz?

Scarlett nagyot sóhajtva nézett ki az ablakon. 

– Csak oda is érjünk.

Senki sem fűzött hozzá megjegyzést.

Az autó gyorsított, majd eltűnt az utca forgatagában. A nap éppen kibújt a házak mögül és vakító fénybe vonta az ébredő Bagdadot.

 

A múzeum tágas aulájában álltak, várakozva. Pár méterrel mögöttük Stevie és Schwager a környezetet figyelte. A benti világítást még nem kapcsolták fel és bár néhány ember a dolga után sietve vagy éppen nyugodtan beszélgetve tűnt fel a félhomályban, látható volt, hogy jóval a hivatalos nyitás előtt vannak még. Az ablakokon keresztül beszűrődött a reggel fénye, visszatükröződött a világos márványpadlóról és lágy színeket kölcsönzött a hatalmas, félhomályos térnek.             

Valahonnan közeledő cipők kopogása hallatszott, aztán egy női alak lépett át a beszűrődő fénysugarakon. Tartása egyenes, tiszteletet parancsoló, szinte uralkodónői volt. Kecses léptekkel közeledett a várakozókhoz: negyven körüli, elegáns kosztümöt viselő nő volt, sötét, hosszú haja minden egyes lépésénél keresztbe libbent a hátán.

– Üdvözlöm, Önöket! Yasmina Shahi, főmunkatárs vagyok – mondta már pár méterről tökéletes, angliai angol kiejtéssel, kellemes, tarkót bizsergető hangon. – Elnézést kérek a pár perces késésért. Én próbálok majd a segítségükre lenni.

A múzeum folyosóinak útvesztőjében jártak. Yasmina nyomában már csak hárman sétáltak – Schwager és Stevie leléptek, kint, az épület előtt várakoztak a Toyotában – és a folyosóról jobbra és balra nyíló, opálüveges ajtók mögé próbáltak bekukkantani. A termekben régészek, restaurátorok dolgoztak, értékes szobrokat, ókori használati tárgyakat, tönkrement fegyvereket vizsgáltak, konzerváltak, újítottak fel.

– Szaddámnak és természetesen a megszállásnak köszönhetően, közvetlenül a háború előtt és az alatt több mint tizenötezer műkincset raboltak el a múzeumból is vittek ki az országból – magyarázta Yasmina, miközben végigvezette vendégeit a folyosókon. – Ezek fele már megkerült, de nagyon sok hiányzik még a gyűjteményből. Ezért szemmel tartjuk a régiségkereskedelmi hálózatokat és a nagy aukciós házak árveréseit. Bár személy szerint én úgy hiszem, a hiányzó sumér, babiloni, akkád és más egyéb darabok nagy része már az amerikai, német, francia, japán és arab magángyűjtők vagyonát gyarapítja.

Véget ért a folyosó, Yasmina megállt, kezét a kilincsre helyezte, ám mielőtt benyitott volna, a többiek felé fordult.

Az ajtó melletti, lágy fénnyel megvilágított sarokban Charlie egy kisebb emelvényre helyezett szobormásolatot vett észre. Erős, bikatestű, sasszárnyú lényt ábrázolt. Ahogy a szörnyeteg fejére nézett, visszahőkölt: az állati pofa helyett egy szakállas férfiarc bámult vissza rá, átható tekintetével szinte Charlie lelkéig furakodva. 

– Ha találkoznak valamelyikükkel, kérem, adják át neki jókívánságaimat – mondta Yasmina mosolyogva, de keserűen.

Beléptek. A falak mellett ládák tömkelege magasodott, ki tudja milyen értékeket rejtve, a maradék helyet pedig kisebb-nagyobb ókori tárgyak százaival telepakolt polcrendszerek foglalták el.

A terem közepén, nagy munkaasztalon érmék, cserépdarabok és régi háztartási eszközök maradványai feküdtek. A belépőknek háttal egy férfi állt az asztal fölé hajolva és egy mozaik apró darabkáival foglalatoskodott.

– Omar, kérlek – szólította meg őt Yasmina arabul.

Omar megfordult: ötvenes, őszülő hajú, élénk szemű férfi nézett rájuk, meggyötört arcán látszódott, az élet sokkal nagyobb terhekkel sújtotta, mint ahogy azt megérdemelte volna.

– Mr. Asani a legjobb ókor szakértőnk – folytatta Yasmina –, specialitása az Ószövetség időszaka. Úgy tudom, hogy az önök műtárgyai is abból az időből származnak.

– Mi legalábbis így feltételezzük – egészítette ki Al.

Charlie leemelte az eddig a vállára dobott hátizsákot, kivette belőle az egyik, törülközőbe csavart angyalszobrot és úgy, ahogy az volt, átadta Omarnak. Az iraki érte nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Rosszalló tekintettel először a szállodai törülközőre, majd Charlie-ra nézett.

– Maguk amerikaiak, igaz? – kérdezte; erősen arab akcentusú angolját mérföldek választották el Yasmina kifinomult kiejtésétől.

– Én angol vagyok – szúrta közbe Al gyorsan.

– Hmm?! Angol, igaz? Na, még egy idegen Bagdadban – jegyezte meg Omar fejcsóválva.

Charlie meggondolta magát, úgy érezte, elég lesz egy szobrot is megmutatnia.

A becsomagolt angyalt Omar óvatosan az asztalra helyezte, majd szakavatott kezekkel letekerte róla a törülközőt: a frottíranyag mögül az összezárt szárnyú, lehajtott fejű angyalszobor bukkant elő. A többiek feszülten figyelték a szakértő reakcióját, ám Omar nem mozdult, csak elmerülten nézte a több ezer éves tárgyat, nem nyúlt hozzá.

– Szóval… – kezdte nagysokára és az állát vakargatva az asztal körül álldogálókra nézett – szóval… nem tőlünk lopták.

Scarlett nem tűnt elégedettnek.

– A mostani helyett az ősrégi eredete érdekelne – mondta.

– A megmunkálást tekintve… – vizsgálgatta tovább az angyalt Omar.

– Mielőtt még hozzákezd… – vágott a szavába Al. – Engem érdekelne, van-e listájuk arról, hogy kik kutattak a múzeumban az elmúlt évtizedekben.

– Al, mindent csak szép sorjában – csitította Charlie a felpörögni látszó történészt.

– Ez fontos, Charlie – válaszolt Al nyugodtan –, mert ezzel egy újabb lépést tehetünk majd előre.

Yasmina kellemes hangja csendült fel mögöttük.

– Van számítógépes nyilvántartásunk az elmúlt húsz évről, a régebbiek pedig az archívumban találhatóak. Melyik időszak érdekli?

– A huszadik század első harminc éve – válaszolt Al. – Kábé.

– Jöjjön! – intett neki Yasmina és mindketten kisétáltak a teremből.

Al még visszafordult az ajtóból:

– Tudjatok meg mindent…

– Nyugi, Al – válaszolt Scarlett. – Meg lesz…

Al feje eltűnt az ajtórésből.

– Szóval… – fordult Omar Charlie és Scarlett felé, miután még tüzetesebben megvizsgálta a szobrot. – A megmunkálást tekintve valóban közel-keleti, bár pontosan ilyen angyalábrázolással még eddig személyesen nem találkoztam. Hasonlók léteznek több más múzeumban is a környező országokban és azok a zsidók szerinti ószövetségi korban készültek.

– Mikorra datálható? – tudakolta a lány.

– Nagyjából, hmm, időszámításunk előtt 1500–2000 körül készíthették.

– Szóval, Krisztus előtt 1500-2000 – morfondírozott Scarlett. 

– Talán pont a mi időpontunk – tette hozzá Charlie.

– Az önök időpontja? – kérdezett vissza Omar értetlenül.

           

Al a félhomályos irattárban, a végtelennek tűnő polcok előtt állt, egy asztalra támaszkodva. A polcokon régebbi és újabb irattartók álltak szép rendben, időrendi sorrendbe rendezve. Távolabbról pakolászás zaja hallatszott, majd valami hangos csattanással a földre esett.

– Segíthetek? – kiáltott hátra Al.

– Nem, köszönöm! – csendült Yasmina hangja valahonnan. – Boldogulok!        Al folytatta az irattartók böngészését. Egyet leemelt, kinyitotta, belelapozott, majd visszatette a polcra. Újabbért nyúlt, azt is kinyitotta, lapozgatta, lapozgatta, magában mormolta a beleírt szöveget egészen addig…

…amíg Yasmina cipőjének kopogására nem lett figyelmes.

– Nem adom oda Önnek az összes anyagot – hallotta a hangját, ahogy a nő közeledett –, mert szerencsére egy nagy könyvben összesítettek minden évet, így…

Yasmina már majdnem odaért hozzá, de még nem látta Alt a polcok takarásában. Al gyorsan összehajtotta dossziét és visszarakta a helyére – nem tartotta helyénvalónak az engedély nélküli matatást, de tudósi kíváncsisága legyőzte angolos önuralmát.

– …csak ezt kell majd átlapozni – fejezte be Yasmina, amikor feltűnt egy hatalmas, agyonhasznált könyvet cipelve.

– Remek – mormolta Al.

– Segítsek, esetleg? – kérdezte a nő, ahogy a könyvet az asztalra helyezte.

– Köszönöm, nem – mosolygott a tudós. – Van már rutinom a nagy könyvek lapozgatásában.

 

– Az időpont egy történelmi-bibliai időszakot jelent, ami a mi elgondolásunk szerint összefügghet ezzel és még két másik angyalszoborral – mondta Scarlett Omarnak.

– Két másik? – kérdezett vissza a régész.

Charlie a hátizsákra csapott – úgy vélte, mégiscsak közlékenyebbek lehetnek a siker érdekében.

– A harmadikat még keressük – világosította fel az irakit. – Három angyal, akik a pokol kapuját őrzik. Vagy valami hasonló.

Scarlett vette át a szót:

– Nem. Pontos fordítás szerint így szól a történet: három angyal, akik vissza akarnak térni az otthonukba, hogy biztonságban tudhassák a világot.

– Hallottam már egy hasonló legendát… – válaszolta Omar elgondolkozva. – Egy közel-keleti konferencia alkalmával valamelyik Jordán kolléga mesélt róla…

 

Al az asztal mellé helyezett székben ült és a nagy, arab és angol nyelven írott nyilvántartásban lapozgatott. Mellette Yasmina figyelte a múzeumba érkezett és onnan kivitt tárgyak, az azokat kutatók és a kutatási időpontok adatait tartalmazó feljegyzéseket. Néhol kézzel írt cetlik, hivatalos iratok vagy megsárgult fényképek bújtak meg a lapok között.

Al az időben visszafelé lapozva az 1938-as évnél tartott, amikor megcsörrent Yasmina telefonja. A nő felvette, felállt és odébb sétálva, arabul kezdett el társalogni.

Al lapozott egy párat és már 1937-ben járt, amikor az egyik lappár közül hátoldalával felfelé egy fotó esett az ölébe. Egy kézzel rajzolt, félig elmosódott térképvázlat ötlött a szemébe: a rajz elnagyolt vonalakkal Irakot ábrázolta és készítője a fővárost is bejelölte rajta. Bagdadtól nyíl vezetett északra egy al-Amadiyaként megjelölt kis településig, majd onnan tovább, a török határon túlra kacskaringózott egy szűk hágón keresztül, végül valahol a senki földjén egy X-ben ért véget – és az X mellé egy kérdőjelet és két, Al számára érthetetlen német szót jegyeztek fel: Regenbogen Völkerschaft. 

Al megfordította a képet és a fekete-fehér fotón egy középkorú férfit pillantott meg. Egy gesztenyefákkal körülvett épület előtt állt mosolyogva és mintha valamilyen tárgyat tartott volna a kezében. Az öltözete alapján Al nem tudta meghatározni a nemzetiségét…

…de várjunk csak! A tudós a szeme elé emelte a fotót. Az ismeretlen férfi kezeit figyelte. Elmosódott és homályos volt a legalább hetven-nyolcvan éves felvétel, ezért még jobban ki kellett meresztenie a szemét. Próbált koncentrálni… És végül ott volt! Felismerte! Egy sosem látott, de mégis valahogy ismerősnek tűnő szobrot látott. Egy angyalt ábrázolt: a mennyei lény szárnyait teljesen széttárva tartotta és miközben arcát felfelé fordította, jobb kezével egy pallost nyújtott az ég felé!

Al meglepődve nézte a képet, oda-vissza forgatta, szinte nem is hitte, hogy teljesen véletlenül, szó szerint az ölébe hullik a segítség. Sebesen járt az agya, miközben a válla felett óvatosan visszanézett Yasminára. A nő pár méterrel odébb háttal állt és még mindig telefonált.

Al ismét a hátoldalra rajzolt térképre nézett. Regenbogen Völkerschaft. Mi a fenét jelenthet?

Feldühítette Magyarffy szokása, az a könnyelműség, felelőtlenség, mellyel természetesnek vette, hogy azon a nyelven írja meg jegyzeteit, amelyik abban az adott pillanatban éppen az eszébe ötlött! Ezzel pedig igencsak megnehezítette a nyomai után kutató utókor munkáját! Ez a gróf…! Mert hogy a grófot ábrázoló fényképet és az általa rajzolt térképet tartotta a kezében tartotta, abban biztos volt!

Al másodperceken át szemezett a képpel. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha abban a pillanatban a világ összes nyűge az ő nyakába szakadt volna. Nem tudta levenni szemét a fotóról, újra megfordította és a hevenyészett térképet tanulmányozta. Yasmina még mindig telefonált.

Al döntött. Tudta, hogy hatalmas szentségtörést követ el és a história poklában ég majd el egyszer. Nagyot, keserveset sóhajtott…

– Hérodotosz, bocsáss meg! – nyögte, majd gyors mozdulattal összehajtotta és zsebre vágta a fotót.

Yasmina ebben a pillanatban fejezte be a beszélgetést és Alhez lépett.

– Sikerült valamit találnia? – kérdezte segítőkészen mosolyogva.

Al az előtte nyitva hagyott feljegyzési könyvbe nézett. Gyorsan végigfutott a rubrikák között és szerencsére meg is pillantotta a keresett bejegyzést: „Gróf Magyarffy Ágoston, 1937. február 8.” 

– Öööö… sajnos nem sokat – mondta és a megkopott, kézzel írott szövegre bökött – Csupán egy bejegyzést, ami szerint itt járt az illető, de semmi több.

– Őszintén sajnálom – válaszolta Yasmina és látszott, hogy komolyan is gondolja.

 

– Szóval, három angyalról szólt a legenda – mesélte Omar Charlie-nak és Scarlett-nek –, akik valahonnan az Ararát hegyeiből jöttek le, hogy óvják Isten teremtményeit a Gonosztól. Sokáig küzdöttek a Sátán és csatlósai ellen, de a harcok során elvesztették egymást, és azóta kutatnak, hogy közösen visszatérhessenek őrhelyükre.

– De miért? A harcuk még nem érhetett véget, hiszen a gonosz ugyanúgy szabadon jár a Földön… a mai napig is. Csak nézzen körbe! – tette hozzá Charlie.

– De igen. Véget ért – válaszolta Omar. – Bár a Sátán továbbra is uralma alatt tartotta a világot. A lelkiismereti kor az özönvízzel véget ért és Isten a kőtáblákkal törvény alá helyezte az emberiséget, majd…

– …majd pedig Jézus keresztre feszítésével, halálával és feltámadásával új szövetséget kötött velük, velünk, az emberiséggel. Így a három angyal harca véget ért – vágott közbe a lány.

– Persze, de ez a történet csak egy legenda. Sem a Koránban, sem a Bibliában nem szerepel, egyetlen vallásos irat sem említi és semmilyen történelmi feljegyzés nem tanúskodik róla – mondta Scarlett a szobrot nézve.

– Így van. Még csak apokrifnak tartott irat sem maradt fenn róla, egyszerűen meseként terjedt az ókori, közel-keleti népek között. Néprajztudósok asszír vagy örmény eredetűnek tartják a legendát – válaszolta Omar.

– Szóval a három angyalszobor csak egy-egy műalkotás, semmilyen más funkciójuk nincsen – mondta Charlie.

– Igen, úgy tűnik – mondta az iraki és mintha bocsánatot kérne, széttárta a karjait. – Sajnálom, hogy csak egy mítosszal tudtam segíteni a kutatásukat.

– Sebaj, azért köszönjük! – válaszolta Scarlett. – Induljunk!

– Sajnos eléggé el vagyok maradva a munkámmal. Ha nem gond, nem kísérem ki önöket. Kitalálnak? Vagy…?

– Nem gond – vágta rá Scarlett azonnal.

– Meg lesz. Csak egyenesen előre – mondta Charlie.

Már az ajtóban voltak, amikor Scarlett visszafordult:

– Még egy kérdés, Omar, ha megengedi.

Omar már ismét az asztal fölé hajolva szorgoskodott, most a lány felé fordította a fejét.

– Csak tessék.

– Elég személyes kérdés lenne.

– Rendben. Csak nyugodtan… Legfeljebb nem válaszolok.

Scarlett egy pillanatig gondolkodott.

– Omar, maga keresztény? Mert, itt, amit elmondott a három angyalról és a szövetségkötésről… 

Az irakit nem lepte meg a kérdés, mintha már sokszor feltették volna neki.

– Nem, muzulmán vagyok – válaszolta, majd hozzátette. – És tudós is, aki a történelmi tények, leletek és írásos emlékek alapján von le következtetéseket.

Kiléptek az ajtón.

– Azért ne adják fel! – hallották Omar hangját a hátuk mögül. – Tudják, a történelemtudományban és a régészetben talán az a legizgalmasabb, hogy a legendáknak itt történetek egyszercsak az ember orra előtt válnak valósággá.

– Köszi a biztatást – válaszolta Charlie.

– Lehet, hogy a három angyal meséjével is így járnak majd. Lehetséges.

Szótlanul sétáltak visszafelé a folyosón. Charlie úgy tartotta a hátizsákot a karjaiban, mintha attól félne, hogy valaki kitépi a kezei közül és elrohan vele, Scarlett pedig az Omar által elmondott legendán és a restaurátor utolsó mondatain morfondírozott.

A hátuk mögül két munkaköpenyes szakember előzte meg őket, majd benyitottak az egyik terembe. Ahogy az ajtó bezáródott a két férfi mögött, Charlie önkéntelenül is utánuk nézett: odabenn egy pillanatra újabb tudósokat pillantott meg, akik egy hatalmas, valószínűleg babiloni istenséget ábrázoló szobrot álltak körül.

Sétáltak tovább és most újabb ajtó nyílt meg: egy régésznő sietett kifelé, majd üdvözlésképpen feléjük biccentett és már el is tűnt a folyosó végében. A szélesre tárt ajtót a rászerelt fék lassan engedte vissza, így Charlie ebbe, az üresen maradt terembe is bekukkanthatott…

…és földbe gyökerezett a lába! Az ajtó már majdnem teljesen bezáródott, ezért vállal óvatosan betolta, majd a cipője orrával bokán pöccintette Scarlettet, aki meglepetten megállt. Charlie csak a szemével jelzett a terem belseje felé. Scarlett benézett…

…és eltátotta a száját!

Odabenn, a falak mentén, a termetüket jócskán meghaladó magasságban hatalmas szekercefejeket pillantottak meg: mindegyiket kisebb-nagyobb mértékben kikezdte a rozsda, darabok hiányoztak az irdatlan fémtestekből és utólag hozzáillesztett, láthatóan frissen készített, férficomb vastagságú, földig érő nyeleken nyugodtak.

– Mi a…? – kezdte Charlie elképedve.

– Egy- és kétpengéjű harci balták és szekercék – vágott közbe Scarlett és bár képben volt fegyverügyileg, ő sem tudta leplezni a meglepetését.

– De ekkora bazinagyok? Legalább két méter hosszúságú lehet a nyelük!

Scarlett szó nélkül besurrant a terembe és közelről is megvizsgálta a fegyvereket. A pusztító eszközök mellett szinte gyereknek, törékeny tizenéves lánynak tűnt.

–  A nyelek maiak, gondolom az eredetiek pár ezer éve elkorhadhattak. A fejeket viszont durva megmunkálású acélnak nézem - elemzett önkéntelenül is lehalkítva a hangját.

– Acélnak? Az ókorban? Nem bronzból kellene lenniük? – Charlie meglepett kérdései szinte kiabálásként hatottak a csendben.

– Eddigi tudásunk alapján igen – suttogott tovább a lány.

– Miért suttogsz? – kérdezte Charlie suttogva.

– Nem tudom – suttogta Scarlett.

– Gondolod, hogy ezek valódiak?

Scarlett végre visszanyerte a saját hangját:

– Nagyon úgy tűnik. De amúgy a múzeumban miért foglalkoznának hamisítványokkal?

– Nemtom. Ha ezek valamikor tényleg használt fegyverek, akkor a katonák, akik harcoltak velük vagy egy akrobatacsoport tagjai voltak és egymás nyakában állva forgatták a nyolcvan-száz kilós cuccokat, vagy pedig…

– …köbö három vagy inkább három és fél méteres óriások lehettek! – fejezte be Scarlett mialatt lassan kihátrált a helyiségből.

Szótlanul, magukban a felismerés valószínűségét – vagy inkább valószínűtlenségét – latolgatva bámulták az irdatlan gyilkos eszközöket. Végül Scarlett törte meg a csendet:

– Úgy tűnik, jó nyomon járunk – mondta alig hallhatóan.

– Ja. De innen hogyan tovább? – tette fel a kérdést Charlie.

De erre egyikőjük sem tudott választ adni. Tanácstalanul néztek egymásra…

Aztán Charlie elengedte az ajtót és az csendben visszazáródva elfedte előlük az elmúlt napok legizgalmasabb és egyben leghátborzongatóbb felfedezését…

A Nemzeti Múzeum előterében lassan, komótosan, egymás után kapcsolódtak fel a lámpák. Közeledett a nyitás ideje, de most még csak két várakozó álldogált a hűs márványpadlón.

– Óriások, basszus! – mormogta Charlie. A fejét ingatta.

– Gondoltad volna? – kérdezte Scarlett kis idő múlva.

– Mit is? – kérdezett vissza Charlie elgondolkodva. – Ja, igen. Nem. Nem gondoltam volna. De igazából most sem hiszem el. Tévedés lehet, mesebeli óriások nem léteznek…

– Miért?

– …és nem is léteztek soha.

Scarlett szembefordult Charlie-val.

– Az csak egy dolog, hogy hitetlen vagy, de itt kézzelfogható dolgokról van szó. Te is láttad azokat a hatalmas fejszéket!

– Valamit elszúrtunk – válaszolta Charlie nyugodtan, elemzően. – Rossz következtetéseket vontunk le, nem vettünk észre részleteket.

– Milyen részleteket?

– Nem tudom.

– Hja?! Ezt a legkönnyebb rámondani.

– Mit kéne rá mondanom? Mit kéne mondanom?

– Nem mondani kellene, hanem újra átgondolni a dolgokat és újabb válaszokat keresni! – csattant fel Scarlett vádlón, de közben úgy érezte, ő is csak tehetetlenül okoskodik.

– Rendben, add meg te a választ! Nem bonyolult a kérdés! – vágott vissza Charlie. – Akkor hogyan tovább?

Mielőtt még egymásnak eshettek volna, megszólalt Scarlett mobilja. Charlie figyelte, ahogy a lány homlokát ráncolva előveszi a készüléket, ránéz a kijelzőre, majd a szája boldog mosolyra húzódik.

 – Szia, édes – szólt bele a telefonba.

Édes? – Charlie szeme elkerekedett.

– Hát, szia – folytatta Scarlett olyan búgó hangon, hogy Charlie hátán felállt a szőr –, mi a helyzet New Yorkban…? SanFranciscoban vagy? Hogyhogy…? Új lehetőség? Azt mondtad, minden vágyad az ENSZ… Pénz? Persze, a magánvállalatoknál többszörösét is megkaphatod, de…

Charlie hátrébb lépett. Nagyon érdekelte a beszélgetés végkifejlete, de már neki is kellemetlenné vált, ahogy látnia kellett Scarlett meglepődését és értetlenkedő vergődését.

A lány hangja egyre kétségbeesettebbé vált – Charlie még sosem látta ilyennek:

– De erről miért nem szóltál nekem korábban…? Nem hiszem, hogy csak két napja beszéltetek róla először… Ez a Paula, a főnöknőd… Csak téged visz? – Scarlett hangja remegett. – De mikor akarod ezt megbeszélni? Nekem úgy tűnik, hogy már megbeszélted… magaddal… A hétvégére hazaérek… Mi? Miért?... De… Rendben… rendben… Szia, szia…

– Sietnie kellett – nyögte a lány elveszetten, miután zsebre vágta a telefont.

– Aha – bólogatott Charlie serényen – Sietnie…

– Most mi van? – csattant fel a lány, mintha álomból ébredne. – Miért hallgatózol? És különben is, neked meg…

– Semmi – szakította félbe Charlie. – Miért is lenne?

Lépések zaja szakította félbe az újra éleződő vitát. Yasmina és Al közeledtek, kedélyesen társalogva. Ahogy közelebb értek, Charlie-ék még elcsípték Al legutolsó mondatait:

– …és voltak kollégák, akik az ókori téglaégetési technikát lemodellezve megállapították, hogy a torony magassága még a kétezer métert is meghaladhatta. Elképesztő.

Odaléptek a várakozókhoz.

– Úgy látom, nem tűnnek túlságosan boldognak – jegyezte meg Yasmina feléjük fordulva. – Nem érték el a céljukat?

– Hát nem – válaszolt Scarlett kurtán, mérgesen.

Charlie próbált udvariasabb, diplomatikusabb maradni:

– Nem, sajnos. Csak egy újabb mítosszal lettünk gazdagabbak, de igazából nem tudtunk előre lépni. Al, maga is így járt?

Mielőtt a tudós válaszolhatott volna, Scarlett vette át a szót:

– Yasmina, még egyet kérdeznék, búcsúzás előtt – kezdte sokkal higgadtabban.

– Persze, csak nyugodtan – válaszolt a nő előzékenyen.

 – Ahogy kifelé jöttünk a folyosón, az egyik teremben jó nagydarab fegyverek maradványait vettük észre.

Yasmina láthatóan meglepődött az engedély nélküli kutakodás tényén, de a következő pillanatban már ismét udvarias házigazdaként mosolygott.

– A folyosó jobb vagy bal oldalán lévő teremre gondol? – kérdezte.

– A jobboldaliban is van valami érdekes? – érdeklődött Charlie, de senki sem figyelt fel a kérdésére.

– Balra – vágta rá a lány. – Hatalmas harci baltákat láttunk, jó két méter hosszúságú lehetett a nyelük.

– Igen, igen. Tudósaink szerint azokat egyes ókori törzsek használták elrettentésül. Méretük és súlyuk alapján a harci értékük gyakorlatilag nulla. Így azt feltételezzük, hogy a falvak peremén, a kapuknál állíthatták fel ezeket a fegyvereket, hogy a kétes szándékkal érkező jövevényeket elrettentsék és elgondolkoztassák: vajon miféle óriások lakhatnak itt?

– Sosem hallottam még ilyen legendáról – kötözködött Scarlett, mert úgy gondolta, Yasmina nem a valóságot mondta el nekik.

De a nő fel sem vette, válasz helyett inkább Alhez fordult:

– Szóval, Mr. Wyman, az ön kutatása elérte a célját?

Al bizonytalannak tűnt:

– Hmm? Ó, igen… Ööö… kellemes, de… hmm… sajnos részemről is sikertelennek bizonyult.

Odakint már erősen tűzött a nap. Schwager és Stevie az autó mellett álldogáltak és napszemüvegük mögé bújva kémlelték a múzeum környékét. Elvileg biztonságos terepen voltak, de ugye, az ördög sosem alszik… Sofőrjük az autóban ült, bakancsait a műszerfalon nyugtatva rágózott, fejével egy régi Genesis számra, a Land of Confusionre bólogatott ütemesen – talán még meg sem született, amikor a dal a slágerlistákon kapaszkodott felfelé.

Yasmina kíséretében Charlie-ék léptek ki a múzeum ajtaján. Nem búcsúzkodtak sokáig, megköszönték a nő segítségét és kölcsönösen jó munkát, sok sikert kívántak egymásnak, aztán Yasmina ment a dolgára, ők pedig a Toyotához sétáltak.

– Na, hogyan ment? – kérdezte Stevie túlkiabálva Phil Collins énekét.

– Fél siker – válaszolt röviden Charlie és amíg a Genesis hallgatható decibelig süllyedt, mindhárman beszálltak az autóba.

 – Dehogy, dehogy – mondta halkan Al és nem lehetett nem észrevenni a szája szegletében megbúvó rejtélyes mosolyt.

 A Toyota elindult, majd a múzeum elől kifordulva egyre gyorsuló iramban haladt az úton.

– Hogy érti ezt, Al?– kérdezte Scarlett, miután a folyamatos szlalomozás közben sikerült megkapaszkodnia.

– Hát így! – mondta Al diadalittas mosollyal és felmutatta az irattárból elcsórt fotót. – Teljesen véletlenül van egy térképünk!

– Mutasd! – szólt Charlie és a fénykép után nyúlt, de Al egy gyors csuklómozdulattal kicselezte, majd megveregette az anyósülésen ülő Schwager vállát.

– A Schwager név német eredetű, igaz?

– Az ott Magyarffy a túloldalán? – kérdezte Charlie, de most sem kapott választ.

Schwager hátrafordult. Nem értette Al kérdését, bizonytalanul válaszolt:

– A nagyapám Ausztriából vándorolt ki az Államokba a háború után.

– És beszél is németül?

– Ja. Ein wenig.

– Nézze csak! – mutatta Al a fénykép hátoldalát. Schwager levette a napszemüvegét és fürkésző tekintettel nézte a hevenyészett térképet.

– Aha. Mi ez, valami titkos hadműveleti térkép? Mert ha igen, akkor jelentenem kell.

– Dehogy – legyintett Al könnyedén. – Csak egy régi ereklye. A nevet olvassa!

Schwager hunyorítva nézte a rajzot.

– Melyiket? Bagdad?

– Nem!

– Vicceltem.

– Tetszett. A németet kéne.

– Ja, natürlich… Regenbogen Völkerschaf. Azt jelenti, hogy… szivárvány… szivárvány… törzs vagy… nemzetség! Mi a fene ez?

– A következő úticélunk, uraim!

– Biztos, hogy nem valami katonai…? – kezdte Schwager, de nem tudta befejezni, mert…

BUMMM!

…kétszáz méterrel előttük a forgalom kellős közepén egy személyautó ezernyi roncsdarabot széjjelvetve, hatalmas durranással, lánggömböt szétlövellve felrobbant.

– Basszátok meg! – köpte ki a rágóját a sofőrjük és a fékre lépett.

A házak tetejéig felcsapó füsttel és lánggal égett az üzemanyag. Halottak és sérültek feküdtek mindenütt, a még talpon lévők futva próbáltak menekülni. Mintha a pokol elevenedett volna meg előttük!

Stevie és Schwager szinte egyszerre rántották csőre a fegyverüket.

– Húzzunk innen a halálba, de gyorsan! – üvöltötte Schwager.

A Toyota motorja minden eddiginél öblösebben bőgött fel, az autó jobbra bevágódott egy mellékutcába, miközben kisebb személyautókat tolt félre, majd szédületes sebességgel szlalomozni kezdett a káoszban – meg kellett hagyni, a gkvez nem csak a közlekedési szabályok újraértelmezésekor, de vészhelyzetben is a topon volt!

Újabb szlalomozás, koccanások és még több káromkodás: nemsokára elmaradt mögöttük a terrortámadást követő káosz!

Scarlett fél kézzel kapaszkodva megpróbálta előhalászni a mobilját. A tárcsázást kétszer is elrontotta az imbolygó autóban, de harmadikra már sikerrel járt. Kicsörgött.

– Edmond… – kezdte a lány, amikor felvették és elkerülte a figyelmét, ahogy Charlie szemöldökét sokat mondóan felhúzva Alre nézett és a szájával némán formálta a nevet: Edmond. Al szintén szemöldökhúzogatva nézett vissza rá.

– …Bagdadban vagyunk – folytatta Scarlett és pár másodpercig csendben hallgatta a választ. – Szükségünk lenne egy kis expedícióra valahol Észak-Irakban.

Mialatt Scarlett F’lassa hosszabb válaszát hallgatta, Al és Charlie „ez aztán már valami” tekintettel összenéztek.

– Ja, igen. És kéne egy katonai helikopter is, hogy odajussunk – egészítette ki a lány a mondandóját.

– Kemény a csaj – mondta Stevie és elismerően Charlie-ra kacsintott.

Schwager rosszat sejtő arckifejezéssel fordult hátra. Nem szólt egy árva szót sem, de a tekintete mindennél beszédesebb volt. Már megint mi a francot kell szerveznie? – kérdezte szótlanul önmagától és az állandóan keverő, dús loboncú lánytól…

(folyt.)

Egy ősöreg, román gyártmányú, fakópiros Dacia gurult be a körforgalomba. Nyugdíjas vezetője a hétvégi autósok több évtized alatt tökélyre fejlesztett kormányzási stílusával, a volánt egyik kézből a másikba adva, biztonságosan a külső ívre pöfögött. Csak a drága feleségéért indult a nyugdíjasklubba, ahol a Mama ezen a héten is jól kipletykálhatta magát a világháború előttről ismert barátnőivel.

De melyik háború is? – morfondírozott a Papa, amikor a visszapillantóba tekintve valami szörnyűségre lett figyelmes. A háta mögül sűrű esőfüggöny közeledett, de az még hagyján; a zivatarfelhőt beelőzve egy kombi autó érkezett szédítő sebességgel a körforgalom felé és a következő pillanatban már be is érte a Daciát. Aztán csikorgó gumikkal, a díszkőre fekete csíkokat égetve elhúzott mellette. A Papa természetesen nem ismerte a drift szót, de ijedten a fékbe taposott – így sikerült elkerülnie az útra potyogó utolsó tévés felszereléseket, majd egy bokor aljára kényszerítenie a mögötte haladó robogóst. Egy pillanatra még elkapta az anyósülésen gubbasztó, nyúzott férfi tekintetét, ahogy az angolosan-udvariasan biccentett feléje, majd a kormány mögött ülő, lobogó hajú suhanc felengedte a kéziféket, visszatekerte a kormányt – a Papa persze ezt a technikai kombinációt sem ismerte –, gázt adott és a gyalogátkelőn sétálókat szétugrasztva elhúzott a körforgalomból kivezető úton.

A Papa pacemakere vészüzemmódba kapcsolt és az öreg már emelte aszott öklét, hogy lekrucifixezze az útról a pernahajdereket, amikor egy hatalmasnagy, zöld színű, MAGYAR HONVÉDSÉG TŰZSZERÉSZ feliratot viselő teherautó tűnt fel mögötte. A Papa erősen megmarkolta a kormányt, de nem kellett félnie: a katonai kocsi ázott civil sofőrje nem vacakolt a kanyarodással, helyette becélozta a körforgalom gyönyörű virágokkal beültetett közepét és ugyanazzal a tempóval letarolta az egészet. Az tűzszerészkocsi ugrasztott egy enyhét a földhányáson, majd belőtte a kijáratot és a másik autó után száguldott. A gyalogosok nem kockáztattak, a járdán maradtak, így nem esett bántódásuk, leszámítva azt a haladási irányt jelző táblát, amit a katonai Unimog akaratlanul is, de magával vitt.

Az öregnek feltűnt, hogy ez az autó is nyitott raktérrel érkezett, sőt, két szikrázó fémrámpát vonszolt magával egészen addig, amíg ugrasztás közben el nem hagyta az egyiket. A fél rámpa szikrázva pattant párszor, majd egy parkoló autó hátsó szélvédőjében állapodott meg.

A Papa ismét egyesbe rakta a Daciát és már arra készült, hogy továbbhajt, amikor újabb száguldó autók tűntek fel a visszapillantó tükörben. Az öreg kuplungolt, üresbe váltott és rémülten, de érdeklődve figyelte a fejleményeket: két Ford kisbusz repesztett el mellette, nyomukban pedig egy BMW vágta le a körforgalom ívét, majd mindhárom autó a két menekülő után eredt. Az öreg várt. És igaza volt! Jóval lassabban, mint az előtte száguldók, egy rendőrautó érkezett visító szirénával, villogó kék-vörös lámpákkal, majd precíz kanyarban, csikorgásmentesen vette az ívet és az autót finoman kihúzatva folytatta az üldözést.

A Papa tudta, hogy ez a pár másodperces kalandja űberelni fogja a drága asszony egész napos, nyugdíjasklubos pletykálkodását! Újra egyesbe kapcsolt, majd mosolyogva elindult. És mivel az esőfüggöny időközben utolérte és egy pillanat alatt nedvessé változtatta az útfelületet, pláne az öreg indexelni is elfelejtett, ügyesen végighúzta a mögüle kiugró Merci jobb oldalát.

A körforgalom után egyenes út következett, amin hosszabb ideig cikázva folyt az üldözés. Scarlett ügyesen manőverezett a menetirány szerint haladó és a szemből érkező autók között, kisebb koccanásokat és jóval nagyobb káromkodásokat maga mögött hagyva. Charlie próbálta befogni őket, de a nehézkesen mozgó és a még mindig szikrázó fél rámpát magával vonszoló jármű egyre nehezebben tartotta az iramot. Végül a száguldó BMW benne Maxim két emberével kivágott a menetből és megközelítette a teherautót. Charlie egy darabig jobbra-balra kormányozva próbálta megakadályozni, hogy megelőzzék, ám végül úgy döntött, drasztikusabb megoldást választ: beletaposott a fékbe. A kerekek azonnal blokkoltak, a későn fékező BMW pedig rácsúszott a szikrát okádó rámpára és csaknem lelökte az útról a többtonnás katonai autót. Charlie újra gázt adott és ahogy az Unimog megugrott, a rámpa kettétört, az út szélén parkoló autósornak lökve a BMW-t. A katonai teherautóból elszabadult ásók, csákányok, lapátok, ládák hullottak ki az aszfaltra – végigpattogtak az úton és szélvédőket, karosszériákat roncsoltak össze. A BMW sofőrje sikeresen elkerülte a nagyobb ütközést, de még így is sikerült végigszántania vagy egy tucatnyi autó oldalát, aztán imbolyogva újra irányba állt és nyomában a két sötétszínű Forddal és a hiába szirénázó rendőrautóval folytatta az üldözést.

A heves zápor mindegyiküket utolérte és Charlie ekkor már nagyon szeretett volna kijutni a városból, hogy könnyebben manőverezhessen a böhömnagy katonai járművel. Szerencséjére azonban éppen az Unimog méretei akadályozták meg, hogy a három üldöző autó eléjük tudjon vágni. Padlóig taposta a gázpedált, jobbra-balra tekerte a kormányt, hogy leszorítsa Maximék kocsijait és ezzel Scarlettet és Alt védhesse.

A forgalomban szlalomoztak, a közlekedőket kerülgették és egymást lökdösték az autók, ahogy száguldottak az eső áztatta utcákon. Scarlett a sokadik piroson való áthaladás után egy villamossínpárt keresztezett, amikor a nedves fémen hirtelen megcsúszott a Peugeot és csaknem teljesen keresztbefordulva bevágódott egy szűk mellékutcába. Scarlett ügyes kormánymozdulatokkal, lassítással és gázadással egyenesbe hozta az autót, majd azon imádkozott, hogy sem gyalogos, se egy másik autó ne keresztezze az útjukat. Belőtte az utca végét és jó százas tempóra gyorsított. A visszapillantóban látta, hogy az Unimog néhány parkoló autót meggyűrve száz méterre lemaradva követte őket.

A lány fél szemmel Alre sandított: az angol bóbiskolva, de láthatóan eléggé idegesen figyelte a nyaktörő manővereket.

– Scarlett, én rájöttem… – szólalt meg váratlanul Al.

– Még ne, Al… – vágott közbe a lány, majd a következő kereszteződés előtt éles kanyart vett jobbra és a Peugeot kivágódott az utcából.

A szembejövő sáv mellett meglátta az autópályát jelző táblát, mire egy gyors mozdulattal balra rántotta a kormányt és a szemből érkező autók előtt felszáguldott az autópálya felhajtójára. A váratlan manőverre dudálás, üvöltözés és sorozatos koccanások zaja volt a válasz.

Az Unimog egy ruházati bolt előtt húzott el, ahol éppen két alkalmazott a kirakatot rendezte. Az irdatlan zöld acéltest végigszáguldott a szűk utcában és a maga előtt tolt nagy légtömeg mély hangon berezonáltatta a kirakat nagyméretű üvegtábláját, mire mindkét nő ijedten felugrott.

Ekkor a Peugeot eltűnt Charlie szemei elől. Találomra ő is jobbra rántotta a kormányt és ahogy kiért az utcából, összetorlódott, összeütközött autókat látott maga előtt. A roncsok között egy keskeny terület maradt átjárható így éppen a táblával jelzett sztrádafelhajtó maradt szabadon. Charlie – mielőtt a közlekedők felocsúdtak és továbbhajtottak volna – a teherautóval keresztülhasított az üres területen és csikorgó gumikkal, veszélyesen billegve ráfordult a felhajtóra. A manőver közben a több tonnás jármű erősen lelassult, így Maxim két SUV-ja, az össze-visszahorpadt, de még működőképes BMW és a hiába sivalkodó rendőrautó is beérték, majd a felfelé a kanyarodó emelkedőn szinte egymást tolva felhajtottak a sztrádára.

Ahogy a többsávos útra ért, Charlie észrevette, hogy Scarlett hirtelen jobbra rántja a kormányt – az autópálya középső sávját egy baleset nyomán össszetorlódott kocsisor állta el!

Charlie-nak csak annyi ideje maradt, hogy balra kapja a volánt és a belső sávban már fel is tűnt előtte egy, a korábbi ütközésben megsérült, veszteglő Suzuki Swift. A magas fülkéből egy pillanatra látta, hogy a Suzukiban nem ül senki és az Unimog már bele is csapódott a roncsba. Mögötte, a hirtelen megálló forgalom miatt Maximék két autója és a BMW Scarlett után jobbra, a leállósávba húzódott, míg a rendőrök inkább a bal oldalt választották. Így mindannyian láthatták az iszonyatos erejű ütközéstől megemelkedő Suzuki haláltusáját!

A Swift műanyagdarabokat és üvegszilánkokat hányva átrepült az álló sor és még két másik, korábban vele ütközött személyautó és kisbusz felett, majd kecses ívet leírva jobb oldalon, az autópálya melletti füves térségen landolt. A katonai gép sem járt sokkal jobban: dupladefekttel, szikrát szórva, hűtővizet okádva, egyre lassulva gurult a sor mellett, mialatt bizalmasan hozzádörgölőzött a halálra vált utasokkal teli kocsisorhoz. Aztán csikorogva, zörögve megállt.

Scarlett mindezeket szájtátva végigbámulta, majd a fékbe taposott. Charlie kirúgta a pókhálós szélvédőt, kimászott a motorháztetőre és az úttestre ugrott. Még mindig vérző fülét szorongatva meglátta a Peugeot-t és futni kezdett felé.  Persze, Maximék figyelmét sem kerülte el Charlie, így a kocsisorok közt menekülőt marasztaló golyózápor fogadta. A félreállt Peugeot-ban Al már nyitotta is a hátsó ajtót, amikor Charlie elé befarolt Maxim kocsija. Charlie azonban nem torpant meg: elegánsan átcsúszott a motorháztetőn – volt már rutinja benne – és beugrott Al mögé, a hátsó ülésre.

A Peugeot padlógázzal indult, utasai nem néztek hátra, így egyikük sem láthatta az éppen akkor érkező, de sok vizet addig sem zavaró rendőrautót, amint hosszú, fekete féknyomot maga után húzva belevágódott a tehetetlen romhalmazzá vált Unimogba. A szirénázás rekedt nyöszörgéssé halkult.

– Na, fél füledet adtad a kincsért? – kérdezte Scarlett és gázt adott.

Ismét a tempósan haladó forgalomban száguldottak, amikor a BMW melléjük vágott. A sofőr mellett ülő fickó hátramászott és Glockját elővéve lövéshez készülődött.

– Job tvoju maty – morogta mérgesen maga elé. – Igyí na huj, drjány!

Charlie átpillantott a BMW-re.

– Scarlett, balhé lesz… – kezdte, mire a lány egy pillanatra hátrafordult, majd egy gyors mozdulattal a BWM-re húzta a kormányt.

Az ütközés ereje kipenderítette a pisztolyt a férfi ujjai közül, ami egyenesen berepült a már nem létező jobb első szélvédőn és – bár a tudós próbált elugrani előle – Al ölében landolt.

A csúszkáló Peugeot baljáról közben nagy sebességgel közelített az egyik sötétített üvegezésű Ford. Sorozatlövő fegyverek kerültek elő: az autóban ülők gyorsan le akarták zárni a hosszúra nyúló üldözést, de Charlie megelőzte őket. Kikapta a narkolepszia határán hunyorító Al lábai közül a Glockot, célzott és három gyors lövést eresztett meg a SUV jobb első kerekére. Egy lövedék a felnin szikrázott és visszacsapódva épphogy elkerülten Charlie-t, kettő azonban kilyuggatta az abroncsot: az autó sikoltó gumikkal, irányíthatatlanná válva sodródott át a jobb oldalukra. Scarlett két lábbal taposta a fékpedált, sőt, még a kéziféket is berántotta, csak így sikerült elkerülnie a végzetes ütközést. A Ford elszáguldott előttük, átszakította a sztráda védőkorlátját és eltűnt a jobboldalt meredeken lefelé tartó vízmosás fái között. Fatörzsek és fém recsegése-ropogása jelezte, hogy az egyik üldözőjüket sikerült lekapcsolniuk.

– Remélem, ebben ült ez a Maxim ürge – kiáltotta Scarlett, ahogy visszakapcsolt és gázt adott.

– Én is – üvöltötte vissza Charlie hátulról.

Ebben a pillanatban a másik SUV belebombázott a Peugeot hátuljába – a szélvédő mögül dühös és mogorva tekintettel Maxim nézett rájuk. Ezt az ütközést – bármennyire is tekerte a kormányt – Scarlett-nek már nem sikerült kivédenie. A Peugeot megcsúszott a nedves aszfalton, nagy robajjal lebontotta a védőkorlátot, belerohant a jobboldali, nem túl mély beton vizesárokba, majd a sebességtől hajtva kiugrasztott onnan és átszakította a gyenge drótból húzott vadkerítést. Végül keresztülcsúszott egy sáros földúton, amin éppen utánfutós traktorok és betakarításra tartó kombájnok haladtak. Isteni erőtől óvva épphogy sikerült elkerülniük az ütközést – bár az egyik kombájn vágóasztala végighasította a kocsi oldalát. Végül az autó három, szakadatlanul sikító utasával együtt a mezőn landolt.

Elállt az eső és ekkor megcsörrent Scarlett telefonja.

A lány előhalászta a zsebéből és felvette.

– Scarlett, minden segítséget megkaptunk – hallotta F’lassa hangját. – Mi ez a zaj?

– Semmi, csak ismét sikerült belenevetnünk a halál arcába – mondta Scarlett remegő hangon.

– Az én mosolyom nem őszinte – vágott közbe Charlie, miután hátranézett a hátsó szélvédő maradványain keresztül: mögöttük jócskán lemaradva Maxim megmaradt autója és a BMW lassan átevickéltek az árkon, majd a mezőn rázkódva, egyre nagyobb tempóban közeledtek feléjük. – Már megint itt vannak.

– Bármiről is van szó, Ed, küldd el SMS-ben! – kiáltotta Scarlett, ahogy ő is meggyőződött az üldözők kitartásáról.

Váratlanul Al szólt bele a mobilos párbeszédbe:

– Úgy gondolom… Irakba kell mennünk.

– Micsoda? – kiáltotta Scarlett, miközben az autót próbálta egyenesben tartani a csúszós fű és az egyenetlen talaj kombinációján.

– Irakba kell mennünk – ismételte meg Al.

Az autó a sztrádától távolodva a mezőn zötykölődött. Scarlett balra kapta a kormányt, hogy visszafelé tartsanak az autópálya felé: tudta, hogy csak az aszfalton nyerhetnek egérutat. Ezzel a kormánymozdulattal sikerült elkerülnie Maxim Ford-jával való ütközést.

– Próbáltam elmondani… – folytatta Al halkan.

– Minek? – kérdezte Scarlett.

– Hogy maguk is tudjanak róla.

– Nem. Minek kell Irakba mennünk? – kérdezte gyorsan a lány, de látta az újra közeledő BMW-t, így nem faggatózott tovább – Ed, itt vagy még? Rendben. Meg kellene szerveznek egy utat Irakba! Rendben? A részletekkel majd felhívlak, ha ezt túléltük. BASSZUUUUS!

A BMW hatalmas, elkerülhetetlen csattanással eltalálta az autójuk jobb hátulját. Charlie hiába emelte a még mindig szorongatott pisztolyt, hogy rálőjön a támadókra, az kirepült a kezéből. Scarlett elejtette a telefont és két kézzel kapott a kormány után.

– Most mit csináljak? – kiáltotta dühösen Charlie, mialatt a Peugeot sodródni kezdett. Charlie széttárta a karjait, majd tehetetlenségében ujjaival pisztolyt formázva rálőtt a BMW-re.

Onnan egy hosszú géppisztolysorozat volt a válasz. A lövedékek félig letépték a hátsó ajtót és az a belé kapaszkodó Charlie-t magával rántva a fűre zuhant. Charlie a belső kilincset két kézzel markolva, rémülten üvöltött segítségéért. Az anyag megadta magát és az ajtó teljesen leszakadt a karosszériáról. Charlie a centikre az üldöző kocsik előtt az esőáztatta füvön pörgő horpadt fémen hasalt és folyamatosan segítségért kiabált. A Peugeot megcsúszott, ismét ütközött, de most mindkét üldöző autót telibe trafálta – a három félroncs blokkoló kerekekkel pördült meg és egymást taszítva, lökve siklottak a füvön.

Charlie előtt lassítva peregtek le a másodpercek és meg mert volna esküdni, hogy valamelyik autórádióból épp a Kék Duna keringő dallamait hallotta felcsendülni. A három autó gyűrűjében, a káosz közepén pörgött körbe az ajtón hasalva, míg körülötte Scarlett és a két másik sofőr próbálta visszanyerni uralmát a járműve felett. A BMW kormányába kapaszkodó fickónak nem sikerült: fékezés nélkül rohantak fel egy magas töltésen, amin egy út vezetett a pályát keresztező hídhoz. A BMW a Hazárd megye lordjait és még a Smokey és a banditát is megszégyenítő ívben repült át az úttest felett és valahol jó messze, a töltés túloldalán csapódott a földbe.

Scarlett-nek sikerült korrigálnia, de Maximék nem voltak ilyen szerencsések: a SUV ismét találkozott a vízelvezető árokkal, de most nagy sebességgel zuhant bele, az oldalára fordult és úgy csúszott végig harminc métert, majd nyikorogva megállt. Senki nem mozdult a roncsban.

A leszakadt ajtó pörgése egyre lassult, de a szédelgő-émelygő Charlie már nem tudott tovább kapaszkodni rajta: elengedte a tenyerét összevagdosó peremet, majd pár métert gurulva éppen a lefékező Peugeot előtt állt meg.

– Egyben van? – nézett ki Scarlett a szélvédő maradványain keresztül.

– Úgy tűnik – válaszolta Al, majd kiszállt és felsegítette a négykézláb pihegő Charlie-t. Bizonytalan, rogyadozó léptekkel mentek vissza a Peugeot-hoz.

Közben hangos nyikorgással kinyílt az oldalán fekvő SUV ajtaja és először Grigorii véres feje, majd Maxim dühös arca tűnt fel.

Al betámogatta Charlie-t, aki rögtön végignyúlt a hátsó ülésen.

– Ki ne essen! – figyelmeztette Scarlett a tudóst, majd egyesbe kapcsolt és a Peugeot – gondosan távol maradva a SUV-tól – átevickélt az árkon, gyorsítva átszakította a vadkerítést és egy útszéli pihenőn áthajtva visszatért az autópályára.

Utasai meg sem hallották azt a két lövést, amit még Grigorii eresztett meg utánuk mérgében.

           

– Szóval, Al, mi is van ezzel az iraki úttal? – kérdezte Scarlett hunyorogva, mivel az újból eleredő eső a szemébe vágott.

– Miféle iraki út? – kérdezte Charlie is, miközben pólója szegélyével vérző fülét törölgette.

– Mondtam már – kezdte Al –, hogy Oscar Wilde az egyik kedvenc íróm?

– Nem – hüledezett Scarlett.

– Örülök. Az enyém meg Asimov – tette hozzá Charlie. – De hogy jön ez ide?

– Az egyik története az önző óriásról szól, aki kitiltja a gyerekeket a kertjéből, ezért ott örök fagy és hó lesz – folytatta a történész. – Az óriás várja a tavaszt, de az csak nem jön el. Egészen addig, amíg egy repedésen a gyerekek vissza nem szöknek a kertbe és énekükkel, játékukkal visszahozzák a tavaszt – és azzal együtt a melegséget is – az óriás szívébe.

– Nem rossz – mondta Charlie –, de ebben az óriásos sztoriban is van autós üldözés? Mindig az a kedvenc részem.

– Várj! – intette le Al. – Várj! Az óriás nagyon megkedvel egy apró fiúcskát, akivel sokat játszik akkor, de a fiú aztán egy idő után elmaradozik, míg végül többet nem is jön. Az óriás várja, várja, de a kisfiú nem tér vissza többé. Évekkel később az óriás már nagyon öreg és nem tud játszani a gyerekekkel. Ekkor aztán ismét feltűnik a kisfiú, sebekkel a kéz– és lábfejein. Az óriás, aki annak idején a szívébe zárta a fiút és még azóta sem feledkezett meg róla, dühbe gurul és így kiált: „Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mondd meg nekem, hadd veszem a legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!”

Amikor Al hozzákezdett a sztorihoz, Scarlett számára a történet semmi más nem volt, csak egy átlagos gyermekmese, ami valahogy nyakatekert, érthetetlen gondolkodása révén kapcsolódott a tudós mondandójához. A lány azonban most, az utolsó mondatok után már kezdte érteni, hogy Al végül mire akar kilyukadni. Charlie-nak azonban fogalma sem volt róla; számára teljesen homályos maradt az angol amúgy is nehezen kibogarászható érvelése és bizonyíték-rendszere.

– Mire a fiú csak ennyit szólt – folytatta Al rendületlenül – „Az én sebeim a szeretet sebei. Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba. ”

Charlie és Scarlett csendben figyeltek.

– Itt a vége… – fejezte be Al.

Társai még mindig nem szóltak.

– Ez az egész ügy nem Atlantisz kereséséről szól! – mondta ki a végső következtetést Al. – Mi már egy hatalmas kard és egy óriás nyomában járunk.

– Ez az óriás azonban soha nem jutott el a Paradicsomba – tette hozzá Scarlett és örült, hogy az autópályán újra elállt az eső.

– Oké. Hogyan is van? – dőlt előre Charlie miközben megtámaszkodott a két első ülésen. Épp egy kocsisort előztek, a hátuk mögött elmaradó autók utasai pedig tátott szájjal bámulta a ronccsá zúzott Peugeot-ra és ázott, elmerülten beszélgető utasaira. – Mi itt a lényeg? Nem értem…

Al megköszörülte a torkát – teljesen kiszáradt a fizikai és tudományos izgalomtól.

– A Biblia szerint, miután Káin megölte a testvérét, Ábelt, az Úr elűzte és megbélyegezte őt. Így a gyilkos és leszármazottai kikerültek Isten áldásai alól, nomád, bujdosó életet éltek, egy rossz szóért öltek, barbárságba süllyedtek. Egyes teológusok szerint ők voltak a „bibliai ősemberek”, akik a kőszerszámokat, barlangrajzokat produkálták, amit persze az evolúcióelmélet hívei határozottan tagadnak. Ezzel tudósként én sem értek egyet, de nem is ez a lényeg – hanem a visszafejlődés…

– Visszafejlődés? – kérdezett bele Charlie.

– Az evolúció elmélete szerint az ember kialakulása folyamatos fejlődés: ősleves, mikroorganizmusok, vízi élőlények, amik később gondolnak egyet és a partra másznak, majd sokkal később valahogy ember lesz belőlük. A Biblia éppen fordítva mondja…

– Isten a saját képmására megteremti a tökéletes lényt – vette át a szót Scarlett –, majd miután ez a lény, az ember Ádám és Éva révén bűnbe esik, elveszíti ezt a tökéletességét, Istennel való közvetlen kapcsolatát és elkezd „visszafejlődni”, rövidebb életet élni. Nem azonnal, de lassan, folyamatosan, generációról generációra. Akkoriban, az Ószövetség kezdetén akár 800-900 éves kort is megéltek az emberek… és lásd most…

– Így bizony. Látom, Scarlett képben van – bólogatott Al, majd folytatta. – Szóval, az ember kikerült Isten áldása alól… Persze, szigorúan csak a Biblia lapjai szerint.

– Miért hiszem azt, hogy most itt jön majd egy „de”? – kérdezte Charlie sejtelmesen.

Al azonban nem úgy ütötte le a feldobott labdát, ahogy azt Charlie gondolta.

– ÉS! Rosszul hitted. És ezen felül még az is rontott az ember helyzetén, hogy bukott angyalok érkeztek a Földre, akik… emberlányokkal… öööö… háltak. Ezt a… nászt… követően aztán hatalmas, agresszív, félvér lények, óriások, nefilimek születtek, akik titkos tudásukkal, erejükkel uralkodhattak az ember felett. Az emberiség sosem látott fertőbe, kárhozatba és erőszakba süllyedt. Ismétlem: legalábbis a Biblia szerint.

– És Isten ítéletet hozott: sitty-sutty, hogy megtisztítsa a Földet, egy csettintéssel lehúzta az egész bagázst a lefolyón – fejezte be Scarlett.

Charlie elgondolkozva bámult kifelé a sötét, de már nyugodt felhőkre.

– Szóval, úgy tűnik, ha tudom követni ezt a logikát, hogy nem is Atlantiszt keressük, hanem a… mik is azok? Az óriások…

– Nefilimek – vágta rá Al és Scarlett egyszerre.

– Szóval a nefilimek bibliai legendája után kutatunk.

– Pontosabban: nem a nefilimek, hanem egy hatalmas kard után, amit akár az egyik nefilim is forgathatott – javította ki Scarlett.

Al bólogatott.

– Így van. Magyarffy valahogyan egy ilyen kard nyomára bukkant – vagy legalábbis nefilim fegyvernek hitte – és azt kereste.

– Az eddigiek alapján komolyabb kutatónak tűnt annál, hogy csak egy puszta mítoszt üldözzön – mondta Charlie.

– Ne feledd – szólt Al –, Magyarffy hívő keresztényként elfogadta a Szent Biblia szavait, így a könyv alapján könnyen igazolva láthatta az atlantiszi kard legendáját.

Charlie megveregette Al vállát.

– Valami csak lehet ezzel a mítosszal, ha egy étteremben gyilkolni is képesek érte, aztán végigüldöznek fél Európán, hogy lekapcsoljanak az ügyről, hmm?

– Szóval, valószínűleg anno Magyarffy gróf és most George Hammond is az atlantiszi kard miatt vesztette az életét – válaszolta a történész. – A naplója szerint a gróf Bagdadba tartott, hogy a város múzeumában megtalálja a kard pontos helyét.

– Akkor… irány Irak! – vágta rá Scarlett könnyedén.

– Ezt komolyan gondolja? – kérdezett vissza Al meglepetten.

– Miért ne?

– Csak így, egyszerűen?

– Hát nem egészen ilyen egyszerűen, egy-két telefon azért kell hozzá.

– Akkor hajrá! – szólt közbe Charlie. – Csak a haverjaink be ne előzzenek!

– Ja, csak be ne előzzenek – ismételte a lány elgondolkozva.

A Peugeot lehajtott a sztrádáról és elszáguldott a budapesti repteret jelző tábla mellett.

Ha Edmond F’lassa ügyesen intézkedik – gondolta Scarlett – akár egy napon belül is a Bagdad Airport betonjára léphetnek.

 

Edmond F’lassa mindig megpróbált ügyesen, gyorsan és hatékonyan intézkedni.

Megvolt hozzá az akarata, a kitartása és természetesen az anyagi- és eszközkészlete, na és persze a barátságok, oda-vissza szívességek, érdekkapcsolatok, üzleti összefonódások vagy egyszerűen csak az emberi segítőkészség kusza hálója, melyek együttesen lehetővé tették számára, hogy gyakorlatilag percek alatt elintézzen olyan dolgokat, amelyek másoknak csak napok, hetek izzasztó munkájával sikerülhetne.

Scarlett járt az agyában. A lány mindig okozott számára váratlan meglepetést, már többször kellett rendet rakatnia utána és volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie az életét. De ezzel együtt nagyon hasznos munkát végzett a számára és emiatt még azt is elnézte neki, hogy néha a saját hasznára „túlórázzon” is egy keveset. Igen, Scarlett a legjobb embere volt, aki egy nagyon csúnyán elsült orosz meló után kereste meg munkát és menedéket kérve…

Megcsörrent F’lassa mobilja.

– Az emlegetett… – mormolta maga elé és végighúzta az ujját az érintőképernyőn. – Igen, Scarlett? Meg vannak a részletek?… Szóval akkor Irak biztos… Rendben, intézem… Akkor három jegy… – tollat vett elő és jegyzetelni kezdett egy tömbbe. – Oké, próbálok védelmet is biztosítani. Soha nem lehet tudni… Persze, ügyes lány vagy te, de nem születtél golyóállónak… Elintézem a múzeumot is… Haha, apád nem fog tudni róla… legalábbis tőlem nem… Rendben, rendben… Jelentkezem, ha meg vannak a jegyek, te pedig hívj, ha bármilyen újabb fejlemény van… Oké-oké, apád tényleg nem fog tudni róla… Szia! Ja, igen, én is veled megyek… Ne csodálkozz, nem csak szervezni szeretek. A buliban is benne akarok lenni!

Letette a mobilt, nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemeit, aztán elgondolkozva az asztali telefonért nyúlt és tárcsázott. Csak pár másodpercet kellett várnia és a vonal másik végén ismerős hang hallózott bele a kagylóba.

– Igen, szenátor úr, ismét én vagyok – kezdte F’lassa. – Most egy pár exkluzív repülőjegyre lenne szükségem… De bővebb infóval csak később szolgálhatok…

Mialatt a kagylót vállával a füléhez szorította és beszélt, kezei a billentyűzeten jártak. Mire befejezte a hívást, a monitoron a Föld műholdas képe jelent meg – majd mialatt a bolygó lassan elfordult előtte, a Google Earth virtuális kamerája ráközelített a harcok és merényletek sújtotta Irakra.  Aztán még közelebb hozta a tájat és pár másodperc múlva – mialatt a F’lassa úgy érezte, az ország fővárosára zuhan – beúszott a képbe a bagdadi repülőtér betonja.

(folyt.)