A Nemzetbiztonsági Hivatal New York-i irodájának laborjában Giddon, Firpow és még két elemző technikus a kiégett étteremből elhozott anyagokat bújták.

Hammond táskájának megmaradt tartalma a szoba közepén álló, nagyméretű, alulról megvilágított asztalon hevert szétterítve, ami pedig nem fért az üveglapra, az mind a fali táblák valamelyikére került.

Kevés ép dokumentum állt a rendelkezésükre, de amennyire Giddon átlátta a tőle idegen téma lapjait, mind érdekesnek tűnt: rejtélyes történelmi dokumentumok az ókori időszakból, hozzájuk kapcsolódó feljegyzésekkel és elemzésekkel, valamint régi, a világ több térségében fellelhető romokról készült fényképfelvételek.

Giddon egy félig megégett jegyzetfüzetért nyúlt és szórakozottan lapozgatni kezdte. Nyílt az ajtó és Pizzuti lépett be, kezében egy irattartót lobogtatva.

Giddon felnézett. Amúgy sem sokat értett a füzet firkálmányaiból.

– Szóval, van már valamilyen anyagunk erről a Hammond fickóról?

– A nemzetbiztonság korábban évekig megfigyelés alatt tartotta – Pizzuti belekukkantott az iratokba. – Elsősorban az arab térségbe irányuló utazásai miatt. Tunézia, Líbia, Jordánia, Szíria, Irán. Hasonlók.

Giddon letette a füzetet és az asztalon kiterített anyagok között kezdett turkálni.

– Na, csak nem idegesek lettünk tőle? A főnökség megijedt egy kis turistáskodástól? – nevetgélt magában. – Mit csinált ott? Nyaralás? Fegyverek… hastáncosnők… egy kis bűnös baklava? Mit követett el az ürge, hogy ráálltak a fiúk?

Pizzuti a titkosszolgálati fejléces papírokat lapozgatta.

– Semmi ilyesmi. Csak tudományos munka. Kutatás, régészet, múzeumok, hasonlók. Nem sokkal később le is szálltak róla, mert rájöttek, hogy csak egy habókos, porban turkáló tudós.

– Vagy egy magát annak kiadó titkosügynök – szólalt meg Firpow. –, aki éppen a tartóit informálta a sivatagban.

– Gondolod, ahhoz a Közel-Keletre kellett volna utaznia? Ha Hammond kém volt, akkor csak lesétált a két utcára lévő giroszoshoz és leadta az infót.

– De milyen infót? – kérdezte Pizzuti.

– Na, ez az! – mondta Giddon és felhúzott szemöldökei alól Firpow-ra nézett.

Firpow „csak-egy-ártatlan-ötlet-volt”-tekintettel vállat vont és hogy ellensúlyozza bukott ötletét, gyorsan elmélyedt a rendőrségi jelentésben.

– Csak egy habókos, porrá vált tudós volt – filozofált Giddon. – Az ilyeneket nem szitává lövik. Őket vagy a Nobel-díj izgalma vagy a krétapor nyírja ki. Amúgy mit keresett az étteremben?

– A tanúk elmondása szerint éppen egy üzleti megbeszélésen volt valami Charlie Mitchell nevezetű fickóval – olvasta Firpow. – A pincérek ismerik, régi törzsvendég. Ha nem üzletemberekkel vagy régiségkereskedőkkel, akkor fiatal, bombázó nőkkel érkezett mindig.

– A mázlista – nézett fel Giddon a turkálásból. – Mit mondtak még?

– Az egyik tanú látta, ahogy Mitchell tüzet nyitott, miután az asztal alá hajolt egy fegyverért. Szerinte valami nézeteltérés lehetett Hammond és közte, amin összevesztek. Három ember úgy emlékezett, hogy kintről lőttek, de ők igazából nem is láttak semmit, mert az első lövésekre ijedtükben az asztal alá bújtak. Két vendég pedig azt állítja, hogy arab terroristák robbantottak.

Giddon elhúzta a száját.

– Ezzel nem jutottunk előrébb. Köszönöm, amerikai honfitársaim.

Pár pillanatig még turkált a bizonyítékok között, majd a szemüveges technikushoz fordult.

– Videók?

A férfi babrálni kezdett a számítógépén.

– Máris indul.

Egy nagyképernyős monitor elé gyűltek, amin pár pillanat múlva négy kisebb képmezőre osztva megjelentek az étterem belső kameráinak fekete-fehér felvételei. Három kamera csak az unatkozó pincéreket és a békésen üldögélő vendégeket mutatta, a negyedik kis téglalap sarkában azonban feltűnt a beszélgető Hammond és Charlie. A technikus ezt a képet nagyította ki.

– Hang nincs, mi? – kérdezte Giddon feleslegesen.

A monitoron láthatták, ahogy Hammond némafilmszerűen gesztikulálva valami igen fontosat adott elő Charlie-nak, aki ebédjét befelé lapátolta – és láthatóan unatkozva hallgatta a történész meséjét. Aztán Charlie a textilszalvétát babrálta, miközben Hammond egy pillanatra sem hagyta abba az előadását, majd Charlie leejtette a szalvétát, babrált egy kicsit az asztal alatt és épphogy visszaült a helyére, Hammond szeme elkerekedett: a férfi végleg elhallgatva az asztalra hanyatlott.

Giddon a technikus vállára csapott, de az nem mert jajongani, túlságosan is jól ismerte ahhoz Giddont, hogy ilyen aprósággal elvonja a főnök figyelmét az ügyről. Akkor még hátba is vágná…

– ’zannya! Mintha infarktust kapott volna az ürge…

A képernyőn láthatták, ahogy Charlie először meglepődik, majd váratlanul a nyakába robban az ablaktábla. Ekkor kintről valakik lőni kezdtek és Charlie arcára rettegés, halálfélelem ült ki. Kis gázpalack robbant fel, a lángok egy pillanat alatt elborították a fél helyiséget.

A technikus visszakattintott az osztott képmezőre és az ügynökök már négy különböző szemszögből láthatták az étteremben eluralkodó káoszt: füst, tűz, a padlóba és az oszlopokba, asztalokba csapódó hangtalan lövedékek, némán sikítozva menekülő emberek, fedezékbe ugráló pincérek, felcsapó tűz, egyre feketébb füst és Charlie, ahogy kúszva eltűnik a kamerák látószögéből.

Pizzuti elismerően bólogatott.

– Nem rossz. Egy videómegosztón tuti tízmilliós siker lenne.

– Most keress egy olyan felvételt – csapott a technikus hátára Giddon –, amin a lövöldözőket is látjuk!

Nem volt könnyű, de miután visszatolta szemüvegét az orrnyergére, a technikus pár perces kattogtatás után talált egy felvételt, amin az utcáról befelé lövöldözőket is láthatták. Igaz, hogy csak a kép sarkában, de újabb pár perces trükközés után kinagyítva, kissé homályosan láthatóan, de végül a fegyveresek töltötték be a képernyőt. Újra elindult a felvétel: káosz, lövöldözés, tűz, füst és botladozva rohanó-menekülő emberek.

– Állj! – kiáltotta Giddon.

A kép megállt. Az éppen menekülő Charlie-t láthatták jéggé dermedve, szinte a kamerával szemben, az arcán rémült fintorral, miközben körülötte magasra csapó lángnyelvek lobogtak a pillanat fogságában. A háttérben nehezen kivehetően egy fegyveres alak állt. Pontosan Charlie-ra célzott a fegyverével!

– Tutira mentek – törte meg a csendet Firpow.

– A másik fickót is ki akarták nyírni – tette hozzá Giddon.

– És ha Mitchell volt az eredeti célpont, a tudóst meg véletlenül kaszálták le? – tette fel a logikus kérdést Pizzuti.

– Meglátjuk – mondta Giddon és a képernyőn grimaszoló Charlie-ra mutatott. – Ez a fickó kell nekem!

Pizzuti szó nélkül kisétált a helyiségből.

– Oké, csekkoljuk le a géppuskakezűeket is! – adta az ukázt Giddon.

Újra a monitorra meredtek. A technikus megint visszatolta a szemüvegét, a számítógépét kezdte bűvölni és a képernyőt nemsokára teljes egészében a támadók töltötték be – de a kép nagyon homályos maradt.

– Élesebbre, élesebbre!

– Ezek kis teljesítményű kamerák, nem tudok csodát tenni a felvételeikkel…

– Küldj rá valami szuperkütyüt! – erősködött Giddon. – Valami szoftvert vagy más bigyót. Megnyomsz egy gombot itt, egy másikat ott, kattintgatsz kettőt az egereddel és kész. A Helyszínelőkben bezzeg mindenre van cuccuk!

A technikus lassú mozdulattal az asztallapra helyezte a kezeit. Aztán szemrehányó tekintettel hátrafordult, mintha egy ovisnak kellene elmagyaráznia az élet nagy dolgait.

– Az csak egy kitalált tévésorozat… – mondta szinte szótagolva.

Giddon mérges, na-ne-nézz-már-hülyének! – pillantása azonban meggyőzte, hogy haladéktalanul folytassa a munkáját.

A kép lassan tisztulni kezdett, egyre jobban kivehetővé váltak a fegyveresek, legfőképp az elől álló, tagbaszakadt szőke. Giddon csak egy pillanatig fürkészte a férfi arcát.

– Hejj, egy régi ismerősünk! – kiáltott fel hirtelen.

A technikus ijedten összerezzent.

– A viking… – tette hozzá Firpow.

Folytatta volna, de hirtelen kivágódott az ajtó és Pizzuti érkezett.

– A kérdés csak az – vette vissza a szót ismét a főnöke –, hogy még mindig a nagygórénak dolgozik-e. Vagy most, mint hűséges zsoldos, éppen maszekolt egy kicsit a maffiának. A terroristáknak, egy gazdag és féltékeny pénzeszsáknak. Vagy valaki másnak…

– Meg van Charlie Mitchell! – vágta ketté a gondolatmenetet Pizzuti. – Mégpedig itt, New Yorkban.

– A hülyéje, miért nem menekült el a városból? – morgott Giddon. – Nem álldogálni! GÉPJÁRMŰRE!

Azzal kiviharzott az ajtón. Firpow és Pizzuti a nyomában.

A technikus nagyot fújtatva levette a szemüvegét és mind a kétszer hat dioptriáját törölgetni kezdte a pólójával.

Charlie visszalépett a szobájába. Átöltözött, pólót, farmert viselt, a kezében gőzölgő kávésbögrét fogott.

A szalvéta képét vizsgáló PC-je még mindig dolgozott, ezért leült a másik a monitor elé és a bögrét szórakozottan az asztalra helyezte.

A francba! Éppen a szalvétára! Gyorsan lekapta, de már késő volt: a kör alakú kávéfolt beleivódott a textilbe. A hirtelen mozdulattól azonban a bögre kicsúszott az ujjai közül és az asztallapon koppant. A kávé végigfolyt a billentyűzet körül, a bögre pedig a földre zuhant és darabokra tört.

– A picsába! – mérgelődött Charlie. – Nem lehetek ennyire balfék!

Három papírzsebkendőt is elhasznált, mire nagyjából sikerült felitatnia a barna löttyöt. Sóhajtva visszaült a gép elé. A Google-ba bepötyögte az Al Wyman nevet, majd leütötte az ENTER billentyűt. Pillanatok alatt tucatnyi Wyman link jelent meg, de sem a melbourne-i nőgyógyász, sem a texasi farmer, de még a walesi befektetési tanácsadó oldala sem győzte meg a keresés eredményességéről. Aztán végül feltűnt neki a kék színű, aláhúzott név: Alastair Manuel Wyman! Megtalálta! Legalábbis abban reménykedett, amikor rákattintott a linkre. És valóban: egy London-környéki kisebb lap oldala töltődött be, rajta a sikert jelentő szöveggel: „AL WYMAN VISSZAVONULTAN FOLYTATJA SAJÁT KUTATÁSAIT. George Hammond nem kommentálja egykori társa megjegyzését, miszerint vallási fanatizmusa tette tönkre tudományos kapcsolatukat…”

Charlie gyorsan végigfutotta a cikket, de semmilyen, újdonságnak számító információt nem talált rajta, leszámítva azt, amit már eddig is kikövetkeztetett: Hammond és Wyman viszonya megromlott, útjaik szétváltak – a támadások és a sikertelenség miatt az utóbbi mondta ki a tudományos válást.

 Az oldal legalján azonban egy újabb kapcsolatot talált. AL WYMAN HIVATALOS OLDALA – hirdette a felirat és Charlie azonnal kattintott: egy ablakban a történész személyes blogoldala ugrott fel.  Már az első pillantásra látszott, hogy az ISMERETLEN TÖRTÉNELEM amatőr készítője az élvezhető, szórakoztató dizájn helyett inkább a szöveges anyagra helyezte a hangsúlyt és bár lehet ugyan a történelemtudomány nagyágyúja, ám a weblapkészítés a számára teljesen ismeretlen terület!

– Micsoda?! Mit hisz ez a fickó, milyen éveket írunk? A kilencveneseket? – dohogott Charlie. – Egy nagycsoportos pofásabb oldalt szerkeszt magának!

A jelzés nélküli nemzetbiztonsági Chevrolet nagy sebességgel kerülgette a kényelmes tempóban autózgató hétköznapi sofőröket. Néhány sárga taxis persze nem vette jó néven a jobbról-balról szabálytalanul előzgetőt, de Giddon egyszer sem fordult hátra, hogy szemügyre vegye a dühödt ökölrázókat. A pastu nyelvet és a texasi angolt pedig amúgy sem beszélte.

Pizzuti mellett ült a hátsó ülésen, míg Firpow a sofőr mellett kapaszkodott az éles, gumicsikorgató kanyarokban.

– Szóval, skandináv barátunk… ööö… izé… – kezdte Giddon.

– Hrotti – segítette ki Firpow hátra fordulva.

– Hrotti ismét feltűnt. Mikor is hallottunk róla utoljára?

– Nagyjából két hónapja, amikor Európából jelentették, hogy egy istenháta mögötti lengyel faluban kifosztották a helyi katolikus templomot.

– Igen, emlékszem: egy arany dobozba foglalt szög tűnt el.

– A legenda szerint kétezer évvel ezelőtt ez a szög ütötte át Krisztus jobb tenyerét – tette hozzá Pizzuti.

– Miből gondolták, hogy pont a jobbot?

Pizzuti vállat vont Giddon költői kérdésére.

– Hrottit a helyi szemtanúk leírása alapján a skandináv kollégák azonosították be.

Az autó abroncsszaggató kanyart vett, a hátsó ülésen utazók egymásnak préselődtek.

– Ha visszaértünk az irodába – folytatta Giddon teljes nyugalommal –, szedjétek elő az összes anyagunkat erről a Hrottiról, az egész bandáról, de legfőképpen a főnökről, erről a… Felixről.

– Maxim – javította ki Firpow.

– Pláne! Fel kell melegítenünk az aktájukat, úgy tűnik, megint motoszkálni kezdett ez a Maxim-féle szervezet. Lehet, hogy az éttermi hancúr is egy közös bizniszük volt.

Újabb éles csikorgás, most a másik oldalra csúsztak az utasok. Giddon nem zökkent ki.

– Gyors, csendes, nyugodt, profi fellépést várok, ha megérkezünk Mitchell-hez. Nem letartóztatunk, csak érdeklődünk, nem vádaskodunk, csak kérdezősködünk, sütit majszolunk. Értve? Ha gond van és elfajulnak a dolgok, na, akkor letartóztatunk!

Charlie megpróbálta átrágni magát a kusza weboldalon. Néhány mondat erejéig beleolvasott Wyman több tudományos értekezésébe is, de a szöveg helyett inkább a képekre koncentrált. Ahogy lejjebb és lejjebb görgette a csúnyán megszerkesztett blog anyagait, sorra jelentek meg előtte a libanoni Baál-szentély hatalmas kövei, majd dél-amerikai kultikus tárgyak tucatjai, amit aztán az izraeli Gilgal Refaim-kör közeli és légifotói követtek.

Charlie a „kapcsolat” linket keresve az oldal legaljára görgetett, de hiába kattintott rá: Wyman – talán figyelmetlenségből – üresen hagyta az e-mail rubrikát, de még csak egy lakcímet vagy telefonszámot sem tüntetett fel – és természetesen a Facebook, a Twitter vagy más egyéb közösségi oldal nyomát sem találta.

Magában mérgelődve már újabb, Wymanhez elvezető út lehetőségén járt az agya, amikor a blog legeslegalján Times New Roman betűtípussal odapötyögött, útmutatónak szánt pár mondatot pillantott meg. Hangosan olvasta fel a problémájára megoldást nyújtó szavakat:

– „A történelemről egy kicsit másképpen. Avagy a múlt nagy eseményeinek újfajta szemlélete. Legalábbis ahogyan én látom innen, Biggin Hill-ből, London mellől.”

A tömbjéből letépett egy post-itot, ráfirkantotta a Biggin Hill és a London neveket, majd a tapadós cetlit az útlevele belső oldalára ragasztotta.

Aztán felmarkolta a telefonját és besietett a hálószobába. Zöld sporttáskát vett elő a szekrényből és miközben néhány pólót, alsógatyát és más nélkülözhetetlen ruhaneműt gyűrt bele, a mobilján tárcsázott egy számot.

– Reptér? – kérdezte Charlie, ahogy két csengés után felvették. – A legközelebbi londoni járat indulása érdekelne…

Pár másodpercig hallgatott, ahogy a vonal túlsó végéről egy kedves női hang beolvasta a gép indulását.

Ebben a pillanatban az utcáról hangos fékcsikorgás hallatszott. Charlie rosszat sejtve az ágyra dobta a telefont és az ablakhoz ugrott. Az úton keresztben egy sötét színű kocsi állt meg. Charlie még láthatta a gumik alól felszálló apró, fekete füstgomolyagokat és a kiszálló három férfit: egy szakállast, egy ősz hajút és egy magas, láthatóan igen dühös afro-amerikait.

Mi folyik itt?!

– Bocsesz, főnök – mondta a sofőr bűnbánó arccal a magasnak –, tudom, hogy szóltál, de szervizben volt a járgány, állítottak a fékeken.

– Állítottak?! Gratulálok! – szólt a még mindig mérges fekete, majd két társával pontosan Charlie háza felé indultak. – Ennyit a csendes megérkezésről!

 A látottak-hallottak nem töltötték el nagy örömmel az ablakban álló Charlie-t. Táskával a kezében átrohant a dolgozószobába, felmarkolt néhány kinyomtatott papírt és a textilszalvétával együtt begyűrte azokat a ruhái mellé. A monitor elé akart ülni, amikor…

…kintről, a bejárati ajtó felől közeledő lépteket hallott!

A monitoron képek tucatjai váltották egymást villámgyorsan: a számítógép még nem fejezte be a keresést!

– A francba! – mondta félhangosan és az ajtóhoz rohant, hátha még beelőzheti a nyilvánvalóan hozzá igyekvő fickókat. A torka összeszorult, a szíve egyre hevesebben vert és gondolatban már ezerszer elátkozta azt a pillanatot, amikor igent mondott ennek a Hammondnak vagy kinek a találkájára.

Keze a kilincsen volt és még egyet káromkodott magában, hogy az a rohadt megbeszélés, a picsába az étteremmel és a mocsadék gépfegyveresek, amikor kint váratlanul megszűnt a zaj. Csend lett.

De csak egy pillanatig! A határozott, hangos kopogás robbanások sorozataként visszhangzott a folyosón és az előszobában. Charlie rémülten összerezzent.

– Mr. Mitchell – hangzott fel kintről erőteljes, mély hangon. – Jeremiah Giddon vagyok a nemzetbiztonságtól. Nyissa ki, kérem az ajtót!

Charlie halálra váltan hajolt a kukucskálóhoz.

Te idióta barom! Minek hagytad magad belerángatni? A végén még Guantanóm kötsz ki, te marha! – ostorozta magát, ahogy kinézett. A torzító lencsén át éppen a nagydarab fekete fickót látta az ajtóval szemben, a nagylátószög miatt kidülledő hassal, eltorzulva. Társai mögötte álltak, az őszes hajú jobb keze az öltönye alatt pihent. Charlie visszahőkölt.

Giddon csak azt hallotta, ahogy bentről valaki gyors mozdulattal kétszer ráfordítja a kulcsot.

– Ezzel nem könnyíti meg a helyzetet, Mr. Mitchell! Van néhány kérdésünk az éttermi lövöldözéssel kapcsolatban!

Nem érkezett válasz! Giddon benézett a kukucskálón és mozgást vett észre bent.

– Mr. Mitchell, gondolja át, még semmivel sem vádoljuk. De ez könnyen megváltozhat…

Már késő volt! Charlie meg sem hallotta. Ránézett a még mindig vibráló monitorra, majd újra kikukkantott az ablakon: Giddon sofőrje az autó mellett, a járdán sétálgatott, az épületet fürkészte. Egyes számú menekülési útvonal lezárva!

Charlie a vállára kapta a sporttáskát és átsietett az ellentétes oldalon a belső udvarra néző ablakhoz. Kinyitotta.

A lakásajtó előtt Giddon bólintott Pizzutinak.

– Csak nyom nélkül.

Pizzuti az ajtó elé térdelt, majd a zsebéből előhalászott kis szerkentyűvel bütykölni kezdte a zárat.

Charlie fél lábbal kint, a másikkal bent, lovaglóülésben éppen az ablakban ült, amikor egy koppanással a kulcs kiesett a zárból. Pedig biztonsági… – gondolta és visszanézett a monitorra. Éppen abban a pillanatban állt meg a száguldó képáradat és öt kisebb, forgó képkocka jelent meg helyette. Távolról, az ablakban ülve meresztgette a szemét, de nem tudta kivenni, hogy mit talált a számítógépe.

Vissza kell menni, megnézni!

Már mászott volna befelé, amikor rövid neszezés után kattant a bejárati ajtó zárja és árnyékok vetültek a falra. A következő pillanatban Giddon lépett be a szobába. A tekintetük találkozott, úgy tűnt, Charlie egy pillanatig hezitál, mit tegyen. Aztán…

– Charlie, várjon! – kiáltotta Giddon.

Charlie eltűnt az ablakból.

– Próbáljátok elkapni! – visszhangzott Giddon erős hangja a szobában.

Firpow kimászott az ablakon és Charlie után eredt. Szerencséje volt, mert csak a félemeletről kellett a fűre huppannia. Így nem törte össze magát, nem bicsaklott ki a bokája, nem ment ki a térde, de négykézlábra esett és mire feltápászkodott, Charlie már jó húsz-harminc méteres előnyre tett szert.

A sofőr észrevette, ahogy Firpow a kerítés túloldalán, a belső udvarban a szökevény után lohol. A járdán futva ő is csatlakozott a rohanáshoz.

Giddon nem fárasztotta magát. Emberei valamivel fiatalabbak voltak nála és jobban karbantartottak. Egy-két felsőbb körökben tevékenykedő barátja jóvoltából ő épphogy átcsusszant az időszakosan előírt fizikai felmérőkön. Persze ezt megköszönhette az első Öböl-háborúban szerzett pár repeszdarabjának is – ezek nem csak hőssé tették, de némi kiváltságot is biztosítottak a hasonló felmérések alkalmával. Persze a sérülés azzal is járt, hogy a rosszabb napokon gyakran fájt a bal combja, a vádlija és ilyenkor láthatóan húzta a lábát is.

Ma – legalábbis fájdalom szempontjából – nem ilyen nap volt. Ez a szerda egy látványos lövöldözéssel és érdekesnek tűnő nyomozással indult, most pedig egy percről-percre gyanúsabb alak üldözésével folytatódott. A jó kis akciózás, mint a régi szép napokban, amikor…

Ahogy lassan befelé sétált a lakásba, a szeme sarkából két mozdulatlan, fehér alakot vett észre. Keze már lendült a pisztolya felé, amikor felismerte a figurákat: csak két birodalmi rohamosztagos állt őrt az egyik ajtó előtt!

– Kocka! – morogta Giddon fejcsóválva.

Charlie futtában átesett egy alacsony sövényen, de gyorsan kikászálódott onnan és már ismét a gyepes-bokros belső udvar másik vége felé nyargalt. Firpow nem sokkal mögötte lihegett és szinte egyszerre vették észre a távolban, a kapun túl nyüzsgő forgalmat. Mindketten rákapcsoltak, mert tudták, hogy ha a szökevény kijut az utcára, az üldözés gyorsan véget ér majd.

Charlie végigsprintelt egy homokkal borított játszótéren, de már két famászóka közt átsuhanva érezte, hogy gondok lesznek az utcára való kijutással. Évek óta nem sportolt rendesen, eltunyult, ellustult és ezt sípoló tüdeje és lassacskán lemerevedő izmai mindennél jobban tudatták vele.

Firpow ezzel szemben kezdett belemelegedni a futásba. Minden egyes lépéssel közelebb és közelebb került Charlie-hoz és kinyújtott keze már majdnem a menekülő hátán lévő zsákot markolta, amikor hirtelen megbotlott pár homokozó vödörben és hasra vágódott. Charlie fél szemmel hátra sandított: örömmel látta a magasra felrepülő homokot. Firpow dühös káromkodása elmaradt mögötte, ahogy fellélegezve átugrotta a játszótér alacsony kerítését és a biztonsági őr csodálkozó-rosszalló tekintetétől kísérve átbújt a lakópark sorompója alatt – és már kint is volt az utca mindent, mindenkit elrejtő forgatagában, hogy…

…és ekkor oldalról Pizzuti csapódott neki, de olyan erővel, hogy mindketten elestek. Pizzuti a járdára hasalt, Charlie-t azonban az ütközés az úttestre lökte. Fékcsikorgás, dudálás harsant  – Charlie tehetetlenül gurult ki a járművek közé. Taxik, személyautók kerülték ki az utolsó pillanatban és egy hatalmas, költöztető teherautó hajszálnyira dübörgött el mellette. Elhaladtában egy pillanatra kitakarta Charlie-t  a feltápászkodó Pizzuti és az éppen odaérkező Firpow elől.

A következő pillanatban a teherautó továbbhajtott – és az előbb még az aszfalton bukfencező Charlie már sehol sem volt!

– Lelépett, főnök. Úgy iszkolt, mintha az életéért futott volna.

– Ő azt is hihette – mondta Giddon.

– Karikába járt a lába, mint a rajzfilmekben – egészítette ki Pizzuti Firpow mondandóját. – Soha nem kapjuk el!

– Dehogynem! – vágta rá Giddon mérgesen.

Mindketten lihegve, izzadtan álltak mellette és Giddonnal együtt Charlie monitorait nézték. Az egyiken Al Wyman esetlen kivitelű blogját láthatták, a másikon az öt kis képablak forgott körbe-körbe rendületlenül.

 – Már tudjuk, hová készül – szólt Giddon és Wyman blogjára mutatott, a képernyő legalján ott virított a szövegvégi bejegyzés: „Legalábbis, ahogy én látom innen, Biggin Hill-ből, London mellől.” – Szóljatok a technikusoknak, hogy rámolják össze a számítógépeket, monitorokat, PDA-t vagy mit, nyomtatót, mikrót, muffinsütőt, minden olyan kütyüt, amiből bármilyen infót ki tudnak majd nyerni erről a fickóról. És szóljatok a londoniaknak is.

 Az utolsó mondatot már a szoba másik feléből mondta és amíg Firpow és Pizzuti telefonálni kezdtek, Giddon lassan a pajzsos ajtóhoz lépett.

Odabent csupa régi, láthatóan nagy becsben tartott műtárgy és tucatnyi, a falakon és a gondosan leporolt polcokon lévő, keretezett fotó látványa fogadta. A képek nagy része a fiatal, tíz-tizenkét év körüli Charlie-t ábrázolta. Egy-két kivételtől eltekintve mindegyiken egy középkorú, szakállas férfival szerepelt a világ legkülönbözőbb pontjain lefényképezve. A dzsungelben, az egyiptomi piramisoknál, a Vatikánban vagy valahol a skandináv északon készült fotók mindegyikén boldogan, csillogó szemmel mosolyogtak a lencsébe.

 A családi emlékek mellett fegyverek, szobrok, egyszerű faragványok, korsók, kupák, tálak, az ókorból és még régebbi időkből származó használati tárgyak, kardok, pallosok, lándzsák és páncélok színesítették a gyűjteményt. Mellettük helyet kaptak a Giddon számára teljesen ismeretlen, tippje szerint mértani, talán asztronómiai méréseket és a tengeri tájékozódást segítő eszközök is.

Giddon lassan körbesétált a szobában és mintha csak az évezredek emlékeit, a szellemiségüket próbálná megragadni, az ujjai hegyét puhán, simogatóan végighúzta a tárgyak némelyikén. Egyiket sem fogta meg, akasztotta le a falról vagy emelte le a polcról, de mindegyiket memorizálta. Tudta, hogy a házkutatási parancs megérkezése után a szakemberek az egész gyűjteményt lefoglalják és rendszerezik, Giddon azonban nem akart rájuk várni – a mások agya és tudása helyett sokkal jobban megbízott a saját szürkeállományában és elemző készségében.

Még egy pillantást vetett a kollekcióra, aztán sarkon fordult és kisétált a szobából.

(folyt.)