A hatalmas, három szobából álló luxuslakosztály teljesen üresnek tűnt. A domináló arany, fekete és barna színű függönyöket, kárpitokat, bútorokat rejtett lámpák világították meg halványan. A nagyvárosi este fényei ide, legfelülre a 12B emeletre is felértek, ám a lenti forgalom zaját kizárták a vastag üvegtáblák.

Bent csak a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogás zaja hallatszott. A nappaliban álló asztal közepén tucatnyi gyönyörű, tükörfényesre törölt alma pihent egy nagy üvegtálban. Oldalt bekapcsolt laptop világította meg az asztal sarkán álló éggömböt és a mellé tornyozott, csillagászattal és csillagjóslással foglalkozó könyveket. Az asztal másik sarkán pedig, láthatóan kiemelt helyen egy aranykeretes fénykép állt.

A tusolás zaja elült, rövid matatás után nyílt a fürdőszoba ajtaja, majd a kiáramló fényben és párában fürdőköpenyt magára terítő magas férfi jelent meg. Végigsétált a szobáig vezető rövid, kőburkolatú folyosón és mire a világot kizáró ablakhoz ért, a kellemes padlófűtés már szinte fel is szárította a talpai és hat-hat lábujja által hátrahagyott víznyomokat.

Odalent éppen felkapcsolódtak az utcai lámpák. Maxim egy darabig még figyelte a nyüzsgést, a gyalogosokat, a reklámok és a járművek fényeit, majd az asztalhoz lépett, a tálból kivette a legpirosabb almát és beleharapott. Szórakozottan forgatott egyet a csillaggömbön, majd leült és mialatt az égbolt többször is elsuhant a szemei előtt, mappákat pakolt ki az asztal alatt álló bőrtáskájából.

A félig evett almát visszarakta a tálba és minden papírt kipakolt a táskából.

Külön rakta a saját mappájának anyagát és külön a Toplitz-tóból kihalászott, többé-kevésbé olvasható iratokat. A legutolsó, kilencedik láda átvizsgálásakor már semmi újdonságot nem találtak, úgy tűnt, csak horogkeresztes, hivatalos iratokat tartalmazott: a műveletet végrehajtó egység levelezését, jegyzőkönyveit, személyi- és eszköznyilvántartását, parancsait és más, érdektelennek tűnő katonai irományt. Maxim úgy döntött, ezeket később futja át, hátha talál bennük utalásokat egyéb kutatásokra, esetleg máshol elrejtett, értékes tárgyakra vagy iratokra.

Végigsimított a ládából előkerült, ázott mappa fedőlapján. A birodalmi sasos pecsét már csak lila foltként csúfította a papírt, de a borító jobb felső sarkába golyóstollal rajzolt és besatírozott, mindkét szárán lépcsőzetes formájú valami egész szépen megúszta az elmúlt évtizedek víz alatti pihenését. Maxim szétkötötte a mappát összefogó fonalat, lassan, szinte szertartásosan kinyitotta a paksamétát és feltárult előtte a több száz egykori náci kutatás egyikének teljes anyaga…

…aztán minden mondatot átolvasva, minden fényképet, rajzot kielemezve, lapról-lapra, figyelmesen tanulmányozni kezdte az iratokat. Egy órát ült így az asztalnál, lassan lapozgatva. Az adatok legapróbbjára is odafigyelt és minden információt magába szívott. Nem sejtette, hogy valójában milyen munka, mennyi keresés vezetett odáig, hogy Hitler tudósai rábukkanjanak az adatokra és rendszerezzék azokat.

De ez már nem is érdekelte, hiszen útjának következő lépései egyre világosabban rajzolódtak ki előtte. A hivatalos, birodalmi papírra vetett jegyzetek és lepecsételt fotók itt-ott hiányosak, nehezen olvashatóak voltak, ám Maxim saját jegyzeteit felhasználva tökéletesen kiegészíthette azokat.

A trón… az ősök… a kapu… a hegyi emberek… Mind, mind összeállt.    

Elégedetten állt fel, egy újabb almába harapott bele és az ablakhoz sétált. De nem a városi forgatagot figyelte. Gondolatai a nem is olyan távoli jövőben jártak; abban a jövőben, amelyben a saját, a bildenburgi bohócoktól független, erős szervezetét igazgatja majd.

Az ajtó halkan kinyílt, de Maxim nem fordult meg, hogy megnézze az érkezőt.

– Uram, jelentették, hogy a műholdak Irakban észlelték őket – hallotta Grigorii hangját. – Törökország van hozzá a legközelebb, készítsem a gépet?

– Igen. Amúgy is a környékre készültünk– válaszolta Maxim rövid gondolkozás után. – De előtte még egy üzleti ügy.

A háta mögött csendben bezáródott az ajtó, Maxim pedig ismét nagyot harapott az almából és tovább nézte az éjszakai várost.

Pár perc után megfordult, az asztalhoz lépett és a kezébe vette az aranyszínű keretbe foglalt fotót. Elgondolkozva nézte, mialatt a képről egy nagyon boldog, dús, vöröses, göndör hajú nő két, mosolygós, tíz év körüli szőke ikerlány nézett vissza rá.

Bár sikerének kapujában állt, Maxim most nagyon magányosnak érezte magát.

Giddon szokásos, kényelmes pózában, asztalra dobott lábakkal üldögélt az irodájában, mellette a Macska a galambok között hevert, de most nem Agatha Christie-vel foglalkozott: az ölében egy újabb halom, Hammond iratai közül való papír hevert. Azokat nézegette, lapozgatta, közben a déli napfényben fürdőző New Yorkot figyelte elgondolkozva.

Pár, a természetben lefotózott, nagyméretű kőgolyóról készült kép került a kezébe. Néhány közülük sűrű erdőben, fák között, bokrok aljában állt félig kiásva, pár kisebb-nagyobb egy patakmederben hevert, míg a legutolsók jól láthatóan gondozott pázsiton, egy ház udvarán megtisztítva álltak. Mellettük mosolygó férfi, akinek a leghatalmasabb kőgolyó egészen a derekáig felért. Egy fehér papírlap következett, amire Hammond megsárgult újságkivágást ragasztott. Giddon próbálta kibogarászni a szöveget, de idegen nyelven írták a cikket, úgy tippelt, valamilyen latin betűs, szláv nyelvű újságból ollózhatták ki. A cikk szövegébe tördelve egy férfi rossz minőségű fotóját nyomtatták. Egy másikon pedig olyan kisváros képét látta, ami fölött erdős, füves, nagyjából piramis-formára hajazó hegy magasodott. Újra megpróbálta kisilabizálni a szöveget, de végül csak egy – dőlt betűvel szedett – nevet tudott kiolvasni: Peter Zavidovic. Megnézte a cikkben szereplő portrét. A rossz minőség ellenére is ismerős volt valahonnan. Még szép! Előkotorta a kőgolyók fotóit és a legutolsón tényleg ott mosolygott a pasas: Peter Zavidovic!

Mivel Hammond anyagai esetében már felkészült arra, hogy a papír margóján vagy a hátoldalán is lehet egy-két odafirkált megjegyzés, megfordította a fehér lapot, amire a cikket ragasztották. És lőn! Hammond kézírásával írt jegyzetek! A szája hangtalanul járt, ahogy magában végigolvasta a szöveget, majd izgatottan lekapta a lábait az asztalról – és a mozdulattal le is rúgta az Agatha Christie-könyvet. Nem foglalkozott vele.

Hangosan kezdte újraolvasni a szöveget:

– Zavidovic állítása szerint furcsa kincsre lelt a boszniai háború idején egy Viszokó felett álló hegy belsejében, ám évekkel később, békeidőben már nem tudta megmutatni a pontos helyet és ezért sokan csalónak…”

Elővette Charlie otthoni tárgy-nyilvántartását. Belelapozott, aztán elégedetten felhorkantott, amit nyilvánosan ugyan sohasem gyakorolt, csak magányos percek nagy felfedezéseire tartogatott, majd…

– PIZZUTIIIIIIII! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az elnökös-kézfogásos képének üveglapja is beleremegett.

Pár pillanat múlva résnyire nyílt az ajtó és Pizzuti dugta be a fejét.

– Van egy utad Európába – adta ki Giddon az utasítást.

Pizzuti elképedt.

– Európába? Minek és hova?

Giddon szélesen mosolyogva felemelte az újságcikket és rámutatott:

– Hát ide! Meg kell találnod egy fickót.

– Innen, az irodából nem lehet? – próbálkozott Pizzuti.

– Nem. Személyesen kell beszélned vele. Aztán ha sikerül, utánad megyünk mi is. Ne aggódj, jó, ha harmincezren laknak ott. De előtte…

Az asztalon megcsörrenő telefon szakította félbe. Giddon felvette, közben lehajolt és visszatette az asztalra a lelökött Christie-kötetet.

– MICSODAAAA? – kiáltott a kagylóba, aztán gyorsan le is csapta. – Gyere, Pizzuti!

Mindketten kiviharzottak az irodából. Giddon újra lesodorta a könyvet, de már nem állt meg, hogy felvegye.

Rohamléptekkel végigdöngetett a folyosón, mögötte Pizzuti próbálta tartani a tempót. Giddon a kezébe nyomta a papírlapot.

– Fogd! Nézd! Tanulmányozd! FIIIIRPOOOOW!

Egy oldalajtón a hívott ügynök lépett ki.

– Slozi, mi? – mérgelődött Giddon. – Mi meg itt keményen melózunk.

Firpow tanácstalanul nézett Pizzutira és a vizet rázta le a kezéről, mert valaki megint nem töltötte újra a papírtörlőket, de az csak a vállát rántotta meg: a főnök csúcsformában volt.

Giddon megállt a folyosót lezáró biztonsági ajtó előtt. Fejmagasságban a MEGFIGYELŐTEREM! BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL!–felirat virított rajta. A belépőkártyáját végighúzta az érzékelő előtt, majd ahogy az ajtó kinyílt, belépett. Firpow és Pizzuti követték.

A terem egyik falát teljesen beborító monitortenger és félhomály fogadta őket. A bonyolult konzolok előtt tucatnyi nő és férfi ült: a világ minden tájáról érkező földi felvételeket, műholdak közvetítette képeket, ipari és rendőrségi kamerák videóit elemezték.

Giddon és emberei beléptek. A terem túloldalán a munkatársaival beszélgető, vörös hajú nő felfigyelt rájuk és intett Giddonnak.

– Jeremiah – kiáltotta az ötvenes évei elején járó nő és szemlátomást nem csak fiatalosan öltözködött, de korához képest igencsak jól is tartotta magát.

– Bódíts el, Kate! – vigyorgott Giddon, ahogy a nő mellé értek. – Remélem, nem hiába rohantam hozzád.

– Attól függ, mire számítottál, drágám – válaszolt Kate széles, pajkosan kislányos mosollyal. – Ha erre, akkor itt van, akit kerestél. Ha esetleg másra, hmm…

Széttárta a karjait, majd bevezette a többieket az irodájába és leült a monitor elé. Giddon a nő háta mögé állt és a vállait kezdte masszírozni.

– Óóó, igen, így nagyon jó – búgta Kate miközben az egérrel babrált.

– Csak neked. Csak most. – vigyorogott Giddon.

– És csak használható infóért, igaz?

– Csakis.

Pizzuti és Firpow csendben a háttérbe húzódtak és figyeltek. Ők meg sem lepődtek Giddon és az elemzők főnöknőjének állandó, civódó játékán, amivel a megszerzett információkat cserélték ki egymás között.

A monitor közelképén megjelent Charlie arca – a tűző napon állt, a szálló por miatt hunyorítva. Giddon keze megállt.

– Hé, ne hagyd abba! – elégedetlenkedett Kate, de Giddon nem folytatta.

– Na, oké, bébi – mondta –, ez nem valami nagy szám kép, ebből semmi sem derül ki.

– Nem-e…? Na, csak ezt figyeld, picinyem! Minden érkezőt automatikusan lefotóznak… – tovább pötyögött az egérrel, mire sötétben rögzített fotók jelentek meg a bagdadi reptérre érkező Charlie-ról és társairól. – …ezek itt tegnap éjszakai anyagok, ezek pedig… pár órája készültek.

Újabb kattintás után a felvétel kitágult, még részletesebbé vált: Charlie mellett Al és Scarlett is feltűntek egy kisebb porfelhő közepén állva. Hunyorogtak, arcukat a szúró porszemcséktől takarták el.

Giddon folytatta a masszírozást.

A kép szép lassan tovább tágult, még több részlet vált láthatóvá. Feltűntek Stevie és Schwager, majd beúszott egy Black Hawk helikopter, végül a bagdadi reptér épületekkel, pár civillel, annál több amerikai katonával, teherautókkal, terepjárókkal.

–  Hé, hé, hé! Álljon meg a menet! Hogy a fenébe kerültek amerikai katonák közelébe? – hajolt közelebb Giddon és egyre erősebben, gyorsabban masszírozta Kate vállait, amit a nő egyáltalán nem bánt. – Ezek meg hol a fenében vannak?

– Ne csodálkozz, Jerry! – mosolygott Kate, mialatt a monitoron újabb fotók tűntek fel Charlie-ékről. – Nem mentek le a térképről. Ez itt… – a monitoron egy, a teljes Irakot lefedő műholdkép jelent meg – …a kedvenc hadszíntered.

Giddon hunyorítva nézte a monitort. Miután kellően felcsigázta a férfi érdeklődését, Kate leütötte a feldobott labdát:

– Isten hozott Irakban, drágám!

Giddon keze megállt, végleg befejezte a masszírozást. Kiegyenesedett és két emberére mutatott.

– Firpow, te jössz velem a tűzvonalba! Te meg Pizzuti, indulsz Európába! – kibontott, de még ép szivart vett elő az öltönyzsebéből. – Cuccoljunk!

Mindhárman elindultak kifelé.

– Hé, Jeremiah! Lógsz nekem egy masszírral! – fordult utánuk Kate háborogva, de sokéves tapasztalatból tudta: Giddon ilyenkor meg sem hallja őt.  

Majd legközelebb kamatostól bevasalja rajta az értékes infót. Visszafordult a monitorához és bezárta az utolsó képet, amin a porfelhőbe burkolózott, emelkedő Black Hawk helikopter volt látható. A fedélzetén ülők ugyan sisakot viseltek, az arcukat pedig szemüveg védte a portól, de nem lehetett őket eltéveszteni: Charlie Mitchell, Al Wyman és Scarlett Lycia voltak azok.

(folyt.)