– Először szerzünk egy autót, aztán keresünk valami szállást – jelentette ki Al és elővette a tárcáját.

Éppen kiléptek a budapesti repülőtér tranzitjából és az ismeretlen hellyel ismerkedve, komoly poggyász nélkül, egy-egy kisebb táskával a kezükben tébláboltak a visszhangos, néptelen várócsarnokban.

– Mindjárt jövök – szólt Al, miután megpillantotta az információs pultot.

Charlie úgy döntött, nem tart vele, és míg a tudós odasétált a már messziről mosolygó, kedves szőkeséghez, Charlie lehuppant a székek egyikére és álmosan nézelődni kezdett. Észrevett egy olcsó műanyag tollat a háttámla alá szorulva, felvette és az ujjai között szórakozottan pörgetni kezdte.

Szinte alig volt mozgás a csarnokban: az éjszakai műszakos takarítók szöszmötöltek a padlótisztító gépekkel, néhány külföldi turista böngészte karikás szemmel a fali menetrendet, féltucatnyi társuk pedig az itt-ott a műanyag széksorokon vagy azok alatt leheveredve várta a hajnali indulást.

Újabb gép érkezhetett, mert utasok sétáltak kifelé a folyosóról. Charlie egy darabig bambulva nézte őket, majd ráunt a karikás szemek és gyűrött arcok látványára és ismét a tollra koncentrált – ezért észre sem vette, hogy néhány öltönyös üzletember takarásában, sportos öltözetet viselve, sporttáskával a kezében, fejhallgatóval a fülén egy ismerős lány érkezett a csarnokba.

Charlie ránézett az információnál javában magyarázó Alre, aki bólogatva intett a szőkeségnek és elindult a közelben álló autókölcsönző pulthoz. Charlie visszapillantott az érkezőkre. De még így sem tűnt fel neki a lány, aki most a falnál álló italautomaták egyikéhez lépett. Pénzt dobott a gépbe, de alakját most éppen a mellette elcsoszogó takarítógép takarta el.

A műanyagflakonos üdítő hangos durranással gurult ki az automatából. A zenét hallgató, sportos lány, Scarlett lehajolt érte és a kupakot letekerve már indult is. Az autókölcsönző pultot vette célba. Ahogy belekortyolt az italába, körbenézett és már éppen Charlie-ra pillantott volna, amikor…

…Charlie az ujjai közt pörgetett tollat leejtette. Lehajolt utána. Aztán visszaült, szórakozottan tovább szórakozott a tollal és csak bambult kifelé a fejéből. Ekkor vette észre az automatától távolodó lányt. A haja copfban, baseball-sapka alá rejtve. Alakja sportos, feneke… hmm, teljesen rendben, és az összhatást csak javította ruganyos, de mégis vonzóan nőies mozgása. Charlie felállt és megbámulta, ahogy az autókölcsönző felé haladt. Az első pillanatban még nem volt biztos benne, de…

A lány egy lépéssel előbb ért a kölcsönzőhöz, mint Al, mire az angol természetesen előzékenyen intett neki.

Charlie szíve a torkában dobogott, a torka kiszáradt érezte, neki is be kellene dobnia némi aprót az italautomatába. Nem hitte volna… de mégis…?

Al mosolyogva váltott néhány szót a lánnyal, aki közben oldalra fordult és…

Charlie úgy érezte, a térdei elgyengülnek… még soha nem történt vele hasonló… de tudta, hogy nem téved. A sok év, ami elmúlt és…

Csak annyit látott, hogy Al udvariasan hátrébb lépett, de hogy az azt követő egy-két percben mi történt, arról fogalma sem volt. A felismerés teljesen padlóra tette, csak a szíve robbanásszerű dobogását hallotta a fülében…

…aztán arra eszmélt, hogy Scarlett mosolyogva búcsút int Alnek és pár pillanat múlva a reptér parkolója felé sietve eltűnik a szeme elől.

A tudós is gyorsan végzett és kezében az indítókulccsal visszasétált Charlie-hoz.

– Jelentkezzünk be egy szállodába, aztán reggel kipihenten felkutatjuk a Magyarffy-örököst. Nem tudom ugyan, hol kezdjük, de majd holnap... – kezdte, aztán észrevette, hogy Charlie egészen másra figyel. – Mi a baj?

Charlie elgondolkozva nézett a parkoló irányába. Alnek fogalma sem volt, hogy mi járhatott az agyában.

– Még nem tudom. De azt sem, hogy baj-e… A kardmániás szülinapos. Miről beszélgettetek? Ahol ő feltűnik, ott biztos, hogy előbb-utóbb kitör valamilyen balhé.

Al értetlenül nézett rá, nem tudta követni.

– A lány. Az autókölcsönzőnél. Miről beszélgettetek?

– Semmiről – vont vállat Al, de még mindig nem értette a dolgot. – Csak néhány udvarias szófordulat. Ennyi, semmi több.

Charlie felállt és elindult a lány után. Al egy pillanatig bizonytalankodott, de aztán követte.

– Nem lehet véletlen, hogy itt van, pontosan ugyanakkor, amikor mi is – gondolkodott Charlie hangosan. – Csakis valamilyen fontos dolog miatt jöhetett…

– Biztos, hogy ő az?

– Egy fegyver vagy műtárgy… – Charlie meg sem hallotta a történész kérdését.

– Lehet, hogy csak teljesen véletlenül akadtunk össze vele. Akárki is legyen az a lány…

Charlie megint nem figyelt a közbeszólásra.

– Ha ő itt van, akkor valami balhé biztos lesz… – ismételte Charlie vészjóslóan. – Anélkül sehonnan sem sikerül lelépnie…

– Oké és nekünk mi közünk van hozzá?

– Neked semmi – fordult Charlie a történész felé. – Nekem annál több…

– Moszkva? – Al most már végképp nem volt képben.

– Igen, Moszkva – válaszolta Charlie kurtán és elindult a parkoló irányába.

Al nem akart tovább kérdezősködni, egyértelmű volt, hogy Charlie számára kellemetlen a lányról és a vele való kapcsolatáról beszélnie ­– legyen vagy volt is az bármilyen fajta kapcsolat.

– Menjünk utána – szólt újra Charlie, amikor a parkolóban álló autókhoz értek. – Mindenképpen ki kell derítenünk, hogy mit keres itt. Éppen most.

– Nekünk Magyarffy után kell kutatnunk – akadékoskodott Al.

– Holnap. Éjszaka követjük Scarlettet, rájövünk, miért jött ide és hajnalra már vissza is érünk.

– Kipihenten kellene dolgoznunk.

– Én vezetek, megfigyelek, lopakodok, meg minden – vigyorodott el Charlie. – Te nyugodtan szunyókálj a kocsiban.

Al ellenérvei elfogytak. Nagyot sóhajtva bólintott: hát legyen, sokat nem veszíthetnek a dolgon, legfeljebb fáradtabban látnak neki a kutatásnak.

– Menjünk. Nem látom őt sehol, nehogy meglépjen előlünk – mondta Charlie, miközben a szemét körbejártatta a parkolóban.

Kevéssel később egy szürke, bérelt Opel fordult rá a reptérről kivezető útra.

Pár pillanatra megállt, amíg elengedett egy balról érkező éjszakai buszt, majd jobbra kanyarodott, aztán folyamatosan gyorsítva elhajtott. Tizenöt másodperc sem telt bele és egy másik, fehér Opel is megérkezett a kereszteződésbe. A forgalom igen gyér volt már ebben a hajnali órában, így az autó csak lassított, aztán a másik nyomában elhajtott jobbra.

A két jármű áthaladt a főváros utcáin. A fehér jó két-háromszáz méterre lemaradva követte a másikat: végighajtottak a repülőtérről a városközpont felé vezető úton, majd jobbra fordultak és a gyér forgalomban sikerült elcsípniük egy zöld hullámot, hogy megállás nélkül haladhassanak a Hungária körúton. Újabb jobbos letérés után ráhajtottak a várostól észak-keleti irányba távolodó sztráda kezdő szakaszára és végül a húszperces túra után elszáguldottak a Budapest határát jelző tábla mellett.

Az M3-as jelzésű autópályán elindultak egy olyan irányba, amiről hármuk közül egyedül a lány tudhatta, hogy hová is vezet pontosan.

Félórája ültek már szótlanul egymás mellett, mikorra Al megunta a forgalom és a felhők alól néha előbukkanó csillagok bámulását.

– Hogyan is van ez a dolog a lánnyal? – próbálkozott újra a volánt elfehéredő ujjakkal markoló Charlie-nál.

– Sehogy – válaszolt Charlie vonakodva. – Egy régi történet. Nem akarok róla beszélni.

– Elszúrtad?

Charlie szótlan maradt, csak a vállát vonta meg. Al pedig – ugyan nem értette, hogy ez beismerés vagy hanyag elutasítás volt-e – annyiban hagyta a dolgot és nem szólt többet.

Mindketten jól elvoltak a nagy szótlanságban. Biztos távolságban maradva követték Scarlett autóját és úgy tűnt számukra, a lánynak meg sem fordult a fejében, hogy bárki is követné az éjszakai forgalomban. Lassan, kényelmesen vezetett, nem tett váratlan kitérőket, nem is gyorsított hirtelen, így nem került túl nagy erőfeszítésbe a szemmel tartása.

 Aztán hajnali három óra felé Scarlett kiindexelt jobbra és lassan begurult egy sztrádamenti benzinkút parkolójába. Charlie követte és a lámpaoszlopok fényétől távol megállította a kölcsönzött Opelt. Scarlett kiszállt és besétált a kútra.

A motor elhalkult és a beállt csend egyre kínosabbá vált Charlie és Al számára is.

– Semmi különös egyébként – szólalt meg Charlie egy perc múlva, miközben elnyomott egy hosszú ásítást. – Ne gondolj szerelemre vagy házasságra, semmi hasonlóra. Olyanok voltunk, mint… – egy pillanatig gondolkodott, de nem jutott eszébe a megfelelő tévés páros. – Együtt dolgoztunk sokszor, voltak közös ügyeink, üzleteltünk néha, még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.

Al bólogatva hallgatta. Azt felfogta, hogy Charlie a jó egy órával korábbi kíváncsiskodására próbált válaszolni, de arról fogalma sem volt, hogy mire akart kilyukadni.

– Megvan. Olyanok voltunk, mit Mulder és Scully – folytatta Charlie elgondolkodva. – Igen. Vagy Bones és Booth a Dr. Csontból. Vagy Castle és Beckett. Munkakapcsolat, szoros haverság, barátság, a szerelem ott lóg a levegőben. Érted. Mint amikor éveken keresztül minden néző azt várja, hogy mikor is csattan már el az a bizonyos csók a sorozat főhőse és főhősnője között. De végül aztán soha nem történik meg.

Al tovább bólogatott és szerette volna megkérdezni, hogy ki az a Mulder és Scully, meg a többiek, de már nem maradt rá ideje: Scarlett kávéspohárral és két Red Bull-lal a kezében kijött a kútról, visszaült a kocsijába és folytatta az útját. Charlie is indított és újabb, egy órás, néma csendben eltöltött idő várt rájuk az egyre forgalmasabb autópályán, ahol a növekvő forgalom fényei elrejtették őket Scarlett elől.

 A két Opel végül lehajtott a sztrádáról és már vörösödött az ég alja, amikor több, nehezen járható mellékúton is végigzötykölődve a lány végre lassított és félreállt. Charlie is a fékre lépett és lehúzódott. Egy kis falu határában jártak, Scarlett egy föld bekötőút mellett parkolt, Charlie jó száz méterrel hátrébb egy gyümölcsös mellől figyelte. Al időközben elszundított, Charlie úgy gondolta, elég lesz majd akkor felráznia, ha ténylegesen a végcéljukhoz érnek.

Scarlett előhalászott néhány papírlapot az irattartóból, átfutotta őket és mivel meggyőződött arról, hogy jó helyen jár, ismét indított. Opelje lassan begurult az aszfalttal párhuzamos földútra és az árterületen, a Tisza folyót határoló gát mellett haladt tovább.

Amint Scarlett autójának fényei eltűntek a bokrok között, Charlie is indított és a földúton óvatosan követni kezdte a másik autót. Al felébresztésével nem foglalkozott, hiszen a rossz állapotú út hamar kiverte az álmot a történész szeméből.

– Hol vagyunk? – kérdezte rekedten Al, ahogy kezdett magához térni, de csak Charlie bizonytalan vállrándítását kapta válaszként.

Jó tíz percet zötyögtek még a távolból figyelve Scarlett autójának porfelhőjét. Charlie kettesben lavírozott a hatalmas lyukak között és azt hitte, sosem érnek a földút végére.

– Mi a fenét csinálhat itt? – kérdezte hangosan gondolkodva.

Al nem figyelt: az ablakon kibámulva negyvennyolc óra alatt már a második gyönyörű pirkadatot figyelhette meg. A nap éppen felemelkedett a távoli horizont fölé: szinte másodpercről másodpercre követhető volt, hogyan kúszott egyre feljebb, hogy megkukkantsa maga alatt a világot; megtudja, minden maradt-e úgy, ahogy pár órával korábban a nyugati oldalon lebukva maga mögött hagyta.

Ahogy az úton haladtak, a magas bokrok közé rejtve Scarlett Opeljét pillantották meg. Charlie félreállt, kiszállt és benézett az autóba. Azt látta, amire számított: senkit. A lány lelépett.

Al a közelben futó gát felé mutatott. A magas fűben keskeny, egyemberes sávban valaki letaposta a növényeket, de csak pár perccel előzhette meg őket, mert az elhajlott fűszálak lassan, egymás után emelkedtek fel eredeti állapotukba.

Charlie elindult, de Al megelőzte. Scarlett nyomában szinte versengve siettek fel a földsáncra, mintha az elsőségért küzdenének, hogy vajon melyikük pillantja meg előbb a másik oldalon rejtőző titokzatos, vagyonokat, tudományos díjakat érő valamit – bármi is legyen az.

 A gát tetejére érve lehasaltak a magas fű biztonságába. Lent, a folyóparton – pontosabban az egykori folyóparton – impozáns látvány tárult eléjük. A Tisza egy szakaszát hatalmas acéllemezekkel zárták le a hömpölygő víz elől és a sáros, iszapos talajon szabályos, régészeti feltárási területet alakítottak ki. Fent, a száraz folyóparton hosszú drótkerítéssel megtoldott, BYO-SPHERE felirattal matricázott konténerek sora állt – így az egész régészeti területet lezárták az esetleges kíváncsiskodók elől. Szintén a biztonság vagy az éjszakai munka megkönnyítése miatt egész halom reflektort irányítottak a mederre, amelyek lent, vagy hét-nyolc méterrel Charlie-ék alatt ásószerszámokat, ládákat és egy sáros kis Bobcat munkagépet világítottak meg. Egyetlen, álmosképű, a legszélső konténer mellett cigiző férfit leszámítva egy árva lélek sem mutatkozott a terepen.

– Oda nézz! – Al már megint Charlie-t megelőzve szúrta ki a lényeges dolgot.

Velük szemben, félig az egykori mederben, félig a parton hatalmas fűzfa állt. A gyökérzetét szinte teljesen kiásták, a kisebb gyökereket fűrésszel elvagdosták. A vaskosabbakat egy hiábavaló próbálkozás emlékeiként friss fűrésznyomok csúfították el:

– Mi a…? – szólt Charlie meglepetten.

Al épp a fűzfa árnyékban bújó gyökerek közé meresztette a szemét, így most a gát belső oldalán lefelé kúszó Charlie szúrta ki a környezetbe egyáltalán nem illő valamit.  Pontosabban a környezetbe nem illő karcsú, ruganyos mozgású valakit, aki váratlanul tűnt fel a fűben és hangtalanul iramodott a lezárt terület felé. Meg sem állt, nem is lassított, egy ugrással átvetette magát a kerítés felett és már bent is volt az ásatáson.

– Nézd már – ütögette meg Charlie Al vállát, de már a történésznek is feltűnt az árnyéktól árnyékig lopakodó alak.

– Scarlett, igaz? – kérdezte. – Nem tudom, mi történt köztetek, de szerintem hiba volt elengedned.

– Mondtam már, hogy nem volt köztünk semmi – kapta fel a vizet Charlie.

Kúszva megindultak lefelé, de nem vették le a szemüket a cigiző fickóról, akinek láthatóan még nem tűnt fel a lány akciója. Scarlett időközben a fűzfához ért és már a törzs előtt állva a gyökereket vette szemügyre.

– Úgy tűnik, valami van a fa alatt – mondta Al, ahogy a kerítéshez értek. – Innen már látni. Mintha valamilyen nagy ládaszerűség szorult volna be oda.

Charlie átpréselte magát a kerítésen talált kis résen és közelebb lopakodott, egészen a Bobcatig. Al kint maradt, még mindig a cigifüstbe feledkezett férfit figyelve.

Charlie lekuporodott a gép mellé; ezen a helyen sem a lány, sem pedig fent, a folyóparton állók nem szúrhatták ki. Scarlett befejezte a terepszemlét, majd bemászott a fa gyökerei közé. A sűrű gyökérágak azonban megakadályozták, hogy mélyre juthasson, így képtelen volt beljebb préselődni és a feneke, a lábai végül mind kinn maradtak. Charlie pár pillanatig belefeledkezett a kellemes látványba és megállapította: a lány előnyös adottságai az elmúlt évek alatt sem változtak.

Az álmosan nézelődő férfi még egy utolsót szívott a cigiből, majd eldobta a csikket és elindult a töltés felé. Scarlett még mindig a gyökerek között matatott, Charlie pedig őt figyelte, így egyedül Alnek tűnt fel a fickó sétája, majd az a pick-up Hummer 2-es, ami fél perccel később tűnt fel a töltés tetején. Mialatt a férfi kényelmes léptekkel felcaplatott, hogy ott várja be a terepjárót, Al sziszegve próbált jelezni a Bobcat mögött gubbasztó Charlie-nak. Harmadik próbálkozásra sikerrel is járt.

– Mi van? – kérdezte Charlie suttogva.

Al válasz helyett felmutatott a gát tetejére. A Hummerből régi rossz ismerősük, Hrotti és pár embere szálltak ki.

– Kicsi a világ! Túl kicsi kettőnknek! – morogta maga elé Charlie mérgesen.

Remélte, a görög autós üldözés után végre megszabadultak a skandinávtól, ám azt még rémálmában sem gondolta volna, hogy alig fél nappal később egy teljesen más ügy miatt véletlenül újra összefutnak vele.

Eddig nem hitt az ilyesmiben, de most úgy érezte, odafentről valaki belenyúlkálgat a lentiek dolgaiba!

Al mutogatva próbálta indulásra bírni Charlie-t, de ő hevesen gesztikulálva jelezte: késő, ha elindul visszafelé, biztosan észreveszik! Hrotti és emberei már a konténereknél jártak és lefelé, az ásatási területre tartottak. Charlie felmarkolt pár sáros kavicsot és egyesével Scarlett felé kezdte dobálni őket. Az első és a második a gyökerek közt koppant, de a harmadik pontosan telibe találta Scarlett fenekét. A lány egy pillanatra abbahagyta a matatást, majd tolatva félig kimászott és hátra nézett. Hrotti az embereivel egy fémlétrán lejutott a sáros mederbe és társalogva közeledtek a fűzfához. A konténerekből több tudósforma férfi is csatlakozott Hrottihoz, aki a régészek kopaszodó vezetőjével kezdett el beszélgetni a kutatás állapotáról.

Ahogy egyre közeledtek feléje, Charlie hadonászva próbált Scarlett-nek jelezni. A lány felfigyelt rá, a szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a Bobcat mögött megbújó Charlie-t. Charlie nagy élvezettel figyelte őt abban a két másodpercben, ami alatt a lány arcára egymás után ült ki a meglepődés, a csodálkozás, majd aztán a viszontlátás öröme, hogy aztán mindez végül a tanácstalanság és a düh kifejezésében teljesedjen ki.

Scarlett ajkai hangtalanul formázták a szavakat:

– Charlie, te mi a fenét…?

Ekkor vette észre a közeledő csoportot és míg Charlie szinte a nedves talajba süllyedt, hogy Hrottiék ne vegyék észre, a lány – mivel látta, hogy nincs menekülési lehetősége – ismét megpróbálta bepréselni magát a gyökerek közé. Charlie elmosolyodott. Mialatt elsétáltak mellette, hallotta a régészek főnökének magyar akcentussal beszélt angolját:

–… és nem hittük volna, hogy ilyen jellegű akadályba ütközünk. Még ma délelőtt meghozzák a speciális vágót és akkor kiszabadítjuk a koporsót.

A csoport egyre közeledett a fűzfához – valamint Scarlett hátsó feléhez.

És amikor Hrotti a tudós magyarázatát hallgatva szórakozottan felemelt egy ásót az ott heverő halomból…

– Hé, szőke! Kétféle ember él ezen a világon! – hallatszott egy hangos kiáltás a hátuk mögül. – Az egyik mindent túlél, míg a másik sírokat ás. Te ásol! 

A csoport meglepetten megállt és mindannyian visszafordultak, néhányan a fegyverükért nyúltak. Tőlük jó húsz méterre, a Bobcat mellett egy fiatal fickó állt kihívó, de várakozó testtartással és éppen Hrottival nézett farkasszemet.

– Ő nem a mi emberünk – szögezte le a kutatás vezetője.

Hrotti hunyorogva figyelte a hirtelen felbukkant, sáros férfit. Felismerte az arcot! Már éppen visszaszólt volna, de Charlie még nem fejezte be.

– Hé, tudod, mi vagy te? Egy rohadt, mocskos…– kezdte. De lövések fojtották belé a szót és egy repülő ásó épphogy csak elkerülte a fejét.

Futásnak eredt a kerítés túloldalán, a fűben rettegve bújó Al felé, miközben két, pisztolyos, nagydarab szekrény eredt a nyomába. A nagy kavarodásban mindenki számára fontosabb lett a kerítés felé iszkoló idegen, mint a fűzfa gyökerei és a köztük rejtőző faláda, így Scarlettnek néhány horzsolás árán sikerült észrevétlenül kigyűrnie magát a rejtekhelyéről. Az árnyékban elsurrant a drótkerítésig, átmászott rajta és már rohant is a töltés, a bérelt kocsija felé. 

Charlie körül lövedékek süvítettek, de ő hátra sem mert pillantani, csak szedte a lábát, majd szinte átvetődött a kerítésen tátongó lyukon, ahol pár perccel ezelőtt még csak nagy nehezen tudta bepréselni magát. Ruhareccsenés, éles fájdalom és a derekán valami melegség kísérte a műveletet, de Charlie fel sem vette a dolgot, futott tovább. Al már ott lihegett mellette, mialatt felküzdötték magukat a gát töltésén, majd lebotladoztak a túlsó oldalon. Újabb lövedékek süvítettek el mellettük, Charlie félve visszanézett és a két fegyverest pillantotta meg a gát tetején. 

A bokrok közül hirtelen Scarlett ugrott elő; alig kapott már levegőt, de egy éles sikításra még futotta az erejéből.

– Mi a francot csinálsz?! – kiáltott rá Charlie, miközben remegő lábai csaknem összecsuklottak alatta. – Azt akarod, hogy infarktust kapjak?

Alre nézett, aki éppen a szíve tájékát masszírozta.

– Kapjunk – helyesbített Charlie.

– Te mi a francot csinálsz itt? – vágott vissza a lány. – Követsz, vagy mi?

Az újabb, gyanús süvítő hangok és tompa puffanások arra ösztökélték őket, hogy még gyorsabban fussanak.

– Tudományos kutatást végzünk – lihegte Charlie kis idővel és ötven méterrel később.

– A seggemen? – lihegte vissza a lány.

– Történelmi kutatás – lihegett közbe Al.

– Ő ki? – kérdezte Scarlett Alre pillantva.

A soron következő lövések éppen előttük csapódtak be a bokroknál álló szürke Opelbe. A bal hátsó gumi szép gyorsan, pár másodperc alatt le is eresztett.

– Al Wyman – dőlt a motorháztetőre Al a végét járva – történelem szakértő és hadtörténész.

– Örvendek – válaszolta Scarlett. – Milyen hülyeségbe rángatta bele magát?

– Inkább a kocsit nyisd! A miénknek annyi! – kiáltotta Charlie, ahogy ismét meglátta a magas fűben feléjük vágtató üldözőiket.

 – Talán légy szíves, drágám, vagy valami hasonló!

Gombnyomásra nyílt a központi zár, Scarlett a vezető-, Charlie az anyósülésre vágódott be. A lány meg sem várta, hogy a hátuk mögött Al becsapja az ajtót, beletaposott a gázba, a kerekek kipörögtek és az autó nagyokat zöttyenve elszáguldott a rozzant földúton.

– Legalább megszabadulok a vesekövemtől – röhögött Charlie és lefejelte a kocsiajtót.

Hrotti emberei kiértek az útra, de már látták, hogy ezt a sprintet elvesztették. Egy-két lövést becsületből még leadtak az autó után, aztán tárat cseréltek és elindultak vissza, a feltárási területre. Tudták, hogy Hrotti, de még inkább Maxim kissé morcos lesz az újabb fiaskó miatt.

A hófehér magánjet nagy sebességgel hasította a levegőt: mintha giccses eperhab felett repülne, a felkelő nap vörösre festette a felhőket. Az égi hajnal e romantikus színpompáját bármely átlagos utazó mély sóhajjal és hosszú „hűűűűűűűűűű”-vel konstatálta volna, ám a pompás napfelkelte valami egészen mást juttatott a jet utasának eszébe, Számára egy új kezdet, egy megerősödő hatalom és a mindent elérő akarat fénye tört utat a horizont felett!

Maxim kényelmes foteljéből nézett kifelé az apró ablakon, rajta kívül csak Grigorii üldögélt bent, de ő csendben meghúzódott a háttérben. Maxim egy almát tartott a markában és azt dobálta felfelé, majd kapta el újra és újra. A ritka, idilli események egyike volt ez a pár perc a számára, a nyugalom kis időszaka, amikor az egyébként szinte minimális időt alvó férfi kikapcsolódhatott a maga és a szolgált szervezet által diktált hajszából.  A feleségére gondolt, a lányaira és…

Az idilli pillanatok már el is múltak: a csendet az asztalon álló monitor halk bekapcsolódása zavarta meg. A képernyőn Hrotti arca tűnt fel.

– Ismét akadt egy kis gondunk, uram – vágott bele kertelés nélkül, tudta, hogy főnöke az eddigi balfogások után már nem tűrné a mellébeszélést.

– Miért nem lepődöm meg rajta? – kérdezte szokatlanul nyugodtan Maxim.

– A szakemberek nemsokára feltárják a sírt. De… nem tudjuk honnan – akarata ellenére a nagydarab skandináv mégis elbizonytalanodott –, honnan tudhattak rólunk… de… megint feltűntek…

– Kicsodák? – Maxim rosszat sejtve hajolt előrébb.    

– A New York-i fickó meg az az angol tudós. Akik… khm… Görögországban kicsúsztak a kezeink közül és…

– Görögországban is. Ne okozzon nekem csalódást, Hrotti! Állítsa már végre le őket!

– …és még valaki beleköpött a levesünkbe… – Hrotti nagy levegőt vett – a műkincstolvaj nő.

Maxim hátradőlt és megpróbált uralkodni magán. A gép közben lassú fordulóba kezdett, az orrát észak-kelet felé állította be: az utastér lassan árnyékba borult.

– Úgy látom, nekem kell kézbe vennem ezt az ügyet – mondta Maxim lassan, tagoltan.

– Meg tudom oldani, uram – válaszolt Hrotti idegesen.

– Ha jól emlékszem, ezt már mondta korábban is.

Maxim monitorán egy kis ablakban bejövő hívást jelent meg. Maxim minden magyarázat nélkül bontotta Hrotti hívását: egy újabb felugró ablakban Indurasen Svensson arca tűnt fel. Maxim az asztalra tette az almát.

– Maxim… – kezdte jelentőségteljes hangsúllyal az idősebb férfi.

– Herre Svensson?

– Tudja, Maxim, a mi szervezetünk nem másért, mint azért jött létre bő száz évvel ezelőtt, hogy új irányt mutassunk az emberiségnek, mert a hátuk mögött több évezrednyi történelemmel, testvéreink még mindig sötétben kóvályognak…

Maxim fürkésző tekintettel figyelte, hogy a várhatóan bő lére eresztett bevezető után hová fog kilyukadni Svensson.

– Az időszámítás kezdetén a maga vér szerinti őse, a hatalmas termetű Maximinus Thrax cézár erős kézzel uralkodva, gigászi testi erejét is kihasználva tartott rendet a birodalmában – folytatta a másik, mintha történelem leckét tartana korán reggel, a nulladik órában. – A mi célunk nem kevesebb, sőt, még ennél is nagyra törőbb: egy új, mindenek felett álló birodalom oszlopainak felállítása és az azt követő világrend biztonságának szavatolása. Ugye, ért engem… fiam?

Maxim bólintott.

– Tökéletesen tisztában vagyok vele.

– A mi nagyságunk az erőnk, Maxim. Én támogatom magát, de mint tudja, ez nem mondható el szervezetünk összes vezetőjéről. Ők aggódva figyelik a fejleményeket, legfőképp a New York- i leszámolást követően. Kérem, Maxim, biztosítson – ne a szervezetet, hanem személyesen engem, aki már szinte gyermekkora óta ön mellett állok –, hogy mindent a kezében tart. Emlékezzen Thrax császárra! Másokat semmibe véve próbált egymagában túl magasra törni… és végül saját társai vetettek véget az uralkodásának!

Maxim türelmetlenül dobolni kezdett az ujjaival a gazdagon erezett asztallapon.

– Biztos lehet a lojalitásomban, Herre Svensson.

– Nekem ennyi elég – válaszolt Svensson és bontotta a vonalat.

Maxim megnyomta a belső kommunikációs terminál gombját.

– Forduljanak vissza, kapitány, megváltozott az úticélunk – utasította a pilótát, majd kikapcsolta a terminált.

Az én célom azonban változatlan – tette hozzá magában.

Hátradőlt a kényelmes fotelben, miközben jobb kezét az asztalon nyugtatta. Kinézett az ablakon. Odakint a felhők már ledobták vörös maszkjukat, a nap a horizont fölé emelkedett és egyre erősebb fénnyel világította meg a lent elterülő világot. Maxim szórakozottan dobolt az ujjaival, aztán az almáért nyúlt. Pár pillanatig tanulmányozta a fényes, hibátlanul piros felületet, majd mindkét kezével megfogta, hüvelykujjait a szár részénél lefelé nyomta, ujjaival pedig körbeölelte a gyümölcsöt. Csak egy apró, teljesen hétköznapi mozdulat volt, Maxim számára azonban nem csupán az átlagembernél nagyobb testi erő, hanem valami más, jóval szokatlanabb dolog is a segítségére volt ahhoz, hogy tökéletes, két fél darabra törje az almát…

Az árnyékban lévő fedélzeten csak a kettéhasadó gyümölcs reccsenése hallatszott.

– Egy fél almát? – kérdezte Maxim a még mindig szótlanul üldögélő Grigorii-tól.

Grigorii udvariasan nemet intett – Maxim pedig egy, a monogramjával hímzett textilkendőt vett elő, hogy először a jobb, majd a bal kezén alaposan megtörölje az almalétől ragacsos ujjait.

A hüvelykkel kezdte, a mutatóval és a középsővel folytatta. A gyűrűsujjnál egy kicsit elidőzött, majd a kisujj következett, aztán rátért a már kisgyerekkorában is csak sámáncsontnak becézett, csenevészre fejlődött hatodik ujjára is és azt is tisztára törölte.

(folyt.)