Ahogy a robaj elült Charlie felnézett és meglátta, amint Maxim mozdulatlan teste felett a sűrű, még mindig gomolygó porfelhőben óriási, három-négy méter magas, nehezen kivehető alakok imbolyogtak bizonytalanul.

Charlie lehunyta a szemét. Hihetetlen kimerültséget érzett.

Nem robbant be! Nem robbant be az a rohadt kapu! – futott át az agyán, ahogy fáradtan visszahanyatlott a földre. A kapu nagy része ugyan leszakadt, ám a törmelék nem volt elég nagy ahhoz, hogy teljesen eltorlaszolja az utat!

Charlie agya eltompult, a füle bedugult, a feje zúgott és minden testrésze sajgott, a gyomra felől meleg, égető érzés bénította le.

Al arca jelent meg felette. A történész kiabált valamit, ám Charlie egy hangot sem hallott belőle. Csupán Al lilára dagadt, véres száját látta mozogni – és feltűnt neki, hogy a történész elülső fogai közül legalább négy vagy öt hiányzik!

Ekkor nyilallt gyomrába az éles, bénító fájdalom. A görcs összehúzta, kiáltva gömbölyödött össze – de legalább a hallása kitisztult.

Al leguggolt melléje.

– Itt van! – kiáltotta valakinek, aki a háta mögött állt, majd a sérülthöz fordult. – Enyben vaty, Chajlie?

Az oszladozó porban Giddon jelent meg köhögve, koszosan, véresen – de látszólag komolyabb sérülés nélkül.

Al lassan a hátára fordította Charlie-t – jobb kézfeje lila színre váltott és az ujjai nehezen mozdultak –, felrántotta az átvérzett pólót: Charlie hasát számtalan, kisebb-nagyobb, véres seb csúfította el, de egyik sem tűnt veszélyesnek.

– Még nem kell halógödröt ásnia – mondta Giddon vigyorogva, ahogy fölé magasodott. – Csak kőszilánkok, simán túléli. Legalábbis most úgy tűnik, hehe.

– Kösz – válaszolta Charlie hálásan.

– Nanyon fáj? – kérdezte Al aggódva.

– Csak ha nevetek – mondta Charlie, aztán erőlködve felült és körbenézett – Hol van Scarlett? Hol van Scar?

Csak most eszmélt rá, hogy a lányt sehol sem látja!

– Baj lesz – hallotta Giddon hangját, de nem foglalkozott vele, mert pár méterrel odébb felfedezte Scarlett mozdulatlan alakját.

– Baj lesz – ismételte Giddon. A kapu előtt elülő porból dühödt, fegyvert lóbáló nefilimek botorkáltak elő. Üvöltve másztak át a romokon, halott társaik testén és egyenesen Charlie-ék felé tartottak.

Charlie azonban egyáltalán nem foglalkozott velük. Négykézláb Scarlett-hez mászott és miközben Giddon káromkodva próbált egy használható fegyvert találni, hanyatt fordította a lányt.

A szeme csukva volt. Nem mozdult. Nem lélegzett. Az arca tiszta por és kosz, újabb sebhely azonban sehol sem éktelenkedett rajta. Charlie remegő kézzel próbálta kitapintani Scarlett pulzusát, ám nem találta. A nyaka mindkét oldalán próbálkozott, de így sem járt sikerrel.

Úristen!

Az óriás szörnyetegek egyre közeledtek, dühödt ordításuk és attól nem sokban különböző, halandzsa beszédjük szinte megsüketítette a velük szemben álló embereket.

– Esz meg mi? – figyelt fel Al egy halk, de egyre erősödő, süvítő hangra.

A kőpadló enyhén remegni kezdett a talpuk alatt.

– Ezek a dögök – mondta Giddon, miközben fegyver híján lassan hátrálni kezdett. – Mennünk kéne.

Charlie megrázta Scarlettet, de a lány egyáltalán nem reagált.

– Induljunk – kiabált oda Giddon –, különben felzabálnak bennünket!

Charlie kétségbeesetten ragadta meg a lányt, átölelte, megpróbálta felemelni a tehetetlen testet, de az kicsúszott a kezei közül.

– Jöjjön! – kiáltott újra Giddon és egy követ hajított a legközelebbi, már csak tíz méterre lévő förmedvényre. Vérfagyasztó üvöltés és heves fegyverrázás érkezett feleletként.

Charlie megragadta Scarlett kezeit és esetlenül botladozva próbálta maga után cibálni. A torka elszorult, a szemeibe könny szökött, nem akarta elfogadni a tényt, hogy…

 – Mi esz? – kérdezte Al hüledezve. – Éjcfanfájok?

A süvítő hang váratlanul fémes, érces robajjá erősödött, szél támadt és a padló remegése is felerősödött.

Charlie egy pillanatra megállt. Mintha Apache-helikopterek raja közeledett volna feléjük. De itt? A piramis belsejében?

És ekkor meghallotta a halk, erőtlen hangot.

– Hé, kitéped a karom!

Lepillantott Scarlett-ra. A lány éppen őt nézte: összeszűkült, számon kérő, de ellenállhatatlan macskaszemekkel.

– Hová cipelsz? – kérdezte a lány még mindig kábán.

Charlie elmosolyodott:

– Haza.

– Na, húzzuk a belünket! – kiáltotta Giddon és segített Scarlettet talpra állítani.

Négyen, egymást támogatva indultak el a terem még biztonságosnak tűnő vége felé.

Erős szél támadt a teremben és a süvítő hang szinte már fülsiketítővé vált, akár mintha millió érckürt és trombita szólalt volna meg egyszerre! Megfájdította a fülüket, a fejüket, átjárta őket testük minden egyes porcikáját megrezegtetve. És az ereje egyre csak nőtt! A padló, majd a falak és a mennyezet is remegni kezdett, de olyan erővel, hogy a menekülők képtelenek voltak talpon maradni: egymást tolva, cibálva próbáltak menekülni egy oldaljárat felé – nem tudták, hová vezethetett, de remélték, hogy kifelé a felszínre.

De ha lefelé tart a folyosó…!

Egyikőjük sem foglalkozott már a kapuval, Maximmal vagy a kapun túli ismeretlenből kitörő nefilimekkel, akikről, amikről még pár perccel ezelőtt is azt gondolták, hogy a legendák, az emberi képzelet szörnyszülöttjei. Olyan lények, amikkel élő ember nem szívesen szállna szembe, hogy megtapasztalja barbár erejüket és pokoli dühüket. Nem foglalkoztak már a piramis rejtélyével vagy a sosem látott kinccsel sem! Csak az életüket mentetve, a lehulló, egyre nagyobb kőtömböket kerülgették és még csak hátra sem néztek!

Charlie-t kivéve! Ahogy elérték az oldalfolyosó bejáratát, futni kezdtek kifelé, az ismeretlenbe. Charlie utolsóként még egyszer szédelegve visszapillantott.

A por már teljesen elült a kapu környékén és a terem nagy részét nefilimek töltötték meg. Ám már nem támadtak. Ahogy az érces süvöltés egyre elviselhetetlenebbé vált a fejüket fogva üvöltöttek. Több mázsás kődarabokat dobáltak félre az útjukból és közben hörögtek, dühtől tajtékozva ordítottak.

A következő pillanatban hirtelen csend lett – a millió érctrombita fanfárja elhallgatott! Meglepetésükben a szörnyetegek is azonnal elhallgattak – már csak a piramis rázkódásának és a kövek hullásának dübörgése csapott zajt. A remegés egyre erősebbé vált, majd a mennyezetet alkotó tonnás tömbök végigrepedtek, elváltak egymástól és hatalmas robaj közepette lezúdultak.

A nefilimek üvöltve eszméltek, de már elkéstek. A teremben lévők megfordultak, hogy megpróbáljanak kijutni, ám a hátulról előrenyomuló tömegben esélyük sem volt. A zuhanó kőtömbök halálos sírkőáradatként temették maguk alá őket és teljesen elzárták az ismeretlen csarnok felé vezető utat.

Charlie elégedetten hallgatta a robajon átszűrődő rémült üvöltéseket, amelyekben már nyoma sem maradt a korábbi erőnek és a pusztító, gyilkos dühnek – ezek már a halálfélelem sikolyaiként visszhangzottak.

Charlie észre sem vette, ahogy Scarlett lépett a háta mögé.

– „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval – hallotta a lány hangját közvetlen közelről –, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” A kincs sosem létezett, Charlie – folytatta Scarlett és barátja vállára tette a kezét; aztán mielőtt még a szélvészként száguldó por ismét betakarta volna őket Charlie kilökte a lányt a folyosóra.

Odakint vörös fény derengett az ég alján, hajnalodott.

A piramishegy lábánál, a széles betonplaccon egy szovjet gyártmányú Mi-17-es helikopter várakozott. Aki ismerte a felségjelzéseket, megállapíthatta, hogy a bosnyák hadsereg kötelékébe tartozott.

A helikopter utasterében Pizzuti, Firpow és Peter üldögéltek már órák óta. Csendben, szótlanul révedeztek Giddon jelentkezését – vagy segítségkérését – várva, bármire felkészülve. Ám a következő másodpercben rá kellett jönniük, hogy nem gondoltak minden eshetőségre!

Először halk dübörgéssel kezdődött, majd a dübörgés gyorsan tomboló morajjá változott és az egész tájat megremegtette körülöttük. A helikopter rázkódott, a beton megrepedt körülötte, a hegyoldalban fák dőltek ki gyökerestől, több négyzetméteres talajdarabok csúsztak le a füves lejtőkön.

– Földrengés! – kiáltotta Peter és kiugrott a helikopterből.

– Mi a…? – kezdte Pizzuti és imbolyogva követni próbálta Petert, de a rázkódás leverte a lábáról.

Firpow végignézett a betonon hasaló társán.

– Gondolom, a főnök – válaszolta hanyagul.

Amilyen gyorsan kezdődött, a remegés olyan hirtelen meg is szűnt, fellélegezhettek. Pizzuti megkönnyebbülve kelt fel, Peter követte. Ám a következő pillanatban hatalmas recsegéssel-ropogással a hegyoldal egy nagyobb területen megrogyott és a lezúduló föld, – ami erdei fákat, bokrokat rántott magával a mélybe – szinte teljesen felfedte a hegy alá bújt titkot: a lépcsőzetes piramist, ami most már nem csak az emberi történelem egyik legnagyobb titkát, de a nefilimekként ismert szörnyetegek sírját is magába rejtette.

Egy széles, alacsony, meredeken emelkedő, zöld fényben derengő folyosón futottak felfelé. A halálfélelem és a túlélési ösztön kirántotta Charlie-t a kábulatból, így új és az elmúlt pár napban szerzett sebeivel nem törődve lihegett a többiek nyomában. Előtte Scarlett rohant szédelegve, meg-megrogyó térdekkel, még feljebb Al, a legelején pedig Giddon, mindketten halálosan kimerülve, egyre lassuló lábakkal.

A por közvetlenül a nyomukban tódult felfelé, fojtogatóan állott és meleg levegőt tolva maga előtt. Szerencséjükre az oldalfolyosók elszívták a fullasztó felhő nagy részét, így volt némi esélyük arra, hogy talán elérjék a piramis valamelyik kijáratát, a túlélés egyetlen lehetőségét, a felszínt.

Charlie már beérte a többieket, megragadta Scarlett karját és próbálta maga után húzni a lányt, amikor önkéntelenül is benézett az egyik keresztben futó folyosóba – és eltátotta a száját!

A járat legvégén, a beszűrődő fényben egy félhomályos teremre lett figyelmes. Ez a terem azonban eltért az eddig látottaktól. A padlóját nem borították csontvázak és fegyverek, de a közepén rosszul látható, sötét tárgy magasodott: nagyjából három méter magas, négy méter széles lehetett. És az alakja egy harangra emlékeztetett.

Charlie megállt, próbálta még jobban mereszteni a szemét.

És ekkor valami olyat látott meg, ami egy pillanat alatt összezavarta, minden eddigi tudását kétségessé tette – a több évezredes piramis mélyén, a fémből készült, ismeretlen harang oldalán a náci a Wehrmacht fehér keresztjének rajzát fedezte fel!

Csupán egy másodpercig látta a harangformát és nem sokkal több ideje volt arra sem, hogy felfogja, valójában mi is van előtte a sötétben. Scarlett ugyanis hátulról beleütközött, Charlie megbotlott, de valaki elkapta a karját és nem hagyta, hogy elhasaljon. Al törött fogakkal elcsúfított, vörösre, lilára dagadt arca jelent meg előtte.

– Mi a…? – kezdte volna Charlie a mondandóját, de Giddon lépett melléjük.

– Indulás! Itt akarnak megfulladni? – kiáltotta és a még mindig remegő folyosón elkezdett mindenkit kifelé lökdösni.

– Al, láttad? – kérdezte Charlie lihegve, ahogy egymást támogatva, lökdösve küszködtek felfelé.

A lábukat már nem érezték, az izzadtság elvakította őket, a tüdejük sípolt az erőlködéstől és a rossz levegőtől, a szemük égett, az agyuk eltompult a kimerültségtől és a sokkoló események sorától.

– Micsodát? – kérdezett vissza a történész fuldokolva.

– Nem tudom… nem vagyok biztos benne – válaszolta Charlie és úgy érezte, nemsokára kidől, hagyja, hogy ez az átkozott piramis végleg magába szippantsa.

Sejtette, hogy a többiek agyában is valami hasonló járhat.

És ekkor végre megpillantották a járatba benyúló gyökereket, amik néhány csenevészre nőtt, de zöldellő bokorral kiegészülve, félig benőtték a folyosót. Közeledtek a felszínhez!

Giddon próbált valami biztatót mondani, hogy felpörgesse a többieket, de csak száraz köhögésre futotta tőle. Előre hadonászva mutogatni kezdett. Ezt a többiek biztatásnak vették és újult erővel gyürkőztek neki a meredek emelkedőnek, hogy átpréseljék magukat a gyökerek rengetegén.

Most vagy végleg elnyeli őket a porfelhő – gondolta Charlie – vagy túlélik vagy pedig…

…kijutottak a friss levegőre! Átküzdötték magukat a gyökereken és már majdnem megpillantották a csillagos eget, amikor a felfelé nyomuló por utolérte és beterítette őket. Mind a négyen a földre zuhantak, de érezték, hogy ez most nem rideg, hűvös kő, hanem puha, susogó fű – és persze néhány kisebb kavics, amik ugyan újabb kék foltokat okoztak estükben, de ez éppen, hogy csak érdekelte őket. A porfelhőt gyorsan felkapta a hegytetőt körbejáró szél és pár pillanattal később már a tiszta, hűvös hajnali levegőt szippanthatták.

Zöldellő, fákkal borított hegytetőn lihegtek, előttük-alattuk a hosszú órákkal korábban elhagyott Viszokó terült el. A város még javában szundikálni szokott ilyenkor, ám a magába roskadó hegy földrengésszerű robaja a lakosok nagy részét az utcákra üldözte. Most több százan tébláboltak a hajnali hűvösben vagy éppen autóikkal hajtottak a lehető legtávolabb a településtől.

A hegyek mögött egyre magasabbra kúszó Nap vörös fénybe vonta a horizontot, de Charlie sem a pirkadattal, sem a Viszokóban látható zűrzavarral nem foglalkozott. Hullafáradtan roskadt a földre – de mire leheveredett volna, Scarlett már ott feküdt mellette a magas fűben. Az eget nézte.

– Jeremiah, hogyan is volt ez az ügy a kettős teremtéssel és az amerikai kormánnyal?

Al Giddon szemébe nézett, mintha szuggerálni akarná.

– Miről is van szó? – kérdezett vissza Giddon ártatlan arckifejezéssel.

– Jeremiah, ne szórakozzon, azt mondta, az Egyesült Államok kormánya is érdeklődik a kettős teremtés elmélete iránt.

– Ja, igen! – csapott a homlokára Giddon színpadiasan. – Tudja milyenek ezek odafent! Mindenről tudni akarnak, legszívesebben még a fejébe is beleültetnének valami bigyót, csakhogy tudjanak a gondolatairól. Maga, Al és George Hammond előálltak valamivel, ami éppen egyezett a nagyágyúk kutatásával. Egyszóval, beleköptek a levesükbe, ők pedig nem akarják, hogy ez az egész kettős teremtéses téma napvilágra kerüljön. Ennyi.

– Valóban? – örvendezett Al. – Ezek szerint helyes úton jártunk, ha a Fehér Ház is így gondolja… Akkor újra kezdem a kutatásokat!

– Nem, nem. Nem, nem, nem – nézett rá Giddon szigorúan. – Sem a magukról szóló akta, sem pedig a kormánynak a kettős teremtéssel kapcsolatos álláspontja nem létezik.

– De hát most hallottam… maga mondta…

– Maga olyat nem hallhatott, amit én nem mondtam, Al.

– De…

– Szeretne még történészként dolgozni…?

Al hüledezve nézett az ügynökre.

Charlie hasra fordult a fűben, miközben Giddon kis híján a hátára ült. Al magába roskadva nyúlt el mellettük. 

– Scarlett – kezdte Charlie a lányhoz fordulva –, láttam odabenn valamit…

– Én is, nem is egyet – válaszolt a lány kimerülten –, de nem is akarok visszagondolni egyikre sem. Se most, se később.

– De ezt te nem…

– De nem ám.

– Igazad van – mondta Charlie, majd hanyatt fekve szétdobta a karjait és az ég felé kiáltott: – Ne keressen senki, szabira megyek! MÉGPEDIG MOST!

Scarlett mosolyogva nézett rá.

– Na, végre. Legalább már nyugtom lesz tőled – válaszolta nevetve.

Charlie a lányhoz fordult:

– És te… te nem készülsz szabira? – kérdezte sokatmondó hangsúllyal.

Scarlett arcáról lehervadt a mosoly, de a szeme még mindig csillogott.

– Nekem San Franciscoban kéne lennem…

Giddon feltápászkodott, előkapta a mobilját, leellenőrizte a térerőt és tárcsázott.

– Atyámfiai, férfiak! – mondta, miután felvették a vonal végén. – Itt lógatjuk a lábunk a hegytetőn, úgyhogy tűzzetek fel értünk valami autóval és vigyetek haza, de gyorsan!

Al nyögve hasra fordult

– Megint nem ájultam el – mormolta csak úgy magának és lihegve, remegő kézzel egy tollat vett elő valahonnan és a szájához emelte.

– Hé, Al! – kiáltott rá Giddon, miután befejezte a beszélgetést. Végigtapogatta a zsebeit, majd a legutolsóból egy robusto méretű, az aznapi igénybevétel által megviselt, törött kubai szivart vett elő. – Egy szivart?

– Ha már a tudományos felfedezésünk füstté vált… – válaszolta Al.

Giddon teljesen kettétörte a szivart és a   felét Alnek adta. Vigyorogva nyúlt tűz után, ismét végigtapogatta az összes zsebét, de egyikben sem talált öngyújtót vagy gyufát – a vigyor gyorsan lehervadt az arcáról.

Ekkor valami hangos, süvítő hang hallatszott fel alulról, a lábuk alól! Nem! Mégsem! Valahonnan a hegy lejtője felől! Ahogy a hang egyre közeledett, úgy vált hangosabbá, egyre fülsiketítőbbé.

– Na, ne, már megint? – fakadt ki Al. – Innen hová meneküljünk?

Ám ahogy erősödött, a búgó süvítésből nemsokára kivált egy egyenletesen dübörgő, szinte pöfögő zaj, majd ezzel együtt hatalmas, a fákat és a füvet tépázó szél támadt. Al védekezőn emelte maga elé a kezét, már elképzelni sem tudta, miféle szörnyűség közeledhet feléjük, Giddon pedig a fél szivart a szájába téve megvetette a lábát és eltökélt arckifejezéssel várta az elkerülhetetlent…

…ami hatalmas szélvihart kavarva egy bosnyák katonai helikopter képében emelkedett fel előttük. Azt ajtó kinyílt, Firpow, Pizzuti és Peter néztek ki érdeklődve. Giddon felemelte a kezét és öngyújtót próbált utánozni az ujjaival. Firpow és Pizzuti elvigyorodtak és hüvelykujjukkal mindketten OKÉ-jelet mutattak vissza a főnöküknek.

– NEEEM! – próbálta túlkiabálni Giddon a helikopter zaját. – Tüzet, emberek, adjatok tüzet!

Al Charlie felé fordult:

– Hé, Charlie – kiáltotta vidáman –, hát nem megmondtam, hogy a csúcson kell befejezni?!

De Charlie ezt már nem hallotta meg. A minimális pihenés, az elmúlt napok lélekszakadt rohanása és a folyamatos életveszély teljesen legyűrte – elaludt. De nem csak ő. Pár perce még mindketten beszélgettek, ám most Scarlett is szorosan Charlie-hoz bújva szunyókált. Felhúzott lábával – mintha csak a fiút próbálná magához láncolni – Charlie combját szorította és az egyik karjával a fejét húzta magához úgy, hogy a homlokuk összeért. Charlie is az oldalán fekve aludt. Jobb kezét a lány combján nyugtatta, míg a másik kettejük között hevert – és Alnek úgy tűnt, hogy ez a kéz… hmm… Scarlett sportos mellét markolta. Udvarias angolsága azonban megakadályozta a tudóst abban, hogy ennek tüzetesebben is utána nézzen. A rotorok keltette szél Charlie és Scarlett felett süvített, a magas, felkavart fűszálak zöld lángnyelvekként csapkodtak körülöttük, ám ők ketten meg sem moccantak.

Al a fiatalokat látva elmosolyodott, majd visszafordult Giddonhoz. Mindketten zsebre tett kézzel, gyújtatlan szivarral a szájukban a felmentő sereget várták és nyugodtan nézelődtek lefelé a csúcsról, a piramishegy legtetejéről.

Giddon fütyülni kezdett.

A napfény első sugarai áttörtek a Viszokót körülvevő hegyek felett és Alnek úgy tűnt, hogy Giddon Bobby McFerrin Don’t Worry Be Happy című klasszikusát fütyörészi.

(folyt.)