A katonai infratávcső képe zöld színben adta vissza a reptér éjszakai képét. Használója számtalanszor látott már ehhez hasonló, nyugodt, de hamiskás fényben pompázó jeleneteket, ám azok a világ más tájaihoz és legtöbbször harci cselekményekhez kötötték őt.

A zöld szín most valóban nyugalmat sugárzott, csakúgy, mint az a kisebb méretű személyszállítógép, amin kivételesen nem fegyveresek vagy titkosszolgálati szakértők, hanem kéttucatnyi civil – főleg újságírók és segélyszervezetek alkalmazottai – érkeztek bőröndökkel, sporttáskákkal felpakoltan.

A távcső használója ráfókuszált a reptér betonján álldogáló, sétálgató emberekre. Egy fiatal nőt, egy fiatal és egy középkorú férfit keresett. Nem volt nehéz rájuk bukkannia, ugyanis a többiektől elkülönülten álldogáltak a repülőgép orra előtt.

A távcsöves kiköpte a rágót, amit eddig nagy élvezettel, hangosan csámcsogva rágott.

– Menj eléjük, Stevie – mondta erős texasi kiejtéssel –, el ne vesszenek az éjszakában!

A tömeg lassan fogyni kezdett a repülő körül, ahogy a helyi kapcsolattartók felismerték a rájuk várakozókat és gyorsan terepjárókba ültették őket. Charlie bizonytalanul téblábolt Al társaságában, egyedül Scarlett volt nyugodt, úgy tűnt, a sötétséget fürkészve próbálja feltérképezni a repülőteret és környékét.

– Jöhetne már valaki – szólt Charlie nyugtalanul. – Ez a F’lassa fickó jó számot hívott?

– Nyugodtság – intette le Scarlett. – Ha bármilyen vizsgálat nélkül bejuttatott Irakba, itt is várni fognak bennünket.

 Alighogy ezt kimondta, a sötétből egy civil ruhás, de kevlár sisakot, repeszálló mellényt viselő, átalakított CAR-15-ös gépkarabélyt markoló férfi vált ki és laza tempóban kocogva feléjük közelített. Már messziről intett.

Charlie nagyot sóhajtva visszaintett, megkönnyebbült a fegyveres láttán. Jól megpakolt csomagjaikért nyúltak, amikbe a németországi csatlakozásra várva vásárolt ruháikat pakolták – Charlie hitelkártyája még mindig kimeríthetetlennek tűnt. Pár váltás komplett nyári ruházatot, sportcipőt, túrabakancsot vettek és Al unszolására ezeket kiegészítették egy-egy teljes magashegységi hegymászó-öltözettel, a lehető legmelegebb kabátokkal, nadrágokkal és csizmákkal. Úgy gondolták, ezek után már nem érheti őket meglepetés…

Elindultak a sötétből előkocogó férfi felé.

– Kik ezek? Valamilyen civil testőrcsapat vagy kicsodák? – kérdezte Al.

– Valami hasonló – válaszolta Scarlett. – Egy meg nem nevezett cég, meg nem nevezett alkalmazottjai. Kontraktorok, a hadsereggel szerződésben álló civil fegyveresek.

– Zsoldosok.

– Helló! – ért oda hozzájuk a férfi és mindegyiküknek kezet nyújtott. Magas volt, már-már jóképű és egyfolytában mosolygott. – Stevie vagyok. Isten hozta magukat a közel-keleti reality-show-ban.

Stevie hátraintett a sötétbe, mire válaszul autófényszórók kapcsolódtak fel, bőgve többezer köbcentis motor indult, majd egy páncélozott, átalakított Toyota kisbusz gurult be a repülőgépet megvilágító tágas fénykörbe. Az autó oldalain és hátulján angol, valamint arab nyelvű feliratok virítottak, amik keresetlen szavakkal tisztes távolságtartásra figyelmeztették a túl közel merészkedőket.

A Toyota fékezett, a tolóajtó félrecsusszant és egy Stevie-éhez hasonló sisakot viselő fej jelent meg a résben.

– Ez itt Schwager – tájékoztatta Stevie a leendő utasait.

Schwager rájuk mosolygott:

– A városnéző busz előállt – mondta erős texasi kiejtéssel. Nevének németes hangzása ellenére inkább tűnt alacsonyabb növésű olasznak, mint szálfa germánnak.

Amikor már a Toyotában ültek, Alnek a görögországi hajnal, a csendes kis falu felé vezető út és a felkelő nap sugaraiban fürdőző gyönyörű táj jutott az eszébe. Egy pillanatra most is úgy érezte, mintha ott, kétezer kilométerrel, néhány életveszélyes üldözéssel és pár fárasztó bunyóval korábban járnának. De az érzés csak egy pillanatig tartott. Árnyék vetült az emlékképekre, ahogy a Toyota egy teherautó mellé ért és az egyre élénkülő bagdadi forgalom zaja, a motorzúgás, az utcán hallatszó, idegen nyelvű, érthetetlen kiabálás felriasztotta Alt a révedezésből.

Fiatal, alig huszonegynéhány éves, felfegyverzett sofőrjük teljesen ura volt a helyzetnek. A járműveket kerülgetve, folyamatosan a dudán tenyerelt, miközben a nagy erejű autó minden előnyét kihasználva gyorsított, fékezett és a többi úton lévőt kerülgette a forgalmi káoszban. És mindezt természetesen bőszen rágózgatva tette. Hirtelen a fékre kellett taposnia, ahogy egy óvatlan autós jobbról kihajtott eléjük, de még így is sikerült egy ütött-kopott, a hetvenes évek végéről itt ragadt Mitsubishinek koccannia. Az iraki sofőr ugyan nem mert kiszállni, de az öklét rázva kiabált – és persze félrehúzódott. A Toyota motorja újra felbőgött, a monstrum tovább száguldott. Egyik utasának sem tűnt fel, de a hátsó szélvédőn vérpiros paradicsom loccsant szét – a járdán álló tettes, egy tíz év körüli kisfiú újabb paradicsom után nyúlt, de mire azt is az autóhoz vághatta volna, a Toyota már eltűnt a szeme elől.

A szétkenődött zöldség lassan folyt lefelé a hátsó szélvédőn. A kocsiban ülő kontraktorok vagy nem vették észre, vagy nem foglalkoztak vele – az elmúlt években ennél komolyabb dolgokat is vághattak már hozzájuk.

A sofőr mellett Stevie ült, kisméretű, épületharcra kifejlesztett gépfegyverét a térdein keresztbe fektette. Mögötte, az egymással szembefordított, négyes ülések egyikén, a menetiránynak háttal Schwager ücsörgött, mellette Charlie, velük szemben pedig Scarlett és Al figyelték az utcai forgalmat. Schwager oldalánál egy karabély pihent a belső burkolatra rögzített fegyvertartóban. Ahogy Charlie körbepillantott, még jónéhány egyéb lőfegyvert, sőt az ülések alá rejtve még egy rakétavetőt is felfedezett. Vajon milyen akciókban vehettek részt ezek az ürgék? – gondolta, miközben a száguldozás és szlalomozás közepette az ülésben próbált maradni.

– Markolják a majrévasat – tanácsolta Schwager –, mert így mennek itt a dolgok! A közlekedési szabályokat nem ismerik, csak jönnek-mennek, tapossák a gázt, aztán meg csodálkoznak, ha törik az autóikat.

– Azért maguk is csak besegítenek – mondta gúnyosan Scarlett.

A sofőr a visszapillantóban ránézett a lányra, de nem szólt semmit, csak tovább rágózott.

– Néha – folytatta Schwager. – Vagy inkább lőjük szitává a motorjukat, ahogy egyes kollégák szokták?

 A vezető hirtelen vad dudálásba kezdett, majd hatalmasat fékezett és hajszál híján mindannyian kizuhantak az üléseikből – csak pár centivel kerültek el egy úton átigyekvő, halálra rémült, négygyerekes családot. Fiatal sofőrjük hosszan káromkodott, majd újra gázt adott.

– És ilyenkor mi van a szabályokkal? – kérdezte Al. – Már az úttesten voltak…

Stevie hátrafordult:

– Tudja, ha megállnánk egy pillanatra is, valami kósza, unatkozó járókelő biztosan megküldene egy rakétával.

– Ezért inkább mindig sietős – egészítette ki Schwager. – Ha jól adták le az infót, akkor most a Bagdadi Múzeumba megyünk, igaz?

Scarlett nagyot sóhajtva nézett ki az ablakon. 

– Csak oda is érjünk.

Senki sem fűzött hozzá megjegyzést.

Az autó gyorsított, majd eltűnt az utca forgatagában. A nap éppen kibújt a házak mögül és vakító fénybe vonta az ébredő Bagdadot.

 

A múzeum tágas aulájában álltak, várakozva. Pár méterrel mögöttük Stevie és Schwager a környezetet figyelte. A benti világítást még nem kapcsolták fel és bár néhány ember a dolga után sietve vagy éppen nyugodtan beszélgetve tűnt fel a félhomályban, látható volt, hogy jóval a hivatalos nyitás előtt vannak még. Az ablakokon keresztül beszűrődött a reggel fénye, visszatükröződött a világos márványpadlóról és lágy színeket kölcsönzött a hatalmas, félhomályos térnek.             

Valahonnan közeledő cipők kopogása hallatszott, aztán egy női alak lépett át a beszűrődő fénysugarakon. Tartása egyenes, tiszteletet parancsoló, szinte uralkodónői volt. Kecses léptekkel közeledett a várakozókhoz: negyven körüli, elegáns kosztümöt viselő nő volt, sötét, hosszú haja minden egyes lépésénél keresztbe libbent a hátán.

– Üdvözlöm, Önöket! Yasmina Shahi, főmunkatárs vagyok – mondta már pár méterről tökéletes, angliai angol kiejtéssel, kellemes, tarkót bizsergető hangon. – Elnézést kérek a pár perces késésért. Én próbálok majd a segítségükre lenni.

A múzeum folyosóinak útvesztőjében jártak. Yasmina nyomában már csak hárman sétáltak – Schwager és Stevie leléptek, kint, az épület előtt várakoztak a Toyotában – és a folyosóról jobbra és balra nyíló, opálüveges ajtók mögé próbáltak bekukkantani. A termekben régészek, restaurátorok dolgoztak, értékes szobrokat, ókori használati tárgyakat, tönkrement fegyvereket vizsgáltak, konzerváltak, újítottak fel.

– Szaddámnak és természetesen a megszállásnak köszönhetően, közvetlenül a háború előtt és az alatt több mint tizenötezer műkincset raboltak el a múzeumból is vittek ki az országból – magyarázta Yasmina, miközben végigvezette vendégeit a folyosókon. – Ezek fele már megkerült, de nagyon sok hiányzik még a gyűjteményből. Ezért szemmel tartjuk a régiségkereskedelmi hálózatokat és a nagy aukciós házak árveréseit. Bár személy szerint én úgy hiszem, a hiányzó sumér, babiloni, akkád és más egyéb darabok nagy része már az amerikai, német, francia, japán és arab magángyűjtők vagyonát gyarapítja.

Véget ért a folyosó, Yasmina megállt, kezét a kilincsre helyezte, ám mielőtt benyitott volna, a többiek felé fordult.

Az ajtó melletti, lágy fénnyel megvilágított sarokban Charlie egy kisebb emelvényre helyezett szobormásolatot vett észre. Erős, bikatestű, sasszárnyú lényt ábrázolt. Ahogy a szörnyeteg fejére nézett, visszahőkölt: az állati pofa helyett egy szakállas férfiarc bámult vissza rá, átható tekintetével szinte Charlie lelkéig furakodva. 

– Ha találkoznak valamelyikükkel, kérem, adják át neki jókívánságaimat – mondta Yasmina mosolyogva, de keserűen.

Beléptek. A falak mellett ládák tömkelege magasodott, ki tudja milyen értékeket rejtve, a maradék helyet pedig kisebb-nagyobb ókori tárgyak százaival telepakolt polcrendszerek foglalták el.

A terem közepén, nagy munkaasztalon érmék, cserépdarabok és régi háztartási eszközök maradványai feküdtek. A belépőknek háttal egy férfi állt az asztal fölé hajolva és egy mozaik apró darabkáival foglalatoskodott.

– Omar, kérlek – szólította meg őt Yasmina arabul.

Omar megfordult: ötvenes, őszülő hajú, élénk szemű férfi nézett rájuk, meggyötört arcán látszódott, az élet sokkal nagyobb terhekkel sújtotta, mint ahogy azt megérdemelte volna.

– Mr. Asani a legjobb ókor szakértőnk – folytatta Yasmina –, specialitása az Ószövetség időszaka. Úgy tudom, hogy az önök műtárgyai is abból az időből származnak.

– Mi legalábbis így feltételezzük – egészítette ki Al.

Charlie leemelte az eddig a vállára dobott hátizsákot, kivette belőle az egyik, törülközőbe csavart angyalszobrot és úgy, ahogy az volt, átadta Omarnak. Az iraki érte nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Rosszalló tekintettel először a szállodai törülközőre, majd Charlie-ra nézett.

– Maguk amerikaiak, igaz? – kérdezte; erősen arab akcentusú angolját mérföldek választották el Yasmina kifinomult kiejtésétől.

– Én angol vagyok – szúrta közbe Al gyorsan.

– Hmm?! Angol, igaz? Na, még egy idegen Bagdadban – jegyezte meg Omar fejcsóválva.

Charlie meggondolta magát, úgy érezte, elég lesz egy szobrot is megmutatnia.

A becsomagolt angyalt Omar óvatosan az asztalra helyezte, majd szakavatott kezekkel letekerte róla a törülközőt: a frottíranyag mögül az összezárt szárnyú, lehajtott fejű angyalszobor bukkant elő. A többiek feszülten figyelték a szakértő reakcióját, ám Omar nem mozdult, csak elmerülten nézte a több ezer éves tárgyat, nem nyúlt hozzá.

– Szóval… – kezdte nagysokára és az állát vakargatva az asztal körül álldogálókra nézett – szóval… nem tőlünk lopták.

Scarlett nem tűnt elégedettnek.

– A mostani helyett az ősrégi eredete érdekelne – mondta.

– A megmunkálást tekintve… – vizsgálgatta tovább az angyalt Omar.

– Mielőtt még hozzákezd… – vágott a szavába Al. – Engem érdekelne, van-e listájuk arról, hogy kik kutattak a múzeumban az elmúlt évtizedekben.

– Al, mindent csak szép sorjában – csitította Charlie a felpörögni látszó történészt.

– Ez fontos, Charlie – válaszolt Al nyugodtan –, mert ezzel egy újabb lépést tehetünk majd előre.

Yasmina kellemes hangja csendült fel mögöttük.

– Van számítógépes nyilvántartásunk az elmúlt húsz évről, a régebbiek pedig az archívumban találhatóak. Melyik időszak érdekli?

– A huszadik század első harminc éve – válaszolt Al. – Kábé.

– Jöjjön! – intett neki Yasmina és mindketten kisétáltak a teremből.

Al még visszafordult az ajtóból:

– Tudjatok meg mindent…

– Nyugi, Al – válaszolt Scarlett. – Meg lesz…

Al feje eltűnt az ajtórésből.

– Szóval… – fordult Omar Charlie és Scarlett felé, miután még tüzetesebben megvizsgálta a szobrot. – A megmunkálást tekintve valóban közel-keleti, bár pontosan ilyen angyalábrázolással még eddig személyesen nem találkoztam. Hasonlók léteznek több más múzeumban is a környező országokban és azok a zsidók szerinti ószövetségi korban készültek.

– Mikorra datálható? – tudakolta a lány.

– Nagyjából, hmm, időszámításunk előtt 1500–2000 körül készíthették.

– Szóval, Krisztus előtt 1500-2000 – morfondírozott Scarlett. 

– Talán pont a mi időpontunk – tette hozzá Charlie.

– Az önök időpontja? – kérdezett vissza Omar értetlenül.

           

Al a félhomályos irattárban, a végtelennek tűnő polcok előtt állt, egy asztalra támaszkodva. A polcokon régebbi és újabb irattartók álltak szép rendben, időrendi sorrendbe rendezve. Távolabbról pakolászás zaja hallatszott, majd valami hangos csattanással a földre esett.

– Segíthetek? – kiáltott hátra Al.

– Nem, köszönöm! – csendült Yasmina hangja valahonnan. – Boldogulok!        Al folytatta az irattartók böngészését. Egyet leemelt, kinyitotta, belelapozott, majd visszatette a polcra. Újabbért nyúlt, azt is kinyitotta, lapozgatta, lapozgatta, magában mormolta a beleírt szöveget egészen addig…

…amíg Yasmina cipőjének kopogására nem lett figyelmes.

– Nem adom oda Önnek az összes anyagot – hallotta a hangját, ahogy a nő közeledett –, mert szerencsére egy nagy könyvben összesítettek minden évet, így…

Yasmina már majdnem odaért hozzá, de még nem látta Alt a polcok takarásában. Al gyorsan összehajtotta dossziét és visszarakta a helyére – nem tartotta helyénvalónak az engedély nélküli matatást, de tudósi kíváncsisága legyőzte angolos önuralmát.

– …csak ezt kell majd átlapozni – fejezte be Yasmina, amikor feltűnt egy hatalmas, agyonhasznált könyvet cipelve.

– Remek – mormolta Al.

– Segítsek, esetleg? – kérdezte a nő, ahogy a könyvet az asztalra helyezte.

– Köszönöm, nem – mosolygott a tudós. – Van már rutinom a nagy könyvek lapozgatásában.

 

– Az időpont egy történelmi-bibliai időszakot jelent, ami a mi elgondolásunk szerint összefügghet ezzel és még két másik angyalszoborral – mondta Scarlett Omarnak.

– Két másik? – kérdezett vissza a régész.

Charlie a hátizsákra csapott – úgy vélte, mégiscsak közlékenyebbek lehetnek a siker érdekében.

– A harmadikat még keressük – világosította fel az irakit. – Három angyal, akik a pokol kapuját őrzik. Vagy valami hasonló.

Scarlett vette át a szót:

– Nem. Pontos fordítás szerint így szól a történet: három angyal, akik vissza akarnak térni az otthonukba, hogy biztonságban tudhassák a világot.

– Hallottam már egy hasonló legendát… – válaszolta Omar elgondolkozva. – Egy közel-keleti konferencia alkalmával valamelyik Jordán kolléga mesélt róla…

 

Al az asztal mellé helyezett székben ült és a nagy, arab és angol nyelven írott nyilvántartásban lapozgatott. Mellette Yasmina figyelte a múzeumba érkezett és onnan kivitt tárgyak, az azokat kutatók és a kutatási időpontok adatait tartalmazó feljegyzéseket. Néhol kézzel írt cetlik, hivatalos iratok vagy megsárgult fényképek bújtak meg a lapok között.

Al az időben visszafelé lapozva az 1938-as évnél tartott, amikor megcsörrent Yasmina telefonja. A nő felvette, felállt és odébb sétálva, arabul kezdett el társalogni.

Al lapozott egy párat és már 1937-ben járt, amikor az egyik lappár közül hátoldalával felfelé egy fotó esett az ölébe. Egy kézzel rajzolt, félig elmosódott térképvázlat ötlött a szemébe: a rajz elnagyolt vonalakkal Irakot ábrázolta és készítője a fővárost is bejelölte rajta. Bagdadtól nyíl vezetett északra egy al-Amadiyaként megjelölt kis településig, majd onnan tovább, a török határon túlra kacskaringózott egy szűk hágón keresztül, végül valahol a senki földjén egy X-ben ért véget – és az X mellé egy kérdőjelet és két, Al számára érthetetlen német szót jegyeztek fel: Regenbogen Völkerschaft. 

Al megfordította a képet és a fekete-fehér fotón egy középkorú férfit pillantott meg. Egy gesztenyefákkal körülvett épület előtt állt mosolyogva és mintha valamilyen tárgyat tartott volna a kezében. Az öltözete alapján Al nem tudta meghatározni a nemzetiségét…

…de várjunk csak! A tudós a szeme elé emelte a fotót. Az ismeretlen férfi kezeit figyelte. Elmosódott és homályos volt a legalább hetven-nyolcvan éves felvétel, ezért még jobban ki kellett meresztenie a szemét. Próbált koncentrálni… És végül ott volt! Felismerte! Egy sosem látott, de mégis valahogy ismerősnek tűnő szobrot látott. Egy angyalt ábrázolt: a mennyei lény szárnyait teljesen széttárva tartotta és miközben arcát felfelé fordította, jobb kezével egy pallost nyújtott az ég felé!

Al meglepődve nézte a képet, oda-vissza forgatta, szinte nem is hitte, hogy teljesen véletlenül, szó szerint az ölébe hullik a segítség. Sebesen járt az agya, miközben a válla felett óvatosan visszanézett Yasminára. A nő pár méterrel odébb háttal állt és még mindig telefonált.

Al ismét a hátoldalra rajzolt térképre nézett. Regenbogen Völkerschaft. Mi a fenét jelenthet?

Feldühítette Magyarffy szokása, az a könnyelműség, felelőtlenség, mellyel természetesnek vette, hogy azon a nyelven írja meg jegyzeteit, amelyik abban az adott pillanatban éppen az eszébe ötlött! Ezzel pedig igencsak megnehezítette a nyomai után kutató utókor munkáját! Ez a gróf…! Mert hogy a grófot ábrázoló fényképet és az általa rajzolt térképet tartotta a kezében tartotta, abban biztos volt!

Al másodperceken át szemezett a képpel. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha abban a pillanatban a világ összes nyűge az ő nyakába szakadt volna. Nem tudta levenni szemét a fotóról, újra megfordította és a hevenyészett térképet tanulmányozta. Yasmina még mindig telefonált.

Al döntött. Tudta, hogy hatalmas szentségtörést követ el és a história poklában ég majd el egyszer. Nagyot, keserveset sóhajtott…

– Hérodotosz, bocsáss meg! – nyögte, majd gyors mozdulattal összehajtotta és zsebre vágta a fotót.

Yasmina ebben a pillanatban fejezte be a beszélgetést és Alhez lépett.

– Sikerült valamit találnia? – kérdezte segítőkészen mosolyogva.

Al az előtte nyitva hagyott feljegyzési könyvbe nézett. Gyorsan végigfutott a rubrikák között és szerencsére meg is pillantotta a keresett bejegyzést: „Gróf Magyarffy Ágoston, 1937. február 8.” 

– Öööö… sajnos nem sokat – mondta és a megkopott, kézzel írott szövegre bökött – Csupán egy bejegyzést, ami szerint itt járt az illető, de semmi több.

– Őszintén sajnálom – válaszolta Yasmina és látszott, hogy komolyan is gondolja.

 

– Szóval, három angyalról szólt a legenda – mesélte Omar Charlie-nak és Scarlett-nek –, akik valahonnan az Ararát hegyeiből jöttek le, hogy óvják Isten teremtményeit a Gonosztól. Sokáig küzdöttek a Sátán és csatlósai ellen, de a harcok során elvesztették egymást, és azóta kutatnak, hogy közösen visszatérhessenek őrhelyükre.

– De miért? A harcuk még nem érhetett véget, hiszen a gonosz ugyanúgy szabadon jár a Földön… a mai napig is. Csak nézzen körbe! – tette hozzá Charlie.

– De igen. Véget ért – válaszolta Omar. – Bár a Sátán továbbra is uralma alatt tartotta a világot. A lelkiismereti kor az özönvízzel véget ért és Isten a kőtáblákkal törvény alá helyezte az emberiséget, majd…

– …majd pedig Jézus keresztre feszítésével, halálával és feltámadásával új szövetséget kötött velük, velünk, az emberiséggel. Így a három angyal harca véget ért – vágott közbe a lány.

– Persze, de ez a történet csak egy legenda. Sem a Koránban, sem a Bibliában nem szerepel, egyetlen vallásos irat sem említi és semmilyen történelmi feljegyzés nem tanúskodik róla – mondta Scarlett a szobrot nézve.

– Így van. Még csak apokrifnak tartott irat sem maradt fenn róla, egyszerűen meseként terjedt az ókori, közel-keleti népek között. Néprajztudósok asszír vagy örmény eredetűnek tartják a legendát – válaszolta Omar.

– Szóval a három angyalszobor csak egy-egy műalkotás, semmilyen más funkciójuk nincsen – mondta Charlie.

– Igen, úgy tűnik – mondta az iraki és mintha bocsánatot kérne, széttárta a karjait. – Sajnálom, hogy csak egy mítosszal tudtam segíteni a kutatásukat.

– Sebaj, azért köszönjük! – válaszolta Scarlett. – Induljunk!

– Sajnos eléggé el vagyok maradva a munkámmal. Ha nem gond, nem kísérem ki önöket. Kitalálnak? Vagy…?

– Nem gond – vágta rá Scarlett azonnal.

– Meg lesz. Csak egyenesen előre – mondta Charlie.

Már az ajtóban voltak, amikor Scarlett visszafordult:

– Még egy kérdés, Omar, ha megengedi.

Omar már ismét az asztal fölé hajolva szorgoskodott, most a lány felé fordította a fejét.

– Csak tessék.

– Elég személyes kérdés lenne.

– Rendben. Csak nyugodtan… Legfeljebb nem válaszolok.

Scarlett egy pillanatig gondolkodott.

– Omar, maga keresztény? Mert, itt, amit elmondott a három angyalról és a szövetségkötésről… 

Az irakit nem lepte meg a kérdés, mintha már sokszor feltették volna neki.

– Nem, muzulmán vagyok – válaszolta, majd hozzátette. – És tudós is, aki a történelmi tények, leletek és írásos emlékek alapján von le következtetéseket.

Kiléptek az ajtón.

– Azért ne adják fel! – hallották Omar hangját a hátuk mögül. – Tudják, a történelemtudományban és a régészetben talán az a legizgalmasabb, hogy a legendáknak itt történetek egyszercsak az ember orra előtt válnak valósággá.

– Köszi a biztatást – válaszolta Charlie.

– Lehet, hogy a három angyal meséjével is így járnak majd. Lehetséges.

Szótlanul sétáltak visszafelé a folyosón. Charlie úgy tartotta a hátizsákot a karjaiban, mintha attól félne, hogy valaki kitépi a kezei közül és elrohan vele, Scarlett pedig az Omar által elmondott legendán és a restaurátor utolsó mondatain morfondírozott.

A hátuk mögül két munkaköpenyes szakember előzte meg őket, majd benyitottak az egyik terembe. Ahogy az ajtó bezáródott a két férfi mögött, Charlie önkéntelenül is utánuk nézett: odabenn egy pillanatra újabb tudósokat pillantott meg, akik egy hatalmas, valószínűleg babiloni istenséget ábrázoló szobrot álltak körül.

Sétáltak tovább és most újabb ajtó nyílt meg: egy régésznő sietett kifelé, majd üdvözlésképpen feléjük biccentett és már el is tűnt a folyosó végében. A szélesre tárt ajtót a rászerelt fék lassan engedte vissza, így Charlie ebbe, az üresen maradt terembe is bekukkanthatott…

…és földbe gyökerezett a lába! Az ajtó már majdnem teljesen bezáródott, ezért vállal óvatosan betolta, majd a cipője orrával bokán pöccintette Scarlettet, aki meglepetten megállt. Charlie csak a szemével jelzett a terem belseje felé. Scarlett benézett…

…és eltátotta a száját!

Odabenn, a falak mentén, a termetüket jócskán meghaladó magasságban hatalmas szekercefejeket pillantottak meg: mindegyiket kisebb-nagyobb mértékben kikezdte a rozsda, darabok hiányoztak az irdatlan fémtestekből és utólag hozzáillesztett, láthatóan frissen készített, férficomb vastagságú, földig érő nyeleken nyugodtak.

– Mi a…? – kezdte Charlie elképedve.

– Egy- és kétpengéjű harci balták és szekercék – vágott közbe Scarlett és bár képben volt fegyverügyileg, ő sem tudta leplezni a meglepetését.

– De ekkora bazinagyok? Legalább két méter hosszúságú lehet a nyelük!

Scarlett szó nélkül besurrant a terembe és közelről is megvizsgálta a fegyvereket. A pusztító eszközök mellett szinte gyereknek, törékeny tizenéves lánynak tűnt.

–  A nyelek maiak, gondolom az eredetiek pár ezer éve elkorhadhattak. A fejeket viszont durva megmunkálású acélnak nézem - elemzett önkéntelenül is lehalkítva a hangját.

– Acélnak? Az ókorban? Nem bronzból kellene lenniük? – Charlie meglepett kérdései szinte kiabálásként hatottak a csendben.

– Eddigi tudásunk alapján igen – suttogott tovább a lány.

– Miért suttogsz? – kérdezte Charlie suttogva.

– Nem tudom – suttogta Scarlett.

– Gondolod, hogy ezek valódiak?

Scarlett végre visszanyerte a saját hangját:

– Nagyon úgy tűnik. De amúgy a múzeumban miért foglalkoznának hamisítványokkal?

– Nemtom. Ha ezek valamikor tényleg használt fegyverek, akkor a katonák, akik harcoltak velük vagy egy akrobatacsoport tagjai voltak és egymás nyakában állva forgatták a nyolcvan-száz kilós cuccokat, vagy pedig…

– …köbö három vagy inkább három és fél méteres óriások lehettek! – fejezte be Scarlett mialatt lassan kihátrált a helyiségből.

Szótlanul, magukban a felismerés valószínűségét – vagy inkább valószínűtlenségét – latolgatva bámulták az irdatlan gyilkos eszközöket. Végül Scarlett törte meg a csendet:

– Úgy tűnik, jó nyomon járunk – mondta alig hallhatóan.

– Ja. De innen hogyan tovább? – tette fel a kérdést Charlie.

De erre egyikőjük sem tudott választ adni. Tanácstalanul néztek egymásra…

Aztán Charlie elengedte az ajtót és az csendben visszazáródva elfedte előlük az elmúlt napok legizgalmasabb és egyben leghátborzongatóbb felfedezését…

A Nemzeti Múzeum előterében lassan, komótosan, egymás után kapcsolódtak fel a lámpák. Közeledett a nyitás ideje, de most még csak két várakozó álldogált a hűs márványpadlón.

– Óriások, basszus! – mormogta Charlie. A fejét ingatta.

– Gondoltad volna? – kérdezte Scarlett kis idő múlva.

– Mit is? – kérdezett vissza Charlie elgondolkodva. – Ja, igen. Nem. Nem gondoltam volna. De igazából most sem hiszem el. Tévedés lehet, mesebeli óriások nem léteznek…

– Miért?

– …és nem is léteztek soha.

Scarlett szembefordult Charlie-val.

– Az csak egy dolog, hogy hitetlen vagy, de itt kézzelfogható dolgokról van szó. Te is láttad azokat a hatalmas fejszéket!

– Valamit elszúrtunk – válaszolta Charlie nyugodtan, elemzően. – Rossz következtetéseket vontunk le, nem vettünk észre részleteket.

– Milyen részleteket?

– Nem tudom.

– Hja?! Ezt a legkönnyebb rámondani.

– Mit kéne rá mondanom? Mit kéne mondanom?

– Nem mondani kellene, hanem újra átgondolni a dolgokat és újabb válaszokat keresni! – csattant fel Scarlett vádlón, de közben úgy érezte, ő is csak tehetetlenül okoskodik.

– Rendben, add meg te a választ! Nem bonyolult a kérdés! – vágott vissza Charlie. – Akkor hogyan tovább?

Mielőtt még egymásnak eshettek volna, megszólalt Scarlett mobilja. Charlie figyelte, ahogy a lány homlokát ráncolva előveszi a készüléket, ránéz a kijelzőre, majd a szája boldog mosolyra húzódik.

 – Szia, édes – szólt bele a telefonba.

Édes? – Charlie szeme elkerekedett.

– Hát, szia – folytatta Scarlett olyan búgó hangon, hogy Charlie hátán felállt a szőr –, mi a helyzet New Yorkban…? SanFranciscoban vagy? Hogyhogy…? Új lehetőség? Azt mondtad, minden vágyad az ENSZ… Pénz? Persze, a magánvállalatoknál többszörösét is megkaphatod, de…

Charlie hátrébb lépett. Nagyon érdekelte a beszélgetés végkifejlete, de már neki is kellemetlenné vált, ahogy látnia kellett Scarlett meglepődését és értetlenkedő vergődését.

A lány hangja egyre kétségbeesettebbé vált – Charlie még sosem látta ilyennek:

– De erről miért nem szóltál nekem korábban…? Nem hiszem, hogy csak két napja beszéltetek róla először… Ez a Paula, a főnöknőd… Csak téged visz? – Scarlett hangja remegett. – De mikor akarod ezt megbeszélni? Nekem úgy tűnik, hogy már megbeszélted… magaddal… A hétvégére hazaérek… Mi? Miért?... De… Rendben… rendben… Szia, szia…

– Sietnie kellett – nyögte a lány elveszetten, miután zsebre vágta a telefont.

– Aha – bólogatott Charlie serényen – Sietnie…

– Most mi van? – csattant fel a lány, mintha álomból ébredne. – Miért hallgatózol? És különben is, neked meg…

– Semmi – szakította félbe Charlie. – Miért is lenne?

Lépések zaja szakította félbe az újra éleződő vitát. Yasmina és Al közeledtek, kedélyesen társalogva. Ahogy közelebb értek, Charlie-ék még elcsípték Al legutolsó mondatait:

– …és voltak kollégák, akik az ókori téglaégetési technikát lemodellezve megállapították, hogy a torony magassága még a kétezer métert is meghaladhatta. Elképesztő.

Odaléptek a várakozókhoz.

– Úgy látom, nem tűnnek túlságosan boldognak – jegyezte meg Yasmina feléjük fordulva. – Nem érték el a céljukat?

– Hát nem – válaszolt Scarlett kurtán, mérgesen.

Charlie próbált udvariasabb, diplomatikusabb maradni:

– Nem, sajnos. Csak egy újabb mítosszal lettünk gazdagabbak, de igazából nem tudtunk előre lépni. Al, maga is így járt?

Mielőtt a tudós válaszolhatott volna, Scarlett vette át a szót:

– Yasmina, még egyet kérdeznék, búcsúzás előtt – kezdte sokkal higgadtabban.

– Persze, csak nyugodtan – válaszolt a nő előzékenyen.

 – Ahogy kifelé jöttünk a folyosón, az egyik teremben jó nagydarab fegyverek maradványait vettük észre.

Yasmina láthatóan meglepődött az engedély nélküli kutakodás tényén, de a következő pillanatban már ismét udvarias házigazdaként mosolygott.

– A folyosó jobb vagy bal oldalán lévő teremre gondol? – kérdezte.

– A jobboldaliban is van valami érdekes? – érdeklődött Charlie, de senki sem figyelt fel a kérdésére.

– Balra – vágta rá a lány. – Hatalmas harci baltákat láttunk, jó két méter hosszúságú lehetett a nyelük.

– Igen, igen. Tudósaink szerint azokat egyes ókori törzsek használták elrettentésül. Méretük és súlyuk alapján a harci értékük gyakorlatilag nulla. Így azt feltételezzük, hogy a falvak peremén, a kapuknál állíthatták fel ezeket a fegyvereket, hogy a kétes szándékkal érkező jövevényeket elrettentsék és elgondolkoztassák: vajon miféle óriások lakhatnak itt?

– Sosem hallottam még ilyen legendáról – kötözködött Scarlett, mert úgy gondolta, Yasmina nem a valóságot mondta el nekik.

De a nő fel sem vette, válasz helyett inkább Alhez fordult:

– Szóval, Mr. Wyman, az ön kutatása elérte a célját?

Al bizonytalannak tűnt:

– Hmm? Ó, igen… Ööö… kellemes, de… hmm… sajnos részemről is sikertelennek bizonyult.

Odakint már erősen tűzött a nap. Schwager és Stevie az autó mellett álldogáltak és napszemüvegük mögé bújva kémlelték a múzeum környékét. Elvileg biztonságos terepen voltak, de ugye, az ördög sosem alszik… Sofőrjük az autóban ült, bakancsait a műszerfalon nyugtatva rágózott, fejével egy régi Genesis számra, a Land of Confusionre bólogatott ütemesen – talán még meg sem született, amikor a dal a slágerlistákon kapaszkodott felfelé.

Yasmina kíséretében Charlie-ék léptek ki a múzeum ajtaján. Nem búcsúzkodtak sokáig, megköszönték a nő segítségét és kölcsönösen jó munkát, sok sikert kívántak egymásnak, aztán Yasmina ment a dolgára, ők pedig a Toyotához sétáltak.

– Na, hogyan ment? – kérdezte Stevie túlkiabálva Phil Collins énekét.

– Fél siker – válaszolt röviden Charlie és amíg a Genesis hallgatható decibelig süllyedt, mindhárman beszálltak az autóba.

 – Dehogy, dehogy – mondta halkan Al és nem lehetett nem észrevenni a szája szegletében megbúvó rejtélyes mosolyt.

 A Toyota elindult, majd a múzeum elől kifordulva egyre gyorsuló iramban haladt az úton.

– Hogy érti ezt, Al?– kérdezte Scarlett, miután a folyamatos szlalomozás közben sikerült megkapaszkodnia.

– Hát így! – mondta Al diadalittas mosollyal és felmutatta az irattárból elcsórt fotót. – Teljesen véletlenül van egy térképünk!

– Mutasd! – szólt Charlie és a fénykép után nyúlt, de Al egy gyors csuklómozdulattal kicselezte, majd megveregette az anyósülésen ülő Schwager vállát.

– A Schwager név német eredetű, igaz?

– Az ott Magyarffy a túloldalán? – kérdezte Charlie, de most sem kapott választ.

Schwager hátrafordult. Nem értette Al kérdését, bizonytalanul válaszolt:

– A nagyapám Ausztriából vándorolt ki az Államokba a háború után.

– És beszél is németül?

– Ja. Ein wenig.

– Nézze csak! – mutatta Al a fénykép hátoldalát. Schwager levette a napszemüvegét és fürkésző tekintettel nézte a hevenyészett térképet.

– Aha. Mi ez, valami titkos hadműveleti térkép? Mert ha igen, akkor jelentenem kell.

– Dehogy – legyintett Al könnyedén. – Csak egy régi ereklye. A nevet olvassa!

Schwager hunyorítva nézte a rajzot.

– Melyiket? Bagdad?

– Nem!

– Vicceltem.

– Tetszett. A németet kéne.

– Ja, natürlich… Regenbogen Völkerschaf. Azt jelenti, hogy… szivárvány… szivárvány… törzs vagy… nemzetség! Mi a fene ez?

– A következő úticélunk, uraim!

– Biztos, hogy nem valami katonai…? – kezdte Schwager, de nem tudta befejezni, mert…

BUMMM!

…kétszáz méterrel előttük a forgalom kellős közepén egy személyautó ezernyi roncsdarabot széjjelvetve, hatalmas durranással, lánggömböt szétlövellve felrobbant.

– Basszátok meg! – köpte ki a rágóját a sofőrjük és a fékre lépett.

A házak tetejéig felcsapó füsttel és lánggal égett az üzemanyag. Halottak és sérültek feküdtek mindenütt, a még talpon lévők futva próbáltak menekülni. Mintha a pokol elevenedett volna meg előttük!

Stevie és Schwager szinte egyszerre rántották csőre a fegyverüket.

– Húzzunk innen a halálba, de gyorsan! – üvöltötte Schwager.

A Toyota motorja minden eddiginél öblösebben bőgött fel, az autó jobbra bevágódott egy mellékutcába, miközben kisebb személyautókat tolt félre, majd szédületes sebességgel szlalomozni kezdett a káoszban – meg kellett hagyni, a gkvez nem csak a közlekedési szabályok újraértelmezésekor, de vészhelyzetben is a topon volt!

Újabb szlalomozás, koccanások és még több káromkodás: nemsokára elmaradt mögöttük a terrortámadást követő káosz!

Scarlett fél kézzel kapaszkodva megpróbálta előhalászni a mobilját. A tárcsázást kétszer is elrontotta az imbolygó autóban, de harmadikra már sikerrel járt. Kicsörgött.

– Edmond… – kezdte a lány, amikor felvették és elkerülte a figyelmét, ahogy Charlie szemöldökét sokat mondóan felhúzva Alre nézett és a szájával némán formálta a nevet: Edmond. Al szintén szemöldökhúzogatva nézett vissza rá.

– …Bagdadban vagyunk – folytatta Scarlett és pár másodpercig csendben hallgatta a választ. – Szükségünk lenne egy kis expedícióra valahol Észak-Irakban.

Mialatt Scarlett F’lassa hosszabb válaszát hallgatta, Al és Charlie „ez aztán már valami” tekintettel összenéztek.

– Ja, igen. És kéne egy katonai helikopter is, hogy odajussunk – egészítette ki a lány a mondandóját.

– Kemény a csaj – mondta Stevie és elismerően Charlie-ra kacsintott.

Schwager rosszat sejtő arckifejezéssel fordult hátra. Nem szólt egy árva szót sem, de a tekintete mindennél beszédesebb volt. Már megint mi a francot kell szerveznie? – kérdezte szótlanul önmagától és az állandóan keverő, dús loboncú lánytól…

(folyt.)