Derékig érő, könnyű szellőben hajladozó, kalászszínű fűben haladtak előre.

Már csak hárman maradtak. Az öszvérek egyszerűen nem fértek át a keskeny átjárón és mivel kerülőutat nem találtak, két kísérőjük visszafordította az állatokat.

De mielőtt még útnak indultak volna, meséltek F’lassanak a hágón túl, a völgyben lakó népekről. Utoljára több évszázada járt náluk, a Lentieknél más halandó, de a róluk szóló legendák azóta is szájról-szájra jártak: regéltek a furcsa szokásaikról, az ital nélküli, mégis részegséghez hasonló állapotukról és őrült, extatikus táncaikról, amik gyakran imádság közben kerítették hatalmukba őket. A régi öregek ezért félelmükben minden kapcsolatot megszakítottak velük és az idők során még a Lentiekhez vezető átjáró is a feledés mély havába merült.

Úgy tűnt, nem is a terep nehézségei, hanem ezek a furcsa, számukra idegen dolgok és szokások, az ismeretlen, rejtélyes nép voltak azok, amik visszafordulásra késztették a kísérőiket.

Így amit tudtak, F’lassa irányítása mellett a legfontosabb holmikat Scarlett és Al a hátukra pakolták, a maradékot pedig a kísérőknek adták – hagy keressenek egy kis plusz pénzt a ruhák, a hegymászó és tábori felszerelések, a felesleges élelmiszer eladásával.

A háromfősre csökkent csapat lassan közeledett a faluhoz. Mélyen beszívták a friss levegőt, amihez hasonló talán még sosem járta át a tüdejüket. Behunyt szemmel élvezték a napsütést, a fejük felett szárnyaló madarakat figyelték. A magas fűben itt-ott feltűnt egy-egy csavart törzsű, alacsony fa. Vastag, kacskaringós gyökereikkel kapaszkodtak a zsíros talajba: úgy tűnt, őserejük teljében több évezrede állnak a falucska határában, hogy a magas hegyek felé fordulva őrködjenek és kutassák a jégtömbök, a rideg sziklák világából érkező betolakodókat.

Scarlett, majd nyomában Al és a lemaradó F’lassa átgyalogoltak egy kis patakon, aminek a túlsó partjánál keskeny, kitaposott ösvényre léphettek. Lassan haladtak a domboldalon nyílegyenesen tartó csapáson, közben embereket még nem, de pár legelésző kecskét már megpillanthattak – az emberi élet első jelei.

Felfelé haladtak a domboldalon és nemsokára feltűnt előttük a tucatnyi, ókori közel-keleti stílusban épült házacskából álló település. Néhány megriasztott csirke futott át előttük, távolabbról kutyaugatást hallottak. A falu határában, az első házakat félig kitakarva két hatalmas kőtömb állt, a felső részükön egy-egy vésett lyukkal, melyekből ősöreg, szétfoszladozott kötelek lógtak ki. Al megindult a monolitok felé, hogy megvizsgálja a rájuk vésett szöveget, de Scarlett a könyökénél fogva megállította.

Pár méter választotta el őket a falutól, amikor két, a hűvös idő ellenére könnyű, szőtt hosszú tunikát viselő nő lépett ki a legközelebbi házból. Az idősebb kosárnyi mosott ruhával már fordult is a ház mögé, a fiatalabb tizenéves – aki valószínűleg a lánya lehetett –, azonban megállt és egyenesen az érkezőkre nézett. Az érkezők számára teljesen ismeretlen nyelven az anyja után szólt, mire a nő megállt és visszafordult. Végigmérte az idegeneket, majd valamit válaszolt a lányának, aki gyorsan elszaladt – egyikőjük arcán sem tükröződött félelem vagy meglepődés és egyáltalán nem tűntek ellenségesnek sem. Inkább csak kíváncsinak.

F’lassa intett neki, a nő bólintott, mire a három idegen, még mindig vastag téli ruhában és hatalmas hátizsákokat cipelve tovább indultak, egyenesen be a falu házai közé. Ahogy lassan haladtak a „főutcán”, egyre több ember tűnt fel. Mindannyian egyszerű, de puha vászonszövetből készült barna, szürke vagy kék, sárga színű ruhákat viseltek. Az egyik ház udvarán két kisgyerek játszott valamilyen fajátékkal, a szomszédos kertben egy férfi kapálta a zöldségeit, odébb páran kosarakat fontak.

– Egy időalagútba kerültünk vagy mi? – szólalt meg Scarlett sokára, ahogy az egyre inkább köréjük gyűlő, érdeklődő tekintetű, napcserzett arcú, szikár testalkatú falusiakat nézte. Sok volt köztük a nagyon idősnek tűnő férfi és nő, de korukat csak ráncaik árulták el, egyébként mozgásuk, testtartásuk életerőtől duzzadó embereknek láttatta őket.

Néhány kisgyerek szaladt Alhez és ismeretlen nyelvükön valamit magyarázni kezdtek neki.

– Nem értem, gyerekek, sajnálom, nem értem – válaszolta a tudós, ahogy leguggolt a kicsikhez. Tanácstalan volt, még soha életében nem hallotta ezt a nyelvet, az arámi vagy más ókori, közel-keleti nyelv valamilyen egyedi nyelvjárásának gondolta.

F’lassa melléguggolt és ő is a gyerekek beszédét kezdte figyelni. Egy fél percig hallgatta őket, majd Alhez fordult:

– Nyelveken szólnak.

– Azt én is tudom! – csattant fel a történész. – Egy ismeretlen vagy holt nyelven.

– Nem, nem. Nyelveken szólnak – ismételte meg F’lassa. – A keresztény gyülekezetekben a Szentlélek- vagy Szent Szellem-keresztség vétele után jellemző, hogy a megtértek idegen, ismeretlen nyelveken szólnak.

– „És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel – szólt közbe Scarlett –, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok”. Már ha jól idézem.

– Jól idézed – helyeselt F’lassa. – Feltételezik, hogy valamilyen régen kihalt ókori nyelv. De van olyan elmélet is, ami szerint az angyalok titkos beszéde lehet.

– Ténylegesen érti, amit beszélnek? – lepődött meg Al. – Akkor mit mondtak a gyerekek?

– Kíváncsian kérdezősködtek, hogy honnan jöttünk és mit akarunk itt csinálni és…

F’lassa folytatni akarta, de egyre többen tűntek fel a falucska utcáján és az izgága gyerekek is újra zajongani kezdtek. Idősek és fiatalabbak mind az érkezőket figyelték, tekintetük csillogó, érdeklődő volt, de egyikőjük sem nyúlt az idegenekhez, nem tapogatták meg a ruhájukat, a hátizsákjukat, nem túrtak bele a hajukba, csupán lassan, szinte méltóságteljesen kísérték őket a falu központjába, a házak között kialakított térre.

A tömeg megállt és mindenki az egyik, a többihez hasonló kis ház felé nézett.

– Mi lesz itt? – kérdezte Scarlett bizonytalanul.

– Várjuk ki! – válaszolta F’lassa, de ő sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.

Hirtelen mindenki elhalkult, a házikó faajtaja résnyire nyílt. Nem csak a három jövevény, de a helyiek is néma csendben figyelték, hogy mi következik. De nem történt semmi különleges: az ajtó sarkáig tárult, majd a benti, reggeli félhomályból egy legalább kilencven éves, idős férfi lépett ki. Legalábbis napcserzett, ráncos arcvonásai ennyinek mutatták, ám korának ellentmondott egyenes, szikár testtartása, enyhén, de látható büszkeséggel felvetett álla és csillogó, a jövevényeket fürkésző tekintete.

Egész lényéből sugárzott a falu vezetőjétől elvárható fegyelem, határozottság, és amikor megszólalt, messzire zengő érces hangja is csak erősítette ezt a benyomást:

– Az Őrzők végül visszatérnek Tahmym szent falujába, az Úr szövetségébe? – mondta a Scarlett és Al számára ismeretlen, „angyali” nyelven.

– Olyan, mintha progériás lenne – súgta Al Scarlett fülébe.

– Micsoda? – súgta vissza a lány.

– Úgy néz ki, mintha progériás lenne. Fiatal, csak a sejtjei és a szervezete túl gyorsan öregednek.

– Dehogy. Én inkább háromszáz évesnek mondanám.

F’lassa lassan, egymás után, mintha az egész örökkévalóság csak rá várna mindhárom angyalszobrot kipakolta a földre. Aztán felegyenesedett.

– Igen. Az Őrzők visszatértek – válaszolta ugyanazon a nyelven.

A falu vezetője Haikként mutatkozott be és ahogy pár mondatából kiderült, már jócskán túllépte a száz éves kort. Most az egyszerű berendezésű házának közepén, az asztalfőn ült. Jobbján F’lassa, Al és Scarlett, míg a bal oldalán a település vénjei foglaltak helyet. A falak mentén még mások is üldögéltek, a falu további, meghatározó emberei és még pár érdeklődő, akik befértek az így már igen szűkre szabott házacskába.

Scarlett előtt az asztalon a három angyalszobor állt, semmi mást nem helyeztek melléjük. A lány várakozásával ellentétben sem sült hússal, sem gyümölccsel, sem pedig zamatos borral vagy serrel nem kínálták meg őket. Házigazdájuk ugyanis nem lakomára vagy ünnepségre invitálta a vendégeket…

Az utolsó helyet foglalók halk zaja is elült és Haik erős hangja zengett fel az épületben:

– Miután az ember elbukott az Úr előtt, a bűnei megsokasodtak – kezdte a mondandóját, amit F’lassa Al és Scarlett számára azonnal lefordított. – Mégpedig olyannyira, hogy a föld színe nemsokára emberek, állatok és az ég fiainak fertelmes birodalmává vált, ahol félvér szörnyetegek taposták a vértől csúszós talajt. A szántás kiégett és terméketlenné vált, a szőlőtövek elsorvadtak, a jószágok nem ellettek és a gyermekek holtan születtek. Az iszonyat, a halálfélelem vette át a hatalmat az ember világában és sokan esdekeltek gyors halálért, miközben förtelem és utálat járta az utcákat. És az Úr a bűnök miatt haragra gerjedvén hatalmas vizet támasztott, hogy az által pusztítsa el saját teremtményeit és az ég fiait, a gonoszság sarjait. Csak a vérében tiszta Noé és családja élte túl az ítéletet…

Haik intett, mire egy fiatal lány fakupát nyújtott feléje.  A férfi néhány korty vizet ivott, majd a poharat az asztalra helyezte. Scarlett szinte csak ösztönösen, de belenézett a kupa alján csendesen hullámzó forrásvízbe…

…és ekkor, mintha csak valamiféle álomba került volna, Scarletten furcsa érzés vett erőt. Tekintete előtt elhomályosult a ház belső tere, az asztalfőn ülő Haik és a falu előjárói, de még a mellette lévő Al és F’lassa is!

Valami megváltozott körülöttük! Mintha láthatatlan köd ereszkedett volna rájuk, eltompítva a hangokat és az érzéseket, valahogy más világba vezetve az ott tartózkodókat. Haik szája mozgott és F’lassa is szorgalmasan fordította a szavait, de roppant távolról, az idő mélyéről érkezett a hangjuk.

Scarlett-nek feltűnt, hogy Al valami hasonlót él át: a tudós is az izgalom és a félelem bizonytalan közegében lebegett, gondolatai ugyanis már nem a sajátjai voltak. Haik eddigi mondatai mind-mind a saját fantáziájukban jelentek meg, de most… most, mintha egy hatalmas, tőlük teljesen független erő burkolta volna be a tudatukat. Aztán elragadta őket a házból, a földről, hogy mennyei magasságba emelkedve a lelkükbe, a szellemükbe ültetve mutassa meg számukra a múltat.

Láttak…

Hatalmas hullámok csaptak le a szárazföldre, hogy épületeket, embereket, óriásokat, félig állati és félig emberi lényeket ragadjanak magukkal a mélységbe, mindörökre. Az ég megállíthatatlanul ontotta az esőt, a föld színét víz borította és a felkorbácsolt hullámoknak csak egyetlen ember alkotta hajó tudott ellenállni: Noé hatalmas bárkája!

– …és sarjai szaporodni kezdtek, betöltötték az egész földet – hallották Haik, majd F’lassa hangját, miközben a kopár földön vándorló maroknyi embert láttak maguk előtt. – És amikor az emberek elhagyták bűneiket és újra megtértek az Úrhoz, a messzeségből megjelentek az ég fiai és leszálltak a földre, hogy végleg uralmuk alá hajtsák az Ő gyermekeit…

Scarlett szemei előtt dús legelő jelent meg, melyen a hatalmas nyájat kerülgetve százszámra szaladgáltak a bárányok. Távolabb egy férfi álldogált a jószágot felügyelve, mellette juhászkutyája tartotta szemmel az egész domboldalt. Az állat hirtelen felkapta a fejét és morogva hátra, a lemenő Nap irányába fordult.

Gazdája elgondolkozhatott valamin, mert nem figyelt fel a kutya reakciójára, csak akkor, amikor az már heves ugatásban tört ki. A férfi végre megfordult – és ekkor észrevette a vörös ég előtt feléje közeledő hatalmas, erőteljes árnyalakokat. A lándzsájáért nyúlt…

– A vének úgy mondják, a legutolsó Bukottak sarjai voltak. Végigdúlták az ismert emberi világot és nemsokára ők, a Hatalmasságok Gyermekei uralkodtak mindenütt, Egyiptom földjétől kezdve Ázsián keresztül a nagy óceánon túli területekig. Titkos tudományok rejtelmeit felhasználva kényszerítették térdre a népeket, hogy csak őket és irdatlan építményeiket dicsőítsék…

Az égig felcsapó, forró lángtengerből három méter magas alakok tűntek elő és hatalmas kardjaikkal kaszabolni kezdték a náluk jóval kisebb embereket. Fegyvereik minden suhintása halált osztott, lábaik előtt ezerszámra estek el a bátor harcosok, és gigászi városfalak omlottak össze egyetlen pörölycsapásuktól.

Aztán Scarlett látta, ahogy ezek az óriási lények irdatlan kőtrónuson ülve figyelték az egyiptomi piramisok köveit egymásra hordó rabszolgák ezreit vagy lakomáztak a dél-amerikai emberáldozatok kihasított szívéből.

– Mind közül egy volt a legrettegettebb – folytatta Haik –, Atlantiszi Kard, akinek a nevét is reszketve mondta ki az ember fia…

Scarlettbe ekkor villámként hasított a felismerés! Nem mondta ki hangosan, de tudta, hogy mellette Al és F’lassa is meglepődött – az ő agyukban is ugyanaz tudatosult!

Mintha csak egy belső hang suttogta volna a lelke legmélyéről: Nem fegyver! Az atlantiszi kard nem fegyver!

– Megremegtek a térdek, elgyengültek az acélos karok, félelem költözött az oly bátor férfiszívekbe, amikor megjelent – zengett újra Haik hangja. – Lába nyomán vérben tocsogott a föld, elszürkült a kék ég, kifakult a Nap. Ezerszám hullottak a hősök, akik felvették a harcot a gonoszság e megállíthatatlan erejével. De hiába volt minden – nem tudtak erőt venni a Kardon és csatlósain: az Ember végül ismét elbukott! Gonosz idők köszöntöttek a földre, a sötétség és idegen istenek uralkodtak mindenütt, a Menny elveszettnek tűnt…

Scarlett szemei előtt egy sisakos, páncélba öltözött óriási alak jelent meg. Hosszú, az arcát eltakaró sisak alól kilógó szőke haja vállát verdeste az erős szélben, ahogy rohamra vezette hatalmasokból és emberi csatlósaikból álló seregét. Hamarosan öldöklő harc alakult ki az egyre inkább védekezésbe szoruló, földjeiket, családjaikat, hazájukat védelmező emberekkel. Atlantiszi Kard megállíthatatlanul kaszabolta az ellenségeit és mire véresbe fordult a lemenő Nap, az emberi seregek zászlaja lehanyatlott…

…és Kard több tízezernyi harcosa élén állva, győzelmes, mennydörgő üvöltéssel emelte magasba hatalmas pallosát!

Füstölgő, égő, kifosztott városokat látott Scarlett. Gigászi, megállíthatatlannak tűnő, felfegyverzett alakok masíroztak be a paloták és a különböző istenek dicsőségére emelt templomok széles kapuin. A legyőzöttek lehajtott feje, rettegő tekintete kísérte minden egyes, dörgő léptüket.

– Egészen addig, míg hosszú évekkel később Héraklész oszlopaitól keletre fény nem törte át a sötétséget – folytatta F’lassa Haik mondatainak fordítását. – Férfiak érkeztek, kik arra rendeltettek, hogy véget vessenek a kárhozat birodalmának. Elveszettekként ismerték őket, titokzatos törzsek leszármazottai voltak ők. Izmaik dagadtak, hajukat szél tépázta, sisakjuk alól dühtől szikrázó szemeik keresték az ellent. Azért jöttek, hogy újra felvegyék az elejtett fegyvert, leszámoljanak Karddal és a pokol legmélyebb bugyraiba küldjék őt az összes követőjével egyetemben. Maga az Úr választotta őket a harcra!

Scarlett látta maga előtt, ahogy a véres sárban a korábbi védők maroknyi maradéka, néhány katona küzdött a nefilimek ellen – ellenálltak az utolsó erejükig, ők voltak seregük utolsó harcosai!

És amikor a felkelő nap első sugarai ezernyi holttestre vetődtek a csatatéren, az egyik elejtett fegyvert erőtől duzzadó kéz ragadta meg, majd emelte magasba a halál pusztítása fölé.

Dühös tekintetű férfi állt a dombtetőn, az Úrnak ajánlva az égbe emelt fegyvert, áldást kérve magára és hadseregére. Aztán rohamot vezényelt és háta mögül ezerszám özönlöttek harcosai, hogy a már éppen diadalünnepre készülő hatalmasokra rontsanak. A napfény megcsillant a sisakok tengerén, pajzsukat maguk előtt tartva, lándzsáikat ölésre szegezve zúdultak lefelé a lejtőn.

– Csatakiáltásukba beleremegett az Ég, a Föld, de még maga a Pokol is! Oly küzdelmet még nem látott a világ! Fegyver fegyver ellen, test test ellen, Isten teremtménye a gonosz förtelem ellen!

Scarlett-nek háttal irdatlan alakként magasodott a csatatér fölé Atlantiszi Kard. Még így is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt a rohamozók számára, ahogy lent, a lejtő legalján állva várta az ellenségeit. Az Elveszettek térde azonban nem remegett meg és szívük is erős maradt: megállíthatatlanul rohantak a gyűlölt nefilimek, gigászok, óriások felé, hogy végre kiirtsák őket a Föld legutolsó zugából is! 

Ekkor hirtelen tűz csapott fel és a nyomában hömpölygő lángtenger beborította az egész csatateret, elnyelte a hadseregeket!

– A Gonosz végül elbukott, maradéka pedig megkötöztetett és tömlöce lepecsételtetett az utolsó napokig – hallotta Scarlett a történet legvégét.

Aztán visszatért az elragadtatásból!

Teljesen a látottak hatása alá került, levegőt is alig tudott venni, a szíve hevesen vert, lüktető agyában ezernyi gondolat birkózott egymással. De ezzel Al is ugyanígy volt:

– Nem kard – ismételte a tudós suttogva ugyanazt a felismerést, amire Scarlett is eljutott korábban.

Percekig senki sem szólt.

– Ez a történet csak egy legenda, mítosz… – törte meg Al hangja végül a csendet, de a mondat végére elbizonytalanodott – …gondolom.

– Legenda? Mítosz? – válaszolta az öreg F’lassan keresztül. – E szavaknak mifelénk ezer évek óta nincs jelentése. Úgy gondoljátok, egy mese nyomában jártok? – kezével széles mozdulatot tett, ujjai a távoli hegyek felé mutattak. – Menjetek ki… Menjetek ki és nézzetek szét odafenn a rideg sziklák közt, ássatok a jég mélyére! A mi őseink már a nagy víz elvonulta óta itt éltek és itt haltak. Civilizációk felemelkedésének és összeomlásának voltak a tanúi, látták, ahogy a Bukottak megérkeztek és ott voltak akkor is, amikor levágták a sarjaikat. Csontjaikat időtlen idők óta hó és jég, homok és erdő, mocsár és rét fedi. Ám az idő közel, hogy újra visszatérjenek és ismét e teremtett világ porán masírozzanak. Mi pedig, ugyanúgy, ahogy őseink egész életükben, itt várunk, hogy az égig kiáltva imáinkkal védjük a világot egészen addig, amíg az Úr rendelése szerint el nem érkezik a végítélet órája.

– A közelgő Armageddonról vagy hasonlóról beszél? – kérdezte Scarlett.

Al azonban meg sem várta a választ:

– Rendben. Összeszedtük a három szobrot és elhoztuk, mert úgy tűnt, ez a megoldás ahhoz, hogy megtaláljuk az atlantiszi kardot – amiről, akiről most kiderül, hogy nem is egy fegyver – és megtaláljuk a kincset, mivel…

Haik szeme elkerekedett a meglepetéstől:

– A kincset? Milyen kincset? Te aranyra, ezüstre gondolsz?

Scarlett és Al összenéztek.

– Ezek szerint kincs… az nincs is? – kérdezett vissza a lány. – Feleslegesen hoztuk ide a szobrokat?

– Nem. Feleslegesen hagynátok itt.

Scarlett értetlenül nézett az öregre.

– Hogyan? Egy kissé összezavarodtam.

– Tovább kell vinnetek a három szobrot, hogy beteljesítsék a feladatukat – fordította F’lassa az öreg válaszát.

– Mi nem küldöncök vagyunk, hanem tudósok és… – kezdte Al, de Haik közbevágott.

– Az utatok nem ebben a faluban ér véget. A három angyalnak rendeltetése van: ők bocsátják szabadon a megkötözötteket.

– Ha bibliai alapon követem azt, amit most mondott – szólt Al –, akkor ennek nem a végső időkben kellene megtörténnie?

Haik egy darabig nem válaszolt, csak Alt, majd Scarlettet nézte. Egy pillanatra F’lassa is elbizonytalanodott, nem tudta, miféle válaszra számítson. Aztán amikor az öreg megszólalt, érdes hangja megtöltötte az egész, néma csendbe burkolózott házat.

– Jól mondod: a végső időkben. A Végítélet napjaiban.

Scarlett és Al ismét összenéztek.

– Hát akkor nagy gáz van – szólt a lány.

– Teljesítsétek az Ő akaratát – válaszolta Haik –, de ne feledjétek, a három angyal valóban az, aminek látszik. Nincsen bennük mágikus erő, sem varázslat, hisz mindezek a pogány dolgok távol állnak az Úrtól. Induljatok és vigyétek a szobrokat!

– De hová? – tette fel a kézenfekvő kérdést Al.

– Nyugatra – mondta az öreg a beálló néma csendben. – A végső csata helyszínére, Atlantiszi Kard trónja elé, oda, ahol a sorsa bevégeztetett.

Scarlett nagyot sóhajtott:

– Ha jól értettem, akkor most a mi feladatunk az… hogy éppen mi szabadítsuk a Pokol erőit a világra?!

(folyt.)