Vastag, fehér rétegben lepte be a hó az orosz fővárost és folyamatos utánpótlást is kapott az éjszakai égen úszó, sötét felhőkből. Az apró hókristályok tömege már egy hete, Karácsony óta hullott nagy szemekben, szinte megállás nélkül és úgy tűnt, a havazás még Szilveszter éjszakáján sem hagy alább.

Az utca két oldalán magasodó emeletes házakban mindenki a visszaszámlálásra készülődött. Sokan a kékes fénnyel villogó tévék előtt ültek, mások a bulikban dorbézoltak, és persze bőven voltak olyanok is, akik több üveg vodkába fojtották duhaj örömüket vagy magányos bánatukat.

A hidegben kevesen járták az utcát, de akik odalent, a bokáig érő hóban poroszkáltak túl részegek voltak vagy pedig túlságosan is ölelkeztek ahhoz, hogy eszükbe jusson a magasba nézni. A sűrű hóesésben amúgy is nehezen vehették észre, de ha jobban meresztik a szemüket, a második emeleti párkányok egyikén valami furcsát szúrhattak volna ki.

Most azonban senki sem foglalkozott a második emeleti párkánnyal. Az esztendő nyűgeitől megszabaduló polgárok a behűtött pezsgőket készítették elő és a tévével kórusban számolták vissza az év utolsó másodperceit.

Csitíri… tri… dva… agyin…

Aztán a következő pillanatban trombitálás, kiabálás, dudálás, petárdák, tűzijátékok és rakéták durranásai vették át a hatalmat az ünneplő városban. Mindenki önfeledten búcsúzott az óévtől és köszöntötte az újat!

Mindenki, kivéve egyvalakit azon a bizonyos második emeleti párkányon. Fekete, testhezálló meleg ruhát viselt, ami jól kihozta karcsú alakjának formáit, ahogy az ablak előtt guggolt. Fejére fekete csuklyát húzott, hogy ne csak arcát, de hosszú, sűrű hajzuhatagát is elrejtse. Nem figyelt a dajdajozásra, a dobhártyarepesztő petárda-durranásokra és a magasban ezernyi formára bomló tűzijáték-villanásokra sem.

Figyelmét az ablakra szerelt riasztóberendezés kiiktatása kötötte le. Egy perce érkezett csak, macskaügyességgel felszökellt a másodikra és két perce volt, hogy kirámolja a most éppen valahol Nyugat-Európában lazuló „vállalkozó” titkos, védett lakását. Pár pillanatra volt még szüksége, hogy…

Ekkor odalent, nem túl messze részeg kurjongatás és kornyikálás visszhangzott végig az utcában. Valaki iszonyú hangosan próbált énekelni. Ám a kettő közül csak az iszonyú hangoshoz volt tehetsége.

A hang, bár nehezen felismerhető volt, valahonnan ismerősnek tűnt – sőt, a hozzá csatlakozó másik is, aminek a gazdája szintén üvegrepesztő módon próbálta aláfestő lalázással emelni az előadás színvonalát. Sikertelenül.

– Maybe I didn’t treat you quite as good as I should – rikoltotta a hang és folytatta: – Maybe I didn’t love you quite as often as I could.

Ez a Pet Shop Boys-tól az Always on My Mind  – ötlött a csuklyás alak eszébe.

Lenézett – és nem csalódott! Odalent, a sűrű hóesésen keresztül két, részegen tántorgó alak tűnt fel. Botladozva, egymást támogatva poroszkáltak a hóban, ami már önmagában is nagy mutatványnak tűnt, lévén a kisebbik legalább három fejjel volt alacsonyabb a társánál. A kicsi – hogy sokoldalúságát bizonyítsa – egy konzervdobozzal ütötte az alapot, ami a rögtönzött előadás egészét véve a leginkább hasonlított az eredeti szám hangjaira.

A csuklyás alak, Scarlett meglepetten nézte őket, miközben azok odalenn az ablakokat kémlelve éppen őt keresték.

– Little things I should’ve said and done, I never took the time – folytatta Charlie, a magasabb részeg vonyítva. – You were always on my mind.

Hasonlóan illuminált társa, Bob a sűrű hóesés és az emberes mennyiségű alkohol ellenére valamilyen csoda folytán végül kiszúrta Scarlettet – hiába is próbált a lány láthatatlanná válni. Bob felintegetett, majd meglökdöste Charlie-t, aki estében szintén hadonászott valamit – csak éppen nem Scarlett irányába.

Aztán együtt elismételték a refrént:

– You were always on my miiiiiind!

Bob dülöngélve hógolyót gyúrt, majd mintha egy királyi udvarban szolgálna, szertartásos mozdulatok közepette átnyújtotta Charlie-nak. Charlie gondosan célzott, majd dobott – és Scarlett mellett a falat találta el.

– Ne csináld, te hülye! – sziszegte a lány dühösen.

– Nem hallom! – üvöltötte Charlie és már dobta is a második hólabdát.

A fehér golyó Scarlettet beterítve ismét a falon csattant.

Az „éneklés” még mindig folytatódott:

– Tell me, tell me bambambambam – hablatyoltak tovább, mert elfelejtették a szöveget. – Give bambambambambambambam satisfied. Satisfieeeeeeeeeeeeeed!

Újabb hógolyó röppent fel a másodikra, ám ez is elhibázta a lányt. De a „vállalkozó” lakásának ablakát már nem: a keményre gyúrt labda telibe találta és bezúzta az üvegtáblát, mire azonnal éles hangú sziréna harsant. Scarlett a falhoz lapult, próbált láthatatlanná válni a hóesésben, Charlie és Bob pedig eltátották a szájukat – hogy néhány kövérebb hópelyhet olvasszanak fel a nyelvükön. A csituló petárdazajban kíváncsi szomszédok kukkantottak ki az ablakon, de a szilveszteri mámor megakadályozta őket, hogy bármilyen, az éjszakához és a hangulathoz nem illő dolgot észrevegyenek.

Scarlett ruganyosan, gyorsan, de folyamatosan káromkodva mászott le Charlie-ékhoz.

– Mit csináltok ti itt? – dühöngött, miközben lehúzta a csuklyáját.

– Hát… ne… ne.. neked akartunk… boldog új évet kívánni, Sznyegurocska! – dadogta akadozó nyelvvel Charlie.

– Elment az eszetek? Hülyék vagytok?

– Talán mindkettő – válaszolta Bob tántorogva.

– Mit csináltok itt? – kérdezte újra a lány.

Sem Charlie, sem pedig Bob nem tudott gyors választ adni a kérdésre, de nem is nagyon lett volna rá módjuk, ugyanis a sarkon kék villogót használó rendőrautó fordult be. Szerencsétlenségükre a kerületi járőr éppen a szomszéd utcában beszélgetett a sógornőjével, így fél perc alatt a helyszínre ért.

Scarlett szikrázó szemekkel, dühösen nézte a két részeget, majd sarkon fordult és az épület árnyékában maradva elrohant. Ahogy karcsú alakja pillanatok alatt beleveszett a hóesésbe Charlie még nem is sejtette, hogy hosszú évekig ez lesz az utolsó pillanat, amikor Scarlettet láthatja.

Charlie azért még utána kurjantott:

– Most meg… hová rohansz, gyévocska? – aztán Bobbal együtt kórusban folytatták az éneklést. – You are always on my miiiiiiiiiiiind!

A rendőrautó pár méterrel előttük állt meg és a járőr egy rövid pillanatra bekapcsolta a szirénát. Aztán dühös hangja oroszul reccsent a kocsira szerelt hangosbeszélőből:

– Azonnal szüntessék be a nem jogkövető cselekményt és távozzanak a helyszínről!

– Mit ordibálsz az ordibátorba? – ordibált vissza Charlie. – Én imádom Mockbát! Ja… ööö…  vagymi… da… Born in the USSR! – kezdte énekelni az átköltött Springsteen-számot.

A rendőr kiszállt az autóból, hogy intézkedést foganatosítson, de három, az egyenruháján csattanó hógolyó megállította.

– ATTAK! – üvöltötte Charlie.

– URRRAAAA! – kiáltott lelkesen Bob és hógolyókkal a kezükben, mindenre elszántan rohanni kezdtek a rendőr felé.

De nem jutottak közelharctávolságba. Egy nagy jégfolton megcsúsztak és hatalmasat csattanva hanyatt estek.

– Amerikánszkij idióti! – sziszegte a rendőr.

– Én l… lan… lannisteriai vagyok! – kiabált vissza Bob. – A megyéből, nagy jó uram!

Charlie és Bob pár bizonytalan próbálkozás után lemondtak arról, hogy Újév napján talpra kecmeregjenek. A hiábavaló erőlködés helyett inkább röhögve, vadul hadonászó kezekkel és lábakkal vodkától bűzlő, részeg hóangyalokat rajzoltak a koszos, útszéli latyakba.

– Sznóvim gódom, policija továris! – üvöltötte Charlie és a mellette fetrengő Bob fuldoklott a röhögéstől.

VÉGE