A Biggin Hill-i ház most üresen árválkodott.

Hiába a Viszokót megrázó földrengés és az összeomlott piramis, hiába a több országban nagy kárt okozó üldözés, Al hiánya most egyetlen embernek sem tűnt fel. Mivel szomszédai amúgy is csak az elmúlt napok híreiből vagy az internetről ismerték meg Alastair Wymant, a tizenöt perces hírnév elmúltával egyiküknek sem vette észre, hogy a habókos történész lakásában már legalább egy fél hete senki sem mozgolódott.

Al otthonában a jegyzetek, térképek, elemzések halmai ugyanolyan rendetlenségben álltak, mint korábban, a polcok a leszakadásig terhelve roskadoztak a könyvek alatt és az íróasztalon is csak hosszas pakolászás és rendezkedés után lehetett volna átlátni a jegyzetkáoszt.

A néma csendet csak a falióra halk, monoton ketyegése törte meg. És persze egy, a dolgozószobában hanyagul összerakott könyvhalom, ami éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy óvatos imbolygás után hatalmas csattanással felboruljon és méteres körzetben szétterítse a padlón a tornyot alkotó könyveket.

Charlie úgy gondolta, tutira biztos a dologban – Al Wyman azonban mégsem tartózkodott otthon!

A gyönyörű, nyugodt völgyben zöldellő fák tízezrei nőttek a természet csodáját dicsérve.

Ám nem a növényzet, nem a fák, hanem a rajtuk pihenő, legalább százmillió Danaida- vagy pompás királylepke volt az, ami egészen különlegessé tette a Föld e buja szegletét. A narancs-fekete-vörös színben pompázó, gyönyörű, ám mérges lepkék hada egészen az észak-amerikai Nagy-Tavak vidékéről, több generációval korábbi elődeik nyomában repültek, hogy itt, Mexikóban vészeljék át a hideg teleket.

A ritka pillangók azonban nem pihenhettek sokáig több ezer kilométeres útjuk végére érve, mert valami megzavarta őket.

Ágak hajlottak, fatörzsek reccsentek, levelek zápora hullott a földre, ahogy lassú, dübörgő léptekkel hatalmas test közeledett az erdő mélyéből. A lepkék riadtan emelkedtek a levegőbe, kavargó szárnytengerük az erdőre árnyékot vetve szinte elsötétítette a Napot és félhomályba űzte az élet lüktető színkavalkádját. A sötét, kavargó pillangófelhőben irdatlan, emberforma alak jelent meg.

Lassú, magabiztos léptekkel, egyenes, büszke tartással haladt, mély, torokhangú morgása messzire hallatszott, miközben karjaival hadonászva utat vágott a sűrű kavargásban. A lepketenger a magasba, a fák fölé emelkedett, a recsegés-ropogás pedig már egészen közelről hallatszott.

Olyan közelről, hogy az aljnövényzetben lapuló férfinak egy fél percre még a lélegzetét is vissza kellett tartania, nehogy felfedezze őt a fák közt csörtető szörnyeteg. Napok óta ült már a kidőlt törzs alatt kialakított vackában. Várt a nagy pillanatra. A nagy pillanatra, ami hite szerint nem csak őt robbantja vissza a legmegbecsültebb történészek ligájába, de az egész történelemtudományt is fenekestől felforgatja.

Lejjebb húzódott, ahogy a feje felett a fatörzset hatalmas, szőrös, hatujjú kéz markolta meg. A gigászi jövevény valami gyanúsat érezve beleszagolt a levegőbe, majd mozdulatlanná dermedt. Pár másodperc telt el így lélegzetvisszafojtva, aztán a hat ujj elengedte a törzset és a hatalmas alak csörtetve továbbhaladt az erdőben.

Most egy jóval kisebb, bekötözött emberi kéz kapaszkodott meg a törzsön. Majd tulajdonosa nyögve felhúzta magát a bokrok rejtekében a laza erdei talajba ásott gödörből. Letörölte az arcán folyó izzadságot és a koszt. Nagyot sóhajtott. Aztán felszisszent. Bár véraláfutásos ajkai már kezdtek begyógyulni, a beszívott párás, fullasztó levegő végigjárta törött fogait és megcincálta a szabad idegvégződéseket.

– Nya, véghe – mondta röviden Al Wyman, aztán a hátára vette a jegyzeteivel megtömött zsákot.

– Bné haelohim – mondta csak úgy magának és csendben a nefilim után lopakodott.

Kisvártatva ő is eltűnt a lassan visszaereszkedő Danaida-lepkék tengerében.

Párszáz méterrel odébb, a hatalmas lábak által kitaposott csapás végén, mint valami világvégi dzsungelben rejtőző, az emberi tekintetek elől bujkáló szörnyszülött, a fák között magasodott Al úticélja, a romjaiban is impozáns, lépcsőzetes piramis, ami a történész reményei szerint most végre felfedi évezredes titkait.

Al egészen az építmény legalsó, monumentális kősoráig sétált, aztán megállt. Újra nagyot sóhajtott, de most nem törődött a fájdalommal. Egy pillanatra visszanézett, mintha a napfénytől, a pillangóktól, az egész földi világtól búcsúzna – aztán egy lépéssel eltűnt a piramis oldalán tátongó lyukat eltakaró bokrok ágai között…

(folyt.)