Giddon lassan lopakodott előre, Al szorosan a nyomában haladt. Már egy jó ideje bolyongtak folyosóról folyosóra, de sem a lesüllyedt trónt, sem pedig Maximékat nem találták. Végül egy hosszú lépcsősoron több emeletnyit ereszkedtek lefelé, hogy újra járatok útvesztőjében találják magukat.

– Mr. Giddon – kérdezte Al, miközben befordultak az egyik sarkon – Maga hogyan került ebbe a szituációba?

– Épp egy gyilkossági ügyben nyomoztam és kapóra jött egy kis kincskeresősdi. És maga? – kérdezett vissza Giddon szórakozottan, miközben minden idegszálával az előttük húzódó sötét folyosóra koncentrált.

– Én pont fordítva – válaszolt Al. – Tudományos kutatást végeztem, amikor Charlie keresett fel azzal, hogy megölték a volt kollégámat.

– George Hammondot.

– Tud róla?

– Hát persze. Mit gondol? – méltatlankodott Giddon. – Az Amerikai Egyesült Államok kormánya érdeklődik a világ kettős teremtésével kapcsolatos elméletük iránt.

– Micsoda? – kérdezte Al döbbenten. – Az amerikai kormány? Honnan veszi ezt?

– Átnyálaztam a magukról nyilvántartott aktákat.

– Rólunk nyilvántartott aktákat? – hüledezett Al. – Részletezné bővebben a dolgot?

– Nem.

– Valóban?

– De nem ám! Szigorúan…

Hirtelen lövések sorozatát hallották a távolból. Giddon megállj-t intett a társának, majd leguggolt és fülelt. Al – vállán az RPG-vel, amit Giddon unszolására kellett cipelnie – szintén leguggolt. Nem ismétlődött meg a lövöldözés. Giddon, akár egy profi kommandós, az AK-val a kezében előrelopakodott jó húsz métert, aztán eltűnt a sarkon. Pár másodperc múlva ismét megjelent és intett Alnek, hogy kövesse. Mire Al a rakétavető alatt görnyedve utolérte, Giddon már a folyosó végén nyíló teremben egy hatalmas ülő szobor mögött, a sötét sarokban lapult. Al gyorsan utána lopakodott és lebújt mellé a szobor árnyékába.

Giddon a mutatóujjával előre csendre intette Alt, majd kimutatott az előttük lévő helyiségre. Al óvatosan kikukkantott – és egy irdatlan méretű, kétszárnyú kőkapu előtt Charlie-t és Scarlettet pillantotta meg. De sajnos Maxim és a lövésre készen álló Grigorii voltak a nem túl bizalomgerjesztő társaságuk.

Al meglepetten látta, hogy most először amióta csak találkoztak, Scarlett, de leginkább Charlie tekintetében valódi félelem és rettegés tükröződött.

– Időt kérünk! – mondta Charlie Maximnak és nem tudta elrejteni az arcára kiülő halálfélelmet. – Meg lehetne dumálni?

Maxim fenyegetően közelebb lépett hozzájuk, de hangja nyugodt maradt:

– Általában civilizáltabb módon intézem az ügyeimet, de szorít az idő és maguk az elmúlt napokban rettentően felbosszantottak.

– Eddig jól titkolta.

– Azt mondják, az írók legjobb múzsája a határidő. Most kipróbálhatjuk, hogy ez igaz-e a kincsvadászokra is! Egy percük van!

Grigorii csakúgy kedvtelésből először Scarlett-re, majd Charlie-ra célzott, aztán megint a lányra, utána Charlie-ra és ezt folytatta oda-vissza. Gyorsan ketyegett így az óra, túlságosan is gyorsan.

– Mi a franc legyen, Scar? – fordult Charlie a lányhoz.

– A kis faluban egy öreg, Haik azt javasolta tegnap, hogy nyissuk ki a kaput, de nagyon úgy hangzott, hogy ezzel a poklot szabadítjuk el. Kezdek kételkedni abban, hogy ez a kapukinyitás jó ötlet-e.

– Milyen falu? Miféle Chayk?

– Majd elmondom.

– Ráérünk vagy nem?

– Nem. A lényeg az, hogy az öreg szerint a három angyalszobrot felhasználva beteljesíthetjük az Úr akaratát.

– És mi az?

Scarlett Charlie szemébe nézett.

– A Végítélet elindítása.

– A mi?

– A Végítélet, az Armageddon vagyis a világvége. Tudod.

– Ezt nekünk kéne megtennünk? Hülyéskedsz?

– „És hálásak lehetünk nekik, mert ők szabadították a gonoszt az emberiségre!” – idézte Scarlett a Vámpírok báljának legvégét.

– Hagyjad már a hülye filmes idézeteket! – rivallt rá Charlie idegesen.

– A te hülye filmes idézeteid, nem? – válaszolt a lány. – Lehet, hogy csak egy kincseskamra vagy hasonló, semmi veszélyes. Nem?

– Nem tudom, basszus, de az óra ketyeg. Találjunk ki valamit!

Mindketten féltek, a kapu előtt állva olyan, megmagyarázhatatlan rettegés vett erőt rajtuk, amit még sosem éreztek. A lábuk elgyengült, szédültek, ám a kíváncsiság mégis hajtotta őket. A tudásvágy nem hagyta nyugodni a szívüket, bár az eszük azt mondta, húzzanak el onnan a lehető leggyorsabban. De akkor sosem pillanthatják meg azt, ami miatt a fél világon végigloholtak! Sosem láthatják meg, hogy mi is a nyavalyás Atlantiszi Kard nagy, elképzelhetetlen titka!

– Nem tudom. Próbáljuk meg – mondta Charlie remegő hangon. – Ha gáz lesz, maximum futunk. Nem újdonság.

– De mi van ha… mégis igaz…? Ha elindul valami pokoli dolog?

– Akkor nagyon-nagyon futunk.

Elindultak a kapu felé, Grigorii pedig fegyverével minden lépésüket követte.

Charlie dühösen kiabált oda Maximnak:

– Szóljon már a mókusnak, hogy ne célozzon rám!

– Fontos az inspiráció! – válaszolta Maxim.

A kapu melletti, kör alakú dombormű előtt álltak és a fejüket törték.

Charlie válla egy pillanatra a Scarlettéhez ért, mire mindketten zavartan távolabb léptek a másiktól. Csak egy pillanat volt, de Charlie gondolatai elkalandoztak a mostból és az ittből egy nagyon távoli, évekkel ezelőtti időszakba, amikor még nem az életük megmentése miatt kellett titkokat felfedezniük, hanem csak kedvtelésből, szórakozásból loholtak a kincsek és rejtélyek után. Akkor még a boldogság is mást jelentett a számukra…

Grigorii megmozdult a hátuk mögött, leeresztette a fegyverét és annak csöve a kőhöz koppant. Az emlékek visszaröppentek a múltba...

…és Charlie ismét a kapu előtt találta magát.

Bár az egész dombormű nagyon hasonlított Atlantisz kör alakú ábrázolásaihoz, mégsem tűnt műalkotásnak. Mintha hegyek, völgyek barázdálták volna, közelebbről nézve pedig feltűnt, hogy egyértelműen épületekre hasonlító formákat is a kialakítottak a felszínén. És ott voltak a körformákat alkotó vízi utak is, a sugárirányú összekötő csatornákkal, ám ezeket nem kiemelték, hanem mélyen a kőbe vésték az ismeretlen kezek.

Scarlett-nek is valami hasonló következtetés járt az agyában, de megelőzte Charlie-t: már a falnál állt és kezét óvatosan belemélyesztette az egyik vájatba. Kézfeje csuklóig eltűnt a mélyedésben. Aztán lassan, a vágat vonalát követve le-föl, jobbra-balra, kacskaringósan végighúzta benne az öklét.

– Mintha a kaput lezáró pecsét vagy zárszerkezet lenne – mondta. – Talán Atlantisz térképét ábrázolja? Vagy egy kő Dali-óra mielőtt még megolvadt volna?

– Mit mondtál? – kapta fel a fejét Charlie.

– Kőből faragott Dali-óra…

– Nem! Előtte.

– Atlantisz.

– Még előtte.

– Pecsét… vagy zár?

Charlie válasz helyett a zsebébe nyúlt, mire Grigorii azonnal rácélzott.

Ezt látva a sötétben bújó Giddon is célzásra emelte az AK-t.

– Nyugi! – mondta Charlie és nagyon lassú mozdulattal kihúzta a zsebéből a megviselt textilszalvétát. – Nem robban. Csak… egy… szal…vé… ta.

Letérdelt és az anyagot szétterítette a kövön. Scarlett melléguggolt és elkezdte körbeforgatni a szalvétát, miközben a domborművet is figyelte.

– Nyugi! – ismételte Charlie most a lánynak címezve.

Scarlett még egy kicsit mozdított a rajzon és felnézett a domborműre: a kettő szinte minden egyes vonalában megegyezett!

– Hammond már nem tudta teljesen befejezni – magyarázta Charlie. – De a fejében volt az egész ábra.

Maxim kíváncsian lépett közelebb és leintette Grigorii-t – a fegyver csöve elfordult Charlie-ékról.

– Charlie, nézd! Három ponton – mondta Scarlett és mutogatni kezdett a szalvétán –, itt, itt és itt, szélesebb a vonal – aztán a domborműre mutatott – és ott is.

– Akkor most valami hókuszpókuszt kell csinálni a lyukakkal vagy mi?

– Nem, de a három szobor lesz a kulcs a megoldáshoz.

Mindketten hallgattak. Maxim pár méterről figyelte őket.

Aztán Charlie felkapta a fejét:

– A kulcs? Igen! A három angyal! Mármint szó szerint!

– Mi van? – értetlenkedett Scarlett.

– Nem érted? A három szobor a kulcs a kapu kinyitásához! – mondta Charlie és a földről felvette az egymás mellé állított szobrok egyikét.

– A három angyalnak rendeltetése van – ismételte Scarlett Haik faluban elhangzott mondatát. – Ők bocsátják szabadon a megkötözötteket. Ők nyitják ki a kaput!

Charlie közvetlenül a dombormű elé lépett és közelebbről szemügyre vette a belevésett vájat egyik kiszélesítését. Scarlett már ott állt mellette. Charlie forgatta, forgatta a szobrot, méregette, próbálta a beleilleszteni a kinézett vájatba, de sehogy sem sikerült neki. Még egyszer próbálkozott, majd odaadta Scarlett-nek, mire a lány szó nélkül egy másikat nyomott a kezébe. Az újabb angyal szárnya teljesen kitárt volt, így keskenyebbnek is tűnt. Charlie szemmel hozzámérte a réshez, majd egyetlen határozott mozdulattal, fejjel előre belenyomta a kiszélesített vájatba.

Meglepetésükre a szobor egyetlen kattanással rögzült és nem hullott ki a résből!

Izgalmukban egyikőjük sem vette észre, hogy Maxim már mellettük állva figyelte az elkövetkező eseményeket.

– Így tovább – mondta a férfi halkan, de sem Charlie, sem Scarlett nem hallotta meg.

Charlie pár pillanatig elgondolkozva állt a falba süllyesztett angyal előtt, majd egyet gondolva újra megragadta és a vájat vonalában húzni kezdte a szobrot – és az simán, szinte olajozottan csúszott előre. Aztán egy hangos kattanással megállt és már hiába próbálta megmozdítani, egyetlen rántásra sem reagált, teljesen rögzült a vájatban.

És ekkor a kapun túlról, a vastag kőtömbök mögül valamilyen ismeretlen szerkezet zúgása hallatszott. A moraj halkan indult, majd egyre erősödő, csikorgó morajlássá vált – mintha egy gépszörnyeteg ébredt volna ezeréves álmából…

Charlie és Scarlett izgatottan álltak a folytatásra várva, ám a dübörgés hirtelen abbamaradt.

– Kérek egy másikat! – mondta Charlie a lánynak és az visszaadta neki az első szobrot.

Charlie kezében a teljesen összehajtott szárnyú angyallal a domborműhöz lépett. A következő, kiszélesített mélyedést kereste. Nem is kellett sokáig kutatnia, mert a kör külső-felső ívén megtalálta azt és fejével előre ezt a szobrot is belehelyezte a résbe.

Újabb kattanás hallatszott, majd Charlie a szabad irányba elhúzta a szobrot, ami könnyedén siklott a mélyedésben jobbra és lefelé, a dombormű középpontja felé. Pár másodperc múlva újabb, még hangosabb kattanás hallatszott és a szobor megállt.

A rejtett fény pár pillanatra elhalványult és az előbbi gépezet újra felzúgott – most azonban jóval hangosabban, mélyebben és hosszabb ideig dübörögve!

Al, aki eddig kívülállóként csak messziről figyelte az eseményeket, most felugrott, hogy a többiekhez szaladjon, de Giddon gyorsan visszarántotta.

– Maradjon már veszteg! – morogta az ügynök. – Győzze le a kíváncsiságát!

– Mintha a kaput ezzel a domborművel pecsételték volna le, hogy valamit vagy valakit elzárjanak – lépett Scarlett Charlie mellé. – Mi pedig most feltörjük a pecsétet… Mintha a Jelenések könyvét olvasnám!

– Remélem, nincs igazad – válaszolta Charlie. – Nem vagyok biztos abban, hogy helyes dolgot teszünk.

– Én sem – értett egyet a lány. – De a fegyverek elég meggyőző érvek.

Scarlett a harmadik szobrot nyújtotta. Charlie érte nyúlt, ám Maxim megelőzte: kivette a lány kezéből a szobrot, a domborműhöz lépett, és a harmadik vájatba maga helyezte be az angyalt. A dübörgés éppen akkor szűnt meg, amikor a szobor hangos kattanással a helyére került.

Aztán egy pillanattal később újra felharsogott a dübörgés. A talpuk alatt remegni kezdett a kő, minden teljesen elsötétedett, a magasból apró kövek és por hullott a nyakukba.

Maxim – mintha csak túlvilági jelenésre várna –, sugárzó arccal, mosolyogva lépett a kapu elé. A termet megvilágító rejtett fény elhalványult.

Giddon Allel a nyomában ezt a pillanatot választotta ki, hogy még közelebb, egy másik hatalmas szobor mögé lopakodjanak. Igazából már nem is kellett volna bujkálniuk, hiszen senki sem foglalkozott velük: a teremben lévő maroknyi ember mindegyike a kapura szegezte a tekintetét!

A dübörgés és remegés egyre erősödött. Scarlett megtántorodott, Charlie karjában próbált megkapaszkodni. 

Ebben a pillanatban a dombormű váratlanul forogni kezdett! Maxim mosolya még szélesebbre húzódott, amikor a vájatok mentén a dombormű szétvált és egy bonyolult koreográfiát követve a különböző részei oldalra, kifelé és befelé kezdtek el mozogni

Charlie érezte, ahogy Scarlett erősen megszorította a karját és lassan, lépésről-lépésre hátrafelé kezdi őt. Nem ellenkezett, együtt, egymás karját szorongatva hátráltak a sötétben. Érezték, hogy a félelem a hideg kőpadlón végigosonva felkúszik a lábukon és lassan, de megállíthatatlanul elkezd mászni felfelé egészen a szívükig. Az ismeretlen iránti izgalom érzését lassan az ismeretlentől való rettegés váltotta fel…

A dombormű bonyolult mozgása megszűnt.  A darabjai ismét összeálltak, a régi helyükre kerültek vissza, újra kör alakot vettek fel. Mély csend ereszkedett a teremre, a rázkódás befejeződött, csak néhány apró kődarab koppanása és a hulló por halk zizegése hallatszott.

Aztán a fény felerősödött. Több tonnás kőtömbök nyikordultak meg, mintha évezredek tétlenségét akarnák lecsiszolni magukról és dübörögve, sikoltva a súlyos kapu megindult felfelé.

Maxim diadalittasan lépett eléje, ám Grigorii most úgy gondolta, inkább nem követi a főnökét.

Charlie és Scarlett már jó tíz métert hátráltak, amikor a félhomályból Al és Giddon lépett melléjük. Mindketten összerezzentek.

– Mi a franc lesz most? – kérdezte Giddon, de senki nem válaszolt.

A kapu lassan egyre magasabbra emelkedett és mögüle sárgás, sejtelmes fény áradt kifelé. Maxim a felemelkedő, tonnás kőtömeg alá állt, alakja hosszan elnyúló árnyékot hagyott maga mögött a padlón és betakarta a méterekkel mögötte álló Charlie-t és társait is. A sárga fény mindenkit elvakított, ám Maxim mégis rezzenéstelen tekintettel bámult a kapun túli ismeretlenbe.

Ő ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi vár rá odabenn, odaát.

Charlie a tenyerével próbálta árnyékolni a szemét.

– Hogyan…? – kezdte, de nem fejezte be a kérdést.

Jó pár méterrel előtte, túl Maximon és a kapun egy újabb, hatalmas, sőt, még a piramisnál is gigászibb, faragott oszlopokkal teli csarnok tűnt elő a fényáradatból.

– Mi a…? – kezdte Giddon is, de ő sem jutott tovább.

Scarlettet rettegés kerítette hatalmába. Nem tudta, hogy milyen veszély várhat rájuk, de érezte, hogy a kapu túloldalán, a semmibe vesző csarnokban, a szinte az eget tartó oszlopok között olyan lények lesnek rájuk, akik előtt még a legbátrabb, legmerészebb harcos is remegve rogy össze. Hangtalan imába kezdett.

– Mi ez? Egy nefilim Noé bárkája? – kérdezte Al izgalommal teli félelemmel, mivel sejtése volt arról, hogy mi várhat rájuk az elkövetkező percekben.

– Valami rohadt csillagkapu vagy mi – sziszegte Giddon a saját verzióját, miközben a fegyverét markolva halálosan eltökéltnek tűnt. – A pokolba is! Bármi is van odaát és még mozog is, Istenemre esküszöm, a pokolra küldöm!

Maxim mozdulatlanul állt, magas alakja hatalmas árnyékot vetett a kiáramló fényben.

– Jöjjenek! – mondta áhítattal, félig hátrafordulva; meg is feledkezett arról, hogy az ellenségeit invitálja az emberi történelmet megváltoztató sétára. – Végre megtörténhet! Végre eljött az idő!

A többiek nem mozdultak.

A kapu megállt és…

…a piramis ismét teljes csendbe merült!

Maxim lassan átsétált a kapu alatt, tudatában annak, hogy világrengető dolgot hajt most végre, lépései kimértnek, súlyosnak tűntek. Biztos volt abban, hogy Neil Armstrongnál is maradandóbb, történelmi lábnyomot hagy majd a piramis kövén.

Alakja eltűnt a bentről kiáramló, erős fényben. Grigorii közelebb lépett, hogy lássa, mi történik a kapun túl, de nem merte a főnökét követni.

Másodpercekig azonban semmit nem láthattak sem ők, sem pedig Charlie-ék, aztán…

…odaátról, a csarnok mélyéről fémcsörgés, hörgés, fülsüketítő üvöltések kavalkádja harsant fel! Egy percig csak a pokoli zajt hallották, először újra feltűnt Maxim árnyéka, aztán a kapun túlról hátrálva nemsokára maga Maxim is megjelent.

– Mi a fene lehet odabent? – kérdezte Scarlett, de teljesen feleslegesen, hiszen egy pillanattal később mindannyian megpillantották.

Legalábbis úgy vélték, hogy látnak valamit.

Egy irdatlan méretű árnyék volt az. Lassan, dülöngélve, vad hörgés közepette közeledett odaátról, sötét foltja alatt nem csupán a hátrébb állók, de Maxim és Grigorii is eltörpültek. Az árnyékhoz egy újabb, majd még újabb csatlakozott és nemsokára morgás, hörgés, fémcsörgés közepette gigászi árnyak légiója tartott kifelé a csarnok ismeretlenjéből – egyenesen a piramis belsejébe.

– Úgy látom, maga tökös csaj, használja, ha kell! – mondta Giddon és az AK-t Scarlett kezébe nyomta.

– Hé! – lepődött meg Charlie. Arra aztán végképp nem gondolt, hogy még lövöldözniük is kell.

– Itt biztosít ki, így húzza fel… – magyarázta Giddon a lánynak, de Scarlett eltolta a férfi kezét.

– Volt már dolgom ilyennel – mondta, majd leellenőrizte a tárat, kibiztosított, egy rántással felhúzta a fegyvert és gyors mozdulattal a válltámaszt is kihajtotta. – Nem tudom, honnan szerezte, de jól tette.

Giddon elvigyorodott.

– Remélem, nem robban az arcunkba ez az ezeréves lőszer, ha tényleg lőnünk kell! – mondta, majd felemelte az RPG-t. – Sem pedig ez.

– Hát az biztos, hogy szétkenne a falon – válaszolta a lány és célzásra emelte az AK-t.

Az irányzékban Maxim jelent meg, majd ahogy tovább pásztázott, Grigorii árnyékba vesző alakja tűnt fel. Aztán valami más is…

Egy irdatlan, németjuhász méretű fej. Emberi arca mintha egy gonosz keresztezés révén kutya vagy farkas vonásokkal keveredett, a groteszk látványt pedig még furcsábbá tette a mezopotámiai festményeken látható, az arcot szegélyező hosszú, hullámos szakáll. A valószerűtlen, négy méter magas lény sisakot, mellvértet viselt, szőrös kezében gyilkos buzogányt markolt és ahogy lehajolt, hogy átférjen a kapu alatt, nekiütközött a mellette sétáló társának. A másik, szinte teljesen emberi arcvonású nefilim megbotlott és elvesztette az egyensúlyát. Toll repült szerteszét, ahogy a szárnyaival csapkodva próbált talpon maradni, ám – miután több másik, hatalmas szerzeten végighúzott – nekitántorodott egy púpos hátú, háromkarú, szakadt prémruhát viselő, kecskeképű szörnyetegnek. Érthetetlen, gurgulázó üvöltözés támadt, a lények lökdösődni kezdtek, majd penge villant és a szárnyas nefilim elvágott torokkal, döngve a földre zuhant. A lassan kifelé nyomuló rémek között nevetésre csak távolról emlékeztető hörgés harsant és fehér félember eltűnt a mocskos, hatujjú emberlábak, paták és csizmák alatt.

– Ezek nem léteznek – suttogta Charlie hüledezve.

– De akkor mi sem – válaszolta Al megcsillanó szemmel és Charlie felfedezte tekintetében az igazi tudós semmitől vissza nem riadó izgalmát.

Újra a kapu felé nézett. Maxim még mindig ott állt mozdulatlanul, mintha valami megbabonázó erő az idők végezetéig odaszögezte volna. A kapu alatt átlépő, első nefilimek magasan föléje tornyosultak, hátrébb újabb és újabb emberi, állati, angyali óriások tűntek fel – azok háta mögött pedig, amíg csak a csarnok oszlopainak rengetegébe nem vesztek, irdatlan, aranyfényben csillogó tömeg sorakozott! A szedett-vetett előcsapatokat követő elit harcosok, akik az emberi világ leigázására nyomulnak előre!

– Lám, végül elhagy az eddigi szerencsétek! – kiáltotta feléjük Maxim diadalittasan.

– Úgy érzem, tényleg eljött az idő… – kezdte ekkor Giddon, majd folytatásként felpattant, pár lépést oldalra lépett és a következő pillanatban már a vállán is volt az RPG. Azonnal becélozta a kaput és mielőtt még bárki megállíthatta volna… lőtt!

– „Az a nap pedig az Úrnak, a Seregek Urának büntető napja, hogy bosszút álljon ellenségein.” – kiáltotta a nagy robajjal kilövő rakéta után.

Társai meglepetten, döbbenten néztek rá. Charlie eszmélt legelőször:

– Ámen. Maga mikor lett vallásos? – kérdezte Giddontól.

– Tíz másodperccel ezelőttkor. Bújjanak le!

Giddon, Charlie és Scarlett leguggoltak, de Al állva maradt: csak most eszmélt rá, mit művelt az amerikai:

– NEEEE! EZ KORSZAKALKOTÓ FELFEDEZÉS! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Majd meggyónom – fordult feléje Giddon.

Az RPG-rakéta pillanatok alatt elszáguldott a kapuig, majd Maxim felett besüvített a csarnokba, elkerülte a kifelé nyomakodó szörnyetegeket, kikerült néhány vaskos oszlopot, majd jóval távolabb, valahol hátul, az aranyba öltözött gigászok között felrobbant.

– Öregszem? – morfondírozott Giddon és az újabb rakéta után matatott a zsákban.

– Miért? Mit akar elérni? – ugrott Al Giddon mellé; már nyoma sem volt köztük a korábbi egyetértésnek. – Éppen a feladatunkat akartuk végrehajtani.

– Micsoda? – értetlenkedett Giddon.

A kaputól dühödt fegyvercsörgés, mérges üvöltözés és emberinek nem mondható, hadaró, érthetetlen beszéd érkezett válaszul.

– Mi ez a hablatyoló duma? – kérdezte Giddon elképedve és kirántotta a második rakétát a zsákból.

– Megőrültek? – hallatszott Maxim üvöltése a zajon keresztül.

– Miféle feladat? – kérdezte Charlie ingerülten. – Ha nem tűnt volna fel, valami szörnyek jönnek ki azon a kapun. Felejtsd el a feladatot! – mutatott előre, ahol a legelső nefilimek éppen felegyenesedtek Maxim előtt. 

– Isteni útmutatás… – próbálkozott Al

– Ne nyissunk most teológiai vitát erről, mert mindannyian itt döglünk meg! – kiáltotta Giddon és elkezdte újratölteni az RPG-t.

Grigorii féltérdre ereszkedett és lőni kezdett rájuk. Már az első lövedékek egyike súrolta Giddon vállát, így az ügynök fájdalmas kiáltással ejtette földre a rakétavetőt. Mindenki hasra vágta magát – kivéve Scarlettet. A lány álló  pozícióból hosszú sorozatot eresztett meg az oroszra, mire az kénytelen volt lehasalni. A padlóról viszonozta a tüzet. Lövései a lány feje mellett süvítettek el és az egyik súrolta is a fülét, nagyobb darabot lekapva a felső részéből. Scarlett hanyatt esett. Még feküdt, amikor már Grigorii-t is célba vette és meghúzta a ravaszt. Az évtizedes elhanyagoltság, a földbe rejtés megtette a hatását: az AK másodjára már néma maradt, besült.

Maxim mint valami mártír, a lövésekkel nem törődve a kapunál állt és most, a fegyverropogás pillanatnyi szünetét kihasználva Grigorii is mellé hátrált. Maxim csaknem felrobbant a dühtől!

– MEGŐRÜLTETEK?! HISZ EZ AZ ISTENETEK AKARATA IS!  – üvöltötte magából kikelve. – Nem tehe… – folytatta volna, de már nem tudta befejezni, az elől haladó, kutyaképű óriás félrelökte az útból. Maxim pár méterrel odébb, hangos csattanással ért földet, majd fájdalmasan felnyögött: az egyik karja eltörött, tehetetlenül fityegve lógott a teste mellett, ahogy próbált talpra vergődni.

Grigorii célba vette a főnökét fellökő nefilimet.

– Ne! – utasította Maxim határozottan. – A testvéreink!

Charlie ekkor vette észre, hogy közvetlenül a földre esett RPG mellett hasal. Körbenézett, hátha akad mellette valaki, aki használni tudná a fegyvert. Al kiesett, ő pár méterrel hátrébb Giddon mellett térdelt és az ügynök meglőtt karját próbálta bekötni. Nem messze tőlük vérző fülét fogva Scarlett feküdt a kövön.

Charlie kezei és lábai remegtek. A szíve adrenalinnal pumpálta tele a testét, fojt róla a víz, a torka kiszáradt és már émelygett is a folyamatos stressztől. De mégis megmarkolta a RPG-vetőcsövet, feltérdelt és célozni próbált. Ezt Grigorii is kiszúrta és egy rövid sorozatot eresztett meg feléje – a gyilkos lövedékek Charlie körül csapódtak a kőpadlóba, ám kárt egyik sem tett benne.

– Fiam! Lőjön már! – kiáltott Giddon a tétovázó Charlie-ra. – Küldje haza őket!

Charlie nem az ügynökre, hanem Alre nézett. Találkozott a tekintetük. A tudós egy szót sem szólt, csak bólintott – ám tekintetéből kiolvasható volt minden gondolata és érzése: az elszalasztott tudományos felfedezés a tényleges visszatérés elodázásának fájdalma, az ezekből eredő tehetetlenség dühe, de a túlélési ösztön mindent elsöprő ereje is. Bár önmagának sem vallotta volna be, Al Wyman a szíve legmélyén abban reménykedett, hogy Charlie nem teszi meg és…

Charlie levegő után kapkodva, remegő ujjal nyomta meg az elsütőbillentyűt.

Dehogy akart ő másokra lőni! Embereket és kitudja milyen, félig emberi, félig pokolbéli kreatúrákat ölni! De elpatkolni se nagyon akart!

Hatalmas dörrenéssel, füstöt és lángot okádva vágódott ki a rakéta a csőből, majd nyílegyenes vonalban megindult a kapu felé.

Ekkor hátulról valaki a földre rántotta Charlie-t. Épp jókor, mert Grigorii újabb, kétségbeesett sorozata így is csak pár centivel húzott el felette. Ha nem rántják le…

Felnézett. Scarlett feküdt mellette, a karjaival átölelve őt.

– Bocsesz – mondta Charlie, ahogy meglátta a lány megpörkölődött, émelyítően égett szagot árasztó haját –  az RPG kicsapódó lángja a sűrű hajkorona közel felét eltüntette.

– Jellemző – válaszolt Scarlett. – Lövöldözés előtt nem ártana néha körülnézni, hékás!

A következő pillanatban a rakéta becsapódott. Pontosan a felhúzott kaput kapta telibe és a zárt térben bekövetkező robbanás hatalmas pusztítást okozott. A felszabaduló erő leszakította a kapu nagy részét, kőtörmeléket és port lökött minden irányba, hátradobta Maximot, Grigorii-t, az átért nefilimeket és rövid időre megvakította, megsüketítette a teremben lévőket. A kavargó por szétlövellt és mindent teljesen ellepett, rohanva borította be Charlie-t és Scarlettet, Al és Giddont is.

(folyt.)