A telihold hatalmas, rideg szemként függött a felhőtlen égen.

A csillagok elhalványultak mellette, fehér fénye átfurakodott a hegyoldalban álló erdő fái között, elvékonyodó sugarai apró tűkként szúrták át az aljnövényzet sötétjét. Apró éjszakai állatok neszeztek a zörgő levelek közt, vigyázva, nehogy az éjszakai ragadozók felfigyeljenek rájuk.

Fűcsomók hajlottak félre, ahogy egy apró szőrmók gyors lábain tovasurrant. Néha megállt és figyelt, majd újra nekiiramodott, aztán ismét megállt és beleszimatolt a levegőbe – majd egy pillanat alatt eltűnt az avarban. Életmentő rituálé volt ez a vadonban, a kicsik taktikája a nagyok és erősek ellen.

De valami történt. A láthatatlanná vált állatka most levegőt sem véve, mozdulatlanul kuksolt a levelek közt, egy bokor aljában. Néhány hosszú pillanatra béke és csend szállt az erdőre, az éjszakai motoszkálók varázsütésre elhallgattak. A csend azonban nyomban tova is illant! Ágak reccsentek, lábak dobbantak a sötét talajon és ahogy a rémisztő zaj egyre közeledett, több részre szakadt, a részletei is kivehetővé váltak: emberek rohantak lélekszakadva, meg-megbotolva, a sötétben bokroknak, fatörzseknek csapódva, rémült lihegéssel.

Váratlanul éles fény gyúlt az égen és egy jelzőrakéta emelkedett a magasba. A futók egy pillanatra megálltak és felnéztek. A Hold láthatatlanná vált a rakéta vakító fényében, a milliónyi csillag eltűnt az égről.  A vibráló fény rémisztő árnyakat táncoltatott a fák és bokrok közt, veszedelmes szörnnyé változtatva a négy, dermedten álló férfit is. Civil ruhát, farmert, melegítőt, bőrdzsekit viseltek, ketten szakadt, átizzadt baseballsapka hordtak. Elsőre eltévedt turistáknak tűntek, ám a kezükben szorongatott AK-gépkarabélyok, a kifehéredő ujjal markolt félautomata pisztolyok és a zsebre vágott kézigránátok erre mind rácáfoltak.

A magasból valami élesen süvítő hanggal érkezett, és ahogy a jelzőrakéta fénye elhalványult, hatalmas robbanás rázta meg az erdőt. Láng csapott fel, repeszek, földcsomók, faszilánkok repültek szerteszét és az egyik férfi eltűnt a robbanásban. A többiek a földre vetették magukat, de ahogy a repeszek átsüvítettek felettük ugyanolyan gyorsan már fel is pattantak és tovább rohantak.

Valahonnan fentről egy géppuska kezdett kerepelni és fényjelzős lövedékek süvítettek keresztül a fák között. Újabb aknagránátok csapódtak be milliónyi halált szórva a vad éjszakában.  Ahogy egy újabb lövéssorozat kaszált végig a bokrok közt a második férfi is elvágódott. Társai nem álltak meg, még csak meg sem torpantak, a halálfélelem továbbhajszolta remegő lábaikat az egyre ritkuló erdőben. Meg-megfordulva lőttek vissza láthatatlan üldözőikre, de lövéseik csak a fák kérgeit szaggatták fel, az ellenségeikben nem tettek kárt.  A robbanások fényében meredek patakmeder bukkant fel előttük – az ugráshoz széles volt: belevetették magukat.  A nedves köveken botladoztak, bokáig a jeges vízben gázolva haladtak tovább és ahogy a magas meder mentén az ellenséget kutatták, fel sem tűnt nekik, hogy részben a földbe temetve itt-ott félméteres, méteres vagy még nagyobb átmérőjű, csaknem szabályos sziklagolyók pihentek a sötét aljnövényzetbe bújva.

Szerb beszéd hallatszott fentről és féltucatnyi egyenruhás fegyveres jelent meg a meder peremén. Azonnal kiszúrták a két menekülőt és tüzet nyitottak rájuk. Lövedékek szaggatták a patakmeder növényeit, szikrázva pattogtak le a kövekről. Az egyik menekülő megfordult, leguggolt és célzott.

– Peter, Peter, ne állj meg! – kiáltotta rémült társa bosnyákul.

Forró torkolattűz csapott fel a sötétben és a meredélyről három katona zuhant holtan a patakba. Amíg a többi üldöző visszahúzódott, a két férfi tovább botladozott a halkan csobogó vízben. De nem sokáig, mert társa olyan váratlanul állt meg, hogy Peter kis híján fellökte.

– Mi az, Rashim? – kérdezte Peter szintén bosnyákul.

Rashim intőileg felemelte a kezét és abban a pillanatban újra felhallatszott a fülsértő süvítés: a magasból gyilkos aknagránát érkezett! BUMM! A robbanás pár méterre tőlük csapódott be a kövek közé és nagy mennyiségű vizet, repeszeket és kődarabkák ezreit szórta a levegőbe. Petert és Rashimot egy nagy kőgolyó mögé vetette a robbanás. A légnyomás megtépázta a környező fákat és port repített szerteszét. Ahogy pár pillanat múlva elülni látszott a rombolás, a szerb katonák újra megjelentek a meder tetején. Lassan, óvatosan, tüzelésre készen lépdeltek. A földre zuhanó kődarabok kopogásán kívül csak a békésen csobogó patak zaja és a katonák suttogása hallatszott.

A Hold fent, a magasban ismét megjelent a fák felett.

Az érthetetlen suttogás nemsokára hangos, erősödő vitává vált, aminek a végére az egyik szerb – valószínűleg a csapat parancsnoka – tett pontot egy egész tár ellövésével. Sorozata hangos visszhangot vert az éjszakában és a gellert kapott lövedékek még másodpercekig pattogtak a mederben.

Aztán csend lett. Semmi sem mozdult. Csak a katonai bakancsok alatt roppant egy-egy elszáradt faág és messze, valamelyik közeli faluban egy kutya vonyított fájdalmában.  A parancsnok végül cigit vett elő, intett és az emberei élén elindult visszafelé. Mielőtt még teljesen eltűntek volna az éjszakában egy sercenő-fellángoló gyufaszál jelezte a feladat teljesítésének jól megérdemelt végét.

A nagy kőgolyót összekarcolták a lövedékek és a robbanás, ám az évezredes tétlenségéből még a háború sem tudta kimozdítani: a pár füstcsík, a ráégett fém rövid idő múlva lekopik majd, sőt, a kőgolyó mögött másodpercekre menedéket találó két menekülő is csak a történetének apró darabkái lesznek nemsokára.

Peter véres, szakadt ruhájában nyögve állt talpra, mögötte Rashim a bal vállát, az esés közben megrándult ízületet markolászta. Ő sem nézett ki jobban, a homlokán egy nagy vágás futott keresztbe, vérrel áztatva el az arcát.

– Hű, már azt hittem, hogy vé… – kezdte nagyot szusszanva Rashim, majd előrelépett…

…és ekkor megnyílt alattuk a meder.

Fény vágott a sötétbe, ahogy fentről, a vízözönnel sodródva kőtörmelék és két ember zuhant a járatba. A keskeny rés mind több vizet és követ elnyelve egyre nagyobbá vált, majd fél perc elteltével végül megszűnt az áradat…

Peter és Rashim a kövekhez csapódtak, majd tehetetlenül gurultak pár métert és végül elterültek valami kemény felületen. A víz gyorsan elfolyt a vaksötétbe, a patak kövei azonban mindenütt ott hevertek körülöttük.

Rashim felnézett. A Holdat pillantotta meg a feje feletti résen át, de csak egy rövidke pillanatra, mert váratlanul árnyék takarta el az égitestet és méltóságteljes, pusztító lassúsággal hatalmas kőgolyó gurult le az omladékon. Rashim félrelökte a még mindig kába Petert és a golyó szinte erejét fitogtatva haladt el közöttük. Félelmetes dübörgéssel, a víz nyomát követve tűnt el távolabb az ismeretlen sötétségben.

A Hold azonban már nem tért vissza: újabb morajlás kezdődött és tonnányi kőmennyiség zúdult le ismét, teljesen betemetve az előbbi járatot, lezárva minden lehetőséget a visszajutásra.

Koromsötét lett. Az utolsó kis kavicsok gurultak le kopogva, amikor gyenge szikra villant. Gyorsan elhalt, de ismét felvillant, majd ez újra és újra megismétlődött. Peternek az ötödik próbálkozásra sikerült csak életet lehelnie az öngyújtóba: az ártalmatlan láng vibráló fényében a fájó vállát masszírozó Rashimot pillantotta meg. Egymásra néztek, majd a sokat próbált emberek sóhajtásával újra feltápászkodtak és egymást segítve, vissza sem nézve, szótlanul elindultak a járat szabadnak hitt vége felé.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte Rashim.

Bár az öngyújtó csak halványan pislákolt, annyit ki tudtak venni a sötétben, hogy nem bányában vagy víz vájta barlangban járnak, hanem szabályos, nagy, faragott kőtömbökből épített folyosón.

– Talán egy világháborús bunker vagy hasonló – válaszolt Peter.

– Arról csak hallanunk kellett volna, ha…

Nem tudta befejezni. Belerúgott valamibe, ami fémes csilingeléssel gurult tovább a sötétségben. Meglepetten megálltak.

Valahol magasan, méterekkel a fejük felett, a felszínről robbanások dübörgése hallatszott. A kövek alig érezhetően remegtek, a detonációk zaja furcsa, fülsértő visszhangként hömpölygött végig felettük.

– Aknák! Ki kell jutnunk innen!

A gyenge láng fényénél lassan továbblépdeltek. Csak pár métert tettek meg, amikor a pislákoló fényben feltűnt előttük a tárgy, ami a korábbi csörömpölést okozhatta. Peter közelebb hajolt és az öngyújtó remegő tüze egy porlepte, horpadt sisakot világított meg. Peter felvette a réz fejfedőt, megnézte, majd továbbadta Rashimnak. Rashim csodálkozva forgatta a kezében.

– Mintha valamilyen ókori görög sisak lenne.

A robbanások egyre közelebbről, egyre hangosabban hallatszottak, már az egész kőfolyosó remegett, finomszemű, fullasztó por hullott mindenhonnan.

Rashim eldobta a sisakot és mindketten futni kezdtek. Nehezen jutottak előre, szemük elhomályosult a portól és már apró kövek, habarcsdarabok is potyogtak a nyakukba. Így nem is vehették észre, hogy a falak megváltoztak és furcsa, egyiptomi hieroglifákra hasonlító rajzok tűntek fel rajtuk. Ugyanúgy elkerülte figyelmüket az a pár nagyméretű, ősöreg harci balta és hatalmas kard is, amik az öngyújtó remegő fényében csak néhány pillanatra tűntek fel az oldalfolyosókon.

Egy hatalmas, mindent megrázó felszíni robbanás és az azt követő remegés döntötte fel őket. A padlóra zuhantak, majd újra teljes sötétség borult rájuk.

A robbanások váratlanul befejeződtek és csak némi motoszkálást, majd Peter köhögését lehetett hallani a folyosón:

– Rashim, Rashim… jól vagy?

– Igen… igen.

A folyosó még pár másodpercig rázkódott. Peter újra megpróbált életet lehelni a gyújtójába. Sokadszorra járt csak sikerrel. A félhomályban kitapogatott egy szakadt rongydarabot, majd talált valamilyen faágat, rátekerte a rongyot és meggyújtotta – az eddigieknél jóval erősebb láng világította be a helyet. Peter lassan körbefordult az összetákolt fáklyával és csak ekkor látta meg, hogy nem is faágat, hanem egy emberi combcsontot szorongatott a kezében!

– Ki tehette ezt? – mondta iszonyodva, a fáklyát majdnem a földre ejtette. – Itt embereket végeztek ki a háborúban?!

– De melyik háborúban? – kérdezett vissza Rashim, majd valahová előre, a félhomályba mutatott. Rémült arcán táncot járt a forró láng.

A remegés már teljesen megszűnt, ám nem múlt el nyomtalanul: előttük faragott kövek hevertek halomban a földön – a folyosó egyik fala teljesen bedőlt és mögötte valami hatalmas sejlett fel a gyenge fényben.

Peter közelebb lépett, fáklyát tartó karját félve, óvatosan nyújtotta át az embermagasságú hasadékon. Majd lassan átlépett az omladékon. Rashim követte.

Szólni egyikőjük sem tudott: ahogy a fáklya fénye körbejárt, egy csaknem tíz méter magasságú, galériával ellátott óriási terem bontakozott ki a szemük előtt. A kétszintes csarnokszerűség felső emeletén álltak, egy félig leomlott kőkorlát mögött. A nehezen kivehető falak mentén gazdagon színezett szobrok körvonalai tűntek fel, a szintén festett oszlopok között az idő által szétszaggatott drapériák lógtak és a terem közepén, nekik háttal egy kőből faragott hatalmas trónszék magasodott minden fölé.

Peter hunyorított, de csak nehezen tudta kivenni a trónon összeroskadva ülő, páncélt viselő, évszázadok óta halott alakot.

És ekkor észrevették: a falakat itt-ott égésnyomok, füstcsíkok csúfították, ám ami igazán rémülettel töltötte el őket, az a pusztulás és halál halomban fekvő bizonyítéka volt. Végig a galérián és lent a trónteremben pokoli összevisszaságban, a véres végzetben egybefonódott harcosok hevertek. A csontokat, a ronggyá szakadt egykori ruhákat, repedt pajzsokat, törött lándzsákat és kardokat, repedt sisakokat és más harci felszereléseket – sőt még két ló csontjait is – egy sátáni művész dobálhatta egymásra a pusztítás orgiája közepette. Mindez csak egyet jelenthetett: itt nem a balkáni háborúban vagy a városban sok kárt nem okozó második világháborúban, hanem valamikor sokkal régebben, ezer évekkel ezelőtt elkeseredett harc dúlhatott a kőfalak között.

Peter és Rashim óvatosan indultak körbe a galérián. Csodálkozva, lenyűgözve, de rémülten, tanácstalanul sétáltak keresztül a hihetetlen pusztításon. Rashimnak feltűntek a falakra festett rajzok, és amíg ő az egyiptomi hieroglifák melletti csillagászati ábrázolásokat és a korukhoz képest elég precíznek tűnő mérnöki ábrákat nézegette, Peter a padlón lévő összevisszaságot kutatta. Átadta a fáklyát a Rashimnak. Egy pillanatra levette a baseball sapkáját és beletúrt hollófekete hajába.

Rashim ekkor az ívben tovább futó folyosó túloldalán egy félig nyitott kőajtót pillantott meg – néhány porladásnak indult test akadályozta a bezáródását. Már éppen szólni akart a társának, amikor újabb, hatalmas robbanásokat követően minden eddiginél erősebb rengések rázták meg a tróntermet. Óriási kőtömbök kezdtek hullani a mennyezetről.

– Indulj, különben itt halunk meg! – kiáltotta Rashim és felrántotta a még mindig kutató Petert.

Tonnás kövek zúdultak alá minden útjukba eső tárgyat, így a galéria egy részét is elpusztítva. A kőpadló remegett alattuk, de a menekülőknek sikerült átugraniuk a hirtelen támadt lyuk felett, így eljutottak az ajtóig. Miután bejutottak az ajtó mögötti folyosóra, a fáklya egyre halványuló fényénél botladoztak tovább. Nem is tudták, merre járnak, nem is gondolkodtak azon, hogy vajon jó irányba menekülnek-e. Csak el akartak menekülni a pusztulásból, ki akartak végre jutni a szabad levegőre még akkor is, ha a felszínen ismét a háború vár majd rájuk.

 A folyosó egyre szűkült és még mindig kisebb-nagyobb kövek hullottak köréjük, úgy tűnt reménytelenül próbálnak elszökni a dübörögve kacagó halál elől. És ekkor…

…közvetlenül előttük beomlott a kőmennyezet egy része és néhány csillag tűnt fel a repedésen át. Peter nem tétovázott, eldobta a fáklyát és már préselte is magát kifelé. A ruhája elszakadt, a bőre lehorzsolódott, de fél perces kemény küzdelem árán már kinn állt a csillagos ég alatt, egy bokros területen. Rashim minden erejét összeszedte és bár kificamodott válla iszonyatosan fájt, ő is átküzdötte magát a szabadságba.

A szabadságba? Odakinn az öldöklő küzdelem még nem ért véget! A talaj remegett a talpuk alatt és a meredek domboldalon minden irányból fényjelzős lövedékek cikáztak körülöttük. Hasra vetették magukat és felmérték a helyzetet. Előttük, lent, a völgyben kivilágítatlan kisváros épületei álltak, csupán egy-két ablakban pislákolt fény és csak néhány, a házak között haladó autó fényszórója jelezte: az összecsapások ellenére még mindig élnek emberek a településen.

– Nincs sok választásunk – szólt Rashim.

– Akkor… induljunk! – válaszolt Peter és a bokrok takarásában lassan előrébb kúszott.

Egy meredek, néhány cserjével és csonkává pusztított fákkal benőtt, számtalan bombakráterrel sebzett lejtő választotta el őket a várostól és az azt szegélyező keskeny erdősávtól. Az övéik valahonnan lentről, míg a szerbek fentről, a csúcs közeléből lőtték a másikat. A két menekülőnek nem volt más választása: a süvítő, fénycsíkot húzó halált kis szerencsével elkerülve csaknem száz métert kellett rohanniuk lefelé az egykor füves domboldalon.

Peter várt pár másodpercet, amíg kissé csitult a robbanások és lövések zaja, felguggolt, aztán Rashimra nézett. Szótlanul, egymásnak sok sikert kívánva bólintottak, majd szinte egyszerre felpattantak és futni kezdtek lefelé.

A zaj elcsitult, Peter csak hörgő lélegzését és dübörgő szívverését hallotta. A lábizmai majd’ szétszakadtak, míg a meredek lejtőn egyszerre kellett lefelé vinniük és fékezniük a testét. Váratlanul éles fájdalmat érzett a bal vádlijában, de nem figyelt rá, az egyre – de mégis túl lassan közeledő – erdősávra koncentrált. Nem is tűnt fel neki, hogy fentről érkező lövedékek szaggatják a földet körülötte, csak azt látta, hogy lentről az övéik viszonozzák a tüzet. Az aknagránátok közeli robbanása, az utánuk maradt visszhangos remegés nem jutott el a tudatáig és arra sem figyelt fel, ahogy a mögötte rohanó Rashim testét két géppuskalövedék szakítja át.

Csak rohant, rohant! Rohant!

És amikor a fák már csak karnyújtásnyira voltak tőle, semmivel sem törődve bevetődött a bokrok közé. Az ágak felsebezték a bőrét, végigvágták az arcát, de nem érdekelte, mert tudta, hogy végre megmenekült! Ahogy pár méteres gurulás után  lihegve, halálosan fáradtan elterült a fűben megérezte az égető fájdalmat. A cipője vérben tocsogott és a bal vádlija fele izomzatát leszakította a lövedék és szinte biztos volt abban, hogy talán egész életére sánta marad, de ez már nem érdekelte. Életben volt!

A lövések váratlanul elhalkultak, mintha a frontvonal mindkét oldalán egyszerre fogyott volna ki a muníció. Kinézett a levelek közül. Harminc méterre tőle rongybabaként összegabalyodott holttest feküdt a domboldalon. A halott arcát nem láthatta, de tudta, hogy ki az…

Miközben a lövöldözés újra elkezdődött, a telihold, mintha már megunta volna az aznapi műszakjára eső erőszakot és halált, a gomolygó felhők mögé húzódott.  Mintha halvány, a sötét felhőzeten épphogy csak átderengő fénye jelezné: már nem vesz részt az éjszakai vérontásban.

A táj sötétségbe borult.

(folyt.)