A The Moodys’-ban Hammond görnyedten hajolt az asztal fölé.  A textilszalvéta még mindig ott hevert előtte a félretolt tányérok és evőeszközök között és a tollal firkálgatott az anyagra.

Még ha nem is volt dolga Hammond asztala körül, Lenyalthajú már legalább harmadszor téblábolt arra, hogy megnézze, mit ügyködik a férfi olyan elmélyülten.  Nem csak a kíváncsiság, hanem az étterem tulajdonában tett esetleges kár is hajtotta, de akárhányszor rápillantott, csak nehezen kivehető, koncentrikus körökből és félkörökből álló, félkész ábrát látott. Így nem jött rá, hogy Hammond vajon valamilyen absztrakt művészeti alkotást fabrikál vagy egyszerűen csak össze-vissza firkálgat. Néhány jegyzetszerű félmondat is feltűnt neki, de azokat már végképp nem tudta elolvasni.

Éppen újabb lopakodására készült, amikor nyílt az ajtó és egy vendég lépett az étterembe: középmagas volt, harminc körüli és elfehéredő ujjakkal mobilt szorongatott a markában. Gyorsan körbenézett, észrevette Lenyalthajút, aki kénytelen volt a kukucskálás helyett feléje venni az irányt.

– Mr. Hammond? – kérdezte Charlie röviden.

– Arra, Mr. Mitchell – vakkantotta a pincér röviden és az elmélyülten firkálgató Hammond felé mutatott.

Charlie az asztalhoz sétált és megállt Hammond felett, de a férfi észre sem vette. Charlie kérdőn a közelben ólálkodó Lenyalthajúra nézett, aki tanácstalanul felvonta a vállát.

Hammond gyors mozdulatokkal épp egy szöveget írt, majd miután végzett, hátradőlt és a befejezett alkotásnak kijáró, elégedett mosollyal mérte végig a művet. Mosolygott. És ekkor megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Gyors mozdulattal összegyűrte a szalvétát, az ölébe ejtette, majd felnézett.

– Áááá, Ön az Mr. Mitchell – nyugtázta megkönnyebbülten. – Már azt hittem, valaki illetéktelen próbálja kifürkészni a mi kis titkunkat.

Hammond felemelkedett, kezet fogtak, majd hellyel kínálta Charlie-t.

– Csak Charlie – mondta, miközben helyet foglalt. – Elnézést a késésért, üzleti ügyem volt. Jól lenne egy kicsit többet megtudnom a mi kis „titkunkról”.

– Biztosíthatom, Charlie, hogy a találkozónk után más üzleti ügy már nem is fogja érdekelni. Csakis az én javaslatom.

– Kíváncsivá tesz a magabiztossága.

Lenyalthajú már ott is állt az asztal mellett két étlappal a hóna alatt.

– Valamilyen könnyű húsételt kérek. Egy kis borral – mondta Charlie. – Magára bízom.

– Csak pirítós, dzsemmel – adta le a rendelését Hammond röviden.

Lenyalthajú el, Hammond cinkos mosollyal nézett Charlie-ra.

– Nem korai ilyenkor borral kezdeni?

– Tudja sokszor teljesen összemosódnak a napszakok. Mindegy, hogy éjszaka van-e vagy nappal, sötétség vagy világos. Egyre megy. A mai is pont ilyen…

– Az üzleti ügyek… gondolom.

– Olyanok is… – mondta Charlie hamiskás mosollyal. – De nemsokára jön a pihenés, lazítás: két nap múlva egyhónapos vakációra indulok a Karib-tengerre. Úgyhogy, lássunk is hozzá a megbeszéléshez. A telefonban említette, hogy nagyon sürgős az ügy. Valamilyen műtárgyról lenne szó?

Hammond már éppen nyitotta volna a száját, hogy belekezdjen hatásosra tervezett mondandójába, amikor Lenyalthajú ismét megjelent. Mialatt szervírozta az ételeket, mindkét vendég szótlan maradt, majd amikor végzett, biccentéssel és egy halk „jó étvágyat”-tal távozott. Charlie kényelmesen hozzákezdett az étkezéshez, Hammond azonban nem nyúlt a reggelijéhez. Csak belekortyolt a gyümölcslevébe.

– Kezdje csak, nyugodtan – biztatta Charlie két falat között, majd kortyolt a borából. Hmm, gondolta, ha másért nem, ezért a vörösért érdemes volt beülni.

Hammond nagy levegőt vett és belekezdett a mondandójába:

– Szóval, a mi közös ügyünk… Rengeteg iratom van, Charlie, ami hosszú évek kemény kutatómunkájával gyűlt össze. A történelem legkülönbözőbb korait jártam végig, hogy végre befejezhessem azt a hosszú utat, amit még annak idején egykori kollégámmal, Al Wymannel kezdtünk el, akivel azóta már sajnos nem dolgozom együtt…

Hammond beszéd közben még csak a pirítósához sem nyúlt, ezalatt Charlie folyamatosan, jóízűen falatozott. Érezte, ahogy minden egyes, finom húsfalat után az esti buli utolsó maradéka is kiürül az agyából, felszívódik valahol az ex-jócsajok, a nagy piálások és az őrült balhék emlékképei között. Bár nem mutatta, de kezdte egyre unni a dagályos, számára nem sokat mondó monológot. Végül kibökte:

– Nos, mire is gondol pontosan, Mr. Hammond?

Hammond kissé meghökkent a közbevetésen.

– Hogy… hogy mire is? Egy igen jelentős régészeti, történelmi leletre. Egy nagyszerű felfedezésre.

Charlie félbehagyta az evést, a villa és a kés hangosan csörrent a tányéron.

– Még pontosabban, Mr. Hammond? – mondta, miután lenyelte a falatot. – Tudja, nagyon sokszor kerestek már meg azzal, hogy vegyem meg ezt, adjam el azt. A nagy részük tévedés volt… Vagy átverés.

Újra enni kezdett.

– Ez, Charlie… egyik kategóriába sem tartozik.

– Ilyet is hallottam már.

Charlie ivott egy korty bort, a zsebéből feltűnés nélkül előhúzta a mobilját és ránézett. Hiába volt óvatos, Hammond nem tudta nem észrevenni a mozdulatot.

– Még egyszer biztosíthatom, Mr. Mitchell – kezdte izgatottan, felháborodott hangon –, az én felfedezésem valóban történelmi fordulópontot jelenthet…

Nagy szavak – gondolta Charlie, de nem mondta ki.

– …ha valóban sikerül bizonyítékokkal együtt a nagyvilág elé tárni, az akár gyökeresen meg is változtathatja az emberi történelemről, a civilizációk hajnaláról és felemelkedésükről szóló korábbi elméleteket. Eddig már több kutatót, kereskedőt is megkerestem és az Ön apja, Charlie…

Az evőeszközök újra megcsörrentek a tányéron.

– Ez eddig így nagyon homályosan hangzik a számomra, Mr. Hammond – Charlie lassan tényleg kezdte elveszíteni a türelmét. – Másrészről: az apám hosszú évekkel ezelőtt meghalt.

– De egészen haláláig különböző történelmi kutatásokat támogatott és ő is dolgozott az ókort és az emberiség kialakulásának…

– Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy névtelenül, a háttérből pénzelt különböző, a számára fontosnak tartott projekteket és sosem került a címlapra. Mint valami történész Bruce Wayne, aki egy harci maszk mögé bújva próbál igazságot szolgáltatni. Legalábbis azt az igazságot, amit ő annak gondol. Tiszteltem és felnéztem rá, de nem mindenben értettem és értek vele egyet. De egyben biztosan: én sem vágyom semmiféle hírnévre…

– Mindezt én is tudom, Charlie – vágott közbe Hammond –, de én nem a médiáról és nem hírnévről beszélek.

– …sem pedig arra – folytatta Charlie rezzenéstelenül –, hogy mások az én hátamon felkapaszkodva szerezzenek hírnevet.

Charlie megint a mobiljára, majd Sophie telefonszámára sandított.

Hammond nem hagyta magát.

– …nem a hírnévről …nem a pénzről beszélek, nem a hatalomról vagy bármiről, amit ezekhez tud kapcsolni. Amiről beszélni szeretnék, az az emberi történelem egyik legfontosabb eseménye. Egy olyan felfedezés, ami alapjaiban változtathatja meg az eredetről, a létezésről vallott eddigi nézeteinket – Hammond elgondolkozott egy pár másodpercig. – Megsokasult az ember gonoszsága a földön – mondta csak úgy magának. – Súlyos időket élünk és meg kell mondanom, valójában én sem tudom száz százalékosan, hogy igazából mi után is kutatok…

Na szép! Charlie újra enni kezdett.

– Egy hatalmas történelmi dombormű aprócska darabjait rakom most össze – folytatta átszellemülten Hammond és észre sem vette, ahogy Charlie, talán a körettől, de elfintorodik –, amiket összeillesztve végül a világ elé tárhatom az elméletemet. Nagy vonalakban tudom csak felvázolni a kutatásom témáját és folyamatát, mert még magam sem látom át teljesen az egészet. Ennek ellenére már most biztos vagyok benne, hogy lélegzetelállító dologról van szó. Minden, amit meg szeretnék osztani Önnel, itt található a táskámban, a magammal hozott iratokban…

Hammond lehajolt a táskájáért és hogy ne ejtse le, az ölében tartott, összerajzolt szalvétát az asztalra dobta. Az önkéntelen mozdulatra Charlie is felfigyelt és mire Hammond újra kiegyenesedett, már a kezében fogta a szalvétát.

– Az… az csak egy jegyzetszerűség… – mondta Hammond, mintha magyarázkodnia kellene. – Amíg várakoztam, addig firkáltam a szalvétára, mert minden szabad percemet a kutatásaimnak szentelek.

Charlie széthajtotta a textilt. A szalvéta közepén, a nagy, koncentrikus körökből álló ábra uralta. A körök itt-ott megszakadtak és sugárirányú, rövid vonalak kötötték össze őket, mintha csak egy kör alakú labirintust látna az ember. Mellette néhány, kézzel írt, olvashatatlan megjegyzés és pár kisebb grafika volt látható.

– Érdekes… mondjuk – fejezte be Charlie a vizsgálódást.

Hammond mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.

– Szóval… Gondolja el, Charlie: a tudomására jut, hogy létezik egy eddig nem ismert, egyetlen tankönyvben, történelemkönyvben, tudományos folyóiratban, régi krónikában sem említett ősi fegyver.

– Jó. Elképzelem. Mi lenne az? Egy varázserővel működő ókori ágyú vagy valami hasonló?

– Egy kard! – mondta Hammond olyan átéléssel, mintha valami világmegváltó felfedezést jelentett volna be. – Mégpedig egy olyan kard, ami egy legendás, titokzatos földrészről származik. Egy szigetről, aminek a neve… Atlantisz!

Charlie hangja szárazon ropogott, miközben megfordította a szalvétát és megnézte a hátoldalát. Üres volt.

– Mi, ugye, most csak egy elméletről beszélünk…?

– Az igaz, hogy Atlantisz létezését a mai napig sem sikerült megerősíteni… – Hammond figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját – …de megcáfolni sem.

Charlie nagyot sóhajtva Hammondra nézett.

– Tudja, amiről nincsen látható, kézzelfogható bizonyíték, az számomra nem is létezik.  Én nem hiszek a hitben, Mr. Hammond!

Épp Lenyalthajú haladt el mellettük, hogy szervírozó kocsin valamilyen, nyílt lángon fövő ételt toljon a mellettük álló asztalhoz. Charlie csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt, hogy figyelmetlenségében a textilszalvétát kiejtse a kezéből. Reflexszerűen utána kapott, de az anyag kecsesen aláhullva eltűnt az asztal alatt.

– Hoppsza – mondta Charlie és lehajolt.

– Szóval, kedves Charlie – folytatta Hammond lendületesen –, arra kérem, nézze meg az összegyűjtött kutatási anyagot, hogy a jövőben…

Charlie az asztal alól beszélt, de még így is belefojtotta a szót a tudósba.

– Nézze, Mr. Hammond, most egy nagyon hosszú és nagyon nyugis pihenés vár rám és amit eddig elmondott, az alapján úgy gondolom – szünetet tartott, mivel sikerült felvennie a szalvétát és visszaülnie az asztalhoz –, hogy nem én vagyok a maga embere.

Hammond keze megállt a levegőben, miközben precíz gondossággal a papírjait rakosgatta az asztalra.

– Már csak az van hátra, hogy összegezzem az eddigi adatokat és… – kezdte lendületesen, de tekintete elárulta: ez önkéntelen rutin nála, nem ez az első alkalom, hogy visszautasították.

– Én régiségekkel foglalkozom, nem kutatásokkal… – vágott közbe Charlie.

– …egy-két hetes feldolgozás után a kezünkben lehet a megoldás…

– …nem kutatások pénzelésével, mint az apám, nem is különböző elméletek gyártásával, tehát azt kell, hogy mondjam…

Hammond nem hagyta magát, de Charlie látta, hogy a férfi arckifejezése a halvány remény és a lemondó kétségbeesés között hullámzik.

– Mr. Mitchell – folytatta határozott hangon, mintha nem csak a kutatása, de az élete is múlna az elkövetkező mondaton –, tudomásom van arról, hogy létezik összefüggés az atlantiszi kard és az apja hagyatékának egy darabja között…

Minden szinte pillanatok alatt játszódott le!

Charlie rövidre akarta zárni a találkozót és éppen egy frappáns visszavágáson agyalt, amikor két halk, üvegkoppanás-szerű hang fojtotta belé a szót. De nem csak ő némult el! Hammond éppen a mondata közepén járt, amikor váratlanul elkerekedett a szeme, a száját kinyitotta, de szólni már nem tudott. Charlie a koppanásokon gondolkozva meredten nézte a tudóst: elsőre úgy tűnt számára, az a megfelelő szavakat keresi a vita folytatáshoz. Ekkor egy újabb koppanás hallatszott halkan, majd a mögöttük álló Lenyalthajú kezében felrobbant a nyitásra előkészített borospalack és a szertefröccsenő nedű, az apró üvegszilánkok beterítették a pincért és Charlie-t is.

Hammond a negyedik koppanás után sem volt képes megszólalni. Borral eláztatva, összekarcolt arccal Charlie döbbenten vette észre, hogy a férfi ingén gyorsan növekvő, vörös folt jelenik meg, majd Hammond meginog és immár végérvényesen szótlanul az asztalra hanyatlik.

Miközben a döbbenet és a félelem az étteremben lévőket szoborrá dermesztette, Charlie, mintha csak lassított filmben érezné magát, lassan kifelé, az utcafront felé fordult. A nagy üvegtáblát elcsúfító négy, szabályos kör alakú lyukon keresztül megpillantotta, az úttesten álló, elsötétített mikrobuszt. Épp újabb, hasonló jármű érkezett mellé füstölögve csikorgó gumikkal. Az ajtaja kivágódott és nagydarab, szőke férfi ugrott ki belőle kezében hangtompítóval felszerelt, modern, belga gyártmányú FN P-90-es géppisztolyt markolva.

Valahonnan hátulról, az étterem konyhája felől tenyérrel elfojtott női sikoly hallatszott, de a felcsattanó, vad lövéssorozat beléfojtotta a tulajdonosába a szót, akárki is volt az.

– A picsába! – kiáltotta Charlie és a földre vetette magát.     

Már nem láthatta, ahogy a gépfegyversorozat darabokra szaggatja az üvegtáblát, sem azt, ahogy a pincérek és vendégek rémülten ugranak szerteszét biztonságosnak vélt asztalok, székek fedezéke mögé bújva. Charlie estében magával rántotta a terítéket, sőt Hammond holttestét is. A test olyan szerencsétlenül zuhant le, hogy maga alá temette Charlie-t, lehetetlenné téve a további menekülését.

A szőke férfihoz közben két másik, hasonlóan felfegyverzett, eltökélt arccal közelítő társa is csatlakozott. Hármasban zúdítottak össztüzet az étteremre. A bent lévők kúszva menekültek és ahogy Charlie is próbált a szerencsétlen Hammond hullájától megszabadulni, tekintete találkozott az egyik szék mögött remegve gubbasztó Lenyalthajú „énistenbizonynemtettemsemmit!” – pillantásával. Aztán Lenyalthajú helyét hirtelen hatalmas lángtenger vette át, ahogy az egyik lövedék eltalálta a szervírkocsin álló kis gázpalackot. A tűz egy pillanat alatt tovább terjedt: végigszaladt az asztalon, lefutott a puha szőnyegpadlóra, belenyalt Sophie árverési katalógusra firkantott telefonszámába, Hammond szerteszét hullott jegyzeteibe, a táskájába és magába Hammondba is. De nem csak a halottba: a sebesen rohanó lángok elérték Charlie-t is, aki kétségbeesettebben próbált szabadulni a ránehezedő holttest egyre halálosabb csapdájából.

Annál is inkább, mivel a teljes káosz közepette a támadók még mindig közeledtek és folyamatosan tüzelő fegyvereikből csak nem akart kifogyni a lőszer. Lenyalthajú már nem volt sehol, amikor Charlie segítség után kutatva körbenézett. A lángok elérték a függönyöket és többszörösükre duzzadva dübörögve-üvöltve csaptak fel egészen a mennyezetig.

A nagydarab szőke már éppen lépett volna be a kitört üvegtáblán, amikor a tűz és a hatalmas hő visszavetette.  Mindent elfedő füst kezdett kifelé terjengeni.

Ezalatt apró, de gyorsan növekedő lángnyelvek kúsztak végig Charlie zakóujján a végső kétségbeesésbe kergetve a régiségkereskedőt. Charlie nagyot üvöltött, utolsó erejével lelökte magáról Hammond testét, lecibálta a zakóját és a vaktában érkező lövésekkel nem törődve kúszni kezdett a konyha vélt irányába. Ha oda eljut, gondolta, akkor a klasszikus hátsóajtós szökés megvalósításában – talán egy kiabáló és emberaprító bárddal hadonászó kínai séfet leszámítva – semmi sem állhat majd az útjába. Elért a konyha lengőajtajához! Gyorsan bekúszott, miközben néhány lövés lyuggatta át a fényesre törölt alumíniumot. A kis üvegablakok egyikén át félve visszanézett: a vastag füstgomolyon keresztül látta, ahogy a támadókat visszaszorítja a tűz – de szőke és haverjai még így sem tágítottak. Egy, az ajtón átsüvítő és az edények között csörömpölve pattogó lövedék ismét felgyorsította Charlie-t: feltépett egy ajtót, majd beugrott, bevágta maga mögött, aztán egy pillanat múlva mérgesen szitkozódva ismét megjelent a NŐI WC-felirat alatt. Tovább rohant.

Már nem láthatta, ahogy a támadók dühösen, vaktában még egy-egy sorozatot ellőnek az étterem belseje felé, aztán visszaülnek az autóikba és csikorgó gumikkal, vad tempóban elszáguldanak. A fél perces támadás véget ért!

A romokban-lángokban álló étteremben felszerelt tűzoltórendszer ezt a pillanatot választotta a felébredésre: először álmos, majd egyre erősödő sugarakban víz kezdett záporozni a mennyezeti csapokból.

Charlie átrohant a konyhán, de elesett egy nagy kondérban és a tartókról késeket, bárdokat lökött le. Egy pillanatra ismét úgy érezte, hogy lelassult az idő, ahogy a féltucatnyi csillogó acél mind körülötte hullott a földre. Ezt is megúszta! Felpattant. A tűzhelyek, polcok mögé bújt szakácsok között sehol sem látott dühös, üvöltöző ázsiait, így nagy bátran kirúgta a hátsó ajtót és kiugrott a szabadba.

Végre az utcán volt!

Nem lőttek rá, a tűz sem üldözte! Csak a nap vakította el, ahogy a kihalt mellékutca közepén állt, biztonságban.

Biztonságban? De mi van, ha a támadók a hátsó kijárathoz is küldenek embert?!

Pár másodperc múlva arra eszmélt, hogy úgy rohan, mint még soha: végig a kis utcán, jobbra be egy másikon, balra egy harmadikon! A tüdeje majd szétszakadt, az oldala szúrt, a lábai remegtek, csillagok kergetőztek a szemei előtt, mire kimerülten megállt. Lehajolt, a térdeire támaszkodott. Levegőhöz, pillanatnyi pihenéshez, egy hosszú élet reményéhez próbált jutni. Az arca vérzett, a ruhája koszosan, tépetten lógott rajta, a haja a jobb halántéka környékén megpörkölődött. A keze a dühtől és az élni akarástól mereven ökölbe szorult.

És csak ekkor tűnt fel neki! Ahogy elfehéredett ujjait lassan, egymás után szétnyitotta, ott hevert a tenyerén az összekoszolódott textilszalvéta és rajta Hammond utolsó, megmaradt anyaga: a kisebb körökkel és az azokat összekötő sugarakkal megrajzolt, titokzatos kör!

(folyt.)