Charlie és Al Wyman a tudós dolgozószobájában voltak: Wyman egy könyvekkel roskadásig zsúfolt használt polcnak dőlt, míg Charlie a tollakkal, papírokkal, egy ősöreg monitorral és kopott számítógép billentyűzettel díszített íróasztal lapján üldögélve. Az asztalon a Thermopülei- és a sztálingrádi csatát elemző, szétterített jegyzetek pihentek gyűrötten, firkálásokkal csúfítva.

Charlie pár perce fejezte be történetét, furcsa, tragikus véggel járó találkozását George Hammonddal, menekülését haza, majd a rövid otthoni kutatását, mialatt magyarázatot próbált találni az eseményekre, elmesélte, hogy végül valamilyen amerikai kormányügynökség emberei törtek rá, ami miatt lóhalálában kellett elmenekülnie nem csak New Yorkból, de az egész országból is.

Wyman végighallgatta, nem szólt bele, nem fűzött megjegyzést semmihez, csak hümmögött párszor és egyedül akkor tűnt nem is izgatottnak, inkább érdeklődőnek, amikor Charlie az internetes kutatás eredményeiről beszélt.

Wyman ellökte magát a könyvespolctól és sétálgatni kezdett. Háta mögött az ablaküvegen eső csorgott lefelé: tovább romlott az idő, tompa szürkeségbe burkolva az egész környéket és talán Londont is.

A tudós csak sétálgatott, látszólag céltalanul, gondolataiba merülve. Charlie nem bírta tovább és megtörte a csendet:

– Elképesztő mennyiségű kutatási anyaga van.

A sztorizás utáni néma csendben volt ideje körbenézni a dolgozószobában és az abból nyíló folyosón, de biztos volt benne, hogy a ház más helyein – még talán a fürdőszobában is – hasonló látványban gyönyörködhet a betoppanó vendég. Persze, ha a rossz hírek hozóit leszámítva bárki más is odáig jutna, hogy átlépje a Wyman-ház küszöbét!

A folyosón, a szobákban halomban, áttekinthetetlen összevisszaságban álltak a jegyzetek, az egymásra ömlesztett könyvek, rajzok, gyorsan papírra vetett ábrák és firkálmányok. Ahogy Charlie végigpillantott a dolgozószobában, a falon régi térképekre figyelt fel – több tucatnyit számolt meg belőlük, így a falra már nem kerülők többsége gondosan összetekerve, a sarokba állítva várta, hogy a történész valamelyik újabb anyagához elemzésnek vesse alá. Első pillantásra a kaotikus anyaghalmazból néhány, számára tudományosnak éppen nem mondható adatot látott Charlie arra vonatkozóan, hogy a Föld nem több milliárd, hanem a Biblia leírását alapul véve csak hatezer éves. Az egyik papírhalom tetején néhány rajz feküdt, amin a Latin-Amerikában legendássá vált vérszívó lényt, a chupacabrát ismerte fel, más fényképek további rejtélyes állatokat, titokzatos tárgyakat és építményeket ábrázoltak. De látott anyagokat az időszámítás előtti első évezredben Nigéria északi részén létezett Nok-kultúráról, a jórészt halmokból, sáncokból álló, a mai St. Louis közelében lévő ősi városról, Cahokiáról, az izraeli Gilgal Refaim hatalmas kőköreiről, de hevertek ott leírások, elemzések az északi-tengeren évezredekkel ezelőtt elsüllyedt földről, Doggerlandről és a libanoni Baalbek gigantikus romjairól is.

Wyman hirtelen visszatért a valóságba, befejezte a sétálgatást és megállt Charlie előtt. Kissé szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel, mintha csak a saját kis világába betolakodót próbálta volna figyelmeztetni bűnös tettére.

–  A nagy részére már nincsen szükségem, de nem akartam kidobni őket – hangja inkább hallatszott szomorúnak, mint fenyegetőnek. – Egy letűnt kutatói kor poros maradványai… Talán George tudott volna kezdeni velük valamit.

Újra elgondolkozva nézett maga elé. Charlie az íróasztalon szétterítve régi, megfakult rajzokat, jegyzeteket, modern, de fakó színükből, pontatlan élességükből láthatóan évtizedekkel korábbi fotókat vett észre. Mind egy ásatást, összedőlt, több helyen megégett, füstcsíkos falakat mutattak.

– Ha jól látom, Jerikóval foglalkozik éppen. „És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése…” – próbálta megragadni a pillanatot Charlie, nehogy Wyman figyelme ismét elkalandozzon a problémáról és annak lehetséges megoldásáról.

– Látom, járt vasárnapi iskolába – válaszolt a történész; hangja most cinikusan csengett.

– Apám erőltette még gyerekkoromban – válaszolta Charlie olyan hangsúllyal, mintha szégyellné a dolgot.

– Én nem a Szentlélek pusztítását látom benne – folytatta Wyman. – A város romba dőlésének fizikai okait kutatom. Rézfanfárokkal nem lehet falakat dönteni.

– Úgy tudtam, Önök bibliai oldalról közelítették meg a kutatott eseményeket – próbálkozott Charlie a tudós védőpajzsa mögé jutással.

Wyman mintha engedett volna görcsös távolságtartásából.

– Csak George foglalkozott ezekkel a vallási legendákkal, én nem.  Már régóta külön utakon járunk… jártunk. Néha összefutottunk konferenciákon, de mindig megtartottuk a három lépés távolságot, sosem jutottunk túl az udvarias szófordulatokon. Hogy haladsz, mik az új terveid, ó, valóban, erre az összefüggésre nem is gondoltam – ilyenek. Elvétve küldött egy-egy e-mailt is, pár szóban informált, hogy hol jár a kutatásaiban – Wyman a Jerikóval kapcsolatos anyagait kezdte el pakolászni az asztalon. – Egyébként hogyan akadt össze George-dzsal? Egyetlen konferenciáról sem emlékszem magára.

– Nem történész vagyok, hanem régiségkereskedő. Hammond talált rám és keresett meg. Úgy gondolta, majd finanszírozom a kutatásait.

– Naiv idealista – mondta Wyman és egy papír irattartóba rakta a jerikói anyagot, majd az egészet az asztal telezsúfolt fiókjába préselte. – Homályos, nehezen alátámasztott teóriák nem nyitják meg a bankszámlákat. Szponzori pénzek nélkül pedig marad a hagyományos történelmi kutatás: nagy, világraszóló expedíciók helyett könyvtárak és irattárak.

Charlie lehajolt és az asztal mellé tett zsákjából kivette az étteremből elhozott textilszalvétát.

– Ez is a hagyományos kutatások közé tartozhat?

A tudós érdeklődve nyúlt érte.

– Közvetlenül a lelövése előtt adta nekem – folytatta Charlie. – Én nem sokra jutottam vele.

Wyman széthajtotta a koszos textíliát és tanulmányozni kezdte Hammond rajzát. Nem szólt egy szót sem, csak nézte. Nézte.

Nézte.

És nézte.

Charlie figyelte a tudóst, de az még mindig dermedten, mozdulatlanul maradt. Aztán lassan, nagyon lassan lehunyta a szemét.

És még mindig nem mozdult!

Charlie most már kezdett egy kicsit aggódni, nem ez volt az egyetlen furcsa eset, amit végig kellett élnie az elmúlt bő egy napban. Megbökte a tudós vállát.

– Mr. Wyman, minden okés? – kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában.

A történész hirtelen kinyitotta a szemét. Bizonytalanul forgatta a szalvétát a kezei közt, majd végül az asztalra tette.

– Narkolepszia – mondta teljesen szenvtelenül. – Ritkán, szokatlan izgalmi állapotban lép fel. Ha jól gondolom, ez a szalvéta volt George kutatásának a tárgya. Igaz?

– Nem. Ez csak egy firkálmány, amit ott, az étteremben dobott össze gyorsan. De számtalan más dologról is beszélt, többnyire össze-vissza csapongott és…

Míg Charlie magyarázott, a történész agya egyfolytában járt, mintha még mindig a rajzot bújná.

– A Sziget… – mintha egy misztikus ködbe burkolózó területre tévedt volna. – George a Sziget nyomában járt… A Biblia mellett volt egy másik mániája is. Minden egyes apró kutatási adatban, jelben azt látta, minden jelentősebb történelmi eseményt megpróbált a Szigettel kapcsolatba hozni.

– Milyen szigettel? – kérdezte Charlie, de nem kapott választ.

– Én pedig már belefáradtam ebbe – folytatta Wyman és felmutatta Charlie-nak a szalvétát. – Látja, a külső kör a sziget formáját jelzi, a kisebb, belső, koncentrikus körök a csatornák, ezek a sugárirányú vonalak az összekötő csatornák, a vízi utak, illetve az azok felett ívelő hidak. Szóval… George még mindig nem adta fel a – varázslásszerű mozdulatot tett –, hmm… légből kapott elméleteit és még mindig egy legenda nyomában járt.

Charlie Wyman elé állt, a karjait összefonta maga előtt, kezdett türelmetlen lenni.

– Oké, de milyen sziget? Milyen legenda után járt a barátja?

– Atlantisz. Atlantisz titkát kutatta – a tudós hangjában nyoma sem volt a sejtelmességnek, egy sokszor hallott, unásig tapasztalt tényt közölt. – A misztikus, kultikus legenda, ami évezredek óta izgatja az emberiség fantáziáját.  És a leginkább lerágott történelmi csont, a legunalmasabb, legtöbbet felhozott történelmi téma. Már ha tényleg történelminek lehet nevezni és nem mesebelinek.

– De egy mítosz miatt ki ölte volna meg?

Wyman kinézett az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, több helyen a víz lassan átszivárgott az ablakkeret kiszáradt fájának résein és apró tócsában gyűlt a belső párkányon.

– Nem tudom. Fogalmam sincs, meddig juthatott a kutatásaiban. Talán tényleg talált valamit, egy nyomot, egy tárgyat, egy apró jelet, egy dolgot, amin el tudott indulni, egy dolgot, amire másnak fájt a foga. Aztán… bumm-bumm…

Az esővíz halk kopogással csepegni kezdett a parkettára. Egyikőjük sem figyelt fel rá.

– Igen. Valami fegyvert emlegetett. Egy kardot… – szólt Charlie elgondolkozva egy idő után. – …igen, valami kardot… egy atlantiszi kardot, vagy hasonlót, ha jól emlékszem.

– AZ atlantiszi kardot? – kapta fel a fejét hirtelen Wyman.

– Al, mit keres? – kérdezte Charlie, mert a tudós a halomban álló könyvek között kezdett kotorászni.

Ide-oda pakolászta a torony tetején álló kisebbeket, néhány kevésbé értékeset egyszerűen félrelökött, majd egy nagyméretű, kopott, bőrkötéses könyvet vett elő. Gyorsan lapozgatni kezdett benne és nemsokára úgy tűnt, meg is találta, amit keresett.

A megsárgult papírt teljes egészében kitöltötte egy kerek formájú, díszes görög harci pajzs tusrajza. A pajzs közepén pedig egy újabb, kör formájú alakzat szolgált díszítésként. Charlie görög nyelvtudása nem lépett túl az ouzo, a feta és a tzatziki hármasán, de még így is sejtette, hogy a pajzs alatt, mellett olvasható felirat a annak eredetét írta le.

Felvette az asztalról a szalvétát és összevetette a képpel. Meglepően hasonlóknak tűntek!

Wyman bólogatott.

– Igen, igen – mosolygott. – Látja? Ez a kép egy vélhetően, Atlantiszról származó pajzsot ábrázol. A szöveg egy ősi legendára utal, miszerint a kulturális és gazdasági, katonai értelemben is nagyhatalomnak számító Atlantiszról a régmúltban számos lakót elűztek – mondta, miközben bele-belelapozott a könyvbe és mondandóját más régi ábrákkal, váza rajzokkal is alátámasztotta. – Hogy miért? Politikai szándékból, féltékenységből, más egyéb miatt? Nem tudni. Mivel az atlantisziak igen jól képzett harcosok is voltak, számos csatát megvívtak a vándorlásaik során. Félték az erejüket, rettegték a hatalmukat a népek. A leírás szerint Krisztus előtt kábé 1500 körül egy mükénéi falu közelében elsüllyedt a flottájuk egy hajója. A helyiek nem találtak holttesteket, csupán néhány fadarabot. De ennél sokkal érdekesebb volt, hogy a halászok még napokkal később is számos, különleges kinézetű, számukra ismeretlen pajzsot, sisakot, kardot és más egyéb tárgyi eszközre bukkantak a hálóikba gabalyodva. Ezeket harcosoknak adták el vagy későbbi csatákban elhasználták, esetleg beolvasztották őket, hogy más formában lássák hasznukat. Vagy egyszerűen csak elvesztek az elkövetkező évszázadok alatt. Állítólag csupán néhány darab maradt meg belőlük, de azok helyét senki sem ismeri már. Ez a legenda. Aztán hogy mik a tudományos tények?

Wyman vállat vont.

– Ki tudja?

Charlie már máshol járt.

– Ha Hammond tényleg valaminek a nyomára bukkant – kezdte –, az azt jelentheti, hogy…

Wyman nem hagyta befejeznie. Csaknem elfeledett érzés villanyozta fel az agyát és rántotta görcsbe a gyomrát!

– …az atlantiszi fegyverek közül akadhatott valamire. Egy pajzsra, kardra, sisakra, vértre…

A felfedezés izgalma átjárta a történész zsigereit!

– És ez nem csupán mondjuk dollármilliókat jelenthet – vágott közbe Charlie –, de azt is, hogy… nem másra talált tárgyi bizonyítékot, mint…

Tudományos vagy anyagi vágytól hajtva szinte egyszerre mondták ki:

– …Atlantisz létezésére!

(folyt.)