Halk motoszkálás hallatszott a vaksötétben. Valaki nagyot nyögött. Szövet surrogott szöveten, majd halvány fény gyúlt, pár pillanatig kékre festette a folyosót.

– A francba – háborgott egy mély hang, ahogy ismét sötétbe borult minden.

Újra felvillant a fény és megvilágította a férfit, aki még mindig magában morgolódott. Giddon volt az. Hason feküdt a szűk járatban, majd újra megnyomta a mobil egyik gombját. Aztán újra és a mozdulatot ismételgetve, kúszva elindult a fél perccel korábban még az orra előtt haladó Charlie nyomában.

Nem sokat kellett másznia, keserves húsz méter megtétele után szinte beleütközött az előtte guggoló Charlie-ba.

– Van egy aprócska probléma – fordult hátra Charlie, miközben lámpájával pár méterrel maga elé világított. – Itt a folyosó vége.

A járat előttük lévő szakasza már folyamatosan magasodott, de a fény leomlott, a továbbjutást szinte teljesen elzáró kövekre vetült. A mennyezet szakadhatott be, amit a fentről lelógó gyökerek kusza dzsungele is megerősített.

– Basszus, mászhatunk vissza? – mérgelődött Giddon, amit Charlie egy dühös, messzire visszhangzó apicsábá!-val toldott meg.

Charlie félrehúzódott. Giddon négykézlábra ereszkedett és közelebb mászott az omladékhoz. Megvizsgálta a köveket, a társától elvett lámpával közelről megvilágította az akadályt, majd hátrafordult:

– Azért még ne adjuk fel, fiam! Van itt egy kis fénysugár…

Erejét összeszedve nagyot taposott a legnagyobb kőbe. Az apró kavicslavinákat elindítva egy kicsit megmozdult. Giddon újra rúgott, majd újra és a kőtömb engedett: dübörögve tűnt el a szemük elől számtalan másik követ és a leomlott földet is maga után rántva. Szabad volt az út!

De ahogy a lámpa bevilágította az előttük tátongó sötétséget, mindkettőjük fejében az járt, hogy most vajon hova lyukadhatnak majd ki. Csak egy megoldás volt arra, hogy ezt kiderítsék…

Ahogy átmásztak a törmelékhalom maradékán nagyméretű kövekből épült, teljesen dísztelen folyosón találták magukat. Végre kiegyenesedhettek. Giddon lámpája rövid csapkodás után újra bekapcsolt, így mindkét irányba bevilágíthatták az utat.

– Melyik legyen: az ismeretlen vagy a sosem látott? – kérdezte az ügynök.

Charlie a zsákjából kis flakon ásványvizet vett elő. Letekerte a kupakot, majd az üveg felét a kőre öntötte. Csendben, szótlanul álltak pár másodpercig – egészen addig, amíg a víz keskeny patakokban csordogálva el nem indult.

– A lefelé vezető út – szólt Charlie és elindult a víz nyomában.

– Tudja, sosem értettem azokat, akik mindenféle dolgokat gyűjtenek – mondta Giddon, miután utolérte. – Sőt, még az életüket is képesek kockáztatni azért a valamiért. Bár úgy érzem, ennek a Theomack fickónak a részéről ez már nem valami gyűjteményről szól…

Charlie megtorpant és felemelte a kezét:

– Várjon, hallgassa!

Valahonnan halk moraj hallatszott, majd ahogy lépésről-lépésre haladtak előre, egyre erősebbé vált. Néhány szűk oldalfolyosó előtt haladtak el, be-bevilágítottak az összesbe, de mind üres volt. Még csak port vagy kőtörmeléket sem láttak bennük: a hosszú, bezártságban töltött évezredek alatt semmi nem változott odabent.

Aztán a következő sarkon befordulva meglátták a morajlás forrását: az erősen lefelé lejtő, szűk folyosón az útjukat keresztezve bővizű patak vize zúdult lefelé. A víz már kikoptatta a követ, amin földalatti élet első látható jele, zöld moha terjeszkedett mindenfelé.

– Áttört valahol fent és beszivárgott a kövek között – mondta Charlie, miközben megközelítette a mini áradatot. – Kíváncsi vagyok, hol gyűlik össze. Valahol egy medencében vagy elfolyik egy barlangba?

Charlie átlépett a patakon és abban a pillanatban meg is csúszott. Ijedten próbált megkapaszkodni, de Giddon gyorsan elkapta, nehogy a víz lesodorja a sötét semmibe.

– Be ne essen! Az Isten se szedi ki onnan – kiáltott rá Giddon.

Egymást segítve átléptek a rohanó patakon és továbbhaladtak a folyosón. A lámpák fénye mögött először halk morajjá szelídült a víz rohanása, majd szép lassan ismét teljes csend vette körül őket.

Jóval távolabb, egy másik folyosón, erős lámpák fényében haladt előre a Maxim irányította, felfegyverzett csapat.

– Miféle régi-új fajról beszélt az előbb? Még odakint – fordult Maximhoz Al váratlanul. – Dínókat akar klónozni vagy micsoda?

Maxim egy pillanatra meglepődött, hirtelen nem is tudta, mire céloz Wyman. A tudós eddig elég szótlan volt, nem úgy tűnt, mint aki túlságosan közlékeny lenne. Úgy tűnt, a tudományos kíváncsisága legyőzte az ellenszenvét.

– Ha léteztek is valaha, az Újszövetség óta már nem születhettek nefilimek! – válaszolta meg a kérdést Scarlett; ő sem tudta kivonni magát a felfedezés izgalma alól.

Maxim elmosolyodott:

– Egészen a végső időkig! Látom, maga látja a lényeget. Zsidókhoz írt levél 13:2.

– „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert…” – kezdte idézni Scarlett.

– „…ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” – fejezte be Maxim. – Ez ma is érvényes, hisz még mindig köztünk járnak.

– És úgy értsük, maga kapcsolatban áll velük? – kérdezte ismét Al.

– Olyan dolgokról tudnék mesélni, aminek a mai emberi tudomány még csak a közelében sem jár. Gondolják meg, maguknak adhatom a tudás hatalmát és dicsőségét, csak nekem kell dolgozniuk.

– Sablon süketelés. Túl sokat nézte Az ördög ügyvédjét – vágta rá Scarlett.

Maxim most már csak mosolygott a másik kettőn: mulattatta Scarlett és Al szóháborúja. Tudta, hogy most már fizikailag úgyis tehetetlenek ellene – és nemsokára a szavaikkal sem küzdhetnek, bármit is szeretnének elérni, mert hamarosan beteljesedik a sorsuk. Ahogy az egész emberiségé is…

A folyosó kiszélesedett és akár három-négy ember is kényelmesen elférhetett egymás mellett. Pár méter után a fények most először a kőfalon kívül valami másra is rávetültek.

Egy alak hevert a kövön. Az egykori harcos a falnak dőlve ült. Jobb kezében lándzsa, a másikban kard, repedt, behorpadt pajzsa mellette, a hideg kőre dobva.

– Mintha egy spártai harcos lenne – állt meg Al Scarlett mellett. – De mégsem teljesen ugyanolyan a pajzsa, a sisakja, a mellvér…

Nem tudta folytatni, mert Grigorii hátulról megtaszította.

– Hé! – kiáltott Scarlett az oroszra, de az puszta kérdő tekintetével a lányba fojtotta a szót.

Scarlett segített Alnek talpra állni, Hrotti hátra sem fordult, a csoport nem állt meg.

– Hogyan kerül ide egy ókori görög katona? – kérdezte Scarlett.

A harcos maradványa pár pillanat múlva a hátuk mögötti homályba veszett és a folyosón újra a halál sötétsége vette át hatalmat.

Charlie és Giddon lassan haladtak előre. A kúszás, a négykézláb mászás és a folyosó zárt, állott levegője kezdte kiszívni az erejüket. Izzadság folyt laz arcukon és a porral, földdel keveredve vékony, ragacsos masszaként tapadt a bőrükre.

Charlie letörölte a szemét bántó verejtéket és egy pillanatra megállt. Ekkor vette észre, hogy az egyszínű kőfalon jó állapotban fennmaradt, színes festmények tűntek fel. Az egyik képen hatalmas angyalalakok különböző tárgyakat adtak át az előttük térdelő, magas, lenszőke, fehér ruhás férfiaknak. A következőn a kör alakú, vízi utakkal szabdalt hatalmas város építését látták: apró emberek, rabszolgák hosszú csatornákat ástak, hatalmas épületeket, palotákat építettek, miközben számtalan, áruval telepakolt vagy szőke hajú, fehér ruhás lakókat szállító hajó ért partot a sziget kikötőjében. A harmadik festmény a benépesült, virágzó Atlantiszt ábrázolta, ahol a magas szőkék ezrei éltek nyugalomban és vélt biztonságban: vadásztak, lakomáztak, szeretkeztek, gyerekeket neveltek, miközben rabszolgák hada járta körül őket életük minden pillanatában.

– Ez Atlantisz története – mondta Charlie, ahogy a képeket bámulva lassan végigsétáltak a folyosón.

A legutolsóként következő festmény már egy új , az atlantisziak számára a végítéletet jelentő eseményt ábrázolt. Magasan, a felhők felett dühös Isten-figura lebegett, ujja egyetlen mozdulatára hatalmas hullámok ostromolták a félig már víz alá süllyedt szigetet. Az atlantisziak többsége a tajtékzó vízben fuldoklott, hiábavalóan küzdött az életéért, csupán féltucatnyi hajó tudott elmenekülni a pusztulás elől. A vitorlások a felcsapó hullámokkal dacolva száguldottak új úticéljuk felé, a vezérhajó orrából pedig eltéveszthetetlen arany sisakjába és páncéljába öltözötten maga Atlantiszi Kard kémlelte az ismeretlen jövőt. Ez a jövő a következő festményen elérte a menekülőket: a hajók egy dühödt isteni viharban szétszóródtak és végül több földrészen, más-más tengerpartokon értek szárazföldet.

Charlie végighúzta az ujjait a falon. A festmény festékrétege itt már jóval vékonyabb volt, mint az elsőkön, sőt, a menekülők emberekkel való találkozását, majd a velük való összecsapást már csak nagy vonalakban rajzolta meg az alkotó. Itt a Kard, gigászi társai és emberi csatlósaik színtelen, gyors, kidolgozatlan vonalakkal felvitt figurákként álltak szemben a rájuk özönlő ellenséggel.

Úgy tűnt, hogy…

– Nem fejezték be a történetet – mondta Charlie hangját önkéntelenül is suttogóra fogva.

– Nincs itt valahol a festő hullája? – kérdezte Giddon szárazon és tovább indult.

Charlie még egy pillanatra visszanézett a befejezetlen falfestményre. Megpróbálta elképzelni a piramisban és a környékén megvívott elkeseredett küzdelmet, az atlantisziak végső pusztulását. Pár másodpercig még álldogált, majd Giddon után indult.

Lámpáik fénye utat vágott előttük a földalatti éjszakában, ám valami elkerülte a figyelmüket: az egyik oldalfolyosón öldöklő csatáról árulkodtak a pusztítás nyomai. A kemény kőpadlóból hatalmas, ember nagyságú kard állt ki, körülötte pedig páncélt, sisakot viselő csontvázak és fegyvereik hevertek a halál és káosz összevisszaságában.

Scarlett lehajolt, hogy megvizsgáljon egy kardot, amit egy régen meghalt harcos kezéből vett ki. Szinte térdig gázoltak az emberi csontok, a fegyverek és páncélok halmaiban. Maxim utasítására csatlósai ugyan megpróbáltak némi utat vágni az összecsapás maradványai között, de csak annyit tudtak tenni, hogy itt-ott halmokba tolták az ezeréves csontokat.

Scarlett a lámpafény elé emelte a kardot. Nem hasonlított a közelében fekvő, vasból készült xiphosz nevű görög hoplita fegyverekre, sem a piramisban tucatszám látott, kissé ívelt, szélesedő pengéjű spártai pengékre sem. Ez egy kánaáni eredetű sarlókard volt, amit anno az egyiptomiak khopesnek, az asszírok pedig szapparának neveztek. Scarlett már a hellén kardok miatt is csodálkozott, nem értette, hogyan kerülhettek a Balkánra, de ez az ötvenöt-hatvan centis, az elején egyenes, majd sarlószerűen visszahajló penge végképp elképesztette. Legalább kétezer évvel a görögöket megelőző időkből származott, jóval korábbról és teljesen más vidékről, mint a többi fegyver. Nem értette az egészet és úgy gondolta, hogy nehezen is fog magyarázatot találni a piramisban találtakra…

A tagbaszakadt Hrotti két marokra fogva, erőlködve emelt fel egy embermagasságú harci fejszét. Hiába próbálkozott, megforgatni már nem tudta. Grigorii hatalmas rézsisakot vett ki a halomból és a magasba tartotta: a feje akár négyszer-ötször is belefért volna a fejfedőbe! Mindketten kérdőn néztek Maximra.

– Igen, igen – bólogatott Maxim. – Az ősök miatt vagyunk most itt.

Al elmélyülten matatott a fegyverek között, észre sem vette, hogy Scarlett a khopesh-sel a kezében lépett közelebb Maximhoz. Azaz csak szeretett volna, mert egy géppisztolyos fickó azonnal az útját állta.

– Nyugi, nyugi – csitította a lány, miközben hagyta, hogy a kezéből kicsavarják a fegyvert. – Most még csak szócsatára készültem, de később…

Nem fejezhette be, mert az előttük húzódó folyosó sötétjéből Maxim egyik előreküldött embere érkezett vissza.

– Uram – kezdte a férfi –, megvizsgáltam a terepet és… van itt még valami ennél érdekesebb is!

Miközben az utat bevilágítva visszaindult, Maxim szó nélkül követte. A korábban mindig rezzenéstelen arc most már feszült izgalomról árulkodott.

A folyosó nemsokára véget ért és a sötét semmiben folytatódott. De csak látszólag! A kézilámpák kósza fényei csakhamar apró csóvákként vágtak utat az orruk előtt nyíló gigantikus csarnok sötétségébe.

Maxim kivette egyik zsoldosa kezéből a lámpát. Intett, mire Hrotti előrehozta Alt és Scarlett-et.

– Higgyék el, több tudást adhatok maguknak – fordult hozzájuk –, mint amennyit egész életükben meg tudnának szerezni. Jöjjenek!

Maxim lassan – mintha a sötétbe vezető minden egyes lépését ki szeretné élvezni – besétált a csarnokba. Al és Scarlett követték. Ahogy átléptek néhány holttesten, alakjuk lassan eltűnt a hátrébb várakozó fegyveresek elől. Aztán néhány fénycsóva irányult a hátukra, nehogy Maxim emberei szem elől tévesszék főnöküket és két foglyukat.

Maxim árnyéka több méteresre nyúlt a háta mögül érkező fényben. Kezében tartott lámpájával lassan pásztázott a talajon egészen addig, amíg egy, a padlóba vésett dombormű pereméhez nem ért. Megállt. Pár másodpercig csodálta a kör alakú alkotáson tekergő sárkányok, kígyók és más, de ismeretlen lények egymásba gabalyodó kavalkádját, aztán fellépett a domborműre.

Miközben Scarlett és Al beérték őt, Maxim szinte feszes katonai vigyázzban, lehunyt szemekkel – a lányt majdnem nevetésre ingerelve – állt a faragott szörnyeken. Aztán jobb lábát felemelte, majd erőteljesen rátaposott a dombormű közepéből kiálló, egyik sárkányfigura fejére! Egy röpke pillanatig semmi sem történt, aztán mintha csak ezeréves, gótikus Csipkerózsika álmukból ébredő rémségek lennének, mélyen dübörgő kövek csusszanása hallatszott. Úgy tűnt, valami ősrégi szerkezet indult be. Rejtett fényforrásokból halvány, majd lassacskán erősödő zöld fény gyulladt mindenhol és kezdte fokozatosan betölteni a csarnokot.

Csakúgy, mint a többiek, Al és mellette Scarlett is izgatottan várták, hogy az erősödő fényben milyen látvány tárul majd a szemük elé…

– Már semmin sem lepődöm meg – mondta Giddon a síri csendben.

Egymás mellett álltak. Útjukat egy összeroskadt, de legalább három és fél méteres, mumifikálódott test állta el. A zárt tér, a száraz, utánpótlás nélküli levegő többé-kevésbé megőrizte az óriás viselte ruhát, aminek szövetei alól itt-ott kilátszott a csontokra aszott bőr. A páncél és a pajzs szinte régi fényében csillogott a rávetülő fénykörben.

– Úgy tűnik, több lándzsaszúrással és kardcsapásokkal ölték meg – folytatta Giddon sorra mutogatva a számos, sokszor a csontokat is átvágó pengenyomokat. – Nem egykönnyen adta meg magát.

– Egy kicsit elvesztette a fejét – viccelődött Charlie, ahogy pár méterrel odébb felfedezte a törzstől elválasztott testrészt, illetve a hatalmas sisakot, ami mögé rejtve a fej rejtőzhetett.

A földön eredeti pozíciójának megfelelő állásba fordította a sisakot.

– Hagy’ nézzelek meg a saját szememmel! – mondta mély hangon, lélegzésével is Darth Vader hörgését utánozva… és felemelte a sisakrostélyt.

Mindketten visszahőköltek: a sisak alól egy összeaszott, nagyon torz, emberire emlékeztető, de kosforma, arcnak nehezen nevezhető pofa bámult vissza. Szemeit már régen elnyelte az enyészet, de hegyes, egymás mögött több sorban álló fogai és a két apró, homlokából kinőtt, kosformán csavarodó tülök még holtában is egy veszélyes szörnyeteg képét mutatták.

– Huh, ritka ronda állat – nyögte Charlie.

Giddon felegyenesedett. Túl sokáig nézte már ezt a földöntúli förmedvényt. Túl régóta szaladgált az éttermi gyilkosok elől, túl sok kilométert utazott be az elmúlt napokban a fél világot megkerülve és túl régóta loholt már ennek a Maxim Theomacknek a nyomában, hogy most végre úgy érezze: elég volt, végleg pontot kell tennie az ügy végére. Elindult és nyögve, lassan elkezdte átgyűrni magát a hatalmas holttesten.

Ám félúton megállt! Nem szorult be, de távolról, a kőfolyosó vége felől nagyon halvány, a sarki fényhez hasonló, zöld derengés ötlött a szemébe. Úgy gondolta, csak a sötétséghez szokott szeme űz csúfot vele. De nem!

– Hé, Charlie – kiáltott hátra, miközben átmászott a maradványokon és elindult a fény irányába. – Jöjjön! Itt valami érdekes készül.

Charlie letette a sisakos koponyát, és tekintetével követte Giddont: a férfi már jócskán eltávolodott tőle, lassan lépdelő alakja halványan látszódott a méregzölden derengő háttér előtt. Úgy tűnt, megigézve halad előre, az ismeretlenbe…

Erősödő, a zöldből napfényszerűvé váló fény árasztott el mindent és a teremben állók a mennyezetet fürkészve, csodálkozva figyelték a jelenséget. Még Maxim egyébként nem túl érdeklődő emberei is közelebb léptek.

Alt teljesen lenyűgözte az erősödő fényáradat.

– Ha nappal lenne, azt mondanám, hogy valamilyen fifikás, rejtett tükörrendszerrel oldották meg – ecsetelte véleményét –, most már azonban benne vagyunk az éjszakában. De talán… mintha valamilyen ősi energiaforrás táplálná a fényt. Talán valami olyasmi, mint a régi, iraki elemek. Már, ha azok valóban működőképesek…

– Milyen iraki elemek? – kérdezte Scarlett.

– 1936-ban találták őket, kicsi, kábé tizenöt centi magas korsók voltak rézcsővel és fémrúddal a belsejükben. Úgy feltételezték, hogy galvánelemek és nagyon minimális áram termelésére…

Nem fejezte be. Elakadtak a szavai.

A fény átjárt mindent és ekkor látták meg, hogy egy gigászi teremben állnak kormos, vérrel bemocskolt falak között, a koszos, törmelékkel teli padlón, ahol megszámlálhatatlan emberi és nefilim holttest hevert teljes összevisszaságban, szinte halmokat alkotva, egymásba gabalyodva. Elhagyott, eldobott felszerelés, fegyverek mindenütt, összetört harci szekerek és a csata hevében lemészárolt lovak csontjai növelték tovább a pokoli káoszt.

A pusztulás közepéből kiemelkedve ott állt egy hatalmas, legalább öt méter magas faragott, tekergőző kígyókkal, sárkányokkal és más szörnyekkel díszített kőtrón. A trónon pedig magába roskadva, megkopott fényű, de eltéveszthetetlen, arany mellvértbe öltözve ott ült egy elképesztően nagy, emberire hasonlító csontváz…

(folyt.)