Charlie gondolatban messze, az óceánon túl járt és azon gondolkozott, hogy mit is keres ő itt, egy idegen férfi székén, annak könyvtár-dolgozószobájában üldögélve és miért gondolkozik a miérteken. Wymant figyelte, ahogy az a könyvespolc mellett guggolva egy nagy halom átláthatatlan jegyzet között kotorászott.

– Ha sikerülne kiderítenünk, hogy George pontosan merre is kutatott – mondta –, rögtön tudnánk, hogy hol kezdjünk hozzá a dologhoz.

Charlie először nem értette, mire céloz a tudós.

– Várjon! Úgy érti, hogy maga utána akar járni a dolognak? Jól meggondolta ezt?

– Persze. Pokolian maximálisan.

– Engem majdnem kinyírtak, aztán rám törtek a nemzetbiztonságiak, épphogy egyben ideértem Londonba! Mire a Heathrow-n leszálltunk úgy be voltam tojva, hogy azt hittem minden ember, aki csak rám néz az MI5 vagy MI6 vagy melyiknek az embere és a következő pillanatban már le is tartóztat. Azt se tudom, mit indítottam el vagy mit indított el a maga barátja!

– És ezek után maga nem kutatna tovább, hogy választ találjon a miértekre? Hogy megtalálja az igazságot? – Wyman hangja izgalomtól és feszültségtől remegett. – Hogy kiderítse az okokat? Hogy megtudja, mi lesz a következő esemény?

 – Nem nagyon… Úgy terveztem, hogy lelépek egy időre valami csendes kis szigetecskére, amíg elül ez az egész balhé – Charlie most tűnt először bizonytalannak, az eddig sem túl erős önfegyelme lassan elhagyta, ahogy lélekben is egyre távolabb került a biztonságos, gondtalan, pénzzel bebiztosított mindennapjaitól.

Wyman egy pillanatra megállt és szembefordult Charlie-val.

– Akkor miért keresett meg? – kérdezte. – Miért van itt a házamban?

– Nem tudom… Dühös voltam, mert… mert rám lőttek… – motyogta Charlie, miközben Wyman folytatta keresgélést – mert üldöztek… mert Hammond belerángatott az egészbe… A fene sem akart belekeveredni… Talán… kellett valaki, aki magyarázattal szolgálhatott, hogy miért történt ez az egész – széles mozdulattal körbemutatott a szobában. – Én csak azért jöttem magához, hogy magyarázatot találjak a támadásra…

– George tényleg valami jelentősre bukkanhatott…

Wyman végre megtalálta, amit keresett. Egy szakadozott irattartót cibált ki a papírköteg aljáról, majd visszafordult Charlie-hoz. A megbolygatott halom ledőlt a háta mögött, de a tudós rá sem hederített.

– Ki tudja, mi kerülhetett Hammond kezébe?! – folytatta Charlie. – Talán valami olyasmi, amiért ezeknek a fickóknak megérte őt kinyírni.

Utána pedig engem – tette hozzá gondolatban –, aztán meg Wymant, ha ő is belemászik a dologba.

– Tudja… – gondolkozott el Wyman, miközben önkéntelenül is a távolba meredő magányos hős pózát vette fel –, szerintem megéri a kockázatot. És tudja, miért? Mert lehet, hogy történelmet írhatunk!

– Aha. Vagy végrendeletet.

Wymanre nem hatott a cinizmus, Charlie ölébe dobta a mappát.

– Ezek az utolsó jegyzeteim Atlantisz témájában. Azt hiszem, kezdetnek talán elég lesz. Plusz a gépemen talán megmaradt még egy-két e-mail is az elmúlt évből, amiket még George küldözgetett el. Talán az segíthet. Kinyomtatom őket.

Charlie alibiből belelapozgatott az irattartóba, de nem szólt semmit.

– Szóval, csatlakozik, régiségkereskedő? – hallotta váratlanul Wyman hangját. – Én szeretném már végre lerázni a port.

– Én miért kellenék a maga nagy kalandjához? – remélte, hogy a kaland szót sikerült némi gúnnyal kihangsúlyoznia. – Megéri ez nekem anyagilag?

Wyman szeme elkerekedett.

– Anyagilag? A kutatás és a kaland izgalma megfizethetetlen!

– Kalandban már eddig is volt részem az elmúlt egy napban. Valahogy nem jött be!

– Valahogy nem jött be – ismételte Wyman, de nem csengett gúny a hangjából. – Ahogy gondolja. Én a saját részemről folytatom. Éveket üldögéltem a négy fal közé zárva, hogy csak elméletben legyek történész és ne folytassak tényleges kutatásokat. Most itt a lehetőség…

– Még ha volt is valamilyen támpontja a kollégájának és talált kézzelfogható bizonyítékokat: kinyírták! Érti? – akadékoskodott Charlie.

– Kell ennél komolyabb érv ahhoz, hogy jó úton járt?

– Nézőpont kérdése. Kell ennél jobb érv ahhoz, hogy ne kezdjek bele a további kutatásba?

– Charlie, ez a felfedezés történelmi fordulópontot jelenthet és…

– Jaj – szúrta közbe Charlie: ilyet már hallott nem is olyan régen és nem sült ki belőle sok jó.

– …és ha valóban sikerrel járunk, nem csupán a tudományos világ elismerése, de a további kutatásokat is támogató szponzorok tolongani fognak az ajtónk előtt.

– Hmm – hümmögött Charlie.

Most kezdte egy kicsit csillogóbb fényben látni az egészet – végülis az anyagi szempont sem elhanyagolható!

– De ha nem érdekli az ügy, én elkérném a szalvétát és az alapján már ma elkezdem a munkát. Magának úgy sem lenne rá szüksége – zavarta meg Wyman Charlie gondolatmenetét.

– Ne olyan gyorsan! – válaszolta Charlie. – Tudományos munkát még nem végeztem.

– De gondolom, a régiségkereskedői tevékenysége során szerzett már akkora tapasztalatot, hogy aktívan be tudjon segíteni a kutatásba.

– Úgy valahogy…

– Akkor akár kezdhetjük is – mondta lelkesen a történész.

– És ha csak árnyékra vetődünk? Ha semmi eredménye nem lesz a dolognak? – akadékoskodott tovább Charlie. – Ha csak egy kósza legendát követünk minden eredmény nélkül, mint előttünk már jópáran?

– Akkor majd a végén elmondhatom, hogy pár hetet ismét elfecséreltem egy újabb, felesleges kutatásra. Az elmúlt évek sikertelensége után már meg sem kottyan. Maga meg, gondolom, ezek után egy ideig amúgy sem nagyon vágyik vissza New Yorkba…

Charlie kézbe vett egy antik, kisméretű mellszobrot – úgy gondolta, valami ókori filozófust ábrázolt – és nézegetni kezdte.

– Na, mit tanácsol magának Hérodotosz? – kérdezte Wyman.

– Mi? Ki?

– Hérodotosz. A történelem egyik legnagyobb történetírója.

Charlie még mindig gondolkozott, végül félpercnyi szobornézegetés után döntött.

– Rendben. Betársulok. De nem a nagy kaland vagy a tudomány kedvéért, hanem mert éppen eleget kockáztattam és kínlódtam eddig, hogy némi hasznot is húzzak belőle.

Wyman rejtélyes tekintettel nézett rá egy darabig. Aztán bólintott.

– Hol kezdjük a kutatást? – kérdezte Charlie.

– Hol máshol? Hát Platón hazájában – mosolyodott el Wyman, aztán a falra ragasztott ókori Hellasz-térképre mutatott. – Ott, ahol Szolón lejegyezte a történetét a legendás szigetről, Atlantiszról…

Scarlett a gépe előtt ült és elmélyedve tanulmányozta a kapott anyagot. Olykor megállt egy-egy képnél vagy újságcikknél, kijegyzetelte a lényeges információkat, leírta a gondolatait vagy röviden ötletelgetett, a friss adatokat próbálta rendszerezni és beépíteni a tervébe.

Az újabb lopási tervébe. Első megérzése biztosnak bizonyult: a fotók, a videofelvételek, az interjúk mind azt bizonyították, hogy a fűzfa alatt szorgoskodó régészek Attila, a hun sírját keresték – és reményeik szerint most meg is találták.

Scarlett végzett az eddigi anyagokkal és az utolsónak maradt, moodysrest nevet viselő mappára kattintott. A felugró ablakban egy leégett étteremről készült fényképek, titkosszolgálati megfigyelési anyagok, fotók, ipari kamerás felvételek jelentek meg Maximról és az embereiről a legkülönbözőbb helyzetekben, tárgyalás vagy utazás közben, pihenéskor ábrázolták őket.

A számítógép videóhívást jelzett. F’lassa arca tűnt fel a monitoron.

– Átjött az Attila-anyag, de találtam egy másik csatolt cuccot is. Nem tudom, mit kezdjek vele – csapott le rá Scarlett.

F’lassa nyugodt volt.

– Igen, elfelejtettem mondani. A konkurencia a bécsi kaland előtt New Yorkban is akcióba lépett. Úgy tűnik, Maximék nagyobb sebességbe kapcsoltak. Bele kell húznunk nekünk is, tudod jól, hogy vannak olyan tárgyak, amik semmiképpen sem kerülhetnek a kezükbe.

Scarlett szórakozottan kattintgatott a mappa tartalmában. Képek, videók Maximról, az embereiről…

– Oké, rendben van. Nem újdonság, de miért lett ez nekünk hirtelen ilyen fontos?

Újabb egérkattanások, újabb képek.

– F’lassa? – kérdezte, mert nem kapott választ.

Megint kattintás, megint képek, videók… Aztán Scarlett szeme elkerekedett!

F’lassa végre megszólalt.

– Tudom, Scarlett, láttam őt. Éppen ezért küldtem át neked az anyagot. Megértelek, hogy felzaklat, de…

– Nem. Ne hidd – vágott közbe a lány. – Régi ügy…

– …vagy nem is zaklat fel, de ki kell derítenünk, hogyan került ő is a képbe. De ne a… hmm… régi üggyel foglalkozz! Menj a Tisza-partra, most ez a legfontosabb!

– Persze… egyértelmű – mormogta Scarlett az orra alatt, miközben még mindig a kimerevített ipari kamerás felvételt nézte.

A fekete-fehér pillanatképen Charlie arcán ijedt, halálra rémült, de a lány számára mégis furcsán komikus kifejezéssel menekült az éttermi tűz és a záporozó lövedékek elől!

Giddon közelebb hajolt a monitorhoz.

Charlie Mitchell kimerevített képét figyelte: az éttermi kamera homályos felvételén csak a hátsó kijárat felé menekülő régiségkereskedő arcát látta. Szemeiben rémület tükröződött.

Giddon fürkészve figyelte, szájából szivar lógott, a kubait az irodában most sem gyújtotta meg. Mellette az asztalon és a földön számára érthetetlen összevisszaságban a Charlie lakásából elhozott számítógépek, egy laptop és egy táblagép hevertek kilométeresnek tűnő vezeték halommal összedrótozva. Giddon a rejtélyes technikai zagyvaság felett a számára legkézzelfoghatóbb eszközzel, egy egérrel próbált uralkodni.

Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Sorra kattogtatta az adatokat, képeket rejtő mappákat ás most is jól elszórakoztatta a szobában mellette dolgozó három technikust, Hensont, Fujitot és Griffith-t, akik – természetesen szigorúan csak magukban – jókat röhögtek, amikor főnökük tehetetlenségében-ügyetlenségében az asztalt verte a szerencsétlen egérrel.

A visszhangozva csattogó asztallap egyébként szinte teljesen csupasz volt: néhány átolvasásra váró jelentés és pár rágott végű toll hevert ott, de ezen kívül semmi más nem vonta el a figyelmet az asztal sarkára helyezett, féltve őrzött, bekeretezett fényképről, amelyen mosolygó, magas rangú katonatisztek gyűrűjében az egykori elnök, az idősebb George Bush fogott kezet a civil ruhás, büszkén feszítő Giddonnal.

Újra kattintott és Charlie fekete-fehér képét az öt forgó kör váltotta fel. Még egy kattintás és a forgás megállt. Giddon egyesével ráklikkelt a körökre, mire a képek sorban egymás után kinagyítódtak.

A legelsőt csak némi tanakodás után ismerte fel. Egy ideig gondolkodnia kellett, hogy mi is az a temérdek mennyiségű kőből kirakott hatalmas kör, amit maga előtt lát, de aztán közel-keleti olvasmányaiból beugrott: az ötezer évesre becsült, korai bronzkorból származó, a mai Izrael területén található Refaim-kör, azaz a Gilgal Refaim volt az. A több, szabályos és szabálytalan körből álló monumentális építmény rendeltetését a mai napig sem sikerült tisztázni: lehetett ősi obszervatórium, de akár vallási-áldozati hely is, egyes feltételezések azt sem vetették el, hogy annak idején egyszerű piacként, kereskedelmi központként használhatták.

Giddon újra kattintott. A következő képen hatalmas, csaknem száz méter átmérőjű gabonakört látott, ám a klasszikus, teljesen simára taposott formát itt az épen hagyott kalászokból álló, változatos hosszúságú sugárirányú vonalak és a hozzájuk kapcsolódó körívdarabok tették a megszokottnál érdekesebbé.

Újabb klikk. Monumentális, kör formájúra alkotott kert légi felvétele talán valahonnan a Loire-menti kastélyok vidékéről: a kisebb virágoskertekkel, apró patakokkal megtört gigászi sövény-útvesztő az ókori mitológiát és a félig ember, félig bika Minótaurosz gyilkos útvesztőjét idézte Giddon emlékezetébe.

Kattintás. Micsoda? A képernyőn a Csillagok háborújában szereplő, eredeti Halálcsillag tűnt fel! Rajta a kör alakú, bolygópusztító lézerágyú állással, az egyenlítőjén végigfutó árokkal és persze a felszínét barázdáló milliónyi kisebb vonallal és járattal.

Mi? Hogyan kerül ez ide?

A legutolsó kép következett, de Giddon mérgében csak egy pillantást vetett rá: egy újabb, kör alakú forma volt a külső vonalat követő, kisebb körökkel és az azokat itt-ott összekötő sugárirányú vonalakkal. Micsoda? Miféle hajók úszkálgatnak ott?

Nem értette. Az gyorsan átjött neki, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie a kör alakú, keresztvonalakkal megtört formák között. Na, jó, de mi lehetett a közös bennük?

– Most nézzétek meg – szólt ironikus, mérges hangon, miközben a monitorra mutatott –, ezért helyeztek át erre az osztályra. Tiszta izgalom… Képeket nézegetek…  És ezzel szemben mi van a Közel-Keleten…? Mintha nem kéne még ember a terroristák hajkurászásához. Inkább mértani feladványokat kell megfejtenem az akció helyett…

A többiek csendben maradtak, nem nagyon tudtak mit szólni Giddon kifakadására. Mindannyian tudták, hogy főnöküket irodai munkára kényszerítve még évekkel ezelőtt a terepről hozták be. Nyomozó maradt, de az igazi akciók már elmaradtak az életében. Mindenki ismert valami mendemondát, hogy miért vonták vissza a tűzvonalból, de biztosat senki sem tudott.

Szűk húsz éve a seregből kitüntetéssel ment haza, miután másodmagával két órán keresztül védtek két kilőtt, lezuhant helikoptert és a személyzetét az iraki katonák támadásaitól. Aztán jelentkezett a nemzetbiztonsághoz és korábbi érdemei figyelembe vételével, némi átképzést követően újra munkába állt az Államok szolgálatában. Tíz évig tapasztalata és szakmai ismeretei alapján a közel-keleti terrorista-gyanús egyének kiszűrésével volt megbízva és munkáját felettesei szerint igen jól is végezte, hiszen az amerikai hatóságoknak számos alvóügynököt sikerült lekapcsolnia Giddon nyomozásainak köszönhetően.

Bár mostani beosztottai soha nem kérdeztek rá konkrétan – egy céges bulin próbálták ugyan leitatni, de semmit sem sikerült kiszedniük belőle –, de azt rebesgették, Giddon a Mohamed Attát és társait megfigyelő egyik csoport vezetője volt. Ám, valamit nagyon benézhettek, ugyanis egy héttel azután, hogy leadták a férfiak ártalmatlanságát elemző jelentésüket, a terroristák a World Trade Center két tornyának és a Pentagonnak vezették az eltérített repülőiket. Azt rebesgetik, fű alatt, a nyilvánosság kizárásával óriási balhé keveredett a dologból, Giddonékat mind jól megcibálták, pár embert elzavartak, másokat nyugdíjaztak, de jó két éves idegtépő hercehurca után végül Giddonnak sikerült tisztáznia magát. Persze, őt is beáldozták: a terroristákról levették, kapott egy szép kis irodát, pár embert, hogy a nemzetbiztonságra kevésbé veszélyes csempész- és más bűnözői csoportokat tartsa szemmel.

Ez is egy meló, csak éppen nem a csúcsok csúcsa!

Giddon ismét rákattintott a negyedik képre és jobban szemügyre vette. Régi, művészi kivitelű, talán középkori rajz volt egy nagy kör alakú valamiről, amit több belső kör és azokat összekötő vonalak tagoltak. A vonalakat – amik közelebbről nézve inkább apró hullámok sorozatának tűntek – kék színűre festették, rajtuk aprócska hajók úsztak. Az egész ábra belső felületét zöldre színezték, amit itt-ott különböző kőépületek, illetve nagynak tűnő emberalakok ábrázolásai törtek meg. A figurák marhákat hajtottak, gabonát arattak vagy úgy tűnt, mintha a festmény közepén lévő piacszerűségen rabszolgákat árultak volna – Giddon ezt nem tudta pontosan megállapítani.

– Hé, ez olyan, mintha Atlantisz lenne – zökkentette ki elmélkedéséből Fujito, aki éppen főnöke háta mögött haladt el a bizonyítékos asztalhoz.

– Tényleg? – fordult hátra Giddon.

– Ja. Az unokaöcsém állandóan titokzatos, elsüllyedt világokról olvasgat, nála láttam egy ilyen ábrát a falon – válaszolt Fujito és elmerült pár égett papírdarab vizsgálatában. – Atlantisz. Az tuti!

Giddon újra kattintott. Most a számítógépeket lévő egyéb anyagokat akarta végigböngészni. Egy kopott freskó fényképe tűnt fel. A háttérben ugyanaz a kör alakú, vonalakkal szabdalt rajz látszott – talán tényleg Atlantisz? –, előtte pedig egy tömegjelenet: emberek kusza kavalkádja, ahogy egymást lökdösve, fojtogatva, ví z alá lenyomva a tengerben küzdenek az életükért.

Giddon elgondolkozva nézte a képet, majd tanácstalanul felállt és a nagy, alulról megvilágított asztalhoz ment, ahol a többiek a kiterített bizonyítékokat vizsgálták. Fujito még mindig az égett papírfecniket rakosgatta össze, Henson és Griffith pedig az épebben maradt, Hammond által leírt jegyzetekben próbáltak valami rendszert felfedezni. Nem volt könnyű, hiszen az éttermi felfordulásban a papírok összekeveredtek, egy részük pedig egyszerűen megsemmisült.

Giddon szórakozottan vett fel egy lapot: csúnya kézírással írott, szinte olvashatatlan jegyzetet látott. Újabbért nyúlt: ez egy régi rézkarc lenyomatának tűnt kis, téglaépületekből álló faluval és a falu mögött-fölött gúlaszerű, fűvel, fákkal benőtt heggyel. Giddon ezt is visszarakta és a felvett egy harmadikat…

…ekkor az asztalán váratlanul megszólalt a telefonja. Odasietett, felkapta.

– Főnök – hallotta Pizzuti hangját a kagylóból, – az angol kollégák most szóltak, hogy azonosították Charles Mitchell-t a Heathrow-n azzal a furcsa nevű angollal.

Giddon még mindig a kezében tartott, legutolsó papírlapot tanulmányozta. Egy kézzel írott széljegyzetet szúrt ki rajta. Közelebb hajolt, hogy kibogarássza.

– Várj egy kicsit! – mondta Pizzutinak és közvetlenül a szeme elé emelte a fehér lapot.

– Gróf Magyarffy, 1915 – mormogta maga elé. – Alastair Manuel Wyman?

Pizzuti hallgatott, úgy tűnt, összezavarodott.

– Tessék? – bökte ki végül.

– Az angol fickó, az a Wyman, igaz? – mondta Giddon és nem értette, mit nem ért Pizzuti.

– Ja… ja… az lehet – hallotta a vonal túlsó végéről a bizonytalan hangot.

– Most ő vagy nem?

– Ő az – vágta rá Pizzuti kis szünet után.

– Hová indultak?

– Görögországba. Az athéni járattal.

Giddon szó nélkül letette a telefont és míg Pizzuti valószínűleg még egy ideig zavarodottan hallózgatott a süket kagylóba, ő szedelőzködni kezdett. Azaz felvette a kabátját.

– Egy kis napsütésre vágyom – mondta a többieknek.

Fujito, Henson és Griffith felnéztek a munkájukból, látszott, ők sem értenek semmit az eseményekből. Végül Henson szólalt meg:

– Florida, főnök?

– Athén.

A többiek összenéztek.

– Athén, Alabama vagy Athén, Texas? – bökte ki Griffith.

– Európa – válaszolta Giddon.

– Az az Európa, amelyik Tennessee-ben van főnök? – kérdezte Fujito bizonytalanul.

– Hülék – sóhajtotta Giddon; a többiek nem hallották meg.

Aztán megfordult és köszönés nélkül kiment. Ahogy az ajtó bezáródott mögötte, teljesen úgy tűnt, mintha egy távolodó valaki a folyosón valami Ennio Morricone western dallamot fütyült volna…

Griffith, Fujito és Henson összenéztek, majd újra a munkájukba temetkeztek.

(folyt.)