Scarlett elég kényelmetlenül érezte magát a középső ülésre szorulva.

Bár nem volt különösebben embergyűlölő, mindig megpróbálta elkerülni, hogy a repülőn két másik utas közé kerüljön. Most azonban nem volt más választása: vagy az egy nappal későbbi géppel utazik vagy pedig belenyugszik a helyzetbe és elüldögél két, számára ismeretlen, vadidegen valaki között.

Az Európába tartó gépre szállva azonnal próbált láthatatlanná válni, ám a Marie Clare-rel való álcázása kudarcot vallott. A baljáról nyomuló, önmagát szolid, de változatosságra vágyó családapaként bemutató Nathan ugyanis szinte az első pillanatban a behálózásába kezdett. Scarlett-nek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy magát trendi, Facebook-őrült leánykának kiadva lepattintsa az eltévedt apukát.

Nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert a balján fészkelődő, huszonegynéhány éves csaj felfigyelt rá – és mivel a mobilját nem használhatta a fedélzeten, unalmában Scarlettel próbált szóba elegyedni.

És röpke pár perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Scarlett számára az egy nappal későbbi járat választása lett volna az ideális megoldás.

Tiffy ugyanis egy szusszra nem csak a családja történetét és a saját első egyetemi évének bulijait mesélte el, de azt sem felejtette el közölni, hogy éppen a legjobb barátnője, Natty leánybúcsújára, esküvőjére, lagzijára, afterpartyjára és afterafterpartyjára tart, mégpedig a gyönyörűséges Prágába, ahol a filmrendező-szakos Milan veszi majd őt el, hogy utána egy nagyon-nagyon romantikus nászúton bebarangolják egész Kelet-Európa legszebb tájait, mert az amúgy is olyan szép.

– Tudod – ecsetelte Tiffy lelkesen –, ennél romantikusabbat el sem tudnék képzelni egy amerikai lánynak.

– Egy cseh filmrendezőt?

– Nem. Dehogy – legyintett Tiffy. – Egy olyan utat, ahol a szerelmeddel végigutazod a legegzotikusabb tájakat. Te hogy gondolod?

– Hát… Nem hiszem, hogy Szlovákia vagy Románia annyira egzotikus lenne… Inkább Thaiföld, Csád vagy Chile… Bár a Tátrában és Erdélyben tényleg vannak gyönyörű helyek…

– Erdély? Hűűű, tényleg. De úgy hallottam, ott a nagy hegyek között vannak ám veszélyes helyek is. Mindenféle lények, meg ilyenek...

– Ne higgy ám el mindent az amerikai filmeknek!

– És te hogyan képzeled el az esküvődet?

Scarlett meglepődött. Még soha életében nem gondolkodott a dolgon. Illetve egyszer, egy röpke pillanatra… Talán…

– Nem igazán vagyok házasságpárti.

– Óóóó, én teljesen!  És, tudod, ha a sulit elvégeztem és még pár évig kitombolom magam, tudod, bulik meg ilyesmik, mert arra szükség van, aztán megtalálom a fiút, aki a tenyerén hordoz, akkor majd az én nászutamon is…

Scarlett már nem volt ott. Testben ugyan még Tiffy mellett ült, de már meg sem hallotta a lány csitris okosságait. Elmerült a saját múltjában. Figyelmét az egykori élete kötötte le, ami az égből vissza, lefelé húzta. Le a szilárdnak vélt talajra, a köves, karcos földre, ahol számtalan sebet begyűjtött már; olyanokat, amiket szinte meg sem érzett, mert épphogy csak végigszántottak rajta, olyanokat, amik csak megrogyasztották, de nem törték meg. És egy olyat is, ami teljesen elsodorta, eltaposta és hosszú évekre magányosan a földhöz szögezte…

– …és remélem, hogy az én templomi esküvőmön akkora hatalmas tömeg lesz majd – fejezte be Tiffy lelkesen a jó tíz percesre sikeredett monológot –, hogy el sem férnek majd a padsorok között és sokuknak kint, a templom előtt kell majd állnia.

– Aha – bólogatott Scarlett egyetértően és most már biztos abban, hogy sohasem fogja megpillantani Budapest látképét.

A templom már teljesen kiürült, az utolsó hívők is távoztak, a lámpákat lekapcsolták, de nem is nagyon volt rájuk szükség, hisz a reggeli fény bevilágította az egész teret. Az ablakokon át betűztek a napsugarak és – biztosan nem véletlenül – az egyik ablaküvegen keresztül érkező fénypászmák szinte mennyei fénybe vonták a hatalmas emlékkönyvet.

 A templomot Hrotti emberei biztosították, maga Hrotti pedig a széthajtott könyv felett állt és éppen valamilyen skandináv nyelven káromkodott. A főnöke, Maxim biztosra mondta, hogy hol találja a könyvet és pontosan melyik oldalt kell majd keresnie. Most azonban Hrotti orra előtt csak a kitépett lap megmaradt sarka kandikált kifelé a vaskos könyvből. Előre-hátralapozott egyet-egyet, majd ismét káromkodott. De nem a vandál károkozás miatt, sokkal inkább azért, mert akkor ötlött az eszébe, honnan is ismerhette a fiatalabb, csapzott férfit, aki társával együtt az imént ült be az autójába.

– Vissza mindenki! Azonnal kapjátok el azt a két fickót – sziszegte tört angolsággal és míg a többiek sietve elindultak kifelé, a mobiljáért nyúlt és tárcsázott. – Uram, itt vagyunk a templomban…

A hatalmas raktárhelyiség közepén erős fémállványokon nyugodtak a Toplitz-tóból kiemelt faládák. Tucatnyi ember sürgölődött körülöttük és éppen egy targonca közeledett feléjük, hogy villáival a legfelső láda alá nyúljon.

Távolabb Maxim állt telefonnal a fülén, de szemét egyetlen pillanatra sem vette le a műveletről.

– És a nagy könyv is ott van? – kérdezte a vonal görög végén lévőtől.

– Igen, uram, csak éppen a megfelelő oldal hiányzik belőle – hallatszott tompán Hrotti hangja.

– Mit mond? – emelte fel a hangját Maxim, mire a ládákkal foglalatoskodók közül páran feléje néztek. Maxim hátat fordított nekik.

– Uram, valaki megelőzött és kitépte a könyvből a megadott oldalt.

A láda a földre került és az emberek feszítővasakkal kezdték kibontani. A targonca egy újabb ládáért nyúlt.

– Micsoda? Már megint az a Lycia nevezetű nő? – Maxim szinte kiabált; csak nagyon ritkán érezte magát ilyen dühösnek: legutóbb éppen Bécsben.

– Nem. Nekem úgy tűnt, mintha az a fickó lenne a New York-i étteremből.

– Azt úgy tudom, hogy lelőtte – felelte Maxim gúnyosan.

– Nem, uram, a másik. Az, amelyik Hammonddal volt és elmenekült.

A targonca megemelte a következő ládát, de az egyik deszkalap megreccsent és a láda megbillent. Maxim villámgyorsan odafordult.

– Óvatosan a ládákkal! – dörögte a munkásoknak, majd lejjebb vette a hangját. – Hrotti, hogyan kerülhetett oda az a férfi?

– Nem tudom, uram, de volt vele egy másik fickó is és… – kezdett bele a skandináv a magyarázkodásba.

– Akkor két embert kell kiiktatnia! – vágott közbe a főnöke.

Hrotti hangja határozottan, eltökélten csengett a telefonból.

– Már intézkedtem, uram.

Maxim erre csak még dühösebb lett.

– Maga itt ne csak intézkedjen, hanem pontosan, hibátlanul hajtsa végre a parancsaimat – bontotta a vonalat. – Már megint változtatnunk kell – morogta maga elé.

Ekkor egy újabb reccsenéssel a láda alja megroggyant, kettérepedt és a két darab ezernyi apró faszilánkot szétvetve a targonca villájáról a földhöz csattant.

Maxim szemei pokoli villámokat szórtak, ahogy megindult a hasznavehetetlen emberei felé.

Nyár lévén, az athéni nemzetközi repülőtéren hatalmas tömeg tolongott.

Most éppen nem volt aktuális egyetlen, a kezdődő gazdasági válság okán kihirdetett munkabeszüntetés sem, így a repülésirányítók, pilóták és utaskísérők, csakúgy, mint a földi személyzet odatette magát rendesen. De még így sem győzték a zömében Nyugat- és Kelet-Európából, kisebb részt Ázsiából vagy az atlanti-óceánon túlról érkező vagy éppen oda induló turistaáradat kiszolgálását. 

A Delta New York-i járata éppen pár perccel ezelőtt landolt a betonon, majd gurult a kijárathoz. Aztán a Boeing gyomrából az élénk kék folyosón keresztül, ezernyi színben virító pólóban, sortban, nyári ruhában mosolyogva, lábukon sportcipővel vagy csak egyszerű papuccsal, de vakítóan hófehér bőrrel elkezdtek kifelé sétálni a szabadságukat megkezdő turisták. Bankkártyákkal jócskán feltankolva, a gazdasági nehézségekre, az egész világot sújtó válságra fittyet hányva érkeztek, hogy végre lazítsanak és kipihenjék a hülye főnöküket, a még hülyébb beosztottjaikat, a kiégett házasságukat, az idegesítő szomszédjukat, az unalmas nyugdíjas napjaikat vagy egyszerűen csak szétnézzenek abban a mediterrán országban, ahol még eddigi életük során sosem volt szerencséjük megfordulni.

A több mint százötven zsibongó között volt egy valaki, aki kilógott a sorból. Nem éppen a melegben szokatlannak tetsző sötét öltönye, hanem elsősorban az arcára kiülő mogorva vonásai miatt.

Giddon ugyanis már a New York-i felszállást követően beszédbe elegyedett a mellette ülő utastársával. Miután pár mondat után kiderült, hogy a másik férfi francia állampolgárságú és nem nagyon szimpatizál az Egyesült Államok politikájával, valamint úgy összességében mindazokkal, amiket az Amerika kifejezés magában foglal, a kellemesnek induló beszélgetés feszült vitává alakult. Majd bő öt perccel később, miután a francia határozottan visszakövetelte az érdemtelenül az Újvilágnak adományozott Szabadságszobrot, Giddon pedig hosszú elemzésbe kezdett az Eiffel-torony nevezetű fémszörnyetegről a társalgás teljesen megrekedt és kimerült a Big Mac hánytató hatásai, valamint a létező összes csigazabálós klisé felsorolásában. Valahol az Atlanti-óceán közepe táján Giddon és a monsieur az összes utas és a személyzet megkönnyebbülésére végül kölcsönösen megsértődve elhallgattak, így a repülő kényszerleszállás nélkül, nyugodtan folytathatta az útját.

Jeremiah Giddon vállán utazótáskájával lassan sétált át az útlevél ellenőrzési ponton, az idefelé úton folyton az járt az agyában, hogyan kezdjen hozzá a kereséshez, hiszen a brit kollégák semmiféle pontos adattal nem tudtak szolgálni Charlie Mitchell-ről azt leszámítva, hogy a Heathrow-n felszállt az athéni járatra. A görög hivatalos szervek viszont még nem jeleztek vissza, hogy ő és társa pontosan mikor érkeztek hellén földre és azt sem tudták megmondani – lévén a nyári szezon közepén nem volt szabad emberük a megfigyeléshez – hová is mehettek a repülőtérről.

Mintha egy tűt keresne a szénakazalban!

 A problémája azonban egy pillanat alatt megoldódott, amikor egy harminc körüli, klasszikus görög arcéllel rendelkező férfi lépett eléje.

– Mr. Giddon, Giorgosz Konsztantinosz vagyok a belügyminisztériumtól. A főnökei már értesítettek bennünket az érkezéséről…

A felmutatott igazolvány gyorsan meggyőzte az amerikait, hogy egy kurta „hmm” után elfogadja Konsztantinosz jobbját. A görög udvariasan mutatta a kifelé vezető utat, Giddon pedig követte őt az utcán álló autóhoz.

Sikeresebben kezdődött a görög útja, mint amire a felszálláskor számított. Azért várjuk még ki a végét, gondolta, miközben egy civil minisztériumi autóba szállva elindultak Athén belvárosa felé.

(folyt.)