A domboldalon álló, tavernaként és vendégházként is működő kis épület hófehér fala szinte szikrázott a déli napsütésben. A ház tenger felőli oldalán egy szőlővel körbefuttatott terasz jelentette az egyetlen hűs, árnyékos helyet. Az asztalnál Al Wyman üldögélt és cseppet sem hatotta meg a lent elterülő, csodálatosan hangulatos falucska vagy a szemkápráztató tenger látványa. Az asztalra könyökölve, kezében az angyalszobrot forgatta, minden oldalról tüzetesen megvizsgálta, miután lekapirgálta a faragott kőfelületre rakódott iszapot.

Charlie lépett ki a szobából a teraszra, kezében az iPadet szorongatta.

– …ezért mondom, haver, hogy kukkantsd meg és mondj véleményt róla – mondta a tabletnek.

Wyman éppen a szobor talpát nézegette.

– Mintha itt lenne valami… – mondta és ujjával megdörzsölte a követ. – Valami írás, de szinte teljesen kiolvashatatlanra kopott. Egy kis ouzót, Charlie?

– Kösz, nem, a bornál erősebbtől mindig fejre állok.

– Na, ne kamuzz, te vodkahuszár – hallatszott Bob vidám hangja az iPad hangszórójából. – Na és Moszkva…?

Wyman töltött a keze ügyében lévő üvegből, két ujját belemártotta az italba és dörzsölni kezdte vele a szobor alját, mire valamennyire láthatóvá vált a szöveg. Charlie felé mutatta, aki leült mellé és az iPadet is a szobor felé fordította. A monitoron feltűnt a Bob megrepedt kamerája által közvetített kép: a kis ember fürkésző tekintettel elemezte a kőangyalt, közben vissza-visszafordult, hogy megkevergessen valamit egy serpenyőben, ami sűrű párát eregetve főtt a tűzhelyén.

– Hmm, valami írás – morfondírozott, miközben sebesen kevert a fakanállal.

– Jó tipp – mondta Wyman epésen.

– Rögzítem, hehe, természetesen minőségbiztosítási okokból – szólt Bob és valamit pötyögött a gépén. – Nos, ez tuti, hogy nem görög szöveg, ha jól látom, inkább valami ókori közel-keleti lehet. Szír, örmény, hasonló.

– Tudsz vele kezdeni valamit? – kérdezte Charlie.

– Hmm, elsőre… Valamilyen harcosokat említ, meg lehullottakat vagy letaszítottakat… Nemtom. Talán valami bukott királyról lehet szó. De figyelj, Charlie, megmutatom a felvételt egy-két, nálam nagyobb szakinak és majd keressük egymást. Rendicsek?

– De ne verd nagy dobra! Csak szép csendben, oké?

Bob a netkamera felé fordította a serpenyőt, mire egy pillanat alatt gőz takarta be a képernyőt.

– Egy kis hagymás babot? – hallatszott a hangja a párafelhőn keresztül.

Charlie kikapcsolta a táblagépet.

– Most pedig szép csendben, feltűnés nélkül távozunk az országból – mondta

Wymannek, majd bement a szobába és kisvártatva egy piros sporttáskával tért vissza. Törülközőbe csavarta a szobrot, belerakta a táskába és az egészet a tudósnak adta.

– Ez legyen magánál. Én hozom a saját cuccomat.

A kis utcácskák árnyékos kapualjaiban idős nénik és bácsik üldögéltek. Azon a dallamos, számára egzotikus nyelven beszélgettek, amit csak néhány otthoni görög étteremben vagy a Bazi nagy görög lagzi kábelcsatornás lejátszásakor hallhatott Charlie. A nap már túllépett a legmagasabb pontján és lassan, nagyon lassan ereszkedett lefelé. Még ereje teljében volt, így Charlie-ék úgy gondolták, megspórolnak némi verejtéket, ha a kis utcácskán a házak elé ültetett olajfák árnyékában sétálnak a távolabb leparkolt kocsijukhoz.

Mindketten szótlanok voltak, az előttük álló magyarországi út és a kutatás járt az eszükben. Ahhoz képest, hogy utazásuk eredeti célját nem sikerült elérniük, azaz nem jutottak Atlantisz nyomára, Charlie kezdeti bizonytalansága elmúlt. Megerősödött benne az érzés, hogy ha sikerül felkutatniuk Magyarffy leszármazottját, a szobor eredetére, jelentőségére és még sok más, Atlantisszal kapcsolatos kérdésükre választ kapnak majd. Ha azonban már meghalt…

Al Wymannek nem voltak kétségei, tudta, hogy nem hiábavalóan érkeztek, nem ok nélkül találtak rá az első, jelenleg még kevés jelentőséggel bíró szoborra sem. Biztos volt a dolgában, csakúgy, mint abban, hogy Magyarországon is sikerrel járnak majd. És elhatározta: ha ez a titkon régóta várt kalandja véget ér, soha többé nem láncolja le magát a könyvespolcaiból emelt falak közé, az íróasztalához. Bármennyire is elcsépeltnek, sablonosnak tűnt a gondolat számára, most végre újra érezte, hogy él, valódi kutatást végez, igazi, kézzelfogható eredményeket felmutatva.

Újra hitt! Hitt a tudásban, a tudományban, a racionális gondolkodás sikerében – és természetesen hitt küldetésük eredményességében, a rég elsüllyedt Sziget meglelésében!

Az utcácska a falu napsütötte főutcájára nyíló szűk, pár méter hosszú sikátorban végződött. Kényelmes léptekkel sétáltak be a hűs árnyékba.

A templom környéke teljesen kihaltnak látszott. Úgy tűnt, a reggeli istentiszteletet leszámítva a helyiek és a turisták szinte nem is látogatják. A helyzet azonban most megváltozott, hiszen a parkoló szélén három rendőrautó állt, a templom bejáratában pedig két egyenruhás tornyosult, udvariasan, de határozottan távol tartva a féltucatnyi kíváncsiskodót.

Bent, a padsorok között további rendőrök figyeltek csendben vagy a vendégkönyvet körbeállókat nézték

– Egy idős néninek tűntek fel a gyanús férfiak – mondta a pap görögül a többieknek. – Szem elől vesztette őket, ezért szólt nekem, mert aggódott.

Konsztantinosz minden szót lefordított Giddon számára. Az amerikai elgondolkozva figyelte őket. Nem hitte volna, hogy New Yorkból egészen eddig a kis hellén falucskáig kell majd követnie Charlie Mitchell-t, az egyre gyanúsabban viselkedő „szemtanút”. A pap még mondott valamit Konsztantinosznak, a hangja felháborodástól remegett.

– Az atya is utánuk ment, de már nem látta őket. Csak azt találta meg, amit hátrahagytak – tolmácsolt Konsztantinosz. – Ezt.

Felmutatta a több száz éves könyv kitépett oldalának maradékát.

A pap még mondott valamit dühtől szikrázó szemekkel, de Konsztantinosz ezt már nem fordította le.

Ahogy az árnyékból kiléptek a főutcára, Charlie-t azonnal elvakította a tűző napfény. Körbenézett. Távolabb, egy fa alatt meglátta a délelőtt leparkolt kocsijukat. Az utca szinte teljesen néptelen volt, a nagy melegben csak néhány ember lézengett az utcán és nem messze tőlük éppen egy, átlátszó víztartályokkal megrakott kisteherautó parkolt le. A sofőr kiszállt és fuvarlevelekkel a kezében besétált a pár méterre álló vegyesboltba.

Charlie szeme még mindig nem szokta meg a fényárat, ezért hátranyúlt a zsákjába, hogy az egyik oldalsó zsebből, kivegye a napszemüvegét. Ahogy félrehajolva kotorászott, a feje mellett, éppen Wyman és közte valami koppant a házfalon. Apró törmelék hullott a vállukra. Egy pillanat volt az egész: Wyman odakapta a fejét és csodálkozva fordult hátra. Charlie felrakta a napszemüvegét és önkéntelenül is a társa felé fordult. Csak ekkor vette észre, hogy a napközben lezárt bérelt autó jobb oldali első szélvédőjével valamilyen gond lehet. Pedig úgy emlékezett, minden ablakot felhúzott, mielőtt leállította volna a motort!

Egy második koppanás azonnal észhez térítette és mialatt újabb falmaradványok hullottak rájuk, nem sok jót sejtető gondolat futott át az agyán.

– Na, ne, már megint? – kiáltotta és a földre rántotta a tudóst.

A elhibázott lövéseket újabbak követték, valóságos porfelhőt zúdítva a földön kuporgó két alakra. Mialatt Wyman még értetlenül bámult, Charlie megragadta a pólóját és botladozva, bukdácsolva egy közelben parkoló autó mögé rángatta.

Mi a franc? Még itt is utolérték a New York-i lövöldözők? Charlie rettegve gondolt arra, hogy Hammond miféle hülyeségbe rángathatta bele abban az étteremben. Nagyon úgy tűnt, hogy most valóban ő kapja azt a néhány, az ártatlannak tűnő jegyzetek miatt kilőtt golyót! A lángoló New York-i étterem helyett mennyivel kellemesebb egy szép, mediterrán tájon kilehelni a lelkét!

Egy nagy francot! – fűzte tovább a gondolatot és kikukucskált a kocsi mögül. Pár méterre mellettük a vízszállító teherautó állt, jó hat-hét méterrel odébb pedig a bérelt Toyotájuk.

BANG! BANG! Két lövés koppant a karosszérián nem messze Charlie fejétől.

Az anyád! Behúzta a nyakát és csaknem a földön fekve, a lökhárító alól próbált kikémlelni. Egy fickót látott a szemközti, lapos háztetőn féltérdre ereszkedve, kezében maszek hangtompítóval felszerelt puskával, amivel éppen Charlie-ra célzott.

BANG! Egy újabb lövés letépte a hűtőrácsot.

Charlie Wymanhez fordult, aki nem mozdult: az autónak dőlve aléltan ült. Charlie erőteljesen megrázta a tudóst, aki lassan magához tért.

– Mi van…? – kérdezte Wyman zavaros tekintettel.

– Lőnek ránk, az van – kiáltotta Charlie. – Al, szedd össze magad és gyere, mert itt nyírnak ki minket!

Három újabb lövés süvített el mellettük, de mindegyik nem messze, a járdán koppant. A puskás fickó kezdte elveszíteni a türelmét, már rövidebb sorozatokat is elengedett! Addig kellett elindulniuk, amíg rájuk nem küld valami komolyabb cuccot!

– Oda! – intett a fejével Charlie a vízszállító felé. – Indulj, Al!          

Wyman nem mozdult, a „kikapcsolástól” kábultan nézett maga elé, mire Charlie valahogy felcibálta és botladozva rángatni kezdte a teherkocsi felé. Amint kibukkantak a személyautó mögül, szinte azonnal lövedékek kezdtek el pattogni körülöttük. Ahogy pár méter után beestek a vízszállító mögé, átfutott Charlie agyán, hogy vagy a fegyveres egy vakegér pancser vagy parancsot kapott, hogy ne ölje meg őket, csak ijesszen rájuk, hátha megadják majd magukat félelmükben. A kerekek takarásában feküdt az aszfalton és remélte, hogy ez utóbbiról van szó, mert abban nem volt biztos, hogy a balfék orgyilkos a következő vagy valamelyik az utáni lövésével nem jár-e szerencsével és egészen véletlenül sikerül Alt vagy pedig őt leszednie – és akkor Charlie igazán nagy bajban lett volna!

Felnézett és látta, hogy Wyman nem hasal mellette. Elfelejtette őt a földre rántani! Al szédülten kóválygott a járdán, a kisteherautó mögött az átlátszó vizestartályok csalóka takarásában botladozott, a lövész számára kissé homályos, de jól látható célpontot nyújtva! Alighogy ez végigfutott Charlie agyán, újabb lövések érkeztek és teljes sorozatként szaggatták darabokra a műanyag konténereket. Az átlyuggatott, szétrobbant tartályokból vad szökőkutak törtek fel vízzel beborítva mindent, beleértve Alt és Charlie-t is. Charlie a hirtelen támadt vízfüggöny takarásában futni kezdett a bérelt autójuk felé. A hideg fürdőtől magához tért tudós azonban beelőzte: mielőtt Charlie a volán mögé ugorhatott volna, a betört szélvédőn Al bedobta a szobrot rejtő táskát és belevetette magát a vezetőülésbe.

Meglepődött, hisz brit alattvalóként éppen az anyósülést vette célba, mégis az autó volánja mögött találta magát! Ugrott volna ki, hogy helyet csináljon Charlie-nak, azonban egy újabb sorozat végigszántotta a Toyota tetejét és a csomagtartóját. Charlie bedobta a kulcsot Al ölébe, aki azonnal indított is. Charlie feltépte a vezetőoldali hátsó ajtót és már mászott volna be, amikor a történész gázt adott. A kocsi kilőtt, Charlie pedig az úttestre zuhant. Erre Al rémülten fékezve fordult hátra. Újabb sorozat koppant mellettük, szinte körbelövöldözve az aszfalton térdelő Charlie-t.

– MENJ! MENJ! – üvöltötte Alnek. – A domb alján beérlek!

Arra maradt ideje, hogy hátizsákját a szilánkokra lőtt hátsó szélvédőn keresztül bevágja a kocsiba.

Támadójuk megelégelte a dolgot és leugrott az alacsony tetőről. Most már a teljesen elnéptelenedett utca közepén tartott feléjük egy-egy ijesztgetésnek szánt lövést megeresztve. Charlie-nak a Szemtől szemben bankrablásos jelenete ugrott be, de nem nagyon örült a gondolatnak.

Al ismét gázt adott, mire az autó kifarolt és elhúzott, menet közben egy kőfalon sikeresen lebontva a teljes jobb oldalát. Charlie átvetette magát egy közeli bokron és már a levegőben repült, amikor rájött, hogy ez rossz ötlet volt. Nagyon is rossz! Leérkezéskor a talaj kicsúszott a lába alól és minden forogni kezdett körülötte – egy füves domboldalon megállíthatatlanul kezdett lefelé gurulni! Az utcára Volkswagen Passat farolt ki nagy sebességgel, lassított, a hátsó ajtaja kinyílt és a fegyveres szó nélkül beugrott. Az anyósülésen Hrotti fordult hátra a lövészhez:

– Szép lövések, tanítani kellene! – mondta gúnyosan.

Charlie úgy érezte, soha nem lesz vége a gurulásnak, miközben gyanús reccsenést hallott a lengőbordái felől. Sokáig azonban nem görcsölhetett a szúró fájdalmon, mivel hatalmas csattanással véget ért a hosszú bukfenc: egy apró ház tetején landolt a füves lejtő legalján. Pár pillanatig nem is volt képes levegőt venni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Csak nagy erőfeszítés árán sikerült kiegyenesednie. Mire ismét oxigén tódulhatott a tüdejébe, a két autó már messze járt.

Egy szűk utcában száguldottak, de láthatólag Al nem igazán érezte a balkormányos vezetést, a szűk utcában jobbra-balra csapódva parkoló kocsikat tarolt le és békés járókelőket kényszerített fejvesztett menekülésre. Az utca hirtelen derékszögben elkanyarodott és lefelé tartott. A két autó csikorgó gumikkal befordult, egymást törve összekoccantak. Al balra rántotta a kormányt és élesen befordult, de nem sikerült leráznia az üldözőket.

Charlie a háztetőről látta, ahogy az autók ismét felé tartanak, csak éppen egy utcával lejjebb. Nem tehetett mást – magát dühösen átkozva – nagy levegőt vett, hátra lépett pár lépést, nekiiramodott és átugrott a szűk utca átellenes oldalán álló ház tetejére. Bár majdnem tele lett a gatyája, sikerült a mutatványa. Közben azonban lemaradt: az autók éppen az orra előtt száguldottak el! Látta, ahogy a szerpentinszerűen lefelé tartó utcácska száz méterrel odébb ismét visszafordul, így arra gondolt, ha keményen kilép, a következő házsor tetején beérheti őket. Újabb tériszonyos rettegés, újabb ugrás és Charlie már a következő ház tetején landolt! A cserepeken egyensúlyozva futni próbált a közeledő autók felé, amikor Hrottiék felfedezték őt és a mutatványt kifigyelve tüzet nyitottak rá. De nem csak Charlie-nak kellett behúznia a nyakát: Al háta mögött ismét lövedékek koppantak a karosszérián.

Charlie nem várt tovább – bár úgy érezte, ilyen fizikai erőfeszítést még soha életében nem kellett produkálnia, lévén egy üzleti tárgyalás nem terhelte túlságosan a tüdejét és az izomzatát –, ahogy a Toyota közeledett, még gyorsabbra vette a tempót, majd ugrott. Utoljára! Aztán…

…hangos csattanással éppen Wyman előtt, a motorháztetőn landolt. Al erre ijedtében félrekapta a kormányt, így sikerült az autó viszonylag épen maradt bal oldalát is lebontania. Egy újabb visszafordító kanyar következett, mivel azonban az ablaktörlőkbe halálra váltan kapaszkodó Charlie-tól semmit sem látott, Al képtelen volt a kanyart bevenni és az autó a bal elejével egy lakóház falának csapódott, majd megállt.  Charlie kishíján szétkenődött a köveken, csak az mentette meg, hogy – mivel az ablaktörlők sikeresen a kezeiben maradtak – kétségbeesésében az egyik visszapillantó tükörben próbált megkapaszkodni. Felnézett és Alt pillantotta meg, amint a tudós a kormányra borulva mozdulatlanul hever. Karjai tehetetlenül lógtak mellette.

Atyaúristen! Vagy megint legyűrte a narkolepszia vagy ami még rosszabb…!

Hrottiék aszfaltszaggató sebességgel közeledtek. Charlie felhúzta magát, hogy megnézze, mi történt Allel. Ebben a pillanatban a felettük meredő öreg erkély hatalmasat reccsent, az alján repedés futott végig, az egész, amúgy is rossz állapotú építmény megroggyant – és a korlát peremére állított virágcserepek négy méter magasból zuhanni kezdtek lefelé!

Az öt cserép pusztító erővel csapódott a Toyotának! Kettő Charlie-t éppen elkerülve a motorháztetőn horpasztotta be, egy a tetőn landolt, míg a negyedik és az ötödik az első szélvédőt kapta telibe. Ahogy az üvegszilánkok beterítették, Al felemelte a fejét. Ránézett Charlie-ra, rükvercbe tette a váltót, gázt adott és egyenesen beletolatott az éppen érkező üldöző kocsiba. A sofőr két lábbal taposta a féket, a gumik visítottak, de az ütközést már nem kerülhették el. Ahogy a lökés ereje megtolta a Toyotát, Al egyesbe váltott és kilőtt. A gyorsulástól Charlie tehetetlenül végiggurult a tetőn, majd a kitört hátsó szélvédőn át félig beesett az utastérbe.

Az a néhány idős néni, akik éppen a következő sarkon sétáltak a gyümölcsárus felé csak egy üveghangon elszáguldó roncsot láttak, amelyből két láb kapálózott kifelé. A motorzajjal elegyedő furcsa, elhaló, üvöltésszerű hang már meg sem lepte őket. Sem az a hűtővízgőzt lövellő Volkswagen, ami defektes jobb elsővel igyekezett utolérni a menekülő roncsot.

Az utca meredeken, nyílegyenesen tartott lefelé a pár száz méterrel lejjebb lévő kis kikötő felé. Néhány halászbárka ringott a vízen, páran a kőmólón üldögélve vártak a kapásra, halászok pakolták ki a hajnali fogást az egymással vitázó kereskedőknek. Idilli nyugalom lebegett a tengerpart felett.

Al kezdeti magabiztossága a lejtő közepén száguldva elillant. Görcsösen markolta a kormányt, befeszített karjaival mereven próbálta úton tartani az autót. Aztán az egyre nehezebben kormányozható kocsit megdobta az útpadka és a romhalmaz Toyota jobbra-balra csapódva kezdett szétesni.

– Csinálj már valamit! – üvöltötte Charlie, miközben azon küzdött, hogy bemásszon a hátsó ülésre. A két zsák ide-oda csapódott az orra előtt, a folyamatos ütközések miatt képtelen volt elkapni őket.

– Csinálnék, de már fék sincs! – kiáltotta hátra Al és tessék-lássék módon jobbra-balra rángatta a kormányt – nem sok eredménnyel.

A kis falucska egyszemélyes rendőrőrsén hosszú évek óta semmi érdemleges nem történt. A helyi megbízott a világ legnyugisabb munkahelyének tartotta a beosztását – egészen a mai napig. Délelőtt ugyanis szokatlan módon felháborító rongálást jelentettek a templomból, nem sokkal később pedig egy amerikai fickó érkezett hozzá a görög belügyminisztérium emberének kíséretében. Ilyen nyüzsgés legutoljára öt éve volt az őrsön, amikor a szomszéd falu néhány fiatal huligánja éjszaka tönkretette a helyi halászok hálóit – na, akkor tényleg a sarkára kellett állnia, hogy rendet tegyen a környéken!

Most is valami hasonló izgalom és a fontosság, a nélkülözhetetlenség tudatának érzése járta át, mint annak idején. Az érkező két férfi igen hivatalos hangnemben egy alig hihető, filmre való, kincskeresős sztorit adott elő neki lövöldözéssel, gyilkossággal és üldözéssel.

Na persze! Ki hiszi ezt el? Biztosan valami elszúrt nagyvárosi nyomozásról volt szó, amit majd a vidékieknek kell megoldaniuk! Mindenesetre összecsődített néhány környékbeli, szabadnapos munkatársat, akik ugyan nem nagyon örültek a hívásának, de persze besegítettek egy esetleges nyomozásban.

– Szóval, a pár kollégával együtt végigjárjuk a házakat, motelokat, apartmanokat és előkerítjük maguknak ezt a két fickót – mondta éppen, ahogy nyomában Giddonnal, Konsztantinosszal és több egyenruhással kifelé tartottak a rendőrőrsről.

– Gondolom, ez nem okozhat nehézséget – jelentette ki Konsztantinosz, miután angolra fordította a szavait.

– Persze, hogy nem, van rutinunk az ilyesmiben – válaszolta a körzetis.

– Felkészültek arra is – vágott közbe Giddon, ahogy kiléptek az utcára –, hogy esetleg letartóztatást, elfogást kell eszközölniük. Egy üldözésről nem is beszélve…

A helyi zsaru már éppen felháborodottan válaszolni akart, amikor kishíján mindannyiukat elgázolták. Alkatrészeket hullajtva egy alig felismerhető Toyota Verso száguldott el közvetlenül mellettük– a hátsó szélvédője helyén két kétségbeesetten kapálózó láb kandikált ki. Mindannyian visszahőkölve nézték a bizarr jelenséget. De nem sokáig álmélkodhattak, mert pár pillanat múlva mogorva fegyveresekkel jól megpakolva egy hasonló állapotú, lyukas hűtőjű Volkswagen követte a Toyotát. Giddon rosszat sejtve, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Ez meg…? – morogta hitetlenkedve a távolodó roncsoknak. – A kérdés csak az, hogy tévedhetek-e?

– Tessék? – kérdezte Konsztantinosz, de nem kapott választ Giddontól.

Al még mindig a kormánnyal küzdött, de látta, hogy hiába.

Egy nyitott, elkerített csatornafedél felé robogtak éppen. Alulról a vaslétrán sisakos munkás cammogott felfelé kényelmesen, kedvenc, a fiatalkorát megszépítő szerelmes nótáját dúdolva. Ahogy a feje megjelent a csatornanyílásban, a roncs Toyota átszáguldott felette.

Al rémülten felsikított, Charlie-ban meghűlt a vér, ami igen furcsa volt, tekintetbe véve a koponyáját majd szétdurrantó adrenalin szintet.

– Megöltünk egy melóst! – üvöltötte Al hátrafordulva. – Leszedtük a fejééééét!

A védősisak végigpattogott az elrobogó kocsi alatt, majd hirtelen kilőve betörte a Volkswagen szélvédőjét. Hrottiék előtt elpókhálósodott a világ.

– Csak egy sisak volt! Csak egy sisak! – üvöltött vissza Charlie, miután sikerült felülnie és hátranéznie.

Ahogy a két autó továbbszáguldott és a veszély elmúlt, a csatornanyílásban a meglepett munkás, rémült arca jelent meg. Az a régi nóta mintha most nem csengett volna olyan szerelmesen, mint pár másodperccel korábban.

– Előre nézz! – kiáltotta Charlie, de már késő volt!

Az autó letért az útról és nekiszáguldott egy szökőkútnak. Az ütközés megdobta a Toyotát, de akkora erővel, hogy a táskákat éppen megragadó Charlie a hátsó szélvédő hűlt helyén kirepült a járműből. Wyman sem járt jobban: ő oldalt távozott, leszakítva és magával rántva a vezetőoldali ajtót. Szerencséjükre gyenge, négy és fél pontos szaltózás után éppen a piacszéli standokon landoltak, de életben maradásukat több rekesznyi narancs, füge és más gyümölcs bánta.

Ámulva, de sértetlenül tápászkodtak fel, meg sem hallották a dühös árusok görög nyelvű káromkodásait.

– A zsákok? – kérdezte Al lihegve.

Charlie letörölte az arcáról a vegyes gyümölcspépet és az autóra mutatott. A Toyota jobbra-balra csapódva, a lejtőn egyre gyorsulva száguldott a kikötő felé.

– Vigyázz! – kiáltotta Al és a rekeszek mögé rántotta Charlie-t.

Hrottiék gőzfelhőbe burkolózott VW-je a standok maradékát megtaposva húzott el mellettük, anélkül, hogy utasainak feltűnt volna az üldözöttek „kiszállása”. A Toyota megállíthatatlanul repesztett egyenesen a tenger irányába!

– ’zannya! – tátotta el a száját Charlie, miközben az autó szétugrasztott pár turistát, átszakította a kőkorlátot és látványos ívben a lehorgonyzott halászhajók között, vízözön kíséretében a kikötő hullámsírjában landolt.

Charlie és Al a gyümölcsök közül tehetetlenül figyelték, ahogy eddigi munkájuk, több napos kutatásuk két táskányi eredményét lassú buborékolással elnyeli a tenger. A szobor és Charlie anyagai nem egészen fél perc alatt már lent, a fenéken, a halak közt áztak.

De nem sokáig. Mint egy fújtató gőzgép, a Passat lefékezett a parton, az utasok sietve kiszálltak és a skandináv hadonászva utasításokat adott, mire egyik embere a vízbe ugrott, majd úszni kezdett az elsüllyedt autó felé.

– Jézusom, mi a fene folyik itt? – kérdezte Al hüledezve.

Charlie csak Hrottiékat és a vízben úszó, majd lemerülő fickót nézte.

– Most már tűnjünk el innen, Al! – szólt sokára. – Meg kell találnunk Magyarffy rokonát.

Al feléje fordult. Halvány, elégedett mosoly játszott a szája szegletében.

– Rendben, Charlie! Találjuk meg!

Bár az összes, kezükben lévő anyagot egy pillanat alatt elveszítették, Al már sejtette, hogy Charlie nem fog meghátrálni. Amennyire rövid társulásuk alatt megismerte, a történész úgy gondolta, hogy a flegmaság és nemtörődömség álarca mögött megbúvó büszke és makacs Charlie kitartó lesz és végigviszi azt, amit most olyan eltökélten hangoztat.

Al csak remélte, hogy sikerül végleg kereket oldaniuk az üldözőik elől, mert úgy érezte, ha még egyszer a nyomukra bukkannak, ők ketten már kevesek lesznek ahhoz, hogy épp bőrrel ússzák meg a találkát…

Fentről, a rendőrőrs irányából futva közeledett Giddon, Konsztantinosz, a helyi körzetis és a segítségére odarendelt kollégák. Már messziről láthatták, hogy a hét további részében nehéz napok elébe néznek: az autók kiemelése, nyomozás, majd papírhegyek és papírhegyek, jelentések és jelentések gyártása és még ki tudja, micsoda, amikkel talán már évek óta nem kellett foglalkozniuk…

 Al és Charlie besurrantak a mellékutcába, de Charlie egy pillanatra megállt és a rohanva érkezők felé fordult. A görögök az elsüllyedő autót és a kikötőmólón ügyködő Hrottiékat figyelték, de Giddon figyelmét valami teljesen más kötötte le – ő egyenesen Charlie-t bámulta! Egy pillanatra találkozott a tekintetük – Charlie meglepetést nem, csak érdeklődést olvasott ki az ügynök tekintetéből.  Charlie újra a tenger felé fordult: a vízben Hrotti embere úszott kifelé esetlenül, jobb kezében a szobrot rejtő zsákot tartva a magasban. A helyiek kíváncsian gyűltek a parton, de csak messziről, tisztes távolságot tartva figyelték az eseményeket.

Hát ennyi, de még nincsen vége – gondolta Charlie és intett az egyre közeledő Giddonnak. Aztán a már jóval előrébb tartó Al után futott. Giddon megállt, meg sem próbált a menekülők után menni. Egy pillanatig még látta Charlie-t, aztán visszafordult a kikötő felé.

Charlie már nem látta, ahogy Hrottiék sietve beülnek a VW-be és elszáguldanak. Giddon – nyomában a görögökkel – ekkor már lélekszakadva rohant a kikötő felé. De tudta, hogy hasztalan: a Volkswagen vad iramban tartott a falu határa felé. Egy szirénázó rendőrautó kerülte ki a rendőröket és próbálta utolérni a menekülő autót.

Konsztantinosz érte be a már sétáló amerikait.

– Mr. Giddon, kiadom a körözést Mitchell és Wyman után.

– Minek? – válaszolta Giddon kurtán. – Pillanatokon belül eltűnnek az országból.

A Passat állapotához képest veszett tempóban, más kocsikat és óvatlanul elélépő gyalogosokat kerülgetve száguldott kifelé a szűk utcácskákon. Hrotti elégedett, már-már önelégült mosollyal vizsgálgatta az ölében heverő szobrot. Az sem érdekelte, hogy sós víz átáztatta a ruháját, elővette a mobilját és tárcsázott. Szinte azonnal felvették.

– Uram, megszereztük a szobrot. Nem hibáztunk – az elmúlt napokban most először közölhetett ilyen jó hírt.

– Rendben, végre valami eredmény – hallotta Maxim hangját. – De ha elveszíti…!

– Nem fogom, uram!

Maxim letette. Ahogy az autó nyomában az egyre jobban lemaradó rendőrökkel elszáguldott a település tábla mellett, Hrotti felemelte a szobrot.

– Nu är du i vår, eller! – mondta svédül. – Most már te is a miénk vagy!

– Mr.Giddon, valószínűleg van itt Önnek valami – hallotta Giddon Konsztantinosz hangját. – A búvárok érdekességet találtak a vezetőülés alá szorulva.

A rakparton álltak és a vízben szorgoskodó búvárokat, a kirendelt darut figyelték, ahogy a ronccsá vált Toyotát lassan a partra emelte. Kíváncsiskodó tömeg tolongott a kordonok túloldalán, a helyi erők most hirtelen fontossá válva határozott utasításokkal tartották távol őket a lezárt területtől.

Giddon még egy pillanatig csodálta a domboldalra épült öreg házakat, a kővel kirakott utcákat, az utak mellett növő fákat és úgy érezte, mintha valahogyan visszarepült volna az időben. Eldöntötte, ha teheti, egyszer eljön a környékre és nem csak a bűnügyi helyszíneken nézelődik majd, hanem a kisvárosokat és a falvakat járja végig, kiélvezve az általuk nyújtott legapróbb élményeket és örömöket is…

Megfordult és Konsztantinoszhoz sietett. A görög már a kinyitott autóban matatott és némi ráncigálás után az ülés alól kibányászta Charlie hátizsákját. Kinyitotta, belenyúlt, majd kivette belőle a táblagépet.

– Már megint egy francos kütyü – sóhajtotta Giddon.

Konsztantinosz még mélyebbre túrt, aztán pár vizes zokni, póló és alsógatya után előhalászta a vendégkönyv kitépett, teljesen átázott lapját.

– Ez az ügy egy kicsivel bonyolultabb, mint ahogy azt a legelején képzeltem – morogta Giddon az ázott lapot nézve, majd belerúgott egy apró követ a nyugodt a tengerbe, aztán a csobbanás okozta, egymás után rohanó, táguló vízgyűrűket figyelte. – Most vajon hány szálon kell majd nyomoznom?

Maxim a nyitott ládák előtt állt és egy vaskos irattartóban lapozgatott.

A kilenc, egymás mellé helyezett faládát az emberei felnyitották, mialatt ő nagy várakozásokkal figyelte a munkálatokat. Ám ötben csupán Fallschirmjägergewehr Fg42-est, MG géppuskákat, több tucat MP 40-es géppisztolyt, Mausereket és Luger pisztolyokat, néhány Panzerfaustot és más, II. világháborús német gyalogsági fegyvert találtak.

Nem nagy kincsek, elrejtőik talán valamiféle válaszcsapásban reménykedtek, amikor a víz alá süllyesztették őket.

Két láda csak arany ékszereket, vízhatlanul becsomagolt festményeket, porcelánt és más egyéb – nyilvánvalóan rabolt vagy lopott – használati tárgyakat rejtett. Ezek is értéktelenek voltak Maxim számára.

Ő valami teljesen mást keresett. Valamit, ami ennél a szedett-vetett, világuralmi tervekről álmodozó szövetségnél, minden eddigi kutatásánál fontosabb volt számára. Valamit, amit legalább öt éve hajszolt, amire rengeteg pénzt, időt és kapcsolati tőkét áldozott, hogy végül most, itt eldőljön, vajon mindez hiábavaló volt vagy esetleg…

Az egyik, még át nem vizsgált, félig szétrothadt faládában egy újabb, kisebb ládát fedezett fel. Ez világosszürke színű, törékeny, rossz minőségű, idejétmúlt műanyagból készült, így az elmúlt évtizedek tucatnyi repedést hagytak rajta. Maxim emberei kiemelték a roskatag faládából és főnökük elé helyezték. A repedéseken keresztül víz ömlött a lábuk elé és ázott papírlapok csusszantak a földre. A műanyagládát csak egyszerű szerkezet zárta, így néhány mozdulat után fel is tárult előttük a tartalma.

Maxim összehajtotta az eddig tanulmányozott mappáját és a láda fölé hajolt. Az alján álló vízben számtalan összekötött, keményborítós irattartó hevert. A nagy részük teljesen elázott, foszladozó darabjaik cafatokban lebegtek a vízben vagy összecsomósodva, összepréselődve hevertek a papírhalmok között.

Micsoda pazarlás! Mennyi veszendőbe ment információ! – gondolta Maxim és leemelte a legfelső, még nagyjából sérülésmentes papírhalmot. Kikötötte és óvatosan lapozgatni kezdte. Amennyire felismerte, sugárhajtású repülőgépek, rakéták precíz tervrajzait látta negyven-ötven oldalon keresztül, itt-ott német nyelvű magyarázószöveggel kiegészítve. Az utolsó oldalak már kimondottan az űrbeli utazásra tervezett siklók és a Holdon létesítendő űrbázisok terveit tartalmazták, sőt, a készítők néhány bekezdésben a Marsot célul kitűző expedíciókról is szót ejtettek. Két komplett mappa a náci atomfegyverkezés iratait tartalmazta, egy újabb, félig elázott pedig a Hitler által megnyert háború utáni új világrend társadalmai, hatalmi, gazdasági és jogi berendezkedésének terveit írta le. Pár, teljesen olvashatatlan, szétmállott papírokat tartalmazó mappa után egy újabb, műszaki fejlesztéseket leíró anyag került a kezébe. A kemény borítóra valaki egy harangformát rajzolt és ahogy belenézett, Maxim valóban egy harangként ábrázolt tárgyra ismert rá – egy Verne-regényből elszabadult időgépnek vagy transzportáló berendezésnek tűnt az elmosódott, megrongálódott tervrajzok alapján. Néhány, homályos, nehezen látható fotó pedig azt is bizonyította, hogy a harang csupán elméletben, a tervezőasztalon létezhetett.

És amikor újabb, ronggyá ázott iratok után egy, a többi közé állítva beszorított, a vízben álló tartó akadt a kezébe, Maxim rögtön tudta, hogy már nem kell tovább kutatnia – bár a lapok alulról egészen a közepükig vizesek voltak, az épen maradt részek megmutatták számára, hogy nem hiába kutatott annyi ideig!

Bár nagyon ritkán mosolygott, most nagyot sóhajtva mégis mosolyra húzódott a szája. De csak egy rövidke pillanatra. Aztán felállt, elégedetten visszahajtotta a szürke, repedezett tetőt.

– Nézzék át az utolsót is! – adta ki az utasítást, aztán a kincset érő irattartót a műanyagláda tetejére rakta, és mellé helyezte az addig a kezében fogott sajátját is: a gyűrött, láthatóan sokszor átlapozott mappa fedőlapján jól kivehető volt az Európai Uniós pályázatot jelölő embléma és a fekete filccel ráfirkantott 340802-es kódszám, ami alatt nagy betűkkel a tartalmát jelölő szöveg volt olvasható: ATLANTISZI KARD.

(folyt.)