Az ég lassan teljes sötétségbe borult az iraki főváros felett, csillagok tömege tűnt fel sziporkázó fénnyel bevilágítva a most nyugalmas Bagdadot. Az elmúlt pár napban egyetlen támadást vagy öngyilkos merényletet sem hajtottak végre, az utcákat felügyelő iraki és amerikai erőknek csak szórványos lövöldözéssel kellett számolniuk.

A sokszorosan biztosított repülőtér környékén még ennél is nagyobb volt a nyugalom. A felfegyverezett járőrök, az őrök látványa nem csupán a robbantani készülő terroristákat, de még azokat is elriasztották, akik csak dühükben akartak néhány követ dobni a megszállókra.

A reptér betonján szinte megállás nélkül gurultak az induló és érkező, utasokat, katonákat, felszerelést vagy a kiszolgáló személyzet előtt is titokban tartott szállítmányt fuvarozó gépek.

A jelzés nélküli jet, ami pár perce szállt le, a legnagyobb titoktartás mellett közlekedő járművek közé tartozott. A pilóta fékezett és leállította a motort. Kinyílt a gép ajtaja, majd Jeremiah Giddon jelent meg az apró lépcső tetején.

– Ahhh – mondta és nagyot szippantott a levegőbe, – Bagdad és az Ezeregyéjszaka…

Az úton és a sebtében kialakított, a berobbant fal által határolt tábor körül őrség állt: a féltucatnyi katona sisakra szerelt infrával pásztázta a környéket, hogy már messziről kiszúrják az esetlegesen visszamerészkedő, hívatlan látogatókat.

Pár falubeli visszamerészkedett a harc elülte után és megpróbáltak közelebb jönni az amerikaiakhoz, de azok elzavarták őket – sosem tudhatták ugyanis, hogy az irakiak csak kíváncsiak, segíteni jönnek vagy egyszerűen a pokolra akarják küldeni őket.

Teknőc 3-as lámpái világították meg a területet, a másik két, épen maradt terepjáró védelmi alakzatot alkotva, járó motorokkal parkolt a közelben. A megsérült Humvee-ból minden használhatót és mozdíthatót átpakoltak a többi járgányba, az összecsapásban könnyebben megsebesült három katonát hordágyakra fektették, bekötözték és arany-ezüst izolációs takarót dobtak rájuk. Bár állapotuk nem volt súlyos, a csapat dokija mindvégig mellettük maradt – de előtte még végigjárta és megvizsgálta a többi, itt-ott üldögélve beszélgető vagy szunyókáló, fáradt katonát is.

Az Apache-ok már sokadszorra húztak el felettük. Charlie nem nézett fel a gépekre, de nem is nagyon volt rá képes: hason feküdt, szétszakadt nadrágja alatt vastag kötés fedte a hátsó felét. Fájdalmas arccal próbált felülni, de lüktető sebe meggátolta benne. A doki megnyugtatta, nincs mitől aggódnia, megsebesült, de azért még ne tartsa magát háborús veteránnak: a lövedék nem sértett csontot, csak egy apró darabot csípett le a bőréből és még kevesebbet a farizmából. Charlie kitörölte a könnyet a szeméből, megköszönte a segítséget és miután magában elküldte a dokit a francba, próbált Scarlett-nek is segíteni. Ez azonban nem igazán sikerült, így a lány egymaga mosta meg Al koszos-véres arcát, majd valahonnan kávét szerzett és mindhárman jól feltankoltak az éjszakára. Bár kimerültek voltak, nagy alvásra amúgy sem számíthattak, az összecsapást követően még mindig tombolt az adrenalin a vérükben.

Charlie lemondott arról, hogy felüljön, maradt a könyökére támaszkodva. Mellette Scarlett Alt felügyelte: a történész tekintete már kitisztult, de a sokktól még nem igen tudott szólni – igaz, ezt nem is erőltette senki, Charlie és Scarlett is néma csendben üldögéltek mellette.

Odébb, a Humvee lámpáinak fényében Roger főtörzs és Sands őrmester álldogáltak. Roger éppen rádiózott. A hangját ugyan nem hallották, de heves gesztikulálása arra utalt, hogy nagyon vitázik valakivel. Végül befejezte a rádióadást és Sands-hez fordult.

– Ma már nem küldenek segítséget – mondta dühösen. – Nekünk nincsen komoly sérültünk, nekik meg nincsen felesleges emberük. Amedi már csak egy órára van, ott éjszakázunk. Cochise 1 és 2 fedeznek az odaúton, aztán lelépnek, hogy visszaérjenek a bázisra a közelgő homokvihar előtt. Mi hajnalban indulunk vissza, valahol félúton randizunk majd a többiekkel.

Aztán ismét bekapcsolta a rádióját:

– Haley, készüljetek, tíz perc múlva indulunk Amedibe!

A pilóta hangja recsegve érkezett fentről:

– Oké, szétnézünk az úton.

A helikopterek dübörgő rotorokkal száguldottak el felettük, majd a falu túlsó oldalától továbbinduló földutat kezdték pásztázni.

Roger újabb parancsára a katonák hozzáláttak szedelődzködni, így a felszerelés és a három könnyű sérült pár perc alatt a megmaradt autókon voltak. Teknőc 2-es lassan letolta a felrobbant Humvee-t az útról. Scarlett felsegítette Alt, majd Charlie-t és ők is elindultak a terepjárók felé. Ahogy kiléptek a lyukon Charlie felfigyelt a falhoz helyezett két holttestre: a fiúk egymás mellett feküdtek, az egyikük szeme nyitva volt és arca az ég felé fordult, mintha odafentről várna választ a halálára. Charlie egy darabig figyelte a halottat, majd lassan felnézett az égre.

Otthon, New York felett még sosem látta ilyen tisztán a millió sziporkázó csillag tömkelegét, az égen fehér csíkként végighúzódó Tejutat, a felfoghatatlan távolságban lévő galaxisokat és ködöket.

Éppen a halál ilyen közelségében kellett az élet egyik legnagyobb, eddig ilyen teljességében nem tapasztalt csodájával szembesülnie.

– Charlie – szólalt meg Al nyögve –, jártam odaát. Vagyis éreztem a…

– Al, ájultan feküdtél a roncsban – nevetett fel Charlie. – Nehogy a fényes folyosóval és a hívogató kedves hangokkal gyere itt nekem!

– Dehogy! – válaszolt Al és sápadt arca kipirult a méregtől. – Ne gúnyolódj! Nem volt semmiféle folyosó meg a régmeghalt, integető dédi sem.

– Akkor?

– A halál. Éreztem a halál közelségét.

– Mondom, hogy ájult voltál.

Al nem zökkent ki, még mindig az élmény hatása alatt állt:

– Szinte megfogható volt… éreztem… akár csak egy élőlény… Közeledett felém, közeledett, aztán körbefont – lassan ökölbe szorította erőtlen kezét –, mintha magába ölelne és soha többé nem akarna elengedni. Éreztem a hidegségét… a lelketlenségét, a... pusztító erejét. Akár össze is roppanthatott volna, de… végül… mégis elengedett. Elengedett, mert… El kellett engednie!

Charlie ámulva figyelte a történészt. Al kinyitotta az öklét és ujjai egymás után lassan, nagyon lassan – akár mintha egy virág szirmai lennének – szétnyíltak.

– Lépjünk emberek, eleget kávézgattunk – hallották Roger főtörzs hangját, – a végén még megint meglepnek bennünket.

Egymást támogatva, sántikálva, szédelegve léptek a Humvee-khoz.

– Túléltem, Scarlett – mondta Al még mindig az élménybe kapaszkodva –, ez valami csoda volt!

– Tudom – biccentett a lány. – Tudom.

– Na – kérdezte Roger a sziszegve bicegő Charlie-t –, milyen érzés sebesült hősnek lenni?

Charlie arca egy rossz lépés után fájdalmasan eltorzult.

– Az, hogy hősnek lenni milyen, azt nem tudom, de seggbelőttnek lenni elég szar érzés.

Beszálltak a terepjárókba és azonnal indultak. Maguk mögött hagyták a Humvee roncsát, a két fiú holttestét és a csatatéren szanaszét hagyott hullákat. Tudták, pár perccel a távozásukat követően a helyiek megjelennek majd, hogy elvigyék a halottakat és feltakarítsanak az amerikaiak után.

Maxim a lakosztályában ült, egyedül.

A déli nap magasról tűzött be a szobába és bár a félig leengedett szalagfüggöny tompította az erejét, odabent élesen elváltak egymástól az árnyékos és a napsütötte részek. A fény összevissza cikázva tükröződött vissza a csillogó fémfelületekről, megcsúszott a tükrökön és az üvegtárgyakon, lepattant porcelánfigurákról. 

Maxim hunyorogva pakolászta vissza papírjait a bőr irattáskába. Lassú, szinte kimért mozdulatokkal először a Toplitz-tóban talált anyagok, majd saját korábbi jegyzetei kerültek a táskába.

Elégedett volt.

Most, hogy az összes adat és információ a rendelkezésére állt és volt is ideje áttanulmányozni azokat, végre a legtöbb dolog a helyére került. Tudta, hová kell mennie, mit kell tennie és még arra is felkészült, hogy mi legyen akkor, amikor újra összeakad Mitchell-lel, a történésszel és… igen, a Lycia nevű nővel. Annál is inkább, mert bizonyos szempontból tényleg szüksége volt a tudásukra és az eddigi tapasztalataikra.

Az asztalra fektette a táskát és végigsimított rajta. Aztán elővette a mobilját és tárcsázott.

– Szervusz – mondta, miután a második kicsengést követően felvették –, tegnap nem hívtalak, mert rengeteg dolgom volt és csak késő este végeztem… Igen, sok mindent kellett megoldanom, igen sűrűk ezek a hetek… Nem, tudod jól, hogy nekem kell irányítanom… De akkor sem bízhatom másra… Barbara néni hogy van?... Hmm… Lance bácsi jól viseli?... Akkor rendben… Csak a szokásos. Meg kell védenünk az érdekeinket, fellépni a minket akadályozókkal szemben… Csak ennyi… A lányok…? Igen… tudom, a jövő héten… a jövő héten lennének 23 évesek… Igen… Igen… Igen, addigra mindenképpen hazaérek… Biztos, szívem, biztos… Tényleg el akarsz menni és megmászni?... Egészen a sziklaomlásig?... Biztos…? Rendben, rendben… Oké, ott leszek… Szia… szia!

Bontotta a vonalat, felemelte a táskát és a bejárati ajtóhoz indult. A kilincset fogva még visszapillantott a feleségét és lányait ábrázoló fotóra, aztán megfordult és kilépett a lakosztályból.

A Zöld zónában, az amerikai hírszerzés zsúfolt bagdadi központjában műholdakról, megfigyelő Predatorokról érkező képeket, repülőkről, helikopterekről, földi egységektől befutó felvételeket közvetítő monitorok fala előtt üldögélt Giddon.

Szokásához híven lábait az asztalon nyugtatva lazult és egy vibráló képernyőt bámult. Szélesen elmosolyodott és nagyot nyújtózkodott.

– Istenem, mintha otthon lennék…

Ázsiai férfi érkezett a háta mögül és gyors mozdulattal lelökte Giddon lábait az asztallapról.

– Arról azért nem volt szó, hogy érezd magad otthon – mondta. – Nagyon régen volt már az első Öböl-háború, Jeremiah.

– Mindig is visszahúzott ide a szívem, Hsu – válaszolta a gúnyt fel sem véve Giddon. – Azok a régi szép, akciódús idők…

– Ne feledd, most nem katonaként vagy itt, csak egy kiszuperált megfigyelőként…

– Hidd csak, kisgyerek!

– …vagy nyugdíjas turistaként, aki…

– Pláne, fiam.

– …valami fentről kapott papír szerint ugyan mókuskodhat itt a teremben, de a jegyzetelésen és nézelődésen kívül nem sok mindent tehet.

– Igazad van. Ha nálad végeztem, el is megyek és megnézem a babiloni torony maradványait, amit ez a Nimród nevű fickó építtetett. Meg az asszony függőkertjét is.

Megszólalt Giddon mobilja, éppen akkor, amikor Firpow lépett be a helyiségbe.

– Igen? – szólt bele Giddon a telefonba.

– Főnök, találtam valamit… – hallotta Pizzuti lelkes hangját.

Giddon érdeklődve felállt, teljesen megfeledkezett a körülötte vibráló monitorokról: elég régóta dolgozott már együtt Pizzutival, hogy tudja, az ősz fickó csak akkor szokott így pörögni, ha jó oka volt rá. Mint például most.

–…illetve nem is valamit, hanem valakit – helyesbített Pizzuti, a hangját autókürtök és nyüzsgő turisták zaja nyomta el, ezért kiabálásra váltott. – Nem kis meló volt, de összejött. Szerintem igencsak érdekelni fog, főnök.

– Na, mesélj! – jött Giddon hangja jó pár ezer kilométerrel odébbról.

Pizzuti a vakító napsütésben egy piros tetős, mediterrán házakkal szegélyezett, zsúfolt utcán állt egy kis étterem terasza előtt miközben fél fülét befogta, hogy jobban hallja Giddon szavait.

– Főnök, biztos, hogy érdekelni fog a mondanivalója – válaszolta és a terasz felé fordult, ahol néhány ebédelő vendég üldögélt a napernyők alatt. A közvetlenül Pizzuti előtt álló asztalnál középkorú férfi könyökölt a vörösbora mellett. Negyvenes évei elején járt, de erősen ősz haja és korai ráncai jó egy évtizeddel idősebbnek sejttették. Pizzuti a férfire nézve bólintott, mire az felállt és hozzá lépett.

– Majd inkább ő elmondja a lényeget… – vigyorgott szélesen az ügynök, és átadta a telefont.

– Mr. Giddon? – mondta a férfi tört angolsággal. – Peter Zavidovic vagyok. Azt hiszem, mi ketten ugyanannak a titoknak a nyomába járunk…

(folyt.)