A három, megpakolt öszvér és az öt, meleg ruhákba öltözött ember lassan haladt felfelé a keskeny, köves ösvényen.

Hosszú órák óta úton voltak már, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak a hideg szél járta, sziklás hegyoldalakon, alig látható csapásokat követve a környéket jól ismerő vezetőik nyomában.

Scarlett nem is sejtette, hogy F’lassa hol találta a sort elől és a három öszvér mögött leghátulról biztosító kísérőiket. Azt azonban tudta, hogy a férfi kiterjedt kapcsolati rendszerének köszönhetően könnyedén rálelhetett a két, a terepen otthonosan mozgó, a kockázatot vállaló és persze a száját tartó helyire. Ismerte F’lassát és teljesen megbízott benne.

Közelebb hajolt az előtte haladó férfihoz, hogy jól hallják egymást a szélfúvásban.

– Jó az irány? – kérdezte hangosan.

F’lassa elővette a Bagdadi Múzeumból elcsórt térképet.

– Ha Magyarffy pontosan rajzolta meg a Bagdadtól idáig tartó útját – válaszolta szinte kiabálva –, akkor nagyjából igen.

A papírt elrakta és egy GPS-készüléket húzott elő a kabátjából.

– Itt ez a villogó zöld pont, ezek vagyunk mi a senki földjén – mutatta a lánynak. – Valahol a török, iraki, azeri hármashatár környékén. Ha pontos az irány, akkor előbb-utóbb elérjük Magyarffy egykori úticélját… vagy megtaláljuk a hulláját.

– És ha nem?

– Akkor minket találnak meg mondjuk jó ötven év múlva – mondta mosolyogva.

Scarlett bólintott és visszalépett a korábbi helyére. A mögötte haladó Alre nézett.

– Minden rendben? – nézett rá a tudós.

Scarlett felemelt hüvelykujjaival jelezte: minden oké.

Sziklás hegyoldalon haladva érték el a hóhatárt. A szél jóval erősebben fújt, hideg, szúróscsapadékot dobott az arcukba. Nemsokára mély hóban, folyamatos, apró pelyhek szűnni nem akaró zéporában araszolgattak felfelé. Felettük méretes sziklapárkány nyúlt ki az út fölé, némi védelmet nyújtva a hideg időjárás ellen. A vélt biztonság azonban csak addig tartott, amíg meg nem közelítették a kiugrót. Csupán pár méterre jártak tőle, amikor a szelet is túlharsogó recsegéssel-ropogással egy jó fél tonnás szikladarab vált le előttük és hatalmas dübörgéssel omlott le a meredélyen – a hóesésben már régen eltűnt a szemük elől, de pusztító gurulását és az elindított hólavinát még sokáig hallották. Egy percet vártak, nehogy a kőtömb további szikladarabokat rántson magával és már folytatták is a lépésről-lépésre egyre nehezebbnek tűnő menetelést.

Kis idő múlva már magasabban, egy havas, keskeny, alig látható ösvényen haladtak. Jobboldalt meredek, sziklás hegyoldal, balra még meredekebb lejtő határolta az ösvényt. Minden mozdulatukra oda kellett figyelniük, ahogy egymás mögött haladva küzdöttek a hóval, a széllel és a tereppel.

Aztán az elől caplató öszvér váratlanul megcsúszott. Kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát a jeges talajon, de hátsó lábai már a levegőben kalimpáltak és a hátára nehezedő felszerelés lefelé húzta a mélységbe. Scarlett közelebb lépett, hogy megpróbálja az állatot visszacibálni az ösvényre, de az egyik kísérőjük rákiáltott. A lány az öszvér felé nyúlt és egy szót sem értett a figyelmeztető kiabálásból.

– Ne menj közelebb! Téged is leránt! – kiáltotta F’lassa.

Az állat rémülten ordított, lábaival sikertelenül próbált megkapaszkodni és ahogy üvöltve a fejét dobálta, Scarlettet is lelökte a lábáról. Az állat még egy utolsó, keserveset mordult, aztán eltűnt a hóförgetegben.

– A SÁTRAK! – kiáltott Scarlett, ahogy fenékre esett.

Lassan ő is csúszni kezdett a szakadék felé és hiába próbált megkapaszkodni, a jeges hó szinte taszította lefelé. Lábai már a semmiben kapálóztak és tőle szokatlan módon sikítani kezdett, így nem hallotta a lefelé bucskázó öszvér kétségbeesett ordítását, testének tompa puffanásait.

Ekkor egy kéz ragadta meg a hátizsákját!

– Nem volt rá esély, hogy megmentse – hallott egy hangot maga mögött. – Magát is vitte volna.

Al nagyokat nyögve húzta vissza a lányt az ösvényre. Mindketten kiterültek, remegő testtel feküdtek a hóban.

– Köszi, Al – nyögte Scarlett, mire a történész csak ránézett és elmosolyodott.

F’lassa jelent meg felettük, végre sikerült visszaevickélnie a keskeny csapáson.

– Al, nincs is maga olyan rossz formában – mondta elismerően, majd körbenézett: a hó mindent eltakarva, vadul kavargott körülöttük. – Most már tényleg szükségük lesz valami menedékre. És egy kis pihenésre is!

A Black Hawk alacsonyan, de nagy sebességgel repült a táj felett.

A pilóta célja az volt, hogy elkerülje az ellenállók lövéseit, amik a bevetések alkalmával gyakran kopogtak a helikopter páncélzatán.

A lövész minigunjával az alattuk elsuhanó tájat pásztázta, mellette Charlie aggódva sandított kifelé, míg velük szemben Firpow ugyanezt tette csak látványosan unatkozva. Mellette Giddon előrehajolva, a térdein könyökölt és éppen Charlie-hoz intézett beszédet:

– Tudja, Charlie, jó húsz évvel ezelőtt egy kicsit délebbre én is üldögéltem ám ilyen, száguldó helikoptereken.

– Maga is be volt tojva?

– Éééén? – nevetett Giddon. – Nem! Szó sincs róla. Én szórtam az acélt az égből. Bang! Bang! Bang!

– És az annyira jó érzés volt? Embereket halomra lőni?

– Téved. Nem embereket… az ellenséget! Aztán…

Ekkor szikrát szórva váratlanul lövések koppantak a helikopter páncélján. A gép lövésze nem ijedt meg, csőre rántotta a fegyverét és azonnal viszonozta a tüzet. Pár másodperc alatt több száz lövedékből álló, pusztító sorozatot lőtt ki csakúgy vaktában a gyéren benőtt, homokos talaj felé. Apró porfelhők tömege csapott fel, ahol az acélfüggöny földet ért, de a száguldó helikopterből nem láthatták, hogy vajon a csenevész fák és bokrok mellett más célpontot is eltaláltak volna.

Szerencséjük volt, hogy a pilóta már az első koppanásokat hallva gyorsított, mert füstöt húzva egy RPG rakéta süvített el közvetlenül a hátsó rotor mögött. Charlie halálra rémülten kuporodott össze és egy pillanatra még Giddon és Firpow is behúzták a nyakukat. A lövész derekasan megdolgozott a pénzéért, ahogy a minigun izzó fémet köpködött a lent megbújó ellenségre.

– Küldjed őket, fiam, küldjed! – kiabálta neki Giddon biztatóan, de addigra már kirepültek a veszélyes zónából és a lövöldözés is megszűnt.

 A minigun elhalkult, csupán a csövéből felszálló vékony füst jelezte, hogy pár pillanattal azelőtt fémvihart zúdított az elmosódott iraki tájra.       

Giddon hátradőlt.

– Szóval, aztán megelégeltem az egészet és leléptem – folytatta, mintha csak egy teasüti elmajszolása miatt hagyta volna abba a mesélést. – Még harminc sem voltam, változatosságot akartam…

Charlie nem értette, hogy a férfi most miért kezdi élete elmesélésébe, de örült annak, hogy valami legalább eltereli a figyelmét a halálfélelemről. Firpow visszacibálta őt az ülésre és egész testében remegve, két kézzel kapaszkodott  bármilyen, stabilnak tűnő fém helikopter-alkatrészbe. Firpow-ra nézett: a szakállas ügynök ugyanazzal a rendíthetetlen nyugalommal ült a helyén, mint a tűzpárbaj előtt, láthatólag nem is figyelt Giddon meséjére – valószínűleg ezerszer végighallgatta már korábban…

– A sereg után csináltam egy csomó más dolgot, de végül mégis majdnem ugyanott, a nemzetbiztonságnál kötöttem ki – folytatta Giddon gondtalanul. – Tovább nem részletezem a dolgot, úgy sem igazán érdekli, gondolom én. Elteltek az évek és – ki hitte volna? – megint itt vagyok. Irakban.

Charlie elgondolkozva nézett rá – mit akarhat ezzel most Giddon?

– Rendben – válaszolta hangosan, hogy túlkiabálja a rotorok hangját. – Azt leszámítva, hogy magával együtt ülök egy ki tudja, hová tartó helikopteren, engem ez az egész irakosdi mennyire érint?

– Nem az irakosdiról van szó, hanem a múltról, az emlékekről és a lehetséges jövőről. És persze a kiszámíthatatlan véletlenekről.

– Ez még mindig homályos.

– Egy gyilkossági ügyből induló nemzetbiztonsági ügyben nyomoztam – kezdte Giddon – és belebotlottam magába…

– Ártatlan vagyok… – hangoztatta Charlie.

– …magába, majd a csapatába, akik valami homályos legendát követve műkincsek után loholtak és folyamatosan összeütközésbe kerültek a gyanúsítottjaimmal. Aztán a nyomozás közben találtam egy újabb fickót, aki valahogy szintén kapcsolatba hozható magukkal, a kutatásukkal és talán közvetve még az én ügyemmel is. Most hozzá megyünk, hogy végre pontot tehessünk az egész végére.

– Mit akar mondani, jóember? – kérdezte Charlie; már kezdte dühíteni Giddon mellébeszélése.

– Nagyon egyszerű: most már nem csupán egy nyomozásról van szó. Most már engem is érdekel a maguk atlantiszi kardja!

– A nagy, világvédő nyomozóból egyszerű kincsvadász lett? – kérdezte Charlie csipkelődve.

– Szivart a rémületre? – kérdezett vissza Giddon és egy szivart varázsolt elő a belső zsebéből – az előző, félig elszívott szálat a lövöldözés kezdetekor ijedtében kiejtette a helikopterből.

A hóvihar már olyan erővel tombolt, hogy a kis csapat csak kínkeservesen jutott előre.  A hó szinte áthatolhatatlan falat képezve vágott az arcukba, vastag, fehér leplet borítva az emberekre és a megmaradt öszvérekre egyaránt. Két kísérőjük között F’lassa, Scarlett és Al egymáshoz kötözve, lassan lépdeltek, lábaik elnehezültek, minden levegővételükért külön meg kellett küzdeniük.

Már úgy tűnt, hogy sosem fejezik be a térdig érő hóban való menetelést, amikor az élen haladó vezetőjük megállt és integetni kezdett. Elsőre azt gondolták, újabb akadály állja az útjukat, de ahogy közelebb kerültek, az oszladozó hófüggönyön keresztül egy keskeny, a vihartól megkímélt hágó tűnt fel előttük.

Al F’lassahoz hajolva próbálta túlkiabálni a vihart:

– Biztos, hogy nem tévedtünk el?

F’lassa nem válaszolt, talán meg sem hallotta a kérdést. Al közelebb hajolt, hogy a fülébe kiabáljon. Ekkor vette észre, hogy F’lassa valahová a távoli semmibe nézve, magában mormolva imádkozott.

– Mit mondott? – kérdezett vissza váratlanul.

– Biztos benne, hogy nem tévedtünk el?

– Ezen a tájon eddig még sosem jutott át senki. De errefelé semmi sem, biztos, Al! – kiabált vissza F’lassa.

– Egyre rejtélyesebb a dolog! – válaszolt a tudós, majd Scarlett-re kacsintott. A lány összefagyott arcán halvány mosoly jelent meg.

Amint beértek a sziklák alkotta szűk folyosóba, rögtön enyhült a szél, de még így is apró hópihék kavarogtak mindenfelé. Pár métert haladtak csupán, amikor a hózáporon keresztül narancssárga színű, elmosódott valamit pillantottak meg. Fel-feltűnt a fehér áradatban, de aztán gyorsan szem elől is tévesztették, majd nem sokkal az orruk előtt újra felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt…

És ekkor meglátták: az a nehezen felismerhető valami pár méterrel a talajszint felett lassan ide-odahimbálózott a levegőben.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte Scarlett a szemét erőltetve.

– Nemsokára kiderül – válaszolta Al és le sem vette tekintetét a furcsa jelenségről.

 Már csak pár méter választotta el őket a narancssárga dologtól, amikor egy erősebb szélfuvallat kitisztította előttük az utat és feltárta a hágó titkát: nagyjából tíz méter magasan egy test himbálózott foszladozó, modern hegymászókötél végén. Megálltak és úgy bámulták a fejük felett lógó holttestet.

Mindannyiuk fejében csak egy dolog járt: mi módon kerülhetett fel oda a szerencsétlen? Percekig szótlanul nézték a lassan himbálózó testet.

– Hogyan szedjük le onnan? – kérdezte végül Al.

F’lassa a magasban függő alakot vizsgálgatta.

– Ez nem lehet a gróf – jelentette ki. – Magyarffy jó nyolcvan évvel ezelőtt járhatott itt, de ez a szerencsétlen nagyjából nyolcvanas évekbeli mászóruhát visel és a felszerelése is egész modernnek tűnik.

Alt nem hagyta nyugodni a fent himbálózó holttest.

– Nem próbáljuk meg levágni? – kérdezte.

– Túl magasan van, nincs értelme kockáztatni.

– Szóval, mehetünk tovább – zárta le a dolgot Scarlett.

– Mit kereshetett fenn egy hágó tetején? – erősködött Al, de tudta ő is, hogy erre már nem fog választ kapni; hacsak fel nem mászik a sziklák közé, amihez pedig se kedvet, sem pedig tehetséget nem érzett.

Újra elindultak és pár tíz métert haladtak az egyre emelkedő hágón. Az út itt már kiszélesedett, egy helyen pedig megszűnt a felfelé törő sziklafal is – balra lent beláthatatlan mélységű szakadék ásítozott. A szél hatalmas erővel tört rájuk, szúró, kellemetlen hópelyhek millióival fojtogatva őket. Mielőtt Al egyetlen szót is szólhatott volna, hogy ne tegye, Scarlett kilépett a peremre és lenézett a semmibe. Illetve a majdnem semmibe. Jóval alattuk, elérhetetlen távolságban egy széles kőperem tűnt elő a hófúvásból. A szél által folyamatosan tisztára sepert sziklán két összezúzódott barna test hevert. Még ebből a távolságból is látható volt, hogy a halott hegymászókat vastag kötél rögzítette egymáshoz – egyikőjük valószínűleg megcsúszhatott, lezuhant és a társát is magával rántotta.

Al és F’lassa már Scarlett háta mögött álltak.

– Ez két hulla. Magyarffy egyedül indult el – mondta F’lassa lakonikusan és a sokat látott ember rutinjával indult tovább.

– Miféle elátkozott hely ez itt? – kérdezte Scarlett elképedve.

– Nem ez a lényeg – válaszolta Al. – Hanem az, hogy kik ezek a fickók, akik előttünk próbálkoztak az átkeléssel!

            Tovább gyalogoltak, a szakadék elmaradt a hátuk mögött. Amikor utolérték, F’lassa már a hágó túlsó felén, a kiszélesedő ösvény szélén egy enyhe domboldal aljában térdelt. Két idegenvezetőjük és az öszvérek mögötte álltak, eltakarták a férfit. Scarlett és Al közelebb léptek és meglátták, hogy F’lassa mivel foglalatoskodik: kesztyűs kezeivel a mély havat ásta. Nem kellett sokáig bajlódnia, kisvártatva két elhasznált bőrcipő bukkant elő a hóréteg alól. Pár mozdulattal később pedig egy megfagyott holttest vált láthatóvá.

– A gróf? – Al szíve a torkában dobogott. 

– Mindjárt kiderül – válaszolt F’lassa.

Al mellé térdelt. Együttes erővel lassan a hátára fordították a holttestet. Az összefagyott, megfeketedett arc felismerhetetlen volt, a testet foszladozó, széltépte bőrkabát, szakadt sapka és évtizedek óta kővé fagyott bőrnadrág borította, lábfejeit öreg, szétlyukadt bőrbakancs fedte.

Scarlett a mély hóban botorkált, aztán pár méterre a holttesttől megbotlott valamiben. Lábával kifordította a hó alól, majd lekaparta róla a ráfagyott réteget és egy öreg, valaha erős vászon hátizsák hevert előtte. Felemelte, de az évtizedek óta ott heverő zsák elérett alja szétfeslett és egy fémkulacs, összefagyott ételmaradék, kötelek, kés, kisebb használati tárgyak és egy nagyobb, rongyokba bugyolált valami esett a hóra. Scarlett ügyet sem vetett a többire, a becsomagolt, átkötött tárgy mellé térdelt. Könnyedén eltépte a spárgát és széthajtogatta a textíliát.  A benne lévő tárgy azonban kicsúszott a kezéből és leesett. Gyorsan felkapta, lesöpörte a rátapadt havat, majd az elnyűtt vászonanyagra fektette.

És ott hevert előttük a két már megtalált szobor harmadik társa, a legutolsó keresett darab! Egy széttárt szárnyú angyal, aki arcát az ég felé fordítva kardjával is a Mennyország felé mutatott!

Al leguggolt a lány mellé.

– Hammond ugyan nem jutott el idáig, de mi megtaláltuk! – mondta Scarlett.

Al a kezébe vette az angyalt és minden oldalról alaposan megnézte.

– Végülis meg van mind a három – szólt elgondolkozva. – De mire tudjuk használni őket?

Mialatt két kísérőjük nyugodtan álldogálva várakozott, F’lassa a fagyott holttesthez lépett és átkutatta a ruházatát. Kisvártatva bőrkötésű könyvecskét vett elő a vastag kabát egyik belső zsebéből. Belelapozott. Egy napló volt az.

– Francia – mormogta F’lassa.

– Majd én – szólt Al és elvette tőle a naplót. Scarlett-tel már megcsodálták az új szobrot, a lány visszacsomagolta és a hátizsákjába rejtette.

– Személyes és tudományos napló – mondta Al, miközben lassan lapozva bele-beleolvasott a könyvecskébe. Hmm… Hmm… Erre is rájött? Ez teljesen új! – bólogatott elismerően – Hmmmmmmm… Egy valóságos kincsesbánya teljesen friss elméletekkel… hmm… és leletekkel! Évekig tartana…

– Al, kezdje a legvégén! – vágott közbe Scarlett.

– Rendben, rendben. Szóval, Magyarffy naplójának legvége – Al az utolsó oldalakhoz lapozott. – „Miután Babilonban ráleltem a harmadik óvó angyalra, hittem, hogy vissza kell juttatnom a másik kettővel együtt azokhoz, akikhez az Úr a Vízözön óta rendelte. Azokhoz, akik oly erősek a hitben, hogy nem engednek a Gonosznak, bármilyen képben is csábítsa őket. Imádkozom, hogy az én hitem is kősziklára épült legyen, hogy később visszatérhessek a másik két szoborral, melyeket jól elrejtettem üldözőim elől. Ha az Úr segít, sikerül leküzdenem a legnagyobb akadályokat is.” És a legutolsó bejegyzések… Hmm… úgy tűnik, teljesen feladta. „Úgy érzem, már se erőm, se hitem továbbmenni…” Itt már zavarosabb, szétesettebb a napló szövege. A halálán lehetett. „Az Úr elhagyott vagy csak a Sátán ereje erős itt? Nem tudom, hogy meddig…” Olvashatatlan több soron keresztül. És a legeslegvége. „Vajon megláthatom-e még a hágó túlfelén, a viharon, a hidegen, túl a világon az Úr nyugalmas szigetét, mely olyan lehet, akár maga az Éden? Nem tudom.” Ennyi.

– Magyarffy végül feladta – összegezte a szöveget F’lassa.

– Ugyanúgy, ahogy a többi három mászó is – tette hozzá Scarlett. – Nem lehet véletlen az, hogy pont ezen a területen haltak meg mindannyian.

Al felnézett a hágó sziklás, hóval takart tetejére.

– Talán földrengés vagy a laza kőzet omlása okozhatta.

– Talán – mondta hozzá F’lassa, de nem tűnt túl egyetértőnek. – Akkor erre elég sűrűn lehet földrengés, ha az összes idetévedőt megöli.

 – Talán véletlen – mondta Al.

– Ennek inkább szellemi háttere van… – tette hozzá F’lassa, de nem folytatta a gondolatot.

Al vállat vont: erre nem tudott mit válaszolni. Társainak sem volt sok kedve tovább elemezni a helyzetet.

Egy perc is eltelt a csak a hulló hópelyhek zavarta némaságban, mire Al végre megmozdult.

– Lassan indulnunk kellene – szólt izgalomtól fojtott hangon, miközben felállt.

Scarlett és F’lassa is követte.

Mindhárman a vihar tépázta hágó nehezen látható, túlsó oldalára néztek.

– De mi várhat bennünket odaát? – kérdezte a lány bólogatva.

Maxim magángépe valahol a Közel-Kelet felett száguldott.

A fedélzeten hárman ültek: Hrotti az ablakon kifelé bámulva unatkozott, Grigorii egy telefonbeszélgetésben merült el, Maxim pedig a papírjait bújva éppen egy kis falucska falapra festett képének másolatát tanulmányozta – becslése szerint ismeretlen alkotója jó pár évszázaddal korábban készíthette.

Grigorii befejezte a telefonbeszélgetést.

– Uram – fordult Maximhoz –, a legújabb műholdjelentéseink szerint már a hegyekben vannak, lassan elérik a célpontot. Készítsem a helikoptert?

– Természetesen – válaszolta Maxim. – Csak nem fog néhány rongyos hegylakó megfutamítani?!

Grigorii a belső kommunikáción rendszeren keresztül szólt a pilótának és a jet süllyedni kezdett. Maxim kinézett az ablakon és a felhők alól a törökországi Diyanbakir képe tűnt elő.

Jó úton haladunk – gondolta a férfi –, a legjobb úton.

Magyarffy holttestét visszatemették a hó alá, pár nagyobb követ helyeztek a rá, hogy megjelöljék a helyét, de ők sem gondolták igazán, hogy bármikor is visszatérnének majd ide. Al egy kósza pillanatig elgondolkozott azon, hogy a halottaknak meg kellene adniuk a végtisztességet, hogy a kemény szikla és a jég ölelése helyett valahol az otthonukban helyezhessék nyugalomra őket. De a veszélyes terep miatt inkább elvetette az ötletet. Majd egyszer, ha sikerül valamikor megszervezniük. Egyszer. Talán.

Egy kis ideig álldogáltak a Magyarffy fölé emelt halom körül, de teljesen szótlanok maradtak. Nem mondtak imát, nem tartottak beszédet, de tudták, hogy valahol köszönettel tartoznak a grófnak. Nem csak azért, mert munkásságával és megszállott kutatási vágyával először George Hammondot, majd rajta keresztül később őket is elindította az atlantiszi kard felé vezető úton. Hanem azért is, mert amikor már annyi nehézséget túléltek, sok életveszélyes helyzetből kivágták magukat és valahol a hegyek közt csaknem reményvesztetten bóklásztak, még halálában is biztosította számukra a továbbvezető utat.

A vihar tovább erősödött, ahogy maguk mögött hagyták a hágó meredek szikláit. A jeges szél és a fagyott hó újra az arcukba vágott, egymást támogatva, minden erejüket megfeszítve próbáltak előre jutni. Egy óra múlva Al lélekben ugyanott tartott, mint korábban, még Magyarffy testének megtalálása előtt: a folyamatos emelkedő kiszívta az erejét, levegőt már alig kapott, úgy érezte, Charlie döntött jól, amikor kilépett ebből a bizarr Indiana Jones-kalandból. Scarlett-re nézett, aki eltökélt arckifejezéssel, a hideggel nem törődve haladt mögötte és F’lassara, aki a sor elején haladva rendületlenül vitte őket előre.

Már régen túllépte azt a határt, amit fizikálisan még teljesíteni tudott, lépésről-lépésre lelkesedése és tudományos kíváncsisága vitték előre. A teste kezdte feladni a küzdelmet és miközben szédüléssel és fejfájással birkózott, úgy érezte, valami egyre húzza lefelé, a fagyos hóba. Lábai megrogytak, váratlanul megbotlott és térdre esett. F’lassa rögtön odalépett mellé és felhúzta. Szinte teljesen vakon botorkáltak tovább. Aztán a vihar váratlanul csendesedni kezdett és nemsokára a hóesés is megszűnt.

Egy újabb, még keskenyebb, sötét szoros előtt álltak – csak álltak, várakoztak és egyikőjük sem mozdult. Mindegyiküknek egy dolog járt az agyában: mi a fene várhat rájuk az ösvény túloldalán? Ha egyáltalán vezet valahová ez a szoros, ha valahol…

Scarlett nem várt tovább. Egyszerűen besétált a szűk járaton és eltűnt az árnyak között. Vissza sem nézett, de ahogy lassan, kezét a sziklán csúsztatva botorkált előre a vaksötétben, maga mögött hallotta Al és F’lassa óvatos lépteit.

– Itt van még, Scarlett? – hallotta tompán visszhangozva a tudós hangját.

Nem válaszolt. Csak ment előre, felkészülve bármire, ami a túloldalon várhat rájuk. Remélte, hogy az nem egy áttörhetetlen sziklafal lesz. Mert akkor teljesen hiábavaló volt minden…

Al még mondott valamit vagy megismételte a kérdést – Scarlett nem volt benne biztos. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, felismerte a szikla egyenetlenségeit, látta a folyosón keringőző hópelyheket, hátranézve a mögötte botorkáló alakokat. Aztán ahogy újra előrefordult, hirtelen erős fény vakította el!

Scarlett még lépett kettőt és egy meredek sziklaperemen találta magát. A nap melege szinte égette átfagyott arcát, ahogy hátratolta a kapucniját és lenézett a magasból.

Odalenn, a távolban, az ég kék háttere előtt, magas fűvel benőtt dombon egy falut látott! A pici települést három tucatnyi ház és néhány nagyobb, a jószágok és a termények tárolására szolgáló egyéb épület alkotta. Közöttük aprócska patak csordogált.

Bár az égen egyetlen esőfelhő sem tűnt fel, a falu mögött hatalmas, szinte teljes félkörívet leíró szivárvány tündökölt. Scarlett még sosem látott ennyire teljes és sok színből álló égi jelenséget.

Még mindig mérges volt Charlie-ra, amiért nem tartott velük, de most az egyszer nagyon sajnálta, hogy nem lehet itt és nem nézheti a fenséges látványt.

Hiába meresztette a szemét, a nagy távolság miatt nem fedezett fel embereket a faluban, de sejtette, hogy nem elhagyatott, hiszen a domb lankáin több hektárnyi megművelt föld jelezte az ott élők gondoskodását.

Lenyűgözve állt a sziklaperemen és nézte a mesebeli falut.

Mintha egy ősi történetből maradt volna itt a hegyek között, mintha az egyszerű, sárral tapasztott, fatetős házacskái évezredek óta állnának odalenn, háborítatlan nyugalomban.

A jelzés nélküli jet meredeken, nagy sebességgel emelkedett a felhők közé és magasan a Közel-Kelet felett megkezdte Európába vezető útját.

A fedélzeten Giddon, Charlie és Firpow egy asztal mellett ültek és a szétterített iratokat, jegyzeteket és fényképeket tanulmányozták.

Giddon rábökött az egyik, Maximot ábrázoló fotóra.

– Ez a Maxim Akárki a góré az egészben.

– Ismerős, már összefutottam vele Magyarországon. Először a folyóparton, aztán Bukarestben.

Giddon egy nagyobb sóhajjal elintézte a választ; számára a gördülékeny információszerzés mindennél fontosabb volt.

Firpow újabb fényképeket mutatott: elegáns, sötét öltönyt viselve Maxim egy limuzinból szállt ki, különböző protokolleseményeken vett részt jól szituált nők és férfiak társaságában, akik között európai diplomaták, milliárdosok, hollywoodi sztárok, sőt még magas beosztási vatikáni vezetők is voltak. Néhány képen Charlie legfőbb üldözőit, Grigorii-t és Hrottit is felismerte.

– Maxim Theomackként a legismertebb, de nem ez a valódi neve – folytatta Giddon. – Angol, német, francia, orosz, amerikai, brazil és dél-afrikai személyként is azonosították már, de valószínűleg valahonnan a kelet-európai térségből származik. Mi négy éve figyeljük, több külföldi társcéggel közösen. Feddhetetlen, megközelíthetetlen, vannak kapcsolatai radikális, náci, anarchista, marxista felforgató csoportokkal, iszlám terroristákkal. Egyszerűen, könnyedén képes bárkivel szót érteni és közös érdeket, célt is találni.

– Több legális üzleti vállalkozása van – vette át a szót Firpow –, adakozik, iskolákat, kórházakat fejleszt, minden más egyébbel szöszmötöl, amivel milliárdosék szoktak. Egy Bonoba oltott Angelina Clooney – csak éppen hírnév nélkül.

– A háttérből irányítva – egészítette ki Charlie, aztán kényszeredetten elnevette magát. – Már bocs, de most, hogy ilyen remek előadást hallottam erről a Maximról és azt leszámítva, hogy per pillanat éppen engem is ki akar nyíratni, isten bizony rohannék a szavazófülkébe és ikszelnék is a neve mellé.  Igazán szimpatikusnak festették le ezt a fickót.

Giddon nem tartotta ilyen humorosnak a dolgot:

– Nem Theomack megfigyelése volt a fő feladatunk… eddig. De az elmúlt fél évben több neonáci weboldalon is olyan hírek jelentek meg, amik arra utaltak, hogy egy csoport felelevenítette Hitler misztikus antiktárgy gyűjtési szenvedélyét. Az információk alapján feltételeztük, hogy az egész háttérében Theomack áll. Megfigyeltük, adatokat gyűjtöttünk róla, ráálltunk. És felkészültünk arra, hogy lekapcsoljuk, ha valódi bizonyítékok állnak majd a rendelkezésünkre.

– Mit tett?

– Ókori és középkori, elsősorban keresztény kegytárgyak tűntek el nagy számban. A legtöbb esetben a helyi hatóságok nem találtak semmilyen bizonyítékot, nem tudták kideríteni, kik lehettek a tettesek, néhányszor azonban sikerült a nyomukra akadniuk. Ezek pedig a legtöbbször – igaz, szövevényes hálón keresztül –, de minden esetben Maxim Theomack környezetéhez vezettek.

– És én? Én hogyan kerülök a képbe? – kérdezte Charlie.

– Maga és az éttermi lövöldözés épp kapóra jöttek. Azt feltételezzük, hogy Theomack egyik embere túl buzgón akarta elintézni a maga tudósát, Hammondot. Túl sok nyomot hagyott maga után, ezért ha a gyilkosságot megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva sikerül összekapcsolnunk Theomackkal, akkor hosszú időre pihenni küldhetjük a fickót.

– Szóval, maga meg akarja menteni a világot, vagy ilyesmi? – kérdezte Charlie.

– Szóval, dehogy! – nevette el magát Giddon. – Én csak el akarom kapni George Hammond gyilkosát… De ha belefér, azért megkeresném azt az atlantiszi kardot is.

(folyt.)