A nap első vörös sugarai megérintették a bagdadi repülőtér aszfaltját.

Mintha csak hosszú álomból ébredne, egy Black Hawk helikopter lassan forgó rotorjai kavarták fel az éjszakáról itt maradt hűvös levegőt, ami elkeveredett a kipufogóból előtörő, a horizont fölé emelkedő napkorongot torzító, forró gázokkal.

A két pilóta már felkészült az indulásra, a nyitott raktérben ülő géppuskás katona az utolsó ellenőrzést végezte a fegyverén, amikor Giddon és Firpow tűntek fel a helikopter mellett.

Giddon szájában a háborúhoz illő, nagykaliberű szivar füstölgött, a kezében pedig a távoli Viszokóval kapcsolatos e-maileket, a kisváros történetét leíró, kiprintelt lapokat szorongatott. Azokat Pizzuti küldte át neki éjszaka, bennük röviden összefoglalta a Peter Zavidovic-csal folytatott beszélgetést, a bosnyák férfi kutatásának eredményeit és a Viszokót övező, Giddon számára eddig ismeretlen legendát. Csak néhány mondatot olvasott az anyagból hajnalban, ezért úgy döntött, majd a levegőben lapozza át az egészet.

Mindketten beszálltak, Giddon intett a pilótának, a motor felpörgött és a Black Hawk egy fél perc múlva elemelkedett az egyre melegedő betonról. Újabb harminc másodperccel később pedig már irányba fordult és elhúzott észak-nyugati irányba.

Az égen még csillagok vibráltak, de a horizonton már hajnalodott.

A tábor körül őrt állókat leszámítva csak egyetlen ember volt ébren a konvoj utasai közül. Charlie már órákkal a napfelkelte előtt felébredt, jó ha két-három órát tudott szundítani, aztán megunta a forgolódást és kibotorkált a tábori sátorból.

Most, fájó fenekét próbálta kímélni, ezért féloldalt fordulva feküdt a háztetőn. Egyik lábát lefelé lógatta és az eget bámulta. A következő pillanatban úgy érezte, mintha az égbolt váratlanul elmozdult volna felette – az ismerős, de névről mégsem ismert csillagképek pár fokkal eltolódtak a szeme előtt.

Nyögve felült és körbenézett. A napkorong pereme éppen kikukkantott a hegyek mögül. Szemét dörzsölve nézett le a tetőről: mindenütt katonák mozogtak, Roger és Sands harsány kiabálása mellett a tábort bontották, a Humvee-ket pakolták. A tér közepén, mint egy megvilágosodott szent, csípőre tett kézzel, kissé szétvetett lábakkal Al állt mosolyogva és a pakolászókat figyelte. Tőle távolabb, egy ház tövében Scarlett ült lehunyt szemekkel.

Micsoda? – gondolta Charlie t – a felkelő nap fényével próbált feltöltődni? De nem, feltűnt, hogy a lány hangtalan ajkaival mormolt valamit. Imádkozott.

És ekkor az agyába villant: nem az ég indult meg, hogy elnyelje őket, csupán vagy háromnegyed órára elszunnyadt a nagy csillagnézésben.

Charlie-nak még nem tűnt fel, de a település legszélső épületeinek takarásából három öszvérből álló aprócska karaván tűnt fel. A megpakolt állatok mellett meleg ruhákba öltözve három férfi haladt. Arcukat elrejtette a házak között megbúvó homály, ám amikor Scarlett befejezte az imáját és meglátta az utcán a tér felé közeledőket, azonnal tudta, hogy leendő útitársaik érkeztek meg. Az elől haladó férfi levette a hideg széltől és portól arcát védő kendőt – és Scarlett Edmond F’lassa vonásait ismerte fel a kapucni alatt.

 Hideg hegyi levegő suhant át a város felett. Charlie borzongva dörzsölte végig libabőrös karjait és ekkor tűnt fel neki, hogy a téren megállt az élet, a pakolászó katonák most mozdulatlanul nézték az érkezőket. Al már Scarlett mellett állt, mindketten érdeklődve figyelték F’lassát és kísérőit. A lány mosolyogva elindult és a tér pereméig sétálva bevárta a kis karavánt.

– Örülök, hogy épségben itt vagy – mondta, amikor megölelte F’lassát. – Milyen volt az út?

– Ankarától gond nélkül jöttünk, csak a török határ volt egy kicsit rázós.  Alig tudtunk észrevétlenül átsurranni az Ararát völgyeiben. Túl erősen őrzik mostanában azt a területet. Lehet, hogy tényleg ott van a bárka – válaszolta F’lassa nevetve.

– Az könnyen elképzelhető. Talán véletlenül még bele is botlunk valahol – mondta az időközben odaérkező Al és kezet nyújtott. – Al Wyman.

– F’lassa. Edmond F’lassa. Scarlett mesélgetett a munkásságáról. Figyelemre méltó…

– Igen, egy darabig az volt… aztán egy kicsit leült. De úgy érzem, most megint lendületbe jött.

– És a legizgalmasabb rész talán még csak most jön – válaszolta F’lassa, miközben a tábor közepén megállították az öszvéreket.

A katonák újra pakolászni kezdtek. F’lassa észrevette a háztetőn álló Charlie-t. Éppen őket figyelte.

– Ő Charlie, igaz? – kérdezte F’lassa és intett neki.

Pillanatnyi tétovázás után Charlie nem túl lelkesen visszaintett.

– Nem tűnik boldognak.

– Edmond – kezdte terelni a szót Scarlett –, egyébként hogyhogy te is eljöttél? Terepen nem nagyon jártál még.

– Régen, nagyon régen, még mielőtt megismertük volna egymást. Most úgy éreztem, nem maradhatok ki ebből. Hátha még hasznát veszitek a tudásomnak.

– Milyen tudásnak? – kérdezte Al érdeklődve.

– Hát, ha szükség lesz, ki fog derülni – válaszolta F’lassa rejtélyesen.

Fél órával később Charlie már az indulásra készülődő konvoj mellett állt és Sands őrmesterrel beszélgetett. Eddig gondosan elkerülte Scarlettet, még csak át sem nézett a tér másik oldalára, nehogy véletlenül elkapja a lány rosszalló, szomorú tekintetét. A három öszvérre felpakolták Scarlett és Al cuccait és F’lassa éppen az egyik kísérővel diskurált az elkövetkező órák útvonaláról.

 Al egy darabig nógatta Scarlettet, hogy az indulás előtt legalább egy pár mondatot szóljon Charlie-hoz, de a lány nem akart kötélnek állni. Al azonban nem szándékozott köszönés nélkül távozni.

Charlie pár mondatban leegyeztetett az őrmesterrel, majd a cuccaiért nyúlt. Ekkor tűnt fel neki, hogy Al közeledik feléje. A tudós elé ment.

– Charlie, a csúcson kell befejezni, nem a gödör legalján! – mondta Al, ahogy kezet nyújtott neki. – Nem gondoltad meg?

– Tudod, Sands őrmesternek szüksége van golyóálló fickókra, úgyhogy velük tartok – próbált viccelni Charlie, de érezte, hogy elszorul a torka. – Aztán bázisról Bagdadba, majd valahogyan haza.

Al még mindig Charlie kezét szorongatta.

– Akkor sok sikert! Vigyázz magadra! Még keresztezzük egymás útját!

Charlie erősen megszorította Al kezét, majd végül megölelte. Aztán gyorsan elindult vissza, a Humvee-k felé. Al is elindult, de pár lépés után megfordult.

– Ha ennek az egésznek vége, Londonban találkozunk. Rendben?

– Hát persze – mosolygott vissza Charlie.

– Majd elmesélek mindent. Keressük egymást!

Charlie belegyezően bólintott, Al pedig búcsúzásként intett neki.

Nem sokkal később a három öszvér és az öt fősre nőtt kísérő csapat útnak indult a nagyjából tizenöt kilométerre lévő török határ és a mögötte magasodó, hóval borított hegyek felé. A térről távolodva egy lejtős úton haladtak lefelé és lassan, fokozatosan tűntek el szem elől. Charlie – már sisakba és repeszálló mellénybe öltöztetve – a Humvee-k mellett állt és a távozókat figyelte. A két helyi kísérő, Al és F’lassa az előttük álló, megerőltető útra gondolva baktattak, Scarlett pedig mögöttük sétált – és ki tudja, mi járt a fejében. Charlie szinte szuggerálva nézte a lányt, maga sem tudva, hogy tulajdonképpen mit is vár tőle. Hiszen nem Scarlett volt az, aki kilépett az egész buliból, hanem…

Ekkor a lány megfordult. Másodpercekig mozdulatlanul nézték egymást, majd Charlie arcán halvány mosoly jelent meg, keze tétova intésre emelkedett. Várta a folytatást…

Scarlett még mindig őt nézte, arca azonban semmilyen érzelmet nem árult el. Charlie keze megállt a levegőben. A lány még mindig nem intett vissza. Charlie kezdett megijedni: lehet, hogy nagyon, nagyon rosszul döntött? Lehet, hogy mégsem kellett volna feladnia, hanem velük…?

Már csak Scarlett alakját látta a távozók közül.

…és ekkor – mielőtt még a lejtő és az épületek kitakarták volna az arcát – a lány végre elmosolyodott. Kedvesen, szomorúan. Mintha örökre búcsúzni akarna azzal az egyetlen, aprócska mosollyal.

És a szeme… a szeme megint résnyire összehúzva…

Charlie nagyot sóhajtott… és a kis karaván végképp eltűnt a szeme elől.

Már minden cuccát összepakolta és az indulási parancsra várva rámolt a Humvee-ba, amikor helikopter rotorzajára lett figyelmes. Először csak távoli, meghatározhatatlan dübörgésnek tűnt a hang, ám fél perc elmúltával már biztos volt benne, hogy egy közeledő helikopter okozza.

A katonák közt kisebb kavarodást okozott a dolog, őket ugyanis senki sem értesítette a gép érkezéséről, így többen kibiztosították a fegyvereiket és védelmi pozíciót vettek fel.

A zakatoló hang egyre közeledett és pár pillanat múlva egy felfegyverzett Black Hawk emelkedett a fennsík fölé. A pilóta kiintett a járőr tagjainak, ahogy kört írt le a tér felett. A raktér nyitott ajtajában egy fekete, szivarozó férfi érdeklődő arca tűnt fel. Gyorsan végigjáratta tekintetét a porba burkolózó lentieken, majd kiszúrta a Humvee-nak támaszkodó, hunyorító Charlie-t és két ujjával határozottan rámutatott. Nagy adag, sűrű szivarfüstöt fújt ki, amit felkapott és pillanatok alatt szerteszét szórt a sebesen forgó rotor, amint a helikopter megemelkedett és a városon kívüli biztonságosnak tűnő füves térség felé fordult.

Sands őrmester két emberével autóba pattant és a Black Hawk után hajtottak.

Charlie javában pakolt befelé, amikor a Humvee pár perc múlva visszatért. Sands után a fekete szivarozó fickó és testes, szakállas társa szálltak ki a kocsiból. Pár mondatot még váltottak az őrmesterrel, majd a kettő egyenesen Charlie felé indult.

Charlie oda sem nézett, teljesen elmerült a cuccai elhelyezésében.

– A fél világon át kellett repülnöm, hogy utolérjem, fiam! – hallatszott az erőteljes hang a háta mögül.

Charlie félbehagyta a pakolászást és hátrafordult: a robosztus fekete és a szakállas fehér ott álltak a Humvee mellett. A fekete vigyorogva dobta el a szivarját. Charlie azonnal felismerte.

– Magát aztán nem könnyű nyomon követni, Charlie! – mondta Giddon. – New York után egyszer a briteknél, aztán Görögben, majd itt, a pokol tornácán, hová készül még?

– Magyarországot kihagyta – válaszolta Charlie.

– Magyarországot? Tényleg? – lepődött meg Giddon. – Eltűntek a szemem elől és észre sem vettem? Miről maradtam le?

– Csak egy kis autós üldözés, némi könnyed bunyó, kellemes társalgás egy kedves idős hölggyel, strandolás és még mi is? Ja, igen: ősi koporsó a folyóparton és persze dínók.

– Koporsó? Dínók? – ámuldozott Giddon.

– 3D-ben!

– Maga aztán tudja, mi a nagybetűs élet!

– Köszike.

Mindketten felmutatták az igazolványukat. Charlie egy-egy pillantást vetett rájuk – a filmek főhőseivel ellentétben ő nem tudta megállapítani, hogy valódiak-e.

Várta a következő lépést.

– Jeremiah Giddon, nemzetbiztonság – mutatkozott be Giddon, miközben elrakták az igazolványokat –, a kollégám, John Firpow. New Yorkban sajna nem sikerült találkoznunk.

Kezet fogtak.

– Előnyös fotók… – szólt Charlie. – És mit szeretnének megtudni tőlem? A nemzet és a biztonság…

– Úgy tűnik, problémái vannak.

– Igen, seggbe lőttek.

 Charlie folytatta a rámolást.

– Eddig hárman voltak, most pedig csak egymagában pakolászgat – tapintott a lényegre Firpow.

– Leléptek a hordárok.

Giddon elmosolyodott. Szerette a száraz humort és a cinizmust. De nem mindig.

– Nekünk is van egy csomó megoldandó problémánk – válaszolta –, talán segíthetnénk egymásnak.

Charlie ismét félbehagyta a pakolászást. Kezdte érdekelni ez a nemzetbizonságosdi. De csak egy kicsit.

– Szívesen meghallgatom – mondta szárazon. – Óránként ötszáz dolcsiért kiöntheti a lelkét.

– Haha, jó srác!

– Plusz ÁFA, ugye.

Giddon tényleg élvezte a társalgást.

– Hol vannak egyébként a többiek? Remélem, nem hagyták ott a fogukat a támadásnál. Vagy megint hidegre tette a kapcsolatát a szép lánnyal, mint anno Moszkvában?

Charlie kezdte kényelmetlenül éreznie magát.

– Tudja mit? Én adok ezret magának és nem kell folytatnia – vágott vissza. – Maguk mindenről ilyen jól informáltak?

– Majdnem. Szóval hová lettek a többiek?

Charlie a hegyek felé mutatott:

– Egy álmot hajszolnak. Még utolérhetik őket, ha újra beröffentik a helikoptert. Csak kábé egy óra előnyük van. Gyalogosan.

– Minket igazából maga érdekel és az éttermi gyilkosság. A kis kincskereső kalandjuk másodlagos. Magunk közt szólva persze, számomra az is izgalmasnak tűnik.

– Az már csak a többiek kalandja. Tulajdonképpen mit is keres a nemzetbiztonság itt, a világ végén? Idegen földön? Rajtam?

– Csak egyet – kezdte Giddon. – Abban biztos lehet, hogy nem a rejtélyes Atlantiszt, ami után eddig loholtak. Nem is valami bibliai jelenést vagy hasonlót…

– Hanem? – szakította félbe Charlie a férfi hosszúnak induló monológját.

Giddon nem zökkent ki:

– Hanem. Én csak azt az utat keresem, amin ha végigmegyek, eljutok egy hataloméhes, gyilkos szervezethez, majd a legvégén a cég vezetőjéhez. Hogy aztán páros lábbal rúgjam szét a fickó sápadt, árja seggét.

– És én is kellenék ehhez a rugdosáshoz?

– Hát persze. Elmond nekem mindent, amit eddig megtudott vagy az elkövetkező órákban esetleg még kilogikázik egy tárgyról.  A tárgyról, ami végül elvezethet bennünket ehhez a Maxim nevezetű ürgéhez. A tárgy pedig nem más, mint egy bizonyos atlantiszi kard.

– Atlantiszi kard? – kérdezte Charlie ártatlanul. – Maxim? Ezt a Maxim nevű fickót üldözi?

– Jaj, fiam – legyintett Giddon. – Lúzer van a homlokomra tetoválva? Eddig úgy tűnt, ő és emberei nagyon ügyesen követik a maga nyomait, ezért úgy gondoltam, megspórolom az időt és energiát – nem is beszélve az adófizetők dollárjairól – és inkább a maga nyomába eredek, hátha közben ezek a Maximék is felbukkannak a közelben.

– Az én nyomomba? Miért? – értetlenkedett Charlie. – Nem én lőttem szét az éttermet. Csak egy szemtanú vagyok. Egy ártatlan áldozat.

– Az ártatlanságról vitázhatunk, ha akarja… – kezdte Giddon, de nem fejezte be.

– Oké, oké, oké. Hallottam már róla.

– Gondolom, mindkettőről, a kardról és a fickóról is.

– Igen, mindkettő rémlik… valahonnan – szórakozott Charlie, majd Giddon szemébe nézett. – Megéri ez nekem anyagilag?

– Egy nemzet lesz hálás magának – válaszolta Giddon; és komolyan is gondolta.

– És nem kerül vád alá a munkánk akadályoztatása miatt – szúrta közbe Firpow.

Charlie elgondolkozott az ajánlaton:

– Hmm. Nyomós érvek. Meggondolandó. És ha nem jut eszembe semmi?

– Az ki van zárva. De ha mégis, akkor kénytelenek leszünk kicsit belekukkantani az üzleti tevékenységébe – mondta Firpow.

– A Maximéba?

– A magáéba – felelte Firpow faarccal.

– Persze, a legvégén lesz egy ingyen fuvarja is hazafelé – mondta Giddon.

– És ha én inkább magánúton szeretnék hazajutni? – kérdezte Charlie.

– Fiam, higgye el nekem, ez az egyetlenegy fuvar van, ami kiviheti magát ebből az országból.

– Hmm – morfondírozott Charlie. – Hmm, hmm

– Na, ne kéresse magát – biztatta Giddon. – Vagy letartóztatási paranccsal invitáljam?

– Meggyőzött! Megyek!

– Remek! – örvendezett Giddon. – De mielőtt hazamennénk, még beugrunk valahová megnézni néhány érdekességet.

– Szuvenírek az asszonynak?

– Annál azért nagyobbak. Bazinagy, gúla alakú építmények, amiket százezernyi, több tonnás kőből dobáltak egymásra. Érdekli?

– A piramisok? – kérdezett vissza Charlie.

Giddon rejtélyesen Charlie-ra mosolygott és egy újabb szivart tett a szájába.

(folyt.)