A hegyre felfelé száguldó kisbuszban sem nagyon terpeszkedhettek az utasok.

A központi helyen, egy nagyméretű képernyő előtt Maxim számítógépes specialistája ült. A kínai férfi korábban már több helyszínen – így a Toplitz-tónál is – kézben tartotta a művelet technikai részét. Melléje Maxim, Scarlett, Al és biztosításképpen Grigorii zsúfolódtak be. Mindannyian egy hegyet megjelenítő, nagyfelbontású műholdas felvételt néztek: a csúcson a táj zöldjétől élesen elkülönülő, szürkés színű, elmosódott sávok egy korabeli építmény körvonalait rajzolták ki.

A technikus a képernyőre mutatott:

– Ha a vár már nem is áll, a talaj rétegződése alapján a műholdas georadar kimutatja, hol húzódtak korábban a falak. Merre lehettek a ciszternák, a pincék, hol vezethettek esetleges alagutak a mélybe.

Maxim beleharapott az eddig a kezében forgatott almába.

– Milyen mélységig használható? – kérdezte élvezettel rágva a gyümölcsöt.

– Max pár méter – válaszolt a technikus. – Nem lát le a Föld középpontjáig.

– Akkor a tudtunkon kívül akár a pokol kapuja felett is állhatnánk. Igaz? – mondta Maxim nevetve, majd újra nagyot harapott az almából és Scarlett-re nézett.

A lány visszapillantott rá, aztán az almára: a piros gyümölcs húsában – mintha csak egy cápa marcangolta volna – duplafogsoros harapásnyomot látott.

– Maga közel jár hozzá – válaszolta résnyire szűkült, büntető tekintettel.

A kombi VW zötyögve lassított és megállt, fényszórói messzire bevilágították a földutat és szikrázó rést vágtak a környező fák közé. Az autóban ülők egymás után kikecmeregtek, Peter pedig a csomagtartóból kézilámpákat osztott szét a nyújtózkodó többieknek.

– Oké, emberek, most merre? Ki tudja az utat? – kérdezte Giddon a GPS-t bámulva.

– Nem ismerős a terep, sajnos – válaszolta Peter.

– Semmi gond, főnök – ütött Giddon vállára Charlie –, van köztünk egy egyetemi geocaching bajnok is.

– Egy milyen bajnok? – lepődött meg Giddon; sosem hallotta még ezt a szót.

Charlie kikapta a férfi kezéből a GPS-t, egy pillanatig bámulta a kijelzőt, majd körülnézett, megpróbálta bemérni a helyzetüket. Aztán lámpáját felkapcsolva eltűnt az erdő fái közt.

A magasból mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott, levelek zizegtek az enyhe szélben, a közeledő estét csak a pirosba hajló égalja és a fák között sűrűsödő árnyékok jelezték előre.

Az erdőben öt erős fénycsóva tűnt fel csörtető hang kíséretében, majd nem sokkal később a homályban óvatosan lépkedve Charlie-val az élen a kis csapat is megjelent. Charlie a GPS-koordinátákat figyelve sétált pár métert, majd megállt. A többiek követték. Újra elindult, most kissé jobbra, a lejtő felé. Aztán újra megtorpant. A többiek nem mozdultak, inkább kivárták, hogy végül mire jut önjelölt vezetőjük. Charlie még lépett kettőt, aztán megfordult. Felnézett. Eddig fel sem tűnt neki, de most észrevette, hogy ősöregnek tűnő, vastag törzsű tölgyfák között állnak. Vastagon barázdált, barna törzsek, kacskaringós, göcsörtös ágak, masszív, néhol a fekete földet is áttörő gyökerek – úgy érezte, mintha A Gyűrűk Ura-filmek vagy a Conan regények valamelyik erdejében járna!

Egy furcsa dolog tűnt még fel a számára. A hangok hiánya! A szél nem fújt, a levelek nem zizegtek, semmi sem neszezett a fűben, de legfőképpen: a madarak is némák maradtak, egyetlen vidám dallamot vagy csicsergést sem hallhattak! Mintha a tölgyek közt egy ismeretlen erő minden élőlényt némaságra kényszerített volna! Még Peter, Giddon és emberei is csendben maradtak, talpuk alatt egyetlen elszáradt faág sem reccsent.

– Na, kábé, megjöttünk – szólt Charlie és hangja messzire visszhangzott a süket csendben. – Maximum tíz méteres körzetben kell lennie.

– Keressünk valami lejáratot, üreget, kőtömböt, hasonlót – javasolta Peter.

– Vagy egy ilyen szobrot – tette hozzá Giddon és felmutatta a Charlie lakásából korábban elhozott kis szobrot, a Lefelé Döfő Kardot.

– Honnan… hogyan szerezt…? – kezdte Charlie meglepetten, ismerős volt számára a szobrocska.

– Államtitok – vágta rá Giddon határozottan.

Szétszéledtek. A fénycsóvák végigpásztázták a környéket, bokrok, fák közt, a fűben keresgéltek lehetséges nyomok után. Peter egy nagy tölgyet járt körbe éppen, amikor véletlenül belelépett egy lyukba és térdre esett a mohán. Az esetlen mozdulat közben a lámpa egy pillanatra felfelé irányult és fent, az ágak között az erős fényben valami megcsillant. Peter nagy nehezen kiszabadította magát a vízmosta mélyedésből, majd a fa mellé állt és felvilágított a magasba. Úgy gondolta, az imént csak az érzékei csalták meg, de miután több szögben is bevilágított a sűrű ágak közé, észrevett valamit. A tölgy lombkoronájának közepén, nagyjából hat méteres magasságban valóban egy függőlegesen beleszúrt tárgy állt ki a fából: egy hajdanán fényes, de mára rozsdamarta, csaknem pálcavékonyságúra vékonyodott fém valami!

– Hé! – a hangja végigvisszhangzott a fák között. – Kéne ide egy profi famászó ember!

Pár perccel később Charlie felfelé kapaszkodott a fatörzsön, a többiek pedig lentről figyelték minden mozdulatát. A drukkoláson kívül ugyan semmit sem tudtak segíteni neki, de azért Charlie remélte, hogy egy esetleges esésnél valamelyikük csak tompítja majd a csonttörő zuhanást.

Szerencséjére azonban nem volt ilyen áldozatra szüksége. Lábai utolsó erőfeszítésével feltolta magát, kezeivel megkapaszkodott és a szájában tartott elemlámpával megvilágított egy vaskos faágat.

Ott volt előtte! A famarkolat már évszázadokkal korábban elrohadt, de a rozsdás, elvékonyodott fémtárgy még így is felismerhető maradt: valaki nagyon-nagyon régen, talán fél évezrede egy kardot döfött a fába!

– NA! MI AZ? – dübörgött fel hozzá Giddon hangja.

Charlie tüzetesebben megnézte a pengét. Valami furcsát vett észre rajta.  Megdörzsölte.

– Na, mi az már? – türelmetlenkedett Giddon.

Némi koszt és rozsdát sikerült is eltávolítania a fémről és ekkor közvetlenül a keresztvas és a penge közé bevésett, de az idő által kikezdett rövid felirat tűnt a szeme elé.

– Deus le volt! – kiabálta lefelé.

– Mi van?

– Deus le volt. Ez van a pengére írva – ismételte és tudta, hogy látta már ezt a feliratot valahol. De hol? Sehogy sem jutott eszébe!

– Deus le volt – ismételte Giddon töprengve.

– Latin lehet – vélte Firpow mellette.

– Várjunk, várjunk! – mondta Giddon töprengve. – Oké, emberek, oké, meg van! Hammond írt róla. Deus le volt. Ezt kiáltotta a nép, amikor meghirdették annak idején a keresztes hadjáratokat. Ezzel fejezték ki, hogy Isten egyetért Jeruzsálem visszahódításának tervével. Deus le volt. Azaz: Isten akarja.

– Akkor meg van a lejárat? – kérdezte Pizzuti. – Gondolom, ez a kard a jelzés lehet…

– Meg van a lejárat – szögezte le Giddon. – Török tiszt, haldokló keresztes lovag és egy latin feliratú kard a keresztesháborúba indulók jelszavával. Ishak Mehmed a keresztes kardjával megjelöltette a lejáratot, de nem volt ideje felkutatni a föld mélyét…

Charlie már ott állt mellettük.

– A kard az irányt mutatja – lihegte lelkesen. – Ahogy a maga – pontosabban:  a tőlem elcsórt – lefelé döfő kardja is.

– Államérdek – szúrta közbe Giddon, de Charlie most nem foglalkozott vele.

– Itt lesz a fa alatt… – dörzsölte a tenyerét. – Itt lent, a gyökerek között.

A vastag törzset körbejárva egymás után világítottak be a gyökerek közé, így nem telt sok időbe, hogy megtalálják a járatot. Pizzuti szúrta ki. Sötét mélyedést vett észre, ezért leguggolt, felvett egy követ és bedobta a lyukba. A kő hangosan koppant, majd egyre halkuló pattogással eltűnt valahol lent a föld mélyében.

Nemsokára mindenki a vélt lejárat köré sereglett.

– Rendben, urak, nem kell ide ennyi ember – rendelkezett Giddon. Érezte, hogy elemében van, utasíthat, szervezhet, jól megmozgathatja a kis szürke agysejtjeit. – Firpow, Pizzuti, a franc se tudja, mi lehet odalent, úgyhogy hozzatok segítséget! Lehet a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, traktorosok a téeszből, bárki. Az a lényeg, hogy ha kell, lezárhassuk a területet és legyen megfelelő emberanyag is ahhoz, hogy az egész területet átkutathassuk. Nem tudjuk, merre járhat ez a Maxim fickó és a bandája, de könnyen lehet, hogy a közelben vannak. Ha a hivatalos szervek akadékoskodnának, csörögjetek haza, Washington majd megerősíti, ha kell.

Charlie eltakarított néhány faágat és pár marék földet a lejárat elől. Bevilágított. Egy felnőtt férfi nagyon szűkösen, de be tudta magát préselni a lefelé tartó járatba.

– Peter, maga hazai terepen van. Magáé az elsőbbség – fordult az idegenvezetőjükhöz.

Peter önkéntelenül is hátrébb lépett.

– Kösz… nem. Nem hiszem, hogy lemegyek oda.

– Miért? – csodálkozott Charlie. – Hát nem erre vágyott már hosszú évek óta?

– De igen. Sokáig. Megelégedtem azzal, hogy a titok nyomában járok. – válaszolta Peter elcsukló hangon. – A kutatás izgalma elég volt számomra. Tudja, nem szeretnék oda lemenni. Nem hiányzik a múlt, a történelem. Már nem. Elég megküzdenem a saját múltammal. Egyszer már jártam odalent és alig éltem túl. Senkinek sem kívánom azt a rettegést. Másodszorra már nem szeretnék ott maradni. Örültem, hogy segíteni tudtam maguknak, számomra eddig tartott a kaland.

– Biztos nem jön le? – kérdezte Charlie újra.

– Biztos. De megvárom magukat. Kíváncsi vagyok a végeredményre.

Charlie bólintott, majd letérdelt és bevilágított a szűk résbe. Giddon melléje guggolt.

– Ha magával vagyok, nem kell aggódnia, bármit legyőzünk, de ha klausztrofóbiás – mondta vigyorogva –, akkor bizony nagyon rácseszett

– Már akkor rácsesztem, amikor Irakban felszálltam a maga helikopterére – válaszolta Charlie és négykézlábra ereszkedve bepréselte magát a gyökerek közé.

Lassan kúszva eltűnt a föld alatt és nemsokára már csak a halvány, kifelé szűrődő fénysugár és a mászás zaja jelezte, hogy valaki lefelé küzdi magát a nagy, ismeretlen sötétségbe. Giddon is térdre ereszkedett, majd elindult Charlie után.

– Főnök, biztos, hogy befér abba lyukba? – hallotta Firpow hangját maga mögött.

Giddon visszanézett.

– És ha szólok, gyertek azonnal, nehogy lent maradjon a seggünk! – mondta és ő is eltűnt a többiek szeme elől.

A lemenő nap már teljesen vörösre festette az ég alját, amikor Peter Pizzuti és Firpow társaságában visszasétáltak a kombi Volkwagenhez.

Aztán a nap végleg eltűnt a horizont alatt. Lassan sötétség borult a balkán piramisra és a mélyén rejtőző titkokra…

A fűvel benőtt hegytetőn néhány elvadult, nagyméretű bokor burjánzott. A tüskés ágak között egy régen leomlott, több száz éves kőfal darabjai tünedeztek elő: az egykori királyi vár utolsó, a huszonegyedik századi utókorra hagyott maradványai.

A múlt emlékei között tucatnyi ember álldogált. Mindannyian egyetlen férfit figyeltek, aki egy kézi detektort tartott maga előtt és azt jobbra-balra mozgatva röntgenezte a talajt. Kis monitorán az alattuk rejtőző titkokat fürkészte.

Az ázsiai technikus megállt.

– A felvételek szerint a nyugati torony alatt vezetett egy lejárat a földalatti folyosókra – fordult Maximhoz és egy pontra mutatott a fűben. – Itt.

– Hrotti! Grigorii! – rendelkezett Maxim és két embere intésére a többiek munkához láttak.         

Rutinosan – ahogy a Toplitz-tó partján is tették – lepakolták a felszerelést, a közeledő sötétség ellen pedig reflektorokat állítottak fel. Szinte pillanatok alatt végeztek, még a vállukon lógó gépfegyverek sem akadályozták őket.

Három fickó ásót, lapátot ragadott és a technikus által megjelölt helyen ásni kezdtek. Nem is fáradtak azzal, hogy a fegyvereiket letegyék.

Al csodálkozva fordult Scarlett-hez.

– Ki fog a föld alatt rájuk lőni?

Szerencséjükre csak harminc métert kellett kúszniuk a szűk, fullasztó levegőjű üregben. Aztán valamennyire kitágult a végeláthatatlannak tűnő koporsó és maguk mögött hagyták a gyökerekkel, növényekkel benőtt kezdeti szakaszt. Most már négykézláb haladhattak a pontosan méretre vágott kövekből álló folyosón.

– Ez hiba volt, rossz előérzetem van – lihegte Charlie izzadva.

– Az Erő velünk van, fiam! – köhögte Giddon éppen abban a pillanatban, amikor a lámpája kialudt. Morogva próbált életet lehelni belé, de hiába ütögette, nem sikerült fényt csiholnia.

Úgy tűnt, pár méterrel előrébbről, Charlie lámpájának csóvája mögül halk nevetést hallott. De nem volt benne biztos.

Teljes sötétség borult a tájra, a Nap végleg lebukott a Dinári-hegység csúcsai mögött.

A reflektorokat bekapcsolták és az autók közelebb gurultak, hogy lámpáikkal bevilágítsák az egész területet. A három férfi rendületlenül ásta a kavicsos, kemény talajt. Már térdig álltak a gödörben, mellettük egyre magasabbra emelkedett a kiásott földhalom.

Az egyik autó mellől Maxim, Scarlett és Al figyelték a munkát. Maxim mosolyogva, szinte csevegő stílusban fordult a másik kettőhöz:

– Tudják, nagyon nagy reményeket fűzök ehhez a kutatáshoz, a mostani sikerben csúcsosodik ki több évtizedes kutatásunk és tevékenységünk.

Al felnézett a férfira: úgy érezte, szinte eltörpül Maxim mellett.

– És akkor megnyithatják az Újra Elrabolt Kincsek Árja Múzeumát? – kérdezte.

Maxim nem zavartatta magát.

– Új népet teremthetünk, Mr. Wyman, új népet. Életteret biztosíthatunk az ősi fajnak, ami egykoron az egész bolygót uralta.

– Kis bajuszt nem akar növeszteni, mint a haverja? – szurkálódott Scarlett is. – Illene a szövegéhez.

Maxim a lány felé fordult. Egészen föléje magasodott.

– Tudja, Scarlett, azon felül, hogy párszor meglopott már engem, talán túl sok közös dolog van bennünk.

– Remélem, azért nem vagyunk rokonok, Lord Vader. Elég kellemetlen lenne a családfám szempontjából.

Maxim felnevetett: értékelte ő a viccet és a szarkazmust még akkor is, ha rajta élcelődtek – csak éppen sosem felejtette el, ki volt a humoros egyén.

Az egyik ásó hangos pengéssel követ ért.

Maxim váratlanul megragadta Scarlett csuklóját, magához rántotta és beleszagolt a lány dús hajába.

– Ki tudja? – mondta egészen halkan; a hangja remegett, de nem a visszafojtott dühtől. – Sok furcsa szerzet van Isten teremtményei között. Igaz… Scarlett Lycia?

Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. Maxim élvezte a lánnyal való összetűzéseket, bármilyen eredménnyel végződtek is azok. Végre talált egy neki való, kemény és kitartó ellenfelet!

Maxim elengedte Scarlett csuklóját és a három csákányozó, ásó emberéhez ment.

– Miről beszélt? – kérdezte Al gyanakodva.

– Afrikában lenyúltam tőle valami vudu tárgyat – válaszolta Scarlett zavartan, de nem nézett Alre. – Azért lehet pipa.

Al pár pillanatig fürkészve nézett a lányra. Most először egy szavát sem tudta elhinni!

Maxim utasítására a fickók még jobban belehúztak és pár perc múlva egy letakarított, nagyméretű kőlap tűnt elő a föld alól. Egyikük csákányt vett elő és amíg a többiek hátrébb húzódtak, magasan a feje fölé emelte, lendületet vett és hatalmas erővel lecsapott a tömbre. Scarlett szinte hallotta az acélfej süvítését, aztán a csákány belemélyedt a kőbe. A vastag tömb egy pillanat alatt darabjaira hasadt és a méretes darabok dübörögve, hatalmas port felverve a csákányossal együtt egy sötét verembe zuhantak.

Pár másodpercig eltartott, amíg a por és a hulló kő zaja elült. Grigorii lépett a gödör széléhez.

– Meg vagy? – kiabált le oroszul.

Levilágított. Embere négy méteres mélységben, fájdalmas arcot vágva feküdt a törmeléken.

– Nagyjából igen – nyögte amaz szintén oroszul, aztán oldalra mutatott. – De meg van a folyosó is…

Pár kollégája utána ugrott az üregbe és mire talpra rángatták a sérültet, előkerült egy alumíniumlétra is. Egymás után, fegyverrel, lámpákkal felszerelkezve lemásztak a többiek is.

– A szobrokat! – adta ki az utasítást Maxim Hrottinak, majd Scarlett-hez fordult. – Indulás! Jöjjön… vadmacska!

Hrotti és egy embere kipakolták a három szobrot őrző táskákat az autóból és követték a csapatot. Pár perc múlva két, hátrahagyott fegyverest leszámítva mindenki a törmelék tetején botladozott. Ekkor láthatták csak, hogy valójában nem egy természet vájta nagy gödörben, hanem precíz kezek által kivésett kövekből összerakott teremszerűségben ácsorogtak.

Maxim nem várt sokáig, elindult – egyenesen a helyiségből nyíló, sötét folyosóra vezető, kétembernyi magasságú nyíláson át. Emberei Alt és Scarlett-et maguk előtt terelve követték.

Csak a lépések zaja és a gépfegyverek fémes csörrenése hallatszott, ahogy lassan, megfontoltan, szótlanul haladtak befelé. A lámpák fényében nemsokára intenzív színű, jó állapotban megmaradt festmények tűntek fel. Az elsőn gigászi hullámok csaptak át a hegyeken, miközben a zuhogó, szinte átláthatatlan esőben emberek, állatok és félig emberi, hatalmas monstrumok egymást taposva menekültek a vízözön elől. Csodálattal figyelték az árnyak közül előbukkanó festményeket: az egyiken egy magas hegy tetejére angyalok szálltak le, majd a következőn teljesen emberi alakot öltve hosszú, dús hajú nőkkel háltak egy parázna orgia közepette.

A kép láttán Scarlett önkéntelenül, zavartan túrt bele régóta kibomlott hajába. Az újabb festményeken egyiptomi, dél-amerikai piramisok és Bábel tornyának építését láthatták – míg az emberi rabszolgák hatalmas, megmunkált kőtömböket cipeltek, a munkát a görnyedt munkások fölé magasodva hatalmas alakok irányították. A legutolsó, több méter hosszú falfestmény az óriások és az emberek véres káoszba torkolló összecsapását jelenítette meg: holttestek, elhullott állatok hevertek mindenütt, a levegőben hajítógépek mázsás kövei repültek, több száz, kisebb-nagyobb alak öldökölte egymást a piramisokon, a szárazföldön vagy a tengeren.

Az apokaliptikus csatát sisakos, aranyló fegyverzetbe öltözött, hatalmas figura uralta: egy hegytetőn állt és a lenn folyó öldöklést figyelte, hogy kardjával az ég felé döfve Isten ellen intézzen kihívást.

– Ez az Ószövetség történetének egy része – súgta Al Scarlett-nek. – Legalábbis ahogy a bukott angyalok és a nefilimek látták…

(folyt.)

            A lámpafény elhalványult, a csoport eltűnt a következő forduló mögött és újra sötétség borult hosszú évezredek történelmére.