Nagy tömeg tolongott a The Moodys’ előtt.

A kíváncsiskodók szívesen közelebb mentek volna, de útjukat állta egy BŰNÜGYI HELYSZÍN – TILOS AZ ÁTJÁRÁS!-feliratú rendőrségi szalag és a mellé rendelt, mogorva tekintetű őrmester, aki szoborszerű mozdulatlanságban, övébe akasztott hüvelykujjaival és tükrös napszemüvegével maga volt a rend, a védelem, a szolgálat – és az ellentmondást nem tűrő törvény – gránitszobra.

 A kinti helyzethez képest az étterem belseje még hatalmasabb káoszt mutatott. Mintha egy pokolbéli hadsereg tört volna a helyiségre, a felcsapó tűz a berendezés felét elemésztette, menekülés közben felborított, megégett asztalok, székek maradványai hevertek szerteszét. Az ablakokról a tűz leégette a nehéz függönyöket, a falakon, a mennyezeten füstcsíkok feketéllettek és több tucatnyi lövedék ütötte lyukat biggyesztettek melléjük a rombolás művészei. A bútorzat maradéka között összetört tányérok, poharak, palackok hevertek, csillogó evőeszközökkel és színes, széttaposott ételmaradékkal telehintve.

Szinte isteni csoda volt, hogy – mint valami groteszk, mozdulatlan főszereplő – csak egyetlenegy holttest feküdt a pokoli színhely közepén.

A néma, mozdulatlan káoszba élet költözött, amint néhány ember jelent meg az étteremben. Az ő figyelmüket azonban nem maga a rombolás, hanem annak előzményei és okozói kötötték le: a helyszínelők, az őket követő rendőrök apró árulkodó nyomok után kutattak és az egész helyiséget aprólékosan átfésülték.

Egyikük sem lehetett azonban olyan alapos, mint a civil ruhás nyomozó, Harry Trumpet, aki kezében jegyzettömböt szorongatva uralta a helyszínt és a régi, jól bevált módszere szerint éppen Hammond mozdulatlan teste mellett állva kérdezte ki a szemtanúkat. Sok kollégája ezt a megoldást visszatetszőnek, sőt visszataszítónak tartotta, Trumpet azonban a maga gondolkodásmódja alapján biztos volt benne, hogy így érhet el gyors és a friss tényekre támaszkodó eredményt.

És különben is! Tett a mások véleményére!

Meg úgy általában mindenre, ami nem az ő elvei és módszerei szerint próbált működni.

– …szóval, egy nagydarab, szőke férfi volt, azt mondja? – fejezte be a legutolsó kérdését.

Trumpettel szemben Lenyalthajú feszengett, bár abban a pillanatban kócos, füstös és félig megpörkölődött hajával nem nagyon emlékeztetett korábbi önmagára. Riadt tekintete elárulta, hogy mennyire megviselte a lövöldözés és legszívesebben valahol máshol lenne – ahol például nem hullák mellett állva kell zsaruk keresztkérdéseire válaszolnia.

– És mondott valamit ez a nagydarab férfi?

Ex-Lenyalthajú pár pillanatig gondolkozott.

– Nem mondott az semmit. Csak kiugrott a kocsiból a két társával együtt és már lőtték is azt a fiatalembert. Charlie-t. Közben pedig lekaszálták Mr. Hammondot is. Ő is megfordult már nálunk többször, de ritkábban, mert a kutatásai miatt néha hónapokig távol volt.

– Mi után kutatott?

A pincér iszonyodva nézett végig a holttesten. Hammond a hasán feküdt, félig az oldalán, ahogy a székből a padlóra zuhant. Nadrágja cafatokban lógott róla, a tűz leégette a lábairól.

– Azt nem tudom pontosan. Valamilyen történészféle lehetett.

– És ez a másik, ez a bizonyos Charlie?

Ex-Lenyalthajú remegő kézzel simított végig frizurája maradványain.

– Úgy tudom, műkincsekkel, értéktárgyakkal kereskedett. Talán emiatt lőhettek rá? Összetűzésbe keveredhetett valakivel, nem gondolja? – kérdezett vissza saját fontos ötletétől felélénkülve.

– Gondolnom kéne esetleg? – Trumpet fölényes hangsúlya egyszerre volt vádló és gyanakvó. – Vannak esetleg információi vagy… tippjei?

– Nem. Nincsenek – válaszolta a pincér visszakozva. – Csak hangosan gondolkodtam.

– Azt csak hagyja rám. Magának annyi a dolga, hogy pontos és részletes információkkal lát el, hogy a nyomozás…

Nem fejezhette be, mert hangos gumicsikorgással egy jelzés nélküli, sötét autó állt meg a The Moodys’ előtt. Az étteremben ügyködő rendőrök mind felfigyeltek a zajra és Trumpet is közelebb lépett a kilőtt-kiolvadt ablaktáblákhoz.

A sötétkék Chevrolet-ből három, az autó színéhez öltözött, fekete, sötétszürke és sötétkék öltönyt viselő férfi szállt ki, majd indult meg a kordon felé. A bámészkodó civilek utat engedtek nekik, de úgy tűnt, hogy az őrt álló, mogorva őrmesteren fennakadnak.  Ám ekkor az érkezők vezetője igazolványt vett elő – egy pillanat múlva már az őrmester-akadály is elhárult előlük.

– Nemzetbiztonság. Jeremiah Giddon – mondta az afro-amerikai férfi mély hangon és még vastag, de gyújtatlan szivarját sem vette ki a szájából. – A kollégák. Pizzuti és Firpow.

Az őrmester csak bólintott és félreállt, mire Giddont követve a teljesen ősz Pizzuti és a fekete hajú, szakállas Firpow bemasíroztak az étterembe. A trió szakavatott szemmel felmérte a helyszínt, miközben egyenesen Trumpet felé tartottak.

– Óóóó, ne! – fakadt ki színpadiasan a nyomozó már messziről kiabálva. – Megint ti vagytok azok, Giddon?

Giddon csak mosolygott, ahogy Trumpet felé sétált. Gondosan, minden lépésére ügyelve lépte át a romokat.

– Giddon és az ő emberei… – gúnyolódott Trumpet, miközben egy intéssel útjára bocsátotta a feszengő pincért és az érkezők elé lépett.

– Sajna, nincs szerencséd, Harry – szólt Giddon, de figyelmét nem a zsaru, hanem a környezet kötötte le. – A nagyfőnök fentről szólt a kisfőnöknek, ő az én górémnak, aki pedig a szabadnapomon seggberúgás terhe mellett azonnal ideugrasztott bennünket.

– Nem értem, miért?! Miért kell a nemzetbiztonságiaknak belemásznia az én ügyembe? Pont az enyémbe. Már megint!

– Mert fontosabbak vagyunk nálad – ért oda Giddon Trumpethez.

Giddon gyufát vett elő, meggyújtotta a szivarját és hatalmasat szippantott belőle. Nagyon élvezte a helyzetet, hogy ismét – ha csak egy kicsit is –, de valamennyire keresztbetehet Trumpetnek. Kifújta a füstöt, majd a szivarját egy ép hamutartó szélére helyezte. Apró hadmozdulat egy soha véget nem érő háborúban.

A nyomozó arca vörösre váltott a dühtől, szétvetett lábbal állta el Giddonék útját.

– Itt nincs veszélyben a haza, fiúkák – a hangja remegett, Giddon mosolygott, Pizzuti és Firpow a terepet szemlélték. – Hé, a terroristák máshol kajálnak, Jerry egér! Nem láttak itt egyetlen repülőgép eltérítőt sem! Leszámítva ezt a csórikámat, itt a földön. A WTC-nél sem sokat számított neked az ilyesmi…

Trumpet beszéd közben a lábával megbökte Hammond testét. Giddon mosolya eltűnt, a szeme összeszűkült, most először ment fel nála a pumpa. De Trumpet még nem fejezte be:

– Ő pedig nem lehet olyan fontos nektek. Egy szimpla lövöldözős leszámolás, semmi több. Nem nemzetbiztonsági kategória.

– A te agyad szerint, Trumpet. Hogy miért történt ez az egész, azt majd mi kiderítjük.

Giddon leguggolt, félrehajtotta a földre esett asztalterítőt és nyomok után kutatva a golyóstollával tologatni kezdte a tányérok, poharak törmelékét. Trumpet ismét felemelte a hangját:

– Hé, ne bogarássz az én helyszínemen, Giddon!

Giddon Pizzutihoz fordult:

– Pizzuti, szólj már légy szíves a nyomozó úrnak, hogy innentől kezdve mi vesszük át a boltot.

Giddon tovább matatott a földön és pár pillanat múlva egy égett szélű papírdarabot talált – ami éppen Hammond teste alól lógott kifelé. Giddon óvatosan próbálta kihúzni, de a papír beszorult a történész medencéje alá.

– Micsoda? – képedt el Trumpet Giddon szavain.

Giddon újra megpróbálta kihúzni a papírdarabot, de az megint nem engedett, ezért kissé elfordította a testet, hogy hozzáférjen. Trumpet kis híján felrobbant dühében.

– Micsoda? Miért adnám át? – kiáltotta olyan hangon, hogy a helyszínelők félbehagyták a munkájukat.

Giddon szeme megakadt egy, a földön heverő, sértetlen, csaknem teli borospalackon. Kihúzta a dugót.

– És miért mozgatod azt a testet? – rikoltotta Trumpet. – Meg mi a francért szimatolgatod azt a löttyöt?

Giddon talált egy ép, tiszta borospoharat, stílusosan megfogta a szárát, töltött bele egy kevéske nedűt, majd beleszimatolt.

– Hogy miért adnád át? Mert itt a parancsom… – mondta Trumpetnek és fejével biccentett Pizzuti felé.

Pizzuti egy aláírt papírlapot nyomott a nyomozó orra alá, Trumpet kikapta a kezéből és ahogy nyakán egyre dagadtak az erek, elkerekedő szemmel olvasta végig. Giddonra nézett, aki ismét beleszimatolt a borba és lehunyt szemmel, látható élvezettel belekortyolt az italba. Megforgatta a szájában, majd lenyelte.

– Hmm… 1988-as Chateau de Prolomac. Kiváló évjárat volt! – körbenézett, szemével a főpincért kereste. – Gondolom, szolgálnak itt fel hozzá való ételt, mondjuk borsos szarvast aszalt szilvával?

Giddon egy újabb hmm kíséretében tette le a poharat, majd gyors mozdulattal kihúzta a papírlapot a test alól. Egy kézzel írott, rajzokkal ellátott jegyzet volt. Tovább mozgatta a testet, majd újabb és újabb lapokat talált, aztán egy kisebb, kemény fedeles jegyzetfüzet bukkant elő – valószínűleg Hammond zsebéből eshetett ki. A füzetet Pizzutinak adta, majd beleturkált a halott zsebeibe is, de nem talált bennük semmit. Felállt.

– Szóval, Trumpet nyomozó, köszi az eddigi közreműködést – mondta. – Küldd el, kérlek, a jelentésedet az irodának.

– Akkor most mi van? – fakadt ki sokadszorra Trumpet. – Elhajtotok bennünket a francba?

Giddon meglátott valamit a földre hullott asztalterítő és a felborult asztal takarásában. Hammond félig megpörkölődött bőr irattáskája volt. Giddon újra leguggolt, arrébb tolta a romokat és belenézett a táskába. Kicsit matatott benne, majd elégedetten csettintett a nyelvével, a hóna alá vágta a táskát és felállt.

– Nem könnyítjük meg a munkádat, Harry. A táskát és a jegyzeteket visszük, a hulla maradhat a tiéd. De a sikeres kooperatív munka érdekében a boncolási jegyzőkönyvet, de még inkább a tanúvallomások jegyzőkönyvét holnapra várom a irodában. Mehetünk fiúk!

Giddon elindult kifelé. A szivart felvette a hamutartóból, lepöckölte róla az ujjnyi vastag, összegyűlt hamut, majd nagyot szippantott belőle.

– Ja és, Harry – fordult vissza füstöt eregetve. – Ha bármit itt felejtettünk volna vagy kérdésed lenne, nyugodtan hívjál fel bent a cégnél – megkopogtatta a halántékát. – Addig is itt bent, a kis szürke agysejteknek dolgozniuk kell.

Giddon és nyomában az emberei kiléptek az étteremből.

– Ez szép! Jöttök, szétbarmoljátok a helyszínemet, lenyúljátok a cuccaimat, aztán meg leléptek! – kiabált utánuk magából kikelve Trumpet; a helyszínelő kollégák egy kicsit távolabb húzódtak tőle. – Még jó, hogy nem villantotok a szemembe!

A kocsiajtók becsapódtak.

– Ide vissza kell még jönnünk. Persze, miután felújították a helyet – mondta Giddon és újra csettintett a nyelvével. – Chateau de Prolomac. Hmm. 88-as évjárat. Ínyenceknek való, fiúk. Ki-vá-ló.

A Chevrolet csikorgó gumikkal elhajtott.

A lakás első pillantásra ridegnek, hidegnek, sőt sterilnek tűnt. Aki belépett az ajtón csak az apró előszobát, a nappalit és a belőle nyíló, kis étkezővel egybe nyitott, alig használt konyhát láthatta. A helyiségek szürkés-fémes színükkel, a legutolsó technikai fejlesztéseket felvonultató műszaki cuccaikkal, bútoraikkal sokkal inkább sci-fi film díszletéhez, mint egy meleg otthonhoz tették hasonlatossá a lakást. Ezt csak növelte a növények, díszek, képek, kisebb, színes használati tárgyak, apró ajándékok vagy egyébként haszontalan csecsebecsék teljes hiánya. Fehér, bántó fényt fémkarokon függő szpotlámpák adtak, de szükség is volt rájuk, mert a csaknem teljesen lehúzott reluxákon át alig jutott fény a lakásba.

A modern sivárság azonban eltakart valamit. Valamit, amit csak az egyébként is kis számban érkező látogatók kevese láthatott. Egy másik világot, sőt egész univerzumokat, melyek valójában uralták a hatalmas lakást és csupán pár lépés és egy szűk kis folyosó választotta el őket a nappali csillogó modernségétől…

Az utcáról fékcsikorgás hallatszott, majd kocsiajtó csapódott. Futó-dobogó lábak közeledtek a lépcsőn, aztán pár másodperc szünet után a zajok okozója matatni kezdett a biztonsági zárral. Kulcscsomó csörrent, majd esett a földre az ajtó előtt. Hangos mérgelődés szűrődött be a szobába, amit újabb kulcscsörgés kísért. Végül kattant a zár, az ajtó sarkáig tárult, majd egy szemvillanás alatt be is csapódott. Újra kattant a zár, de most háromszor. Zaklatottan és lihegve, koszosan, szakadt ruhában Charlie állt az előszobában.

Egy másodperc alatt felmérte a lakást és megbizonyosodott róla, hogy minden rendben, minden érintetlen, senki nem járt itt előtte, amíg az étteremből visszaért. Végigsietett a nappalin, berontott a folyosóra és az azt lezáró ajtón már a saját kis birodalmában is volt. Elhaladt a dolgozószobája előtt őrt álló két, életnagyságú Star Wars-figura között – a hagyományos birodalmi rohamosztagos és A Jedi visszatér-ben az Endoron száguldó speeder bike, „űrmotor pilóta” fegyverrel a kezében őrizte azt a világot, amit csak tényleg a kiválasztottak láthattak a lakásban.

Miközben ezernyi gondolat száguldott fénysebességgel az agyában, Charlie belevetette magát a szoba közepén álló gurulós irodai székébe és a falnál álló hatalmas íróasztalhoz lökte magát. Nem is nézett fel a falon bekeretezett, dedikált Jackie Chan-féle Rendőrsztori plakátjára és most nem érdekelte a szintén szignált, Az ördög jobb és bal keze poszter sem, melyről Bud Spencer és Terence Hill figyelték őt szigorú, résnyi, illetve vidáman kék tekintettel. A falak maradék felületét polcok töltötték be: egy részüket ezernyi, kisebb-nagyobb filmes relikviával zsúfolta tele, míg a másik felük képregényektől és a science fiction irodalom legnagyobbjai, Asimov, Clarke, Bradbury, Lem és mások komplett életművétől roskadoztak.

Most azonban Charlie nem foglalkozott ezekkel, mert agyában a „hogyan-volt-mi-is-történt?”–kérdéskörre próbált választ találni. Az éttermi események olyan sokkolóan és annyira rövid idő alatt játszódtak le, hogy szinte csak pillanatképekre emlékezett. A lövöldözés, Hammond halála, sőt az azt megelőző beszélgetés is homályos villanásként jelentek meg a tudatában. Remélte, hogy ez megváltozik majd, és ahogy visszatérnek az emlékei, teljesen képes lesz majd mindent feleleveníteni.

Megnyomott egy beépített gombot az asztala sarkán és azonnal életre keltek az irodai berendezései: a legutolsó gyártási szériából való számítógépek, monitorok, szkenner, nyomtató és más eszközök. Charlie nem várta meg, hogy teljesen elinduljon az egész, bonyolult rendszer, felállt és a dolgozóból nyíló másik ajtó felé lépett. Kis híján hasra esett a Playstation kontrollerjében és majdnem lelökte a nagyképernyős tévéjét, de egy a földön támadásra készen lapuló, csaknem életnagyságú alien-figurában sikerült megkapaszkodnia.

Óvatosan betolta a szobából nyíló ajtót, melyre egy jól láthatóan harcedzett, középkori fapajzsot erősített fel még évekkel ezelőtt. Ajándékba kapta az apjától.

Charlie eltűnt a szobában és mialatt odabenn kezdett pakolászni, az ajtó szépen, komótosan bezáródott a háta mögött. Hogy aztán fél perces rámolás után ismét sarokig táruljon. Nagyméretű, régi könyvekkel egyensúlyozva Charlie újra megjelent, majd a lábával behúzta maga mögött az ajtót. Ahogy az lassan visszazárult, a Charlie háta mögé bekukkantó hozzáértő jónéhány értékes, több évszázados műtárgyat, igazi különlegességeket láthatott volna a polcokon sorakozni. De ilyen érdeklődők csak nagyon elvétve léptek be a lakásba!

A súlyos könyvek hangos puffanással csapódtak az asztallaphoz.

Charlie egy pillanatig elgondolkozva állt felettük: az esélyeit latolgatta a több ezernyi oldallal szemben. Aztán az el sem kezdődött küzdelmet lélekben gyorsan feladva végül a zsebébe nyúlt és előhalászta a textilszalvétát. Kiterítette, körbeforgatta, nem jött rá, hogy melyik oldaláról is nézze valójában.

– Mi a fene lehet ez…? – dünnyögte magában, miközben elmerülten vizsgálgatta az összepiszkolódott rajzot.

Dühös volt és elszánt. Megijesztette, de fel is háborította az, hogy megpróbálták megölni, ráadásul egy olyan ügy miatt, amibe csak véletlenül keveredett bele. Fogalma sem volt arról, kik lehettek a fegyveres férfiak és miért nyitottak tüzet rá, miért nyírták ki a flúgos tudóst és miért próbálták őt is megölni. Mi köze lehetett neki a…

És ekkor meglátta! Először csak egy vörös borfoltra figyelt fel, aztán, ahogy a szemét erőltette, a szennyeződés alól betűk kezdtek kirajzolódni. Egy D, egy E, amit egy U, majd egy S követett. Aztán a kiterjedt szennyeződés pár betűt teljesen eltakart, de aztán jól kiolvashatóan látszott egy L, egy T és a szöveget lezáró felkiáltójel!

DEUS… LT!

DEUS… LT? Mit jelenthet?

Charlie felütötte a legfelső könyvet és gyorsan lapozni kezdett benne. A nagyméretű oldalak színes kavalkádként száguldottak előtte. A történelmi múlt tárgyainak, építményeinek fotói villantak fel egy-egy pillanatra, miközben magyarázatot keresett az elmúlt egy óra eseményeire. A találkozóra, a férfi zavaros mondandójára, a szalvétán lévő firkára, a támadásra és egyébként is erre a furcsa eseményláncolatra, ami…

Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Charlie ijedten összerezzent és remegő kézzel halászta elő a telefont a zsebéből. Ránézett a kijelzőre.

– Frank, azt akarod, hogy infarktust kapjak? – mondta reszkető hangon a készülékbe. – Jól van, jól van. Honnan tudhattad volna...?! Igen… Nem csak hallottam róla, de ott is voltam… Nem, nem sebesültem meg… Nem! Semmi sem oké, Frank! Egy asztalnál ültünk, az orrom előtt lőtték le a fickót… És engem is megpróbáltak… Gyorsan eltűztem onnan…

Charlie a lapozás végére ért, arrébb lökte a vaskos kötetet és egy másikért nyúlt. A lapok surrogva peregtek a szeme előtt.

– Nem. Nem tudom, kik a francok lehettek… A zsarukhoz semmiképpen, volt már bajom velük bőven… Lelépek egy időre…

A második könyvet is pillanatok alatt kivégezte és a harmadikért nyúlt.

– …ne is keress egy pár hétig… Nem tudom, hogy hová, de messzire… – meglepetten kapta fel a fejét. – Meg van a karperec? Ez ügyes volt, Frank…! De minek küldetted az étterembe? ...Honnan kellett volna tudnom, hogy ki akarnak nyírni? Egy darabig biztosan nem megyek oda vissza… Szólj rájuk, hogy őrizzék meg! Csak annyit tegyél, hogy bezárod a titkos raktárt… Nem hiányzik, hogy a nyomára bukkanjanak… Majd jelentkezem! Na, szevasz! Szevasz!

Charlie bontotta a vonalat és befejezte a harmadik könyv átlapozását is.

Leült a székre.

Nem talált semmit. Bár igaz, tulajdonképpen azt sem tudta, hogy konkrétan mit is keresett. Az agya sebesen járt, apró villanásokból, emlékdarabokból próbálta összerakni az egész eseménysort az étterembe való belépéstől kezdődően a hátsó ajtó kirúgásáig és a megmenekülésig.

Önmagát hibáztatta: miért nem figyelt jobban a fickó unalmas mondandójára? Miért volt vele ellenséges azt gondolva, hogy csak potyapénzt próbál kicsalni a zsebéből?! Csak értelmetlen félmondatok maradtak az agyában, semmi konkrét kézzelfogható, hogy tulajdonképpen miről is magyarázott neki az asztal mellett. Még csak a pasas nevére sem emlékezett!

Azaz, várjunk csak! Mégis…!

Előkapta a szalvétát és egyetlen erőteljes lökés után az asztal túlsó végén lévő szkennerhez gurult. Az üveglapra simította a textilt és elindította a beolvasást. Ahogy a monitoron lassan megjelent a szalvéta digitális képe Charlie a billentyűzet elé ült.

– Milyen nevet is mondott? – mormogta maga elé, majd találomra beguglizta a Harrold nevet.

A kereső ezernyi találatot dobott ki. Charlie átfutotta az első két oldal linkjeit, ahol a michigani autókereskedőtől kezdve a londoni brókeren és az ausztrál rágcsálóirtón keresztül számtalan érdektelen címet talált. Egyik sem az ő embere volt. Hasonlóképpen járt a Dammond és a Lammond változatokkal csupán azzal a különbséggel, hogy ezek között már talált egy-két tudóst is. Ám a megnyitott oldalakon talált képek sehogy sem stimmeltek – illetve egyet leszámítva, amin valóban megtévesztésig hasonlított a fickó. Azt azonban már végképp nem gondolta, hogy egy melegpornós filmsztár amatőr történészként éppen hozzá fordul és a segítségét kéri!

Charlie negyedik verzióként beütötte a Hammond nevet.

És megtalálta! Tucatnyi link bukkant fel a képernyőn és mindegyiken szerepelt George Hammond régész-történész kutató neve!

(folyt.)