Valamelyik helyi kereskedelmi adó magyar nyelvű dalt sugárzott. Bár egyikük sem értett egyetlen szót sem a szövegből, a női-férfi duó keserédes énekhangja, a szám lágy dallamai alapján biztosak voltak benne, hogy valami romantikus, szeretlek-is-meg-nem-is típusú dallal van dolguk. Hosszú ideje hallgattak már. Charlie vezette a bérelt Opelt, Scarlett pedig mellette üldögélve figyelte a környező tájat, az aszfaltutat szegélyező sűrű erdőt, a nagyritkán elsuhanó épületeket.

– Jó ötlet volt egymagában otthagyni? – kérdezte váratlanul Scarlett.

Charlie először fel sem figyelt a lány hangjára, elmerült a saját gondolataiban, így Scarlett-nak újra meg kellett ismételnie a kérdést.

– Évek óta teljesen egyedül elemez. Menni fog neki – válaszolta Charlie végül, de gondolatban még hozzátett egy „remélem”-et is.

Al jelent meg a képzeletében, ahogy a hotelszoba asztalánál üldögél, előtte üres, jegyzetelésre váró, a szálloda fejlécével ellátott levélpapírok halma: még reggel kérte azokat a recepción, ahol csodálkozva néztek rá, de természetesen teljesítették a kérését – csak éppen nem értették, miért ír valaki ötven levelet a rokonságnak manapság, az okostelók és az internet korában. Charlie úgy gondolta, Al most már vagy egy órája ülhet a szűz lapok előtt, szeme lehunyva, toll a szájában és lassan szívja, mintha az valami cigi lenne és éppen a belső feszültségét oldaná ezzel a pótcselekvéssel. Aztán váratlanul kinyitja a szemét, kikapja a rágott tollat a szájából és mint a villám, jegyzetelni kezd. Mindarról, amit eddig tudott az atlantiszi kardról, mindent, amit Charlie-val közösen kiderítettek, sőt még talán mindezek alapján továbbgondolva valami újabb nyomot is kideríthet vagy teóriát is felállíthat arra vonatkozóan, hogy merre keressék tovább a kincset érő kardot. Hogy aztán ehhez csak hozzá kelljen adnia azokat az új infókat, amiket nemsokára Charlie és Scarlett szereznek meg majd Gróf Magyarffy egyetlen élő utódjától.

Charlie legalábbis ebben reménykedett!

– Menni fog neki – ismételte meg hangosan éppen akkor, amikor Scarlett mobilja egy üzenet érkezését jelezte. Kardvívás pengő, csengő, suhogó zaja volt a hang és Charlie-t kosztümös távol-keleti akciófilmek csatajelenetére emlékeztette.

Scarlett megnézte a kijelzőt.

– Ipo… Ipoli…tern… – próbálta kiejteni az egyetlen küldött szót, de nem boldogult vele. Charlie belső mosolya határtalan volt.

Végül betűnként, egyesével bepötyögtette a helységnevet a GPS-be. Charlie ránézett a navigációs berendezés kijelzőjére – és meg sem próbálta kimondani a nevet: IPOLYTARNÓC.

Pár pillanattal később kiértek az erdőből és egy kereszteződés felé tartottak.

– A következő elágazásnál forduljon jobbra! – csendült fel egy izgalmasan rekedt női hang.

A GPS utasítása nyomán befordult jobbra és a kijelzőn villogó nyíl, valamint egy hatalmas kamion nyomában haladva elindult Ipolytarnóc felé.

– Nem tudom, mi a munkamódszere, de remélem, hogy hatásos – válaszolta Scarlett némi fáziskéséssel.

Mivel nem igazán ismerte, az ő agyában nem jelent meg Al Wyman a hotelszobában ülve, lehunyt szemmel, tollal a szájában. A lány máshol járt. Hálás volt megbízójának, munkaadójának, óvó-védőjének, Edmond F’lassának, aki már annyi szorult helyzetből kirántotta és annyi lehetetlennek tűnő dolgot elintézett a számára. Most is csak egy telefonhívásába került és F’lassa  nem kérdezett semmit, nem firtatta, Scarlett miért indult el egy másik kutatási vonalon, helyette azonnal biztosította, hogy egy órán belül kideríti, él-e még ennek a Magyarffy grófnak leszármazottja. És ha igen, akkor hol. Negyvenöt perc múlva csörrent a lány mobilja és F’lassa már adta is az infót: név, cím, telefonszám természetesen mellékelve. Nem is kellett beszélniük az örökössel, F’lassa közölte vele, hogy az illető SMS-ben küldi el a pontos tartózkodási helyét – mégpedig közvetlenül Scarlett mobilszámára!

Évek óta ismerte Edmond F’lassát, fogalma sem volt, hogy milyen összeköttetései lehetnek, de nem is nagyon akarta megtudni – talán nyugodtabban aludt így.

Gondolataiból Charlie hangja rántotta vissza:

– Közeledünk – mondta, mialatt elhaladtak az Ipolytarnóc kezdetét jelző tábla mellett.

Scarlett összerezzent, amikor csengő-bongó hanggal újabb üzenet érkezett a mobiljára: „Ipolytarnóci ősmaradványok”. Honnan tudhatják, hogy merre járunk? – gondolta és ekkor feltűnt egy magyarul, németül és angolul is megírt útbaigazító tábla, ami jobbra mutatta az irányt. Milyen helyre küldi őket ez a titokzatos valaki, akinek mégy egy sima telefonhívást lebonyolítania sem biztonságos? Scarlett gyűlölte a nem tiszta ügyeket, amikor valakik nyilvánvalóan sumákolnak vagy csak a látszat kedvéért eljátsszák a titokzatos, megközelíthetetlen informátort, az események árnyékból manipuláló irányítóját. Ennél már csak azt utálta jobban, amikor azok okoztak neki kárt vagy fájdalmat, akiket a legjobban kedvelt… szeretett, akik…

Charlie befordult a parkolóba, keresett egy üres helyet és leparkolt. Az autórádióban már egy ideje valami nyolcvanas éveket idéző rockzene szólt a szakításról és az összetörten aláhulló szívekről. Charlie lekapcsolta a motort és kinyomta a rádiót. Csendben, szótlanul üldögéltek. A parkolóban álló személyautókat, buszokat, a mellettük szendvicseket kajáló felnőtteket és a futkározó kisgyerekeket nézték.

– Na, induljunk! – szólt Charlie és kinyitotta az ajtót.

Már beléptek a stílusosan, az őskort idéző bejáraton, amikor a turistabuszok között egy sötétzöld terepjáró tűnt fel lassú gurulással. Az autó befordult a személyautók közé, majd megállt úgy, hogy a benne ülők könnyedén szemmel tarthassák a bejáratot. A jobb oldali, sötétített ablak lassan leereszkedett… és Grigorii megkezdte a figyelést.

Mivel a park központjának előterében senki sem várta Charlie-ékat és újabb üzenetet sem kaptak, úgy döntöttek, hogy belépőt váltanak, egy csoporthoz csapódva végigsétálnak a tanösvényen, hátha közben megszólítja őket a Magyarffy-örökös. Amíg Scarlett sorban állt a pénztárnál, Charlie a gyülekező tömeget figyelte, de egyetlen rájuk váró férfit vagy nőt sem szúrt ki és senki sem intett felé, hogy a figyelmét felkeltse.

Odakinn, a parkoló túloldalán álló erdő fái közt felépített kalandparkból nagy zsivaj szűrődött feléjük. Lelkesen zsibongó gyerekek csüngtek a lelógó köteleken, kergetőztek a magasban felépített függőfolyosókon vagy siklottak a fatörzsek között kifeszített kötélpályán, miközben szüleik és nagyszüleik a padokról figyelték őket.

Scarlett megvette a jegyeket és csatlakoztak egy éppen induló csoporthoz. És a tizenöt-húsz fős csapat nemsokára egy patakmederben kialakított ösvényen sétált végig kényelmesen, miközben a park egy zöld ruhás, bajuszos munkatársa mesélt nekik a természetvédelmi terület történetéről, az ott folyó, csaknem száznyolcvan évvel ezelőtt megkezdett kutatásokról, a geológiai formációkról és az egyik legérdekesebb leletről: az évtízmilliókkal ezelőtt megkövült, hatalmas fatörzsről.

Charlie és Scarlett a többiek között a törzs maradványát rejtő kis épületben tolongtak. Vezetőjük éppen az eredetileg száz méter hosszú és nyolc méter átmérőjű fa megtalálásának 1800-as évekbeli körülményeiről mesélt, amikor a szűk helyen Scarlett megbotlott és véletlenül Charlie-nak esett. Charlie reflexszerűen megfogta a lány kezét és mielőtt még maga is észrevehette volna gyorsan elkapta a lány derekát. Scarlett ráeszmélt a helyzet kellemetlenségére és gyorsan felegyenesedett. De már késő volt: a mellettük álló hetvenes néni, akit kis híján fellöktek most huncut módon rájuk kacsintott. Szerelmesek – gondolhatta magában.

Scarlett csak most vette észre, hogy baljával még mindig Charlie tarkójába kapaszkodik. Zavarodott mosolyra húzta a száját – Charlie pedig viszonozta a mosolyát!

Bajuszos idegenvezetőjük befejezte a mondandóját, továbbot intett a csoportnak és pár perc múlva újabb, értékes leletek fölé emelt csarnokban álltak. A lábuk alatt alacsonyra épített faemelvény nyikorgott, amiről jól megfigyelhették az évmilliókkal ezelőtti, sáros, iszapos patakmeder megkövesedett felszínét. De nem csak az akkori természet mementóját, hanem a szintén kővé vált lábnyomok százait is, amik az akkori patások és más állatok életéről tanúskodtak.

A park szakembere zöld lézerfénnyel mutatta végig a világritkaságnak számító leletegyüttest, de sem Charlie, sem pedig Scarlett nem tudtak odafigyelni a mondandójára, a sárban itt-ott megcsúszó, különböző méretű és fajú ősállatok által hagyott nyomokra.

Idegenvezetőjük végül ismét mondandója végére ért.

– …és köszönöm, hogy végighallgattak – fejezte be, majd hozzátette. – Végül pedig nézzünk meg egy rövid háromdimenziós filmet arról, hogy elképzelésünk szerint milyen is lehetett errefelé az élet jónéhány millió évvel ezelőtt.

A csarnok elsötétült és a csoport tagjai elővették a bejáratnál kapott 3D-s szemüvegeiket.

– Mikor is voltunk együtt legutoljára moziban? – súgta Scarlett Charlie fülébe, miközben feltette a szemüvegét – az idétlensárga műanyag kacat is remekül állt neki, állapította meg Charlie.

A film elindult, a sötét termet dínók üvöltése, trappolása, halálhörgése töltötte be, ahogy a térbeli animációs film képei a szájtátva bámuló turisták arcán, szemüvegén tükröződött vissza. Charlie és Scarlett a fakorlátnak támaszkodva álltak és figyelték a megelevenedett, több százmillió évvel ezelőtti múltat. Scarlett teljesen elmerült a látványban, de Charlie-t nem nyűgözte le az egész műsor, a villogó képek színezte sötétet fürkészte, hátha végre érkezik valaki és átad egy térképet vagy mond valami titokzatos mondatot, hogy a sok lövöldözés és üldözés után zsebre vághassa a nagy jutalmat, a milliókat érő, jól megérdemelt kincset! Észre sem vette, ahogy a dínós film látványvilágában elmerült Scarlett korlátot markoló ujjai olyan közel kerültek a sajátjához, hogy szinte összeértek.

Sokáig azonban nem élvezhették az előadást, mert ekkor hatalmas árnyék takarta ki előlük a vásznat. Ahogy a sötétből előlépő, magas, nagydarab férfi közelebb lépett hozzájuk, Charlie agyán átsuhant a gondolat, hogy vajon hol a fenében bújhatott meg eddig ez a fickó. Sokáig azonban nem filózhatott a dolgon, mert a férfi szó nélkül intett nekik, hogy kövessék.

– Ha a kardot keresik, akkor csak bennem bízhatnak – mondta a férfi tökéletes angolsággal.

Charlie és Scarlett egymásra néztek a sötétben. Üvöltő, egymással viaskodó dinoszauruszok tükröződtek vissza a 3D-s lencséiken. Charlie biccentett. Majd levették a szemüvegeiket és a többi turistát kerülgetve új idegenvezetőjük nyomába eredtek.

A 42-es szobára csaknem teljes csend borult.

A délutáni melegben a szálloda folyosóin fürdőruhás turisták nyüzsögtek és lelkesen hancúrozó gyerekeiket, úszópelusba bújtatott lurkóikat terelgetve mindannyian a belső medencék felé igyekeztek. Strandlabdákkal, felfújható matracokkal a hónuk alatt, nagy zajt csapva strandpapucsos lábbal slattyogtak végig a puha szőnyegen.

A ricsaj ellenére a 42-es szobában még mindig nem mozdult senki!

Odabenn, az egyik ágyon Al feküdt az oldalára fordulva, felhúzott lábakkal, szétvetett karokkal, furcsán kicsavarodott pozícióban. Ez azonban egyáltalán nem zavarta, sőt az a tucatnyi, teleírt, hoteles fejléccel nyomtatott levélpapír sem, amelyek körülötte és a teste alatt összegyűrődve hevertek.

Al halkan hortyogott és a zavaró hang csaknem teljesen elnyomta a minimális hangerőn duruzsoló, bekapcsolva hagyott tévét. A helyi kábelcsatornák egyikén a Conan, a barbár legelső képsorai peregtek: Conan apja a háttérben rohanó, fekete viharfelhők alatt fiának, a későbbi legendás kardforgatónak mesélt:

– „Valamikor óriások éltek itt a Földön, Conan. És a káosz sötétségében becsapták Cromot: ellopták tőle az acélkészítés titkát. Crom dühös lett és megrázta a Földet. Tűz és szél csapott le az óriásokra és testüket elnyelték a vizek. Az istenek dühükben a harcmezőn feledték az acél titkát. Mi, akik megtaláltuk azt, csak emberek vagyunk. Nem istenek, nem óriások. Csak emberek.”

Al horkantott egyet, majd átfordult a másik oldalára és ezzel újabb jegyzetlapokat gyűrt össze. Az eddig a szája sarkában lógó toll most kiesett a és a földre hullott.

Erős fény tűzött a sötétséghez szokott szemükbe, ahogy Charlie és Scarlett a nagydarab férfi nyomában kisétáltak a teremből. Végighaladtak az előtéren, majd kiléptek a szabadba. Az újabb idegenvezetés azonban elmaradt: csak pár métert kellett megtenniük a járdán és egy kisebb épület elé értek. A férfi egy üvegajtót nyitott ki előttük, Charlie pedig előzékenyen előre engedte Scarlettet, majd ő is belépett az üvegfalú, lakásnyi méretű épületbe. Kísérőjük odakinn maradt nyilvánvalóan készen arra, hogy szükség esetén minden meggondolatlan érdeklődőt arrébb tessékeljen, ha kell. Erre azonban nem nagyon kerülhetett volna sor, hiszen a kis épület nagyméretű üvegtábláin betűző fényben a kintről nézelődők is nagyon jól láthatták a bent álló, több millió éves, fekete ősfenyő tönköket.

– Jöjjenek csak… – hallották egy idős nő nagymamásan életerős hangját –, tudják, az olyan kövületek, mint én, szívesen időznek a hozzájuk hasonló korúak között.

A hatalmas tönkök közé szórt murva megcsikordult a talpuk alatt, ahogy lassan beljebb és beljebb sétáltak.

Az egyik széles, magas fenyőmaradványt tanulmányozva, háttal állt a nő, de a közeledtükre megfordult és rájuk mosolygott. Nem tűnt nagymamásnak, bár a mosolya csupa kedvességet sugárzott. Hetven-hetvenöt körül járhatott, amiről letagadhatatlan nemesi arcvonásai és élénk tekintete nem, csak ősz, félhosszú, elegáns frizurája és ráncos kézfejei árulkodtak. Elegáns, de nem régimódi, korának megfelelő ruhát viselt – és hasonlított a régi fotón látott Magyarffy grófra!

– Szóval, Ön az a csinos lány, akit Mr. F’lassa említett?! – zengett kellemes hangja az üvegépületben.

– F’lassa? – súgta Charlie Scarlett fülébe.

Odaértek a hölgyhöz, aki mindkettejüknek kezet nyújtott – a keze lágyan, de határozottan simult Charlie tenyerébe.

– Mr. F’lassa szeret túlozni a hatás kedvéért, Ms. Magyarffy – mosolygott vissza Scarlett. – A társam Charlie Mitchell… régiségkereskedő.

– Margit – mutatkozott be az idős hölgy. – A gyülekezetem lelkésze ajánlotta a figyelmembe Mr. F’lassat, aki még tegnap, az esti órákban nagy vonalakban értesített a maguk kutatásairól. Nem is reméltem, hogy bárkit is érdekelhet még a nagyapám hagyatéka. Annyi év eltelt már…

Margit végigsimított az egyik ősfenyő törzsén. A falon függő tábla ezt ugyan tiltotta, de úgy tűnt, számára ilyen korlátok nem léteznek, nem létezhetnek.

– Minket igazából egy görögországi templom és két angyalszobor érdekel – szólt Scarlett, mielőtt még nagyon belemerültek volna a múltba révedésbe.

– Plusz az atlantiszi kard – egészítette ki Charlie.

Margitnak feltűnt a siettető hangnem, de nem haragudott meg.

– Kedveseim, ha ennyi mindenre kíváncsiak, jöjjenek el inkább hozzám – mondta és fiatalos léptekkel elindult kifelé.

Pár kilométeres autókázásra volt szükségük csak ahhoz, hogy megérkezzenek Margithoz. A feketére festett kovácsoltvas kerítéssel körülvett régi, ám szépen felújított kúria egy különálló, gondosan nyírt, zöld pázsitú, gesztenyefákkal körülvett, tágas telken állt a falu határában.

Charlie-ék autója és Margit fekete BMW-je – amit természetesen nem ő, hanem testőre és mindenese, László vezetett – a kővel felszórt behajtón parkoltak egy szőlőlugas árnyékában, amikor a Ford SUV feltűnt a ház előtt. Grigorii intett a sofőrnek, aki lassú tempóban végighajtott az úton, majd távolabb, jobbra fordult és a poros földutat szegélyező fák takarásában megállt.

Charlie körbenézett a szobában és úgy érezte, mintha az 1800-as évek végére vagy a huszadik század elejére repült volna vissza. A kúria nem csak kívülről, de belső kialakításában is egy letűnt kor mementója volt. A helyiségben antik asztalok, székek álltak, a jó állapotú, de legalább százéves szekrény üvegpolcain több tucatnyi, porcelánból készült madár, nyúl, macska és más állat, valamint pár balett-táncos figura díszelgett. Mázsás súlyú, nehéz függönyök takarták ki félig a zöld kertre nyíló kilátást és természetesen a vastag zsinór végén függő függönybojt sem hiányzott róluk. A falakon díszes keretben ismeretlen festők tájképei, mögöttük csíkos tapéta, olyan, amit a Jules Verne regények megfilmesítéseiben láthatott az ember. Charlie minden pillanatban egy libériás inas belépését várta, de csak a nagydarab László tűnt fel egy pillanatra odakint, ahogy a telek végében lévő facsoportot fürkészve elsétált az ablak előtt.

Charlie egy szófán ült, mellette Scarlett lelkesen szárazsüteményt rágcsált, velük szemben Margit egy rózsamintás kárpitozású, fafaragással díszített fotelben foglalt helyet.

– Ez az épület – törte meg házigazdájuk a csendet – és a körülötte lévő több hektáros telek már legalább száz esztendeje a Magyarffy-család birtokában van. Még a dédnagyszüleim vásárolták egy elszegényedett osztrák hercegtől és generációról generációra öröklődött tovább kisebb-nagyobb felújításokat és bővítéseket követően.

Scarlett még mindig lelkesen majszolt, Charlie pedig hasonló hévvel bólogatott.

– De gondolom, Önöket, fiatalokat, nem egy öreg épület története érdekli – folytatta Margit nagymamásan elnéző mosollyal. – Tudták, hogy egyes történészek egészen a vízözönig visszavezetik a magyar nép eredetét? – kérdezte. – Sokan középkori mondák alapján úgy vallják, hogy a magyarság őse Noé harmadik fiának, Jáfet egyik nemzetségének sarja, a bibliai Ménrót, akit magyarul Nimródként ismernek.

– „Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.” Mózes Első könyve, 10:9 – fűzte hozzá Scarlett, miután a telemorzsált süteményes tányért visszatette a kis üvegasztalra.

– Igen, így mondták – mosolyodott el Margit. – Az Ön kedvese, fiatalember, igen jól tájékozott ifjú hölgy.

– Öööö… mi nem vagyunk együtt – mormolta Charlie.

– Látom én, kedveseim. Szóval sokan ebben az országban Nimródot, a nagy vadászt, az első város megalapítóját, a bábeli torony építőjét tartják a magyarság első ősatyjának. A monda szerint az ő fiai voltak Hunor és Magor, akik az Aranyszarvas üldözése közben leltek rá a két nemzet, a magyarok és a hunok őshazájára.

– Ez rendben van, érdekes meg minden, de hogyan jutunk közelebb a… – próbálta Charlie felpörgetni a mesélést, de Margit mókásan megfenyegette a mutatóujjával.

– Csak türelemmel, fiatalember – dorgálta mosolyogva. – Drága nagyapám, Magyarffy gróf igazi hazafi volt. Tisztként vett részt a Nagy Háborúban, békeidőben pedig idejét és vagyonát nem kímélve kutatta a magyar nép múltját és ősi legendáit. Utánajárt a Hunor-Magor mítosznak, Nimródnak és mivel istenhívő volt, összefüggést keresett a régi mondák, mesék és a bibliai történetek között is.

Charlie nem tudott leállni.

– Ezeket nekünk is sikerült felkutatnunk…

Scarlett szemrehányóan nézett Charlie-ra, de Margit az egész, villámgyors összetűzést figyelmen kívül hagyva nyugodtan folytatta:

– Mint tudjuk, valamikor megszületnek ezek a mesék a legendás hősökről, a tündérekről, szörnyekről, törpékről, sárkányokról, az óriásokról. A középkorban egy félős kislánynak történeteket mesélnek a szülei a jóságos tündérekről, egy rosszcsont kisfiút riasztgatnak vámpírokkal, vérfarkasokkal, harcosok hencegnek sosemvolt szörnyek legyőzésével. A mesék, a kitalált történetek szájról-szájra repülve tovaszállnak és évszázadok, évezredek múlva már senki sem tudhatja, hogy azok a lények, amikről regéltek, valóban éltek-e és azok a kalandok, amiken izgultak valóban megtörténtek-e.

– Többnyire nem – szögezte le Charlie szárazon.

– Ne higgye, fiatalember! Nagyapám egy színes, a valósággal keveredő mesevilágra lelt, ahol számtalan óriásmese keveredett valódi feljegyzésekkel, leletekkel. Több kontinensen kutatta a bibliai özönvíz legendáját és az özönvíz előtti bűnöket, az emberiség és más fajok keveredését vagy a sámánok legendabeli, titokzatos hatodik csontját. A mesék számára valósággá váltak.

Most Scarletten volt a sor, hogy a helyes irányba terelje a beszélgetést – elvégre nem meséket hallgatni jöttek ide.

– Nekünk egy valódi mesénk van, gonosz, fegyveres emberekről, akik éttermekben lövöldöznek és bibliai műkincsek után kutatnak.

– Értem, amit mond, kedvesem. Én is figyelem a híreket. Már évekkel ezelőtt különböző csoportok többször is megfenyegetett és megpróbálták a kezüket rátenni a hagyatékra – a kint sétálgató László felé nézett. – De persze nekem is megvannak a saját, megfelelő kapcsolataim és tudok gondoskodni a védelmemről is.  

Margit is elvett egy süteményt a porcelántányérról.

– Ó, igen – mondta, ahogy beleharapott. – Mielőtt még megkérdeznék, a George Hammond név is ismerős számomra. Pár hete telefonon érdeklődött, de már nem jött el hozzám.

– Egy étteremben ölték meg – szólt Charlie meglepetten; nem is gondolta, hogy a visszavonultan élő idős mamának is tudomása lehet a dologról.

– Tudom, mint mondtam. Egy jó félórát beszélgettünk és nagyon izgatottnak tűnt, ő is a gyűjteményt szerette volna kutatni.

– Nem említett semmi konkrétumot? – kérdezett közbe Scarlett.

– Nem. Csak folyamatosan egy korszakalkotó felfedezést emlegetett és többször is kihangsúlyozta, hogy mindenképpen tanulmányoznia kell nagyapám hagyatékát. Csak sajnos, erre már nem kerülhetett sor.

– És a nagyapja, a gróf meddig jutott el a kutatásaiban? – kérdezte Charlie. – Voltak kézzelfogható tudományos eredményei?

Margit felállt és pár lépést sétált a szobában, hogy megmozgassa elmacskásodott lábait. Charlie Scarlett-re nézett: a hosszú, mesés felvezetés után most talán végre közelebb jutnak az atlantiszi kardhoz!

– Ahogy egyre mélyebbre ásta magát a bibliai régészetbe – folytatta Margit, miközben visszaült a fotelbe –, újabb és újabb leleteket, eredményeket tudott felmutatni, melyek alátámasztották a Könyv leírásait.

– Mikre gondol pontosan? – kérdezte Charlie.

– A Szent Bibliából kiindulva elsősorban Jeruzsálemben, de az akkor még létező Ottomán Birodalomhoz tartozó ószövetségi területeken is folytatott ásatásokat. Például nagyjából sikerült meghatároznia, hogy hol eredhetett a gyógyító forrás és Siloám tava Jeruzsálemben…

– Azt nemrégiben tárták fel – szólt közbe Scarlett.

– Igen, jól tudja. Nagyapám ősrégi, közel-keleti könyvtárakat, még működő kolostorokat látogatott végig, sokszor fillérekért szerzett be felbecsülhetetlen értékű régiségeket, régi Szentírás-másolatokat a falusi bazárokban.

– Nem szálltak rá a kutatásai során? – kérdezte Charlie.

– Pardon, kérem? – nézett rá Margit.

– Úgy értem, nem akadtak gondjai? Nem zaklatták mindenféle szervezetek, kormányok, hasonlók? Mióta mi is elkezdtük a kutatást, állandóan a nyakunkra járnak bizonyos… hmm…

– …erők, hatalmak – fejezte be Scarlett.

– Dehogynem, dehogynem! – legyintett Margit, mint aki egész életében zaklatásnak volt kitéve és már egyáltalán nem foglalkozik a dologgal. – Először a kommunisták kezdték el figyelni, mivel a kutatása és a tudományos publikációi ellentmondtak az ő materialista-ateista tanításaiknak. Majd utánuk a nácik következtek. Hitler eszeveszetten hajszolt mindenféle vallási és okkult tárgyat, amelyekkel a saját őrületét akarta alátámasztani, hatalma megőrzéséhez, a birodalma kiterjesztéséhez felhasználni. Ezt, gondolom, Önök is tudják.

– Persze – vágta rá Charlie.

Margit bólintott.

– Nagyapám persze bölcs volt és elrejtette a kutatásait. Hosszú évekig még megfigyelték a családot, de később már nem zaklattak. A nácik elbuktak és miután pár évvel később a kommunisták uralomra jutottak, egy újabb, de ugyanúgy istentelen erő terjesztette ki hatalmát az ország felett. És sokáig senki sem fújta meg a rézfanfárokat, hogy leomoljanak a népem köré emelt vasbetonfalak…

Margit egy fél percig elgondolkozva nézett maga elé. Sem Charlie, sem Scarlett nem szólt közbe.

– Miután a kommunisták elteltek az újonnan szerzett hatalom összes előnyével és mindent kisajátítottak, lassan lemondtak a Magyarffyk zaklatásáról.  Számukra nem jelentett semmit a szellemi világ, a Teremtés, de még a magyar nép eredetének mítoszától is ódzkodtak, mert a nemzeti érzés megerősödésétől féltették a hatalmukat. Szóval, a nyilvánvaló titkos megfigyelést és adatgyűjtést leszámítva békét hagytak nekünk és nem bolygatták nagyapám hagyatékát. Még csak nem is államosítottak egyetlen vagyontárgyat sem. Nem is értették volna meg a jelentőségét.

– Mi úgy tudjuk, Magyarffy gróf eltűnt… – használta ki a pillanatnyi szünetet Charlie.

Margit ismét bólintott.

– Bő nyolcvan évvel ezelőtt a mai Irak, az akkori Hásemita királyság területén kutatott. Úgy érezte – a leveleiben legalábbis így írta meg akkor – közel járt egy számára nagyon fontos lelet megtalálásához.

– Talán egy Babilonhoz köthető anyaghoz? – kíváncsiskodott Scarlett.

– Nem. Nem Babilonhoz, kedvesem – legyintett Margit. – Hanem… A Szigethez.

Charlie fészkelődni kezdett a szófán. Ismét a Sziget…

Vendéglátójuk folytatta:

– Atlantiszhoz. Pontosabban nem is Atlantiszhoz, hanem… a titokzatos atlantiszi kardhoz.

Scarlett csodálkozva hajolt közelebb, szinte suttogott, ahogy Charlie-t megelőzve feltette a kérdést:

– Jól értettük? Az atlantiszi kardhoz?

– Igen. A kardhoz, a nefilimekhez és bizonyos, általa Elveszettekként emlegetett harcosokhoz – válaszolta Margit, mintha csak a szárazsütemény egyszerű receptjét diktálná az unokájának. – Akkoriban Gázi király uralmának zűrzavaros időszakát élte az ország, így ritkán és nehezen érkeztek hírek a nagyapám felől. Aztán pár hét múltán nem küldött leveleket, nem telefonált, majd teljesen nyoma veszett. A barátai hiába várták Jerevánban, nem érkezett meg. A következő évben pedig – miután a megtalálására indított kutatások sorra kudarcot vallottak – halottá nyilvánították.

– És mi lett a tudományos kutatásaival, a leleteivel?

– Ó, igen. Miután csendesedett a helyzet, a gyerekei, majd később én, mindent rendszereztünk, felkutattuk az elrejtett kincseket, amelyeknek a listáját csak a legszűkebb családjának árult el. Gondoztuk a hagyatékát és összegyűjtve, megóvva elraktároztuk a tárgyakat, az összes feljegyzését.

Charlie megint fészkelődni kezdett, aztán feltette a legkézenfekvőbb kérdést:

– És… és hol lehet most… ez a mérhetetlen vagyon?

Margit elmosolyodott és egy sötét oldalfolyosó felé mutatott.

– Hát itt, nálam, a folyosó végében.

A nemzetbiztonsági hivatal épületében kicsapódott Giddon irodájának ajtaja és maga Giddon robbant be a szobába. Kezében a Charlie lakásából megszerzett kis szobrot forgatta. Idefelé úton már alaposan megvizsgálta és egy nyilvántartási számot talált az aljára ragasztva. Most ismét megnézte – 65/1994 –, aztán elüvöltötte magát:

– FIRPOOOOOOW!

Nemsokára mindketten a vizsgálóasztal mellett ültek és amíg Giddon a szobrot tanulmányozta, hátha valami újabb árulkodó jelet, valamilyen jellegzetességet – a fa anyaga, az alkotó szignója, hasonlók – kiszúr rajta, Firpow egy leltárkönyvet lapozgatott. Ezt is Charlie lakásából hozták be és miután bizonyítékként nyilvántartásba vették, kiadták Giddonéknak. Egy-egy tárgy képe díszelgett minden oldalon, alatta annak adataival, főbb jellemzőivel, rövid leírásával.

– Nossss… – mondta Firpow, miután megtalálta a kis szobrot a nyilvántartásban. – A Lefelé Döfő Kard címszó alatt ez áll: származási hely a Balkán-félsziget, a kormeghatározás szerint nagyjából az 1400-as évek végén, az 1500-asok elején készülhetett, egy… izé… Ishak Mehm… Ishak Mehmed nevű… mi a… mir-aláj-bej palotájából került elő.

– Mi van? – nézett fel Giddon. – Milyen Alain Bay? Mi a francot kezdjek most ezzel?

Firpow folytatta:

– Van még! Háttérinfót is írtak a szoborhoz. Ishak Mehmed katonái foglyul ejtettek egy teuton keresztes lovagot, aki a Balkán visszafoglalására induló csapatok sebesült tagja volt. Ő a halálos ágyán egy jeruzsálemi legendát mesélt el, miszerint valahol a bosnyák hegyek mélyén hatalmas kincs rejtőzik. Még a körülbelüli helyet is elárulta neki, ezért Mehmed egy kardot döfetett az említett terület egyik fájába, hogy megjelölje a mindentől távol eső helyet. Úgy tervezte, később visszatér és átkutatja majd a környéket, ám nem tudta személyesen megtalálni a kincset, mert korai halála ezt megakadályozta.

– Megölték?

– Az nem derül ki. Talán csak egy betegség végzett vele. Így nem kerülhetett a kincs közelébe, aminek az egyik darabja – legalábbis a leírások alapján – nem más, mint… az atlantiszi kard néven ismert fegyver.

Giddon elvigyorodott és szivart kezdett el keresni a zsebében.

– Az atlantiszi kard, mi? Szóval ez az, ami miatt Mitchell végigrohangássza a fél világot! A leírás meg végig ott volt a lakásában és ő még csak át sem lapozta az apja leltárját? Nem semmi ez a Mitchell gyerek!

(folyt.)