A repteret már az 1930-as évek közepétől használták. A növekvő utas- és áruforgalomnak köszönhetően a hatvanas évek legvégén, majd az 1984-es téli olimpiai játékokra készülve tovább fejlesztették, modernizálták. Nagyrészt Zágrábba és Belgrádba indultak a gépek, ám a repülőtér idővel nemzetközi járatokat is kiszolgált és forgalmában csak a kilencvenes évek első felében dúló boszniai háború okozott visszaesést. A harcokat követőenaztán használt felszereléssel és berendezéssel, a nulláról kezdve újraindult a reptér, gépekkel telt meg a betoncsík és utasokkal a váróterem.

A terminálban várakozók között most nem nagyon akadt olyan, aki a pusztító éveken gondolkodott volna. A helyiek inkább feledték a véres időszakot, a külföldi turisták számára pedig csak egy távoli csetepaté volt az egész esemény – ha egyáltalán eljutott hozzájuk a háború híre.

Charlie ez utóbbiak közé tartozott. Cuccaival teletömött hátizsákkal a vállán sétált kifelé a terminálból. Előtte Giddon és Firpow haladtak egy-egy, a cég által kiutalt bőrtáskát szorongatva. Szerencsére még a repülőgépen átöltöztek és a sötét Men in Black-öltönyöket – amik alapján bármelyik, amerikai filmet egyszer is látott kisgyerek kiszúrta volna, hogy ügynökök –, lecserélték, helyette farmert, pólót, könnyű dzsekit vettek fel, amit természetesen elmaradhatatlan baseball-sapkával is megfejeltek.

Így csak félig tűntek ügynöknek – félig pedig nyaralónak álcázott ügynöknek.

Sebaj, valószínűleg úgy sem kell nagyon megerőltetniük magukat – gondolta Charlie, ahogy kisétáltak a szabad levegőre. Elmennek, megnézik az ásatást, Giddon kérdezősködik egy kicsit és mivel úgy sem találnak semmit, senki sem ismeri fel Maxim és az emberei fényképét, visszaszállnak a különbejáratú jetjükre és irány New York! Charlie nem hitte, hogy előrébb jutnak a kutatásban, mert látta, csakúgy, mint a valahol a világ végén bóklászó Scarlett-nek és Alnek, Giddonnak is csak homályos bizonyítékai és légből kapott elméletei vannak arról a sosem létezett fegyverről, az atlantiszi kardról. Magyarffy kereste és feldobta a talpát valahol a világ végén, Hammond szintén, de ő legalább egy jó étteremben tette ugyanazt. Scarlették még fanatikusan loholtak a legenda után, de Charlie már nem akarta, hogy George Hammond után ő legyen a következő, akit kivonnak a forgalomból. Nem volt egészséges ennek a Maxim nevű ürgének a lábára taposni, túl kemény patát rejtegetett a cipőjében és…

– Jöjjön, ne maradjon le! – fordult hátra Giddon a járda széléről.

…és nagyon durván vissza tudott rúgni, ha akart. Jobb a békesség! Alibizünk egy kicsit itt, hátha nem futnak be Maximék, aztán irány a Nagy Alma és a megszokott hétköznapok!

Egy sötétkék, megviselt Yugo Koral fékezett előttük és lassan az útpadkához parkolt. Pizzuti vezette, egy őszbe hajló, meggyötört arcú, de csillogó szemű középkorú férfi ült mellette.

– Ezt ki kellett próbálnom – mondta Pizzuti vigyorogva és nagy nyikorgás kíséretében letekerte a vezető oldali ablakot.

Utastársa kiszállt, enyhén sántítva megkerülte az autót és sorra kezet nyújtott nekik.

– Welcome to Sarajevo! – mondta furcsa akcentussal, de jól érthetően. –Látogassák meg a világ nyolcadik csodáját! Peter Zavidovic vagyok.

Az autó nem volt kényelmes. Egyáltalán nem! Amíg Pizzuti és Peter kényelmesen elüldögéltek az első üléseken, addig hátul Charlie, Giddon és Firpow egymáshoz préselve nyomorogtak.

– Pizzuti, nem találtál ennél kisebb kocsit? – kérdezte Firpow, miközben elzsibbadt karját próbálta kiszabadítani.

– Miért? Álcának nem jó? Ajánlottak egy Trabantot, de az nem volt titkosszolgálat-feketében.

– Trabant? Az valami európai sportkocsi? – érdeklődött Charlie.

– Olyasféle – nevetett Peter. – A háború alatt sokszor használtuk. Lopakodásra nem volt jó, de gyorsabban tudtunk vele mozogni, mint gyalog. Csak egy kicsivel. Vagy kemény rockzenét hallgatva száguldottunk át velük az aknamezőkön – elgondolkozott, látszott, messze jár. – Bár az már nagyon régen volt. Kevesebb ránc, kevesebb ősz hajszál.

Egy városka felé közeledtek.

– Úgy látom, megérkeztünk – szólt megkönnyebbülten Giddon, miközben a nyakát masszírozta.

A Yugo elhaladt a település kezdetét jelző tábla mellett.

Viszokó – olvasta Charlie a feliratot.

– Tudják, ez a hely már több mint 6000 éve lakott – kezdte az idegenvezetést Peter –, de igazából csak mostanában került fel a történészek térképeire. Itt van…

Peter előre mutatott.

…és ekkor meglátták! Sokkal impozánsabb, hatalmasabb és lélegzetelállítóbb volt, mint a repülő ablakából nézve.  Ahogy hangyaméretűnek látszó emberek szorgoskodtak az oldalában, a város fölé magasodó, lépcsőzetes monstrum lenyűgöző, mégis bizarr látványt nyújtott. Egyáltalán nem illett a modern városi környezetbe, ám mégis, ahogy a mellette aprónak tűnő házak fölé tornyosult, úgy tetszett, mintha a ködbe vesző történelem gigásza kúszott volna a kisváros feletti égre.

– Hogy a fenébe került ez ide?

Charlie ezt már Peter házának kapujában kérdezte, miután leparkoltak és lehámozták magukról az autót.

A szemközti ház előtt néhány ráérő szomszéd üldögélt egy padon. Nagy szemeket meresztettek az érkezőkre, de nem üdvözölték sem Petert, sem a többieket, inkább egymás között kezdtek pusmogni. Peter nem foglalkozott velük, úgy tűnt, hozzászokott már a furcsa, sokatmondó tekintetekhez és a rosszindulatú pletykázáshoz.

– A környék lakói az ókorban szent helyként tekintettek rá – válaszolt Charlie-nak, ahogy befelé tessékelte őket. – Az itt élő szlávok a saját maguk Olümposzaként beszéltek róla, majd később bosnyák királyi székhely lett, várat építettek rá.

Peter előre ment és mutatta az utat.

– Megsérült? – kérdezte Giddon a sántítására utalva.

– Még a háborúban – válaszolta Peter.

Egy kőlapokból kirakott járdán végigsétáltak a ház körül zöldellő, ápolt gyepen. A füvön kisebb-nagyobb méretű kőgolyók hevertek elszórtan, a leghatalmasabbak derékmagasságig értek, de a legkisebb is harminc centi átmérőjű volt. Párat kíváncsiságból kettéfűrészeltek, ám a belsejük semmiféle titkot nem rejtett: mindegyiket tömör kő alkotta.

– Ma pedig – folytatta Peter – az összes titkával és rejtélyével együtt szimbólum. A sokat szenvedett bosnyák nép szimbóluma, a kitartás, az áldozathozatal és az összetartozás monumentális emlékműve. Talán a legnagyobb építmény a planéta felszínén.

Mielőtt beléptek volna a házba, Charlie még visszafordult és felnézett a város fölé magasodó piramisra. Tényleg hatalmas volt, ahogy ott emelkedett rendíthetetlen, monumentális valóságában – mintha egész Viszokót akarta volna bekebelezni.

A ház egyszerűen, hétköznapi módon volt berendezve. Csak annyi tette különlegessé, hogy a nappali szobában, az asztalon, a szőnyegen és még a kanapén is számtalan papír, jegyzet hevert szanaszét. Ezeket korábban – a többiek érkezésére várva volt rá idejük – Peter és Pizzuti többször is átnézték, kielemezték, hogy megosszák egymással az információikat – persze Pizzuti azért szelektált az általa átadott anyagok között, Giddon az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából kényes infókat visszatartotta.

A nappali egyik szekrényén, kiemelt helyen régi, legalább másfél évtizedes, bekeretezett családi fénykép állt: Peter, a felesége és két kislányuk mosolyogtak rajta – ahogy azonban Charlie sebtében körbenézett, a házban egyetlen más használati tárgy vagy játék sem utalt Peter szeretteire…

A házigazda mindenkit hellyel kínált, így elhelyezkedtek a fotelekben és az elnyűtt heverőn.

– Az itteni emberek hisznek a hegyben, a piramisban – magyarázta Peter, miközben fotókat, jegyzeteket, újságcikkeket adott körbe. – Egyébként is, ha nem tévedek a piramis, mint szimbólum pénzt és hatalmat is egyaránt jelképez. Az amerikai egydolláros hátoldalára is rányomtatták.

– Hát persze – mosolyodott el Giddon. – Egy erős nemzet ezzel is kimutatja az erejét. Ha a csillagos-sávos…

– És egyes összeesküvés-elméletek szerint ezen kívül még utal a szabadkőműves páholyra és annak világuralmi törekvéseire is – vágott közbe Peter.

– Ez csak feltételezés – válaszolt Giddon gyorsan.

– És mi a tényleges igazság? – kérdezte Charlie, miközben gyűrött bankjegyet kotort elő a zsebéből. Az előlapján George Washington portréja díszelgett, míg a hátoldalon egy befejezetlen piramis csúcsáról a „Mindent látó szem” tekintett lefelé – a szem, ami egyaránt jelképezhette a Szentháromságot, de jelenthette egy világösszeesküvés szimbólumát is.

– Semmi. Egyébként is szigorúan bizalmas információ – vágta rá Giddon azonnal, de közben sejtelmesen mosolygott. – Azt mondom, térjünk inkább vissza az itt és mosthoz. Peter, hogyan talált rá a piramisba vezető járatra?

Peter pár pillanatig elgondolkozott, felelevenítette magában az akkori, jó másfél évtizeddel korábbi eseményeket. Ahogy az elmúlt napban Pizzutival többször is végigvették a dolgokat, egyre élesebben és részletesebben tudta visszaidézni a történteket.

– Váratlan, meglepő felfedezés volt a háború legvéresebb időszakában. A föld alatt egy nagy üregben csontvázakat láttunk, nem is keveset. Először valamilyen háborús kivégzési helyre, tömegsírra gondoltam. Talán a második világháborúban embereket öltek meg ott, de amikor kardokat, pajzsokat és sisakokat is láttam, akkor tudtam, hogy valami sokkal régebbi dologról van szó.

– És később visszament a helyre?

– A háború alatt annyi fájdalmat, keserűséget kellett elviselnem – válaszolta Peter, miközben a szekrényen lévő családi képre pillantott –, hogy egy jó ideig nem is gondoltam rá. Felejteni akartam.

Charlie is a képre nézett. Mindent értett…

– De egy idő után valahogy mégiscsak kutatni kezdett… – térítette vissza őket Giddon a jelenbe.

– Évekkel később próbáltam megtalálni a helyet, de nagyon hosszú idő telt el és a harcok pusztításai betemették a rést. Egy-két rövidebb cikk is megjelent akkoriban, amiben elmondtam az egészet a sajtónak – megtalálják ott, a többi között –, de semmi sem lett az egészből. Csak az üres helyek kitöltésére, két celebhír közé suvasztották a velem készült interjúkat.

– Mi is az újságcikkek alapján bukkantunk magára – mondta Giddon.

– Csoda. Szóval, pár éve régészek érkeztek és elkezdték feltúrni a hegyet, meg a környező völgyeket. Úgy gondolják, hogy egy több ezer éves kultúra nyomára bukkantak, egy ismeretlen civilizációra, ami hatalmas, lépcsőzetes piramisokat épített a környéken és az egész völgyrendszert behálózta az azokat összekötő alagutakkal.

– Gondolom, a többi piramist pedig – Charlie ujjaival idézőjelet mutatott – a szomszédos hegyek rejtik.

– Így van. Ez az ismeretlen civilizáció felhúzta a maga hatalmas építményeit, aztán eltűnt és minden évezredekre feledésbe merült.

– Egyiptom keresztbe tett – vágott közbe Charlie.

– Tessék?

– Egyiptom keresztbe tett – ismételte meg Giddon Charlie helyett. – A fiatalember úgy értette, hogy évszázadokon keresztül az egész világ csak az Egyiptomban felhúzott piramisokat látta és figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy esetleg máshol is létezhetnek ilyen építmények.

– Igen, igen – folytatta Peter. – Persze, ma már mindenki ismeri a maja, a perui vagy a Kínában lévő, titokzatos piramisokat, nem is beszélve a Kanári-szigetekről vagy például Mauritiusról. Egyes elméletek szerint ez egy, az egész földgolyót lefedő piramis-hálózat lehet, aminek egy részét alkotják a Viszokó környékén álló hegyekben rejtőző építmények.

– Mi lehet az egész rendszer lényege? – kérdezte Giddon.

– Ki tudja? – kérdezett vissza Peter.

– Űrhajóbázis, energiatermelő erőművek… – gondolkodott Charlie hangosan.

Peter kutatni kezdett az asztalon felhalmozott papírok közt, majd néhány, számítógéppel rajzolt ábrát vett elő és adott körbe.

– Ezeken a feltételezett piramisok helyzete és az eddig feltárt alagutak láthatóak kiegészítve azzal, hogy a kutatók szerint milyen irányba haladhatnak tovább a járatok.

– Elég sok a bizonytalan tényező – szólt közbe Firpow. – A feltételezésekre nem alapozhatunk, ha meg akarjuk találni a bejáratot. Vagy az egyiket a lehetségesek közül. A feltárt alagutak, gondolom, véget érnek valahol a semmiben.

– Az aktákban olvastam egy középkori hercegnő mondáját – kapcsolódott be Pizzuti is –, aki üldözői elől lóháton egy titkos alagúton keresztül szökött meg a hegyről.

– Igen, mindkettejüknek igazuk van – felelte Peter és a körbeadott komputerrajzon mutatta meg az alagutakat. – Ismerem a legendát, de azt a járatot senki sem találta még meg. A kutatók viszont feltártak két hosszabb járatot is, azok párszáz méter után zsákutcaként végződtek. Még erre sincsen bizonyíték, de feltételezik, hogy létezik egy központi folyosó, ami elvezet a piramis szívébe. Egy nagy sírkamrába vagy valami hasonlóba. Anélkül, hogy tudtak volna a piramisról, az emberek pinceként, a háborúban pedig fegyverraktárként használtak néhány rövidebb, a felszín közeléből nyíló járatot.

– És Peter, maga meddig jutott a kutatásban? – kérdezte Charlie.

– Ahogy a mostani ásatások megkezdődtek, újra beültem a könyvtárba. Úgy gondoltam, hogy ha más is hihetőnek, tartja a piramis létezését, talán én is szerencsével járok majd. Több ezer oldalt olvastam át a város és környékének történetéről, jártam a hegyeket, hogy újra megtaláljam a lejáratot.

Giddon a folyosók rajzát tanulmányozta elmélyülten, majd Peterhez fordult:

– Nem osztotta meg senkivel az eredményeit?

– Az elmúlt tíz évben maguk az elsők, akik megkerestek. Valahogy senkit sem érdekelt a dolog a háború után. Vagy egyszerűen tudománytalannak tartották azt, hogy piramisok létezzenek a Balkánon. Pláne olyanok, amiket eddig elsősorban csak Közép- és Dél-Amerikában építettek az ott élő indiánok. De nem csak a környéken kutattam, megpróbáltam más összefüggéseket is találni. Tudok arról, hogy – kiintett a házat körülvevő gyep felé –, rejtélyes kőgolyókat találtak már Costa Ricában, Új-Zélandon és legutóbb Kazahsztánban is. Hasonló dombpiramisok vagy piramis formájú dombok pedig léteznek az északi szélesség 40-45-ik foka között Törökországban, Olaszországban és még a Balkánon is több helyen.

– Szóval, nem egyedi dologról van szó – vetette közbe Giddon, miközben Peter az egyik falra felszögelt világtérképen filccel bejelölgette az említett helyeket.

– Ahogy már mondtam, olyan, mintha a piramisok valami összetett, globális rendszer szerint épültek volna. És éppen olyan civilizációk építették őket a korhoz képest hihetetlenül fejlett mérnöki, matematikai tudással, amelyek szinte egyik pillanatról a másikra emelkedtek fel.

Charlie-t nem az építészeti érdekességek izgatták.

– Semmi egyéb, ami közelebb visz a kincshez? – kérdezte.

– Ezeréves mesék a környékbeli hegyekben garázdálkodó, gonosz, emberevő óriásokról. De ez csak valóságból merített legenda: a statisztikát nézve itt, a Dinári-hegység környékén élnek a világ legmagasabb emberei.

– Más mese vagy mítosz, aminek lehet valami valóságalapja?

– Igen. És még van valami – mondta Peter –, mégpedig egy középkori legenda, ami egy kereszteslovag és egy török katonatiszt történetét meséli el.

Giddon hirtelen felélénkült.

– Egy török? Mi volt a fickó neve? – kérdezte tőle szokatlan izgalommal.

Peter a papírja között lapozott.

– Ha jól látom… Ishak Mehmed – olvasta, majd felnézett, pontosan Giddon vigyorgó arcába. – Csak nem ismerős?

A nap csaknem elérte a horizontot.

A letisztított piramis kelet és dél felé néző oldalaira lassan, mindent magába nyelve kúszott fel a hatalmas, sötét árnyék, ami a rendületlenül dolgozó régészeket is lassításra kényszerítette. De csak addig, amíg erős reflektorokat nem állítottak fel, hogy különös fénybe vonják a kőmonstrumot – és ahogy a lámpák felkapcsolódtak, a távoli szemlélődő már csak sejtelmesen mozgó, hosszan elnyúló, emberi árnyékgigászokat fedezhetett fel a piramis-hegy oldalában.

Már szinte teljesen besötétedett felettük, amikor a régészek és segítőik ismét felnéztek az égre. Ám nem az éjszakától tartottak. Ritkán láttak errefelé kisméretű magángépeket, de a mai napon villogó figyelmeztető fényeivel most már a második húzott el felettük.

Vajon mi történhetett Viszokó környékén, ami ilyen jetforgalmat vonz a szarajevói reptérre?

A kis lökhajtásos gép belseje zsúfolásig megtelt: a fedélzeten Maxim ült, vele szemben Al és Scarlett, míg a háttérből Hrotti és Grigorii lesték a másik kettő minden mozdulatát, a háttérben pedig Maxim további emberei üldögéltek halkan beszélgetve, újságot olvasgatva. De feleslegesen figyelték mindkettejüket, hiszen Scarlett és Al is azzal voltak elfoglalva, hogy két apró ablakon bámuljanak kifelé.

Pár száz méterrel alattuk, a viszokói piramis félig megvilágított gúlája magasodott a kezdődő szürkületbe burkolózó városka fölé.

– A Nap Piramisa – szólt Maxim halkan, áhítattal teli hangon. – Hát nem csodálatos? És félelmetes?

A gép bedőlt és lassan, méltóságteljesen ereszkedni kezdett.

Giddon törte meg a Peter házában fél percre beállt, csak halk papírcsörgéssel megzavart csendet:

– Szóval, ha itt is tartja magát a legenda a bégről és a keresztesről, azt jelenti, hogy jó nyomon járunk!

Senki sem válaszolt. Mindannyian Peter anyagait bújták, új, ismeretlen adatokat, tényeket kerestek. Olyan feljegyzések után kutattak, amik most, hogy itt vannak szinte csak egy kőhajításnyira tőle, valamivel közelebb vihetik őket a titokhoz – bármi is legyen az igazából!

Charlie elmélyülten tanulmányozott egy műholdfelvételt: a Viszokó körül teljes körformát alkotó piramisokat ábrázolta. A piramisok mellett égtáji, földrajzi adatok, mértani, fizikai számítások mutatták csillagászati és asztrológiai jellemzőiket. Charlie előkotorta a zsebéből a Hammond által összerajzolt zsebkendőt és hozzámérte a képhez. Nem jött be az ötlete: a két kör eltérő méretű volt.

A két ábrán agyalva körbenézett a szobában.

– A lámpát! – kiáltotta hirtelen, amivel a többieket felriasztotta a gondolkodásból. – Peter, kérem, kapcsolja le a lámpát.

Peter eloltotta a villanyt és a szoba félhomályba burkolózott. Charlie felkapcsolta az íróasztalon lévő szpotlámpát, majd a fényét a falra irányította. Giddon kezébe nyomta a körben elhelyezkedő piramisokat ábrázoló fotót.

– Álljon a fénybe, Mr. Giddon és tartsa maga elé. Peter!

Charlie Peternek adta a textilszalvétát, a lámpa és Giddon közé állította.

– Ókori mozit játszunk – mondta lelkesen. – Tartsák úgy, hogy átfedés legyen a két kép között.

Charlie a lámpa mögé guggolt és a két férfit addig léptette jobbra, balra, előre és hátra, míg a kinyújtott kezeikben tartott fotó és szalvéta vetített képe nem fedték egymást a fehér falon.

– Felvétel! – mondta, felkapott egy filctollat és…

…megtorpant. Ahogy a szalvétán lévő rajzot felnagyította a lámpafény, valami furcsa dolog tűnt fel neki. A Hammond által rajzolt ábrán az addig X-nek látott jel valójában nem is tűnt X-nek! Igaz, nagyon kicsiben megrajzolva, ott volt az enyhén hajló penge, a markolat, a keresztvas – két miniatűr kard, amik valaminek a helyét jelezték!

– Ééés…

– Gyorsan már, leszárad a karom! – morogta Giddon.

– …ennyi! – fejezte be Charlie, ahogy a kardok vetített keresztjét berajzolta a Peternél lévő fényképre.

– Szóval, miről is van szó? – sóhajtotta Giddon, de Charlie gyorsan kikapta az ujjai közül a fotót.

– Amíg Hammond a The Moodys’ étteremben várt rám, unalmában lerajzolt egy kincses térképet. Eddig csak furcsa firkálásnak gondoltam, de ő nem annak szánta. Fejből ismerhette minden vonalát, hiszen évek óta a témával foglalkozott. Ez tuti! Most, hogy elmondták a török fickó sztoriját – nézett Giddonra és Peterre –, most ugrott be, hogy mit jelöl az X, ami valójában egy kard rajza! A törökök által a középkorban megtalált lejárat helyét!

Peter megnézte a fotót, majd szó nélkül a PC-je elé ült. Elindította a Google Earth-t, a keresőbe beírta Viszokót, majd miután a monitoron a PC kinagyította a város és környékének képét, hozzálátott, hogy pontosan belője a falra kivetített pont helyét. Fél szemmel a fotót, a másikkal a monitort figyelve nagyjából egy percébe került, hogy ez sikerüljön is neki. Egy cetlire felírta a szélességi és hosszúsági adatokat, majd kényelmesen hátradőlt.

– Uraim, a feltárás alatt álló piramis közelében, egy domboldalon kell keresnünk a lejáratot – szólt hátra, majd színpadiasan hozzátette: – A kaland folytatódik!

– Oké! De egy emberi méretű kocsival! – morogta Giddon a háta mögött.

Charlie mosolyogva figyelte a kincset jelző két kardot a Viszokóhoz közeli zöld, erdős területen. Egy pillanatra eszébe jutott Scarlett, Al és F’lassa. Szívből remélte, hogy valahogyan visszakeveredtek a jeges semmibe vezető téves útról és valahol egy hazafelé tartó repülőn ücsörögnek. Most tényleg sajnálta, hogy a lány nem lehet mellette – sajnálta, de valahol mégiscsak elégtétellel töltötte el, hogy Scarlett segítsége nélkül és őt megelőzve sikerült az atlantiszi kard közelébe jutnia!  

Nemsokára a Peter sógorától elkunyerált, használt VW kombiban üldögélve haladtak egy felfelé kanyargó aszfaltúton.

Most Peter vezetett – bár az autó volt vagy tizenöt éves, a sógor mégsem engedett egyetlen amerikait sem a volán közelébe – a főnöki anyósülésen Giddon ücsörgött, míg hátulra, Charlie-t közrefogva Pizzuti és Firpow zsúfolódtak be.

Giddon egy csendben parázsló szivarcsonkot rágott és kezében GPS-t tartva irányította a sofőrt. Nem értett ezekhez a modern, furfangos kütyükhöz, de kezdte kiismerni őket és most, hogy a kis berendezést markolva uralta a helyzetet, tettvágya és magabiztossága az egekbe emelkedett.

– Itt jobbra a földúton – mondta és kimutatott az alkonyatba.

Peter hagyta, hogy a Volkswagen még guruljon húsz métert, majd lassított és rátért az erdei útra. Az autó porfelhőt húzva behajtott a fák közé.

Füstölgő-parázsló szivarvég hullott a homokos padkára és ahogy a felkavart apró szemcsék elültek, az ellenkező irányból érkezve egy elsötétített kisbusz és a nyomában három személyautó száguldott végig az úton. A négy jármű menetszele egy pillanatra még felszította a szivar kihunyó parazsát, majd a félredobott kubai szép lassan hamvába holt az út szélén.

(folyt.)