Egy ősöreg, román gyártmányú, fakópiros Dacia gurult be a körforgalomba. Nyugdíjas vezetője a hétvégi autósok több évtized alatt tökélyre fejlesztett kormányzási stílusával, a volánt egyik kézből a másikba adva, biztonságosan a külső ívre pöfögött. Csak a drága feleségéért indult a nyugdíjasklubba, ahol a Mama ezen a héten is jól kipletykálhatta magát a világháború előttről ismert barátnőivel.

De melyik háború is? – morfondírozott a Papa, amikor a visszapillantóba tekintve valami szörnyűségre lett figyelmes. A háta mögül sűrű esőfüggöny közeledett, de az még hagyján; a zivatarfelhőt beelőzve egy kombi autó érkezett szédítő sebességgel a körforgalom felé és a következő pillanatban már be is érte a Daciát. Aztán csikorgó gumikkal, a díszkőre fekete csíkokat égetve elhúzott mellette. A Papa természetesen nem ismerte a drift szót, de ijedten a fékbe taposott – így sikerült elkerülnie az útra potyogó utolsó tévés felszereléseket, majd egy bokor aljára kényszerítenie a mögötte haladó robogóst. Egy pillanatra még elkapta az anyósülésen gubbasztó, nyúzott férfi tekintetét, ahogy az angolosan-udvariasan biccentett feléje, majd a kormány mögött ülő, lobogó hajú suhanc felengedte a kéziféket, visszatekerte a kormányt – a Papa persze ezt a technikai kombinációt sem ismerte –, gázt adott és a gyalogátkelőn sétálókat szétugrasztva elhúzott a körforgalomból kivezető úton.

A Papa pacemakere vészüzemmódba kapcsolt és az öreg már emelte aszott öklét, hogy lekrucifixezze az útról a pernahajdereket, amikor egy hatalmasnagy, zöld színű, MAGYAR HONVÉDSÉG TŰZSZERÉSZ feliratot viselő teherautó tűnt fel mögötte. A Papa erősen megmarkolta a kormányt, de nem kellett félnie: a katonai kocsi ázott civil sofőrje nem vacakolt a kanyarodással, helyette becélozta a körforgalom gyönyörű virágokkal beültetett közepét és ugyanazzal a tempóval letarolta az egészet. Az tűzszerészkocsi ugrasztott egy enyhét a földhányáson, majd belőtte a kijáratot és a másik autó után száguldott. A gyalogosok nem kockáztattak, a járdán maradtak, így nem esett bántódásuk, leszámítva azt a haladási irányt jelző táblát, amit a katonai Unimog akaratlanul is, de magával vitt.

Az öregnek feltűnt, hogy ez az autó is nyitott raktérrel érkezett, sőt, két szikrázó fémrámpát vonszolt magával egészen addig, amíg ugrasztás közben el nem hagyta az egyiket. A fél rámpa szikrázva pattant párszor, majd egy parkoló autó hátsó szélvédőjében állapodott meg.

A Papa ismét egyesbe rakta a Daciát és már arra készült, hogy továbbhajt, amikor újabb száguldó autók tűntek fel a visszapillantó tükörben. Az öreg kuplungolt, üresbe váltott és rémülten, de érdeklődve figyelte a fejleményeket: két Ford kisbusz repesztett el mellette, nyomukban pedig egy BMW vágta le a körforgalom ívét, majd mindhárom autó a két menekülő után eredt. Az öreg várt. És igaza volt! Jóval lassabban, mint az előtte száguldók, egy rendőrautó érkezett visító szirénával, villogó kék-vörös lámpákkal, majd precíz kanyarban, csikorgásmentesen vette az ívet és az autót finoman kihúzatva folytatta az üldözést.

A Papa tudta, hogy ez a pár másodperces kalandja űberelni fogja a drága asszony egész napos, nyugdíjasklubos pletykálkodását! Újra egyesbe kapcsolt, majd mosolyogva elindult. És mivel az esőfüggöny időközben utolérte és egy pillanat alatt nedvessé változtatta az útfelületet, pláne az öreg indexelni is elfelejtett, ügyesen végighúzta a mögüle kiugró Merci jobb oldalát.

A körforgalom után egyenes út következett, amin hosszabb ideig cikázva folyt az üldözés. Scarlett ügyesen manőverezett a menetirány szerint haladó és a szemből érkező autók között, kisebb koccanásokat és jóval nagyobb káromkodásokat maga mögött hagyva. Charlie próbálta befogni őket, de a nehézkesen mozgó és a még mindig szikrázó fél rámpát magával vonszoló jármű egyre nehezebben tartotta az iramot. Végül a száguldó BMW benne Maxim két emberével kivágott a menetből és megközelítette a teherautót. Charlie egy darabig jobbra-balra kormányozva próbálta megakadályozni, hogy megelőzzék, ám végül úgy döntött, drasztikusabb megoldást választ: beletaposott a fékbe. A kerekek azonnal blokkoltak, a későn fékező BMW pedig rácsúszott a szikrát okádó rámpára és csaknem lelökte az útról a többtonnás katonai autót. Charlie újra gázt adott és ahogy az Unimog megugrott, a rámpa kettétört, az út szélén parkoló autósornak lökve a BMW-t. A katonai teherautóból elszabadult ásók, csákányok, lapátok, ládák hullottak ki az aszfaltra – végigpattogtak az úton és szélvédőket, karosszériákat roncsoltak össze. A BMW sofőrje sikeresen elkerülte a nagyobb ütközést, de még így is sikerült végigszántania vagy egy tucatnyi autó oldalát, aztán imbolyogva újra irányba állt és nyomában a két sötétszínű Forddal és a hiába szirénázó rendőrautóval folytatta az üldözést.

A heves zápor mindegyiküket utolérte és Charlie ekkor már nagyon szeretett volna kijutni a városból, hogy könnyebben manőverezhessen a böhömnagy katonai járművel. Szerencséjére azonban éppen az Unimog méretei akadályozták meg, hogy a három üldöző autó eléjük tudjon vágni. Padlóig taposta a gázpedált, jobbra-balra tekerte a kormányt, hogy leszorítsa Maximék kocsijait és ezzel Scarlettet és Alt védhesse.

A forgalomban szlalomoztak, a közlekedőket kerülgették és egymást lökdösték az autók, ahogy száguldottak az eső áztatta utcákon. Scarlett a sokadik piroson való áthaladás után egy villamossínpárt keresztezett, amikor a nedves fémen hirtelen megcsúszott a Peugeot és csaknem teljesen keresztbefordulva bevágódott egy szűk mellékutcába. Scarlett ügyes kormánymozdulatokkal, lassítással és gázadással egyenesbe hozta az autót, majd azon imádkozott, hogy sem gyalogos, se egy másik autó ne keresztezze az útjukat. Belőtte az utca végét és jó százas tempóra gyorsított. A visszapillantóban látta, hogy az Unimog néhány parkoló autót meggyűrve száz méterre lemaradva követte őket.

A lány fél szemmel Alre sandított: az angol bóbiskolva, de láthatóan eléggé idegesen figyelte a nyaktörő manővereket.

– Scarlett, én rájöttem… – szólalt meg váratlanul Al.

– Még ne, Al… – vágott közbe a lány, majd a következő kereszteződés előtt éles kanyart vett jobbra és a Peugeot kivágódott az utcából.

A szembejövő sáv mellett meglátta az autópályát jelző táblát, mire egy gyors mozdulattal balra rántotta a kormányt és a szemből érkező autók előtt felszáguldott az autópálya felhajtójára. A váratlan manőverre dudálás, üvöltözés és sorozatos koccanások zaja volt a válasz.

Az Unimog egy ruházati bolt előtt húzott el, ahol éppen két alkalmazott a kirakatot rendezte. Az irdatlan zöld acéltest végigszáguldott a szűk utcában és a maga előtt tolt nagy légtömeg mély hangon berezonáltatta a kirakat nagyméretű üvegtábláját, mire mindkét nő ijedten felugrott.

Ekkor a Peugeot eltűnt Charlie szemei elől. Találomra ő is jobbra rántotta a kormányt és ahogy kiért az utcából, összetorlódott, összeütközött autókat látott maga előtt. A roncsok között egy keskeny terület maradt átjárható így éppen a táblával jelzett sztrádafelhajtó maradt szabadon. Charlie – mielőtt a közlekedők felocsúdtak és továbbhajtottak volna – a teherautóval keresztülhasított az üres területen és csikorgó gumikkal, veszélyesen billegve ráfordult a felhajtóra. A manőver közben a több tonnás jármű erősen lelassult, így Maxim két SUV-ja, az össze-visszahorpadt, de még működőképes BMW és a hiába sivalkodó rendőrautó is beérték, majd a felfelé a kanyarodó emelkedőn szinte egymást tolva felhajtottak a sztrádára.

Ahogy a többsávos útra ért, Charlie észrevette, hogy Scarlett hirtelen jobbra rántja a kormányt – az autópálya középső sávját egy baleset nyomán össszetorlódott kocsisor állta el!

Charlie-nak csak annyi ideje maradt, hogy balra kapja a volánt és a belső sávban már fel is tűnt előtte egy, a korábbi ütközésben megsérült, veszteglő Suzuki Swift. A magas fülkéből egy pillanatra látta, hogy a Suzukiban nem ül senki és az Unimog már bele is csapódott a roncsba. Mögötte, a hirtelen megálló forgalom miatt Maximék két autója és a BMW Scarlett után jobbra, a leállósávba húzódott, míg a rendőrök inkább a bal oldalt választották. Így mindannyian láthatták az iszonyatos erejű ütközéstől megemelkedő Suzuki haláltusáját!

A Swift műanyagdarabokat és üvegszilánkokat hányva átrepült az álló sor és még két másik, korábban vele ütközött személyautó és kisbusz felett, majd kecses ívet leírva jobb oldalon, az autópálya melletti füves térségen landolt. A katonai gép sem járt sokkal jobban: dupladefekttel, szikrát szórva, hűtővizet okádva, egyre lassulva gurult a sor mellett, mialatt bizalmasan hozzádörgölőzött a halálra vált utasokkal teli kocsisorhoz. Aztán csikorogva, zörögve megállt.

Scarlett mindezeket szájtátva végigbámulta, majd a fékbe taposott. Charlie kirúgta a pókhálós szélvédőt, kimászott a motorháztetőre és az úttestre ugrott. Még mindig vérző fülét szorongatva meglátta a Peugeot-t és futni kezdett felé.  Persze, Maximék figyelmét sem kerülte el Charlie, így a kocsisorok közt menekülőt marasztaló golyózápor fogadta. A félreállt Peugeot-ban Al már nyitotta is a hátsó ajtót, amikor Charlie elé befarolt Maxim kocsija. Charlie azonban nem torpant meg: elegánsan átcsúszott a motorháztetőn – volt már rutinja benne – és beugrott Al mögé, a hátsó ülésre.

A Peugeot padlógázzal indult, utasai nem néztek hátra, így egyikük sem láthatta az éppen akkor érkező, de sok vizet addig sem zavaró rendőrautót, amint hosszú, fekete féknyomot maga után húzva belevágódott a tehetetlen romhalmazzá vált Unimogba. A szirénázás rekedt nyöszörgéssé halkult.

– Na, fél füledet adtad a kincsért? – kérdezte Scarlett és gázt adott.

Ismét a tempósan haladó forgalomban száguldottak, amikor a BMW melléjük vágott. A sofőr mellett ülő fickó hátramászott és Glockját elővéve lövéshez készülődött.

– Job tvoju maty – morogta mérgesen maga elé. – Igyí na huj, drjány!

Charlie átpillantott a BMW-re.

– Scarlett, balhé lesz… – kezdte, mire a lány egy pillanatra hátrafordult, majd egy gyors mozdulattal a BWM-re húzta a kormányt.

Az ütközés ereje kipenderítette a pisztolyt a férfi ujjai közül, ami egyenesen berepült a már nem létező jobb első szélvédőn és – bár a tudós próbált elugrani előle – Al ölében landolt.

A csúszkáló Peugeot baljáról közben nagy sebességgel közelített az egyik sötétített üvegezésű Ford. Sorozatlövő fegyverek kerültek elő: az autóban ülők gyorsan le akarták zárni a hosszúra nyúló üldözést, de Charlie megelőzte őket. Kikapta a narkolepszia határán hunyorító Al lábai közül a Glockot, célzott és három gyors lövést eresztett meg a SUV jobb első kerekére. Egy lövedék a felnin szikrázott és visszacsapódva épphogy elkerülten Charlie-t, kettő azonban kilyuggatta az abroncsot: az autó sikoltó gumikkal, irányíthatatlanná válva sodródott át a jobb oldalukra. Scarlett két lábbal taposta a fékpedált, sőt, még a kéziféket is berántotta, csak így sikerült elkerülnie a végzetes ütközést. A Ford elszáguldott előttük, átszakította a sztráda védőkorlátját és eltűnt a jobboldalt meredeken lefelé tartó vízmosás fái között. Fatörzsek és fém recsegése-ropogása jelezte, hogy az egyik üldözőjüket sikerült lekapcsolniuk.

– Remélem, ebben ült ez a Maxim ürge – kiáltotta Scarlett, ahogy visszakapcsolt és gázt adott.

– Én is – üvöltötte vissza Charlie hátulról.

Ebben a pillanatban a másik SUV belebombázott a Peugeot hátuljába – a szélvédő mögül dühös és mogorva tekintettel Maxim nézett rájuk. Ezt az ütközést – bármennyire is tekerte a kormányt – Scarlett-nek már nem sikerült kivédenie. A Peugeot megcsúszott a nedves aszfalton, nagy robajjal lebontotta a védőkorlátot, belerohant a jobboldali, nem túl mély beton vizesárokba, majd a sebességtől hajtva kiugrasztott onnan és átszakította a gyenge drótból húzott vadkerítést. Végül keresztülcsúszott egy sáros földúton, amin éppen utánfutós traktorok és betakarításra tartó kombájnok haladtak. Isteni erőtől óvva épphogy sikerült elkerülniük az ütközést – bár az egyik kombájn vágóasztala végighasította a kocsi oldalát. Végül az autó három, szakadatlanul sikító utasával együtt a mezőn landolt.

Elállt az eső és ekkor megcsörrent Scarlett telefonja.

A lány előhalászta a zsebéből és felvette.

– Scarlett, minden segítséget megkaptunk – hallotta F’lassa hangját. – Mi ez a zaj?

– Semmi, csak ismét sikerült belenevetnünk a halál arcába – mondta Scarlett remegő hangon.

– Az én mosolyom nem őszinte – vágott közbe Charlie, miután hátranézett a hátsó szélvédő maradványain keresztül: mögöttük jócskán lemaradva Maxim megmaradt autója és a BMW lassan átevickéltek az árkon, majd a mezőn rázkódva, egyre nagyobb tempóban közeledtek feléjük. – Már megint itt vannak.

– Bármiről is van szó, Ed, küldd el SMS-ben! – kiáltotta Scarlett, ahogy ő is meggyőződött az üldözők kitartásáról.

Váratlanul Al szólt bele a mobilos párbeszédbe:

– Úgy gondolom… Irakba kell mennünk.

– Micsoda? – kiáltotta Scarlett, miközben az autót próbálta egyenesben tartani a csúszós fű és az egyenetlen talaj kombinációján.

– Irakba kell mennünk – ismételte meg Al.

Az autó a sztrádától távolodva a mezőn zötykölődött. Scarlett balra kapta a kormányt, hogy visszafelé tartsanak az autópálya felé: tudta, hogy csak az aszfalton nyerhetnek egérutat. Ezzel a kormánymozdulattal sikerült elkerülnie Maxim Ford-jával való ütközést.

– Próbáltam elmondani… – folytatta Al halkan.

– Minek? – kérdezte Scarlett.

– Hogy maguk is tudjanak róla.

– Nem. Minek kell Irakba mennünk? – kérdezte gyorsan a lány, de látta az újra közeledő BMW-t, így nem faggatózott tovább – Ed, itt vagy még? Rendben. Meg kellene szerveznek egy utat Irakba! Rendben? A részletekkel majd felhívlak, ha ezt túléltük. BASSZUUUUS!

A BMW hatalmas, elkerülhetetlen csattanással eltalálta az autójuk jobb hátulját. Charlie hiába emelte a még mindig szorongatott pisztolyt, hogy rálőjön a támadókra, az kirepült a kezéből. Scarlett elejtette a telefont és két kézzel kapott a kormány után.

– Most mit csináljak? – kiáltotta dühösen Charlie, mialatt a Peugeot sodródni kezdett. Charlie széttárta a karjait, majd tehetetlenségében ujjaival pisztolyt formázva rálőtt a BMW-re.

Onnan egy hosszú géppisztolysorozat volt a válasz. A lövedékek félig letépték a hátsó ajtót és az a belé kapaszkodó Charlie-t magával rántva a fűre zuhant. Charlie a belső kilincset két kézzel markolva, rémülten üvöltött segítségéért. Az anyag megadta magát és az ajtó teljesen leszakadt a karosszériáról. Charlie a centikre az üldöző kocsik előtt az esőáztatta füvön pörgő horpadt fémen hasalt és folyamatosan segítségért kiabált. A Peugeot megcsúszott, ismét ütközött, de most mindkét üldöző autót telibe trafálta – a három félroncs blokkoló kerekekkel pördült meg és egymást taszítva, lökve siklottak a füvön.

Charlie előtt lassítva peregtek le a másodpercek és meg mert volna esküdni, hogy valamelyik autórádióból épp a Kék Duna keringő dallamait hallotta felcsendülni. A három autó gyűrűjében, a káosz közepén pörgött körbe az ajtón hasalva, míg körülötte Scarlett és a két másik sofőr próbálta visszanyerni uralmát a járműve felett. A BMW kormányába kapaszkodó fickónak nem sikerült: fékezés nélkül rohantak fel egy magas töltésen, amin egy út vezetett a pályát keresztező hídhoz. A BMW a Hazárd megye lordjait és még a Smokey és a banditát is megszégyenítő ívben repült át az úttest felett és valahol jó messze, a töltés túloldalán csapódott a földbe.

Scarlett-nek sikerült korrigálnia, de Maximék nem voltak ilyen szerencsések: a SUV ismét találkozott a vízelvezető árokkal, de most nagy sebességgel zuhant bele, az oldalára fordult és úgy csúszott végig harminc métert, majd nyikorogva megállt. Senki nem mozdult a roncsban.

A leszakadt ajtó pörgése egyre lassult, de a szédelgő-émelygő Charlie már nem tudott tovább kapaszkodni rajta: elengedte a tenyerét összevagdosó peremet, majd pár métert gurulva éppen a lefékező Peugeot előtt állt meg.

– Egyben van? – nézett ki Scarlett a szélvédő maradványain keresztül.

– Úgy tűnik – válaszolta Al, majd kiszállt és felsegítette a négykézláb pihegő Charlie-t. Bizonytalan, rogyadozó léptekkel mentek vissza a Peugeot-hoz.

Közben hangos nyikorgással kinyílt az oldalán fekvő SUV ajtaja és először Grigorii véres feje, majd Maxim dühös arca tűnt fel.

Al betámogatta Charlie-t, aki rögtön végignyúlt a hátsó ülésen.

– Ki ne essen! – figyelmeztette Scarlett a tudóst, majd egyesbe kapcsolt és a Peugeot – gondosan távol maradva a SUV-tól – átevickélt az árkon, gyorsítva átszakította a vadkerítést és egy útszéli pihenőn áthajtva visszatért az autópályára.

Utasai meg sem hallották azt a két lövést, amit még Grigorii eresztett meg utánuk mérgében.

– Szóval, Al, mi is van ezzel az iraki úttal? – kérdezte Scarlett hunyorogva, mivel az újból eleredő eső a szemébe vágott.

– Miféle iraki út? – kérdezte Charlie is, miközben pólója szegélyével vérző fülét törölgette.

– Mondtam már – kezdte Al –, hogy Oscar Wilde az egyik kedvenc íróm?

– Nem – hüledezett Scarlett.

– Örülök. Az enyém meg Asimov – tette hozzá Charlie. – De hogy jön ez ide?

– Az egyik története az önző óriásról szól, aki kitiltja a gyerekeket a kertjéből, ezért ott örök fagy és hó lesz – folytatta a történész. – Az óriás várja a tavaszt, de az csak nem jön el. Egészen addig, amíg egy repedésen a gyerekek vissza nem szöknek a kertbe és énekükkel, játékukkal visszahozzák a tavaszt – és azzal együtt a melegséget is – az óriás szívébe.

– Nem rossz – mondta Charlie –, de ebben az óriásos sztoriban is van autós üldözés? Mindig az a kedvenc részem.

– Várj! – intette le Al. – Várj! Az óriás nagyon megkedvel egy apró fiúcskát, akivel sokat játszik akkor, de a fiú aztán egy idő után elmaradozik, míg végül többet nem is jön. Az óriás várja, várja, de a kisfiú nem tér vissza többé. Évekkel később az óriás már nagyon öreg és nem tud játszani a gyerekekkel. Ekkor aztán ismét feltűnik a kisfiú, sebekkel a kéz– és lábfejein. Az óriás, aki annak idején a szívébe zárta a fiút és még azóta sem feledkezett meg róla, dühbe gurul és így kiált: „Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mondd meg nekem, hadd veszem a legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!”

Amikor Al hozzákezdett a sztorihoz, Scarlett számára a történet semmi más nem volt, csak egy átlagos gyermekmese, ami valahogy nyakatekert, érthetetlen gondolkodása révén kapcsolódott a tudós mondandójához. A lány azonban most, az utolsó mondatok után már kezdte érteni, hogy Al végül mire akar kilyukadni. Charlie-nak azonban fogalma sem volt róla; számára teljesen homályos maradt az angol amúgy is nehezen kibogarászható érvelése és bizonyíték-rendszere.

– Mire a fiú csak ennyit szólt – folytatta Al rendületlenül – „Az én sebeim a szeretet sebei. Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba. ”

Charlie és Scarlett csendben figyeltek.

– Itt a vége… – fejezte be Al.

Társai még mindig nem szóltak.

– Ez az egész ügy nem Atlantisz kereséséről szól! – mondta ki a végső következtetést Al. – Mi már egy hatalmas kard és egy óriás nyomában járunk.

– Ez az óriás azonban soha nem jutott el a Paradicsomba – tette hozzá Scarlett és örült, hogy az autópályán újra elállt az eső.

– Oké. Hogyan is van? – dőlt előre Charlie miközben megtámaszkodott a két első ülésen. Épp egy kocsisort előztek, a hátuk mögött elmaradó autók utasai pedig tátott szájjal bámulta a ronccsá zúzott Peugeot-ra és ázott, elmerülten beszélgető utasaira. – Mi itt a lényeg? Nem értem…

Al megköszörülte a torkát – teljesen kiszáradt a fizikai és tudományos izgalomtól.

– A Biblia szerint, miután Káin megölte a testvérét, Ábelt, az Úr elűzte és megbélyegezte őt. Így a gyilkos és leszármazottai kikerültek Isten áldásai alól, nomád, bujdosó életet éltek, egy rossz szóért öltek, barbárságba süllyedtek. Egyes teológusok szerint ők voltak a „bibliai ősemberek”, akik a kőszerszámokat, barlangrajzokat produkálták, amit persze az evolúcióelmélet hívei határozottan tagadnak. Ezzel tudósként én sem értek egyet, de nem is ez a lényeg – hanem a visszafejlődés…

– Visszafejlődés? – kérdezett bele Charlie.

– Az evolúció elmélete szerint az ember kialakulása folyamatos fejlődés: ősleves, mikroorganizmusok, vízi élőlények, amik később gondolnak egyet és a partra másznak, majd sokkal később valahogy ember lesz belőlük. A Biblia éppen fordítva mondja…

– Isten a saját képmására megteremti a tökéletes lényt – vette át a szót Scarlett –, majd miután ez a lény, az ember Ádám és Éva révén bűnbe esik, elveszíti ezt a tökéletességét, Istennel való közvetlen kapcsolatát és elkezd „visszafejlődni”, rövidebb életet élni. Nem azonnal, de lassan, folyamatosan, generációról generációra. Akkoriban, az Ószövetség kezdetén akár 800-900 éves kort is megéltek az emberek… és lásd most…

– Így bizony. Látom, Scarlett képben van – bólogatott Al, majd folytatta. – Szóval, az ember kikerült Isten áldása alól… Persze, szigorúan csak a Biblia lapjai szerint.

– Miért hiszem azt, hogy most itt jön majd egy „de”? – kérdezte Charlie sejtelmesen.

Al azonban nem úgy ütötte le a feldobott labdát, ahogy azt Charlie gondolta.

– ÉS! Rosszul hitted. És ezen felül még az is rontott az ember helyzetén, hogy bukott angyalok érkeztek a Földre, akik… emberlányokkal… öööö… háltak. Ezt a… nászt… követően aztán hatalmas, agresszív, félvér lények, óriások, nefilimek születtek, akik titkos tudásukkal, erejükkel uralkodhattak az ember felett. Az emberiség sosem látott fertőbe, kárhozatba és erőszakba süllyedt. Ismétlem: legalábbis a Biblia szerint.

– És Isten ítéletet hozott: sitty-sutty, hogy megtisztítsa a Földet, egy csettintéssel lehúzta az egész bagázst a lefolyón – fejezte be Scarlett.

Charlie elgondolkozva bámult kifelé a sötét, de már nyugodt felhőkre.

– Szóval, úgy tűnik, ha tudom követni ezt a logikát, hogy nem is Atlantiszt keressük, hanem a… mik is azok? Az óriások…

– Nefilimek – vágta rá Al és Scarlett egyszerre.

– Szóval a nefilimek bibliai legendája után kutatunk.

– Pontosabban: nem a nefilimek, hanem egy hatalmas kard után, amit akár az egyik nefilim is forgathatott – javította ki Scarlett.

Al bólogatott.

– Így van. Magyarffy valahogyan egy ilyen kard nyomára bukkant – vagy legalábbis nefilim fegyvernek hitte – és azt kereste.

– Az eddigiek alapján komolyabb kutatónak tűnt annál, hogy csak egy puszta mítoszt üldözzön – mondta Charlie.

– Ne feledd – szólt Al –, Magyarffy hívő keresztényként elfogadta a Szent Biblia szavait, így a könyv alapján könnyen igazolva láthatta az atlantiszi kard legendáját.

Charlie megveregette Al vállát.

– Valami csak lehet ezzel a mítosszal, ha egy étteremben gyilkolni is képesek érte, aztán végigüldöznek fél Európán, hogy lekapcsoljanak az ügyről, hmm?

– Szóval, valószínűleg anno Magyarffy gróf és most George Hammond is az atlantiszi kard miatt vesztette az életét – válaszolta a történész. – A naplója szerint a gróf Bagdadba tartott, hogy a város múzeumában megtalálja a kard pontos helyét.

– Akkor… irány Irak! – vágta rá Scarlett könnyedén.

– Ezt komolyan gondolja? – kérdezett vissza Al meglepetten.

– Miért ne?

– Csak így, egyszerűen?

– Hát nem egészen ilyen egyszerűen, egy-két telefon azért kell hozzá.

– Akkor hajrá! – szólt közbe Charlie. – Csak a haverjaink be ne előzzenek!

– Ja, csak be ne előzzenek – ismételte a lány elgondolkozva.

A Peugeot lehajtott a sztrádáról és elszáguldott a budapesti repteret jelző tábla mellett.

Ha Edmond F’lassa ügyesen intézkedik – gondolta Scarlett – akár egy napon belül is a Bagdad Airport betonjára léphetnek.

Edmond F’lassa mindig megpróbált ügyesen, gyorsan és hatékonyan intézkedni.

Megvolt hozzá az akarata, a kitartása és természetesen az anyagi- és eszközkészlete, na és persze a barátságok, oda-vissza szívességek, érdekkapcsolatok, üzleti összefonódások vagy egyszerűen csak az emberi segítőkészség kusza hálója, melyek együttesen lehetővé tették számára, hogy gyakorlatilag percek alatt elintézzen olyan dolgokat, amelyek másoknak csak napok, hetek izzasztó munkájával sikerülhetne.

Scarlett járt az agyában. A lány mindig okozott számára váratlan meglepetést, már többször kellett rendet rakatnia utána és volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie az életét. De ezzel együtt nagyon hasznos munkát végzett a számára és emiatt még azt is elnézte neki, hogy néha a saját hasznára „túlórázzon” is egy keveset. Igen, Scarlett a legjobb embere volt, aki egy nagyon csúnyán elsült orosz meló után kereste meg munkát és menedéket kérve…

Megcsörrent F’lassa mobilja.

– Az emlegetett… – mormolta maga elé és végighúzta az ujját az érintőképernyőn. – Igen, Scarlett? Meg vannak a részletek?… Szóval akkor Irak biztos… Rendben, intézem… Akkor három jegy… – tollat vett elő és jegyzetelni kezdett egy tömbbe. – Oké, próbálok védelmet is biztosítani. Soha nem lehet tudni… Persze, ügyes lány vagy te, de nem születtél golyóállónak… Elintézem a múzeumot is… Haha, apád nem fog tudni róla… legalábbis tőlem nem… Rendben, rendben… Jelentkezem, ha meg vannak a jegyek, te pedig hívj, ha bármilyen újabb fejlemény van… Oké-oké, apád tényleg nem fog tudni róla… Szia! Ja, igen, én is veled megyek… Ne csodálkozz, nem csak szervezni szeretek. A buliban is benne akarok lenni!

Letette a mobilt, nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemeit, aztán elgondolkozva az asztali telefonért nyúlt és tárcsázott. Csak pár másodpercet kellett várnia és a vonal másik végén ismerős hang hallózott bele a kagylóba.

– Igen, szenátor úr, ismét én vagyok – kezdte F’lassa. – Most egy pár exkluzív repülőjegyre lenne szükségem… De bővebb infóval csak később szolgálhatok…

Mialatt a kagylót vállával a füléhez szorította és beszélt, kezei a billentyűzeten jártak. Mire befejezte a hívást, a monitoron a Föld műholdas képe jelent meg – majd mialatt a bolygó lassan elfordult előtte, a Google Earth virtuális kamerája ráközelített a harcok és merényletek sújtotta Irakra.  Aztán még közelebb hozta a tájat és pár másodperc múlva – mialatt a F’lassa úgy érezte, az ország fővárosára zuhan – beúszott a képbe a bagdadi repülőtér betonja.

(folyt.)