A dombos, hegyes vidéket rossz minőségű aszfaltút vágta ketté.

A három Humvee nagy sebességgel haladt, lámpáik belefúrtak a sötétségbe. Előttük-felettük a helikopterek biztosították a terepet.

Roger főtörzs a sort vezető autóban ült, mögötte Charlie, Scarlett és Al bóbiskoltak, felettük egy lövész állt a toronyban.

– Oda tartunk. Amedi – szólalt meg a csendben Roger és kimutatott a mellső szélvédőn túlra

Pár kilométerrel előttük egy meredek oldalú, sziklás platón épült kisváros fényei tűntek fel.

– Haley, ha tiszta a terep fordulhattok vissza a bázisra! – szólt Roger a rádióba.

– Rendben, teszünk még egy kört – válaszolt a pilóta és a két Apache a magasba emelkedett, majd elhúzott a városka felé. – Vigyázzatok magatokra!

– Örülnék, ha leülnél és segítenél, elvégre a te melódat végzem – mondta mérgesen Hsu Giddonnak. Már unta, hogy a másik fülére tapadt mobillal egy negyed órája izgatottan fel-alá sétálgat a teremben.

Giddon válaszul csak legyintett Hsu felé.

– Ha jól értem – mondta éppen a mobilba –, talált valamit annakidején a hegy belsejében, ami…?

– Ami teljesen eltérő a mi kultúránktól – hallotta Peter hangját a vonal másik végéről. – Dolgokat láttam, amiket soha azelőtt. Hatalmas csontokat, fegyvereket, sisakokat, mintha pokolbéli gigászok harcoltak volna a föld alatt. Leírhatatlan látvány…

– Azért csak próbálja nekem elmondani. A kollégám ott marad önnel, én egy holnapi géppel érkezem majd – válaszolta Giddon és bontotta a vonalat.

Egy percig elmélázva meredt maga elé. Most gondolta csak át, hogy miért is kellene Pizzuti után utaznia. Semmiért?! Mit keresne ő ott? Sőt, mit is keres tulajdonképpen Irakban? Eredetileg egy New York-i gyilkossági ügyben kezdett nyomozni, most pedig a világ másik felén, a háborús zónában egy olyan, fiatal fickó után kajtat, akinek valószínűleg semmi köze sincsen a nemzetbiztonsági kockázatot is jelentő bűntényhez. És miért keresgél műkincseket?

Logikusan, észérvekkel nem tudott a kérdések egyikére sem választ adni, de mégis… Mégis… Legbelül ösztönösen érezte, hogy jó úton halad! Ahol megtalálja a régiségkereskedőt vagy magukat a régiségeket, ott rálel a tettesekre is!

– Mióta nincs semmi hír Mitchellékről? – kérdezte végül Hsut és Firpow-t. – Fél napja? Egy napja?

Firpow a zsebéből egy pendrive-ot vett elő és Hsunak adta.

– Az eredeti portrék. Itt-ott elkapott felvételek. Anyagok a saját nyomozati dossziéinkból, amiket az elmúlt pár napban szereztünk a kuncsaftokról. Futtasd át az arcfelismerő szoftveren!

Hsu az adatokat feltöltötte a gépére, majd a tucatnyi fényképen egyenként kijelölte Charlie, Scarlett és Al arcát. Aztán elindította a kereső programot.

– Lehet, hogy pár percig is eltart – mondta a másik kettőnek.

Giddon a fal mellé állított vizes tartályhoz lépett és magát szórakoztatva, kis adagokban vizet eregetett egy papírpohárba. Már jó egy perce merült el a komoly elfoglaltságban, amikor meghallotta Hsu kiáltását:

– Giddon! Ez lehet, hogy érdekelni fog!

– Pipa leszek tőle? – kiáltott vissza Giddon, felhörpintette az aprólékos munkával kicsorgatott vizet, majd eldobta a poharat és visszasietett.

Firpow már Hsu válla felett bámulta a monitort.

– Talán igen, talán nem – válaszolta Hsu helyett.

– Hmm, talán mégsem – szólalt meg végül a technikus. – A rendszer az egész internetet, adatáramlást, új feltöltéseket, weblap-változásokat elemzi. Ezt a videót dobta ki. Negyed órája tették fel a netre.

– Csak negyed órája…? – kezdte Giddon, de a videó már elindult, így inkább csendben maradt.

Rögtön felcsendült az Allah-ot, a mártír harcosokat és a dzsihádot dicsőítő ének, miközben egy ellenálló-videó arabul feliratozott képei pörögtek előttük. A rejtekhelyről készült, egészen jó minőségű felvételen egy négy Humvee-ből álló, poros földúton közeledő konvoj tűnt fel. Aztán hirtelen több tucatnyi, össze-visszarohangáló birka jelent meg az autók előtt és pár pillanattal később…

…BUMMM!

Giddon visszahőkölt egy pillanatra, de eddig semmi újszerűt nem látott a felvételben. A robbanás szétvetette a birkákat, az őket hajtó pásztort bedobta az épületek közé és mindent beborító, átláthatatlan port zúdított a terepjárókra. Szinte azonnal elkezdődött a lövöldözés! A rángatózó, ugráló kamera által rögzített kép ellenére ki tudták venni a sérült, füstölő Humvee-t, az RPG-vel támadó ellenállókat, a fedezéket kereső, tüzet viszonzó és megsebesült katonákat, a fejük felett elhúzó helikoptereket. És – közelképben – a roncsból mozdulatlanul kilógó testet!

Az utolsó autóból a tűzharc közepette egy alak ugrott ki és a test felé kezdett futni – ruganyos és gyors, de egyben nőiesen kecses is volt a mozgása. A nőt nem sokkal később újabb alak – egy férfi – követte. Mindketten a rommá vált Humvee-hoz rohantak, majd a káosz kellős közepén a testet elkezdték az autóból kifelé cibálni. Mindenki kiabált, lövések, robbanások dörrentek körülöttük, a nézőnek nagyon kellett meresztenie a szemét, ha látni akarta, ki ez az a két, önkéntes segítségnyújtó.

Aztán egy pillanatra mindketten a kamera irányába, szinte egyenesen az objektívbe néztek. Hsu csak erre a pillanatra várt: egy kattintással megállította a filmet. Az állóképen kijelölte a két arcot, bemásolta a felismerő programba, aztán újra elindította a keresést. Csak tíz másodpercet kellett várniuk és a rendszer kimutatta az egyezést! A koszos, sisakos, ijedt alakok Charlie Mitchell és Scarlett Lycia voltak!

– Semmi kétség, ők azok – mondta ki Firpow hangosan.

– A francba! Mikori felvétel lehet ez? – kérdezte Giddon.

– A fene tudja… – morfondírozott Hsu. – Mai, tegnapi… A neten csak a feltöltés idejét tudod megnézni.

Közben a videó véget ért, mégpedig a támadók dicsőségét hangoztatva, kivágva az őket elpusztító helikopteres támadást. Giddon újra elindította a felvételt.

– A harmadik ember… az valószínűleg a tudós lehetett, Al Wyman – gondolkozott hangosan Firpow. – Gondolom, egy sebesült vagy halott katonáért Mitchellék nem futottak volna át a golyózáporon.

– A kérdés az, hogy vajon életben maradt-e vagy… – kezdte Giddon, de senki sem akarta befejezni a mondatot. – Milyen egységgel és hol lehettek? Hogyan kerültek oda? Fel tudjuk velük venni a rádiókapcsolatot?

– Innen? Hogyan? Azt sem tudjuk, mikor és hol történt az egész incidens – aggályoskodott Hsu. – Valószínűleg titkos akció volt, amiről semmiféle infót nem adnak ki.

Giddon mérgében felemelte a hangját, néhányan az ott dolgozók közül feléjük néztek.          

– Hé, nehogymár! Mi vagyunk a nemzetbiztonság?! Műholddal le tudjuk követni őket, nem?

A videó ismét véget ért. Giddon fejhallgatót tett fel és harmadszorra is elindította a felvételt. Közben Hsu egy másik gép billentyűzetén addig pötyögött, míg sikerült behoznia egy élő műholdadást. Giddon közben figyelmesen nézte a videót: eddig fel sem tűnt neki, mert a robbanással volt elfoglalva, de csak ekkor vette észre, hogy az arab felirat hullámai közt egy dátum jelenik meg. Egyetlen pillanat volt az egész, de sikerült kiszúrnia. Megállította a filmet.

– Hé, öreg, ez ma volt! – mutatott a monitor legalján feltűnő dátumra.

Visszatekerte a felvételt. Aztán megint. És megint. Nem nézte végig, csak az első tíz-tizenöt másodpercet és nem is a képet, inkább a hangokat figyelte. Végül levette a fejhallgatót:

– A fickó, aki a felvételt készítette végigkommentálja az egészet – jelentette ki határozottan. – Olyan, mintha valami Meddi vagy Mehdi nevet emlegetne. Úgy tűnik, valami falu vagy város lehet az.

Hsu mindkét névlehetőséget bepötyögte a gépbe.

– Lehet Amedi? – kérdezte, miután a monitoron egy helységnév jelent meg.

Giddon tanácstalanul vállat vont: akár Marinéni is lehetne…

– Amedi vagy al-Amedija fent van északon, a határhoz közel, kurd területen – informálta őket Hsu.

Átállította a műholdképet és a párszáz kilométer magasan keringő szerkezet ráfókuszált Amedi környékére: a táj egyre közeledett hozzájuk, már utakat, településeket is felismerhettek, majd ahogy Hsu átkapcsolt éjszakai üzemmódba a terep kisebb változásai – apró dombok, facsoportok, nagyobb sziklák – is feltűntek.

– Várj, várj! – mutatott Firpow a monitor sarkára. – Ott valami füstöt láttam.

Hsu ráközelített a jobb alsó sarokra és tényleg láthatóvá vált a keskeny füstcsík, ami egy tucatnyi házból álló kis falu mellől emelkedett a levegőbe. Még egy kis fókuszálás kellett és feltűnt a füstcsík forrása is: egy felrobbantott Humvee.

– Itt tényleg nagy gebasz volt – szólt Giddon.

Láthatóvá váltak a robbanások, lövések nyomai, az ellenállók elszórtan heverő holttestei, amiket tébláboló helyiek alakja vett körül. Többen a félretolt roncs körül matattak, mindent, amit még letörni vagy levágni lehetett róla, azt el is emelték.

– De merre mehetett a konvoj? – kérdezte Giddon.

– A környékről csak egy út vezet tovább – mondta Hsu. – Biztos, hogy már nem fordultak vissza a bázisra és egy újabb támadást sem kockáztathattak azzal, hogy a faluban maradnak.

– Még nem szedték szét teljesen a Humvee-t – jegyezte meg Firpow epésen. – Lehet, hogy csak egy órája indultak tovább.

A műholdfelvételen Hsu megpróbálta követni az út nyomvonalát: a kép néha kitisztult, néha elmosódott, de a keskeny, kanyargó csík egy pillanatra sem tűnt el a látóterükből. Egy pillanatra lassan kocogó öszvérfogat jelent meg a monitoron, majd újra elmosódott a kép, aztán megint kitisztult: széthulló, kisebb méretű porfelhőt láthattak. Hsu állított az objektíven, megtalálták a konvojt! A három Humvee egymástól lemaradva haladt az úton, az Apache-ok pedig a területet biztosították a sietős menet számára.

– Ez az! – mondta elégedetten Giddon.

Hsu megint állított az objektíven és a táj hirtelen kitágult: pár száz méterre a csapat előtt egy magas fennsíkra épült városka jelent meg.

– Ez Amedi – közölte Hsu. – Nem messze a határtól.

Giddon elégedetten figyelte a település felé tartó járműveket. De valami járt a fejében:

– Akkor már csak két kérdés maradt. Egy: ennyire fent, északon, ahol gyakorlatilag nulla az ellenséges támadás és régóta nyugis a környék, ki szed össze tucatnyi olyan fegyverest, akik képesek meglepni egy helikopterekkel megerősített járőrt? Ez nem hazai terep az ellenállók számára …

– Talán fogalmuk sem volt, hogy lesznek helikopterek is – szúrta közbe Firpow.

– Talán. Kettő: mi a fenét keresnek igazából Mitchellék az iraki-török határon, fent a hegyek közt, ott, ahol egyetlen jelentős múzeum vagy régészeti lelőhely sincsen?

– Három – szólt közbe Firpow ismét. – A konvoj halad Amedi felé, de a kuncsaftjaink vajon élnek-e még?

Giddon bólogatva nézett Firpow-ra – társa rátapintott a lényegre.

– Azonnal kérek egy helikoptert! – mondta végül határozottan.

Hsu teljes nyugalommal először rá, majd a meteorológiai monitorra nézett: Bagdadtól északra hatalmas, kavargó folt uralta a virtuális térképet.

– Rossz ötlet. A homokvihar miatt még most sem fogják engedélyezni a felszállást.

Giddon csak fél szemmel pillantott a monitorra, de így is látta: valóban lehetetlen lesz eljutniuk Amedibe. Mérgesen elővett egyet a szivarjai közül.

– Hé… – kezdte volna Hsu, de Giddon széttárta a karját:

– Nyugi – mondta, majd a szájába véve rágcsálni kezdte a szivar végét.

A műhold éjszakai felvételén a három terepjáró és a két helikopter még mindig rendíthetetlenül tartott a fennsíkon álló város felé…

A konvoj elérte Amedi határát és az autók lassan begurultak az első házak közé. A két Apache már korábban oda-vissza átrepült a városka felett és biztonságosnak találták a helyszínt, ezért a forduló után elhúztak a befelé tartó autók felett, búcsúzásképpen a pilóták megbillentették a gépeket és elszáguldottak visszafelé, a távoli tábor irányába.

A két helikopter fényét még egy darabig láthatták az autókból, aztán a település házai már eltakarták őket – a konvoj az erősítés lehetősége nélkül reggelig csak magára számíthatott. A központ korábban már felvette a kapcsolatot a helyi polgári vezetőkkel, akik ugyan nem örültek a katonák érkezésének, de együttműködést ígértek. A város egyik terét jelölték ki táborverésre, ám semmi mást nem biztosítottak, de így is bőségesen lekötelezték az amerikai hadsereget.

Ahogy a három Humvee csendben végiggurult az utcákon, csak néhány járókelő tűnt fel, ők azonban kíváncsian figyelték az errefelé szokatlan egységet. A sort záró Humvee tornyában ülő katona mosolyogva intett egy fátyol nélküli, pólót, farmert viselő fiatal nőnek. A lány némi hezitálás után bátortalanul visszaintett neki.

Az autók megálltak a tér szélén és Roger főtörzs utasításait követve mindenki kiszállt. Majd a kocsik félrehúzódtak és miközben páran biztosították a terepet, a többiek nekiláttak a hevenyészett tábor felállításának.

Al szívesen segített a pakolásban és amikor végzett, Charlie-ékhoz ment.

– Na, végre, már majdnem célnál vagyunk – mondta lelkesen, úgy tűnt, már nyoma sincs rajta a pár órával korábbi halál közeli élménynek.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Charlie szárazon; cinikus szemléletével furcsa volt figyelnie Al eufóriához közeli állapotát. Talán szerzett valamilyen agyi sérülést a robbanásban? – gondolkozott el a lehetőségen.

– Reggelre biztos lehet benne, Al – válaszolta a tudós helyett Scarlett. – A török határon keresztül megérkezik F’lassa és elindulunk a hegyekbe.

– F’lassa – ismételte Al, mintha csak a név hangjait ízlelgetné. – F’lassa. Scarlett, nem akarok tolakodni, de ez a maga barátja, társa, jóakarója…

– Segítő – szúrta közbe a lány.

– …szóval rejtélyes segítője, F’lassa kicsoda tulajdonképpen és hogyan képes mindig egy hajszálnyival előrébb gördíteni az ügyünket?

– Ő csak egy segítő. Semmi más – mondta Scarlett rejtélyesen mosolyogva és egyszerre állta Al érdeklődő-kétkedő és Charlie gyanakvóan fürkésző tekintetét is.

A még mindig gyönyörű, csillagokkal teli égbolton a kisváros fényei ellenére is tisztán látszódott a Tejút hosszan elnyújtózó sávja. A telihold meglepően alacsonyan úszott az égen, óriásira nőtt tányérja szinte érintette a hegycsúcsokat. Vörösesbe hajló fénye betöltötte a tájat – talán a távoli homokvihar apró, a légkörbe került szemcséi festették ilyen baljóslatúra az éjszaka hangulatát Amedi környékén…

A török határtól nagyjából 15 kilométerre fekvő városka már az Asszír Birodalom idejében, Krisztus előtt 3000 környékén is lakott volt, többnyire kurdok, zsidók és asszírok éltek a falai közt. A népi hagyományok szerint annak idején Amedi környékéről indultak útra a keresztény kultúrkörben Háromkirályokként vagy Napkeleti Bölcsekként tisztelt Madi papok is, hogy arannyal, tömjénnel és mirhával ajándékozzák meg az újszülött Jézust.

Most azonban nem volt helye és ideje a magasztos cselekedeteknek, az áhítatnak. Bár Amedi az egymással békében élő asszír keresztény és kurd muszlim népesség hatezer fős közössége volt, az ördög-nem-alszik alapon az amerikaiak semmit nem bíztak a véletlenre. A teret határoló épületek tetején infrával felszerelt őrök posztoltak, a hevenyészett tábor körül pedig háromfős járőr biztosította a terepet. Így a katonák nagy része nyugodtan pihenhetett, a doki pedig biztonságosan elláthatta a sérülteket. Al, Roger, Sands és még pár másik katona a füvön ültek és beszélgettek. Éppen Sands vitte a szót:

– …szóval nézi, nézi, mereszti a szemét, az autó meg csak száguld felénk, oldalán valami felirattal – mesélte, közben néha-néha belenevetett, mintha nem bírná ki a poén lelövéséig. – Tévések, mentő, ki a franc lehet? – gondolkodtunk. Már mindenki csőre töltött, az adrenalin megy fel, az ujjak remegnek. Lőjünk? Ne lőjünk? Mit csináljunk? A parancsra várunk, a verda meg jön ezerrel. Erre a százados rekedten hátraszól: „Hé, ööö… hé, egy mesterlövész nézze már meg ki az, mert… ööö… a bázison hagytam a szemüvegem!”

Mindannyian dőltek a röhögéstől és még el sem ült a nevetés, amikor Sands egy újabb történetbe kezdett bele. Ebben mindig jó volt.

Charlie és Scarlett hallották ugyan a nevetést, de egy szót sem értettek a sztorizásból. Távolabb, egy lapos ház tetején ejtőztek hanyatt fekve – illetve Charlie sérült fenekét kímélve inkább féloldalt dőlt le – és a csillagos eget bámulták. Még soha életükben nem látták ennyire tisztának és sziporkázónak.

– …és emlékszel Erdélyre, amikor a Drakula-várba akartunk belopózni? – kérdezte Charlie a lányt.

– Ja, persze, csak az éjszaka közepén nem a torony falán kellett volna felmászni. A helyiek azóta is Vlad Tepes visszatérő szellemétől rettegnek.

Mindketten nevettek és ez a nevetés most, a sok év eltelte, az elmúlt napok életveszélyes megpróbáltatásai után tényleg felhőtlennek tűnt. Egyikük sem emlékezett arra, mikor érezték magukat ennyire felszabadultnak, ennyire nyitottnak a másik iránt.

– És az ügyvéded? Mit szól a kis kiruccanásaidhoz? – kérdezte végül Charlie, miután az elmúlt dolgokon gondolkodva, percekig mosolyogva nézték a csillagokat.

Scarlett felkönyökölt és Charlie-ra nézett. A tekintete egyszerre volt bájos és számon kérő. Charlie sosem értette, hogyan lehet ennyire két véglet a lány: egyszerre doromboló kiscica és önfejű, akaratos, önálló macska – vagy inkább fekete párduc?

– Ha nagyon érdekel: elfogadja. Persze, ő a hivatalos verziót ismeri.

– Azt, amelyikben múzeumok beszerzési menedzsere vagy?

– A lényeg az, hogy tolerálja a... hmm… akcióimat.

– A tényleges akciókat, amikben golyók elől hajolsz el és autókkal vágsz át a délutáni csúcsforgalmon? Vagy azokat, amiket bekamuzol neki: „Drágám, hihetetlenül kemény tárgyalások, alkudozások révén szereztem meg ezt a gyönyörű vázát.” – utánozta Charlie Scarlettet. – A kék-zöld zúzódásokra nem szokott rákérdezni? Micsoda egy pancs…

– …én pedig elfogadom a munkájával járó túlórákat, kiküldetéseket – folytatta Scarlett rendíthetetlenül, Charlie heves, gúnyos bólogatásától kísérve. – Figyelmes, kedves, nem cinikus, kiegyensúlyozott és főleg nem felejti el, mit mondtam neki fél perccel korábban. Más, mint te.

– Akkor tényleg neked teremtették őt, Connie… vagymi, izé… – viccelődött Charlie.

– Na, erről beszélek, agyaska.

– Hát, izgalmas lehet, ahogy a fakószürke öltönyében esténként virággal állít be: „Ó, drágám, képzeld, meddig vitattuk az ENSZ KBBPT 142/26–os határozatát…” Tiszta intellektuális bungee jumping.

Scarlett végre újra mosolygott.

– Kék. Az öltönye sötétkék és…

– Ó, igen. Gondolom, a vasalt ingujját sem hajtja fel soha…

– …és igenis izgalmas partner.

– Ja, aha, mint egy negyedéves üzleti beszámoló hatodik órája.

– Azt sem tudod, kiről van szó.

– Pedig szívesen megismerném.

– Na, azt lesheted!

– Hogy hívják?

– Sehogy – Scarlett kezdte felhúzni magát. – Nem kell tudnod.

– Nem baj, az internet majd megoldja – vigyorogott Charlie. – Pénze van?

Scarlett felállt. Már nem mosolygott, elege lett Charlie gúnyos beköpéseiből.

– Hé, miért is mesélek én neked erről? – csattant fel mérgesen. Őszintén, gond nélkül akart beszélgetni Charlie-val, ez meg… ez meg csak szórakozott vele…

Scarlett elidult, hogy a tetőhöz támasztott falétrán lemásszon a térre. Értelmesebb társalgásra vágyott. Úgy érezte, a hosszú, külön töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Ő nem sokat változott – legalábbis nagyon remélte –, de úgy tűnt, Charlie cinikussá, életunttá vált, mintha lelkileg teljesen kiüresedett volna. Scarlett ismerte Charlie múltját és megértette, hogy hosszabb idő után miért vált ilyenné, miért álcázta igazi arcát a nemtörődömség, a flegmaság és a távolságtartás maszkja mögé. Miért élte a nagyvilági playboy pénzszóró, élvhajhász életét, miért nem engedett magához igazán közel senkit sem: hogy ezzel is csak saját magát védje.

Megértette, de nem fogadta el. Csakúgy, ahogy nem tudta elfogadni Charlie nárcisztikus hülyeségeit és egoizmusát sem – úgy tűnt, ezeket a negatív tulajdonságokat az elmúlt években vette fel. Scarlett hallott ezt-azt Charlie felől, de a mendemondák főleg a nőügyek és pénzszórás körül keringtek, kevés volt köztük az olyan, ami a sikeres műkincsüzletekről vagy esetleg Charlie boldog magánéletéről szólt volna.

Scarlett elgondolkozva, szomorúan sétált a létrához. A lány sértettségét, megbántódását Charlie is megérezte, mert lassan lehervadt arcáról a mosoly.

Scarlett már majdnem elérte a létrát, amikor Charlie utána szólt.

– Scar, én holnap nem megyek veletek – jelentette ki minden bevezető nélkül.

Scarlett megállt és megfordult. Arca meglepettséget és zavarodottságot tükrözött, nyoma sem volt rajta a korábbi magabiztosságának.

– Szétlőtték a seggem, nem akarok bezacskózva hazakerülni – kezdte a magyarázkodást Charlie, miközben megpróbált felülni. – Nem hiszek én már ebben a hűha nagy kincskeresősdiben. Csak megyünk… Megyünk? Menekülünk egyik országból a másikba, az életünket kockáztatjuk a… miért is? Mert én nem tudom.

Scarlett visszasétált hozzá.

– Én viszont tudom. Még akkor is, ha nem sok kézzelfogható dolog van a birtokunkban – mondta, miközben a szemei keskenyre szűkültek; Charlie nagyon kedvelte ilyenkor: fürkésző, ugrásra kész macskának tűnt. – Mert nem csak egy tárgy vagy vagyonokat érő kincs után rohangászunk, hanem bűnözőkkel harcolunk. Azért küzdünk, hogy értékes, az emberiség történelmét meghatározó műkincsek ne kerülhessenek a gonosz kezébe és…

– Mintha csak Alt hallanám… – morogta Charlie csak úgy magának. – Ezt a szöveget az Indiana Jones 3-ból csórtad… Én nem akarok senkivel sem harcolni.

Scarlett hosszasan, némán nézte Charlie-t. Aztán végül kibökte:

– Tudod, ez jellemző rád. A hit sosem volt az erősséged.

– Így van – bólogatott Charlie.

– Hiszel te egyáltalán bármiben… vagy bárkiben? – kérdezte a lány. – Kötődsz, ragaszkodsz valakihez is?

Charlie némán nézett Scarlett-re, aki tovább folytatta:

– Így szép lassan mindent elveszítesz, ami fontosat jelenthet az életedben. Mindent… és mindenkit. Pedig, ha melletted állna valaki, akkor… akkor hiába támadnának, senki sem győzhetne le.

Charlie nem válaszolt, így hát Scarlett folytatta:

– Azt hittem, hogy legalább egy hajszálnyit változtál az elmúlt években. De nem, csak rosszabb lettél. Cinikus vagy, nem figyelsz az emberekre, de igazából nem is érdekelnek mások. Csak a saját kis… hülye… infantilis világod, amibe szép lassan befalazod magadat.

– De ott legalább biztonságban vagyok – felelte halkan Charlie, de a lány már nem hallotta meg.

Scarlett dühösen mászott le a létrán. Charlie nagyot sóhajtott és tovább nézte az ég felét elfoglaló Tejutat.

– Mit is mondott fél perce? ­– mondta újra nagyot sóhajtva, mintha csak magának akarná bizonyítani azt, hogy minden kihullik az agyából.

Scarlett mérgelődött, bakancsával a port rugdosta, ahogy odasétált a beszélgető csoporthoz. Leült Al mellé. A többiek még mindig Sands őrmester sztorizgatását hallgatták.

– …szóval, RR-ék ketten ott cigiztek nyugodtan, miközben RPG-k repkedtek körülöttünk…

Al észrevette a lány bosszankodását – de most mintha szomorúságot is felfedezett volna a tekintetében.

– Megint egy összezördülés? – kérdezte.

Scarlett szótlanul bólintott.

– Úgy látom, nem valami kiegyensúlyozott a kapcsolata Charlie-val.

Scarlett hallgatott. Al úgy érezte, érzékeny témát érintett, a lány most védekezően begubózik a problémájába és semmit sem árul el magáról. De nem így történt…

– Az volt. Még évekkel ezelőtt – mondta Scarlett lassan. – Tudtunk egymás húzásairól, stiklijeiről, de jól megvoltunk. Aztán egyszer, amikor fél évig Moszkvában éltünk, hülye fejjel elmondtam neki, hogy mi lesz a következő melóm. Ő meg utánam jött és elszúrt mindent. Egy orosz – idézőjelet mutatott az ujjaival – vállalkozó belvárosi irodájából hoztam volna el valamit. Persze így nem sikerült, épphogy megúsztam a dolgot. A fickó megtudta, ki vagyok és hiába mentem vissza az Államokba, hónapokig bujkálhattam az emberei elől. Charlie-val csúnyán összevesztünk és azóta sem rendeződött a dolog. Talán majd valamikor... Egyszer… Talán.

Pár percig egyikük sem szólt, Sands sztoriját hallgatták.

– Köszönöm – szólalt meg Al nagy sokára –, köszönöm, hogy megmentette az életemet.

Scarlett a tudósra nézett.

– Nincs mit – mondta röviden, egyszerűen.

– Tudja – mondta Al elgondolkozva –, mi ketten hasonlóak vagyunk.

– Tudom. Vagy legalábbis sejtem, mert olyan jól még nem ismerhettem meg, Al.

– Igen, valójában én is így gondoltam – folytatta a tudós. – Azért gondoltam ezt, mert a magam részéről én a végsőkig kitartok a céljaim mellett, ha valaminek nekikezdek. Úgy vettem észre, hogy maga is hasonlóan akaratos és kitartó.

Scarlett elgondolkozott, gyorsan kielemezte magát – Allel ellentétben ő azért nem tartotta önmagát annyira határozottnak, hiszen számtalan esetben bizonytalanodott már el a saját tetteivel és azok következményeivel kapcsolatban. De Alnek igaza volt: többnyire ő is makacs, állhatatos emberek közé sorolta magát.

– Tudja, valamilyen szinten mindannyian álarcok mögé bújunk, Al – felelte –, de mi ketten nagyjából tényleg hasonlítunk. Charlie-val már nem ez a helyzet.

A történész hallgatott, nyilvánvaló volt, valamin töri a fejét, furdalja a kíváncsiság az oldalát, de udvariassága elbizonytalanítja.

– Igazából… – mondta végül Al, de óvatosan akart nekikezdeni. – Ne haragudjon, hogy így rákérdezek… de ez szerelem volt vagy… hogyan is mondják… együttjárás… vagy házasság? Nem lehet nem észrevenni…

Scarlett a hevesen gesztikulálva magyarázó, alkalmi közönségét rabul ejtő Sands őrmestert figyelte.

És nem válaszolt a kérdésre:

– Tudja, Charlie néha nagyképű, néha arrogáns is, de ezekkel csak védekezik, olyan, mintha meg akarna maradni gyereknek. Nem szeretné, hogy mások érzelmileg közelebb kerüljenek hozzá, mert akkor talán még felelősséget is kéne vállalnia azokért az emberekért.

– Nem egy apatípus.

Scarlett elnevette magát:

– Hát nem. Apának tényleg alkalmatlan lenne. Bár jobban belegondolva, talán mégiscsak változott valamennyit. A falu határában, a lövöldözés alatt utánam rohant és segített magát megmenteni. Ennyire önfeláldozónak nem ismertem.

– Pedig nem ez volt az első. Görögországban az életét kockáztatta, hogy kimentsen egy autós üldözésből.

Scarlett őszintén meglepődött.

– Tényleg?  És semmilyen anyagi érdeke nem fűződött hozzá?

– Hmm, ott volt a kocsiban az első angyalszobor és a számítógépe.

A lány nem válaszolt. Szerette volna elhinni, amit Charlie jellembeli változásáról gondolt, de még nem volt benne biztos, hogy jól látja a pozitív előjeleket.

– Ismerte Charlie apját? – kérdezte végül.

– Csak hallomásból, amennyire én tudom, kerülte a nyilvánosságot. Úgy tudom, valahol Dél-Amerikában halt meg.

Scarlett bólintott:

– És azt is tudta, hogy akkor Charlie is vele volt?

Al szemei elkerekedtek.

– Nagyon szerette a fiát, és amikor csak tudta, magával vitte őt az expedícióira – folytatta a lány. – Charlie tizenéves, talán tizenkettő volt, amikor Dél-Amerikában elsodorta a víz. Apjával kettesben járták az esőerdőt, valamilyen ősi indián falu nyomait keresték...

– Inka, maja vagy esetleg más…?

– Nem tudom, ez most lényegtelen.

– Oké. Bocsánat.

– Már vagy egy hete zuhogott folyamatosan, de nem foglalkoztak vele, annyira lekötötte őket a kutatás. Egy időre elállt az eső, napos, felhőtlen volt az ég pár napig, de később újra nekikezdett. Éppen a szabadban táboroztak, amikor hajnalban egy hirtelen megduzzadt patak elsodorta a sátrukat és az összes felszerelésüket. Egy fára menekültek az áradás elől, de Charlie szerencsétlenségére megcsúszott és a vízbe zuhant. Az utolsó, amire emlékezett az őt elborító hullám volt, aztán fuldokolva elájult.

– Az apja mit tett?

– Mindjárt. Amikor Charlie feleszmélt, valahol a tábortól messze, egy domboldalon feküdt. Az apja mellette, összerogyva, tehetetlenül. Épphogy lélegzett, semmire sem reagált, már alig volt benne élet. Charlie négy mérföldön keresztül cipelte, vonszolta az erdőn át, mire a legközelebbi faluba ért vele. De az apja addigra már nem élt… az infarktus erősebb volt nála.

– Nem tudom, hogy ez egy hőstörténet vagy inkább tragédia – mondta hosszas hallgatás után Al.

– Én úgy látom, hogy Charlie azóta próbál falat húzni maga köré. Nem ismerem gyerekkorától, csak az egyetemen jártunk egy évfolyamra és én néha benézhettem Charlie fala mögé, de ez csak nagyon ritkán sikerült – folytatta Scarlett. – Egyszer elmesélte, úgy gondolja, az apja utána ugrott, aztán az áradatban valahogyan a partra evickélt vele és elkezdte a fia újraélesztését. Ki tudja, mennyi ideig próbálkozott, de végül sikerült neki.

– Csak éppen azon az áron, hogy a saját szívét adta a fia életéért.

Percekig nem szóltak egy szót sem.

Helyettük is beszélt Sands, aki már a sokadik sztoriját mesélte kicsi, de apránként növekvő hallgatóságának.

– Valahogy mindig úgy voltunk vele, hogy ha menni kell, hát menni kell, úgysem tudunk ellene tenni semmit. Épp járőrben voltunk – ez még Afganisztánban történt –, amikor belefutottunk egy ellenálló-csoportba. Egy nemtudommilyen nevű faluban jártunk, amikor IED-t robbantottak a konvoj második Humvee-jára. Szűk utcában haladtunk át éppen, nem volt kiút, mert a hátunk mögött hirtelen egy bazinagy teherautó fékezett le. Mindenhonnan lőttek a tálibok, alig győztük behúzni a nyakunkat. Aztán ott volt velünk ez a Chuck nevű srác Seattle-ből. A hangját sem lehetett hallani sokszor, csendes, nyugodt gyerek volt, a tahóbbak sokszor szívatták is ezért, de csak somolygott rajta, nem szólt egy rossz szót sem. Be voltunk tojva, még csak ki sem tudtuk dugni a fejünket a kocsiból. És akkor valami koppant a tetőn és a lőtornyon keresztül egy kibiztosított kézigránát esett be a Humvee-ba. Lassan gurulva leírt egy fél kört és megállt középen. Mi pedig telerottyintottuk a gatyánkat. Kivéve Chuckot, a csendes srácot. Otthon három kisgyerek várta, de akkor, abban a pillanatban nem a családjára, hanem a három társára gondolt. Mielőtt még egy mukkot is szólhattunk volna, a sisakját rádobta a gránátra, aztán rávetette magát a sisakra. Nem tudom, mi járhatott a fejében, lehet arra gondolt, hogy talán mégis megúszhatja, talán nem… A következő pillanatban a gránát felrobbant. Hatalmas durranás, füst és néhány kicsi, kósza repesz. Mindhárman karcolások nélkül megúsztuk, de Chuck… ő ott maradt. A teste felfogta a robbanás nagy részét és azonnal meghalt.

Sands, a vicces, a mindenből poént gyártó katona az emlékeibe mélyedt. Senki nem zavarta meg.

–  A felesége és három lánya egy összehajtogatott lobogót és egy Bíborszívet kapott utána – fejezte be Sands, majd a térdeire csapva felállt. – Na, oszoljunk, emberek, hunyjunk valamennyit, nehogy holnap G-had Joe-éknak táskás szemű amerikaiakkal kelljen randizniuk. Ja, igen, majd’ elfelejtettem. Hiába vesztettük el Chuckot, azért az összes nyavalyás tálibot összehoztuk a maga hetvenhét vagy mennyi, paradicsomi szűzlányával.

A katonák szétszéledtek, őrségváltásra vagy pihenésre készülődtek.

Scarlett is felállt, Al követte. Ahogy a lány nagyot nyújtózkodva az égre nézett, megpillantott egy hullócsillagot, ami a Tejút fehérje előtt elhúzva lángoló csóváként csapódott a földbe valahol a hegyek mögött, talán több száz kilométerre Amedi békés városától.

Ekkor vette észre, hogy Charlie pár lépéssel a háta mögött, a vöröses holdfény elől az árnyékba húzódva állt és pontosan őt nézte. Fogalma sem volt, hogy mióta lehetett ott.

(folyt.)