Felhősen sötét, de nyugodt, csendes éjszaka borult a városra.

Az utcákon, a járdákon nedvesség csillogott, az útszélen parkoló autókon vízcseppek csordogáltak lefelé, majd egyre szélesebbé, terebélyesebbé váltak és végül az aszfalton összegyűlt tócsákban nagyot csobbanva jelezték: az eső csak percekkel korábban állhatott el.

Távolról a még ilyenkor is közlekedő járművek tompa zaja hallatszott. Az egyik ház erkélyén álmatlan dohányos krákogott hosszasan, ám ezt leszámítva a városnak ebben a részében teljes volt a nyugalom.

Bécs mélyen aludt. És a szívében álló, évente több mint egymillió látogatót fogadó, impozáns épületegyüttes is csendben pihent a reggeli kapunyitásig.

Akadtak azonban olyanok, akik nem vártak türelmesen a korai órára…

A közeli Eschenbachgasse-ra sötét mikrobusz fordult be, és ahogy kikapcsolt motorral, üresbe téve halkan a padka mellé gurult a lámpái is kihunytak. Az autó lendületétől hajtva még előrehaladt vagy tíz métert, aztán megállt. Nedves abroncsai halkan megcsikordultak, ahogy a padka kövéhez súrlódtak.

Csendben nyíltak a mikrobusz ajtói és az utcai lámpák fényében három fekete ruhás, fekete maszkos alak szállt ki belőle. Hátukon kicsi, sötét zsákokat cipeltek. Az épület fala mellett az árnyékban maradva befordultak a keresztutcába, aztán az Elisabethstraβe utolsó méterein egészen a sarokig lopakodtak, majd ott megálltak. A legelső fickó óvatosan kinézett a sarok mögül és miután látta, hogy terveiknek megfelelően az utca teljesen néptelen, intett a társainak és a szintén néptelen Babenbergerstraβét keresztezve, csendes árnyakként közelítették meg az előttük magasodó épület, a Kunsthistorishes Museum, a Szépművészeti Múzeum hatalmas, neoreneszánsz tömbjét.

Az Habsburg-császárok – a köznép által egyszerűen csak Burgként emlegetett – hajdani palota együttesének legszebb darabja rejtette a világ egyik legnagyobb egyiptomi és közel-keleti gyűjteményét. Sőt, a múzeumnak sem az ókori görög és római műtárgyakkal, sem a festmény-, szobor-, érme- vagy impozáns fegyver-gyűjteményével sem kellett szégyenkeznie.

De az éjszakában lopakodó fekete ruhásokat mindez a temérdek kincs egyáltalán nem érdekelte – ők a hatalmas gyűjtemény egyetlenegy darabjáért jöttek!     

Átfutottak a széles úttesten és a fákkal, tujákkal beültetett nedves pázsiton haladva már kevés híján elérték a múzeum hátsó falát, amikor…

…szemben, nagyjából száz méterre tőlük egy negyedik, fekete, testhez álló ruhát viselő alak tűnt fel az ellenkező irányból. A főnök, akit O’Reillyként ismert a szakma, elsőre szinte észre sem vette, hiába fürkészte az éjszakát. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy hozzájuk hasonlóan lopakodó, maszkos alak lepje meg őket. Egyik társa szisszenése ébresztette rá, hogy valami nincs rendben. Intett a többieknek, mire mindhárman a földre lapultak.

A váratlan jövevény a Museumstraβe irányából gyorsan, könnyed mozgással suhant a múzeum felé. Szűk ruhája alatt feszülő formás teste, izmos combjai, karjai, feszes feneke és könnyed mozdulatai árulkodtak kisportoltságáról, gyakorlottságáról – és női mivoltáról! A három férfi tanácstalanul nézett össze és mire felocsúdtak, a jövevény átsuhant a fák alatt és az épülethez érve eggyé is vált az árnyékokkal.

Miféle vicc ez? – gondolta a csapat vezetője. A biztonság kedvéért várt pár másodpercig, gyorsan lefutotta a hátralévő métereket, majd a múzeum köveihez lapulva egészen a sarokig lopakodott. Óvatosan kinézett.

Egy pillanatig nem is látta a női alakot. Aztán észrevette. Már nem a fal mellett lapult, hanem éppen a falon mászott felfelé. Elérte az első emeleti ablakokat, felhúzta magát a párkányra, matatott egy kicsit, aztán egy halk kattanás után az egyik ablak kinyílt! És a riasztó meg sem szólalt! A nő lopva körbenézett – a maszkja mögött mintha mosolyra húzódott volna a szája – és már bent is volt.

A három fickó teljesen tanácstalanul nézett össze, majd a főnök intett: nem volt idejük az elemezgetésre, elméletek gyártására, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy váratlanul egy, az éjszakából elősuhanó kellemetlen vetélytársat kaptak. Hogy ki küldte, miért küldte, miért éppen most keresztezte az útjukat az szintén nem volt lényeges – legalábbis ebben a pillanatban. A terv kissé módosult, új feladattal bővült. A nyugis éjszakai melónak lőttek: most már egy ellenlábast is meg kellett előzniük!

A múzeum egyik oldalsó bejáratához futottak – az intézmény mindennapos működéséhez szükséges holmikat, árukat hozták itt be a szállítók. Néhány szerszám, egy kis elektromos berendezés került elő a zsákokból. Fél percig bütyköltek az ajtónál, majd halkan kattant a zár… és egy pillanat múlva már ők is benn voltak! Profik a profi ellen – és a riasztó ismét néma maradt!

Az alagsorban lopakodtak tovább. A gyér világításban könnyen jutottak előre, senki sem zavarta meg őket. Egy pillanatra megálltak, majd egyikük egy kis, hordozható monitort vett elő: a Szépművészeti Múzeum háromdimenziós rajza világított rajta és villogó zöld fénypont jelezte azt a helyet, ahová el kellett jutniuk. A lépcsőn felsiettek a földszintre, majd egy oldalajtón kiosonva a nagy előcsarnokban találták magukat. A helyiség túlnyomó részét elnyelte a nyugodt félhomály, de távolabb, a biztonsági őrök pultja fényben úszott: egy idősebb, kopasz és egy fiatal egyenruhás férfi merültek igen mélyreható beszélgetésbe. Mivel az útjuk éppen arra vezetett el, a három behatoló a megszokott módon a fal mellett lapulva közeledt feléjük.

Hirtelen befejeződött a német nyelvű beszélgetés! A kopasz őr felfigyelt valamire és intett a társának. Pár másodpercig a szemét meresztette az éjszakába, majd, mivel csak vaklármának könyvelte el az egészet, ismét folytatta értekezését a német személyautók jó és rossz tulajdonságairól.

 A behatolók ismét kiváltak a sötétségből és tovább haladtak a fal mellett. Ekkor pár méterre előttük egy oldalfolyosón hangtalan mozgással ismét felbukkant a formás női alak: futott pár métert, majd lekuporodott. A három másik erre lassan elindult feléje, hogy végleg pontot tegyenek a kellemetlen affér végére.

A nő az őröket figyelte, nem is gondolt arra, hogy rajta kívül, kevéssel a háta mögött mást is rejthet a múzeum homálya. Már éppen indult volna tovább, amikor léptek közeledését hallotta. Falakat, sarkokat pásztázó fénycsóva közeledett. A nő felugrott és már ott sem volt, villámgyorsan, hangtalanul tűnt el a lámpafény és a fürkésző, dühös tekintetek elől.

A fény lépésről-lépésre közelebb ért és lassan kivehetővé vált az elemlámpát tartó harmadik biztonsági őr alakja is. A kövér férfi nehézkesen lépdelt, hatalmasakat szusszanva haladt végig a folyosón, csak tessék-lássék bevilágítva pásztázta a lehetséges rejtekhelyeket, amikből persze nem akadt túl sok a csupasz folyosón. Napi rutin volt ez, amit már unásig ismételt az elmúlt évek alatt.

A fekete ruhások persze profik módjára meglapultak, így a nem túl alapos fénypászma könnyedén átsuhant felettük: a halvány derengéssel körülvett, fújtató alak lassan eltűnt a sarkon.

 A fickók több kiállítótermen is átosontak. Sehol sem álltak meg nézelődni, sehol sem nyúlkálgattak feleslegesen a tárgyakhoz, még csak ki sem néztek az ablakokon: a műszerük jelezte, közel járnak a kiszemelt értékhez.

McReilly rámutatott az egyik nagy teremre és már majdnem beléptek a kitárt kétszárnyú súlyos faajtón, amikor bent, a sötétben valami megmozdult. A női alak futott keresztbe előttük macskaléptekkel, de anélkül, hogy észrevette volna a hívatlan társaságot. A főnök újra intett és egyik társa a nő után lódult. Már nem számított, hogy zajt csap – a biztonsági őrök egy emelettel lejjebb, az épület másik végében punnyadtak –, döngő léptekkel vetette magát a karcsú alak után. Ő lepődött meg a leginkább, amikor abban a pillanattal, amikor ugrott volna, villámgyors rúgás terítette le. Az állkapcsa nagyot reccsent és a kellemetlen zaj még akkor is visszhangzott a teremben, amikor teste jó két méteres csúszás után megállt a lakkozott parkettán.

Mintha a sötétben egy pajkos, macskaszerű szempár hunyorgott volna a maszk mögül – és a nő már ott sem volt! McReillyék meglepődtek a hirtelen fordulat láttán, de annyira nem, hogy dermedten álljanak a terem közepén. Felrángatták kába társukat és az egyre dühítőbb szökevény után vetették magukat.

Több termen keresztül folytatódott az üldözés és végül lihegve, de beérték az ellenlábast. Hiába, hiszen az macskaügyességgel, épphogy elkerülve a káromkodásokkal megsegített ütések és rúgások sorozatát minden alkalommal kisiklott a kezeik közül. Végül a túlerő felülkerekedett és a nő kénytelen volt egy összekötő folyosóra hátrálva a szomszédos terembe ugrani.

Miközben tovább folyt a küzdelem, a támadóknál lévő műszer csipogva jelzett: megtalálták a keresett tárgyat – legalábbis azt a helyiséget, amelyikben kiállították azt. Sokat azonban nem tudtak foglalkozni a régiséggel, mivel ellenfelük minden figyelmüket és erejüket lekötötte. Újabb ütéseket elkerülve a nő a terem közepére lendült és szembefordult az ott álló üvegtárlóval. Épp csak ránézett az Attila, a hun kardja feliratú címkére és egy hirtelen előkapott kis fémrúddal elkezdte a zár felfeszítését. Rárontottak, a rúddal viszonozta az ütéseket, ezzel pár pillanatra visszavetette az ellenfeleit és ismét hozzálátott a feszegetéshez. Ismét támadás, újabb ellentámadás, egy kis feszegetés. Ez a körforgás ismétlődött még jó háromszor-négyszer, mire végre kattant a zár. A nő már nyúlt, hogy nyitja a tárlót, ám ekkor két kéz ragadta meg és messzire taszította. A durva mozdulattól nem csak a maszkja repült le, de ő maga is átszelte a levegőt és hatalmas csörömpölést okozva nekirepült egy másik, koraközépkori királyi ruhát rejtő tárlónak. Millió üvegszilánk repült szerteszét.

Mind a négy küzdő mozdulatlanná dermedt.

A biztonságiak posztjánál a kövér őr egy pillanatra befejezte a dúskeblű alpesi lányokkal kapcsolatos értekezését, mert valami tompa zajra figyelt fel. Mintha egészen messziről valami üvegcsörömpölés-szerű hangot hallott volna…

– Was zum Teufel das war? – állt fel és az éjszakát fürkészte.

– Micsoda? Én nem hallottam semmit, Wolfgang – csodálkozott kopasz társa.

– Biztosan a múmiák háborúznak – nevetett a fiatal és az elemlámpájával kardozást utánzott.

– Ez nem vicces. Valami tényleg összetört – intette le a kövér és tovább figyelt.

Újabb zajokat azonban nem hallott, így visszaült a székére.

– Also, Frau Tappert csak rám mosolygott – folytatta a mesélést – és méretes dudái közé rakta a félliteres söröskorsót. De szerettem volna én is oda bújni…

– Aha, ja, ja – nevettek a többiek. – Wahrlich! Valóban!

A teremben spontán összeállt hús-vér szoborcsoport középső alakja megmozdult. Az utcafrontról beszűrődő lámpafényben látszott, ahogy a fiatal, huszonéves, csinos nő lassan körbefordul. Dús, barna haja feltűnően hosszú hullámokban libbent utána, ahogy szemügyre vette a körülötte álló, újabb támadásra kész ellenfeleit.

– Te meg mit akarsz elvinni, kócoska? – törte meg a csendet O’Reilly.

– Gondolom, ugyanazt, amit ti. Csak sokkal ügyesebben! – válaszolta szemtelen hangsúllyal a lány és gyors mozdulattal kinyitotta a tárlót.

Majd mielőtt az előrelendülő férfiak megakadályozhatták volna, kikapta az ősi kardot, egy kis fekete zsákba csúsztatta és a zsákkal a hátán már iszkolt is kifelé a teremből.

Mindhárman a lány után vetették magukat, az üldözés újult erővel, még vadabbul folytatódott. A támadók többször is csaknem elfogták, fellökték, elgáncsolták, egyszer majdnem a zsákot is elhagyta, de gyors mozdulatokkal, ugrásokkal, ütéssel vagy rúgással sikerült mindenből győztesen kikeverednie.

Már a sokadik termen küzdöttek végig, amikor az egyik támadó a közelébe került és megragadta a lány hosszú, lobogó haját. Erőteljesen hátrarántotta a dús tincset, mire lány fájdalmas arccal hanyatt vágódott. Estében azonban gyors fordulatot tett és egy gyomorba találó rúgással hátrarepítette a férfit. Igaz, maroknyi haja bánta az akciót, de jóleső érzéssel látta, ahogy a levegő után kapkodó fickó szép ívet leírva egyenesen egy arany ékszereket és különböző kardokat védő hatalmas üvegtárlónak repült.

Messzire visszhangzó üvegcsörömpölés töltötte be a múzeumot.

Wolfgang, a kövér őr felugrott a székről, most már a társai is felkapták a fejüket.

– Megmondtam! Igaz, hogy megmondtam? – kiáltotta, majd a kopaszhoz fordult. – Hans, hívd a rendőrséget!

Wolfgang és a fiatal kollégája – már amennyire tőlük tellett – futni kezdtek a múzeum távoli vége felé, a kopasz Hans pedig szolgálati telefonon a rendőrséget tárcsázta.

A lány az üvegszilánk-halom közepén állt és pár arany ékszert félrerúgva egy középkori kardot kapott fel a földről. Ellenlábasai már sokadszorra lendültek felé, amikor megforgatta a pengét és védekező állást vett el. Támadói visszahőköltek.

– Ne álljatok le! – kiáltotta a főnök és a lány felé rúgott, de a térdére csapó kardlap fájdalmas üvöltésbe fojtotta a lelkesedését.

O’Reilly üvegszilánkok szaggatta öltözetű embere is tett egy próbát, de a váratlanul felharsanó, német kiáltás megállította.

– Was zum Teufel sich selbst hier tun? Mi a fenét csinálnak maguk itt?

 Wolfgang és fiatal társa álltak a félhomályos ajtóban.

– Már semmit – szólt a lány szintén németül, szemtelen hangsúllyal. Mosolygott.

Nekiiramodott és amíg a többiek csodálkozva nézték, célba vette az egyik nagyméretű ablakot.

Aztán egyszerűen kivetette magát az üvegtáblán!

Milliónyi csillogó szilánk fröccsent szét az emeleti ablakból és mint értékes kristályok tömkelege, ezernyi színre bontották az utcai lámpák fényét. Egy rövidke pillanatra, mint valami miniatűr üstökösök csoportja, lomhán repültek szét az apró darabok egyre táguló halmazt alkotva. Aztán, mint őket üldöző sötét árny, egy alak vált ki közülük. Kísérteties figurának tűnt, ahogy a magasból alászállt és felhúzott lábakkal közeledett a talaj felé. Az üstökösök szétfröccsentek körülötte, lemaradtak mögötte, egy pár azonban hosszú, lobogó hajába kapaszkodott és még akkor is ott maradt, amikor az ugró alak végül a fűre érkezett, majd macskaügyességgel bukfencezett, felpattant és – hátra sem nézve a csilingelve földet érő ablakdarabkákra – futásnak eredt abba az irányba, ahonnan jó tíz perccel korábban a múzeumhoz érkezett.

Az emeleti teremben az ezeréves műemlékek között mintha megállt volna az idő.

De csak egészen addig, amíg az üvegcsörömpölés el nem halt. A dermedten álló csoportból Wolfgang eszmélt a leghamarabb.                    

– Halt! Hände hoch! – kiáltotta a testes biztonsági őr és az öve felé nyúlt.

Hiba volt! A három fekete csuklyás, mintha csak a felszólításra tért volna magához, hirtelen megiramodott. Ők nem az ablakot célozták meg, hanem a terem bejáratát, és ahogy kifelé száguldottak, egyszerűen félrelökték az útjukban álló biztonságiakat. Azok nagyot nyekkenve terültek el a földön. A hátát és derekát is megütő Wolfgang fájdalmasan felkiáltott.

Fiatal társa már négykézláb állt, amikor a kövérre nézett.

– Na, Wolfgang bátyám, most kellett volna csak igazán az a testes, puha Frau Tappert, igaz-e?

A lány hátán a kardot rejtő zsákkal, gyors léptekkel, csendben rohant keresztül a múzeum előtti füves területen. Csak halk, dinamikus szuszogása és a nedves fű susogása törte át a hajnali csendet.

Annyira a menekülésére koncentrált, hogy a bal szeme alatt az egyik üvegszilánk által vágott hajszálvékony seb fel sem tűnt neki. És szintén elkerülte a figyelmét az a sötét kisbusz is, ami szinte az éjszakába olvadva fordult ki egy mellékutcából. Az autó lassított, majd megállt a padka mellett. Nyílt az ajtó és egy magas, elegáns férfi lépett ki a fűre. Két testőr állt mögé.

A menekülő lány végre észrevette a három férfit, akik közül a legelső és leghatalmasabb lassú léptekkel, az épületet fürkészve közeledett a múzeumhoz. A lány futás közben hunyorítva próbálta felfedezni, ki lehet az, aki hajnalban jön kiállítást nézni, de nem járt sikerrel: a sötétség eltakarta szeme elől az arcokat.

Halkan zizzent a nedves fű Maxim cipőinek bőrtalpa alatt, ahogy kényelmesen haladt a múzeum felé. A két testőr, Hrotti és Grigorii az autó mellett maradtak és figyeltek.

Maxim megállt. A távolabb, tőle vagy száz méterre valaki gyors tempóban futott. Csendes volt és fürge, erőlködés nélkül sprintelt a füvön. Azt mondják, gyér fény mellett az ember szeme először a mozgásra figyel fel, aztán következnek a körvonalak, majd a színek és végül a teljes, látható alak. Maxim azonban mindvégig csak a mozgást láthatta és a fej mögött lobogó hajzuhatagot, mert az alak az utcai lámpák fényét gondosan elkerülve, az árnyak között suhant egy közeli utca felé. Ekkor azonban Maxim felé fordította a fejét és a férfi meg mert volna esküdni arra, hogy – igaz, csak a másodperc tört részére és alig észrevehetően –, de szó szerint felvillanni látta az árny szemét.

A rohanó alak kilépett a fűről, belekerült az utcai lámpák fényébe és Maxim meglátta a lányt: a szeme először elkerekedett, aztán a dühtől keskeny réssé szűkült. Általában nehezen lehetett kihozni a sodrából, hiszen már régen megtanult uralkodni az érzelmein és sokszor kitörni készülő haragján, de most érezte, hogy elönti a méreg.

A lány már az utcán járt, de még mindig Maximot figyelte, az arcvonásai elárulták: felismerte a férfit. Szinte egymásba fúródott a tekintetük és a lány szája lassan szemtelen mosolyra húzódott.

– Lycia. Scarlett Lycia – recsegte Maxim a fogai közül és kezei ökölbe szorultak a kabátja zsebében.

A lány megállt a múzeumra merőlegesen futó Nibelungengassén parkoló Opelja mellett, felrántotta az ajtót, de mielőtt beült volna, egy pillanatra még visszanézett. Aztán mint valami véres harcban legyőzött ellenfél fejét, a kardot rejtő zsákot felemelte a levegőbe és meglengette.

– Tadá! TADADADÁÁÁÁ! – kiáltotta Maxim felé, majd a trófeát bevágta a hátsó ülésre, beugrott a kocsiba, indított és padlógázzal indult.

Az Opel a nedves úttesten megfarolt, majd Maxim dühös és a három, éppen megérkező betörő ámuló tekintetétől követve beleszáguldott a hajnali derengésbe.

Maxim még akkor is mérgesen nézett a menekülő után, amikor már elhalt az autó motorjának zúgása. Aztán szája lassan elismerő mosolyra húzódott. A maszkjukat lehúzó, megszégyenült tolvajok nem tudták mire vélni az örömét.

– Két kudarc csaknem egy napon belül – jéghideg hangja borzongást váltott ki a körülötte állókból, arcvonásai már merevvé váltak. – Először Mr. Hrotti New Yorkban, aztán maguk, Mr. O’Reilly és állítólagos mestertolvaj csapata itt Bécsben…

 A banda vezetője, az otthon nehézfiúként rettegett O’Reilly, mint valami szégyenlős, csintalan kisgyerek, lesütötte a szemét. Maxim felnézett az égre: az esőfelhők már csaknem teljesen feloszlottak, a városi lámpák ellenére is megszámlálhatatlan sziporkázó csillag világított az égen. A távolból közeledő sziréna sivítása hallatszott.

– Szóval a mi kis jól szervezett, jól kiképzett, de úgy érzem, jelentősen túlfizetett nemzetközi csapatunk önállóan csak szép nagy, nemzetközi bukásokra képes – folytatta Maxim. – Nem tudom, a megbízóink mit szólnak majd, de én – széttárta a karjait – mint látszik, nem vagyok hanyatt esve a teljesítményüktől. A lányt felesleges üldözniük, legalábbis most, mert fontosabb feladatunk van. Maguk, Hrotti, egy újabb… hmm, lelőhelyre mennek Görögországba. Útközben majd tájékoztatom a részletekről. Én Grigorii-jal visszaindulok, hogy részt vegyek egy megbeszélésen… a megbeszélésen. És, hogy természetesen beszámoljak a balfogásukról. Mert ugye, Hrotti, csak káoszt és nyomokat hagytak maguk után és George Hammond jegyzeteiből semmit sem szereztek meg. Kudarcot vallottak. Csakúgy, mint Mr. O’Reilly-ék, akik most távozhatnak is – és mielőtt még O’Reilly közbeszólhatott volna, folytatta. – Természetesen a díjazásuk nélkül.

Maxim ezzel szó nélkül hátat fordított a többieknek, majd visszaült a kocsijába. Grigorii és Hrotti követték. Csak a kifizetetlen O’Reilly és emberei maradtak ott pár pillanatig, de tanácstalanságukat hamar eloszlatták a szomszéd utcában is felharsanó újabb rendőrségi szirénák. Sietősen és bosszúsan ők is beszálltak a kocsijukba, majd Maximék nyomában elszáguldottak.

Épphogy eltűntek, a túloldalon öt szirénázó rendőrautó fordult be a múzeum előtti térre. 

Néhány közeli lakásban villanyt gyújtottak és az osztrák főváros nemsokára nyugtalan hajnalra ébredt.

Bécs egy sokat megélt lélek – tartja a helyi közmondás. Ébredező lakói azonban még csak nem is sejtették, hogy az éjszaka folyamán, tudtukon kívül, egy szövevényes, több kontinenst bejáró kaland vette kezdetét szeretett Haupstadt-jukban.

(folyt.)