A rotorok hangosan kerepeltek, a jelzés nélküli Black Hawk harminc méterrel a sivatag felett suhant. Alatta aszfaltutak, személyautók, üzemanyagszállító kamionok, katonai konvojok, majd itt-ott kisebb városok és poros falvak tűntek fel.

A helikopter nyitott rakterében Schwager és Stevie ültek a menetiránynak háttal, velük szemben pedig sisakban, porvédő szemüvegben a civil utasok. Al félrebukott fejjel aludt, középen Charlie az ülést markolva, rettegve kukucskált ki a lent elsuhanó tájra, míg Scarlett éppen javában telefonált.

Schwager intett neki és kimutatott a helikopterből. Odalent, a sziklás dombok mögé bújtatva megerősített katonai bázis tűnt fel. Magasan a levegőben, egy póznán amerikai zászlót lobogtatott a szél.

Scarlett rámosolygott a kontraktorra, majd felemelt hüvelykujjal jelezte: minden okés!

– Ed, most leteszem – szólt a mobilba. – Akkor mindent tudsz, majd várunk!

A Black Hawk éles ívben befordult – mire Al előrebiccentve felébredt, Charlie-nak pedig még kétségbeesettebben kellett kapaszkodnia –, majd gyors ütemben süllyedni kezdett.

Négy Humvee-ből állt a tervezett járőr, amit most katonák hada vett körül, hogy fegyvereket, lőszert, felszerelést és saját, személyes cuccokat pakoljanak fel a terepjárókra. A bázis állományának legalább fele az előkészítéssel és készülődéssel volt elfoglalva, amikor a Black Hawk lassan leereszkedett a helikopter platformra. Két fegyveres kontraktor érkezett vele, akik három civilt kísértek biztonságos távolságra, a forgó rotoroktól.

Már megint három újságíró? Újabb címlapsztori készül valamelyik országos lapba? Dokumentumfilmet forgatnak a Discovery vagy az HBO részére? Csak egy órával a tényleges érkezésük előtt derült ki, hogy polgáriak jönnek a táborba a legnagyobb titoktartás mellett, de az elméletek gyártása máris megindult a jól informált katonák között. Egyesek top secret CIA-akcióról beszéltek, egy átállt ellenálló parancsnok kimenekítéséről, szigorúan titkos fegyverkísérletről vagy a Moszad Irán elleni szabotázsakciójának előkészületeiről, de egymás közt pusmogva elhangzottak ezeknél elszálltabb összeesküvés-elméletek is.

Persze, mind mellé talált, hiszen az unatkozó katonák túlpörgetett agya oda is a legmeredekebb dolgokat fantáziálta, ahol csak egy szimpla – és még mindig bizonytalan kimenetelű – kutató expedícióról volt szó.

Az addigi pártfogoltjaiknak búcsút intő Schwagerrel és Stevie-vel a fedélzetén a Black Hawk pár perc múlva újra a levegőbe emelkedett. Ahogy a gép már jó ötven méterrel a fejük felett járt és a felkavart por elülni látszott körülöttük, egy őrmester lépett a már sisak és szemüveg nélkül álldogáló Charlie-ékhoz.

– Jelenésük van Briffon ezredesnél – kiabálta túl a zajt és intett, hogy kövessék őt a parancsnoki épülethez.

Bent mindenütt egyenruhások nyüzsögtek, papírokkal, aktákkal szaladgáltak vagy éppen nagy hangon a beosztottaikat osztották ki. Máshol kisebb csoportok beszélgettek nyugodtan, a küldetés részleteit megvitatva – az irodákban a szokásos, indulás előtti felhajtás káosza uralkodott.

Ahogy Charlie és társai beléptek, árnyékot vetettek a legközelebb álló csoportra. Azok felnéztek, egyikük, egy Briffon névtáblát viselő tiszt kivált közülük és az érkezőkhöz lépett.

– Szóval, maguk azok a civilek, akik megkeserítik az életemet, igaz?! – üdvözölte őket pattogó, katonás hangon.

– Igen. Nagy valószínűséggel – válaszolta Scarlett. – De nem zavarunk sokáig.

– Na, ezzel én is nagyon egyetértek. Nem tudom, milyen összeköttetéseik vannak maguknak, kislány, de fentről – mutatott felfelé – jó magasan fentről szóltak ide, hogy szorítsak maguknak helyet a sarokban.

– Előre is köszönjük – szúrta közbe Al óvatosan.

– Még ne tegye! Szerencséjükre még pont időben csörgött ide a jóakarójuk. Csatlakozhatnak a most induló járőrhöz, de emiatt Amedi felé kitérőt kell tenniük a fiaimnak, aminek nem nagyon örülök. Ott majd lepakolják magukat és mehetnek isten hírével, egyedül maradnak. Nincs retúrjegy, a határvidékről már csak gyalog jöhetnek vissza…

Scarlett szélesen rámosolygott.

– Nem lesz semmi gond, uram, már minden lépésünket megterveztük. Várnak ránk.

– Ahogy érzi, kislány, de azt most mondom, ha támadás éri a konvojt, a fiúk nem magukkal foglalkoznak majd, hanem a támadókkal. Úgyhogy vigyázzon a formás seggére! Értve? Nem szeretném, ha pont az én felügyeletemre bízott civileket lőnék halomra. Mert akkor fentről egy-két bakancsot a én seggembe is vígan beleállítanának. Értve?

– Értve, uram – bólogatott a lány szorgosan.

– Felszerelést kapnak, repeszálló-mellény és sisak jut maguknak is, fegyverről ne is álmodjanak. Vigyázzanak magukra és ne hozzanak bajt a fiúkra. Lelépni!

Briffon intett az egyik, oldalt álló őrmesternek, aki éppen a katonáit igazította el – az alacsony katona rövid kefehaja alól fáradt, karikás szemekkel, szigorúan nézett a civil jövevényekre.

– Sands őrmester, kísérje ki a civileket!

Sands biccentett, majd kifelé tessékelte a hármast.

– Na, gyerünk, ne féljenek, hogy poros lesz a balett-cipőcskéjük!

Odakint kavargó por fogadta őket – de ezt nem csupán az állandóan fújó enyhe szél miatt. Távolabb, a négy Humvee és a gyülekező emberek mögött két Apache helikopter lassan forgó lapátjai keverték fel az apró szemeket és lökték a katonák közé.

A gépjárműparancsnokok az utolsó eligazítást hallgatták. Páran még ládákat, lőszert pakolásztak az autókba, de egy tucat katona odébb sisak nélkül, fél térdre ereszkedve csoportosult. Egy főtörzsőrmester állt középen, pár társával együtt multicam mintázatú Szent Bibliát fogott a kezében.             

– Mi van itt? – kérdezte Charlie.

– Roger főtörzs csoportterápiája – mondta enyhe éllel Sands.

– Imádkozásnak tűnik – tette hozzá Al.

– …hiszem, hogy a te hatalmad megment engem a gonosz torkából – mondta éppen Roger főtörzs –, mert „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Ámen!

Az összes, imában részt vevő katona egyszerre ismételte:

– ÁMEN!

Briffon ezredes jelent meg a parancsnoki épület ajtajában és végignézett a katonáin. Hangja betöltötte az egész bázist:

– Indulás, emberek! Jöjjenek vissza épségben!

A katonák szétszéledtek, ki-ki a saját Humvee-jéhez sétált, a helikopterek motorja magasabb fordulatra pörgött és egyre nagyobb port kavart a járőrök körül.

Sands őrmester bekapcsolta a Humvee-ja vázához drótozott, ütött-kopott kazettás CD-lejátszót – hónapokkal korábban pár dollárért a támaszpontra bejáró iraki melósok egyikétől vette. Pár másodperc múlva még az Apache-okat is túlharsogva kemény rockzene harsant fel – Charlie, az egykori, volt tinimetálos a P.O.D. Satellite című számának zúzását ismert fel benne.

Felkerültek a sisakok, a géppuskások felhúzták fegyvereiket, a gyalogosok elhelyezkedtek a kocsikban, a biztosító Apache-ok a levegőbe emelkedtek.

Sands eltűnt a nagy készülődésben, Charlie, Al és Scarlett magukra hagyva álldogáltak a kavargó porban egészen addig, amíg Roger főtörzs oda nem futott hozzájuk.

– Újoncok, öltözzenek be! – mondta, majd körbenézve elkiáltotta magát. – Sands!

Valahonnan a hátuk mögül Sands őrmester hangja harsant:

– Roger, Roger! Na, husik, egy kicsit kidekoráljuk magukat, hogy legalább egyben legyenek kipostázva.

Intésére két katona sisakokat és repeszálló mellényeket vett ki Sands Humvee-jából, majd elkezdték beöltöztetni a három civilt.

Pár perccel később nyílt a támaszpont kapuja és a konvoj terepjárói lassan kigurultak az aszfaltútra. Kellő biztonsági távolságot tartva haladtak az autók. A lőtornyokban mindenre figyelő lövészek pásztázták a környéket. A biztonságot növelendő, a legelöl haladó Humvee-ra még egy drótvágó szerkezetet is felszereltek, amit az úton keresztbe kifeszített lefejező-huzalok semlegesítésére barkácsoltak össze.

Az újonnan érkezettek kissé megkavarták a terepjárók ülésrendjét, így a parancsnokoknak újabb percekbe telt, mire a katonák átszervezésével helyet tudtak szorítani a civileknek. Végül Al Roger főtörzs mellé került az első autóba, míg Scarlett-nek és Charlie-nak Sands örmester mellett a legutolsó Humvee-ban jutott hely.

Mint Wagner és a Valkűrök lovaglása az Apokalipszis, most-ban, a P.O.D. Satellite-ja modern indulóként dübörgött a fülükbe. A konvoj utazási sebességre gyorsult, Charlie pedig kíváncsian kikukucskált a járműből: iraki kisfiúk futottak kiabálva, integetve a kocsisor nyomában. Az utolsó Humvee toronylövésze mosolyogva visszaintett nekik. Aztán egy tapasztott vályogfal mellett gurultak el a terepjárók: a helyiek asztalt állítottak a fal árnyékába. Néhány idősebb és fiatal férfi ülte-állta körül az asztalt. Ahogy a konvoj tovább hajtott, az idősebbek, az iraki-iráni háború és az Öböl-háború szörnyűségeit megélt veteránok belenyugvásával nézték az idegen katonákat. Ám az egyik tizenéves fiú nem volt ilyen nyugodt: ő dühtől szikrázó szemmel köpött az elhaladók után.

A kis település szélére értek, Charlie már meg sem lepődött azon, hogy két, mérgesen csaholó kutya eredt pár száz méter erejéig a kocsisor nyomába.

Koszos magnéziumégők világították meg a rövid zsákutcát.

Az utca legvégében a búra nélküli lámpatest alól sejtelmes, vészjósló fényt árasztva egy erőtlen égő villogott az egymásnak tolt kukák és szemétkonténerek felett.

Két oldalt ütött-kopott, öreg autók álltak félig a járdán, félig az úttesten parkolva, hogy a málló vakolatú, rozsdás tűzlépcsőjű házakban lakók helyet adjanak a hajnalban érkező kukásautónak.

Maxim járt korábban Európa legtöbb metropoliszában és a csillogó belvárosok mellett ismerte a szegényebb, lepusztult negyedeket is. Hiszen ő is egy ilyen környékről indult el még évtizedekkel korábban – de mostanra már meggyűlölte, ha nagy ritkán hasonlóan proli helyekre kellett mennie az ügyeit elintézni. Ilyen esetekben általában Grigorii-t vagy Hrottival megerősítve a busás fizetést felmarkoló ügyintézői egyikét küldte tárgyalni.

A sötét Ford lassan begurult a zsákutcába, majd a sofőr Maxim intésére megállította az autót. Nem kapcsolta le a motort, hogy a kijáratot elállva probléma esetén ne csak a saját távozásukat könnyítse meg, de a lehetséges ellenlábasok menekülését is megakadályozza. Az ajtók kinyíltak, de Maxim várt, amíg Hrotti, majd Grigorii, végül két emberük is kiszállt. Miután felmérték a terepet és biztonságosnak ítélték a helyet, Grigorii bólintott. Maxim is kilépett a csendes éjszakába, beleszagolt az állott, a háztömbök között megszorult nyári levegőbe. Kezében vékony mappát tartott, lassan, de magabiztosan elindult a zsákutca vége felé. Önkéntelenül is felvette tiszteletet parancsoló, szálfaegyenes testtartását, ezzel is sugározva, hogy tisztában van azzal, neki nincs mitől tartania a legfélelmetesebb sötétségben sem. Léptei halkan koppantak az aszfalton és már az utca közepén járt, amikor az árnyékok mélyén alig észrevehető mozgást vett észre. Csak egy tizedmásodpercig tartott, de nem kerülte el Maxim figyelmét. Megállt.

– Késett, Maxim – hallotta a mély hangot; gazdája egyértelmű arab akcentussal beszélte az angolt.

– Én mindig időben érkezem – válaszolta Maxim.

– Az emberei? – kérdezett vissza a hang.  

Maxim rövid arab mondattal válaszolt.

Az ismeretlen hang egy pillanatig meglepetten hallgatott.

– „Az ember akkor van biztonságban, amikor egyedül van” – ismételte angolul. – Látom, bölcs és óvatos ember. Emellett a kiejtése is tökéletes.

Maxim a zsákutca legvégét fürkészte, de a vibráló fény alatt, a kukák között nem látott mozgást – valóban biztonságban volt.

– Mi lesz a mostani feladatunk? – kérdezte a mély hang.

– Ők hárman… – mondta Maxim és felemelte a mappát.

A sötét árnyék megmozdult, egy kéz nyúlt ki a halvány utcai fénybe – a kézfejen csak három ujj volt ép: a hüvelyk- és a mutatóujj helyén egy-egy régen behegedt csonk éktelenkedett. A kéz elvette a mappát és belelapozott: Charlie, Al és Scarlett fotóit pillantotta meg.

– Mindegyiküknek meg kell halnia – tette hozzá Maxim. – Jelenleg valahol Irakban tartózkodnak, de az amerikai jelenlét miatt mi nem férhetünk hozzájuk.

– Ááá, igen, Amerika. Ne aggódjon…

– Nem szokásom.

– …ellenálló testvéreink megtalálják őket. Ha vannak velük amerikaiak, ha nincsenek.

– A vérdíj a szokásos és minden anyagi segítséget megkapnak, amire szükségük lehet a kiadásaik fedezéséhez. Siker esetén némi bónuszt is juttathatunk.

Az árnyalak közelebb lépett.

– Alkatrészek? – kérdezte és most először tűnt izgatottnak a hangja.

– Vegyi anyagok vagy más egyéb, de csak tökéletes végrehajtáskor.

– Nem fog csalódni, Maxim, önfeláldozó mártírokból mindig túlkínálatunk van – hallatszott a lelkes, de cinikus felelet.

– Mondja maga innen, a Nyugat kényelmes biztonságából. De kérdezze meg az otthon maradt testvéreit.

Csend volt a válasz.

– A pénz holnap reggel a számláikon lesz – zárta le a tárgyalást Maxim és megfordult, majd magabiztos léptekkel elsétált.

A sötétből egy jól fésült, ápolt szakállú, drága, szabott öltönyt viselő arab férfi lépett elő. Vele szemben, az utca túloldalán három, hasonló kinézetű társa vált ki a sötétségből – mindannyian géppisztolyt tartottak a kezükben.

– Mindig öröm Önnel üzletelni, Maxim! – szólt üzletfele után az öltönyös tárgyaló.

Maxim már majdnem az autójánál járt, mégis meghallotta a férfi szavait. Féloldalt fordította a fejét.

– „Akik ugyanazt az üzletet művelik: ellenségek.” – válaszolta tökéletes fárszi nyelven.

(folyt.)