Az Oceanic Air gépe tízezer méteren hasította a levegőt valahol Kelet-Európa felett.

A turistaosztályon Al Wyman közvetlenül az ablak mellett ült és a habszerű, fehér felhőket nézte. Mellette Charlie aludt félrebukott fejjel, zenét „hallgatva”. Al visszafordult a jegyzeteihez. A régi, szakadozott mappa papírjai és frissen kinyomtatott e-mailek feküdtek előtte a kis asztalon. Wyman tollal a kezében ismét teljesen elmerült a munkában, amikor egy vörös hajú, fiatal utaskísérő lépett mellé.

– Egy frissítőt esetleg? – kérdezte bájos mosollyal.

A tudós fel sem nézett a papírok közül.

– Nem, köszönöm, most éppen kutatok.

A lány arcán nem halványult el a mosoly, szokásos rutinjával továbblépett a sorok közt és végigkérdezte a többi utast is.

A történész magában mormolva olvasgatta a jegyzeteket, ide-oda lapozgatva csörgött a lapokkal, megjegyzéseket írt az e-mailek mellé. Charlie meg sem rezzent a motoszkálásra – már a felszálláskor elhatározta, hogy a kutatás ezen részét a tudósra hagyja –, de a szomszéd ülésen pihengető német nyugdíjas férfi már egyre szigorúbb tekintettel méregette a zajongó történészt. Aztán végül csend lett. Wyman egy görög templomokat ábrázoló, nyomtatott papírköteget tartott a kezében. Elmosolyodott.

Az utaskísérő lány végzett a rendelések felvételével és éppen visszafelé sétált. A tudós megfogta a kezét.

– Egy jó nagy adag whiskyt kérek, drága – mondta szélesen mosolyogva. – De skótot ám!

– Csak kis üvegeink vannak, uram – válaszolt az utaskísérő még szélesebben mosolyogva.

– Akkor egy kartonnal, lesz szíves!

A lány lankadatlan mosollyal bólintott és tovább ment.

Wyman elégedetten dőlt hátra. Előtte, a papírhalom tetején egy sziklás tengerparton álló napsütötte kis görög templom fotója hevert.

 

A csillagok nagy része még fenn ragyogott az égen, ami ugyan sötét volt, de a horizont felett látható keskeny vörös sáv már előre jelezte, hogy nemsokára felkel a nap. Ahogy a percek múltak egyre világosabbá vált az ég alja és bár a sziklás-fás, képeslapra való tájat keresztülszelő völgy és az abban futó autóút még teljes sötétben maradt, az erősödő fény máris érdekes árnyékokat rajzolt a környező hegyoldalakra.

Egy bérelt Toyota Verso haladt az aszfaltúton. Fényszóróit még bekapcsolva hagyta sofőrje, ahogy a hajnali csendben a völgy árnyékában száguldott célja felé. Egyetlen másik jármű sem haladt el az autó mellett, senki sem akarta megelőzni vagy követni, így Charlie teljes nyugalomban vezethetett, szinte csak az aszfaltcsíkot kettéosztó szaggatott vonal monoton vibrálását figyelve. Mellette Wyman az ölében kiterített, kinyomtatott papírokat bújta az utastéri lámpa fényénél.

– Közeledünk már? – törte meg végül a csendet Charlie.

Wyman felnézett és a papírhalom közepéből egy Görögország térképet húzott elő. Pár pillanatig tanulmányozta.

– Nemsokára ott vagyunk. Ki kell érnünk a tengerpartra és…

Nem fejezte be. Elhagyták a mély völgyet és az út a sziklás part mentén folytatódott. Valóban kiértek a tengerpartra és a tudós szava elakadt: ameddig a szem ellátott a derengő vörös fény csodálatos színűvé festette a vizet, a soron következő útkanyarulat után pedig egy klasszikus építészetű, kék-fehér színű görög falucska első házait világította meg. Mindketten ámulva nézték a csodálatos látványt!

– …a falu túlsó végén célhoz is értünk – fejezte be a mondatot Wyman.

Az autó a kanyargós úton beérkezett a parányi faluba, ami a korai órában csaknem teljesen kihaltnak tűnt. Ahogy végighaladtak a főutcán – egyben ez lehetett a település egyetlen utcája is – egyedül egy idős bácsit láttak a kerítése mellé tákolt padon üldögélni. Elhúztak a kíváncsian figyelő öreg előtt és pár száz méter után már ki is értek a településről.

Az út egyenesen haladt tovább a part mellett, Charlie azonban lassított és lekanyarodott jobbra. Aprócska félszigetre értek, aminek a végében egy kicsi görög katolikus templom állt, éppen az, aminek a felfedezését történész a repülőn szolid körülmények között két apró üvegnyi whisky legurításával meg is ünnepelt.

Charlie fékezett és az autó megállt a poros, kavicsos talajon.

Egyetlen lélek sem tűnt fel a közelben, a templomocska melletti parkoló és vele együtt az egész környék néptelen volt. A por lassan elült körülöttük és ekkor Charlie szemügyre vehette a templomot. Keleten egyre erősödött a napfény, a napkorong azonban még nem tűnt fel az égen, de így is látható volt, hogy a templom ajtaját valamilyen furcsa bizalomtól vagy a hittől vezérelve nyitva hagyták.

– Úgy tűnik – mondta Wyman némi szertartásossággal – most kezdődik igazából a kaland.

Charlie összedörzsölte a tenyereit.

– Akkor lépjünk is a tettek mezejére!

Kiszállt és mire a csomagtartóból kihalászta a hátizsákját, már a tudós is mellette állt és a kezében tartott képpel vetette össze a valódi, előtte álló templomot. Helyeselve bólogatott. Meglobogtatta Charlie előtt a már az autóban is vizsgálgatott e-mail halmot.

– George elektronikus levele alapján ebben a templomban találhatott valami fontosat.

– Mit írt róla? – kérdezte Charlie. – Eddig egy szót sem szólt Hammond e-mailjeiről.

A tudós vállat vont.

– Semmi különös. Hármat küldött az elmúlt évben, de csak a legutolsó foglalkozik az atlantiszi karddal – Wyman felmutatta Charlie-nak a kétoldalas e-mailt. – Átolvastam mindet, de csak ennek a fele az, amiben leírja, hogy Görögországba tart, mert fontos nyomot talált a fegyverhez. Megemlíti a templomot, de semmi többet. Az e-mail másik felében egy balkáni kutatást említ, de nem hiszem, hogy az kapcsolatban lenne a mi ügyünkkel.

– Mikor jött az e-mail?

– Ööö… nagyjából három hete…

– Azóta nem ellenőrizte le a levelezését? – hüledezett Charlie.

– De igen. Hetente átfutottam, de George e-mailjeit nem mindig nyitottam meg.

Charlie mérgesen ingatta a fejét.

– Hagyjuk, a lényeg, hogy itt vagyunk.

– Régi épület, ami egyszerre egyfajta műemlék, turista látványosság és a helyi ortodox hitélet központja is – folytatta Wyman gyorsan. – Hozzátenném, Charlie, hogy van egy dátumunk is, amiről George szintén írt az e-mailben. Ez némi támpontot nyújthat a kutatáshoz: november 14. Évszámot viszont nem adott mellé.

– November 17? – kérdezett vissza Charlie, mivel nem tudta végigolvasni.

– Nem. November 14.

– Ja, úgy értettem. Mert az pont egy kincsvadász ismerősöm születésnapja.

– Melyik?

– Mi melyik? Melyik ismerősöm születésnapja?

– Nem. Melyik dátum? November 17 vagy november 14?

– Nem.

– Melyik nem? November 14?

– Nem. November 17.

– Nem november 17?

– De, november 17. Mármint a szülinapja.

– Aha.

– Enyhén kardmániás a lány.

– Jó tudni… A lány?

– Menjünk.

Szélesre tárták a nehéz ajtót és beléptek.

Minden csendes volt a félhomályba burkolózó, üres templomban. Az ablakokon betűzött a hajnali fény, így Charlie és Wyman árnyéka szürreális alakként nyúlt el a padsorok között. Valaki már járhatott előttük bent, mert a fal mellett néhány gyertya égett. Fényük ugyan enyhített a félhomályon, ám reszkető lángjaik még inkább sejtelmes hangulatot kölcsönöztek a templombelsőnek.

Ahogy befelé sétáltak, Charlie előtt ikonok, freskók tűntek fel a falakon. Az egész helyet átjárta a több évszázaddal ezelőtti középkori építészet hangulata és vallásossága.

– Valahol találnunk kell egy novembert tartalmazó feliratot vagy valami hasonlót ­– kavarta fel a hajnali hangulatot Wyman suttogó hangja.

– Akkor nézzük végig a falakat!

Szétváltak és a félhomályban a falak mentén sétáltak körbe, mialatt kimeresztett szemekkel vizsgáltak végig mindent.

Charlie elhaladt egy régi, kopott freskó előtt, amin mintha a tomboló tengert festették meg. A zöldeskék, tajtékos hullámok közt emberek küzdöttek a túlélésért, páran már fuldokoltak, néhányan egy süllyedő csónak felé próbáltak úszni. Charlie végignézett a képen, aztán tovább lépett. Az átellenes oldalon Wyman teljesen elmerült a templom építészeti stílusának vizsgálatában. A mennyezet, az ablakok kialakítását elemezte és ahogy éppen fordult volna Charlie felé, hogy elragadtatással beszéljen a falak ornamentikájáról, majdnem lelökött egy kisebb asztalon fekvő, hatalmas, mára megkopott bőrbe kötött könyvet. Az asztal lába megnyikordult, ahogy véletlenül pár centivel odébb tolta.

Charlie felkapta a fejét. Egy pillanatra mindketten megdermedtek.  Ám semmi más, gyanús zajt nem hallottak. Senki sem lépett be a templomba.

Wyman intett Charlie-nak, aki odasietett hozzá.

– A vendégkönyv – mondta a történész halkan. – Lehet, hogy írt bele valamit George.

– Szóval november 17 – mondta Charlie.

– 14 – javította ki a tudós.

A legutolsó dátumtól kiindulva visszafelé kezdett el lapozni a könyvben, de a pár perces kutakodás alatt semmi különöset nem talált. Főleg görög, de angol, francia, német és különböző szláv nyelvű bejegyzések is szerepeltek a könyvben. Köszönetnyilvánítások, elragadtatott dicséretek, hasonlók, számukra mindegyik semmitmondó.

– Nem tudja, pontosan mikor járt itt Hammond? – kérdezte Charlie. – Vagy járhatott itt évekkel korábban is?

– Azt nem írta meg. De ezek szerint nem az elmúlt pár hónapban.

– Az tuti. Próbálja még pár évvel korábban! Hátha. Lehet, hogy a dátum nem kötődik az utazásához.

Wyman folytatta a keresést.

Ekkor kintről zajt hallottak, nyílt az ajtó és egy görög pap lépett be a templomba. Azonnal észrevette a könyv körül álló két idegent, akik ijedten néztek vissza rá. Legfőképp a fiatalabb. A pap elmosolyodott és intett nekik, miközben a padsorok között előre sétált. Errefelé nem voltak ritkák a kora hajnalban betévedő kíváncsi turisták.

– Kalimera! – mondta a pap még mindig mosolyogva.

– Jó… jó reggelt – ismételte meg a köszöntést Charlie és Wyman nagyon rossz görög kiejtéssel.

Ahogy a barátságos pap eltűnt, Wyman villámgyorsan folytatni kezdte a lapozást.

– Tavaly nincs… tavalyelőtt sincs… azelőtt sem – mormogta magában, miközben fel sem tűnt neki, hogy odakintről újabb lépések zaja szűrődött be a templomba.

Charlie tétován állt mellette és a sebesen pörgő lapokat figyelte, próbált bármilyen használható infót kiszedni a szövegekből. Ismét nyílt az ajtó és négy idős néni lépett be a templomba halkan beszélgetve.

Charlie nem bírta tovább, gyorsan beült a legszélső padsorba.

– Kalimera! – köszöntek a nénik görögül.

Wyman csak egy pillanatra nézett fel és mosolyogva visszaköszönt:

– Kalimera! – mondta már egy kicsivel jobb kiejtéssel, majd fontoskodó arccal tovább lapozott.

Charlie a padban ült, lehajtott fejjel, mintha imádkozna.

– Hogyan kell itt viselkedni? – hangját szinte teljesen elnyomta a könyv lapjainak surrogása.

– Engem kérdez? – nézett rá a tudós. – Ateista vagyok.

– Én meg valamilyen evangéliumi protestáns valami. Papíron.

Charlie pár nappal ezelőtti vagányságának a maradékát is elhagyta valahol a lövöldözés, az utazás, a bizonytalan helyzet, a teljesen ismeretlen környezet kavalkádjában. Feltűnt neki, hogy az egyik néni az első padsorból hátra-hátra fordulva folyamatosan őket figyeli. A helyzetet mentendő, gyorsan keresztet vetett – persze katolikus módon!

– Fiatalember, átutazóban vannak? – kérdezte ekkor a néni kedvesen, de persze görögül.

Charlie tanácstalanul nézett rá. Mit mondhatott a mama?

– Ööö… külföldről jöttünk, ha ez volt a kérdés – próbálkozott angolul és felemelte a hátizsákját. – Ööö… turis… turistadios vagyunk – mondta és szélesen elmosolyodott.

A néni visszamosolygott, bólintott, majd összedugta a fejét barátnőivel és halkan beszélgetni kezdtek. Vajon miről? – kérdezte magában Charlie aggódva.

– Hat évre visszalapoztam és semmi – súgta Wyman Charlie-nak. – George annál korábban nem járhatott itt. Akkor még együtt dolgoztunk, tudnom kellett volna róla, ha erre járt.

– Akkor tuti nem Hammondhoz kapcsolódik a dátum. Lehet, hogy nem november 14-én járt itt és hagyott üzenetet, hanem egy november 14-i bejegyzésben talált valamit – próbálkozott Charlie.

– Jó, de melyik évben? Ez a könyv ránézésre van vagy kétszáz éves. Nyálazzam át az egészet?

– Az csak kétszáz november 14-e – vont vállat Charlie, de tanácstalanul nézett Wymanre.

A történész újra lapozni kezdett. Lapozott, lapozott, lapozott, de egyik bejegyzésnél sem állt meg. Végül hangos csattanással összezárta a könyvet. A nénik csodálkozva sugdolózni kezdtek.

– Mi a francot csinál? – Charlie hangja rémült volt.

Meglepetésére Wyman megemelte a könyvet, kezét végigfuttatta a gerincén, majd szemből kezdte el figyelni az összecsukott lapokat. Közelebb hajolt, az orra már szinte a vendégkönyvet érte, majd egy pontra tette az ujját és ahol a használattól a legsötétebb volt a papír széle, kinyitotta.

Nézegette az oldalt, majd lapozott egyet.

Aztán még egyet.

Végül elmosolyodott.

– Jöjjön, nézze meg! – bólintott Charlie felé.

Egy, a többinél sokkal díszesebb, rajzokkal, díszítéssel, szép kalligráfiájú szöveggel megírt oldalt mutatott neki. A templom alaprajzával a háttérben az egész lap úgy nézett ki, mintha egy különleges oklevél lett volna.

– Látom, 1926. november 14 – olvasta Charlie a dátumot, miközben közelebb hajolt. – De én… nem olvasok… franciául. Ha jól látom…

– Én igen. Szóval. Két, hosszabb ideje együttműködő kulturális-történelmi alapítvány, egy görög-francia és egy osztrák-magyar – kezdte fordítani Wyman – megköszöni egy bizonyos Gróf Magyarffy Ágoston áldozatos munkáját és nem csekély anyagi támogatását, amivel hozzájárult ahhoz, hogy a műemléktemplom megmaradhasson az eljövendő generációk számára.

– Ismerős a név? – kérdezte Charlie.

– Hirtelen nem tudom hová tenni.           ..

Charlie lekapta a hátizsákját a válláról, elővette belőle az iPadjét és a keresőbe bepötyögte a Gróf Magyarffy Ágoston nevet.

– Satöbbi, satöbbi – folytatta közben Wyman –, udvarias szófordulatok, aztán Magyarffy bejegyzése.

A táblagép képernyőjén pár másodperc múlva megjelentek a gróffal kapcsolatos adatok. Wyman a Magyarffy által írt szöveget tanulmányozta: kihajtotta a lapot és mindkét oldalát megvizsgálta.

Egyiküknek sem tűnt fel, hogy most már mindegyik néni enyhe rosszallással őket, a sarokban matató idegeneket nézte. De nem sokat számított, Charlie-ék nyomon voltak és ez minden másról elvonta a figyelmüket.

– A lényeg röviden – kezdte Charlie olvasni a neten talált adatokat. – Magyarffy a huszadik század elejének egyik legismertebb monarchiabeli kutató-kalandora. Bejárta Ázsiát és a Közel-Keletet, a harmincas években egy expedíció során veszett nyoma valahol a mai Irak és Irán területén.

– Aha, így már rémlik – vágott közbe Wyman. – Félig-meddig ő is keresztény-bibliai vonalon kutatott.

– Igen, ezt is megemlítik a neten. És még valami: jelenleg egy leszármazottja élhet még Magyarországon. Ennyi.

– Szóval, Magyarffy adományaiból újították fel a templomot – látszott, Wyman agya sebesen jár.

Csak be nem aludjon megint – sóhajtott Charlie csak úgy magában.

– Tehát… vajon okozhatott-e neki gondot, hogy egy tárgyat vagy valamilyen útmutatást, útleírást, egy térképet elrejtsen valahol az épületben?

– Vagy alatta vagy felette vagy bárhol. Szóval melyik falat robbantsuk be?

A táblagép visszakerült a zsákba és most már ketten görnyedtek vendégkönyv felett, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre és valahogy olvasni tudjanak a díszes sorok között.

Mert most már sejtették, hogy a színes oldal rejtette a megoldást Magyarffy és Atlantisz titkára! Más kézzelfogható támpontjuk nem lévén legalábbis ebben reménykedtek.

A tömeg egyre nőtt, emberek szállingóztak befelé a templomba, közeledett a reggeli istentisztelet ideje. És egyre nőtt a nénike kíváncsisága is! Míg társai ölükben szorongatott könyveikkel már az Úrral való lelki találkozóra készültek, ő hátranézegetve szemmel tartotta a két gyanús fickót, akik szinte a könyvre hajolva biztosan rettentő gonoszságot forgattak a fejükben.           

Charlie már kezdett mérges lenni.

– Nem találok semmit.

Ekkor a tudós szeme megakadt valamin. Apró volt, tényleg alig észrevehető. Fejjel lefelé nézve, a lap alján lévő sűrű mintázat között fedezte fel: egy nagyon kis betűkkel írt szöveg, amit írója – valószínűleg Magyarffy – a díszes mintázatba bújtatott, szőtt bele.

– Van itt valami, Charlie…

És valóban: több mondatnyi, nehezen kivehető, szinte kiolvashatatlan szöveget vetettek a papírra.

– Nem tudom elolvasni… alig látható itt a félhomályban – mérgelődött Wyman.

Charlie körbenézett. Most éppen senki sem figyelte őket, a nénit is lekötötte az egyik barátnője.

– Köhögjön! – szólt Charlie.

– Micsoda? – értetlenkedett a történész.

– Csak csinálja! Köhögjön!

Wyman csak nézett, nem mozdult, mire Charlie „na mi lesz már?” – tekintettel felhúzta a szemöldökét. A tudós kipréselt egy erőtlen, vérszegény köhintést.

– Gyenge! Hangosabban!

Wyman megpróbált több erőt belevinni.

– Fika. Még hangosabban! – sziszegte Charlie, majd tenyérrel keményen hátba verte a tudóst. Az fuldokolva a könyvre dőlt, ekkor Charlie teljes takarásban, egyetlen villámgyors mozdulattal kitépte a lapot – de nem végzett tökéletes károkozást: a felső sarkából egy kis darab benne maradt a könyvben.

Wyman elkerekedő szemmel, meglepetten hátrahőkölt.

– De hiszen… ez egy felbecsülhetetlen… – fuldokolta.

– Szakmai ártalom – zárta rövidre a még el sem kezdett vitát Charlie.

Egyre nőtt a tömeg. Emberek sétáltak egymást kerülgetve vagy araszoltak mások lábát taposva, fenékkel tolatva, a szűkre szabott padok között ülőhelyet keresve. A néni visszafordult, hogy ismét megfigyelje a két gyanús férfit – most már biztos volt abban, hogy nem egyszerű turistákkal van dolga. Fel kellett állnia, hogy a tolongó hívők közt jól láthassa az idegeneket. Ekkor a lámpák hirtelen felkapcsolódtak, fényükkel elűzték a falak közé szorult félhomályt. Végre mindenki ellépett a néni elől, így ő meglepetten pillanthatta meg a sarokban egymagában árválkodó, otthagyott vendégkönyvet – a gyanús idegenek eltűntek! A néni nem teketóriázott: az odabenn nyüzsgőket kerülgetve elindult kifelé.

Az utolsóként érkezők gyors léptekkel siettek befelé az istentiszteletre, amikor Charlie és Wyman mellettük elsurranva kisiettek az ajtón. Az erősödő napfény átszűrődött a környező sziklák között, reggeli fénybe vonta a templomot és a tengert,  elvakította a parkolóban megállókat. Charlie átnyújtotta a kitépett lapot a még mindig hüledező tudósnak.

– Tessék. Kellett, megszereztük. Nézze át gyorsan!

Wyman felemelte a lapot, forgatta, amíg meg nem találta azt a részét, amit még a templomban kiszúrt. Ahogy a szeme elé emelte a papírt, a napfényben betűk, szavak kezdtek elválni a kusza díszítéstől.

– Francia. Ez is – mormogta. – „Ha tudni akarod, mire lelhetsz Héraklész oszlopain túl… ha szeretnéd felfedni az eltűnt királyság titkát… és leleplezni erősségét… kerülj keletre Nicefornál… és a csúcson megleled a titok nyitját. A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.”

– Könnyebb fejtörőt nem találhatott ki ez a Magyarffy? Nicefornál, vagy hol? Az meg hol van? Remélem, Görögországban.

Charlie tehetetlenül forgolódott, mintha a helyes útirányt keresné ehhez a Nicefor nevezetű településhez vagy mihez.

Wyman leengedte a papírt. Nicefor? Nicefor? – pörögtek a gondolatai, de nem volt szüksége további agymunkára. Éppen vele szemben, közvetlenül a templom fala mellett rossz állapotú, töredezett, repedezett férfiszobor állt. A talapzatán világosan olvasható volt a belevésett görög nyelvű felirat: „Szent Nicefor vértanú”. A vértanút ugyan nem tudta elolvasni, de a Szent Niceforral még elboldogult. Meg van a következő nyom!

A néni átevickélt a tömegen és végre kiért a szabadba. Rákészült, hogy jól leteremti a két gyanús idegent, ám mire megállt a templom előtt, már senkit sem látott odakint. A parkoló teljesen üres volt!

Ha azonban kicsit kijjebb lép a bejárattól és elnéz jobbra, Szent Nicefor vértanú szobra felé, még láthatta volna a fiatalabb férfit, ahogy egy kis lejtőn lesétál a templomfal mellett.

Charlie maga mögött hagyta a szobrot és a falba kapaszkodva ereszkedett lefelé. Wyman az előbb még ott állt mellette, de mire kimérgelődte magát, a tudós egy pillanat alatt eltűnt. Mivel az autó felé nem mehetett, csak a templom körül kellett kolbászolnia! – gondolta. De sehol sem látta!

– Jöjjön! – hallotta valahonnan a történész hangját – Itt fenn!

Felnézett és a fal mellé ültetett öreg olajfa levelei között meglátta a felfelé kapaszkodó Wymant.

– Mióta lett a nyugdíjas könyvmolyból kaszkadőr?

Wyman oda sem figyelt a megjegyzésre. Charlie egy darabig figyelte, majd ő is mászni kezdett. Ügyetlenül követte a történészt, aki már jó magasan járt, aztán egyetlen ügyes ugrással a templom lapos tetején landolt. Charlie elérte a fa koronáját és már csak át kellett volna lendülnie, amikor leblokkolt, gyerekkora óta kínzó tériszonya maga alá gyűrte. Wyman neki háttal a tető közepén állt és nyomokat keresett.

– Segítene? – kérte Charlie, de Wyman meg sem hallotta. – Kösz.

Charlie nagy levegőt vett, majd elrugaszkodott. De a tetőre érkezéskor megcsúszott és kis híján lezuhant a négy-öt méteres magasságból. Visszanyerte az egyensúlyát, de érezte, ahogy a bal oldalán, a dereka felett valami apró kis izom meghúzódik. Más sem hiányzott még, mint hogy összeszedjen valami hülye sérülést a kutatás közben! Elindult Wyman felé, de váratlanul egy lyukba lépett és majdnem elesett. Kis híján jobb bokája bánta az újabb béna akciót, de szerencséjére nem bicsaklott ki annyira az ízület, hogy sántikálva kelljen továbblépkednie.

– Mintha félne a magasságtól – nézett rá Wyman. – Rendben van?

– Kérdezze a bokámat – mondta mérgesen Charlie és hol az oldalát, hol a bokáját masszírozta.

A nap közben már vakítóan tűzött át a sziklák között és gyönyörű fénybe vonta a tájat. Charlie megállt a társa mellett és mindketten elámulva nézték a napfelkeltét. Majd Wyman letette a tetőre a kitépett lapot és elé térdelt. Pár másodpercig előre hajolva vizsgálgatta, aztán rámutatott a papírlap újabb sarkára, a kusza minták egy pontjára:

– Itt is van még valami írás: „A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset!” 

– Ez meg mit jelent? Egy ledőlt kereszt fekszik valahol a közelben? Vagy itt ásták el?

– Vagy a vízben rejtették el – mutatott Wyman az öbölre.

Charlie megint kihámozta a hátizsákjából az iPadet, majd bekapcsolta. Az interneten keresztül hívott egy másik készüléket. Pár másodperccel később egy kivörösödött férfifej jelent meg a monitoron: a haja zilált, izzadtság folyt lefelé a homlokán és az arcán, láthatóan alig kapott levegőt. A háttérből többen kiabáltak neki, mire megfordult és egy kosárlabdát dobott feléjük.

– Mizu’ Charlie, merre jársz? – kérdezte Bob, mire társai folytatták a megkezdett kosármeccset.

– Bob, nem hiszed el, Görögországban vagyok és…

– Hé, mi a szitu? – zihálta a kis ember. – Csak nem azzal a dögös szöszivel az aukcióról?    

Charlie Wymanre nézett.

– Nem éppen. Mondom, Görögországban vagyok és kellene egy kis segítség. Éppen egy templom tetején ücsörgök és…

– MICSODA? – kiáltotta Bob és röhögni kezdett. – Muti!

– Ne már… – kezdte Charlie.

– Gyerünk! Nyomasd! – fuldokolta Bob.

Charlie kelletlenül körbefordította a táblagépet, mire Bob a saját gépén elmerülten figyelte a templom, a tenger és a környező táj képét.

– És tényleg nem kamuztál! Ki az a fickó veled?

Charlie Wymanre nézett. Wyman intett Bobnak.

– Al Wyman. Most együtt dolgozunk.

– Wyman? Apám, az az Al Wyman, akinek régebben esélye volt arra, hogy Bözsi néni lovaggá üsse?

Wyman bólintott, Charlie pedig meglepetten nézett rá. Nem is gondolta volna…

– Sir… – bólintott Bob.

– Majdnem – válaszolta a tudós.

– Szóval, Bob, van egy rejtvényünk – folytatta Charlie gyorsan, mielőtt még barátja valami hülyeséggel elterelhette volna a szót –, van egy templomunk és szeretném, ha lenne hozzá egy megoldásunk is.

–  A rejtvény pedig… – hagyta szabadon a befejezést Bob.

– „ A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.” – Charlie túl régóta ismerte már Bobot, hogy többet áruljon el neki; a barátja volt, de tudta, hogy az apró ember minden érdekességre lecsap és a végén még képes és elhalássza előle a kincset.

De miféle kincset is?

– Mutasd még egyszer a tetőt!

Charlie megint körbefordította az iPadet.

– Szóval egy lapos tető, középen kupola és egy nagyobb kőkereszt a homlokzaton – kezdte Bob és visszarúgta a lábához pattogó kosárlabdát. – Hmm, hmm… Charlie…

– Mi az?

– Mássz fel a keresztre!

– Mi? – lepődött meg Charlie. – Azt ugyan soha! Vagy tíz méterre van a talajtól!

– Ha a templom mellé kell a megoldás is, akkor már rajta is csüngsz.

Charlie sóhajtva odaadta a tabletet Wymannek és kisétált a tető szélére.

Bob minden hülyeségre rá tudta venni. És igazából nem is nagyon kellett Charlie lelkére beszélnie, hogy megtegye ezeket. Barátok voltak már a középiskola óta, egyetemre is egy évfolyamra jártak, és amíg Bob sikeresen lediplomázott történelem szakon, majd később az ókorra specializálódott, Charlie egyszerűen végigbulizta, végigbukdácsolta a tanéveket és a legvége előtt két hónappal otthagyta a sulit, hogy belekezdjen apró barátja szemében mindvégig kétes értékűnek tekintett műkincskereskedő vállalkozásába.

– Sir, tudta, hogy anno gyermekkorunkban Charlie-val sokszor játszottunk pókemberest? – csevegett Bob a tudóssal, míg Charlie remegve húzta fel magát a keresztre. – Azon versenyeztünk, hogy ki mászik fel előbb egy építkezés állványzatára. Aztán Charlie egyszer egy sóderhalmon landolt – Charlie közben már rettegve ült a kereszten és a kőből készült keresztfán lógatta a lábát. – De összerakták!

Charlie szédelegve nézett le: az istentisztelet épp véget ért, a hívők tömege megindult kifelé.

– Fent vagyok! – Charlie hangja remegett. – Gyorsan, mert kezd meleg lenni a helyzet.

Bob megint visszarúgta a hozzágurult labdát. Kosaras haverjai egyre türelmetlenebbek lettek.

– Nézz szét! Ha nem kamu a szöveg, akkor valahol a tetőn vízszintesen elrejtve egy keresztformának kell lennie.

Charlie meresztette a szemét, de sehol nem látott egyetlen keresztformát sem. Közben a hívők egyre nagyobb zajjal özönlöttek kifelé.

– Keress repedéseket, habarcsnyomokat vagy hasonlókat! – mondta Bob. – Olyat, ami valamilyen későbbi munkára, betoldásra vagy más bütykölésre utalhat.

Charlie szinte magához ölelte a templom keresztjét, ahogy a szemét erőltette. Táblagéppel a kezében Wyman is a tetőt figyelte és mivel a tabletet a templom teteje felé fordította, Bob ezer mérföldekre nyugatra, New Yorkból csatlakozni tudott hozzájuk.

A tudós lába mellett Charlie észrevett valamit…

– Al, magától kicsit balra. Úgy tűnik, van ott valami.

Wyman leguggolt, mert észrevett néhány vastagabb, párhuzamos repedést. Végighúzta rajtuk az ujjait, mintegy kitapintva a kacskaringós vonalakat. Aztán felállt és erőteljesen megtaposta a tetőt: a repedések kiszélesedtek és tovább szaladtak.

Charlie megkönnyebbülten ugrott le a keresztről.

– Kösz, Bob, megint lógok neked – mondta.

– Hosszú már az a lista, fiúka.

Wyman letette a földre az iPadet, hogy könnyebben taposhassa a tetőt. Charlie melléállt, hogy segítsen neki.

– Majd szólj vissza, ha meg van – hallatszott Bob hangja. Charlie feléje fordult és még mondani akart valamit, de barátja már háttal állva a kosarasokat nézte. – Jöhet a passz, Mike! – kiáltotta és egy kosárlabda repült el kinyújtott kezei mellett, telibe kapva a laptopját. A kép szétesett, a képernyő megrepedt, de Charlie az utolsó pillanatban még láthatta Bob kiabáló arcát fejjel lefelé, mielőtt a gépe a földet ért volna. Aztán a képernyő elsötétült.

Charlie nevetve fordult vissza Wymanhez, majd ő is taposni kezdte a hófehérre meszelt tetőt. Jól haladtak, a repedések egyre terebélyesedtek, a keresztforma kezdett kirajzolódni.

– És maga mióta lóg templomkereszten műkincsek után kutatva? – kérdezte társalkodó hangnemben a történész.

– Még új vagyok ebben. Eddig csak a nyakkendős részét csináltam. Adtam-vettem ezt-azt. Az apám volt az igazi nagy műkincskutató.

– Visszavonult?

– Ő biztosan így mondaná – lihegte Charlie. – Soha nem tért vissza az utolsó dél-amerikai útjáról.

– És a kardmániás lány? Ő ki? Gondolom, nem említette volna meg, ha nem…

– Nem, nem említettem volna meg. És nem is akarom.

A nagy taposgatásnak meglett az eredménye: a repedés körbeért és egy nagyjából méteres, hosszú szárú, ötablakos, osztott görög keresztforma vonalai rajzolódtak ki előttük. Nyögve nekigyürkőztek.

– És maga? Maga mióta játszik Pókembert? – érdeklődött most Charlie, némileg tompítva az előző gorombaságát.

Az ujjaikat felsértették a durva felületen, de a súlyos kereszt lassan kiemelkedett a tető vonalából.

– Az elmúlt pár évben csak könyvespolcokon tornásztam. Néhány elméletnek néztem utána. Emeljük! – sikerült teljesen függőlegesbe állítaniuk a keresztet és mire Charlie megkérdezte volna, hogyan tovább, Wyman a fejével a tető peremén lévő lyuk felé biccentett. – Szerintem az a bokaigazító lyuk, az nem csak a maga kedvéért került oda.

Vonszolni kezdték a kőkeresztet a tető széle felé. Charlie-nak csak ekkor tűnt fel, hogy a súlyos tárgy talpa nem szabályos négyszög, hanem egy szabálytalan ötszöget formáz.  

– Előtte sokat kutattam terepen is, de mára maradt a könyvtárszag. A betegség elriasztott a nagy kalandoktól. Hogyan mutatna a tudományos lapokban a tudós, aki izgalmában beleájul egy középkori sírba?

Elérték a mélyedést, aminek – most, hogy közelebbről is megvizsgálták – szintén szabálytalan ötszög formája volt. Addig forgatták, míg sikerült a talpat pontosan beleilleszteniük. A kereszt stabilan a helyére került, de nem állt párhuzamosan a tetővel: átlósan kifelé, a templom melletti kis öbölre nézett. Charlie csak ekkor vette észre, hogy a két szár találkozásánál, középen egy négyzet alakú repedés fut körbe. Öklével óvatosan megütötte a négyzet közepét, mire az továbbrepedt és jó maréknyi gipsz hullott ki belőle, egyfajta ablakot nyitva az anyagban.

Charlie lehajolt és átnézett a középen keletkezett négyzet alakú lyukon.

– „Kétezer évvel ezelőtt. Én itt voltam” ­– mondta, de ahogy felnézett, a történész értetlen tekintetét látta. – Patton. Nem látta George C. Scottot a filmben? „Tudják, egy kicsit talán még sajnálom is azokat a szerencsétleneket, akikkel harcolni fogunk, esküszöm maguknak” – folytatta a színész mély, erőteljes hangját utánozva. – „Hisz nem csak egyszerűen végzünk velük… hanem ki fogjuk taposni a belüket!”

Wyman vállat vont.

– „Az ő vérük folyjon” – próbálkozott Charlie még egyszer. – „ők legyenek szitává lőve.”

A tudós ismét vállat vont, Charlie pedig csalódottan hátralépett.

Wyman is átnézett a négyzeten. A meredek, sziklás part előtt az öböl sekély részét látta, a tiszta, csillogó víz alatt egy nagyobb szikla árnyéka sötétlett. A tudós átadta Charlie-nak a vendégkönyv kitépett lapját.

– Tegye el! Megtaláltuk. Ott kell lennie szemben – mutatott a vízre.

Charlie a zsákjába gyűrte a papírt.

– Megtaláltuk a… a mit is? – érdeklődött.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – válaszolta Wyman, majd lépett kettőt és elrugaszkodott.

Charlie tátott szájjal, döbbenten figyelte, ahogy a könyvmoly, székkoptató tudós, aki eddig maximum a konyhába ugrott ki kávéért, hogy az átdolgozott éjszaka után hajnali fél négykor ne az asztalon aludjon el, most a tető pereméről elugorva egyenesen a templom mellett hullámzó tengerbe csobbant! Wyman anélkül, hogy visszanézett volna az odafenn toporgó Charlie-ra úszni kezdett a víz alatt sötétlő sziklaszerűség felé.

– A francba, ne! – nyögte Charlie, majd magasan a feje fölé emelte a zsákját.

Kellett ez neki megint, hogy egy habókos tudóst követve templomokat másszon meg, hogy onnan a három méter mély Égei-tengerbe vesse magát? Kellett?

Felemelt zsákjával a feje felett bizonytalanul álldogált. Szerencsére – gondolta – a templom mindkettőjüket kitakarta a távozó hívők elől, így senki sem lehetett szemtanúja az esztelenségüknek.

Tiszta hülye vagyok – gondolta, majd ő is ugrott. Másodperces, rettegő zuhanás után már érezte is az arcába csapó sós vizet. Elmerült, de annyira nem, hogy a hátizsákja is átázzon. Nagy levegőt vett és ügyetlenül, egyik kezében a vízfelszín fölé tartott zsákkal úszni kezdett Wyman nyomában.

Mire ő is a nyakig, majd mellig, végül csak derékig érő vízben gyalogolt a part mentén, Wyman már javában kutatott a fenéken. A fejét is a víz alá nyomva a messziről látható sziklaszerűség körül matatott. Charlie a hátára dobta a zsákot és most már feltűnt neki, hogy a szikla valójában egy ókori, vagy kétezer éve kidőlt oszlop maradványa. Wyman szinte teljesen elmerült a vízben, ahogy a megmunkált kőtömb alatt kézzel túrta az iszapot, ami teljesen felkavarodott, így Charlie már sem a tudóst, sem az oszlopot nem láthatta.

Végül Wyman újra felbukkant és kezében egy nagyjából harminc centi magas, kőből faragott szobrot tartott: egy angyalt ábrázolt félig kinyitott szárnyakkal. Wyman elégedett mosollyal átnyújtotta Charlie-nak, aki körbeforgatva megvizsgálta a tárgyat. Az angyal kopott arcvonásait kutatta.

– Hát ez tutira nem az atlantiszi kard – mondta és a történészre nézett.

A parkolóban csak páran lézengtek és épp a szertartást vitatták meg. Már majdnem rátértek a nap hátralévő részére is, amikor feltűnt nekik a templom melletti kis ösvényen felsétáló két csuromvizes alak. Nyári öltözetükből folyt a víz, a cipőik tocsogtak, de a két átázott fickót mindez nem nagyon érdekelte. A hirtelen beállt csendben a társalgókra mosolyogtak és tovább haladtak a kocsijuk felé. A fiatalabb egy teletömött, súlyosnak tűnő hátizsákot cipelt magával.

Épphogy elhaladtak a kis csoport mellett, az útról egy autó kanyarodott be. Pár másodpercre lassított, amíg a furcsa páros átsétált előtte, majd távolabb leparkolt. Nyílt az ajtó és az anyósülésről a tagbaszakadt szőke lövöldöző, Hrotti lépett ki a reggeli melegbe. Egy ideig elgondolkozva figyelte a két csapzott figurát, úgy tűnt mintha ismerte volna valamelyiküket. Miután látta, hogy mindketten beülnek a bérelt kocsiba, becsapta az ajtót és három társa után, a templom felé indult.

Az erősödő melegben Charlie kezdett megszáradni. A slusszkulcsot kereste és remélte, hogy nem hagyta valahol a habok között, amíg Wymant követte az őrületbe. A tudós ismét a szobrot forgatta a kezében. A kulcs előkerült és Charlie indított.

– Mi ez egyébként? – kérdezte. – Valami hülye szuvenír? A kardról volt szó, mi pedig egy szoborért kínlódtunk ennyit?

 Wyman arcán nyoma sem volt a bosszúságnak.

 – Ne becsülje le ezt a szobrot! – válaszolta. – Biztosan lesz jelentősége.

 – Oké. De mi?

Wyman Charlie-ra nézett.

– Most még fogalmam sincs, de ha folytatjuk a kutatást, biztosan kiderítjük.

– Ez szépen hangzik, de merre folytatjuk a kutatást? Már ha egyáltalán van értelme.

– Hogy érti?

– Eddig a legendás atlantiszi cuccot kerestük, de aztán mégis valami teljesen másra bukkantunk. És nem tudjuk, hogy merre tudunk tovább lépni.

– Igaza van. Jelenleg két lehetőség áll előttünk. Feladjuk az atlantiszi kard keresését és én visszarepülök Londonba, maga pedig az Államokba. Csendben elleszünk. Maga kereskedik, én kutatok és nyugisan élünk, amíg meg nem halunk. Az atlantiszi kard legendáját pedig elfelejtjük.

– Az éttermi részt nehéz lesz…

– Egyikünk megtartja a szobrot, a másik pedig a szép emlékeket és ennyi. Vagy pedig…

– Vagy pedig? – kérdezte Charlie, miközben a motort túráztatta. – Eladományozzuk valamelyik múzeumnak?

Wyman felmutatta a szobrot.

– Vagy pedig nem adjuk fel a dolgot és beköszönünk Magyarffy gróf leszármazottjához.

Charlie nem szólt semmit.

– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdezte Wyman.

Az autó enyhén megcsúszó kerekekkel, porfelhőt hátrahagyva kihajtott az aszfaltútra.

(folyt.)