A reggeli csúcsforgalomban az autópálya hemzsegett a kocsiktól. Távolsági buszok és személyautók szállították fel a fővárosba a vidékről érkező dolgozókat és diákokat, nehézkesnek tűnő, de annál szemtelenebbül előző magyar és külföldi kamionok, teherautók vegyültek a többi jármű közé, és néha versenymotorok dübörögtek végig a két sáv között mindenkit mást megelőzve.

Az útmenti pihenőben még néhány török és román kamionos pihente ki az éjszakai vezetés vagy más egyéb mókák fáradalmait. Rajtuk kívül csak egy lakóautó állt a parkoló melletti kis büfénél – német nyugdíjas utasai pár szendvicsre és pohárka sörre fékezték le európai körútjukat.

Az autópálya irányából váratlanul vad dudálás, gumicsikorgás gyűrte le az állandó forgalom zaját. Nagy sebességgel egy eredetileg fehér, poros Opel vágódott be a pihenőbe és füstölgő gumikkal, keresztben állt meg a felfestett parkolóhelyeken.

Scarlett ugrott ki az autóból, őt Charlie és Al követte. Hevesen gesztikulálva, egymás szavába vágva vitatkoztak:

– Mégis, hogy a fenébe kerültél ide, pont ide, Charlie? – kiáltotta Scarlett. – Követtél vagy micsoda?

A hirtelen támadt zajra az egyik román kamion fülkéjében elhúzták a függönyt és álmos fej jelent meg az ablakban.

– Scar, várj egy kicsit, ne legyél már dühös – csitította a lányt Charlie. – El akarom magyarázni…

Az álmos fej eltűnt: a sofőr látott már elégszer olyan fiatal, parkolóban civódó párokat, akik a nagy szerelemben és egyetértésben a hosszú út felénél estek egymás torkának.

– Dühös? Miért is lennék dühös? Évek múltak el, most pedig hirtelen felbukkansz a semmiből éppen egy meló kellős közepén?

– Meló? A műkincslopásra gondolsz, amibe éppen belekezdtél?

– Mi van? – vágott vissza a lány, miközben Al nyugodtan intett a kiabálásra újra felbukkanó fáradt kamionos arcnak: minden oké, nagy a szerelem. – Csak nem az orgazda kritizál?

Charlie elvörösödött.

– Milyen orgazda, anyukám?

Al a hangoskodást megunva közéjük állt.

– Állj! Állj, állj, állj! Így nem jutunk előbbre! Fél perce sem állunk itt, ti pedig civódtok, mint a szerelmesek vagy házasok vagy…

– Vagy talán mindkettő – vágott közbe Charlie.

– Vagy… az exek – fejezte be a történész.

Scarlett Alre nézett.

– Az már régen volt, nagyon régen – mondta, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Melyik a három közül? – kérdezte Al, de Charlie nem hagyott időt a válaszra.

– Ne is nagyon köszönd, Scarlett, hogy megmentettük a seggedet!

– Köszike, megmentőm! Tudok én arra vigyázni!

– Persze, persze, láttam, hogy vigyáztál rá, amikor kifelé pucsítottál a gyökerek közül, mint Zeta-Jones a Zorróban.

– Az a Briliáns csapdában volt, okoska!

Al gyorsan kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, amíg a másik kettő valami újabb frappáns beszóláson törte a fejét.

– Talán térjünk vissza ismét a lényegre! – próbálkozott.

– RENDBEN, Alfred! – kiáltott ismét Scarlett. – Mi a fenét kerestél az ásatáson, Charles?

– Alastair, nem Alfred – szólt közbe halkan Al.

– És te? – kérdezett vissza Charlie.

Al megint közéjük állt.

– Rendben, rendben. Majd én rendet teszek az óvodában – szólt atyáskodva. – Scarlett, Charlie-val ketten éppen egy műkincs után kutatunk, ami úgy gondoljuk, hogy kapcsolatban lehet a…

– El ne mondd neki, Al! Még elhappolja előlünk!

– …kapcsolatban lehet a legendabeli Atlantisszal – folytatta a történész rendületlenül. – Az atlantiszi kardnak nevezett fegyverről van szó.

– Sosem hallottam róla – szúrta közbe a lány.

– Te nem fegyverszakértő vagy? – gúnyolódott Charlie.

– Valójában még mi sem tudjuk pontosan, hogy mibe nyúltunk bele – folytatta Al, látva, hogy csitultak az indulatok. – Sejtéseink vannak a karddal kapcsolatban, de még a sötétben tapogatózunk.

Scarlett nem mutatott túl nagy érdeklődést a téma iránt.

– Nem tudok segíteni. És Charlie, miből gondolod, hogy bármit is számon kérhetsz rajtam? – mondta és mérgesen odébb sétált.

Al Charlie-ra nézett.

– Nem tudom, mi történhetett anno Moszkvában, de most már tényleg kíváncsi vagyok rá.

– Nagy hó és hideg. Szilveszteri buli – válaszolta Charlie és elindult vissza a kocsihoz.

Al Scarlett után ment.

– Scarlett, úgy néz ki, közös ellenféllel kell szembenéznünk – mondta, ahogy beérte a lányt. – Ezek az emberek megpróbálták megölni Charlie-t New Yorkban, aztán mindkettőnket Görögországban és igazából csak sejtésünk van arról, hogy valószínűleg az atlantiszi kard vagy valami nálunk lévő információ miatt. De azt nem tudom megmondani, mi lehet az.

Scarlett lehiggadva megállt, az elszáguldó autókat nézte. Al folytatta:

– Nekem a Tisza-parti akció alapján úgy tűnik, maga sincs jó viszonyban velük. Fontos lenne minél többet megtudnunk róluk, mert ezzel nem csak az atlantiszi kardra lelnénk rá, de ami annál sokkal fontosabb az életünket – most már a magáét, Scarlett, a Charlie-ét és persze az enyémet – is megmenthetnénk.

Al Scarlett szemébe nézett. A lány állta a tekintetét, de látszott rajta, hogy vívódik, mit is mondjon a két férfinak: az ismeretlen tudósnak, akit csak fél órája látott először és az ezeréves, régi barátnak, néha ellenfélnek, akit túlságosan is jól ismert ahhoz, hogy bármi fontosat is az orrára kössön.

– Sokat nem mondhatok, mert én is dolgozom valakiknek és nem akarom feltárni a tevékenységüket – válaszolta Alnek. – Ezt meg kell értenie.

Délután volt. Egy hotel halljában ültek és arra vártak, hogy Charlie lerendezze a szobafoglalásukat. Turisták jöttek-mentek a hatalmas előtérben, a nagy, automata forgóajtón keresztül nem szűnt meg a mozgás. A hotel zsúfolásig megtelt, sőt a hozzá tartozó csúszdás élménypark is tömve volt, ahová nem csak a szállóvendégek, de a hűsölni vágyó budapestiek is betértek.

Charlie végzett a recepciónál, megfordult és két mágneskulcsot mutatott fel feléjük.

– Néha megcsinálok olyan munkákat is, amik csak a saját hasznomat szolgálják – folytatta Scarlett, miközben belelapozott a hotel prospektusába és szórakozottan nézegette az üvegkupolával borított beltéri medencék dél-amerikai indián jegyeket  idéző kialakítását és a hatalmas fejet, ami egy hajdanvolt civilizáció királyaként uralkodott a vízfelszín felett –, egy-két fegyverritkaság beszerzése, ilyesmik, hogy bővítsen a saját gyűjteményemet.

– De ez nem egészen legális. Finoman szólva – vágott közbe Al.

– Részben az, részben nem. De hát tudja, mindenkinek van valamilyen dilije – mosolygott a lány és Alnek feltűnt, hogy ilyenkor bájosan, mint egy cicának, összeszűkültek a szemei – és néha-néha mindenki bevállal rizikós dolgokat is. Biztosan maga is tudna mesélni…

Al elgondolkozva hümmögött.

– Nos, lenne egy pár izgalmas sztorim… – hazudta.

– Szóval, ezt a mostani munkát nem saját magam miatt, hanem meggyőződésből vállaltam el.

– Hát a meggyőződés pedig tényleg rizikós dolog.

Mielőtt Al bővebben kifejthette volna, mire is gondolt, Charlie érkezett vissza hozzájuk.

– Három ember, két szoba – mondta, de még ha neki is címezte, Scarlett mintha meg sem hallotta volna:

– Ez a banda vagy szervezet, amivel most mindannyian szembekerültünk, ősi, ókori, esetleg kőkori, történelem előtti tárgyakra specializálódott. A középkor és az azt követő időszak nem nagyon érdekli őket – magyarázta Scarlett a történésznek.

– Egy műkincstolvaj, orgazda hálózat? – kérdezte Al.

– Találkoztam már ilyen bandákkal – szúrta közbe Charlie. – Erőszakosak, el kell kerülni őket. Lopnak, rabolnak, néha ölnek is, de nem túl intelligensek, csak a pénzre hajtanak. Bármi áron, a kockázat felmérése nélkül.

– Ez a csapat más. Csak olyan tárgyakat keresnek, amelyek vélhetően valamilyen misztikus erővel vannak felruházva. Felkutatnak mindent, aminek bármi módon köze lehet a természetfelettihez, valamilyen isteni hatalom birtoklásához.

– Ezek szerint, ha ők is ráugrottak az atlantiszi kardra, akkor az is valamilyen hókuszpókusz fegyver lehet – elemezgetett Charlie. – A banda meg csak egy üzleti vállalkozás. Nem véletlenül próbálnak téged és minket is kiiktatni: el akarnak bánni a konkurenciával. Egyedül a saját üzleti érdekeik szerint járnak el.

– Na, ez azért nem nagyon vigasztal engem – jegyezte meg Al.

Charlie felmutatta a mágneskártyákat és elindultak, hogy megkeressék a szobáikat.

Már a hotel folyosóján jártak, a lágy lámpafényben a számozást figyelték.

– És kik ezek a te titkos megbízóid? – törte meg a fürkészés csendjét Charlie. – Áruld már el, kiknek dolgozol!

– Egy másik szervezet – vágta rá Scarlett.

– Aha?! – Charlie hangja gúnyosan csengett. – Igen. És…?

– A jófiúk. Ők azok, akik mindenhová a rosszak előtt akarnak odaérni. És ez általában sikerül is nekik.

– Mert persze nekik itt vagy te. De sablonos duma. Melyik rossz filmből csórtad ezt a szöveget?

Megérkeztek a szobáikhoz. Charlie odadobta az egyik kulcsot Alnek, aki lehúzta a kártyát és már benn is volt. Aztán átadta a másikat Scarlett-nek, aki úgy nyúlt a plasztiklapért, hogy a kezeik még véletlenül se érjenek egymáshoz. A lány is lehúzta a kártyát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Scarlett visszafordult Charlie-hoz.

– Igen, ott vagyok nekik én. Mert jól tudunk együtt dolgozni. És tudod, miért? Mert kölcsönös a bizalom közöttünk. Ritka ám az ilyen!

– De még milyen ritka! – válaszolta Charlie Scarlett hátának.

A lány belépett, de még egyszer visszafordult.

– Charlie, te is tartozol nekem egy válasszal. Te miért vagy itt? Hiszen élhetnéd a kényelmes, nagymenő életedet New Yorkban. Szóval, mit ajánl, kispajtás, miért jött ide?

Charlie persze értette a kérdés valódi tartalmát, hiszen a Tőzsdecápákból Gordon Gekko minden egyes sorát fejből fújta, de nem arra válaszolt.

– A kard miatt – vágta rá azonnal.

Scarlett azonban ismerte, tudta, hogy kitér a valódi válasz elől.

– Ne kamuzz. Mik a céljaid? Miért csinálod tulajdonképpen? Tudod, az élet, a múlt, a jövő, a Világmindenség… meg minden. Miért jöttél utánam?

Végtelennek tűnő pillanatokig néztek egymás szemébe, majd válasz nélkül hagyva Scarlett kérdéseit, Charlie bezárta maga mögött az ajtót. A lány csak állt, bámulta a fára felszögelt 42-es szobaszámot és Charlie el sem hangzott válaszán tűnődött.

Ekkor újra nyílt az ajtó és Scarlett nagy levegőt véve várta, mi fog történni. Al feje bukkant fel a nyílásban.

– Szerintem… már tudja a választ – felelt a szobatársa helyett.

 A lány bólintott és behúzta maga mögött az ajtót. A táskáját rádobta az ágyra, majd leült az ágy szélére és miközben a cuccait pakolta kifelé, Al mondatán gondolkozott. Nem is ismerte a tudóst, a tiszai menekülés óta csak pár mondatot váltottak egymással, azt is úgy, hogy Charlie nem tudott csendben maradni és állandóan közbeszólt. Mégis, Scarlett azt érezte, Wyman valahogyan kötődik Charlie-hoz, rajta keresztül pedig hozzá is. Különben miért dugta volna ki a fejét az ajtón, hogy Charlie helyett is szerelmet valljon neki? De vajon tényleg jól gondolja, hogy erről van szó? Még annyi év után is? Annyi jó nap, annyi vita és a szétválás után is? Vagy rosszul látja az egészet és csupán valami üzleti érdekből közeledett hozzá Charlie? Nem tudta… Nem volt biztos benne… Nem volt biztos magában…

Fáradtnak érezte magát, már nem fogott az agya. Folyton ugyanaz a gondolat keringett benne különböző módokon, különböző kérdések formájában: mit keres itt Charlie?

Fogalma sem volt, de tudta, hogy most nem rágódik tovább az ügyön. Levetkőzött és a fürdőszobába ment. Úgy döntött, egy hosszú, forró zuhanyzás után szundít majd valamennyit – az elkövetkező nap vagy napok úgyis választ adnak a kérdéseire. Legalábbis ebben reménykedett.

Két órával később a hotel kávézójának közepén Charlie és Al üldögéltek. Charlie előtt az asztalon egy pohár vörösbor, Al kezében jó erős kávé pihent. A terítőn szétterítve a szálloda levélpapírjára sebtében lefirkantott jegyzetek, amiket – míg társai az utazás és a hajnali csetepaté fáradalmait pihenték ki – Al még a lepakolást követő egy-két órában dobott össze. A fehér lapokon itt-ott a kávésbögre által rajzolt barna karikák virítottak.

Mindketten elmélyülten, szótlanul bámulták a papírokat. Al kortyolt egyet a kávéból és pár újabb megjegyzést firkantott az egyik lapra. Amint nem sokkal korábban beköltöztek a hotelbe, a történész azonnal, pillanatok alatt birtokba vette a szobát. Mire Charlie egyáltalán felmérte volna az egész helyiséget, a fürdőszobát, Al már szét is pakolt a kétágyas szoba távolabbi felében a polcszerű térelválasztó túloldalán. Charlie épphogy az ágyára dobta a táskáját, Al már egy nagy halom papírt rendezgetett és hozzákezdett a jegyzeteléshez, hogy legálabb azok az adataik, teóriáik megmaradjanak, amik még eddig a fejükben voltak.

Kettőjükön kívül még egy páran, barátok, barátnők, szeretők, gyerekes szülők beszélgettek, kávéztak, sütiztek a helyiségben, mialatt kölykeik a fal mellett felsorakoztatott, wifis számítógépekkel szórakoztak. A csendes félhomály, a rejtett hangszórókból lebegő halk zene kellemes hangulatot kölcsönzött a helyiségnek.

Al átfutotta a legfelső papírlapot, ráírt pár újabb megjegyzést, majd belekortyol a kávéjába – és ahogy a bögréjét felemelte, a hófehér papírlapon újabb barna karika vált láthatóvá.

– Szóval, mi volt közted és Scarlett között? – kérdezte váratlanul.

Charlie meglepődött, de számíthatott volna társa érdeklődésére, mert amióta húsz perccel azelőtt leültek az asztalhoz és Wyman hozzákezdett a jegyzetek hangos elemzéséhez, Charlie egyetlen szót sem szólt a témához. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy borospoharát forgatva min járhat az agya.

– Semmi különös. Nem is érdekes.

Al azonban nem elégedett meg ezzel a rövid válasszal.

– De bizony érdekes, mert úgy néz ki, hogy innentől kezdve egymásra vagyunk utalva. Az, hogy a Tisza-partról sikerült elmenekülnünk, még nem jelenti azt, hogy meg is úsztuk a dolgot. Ne legyenek illúzióid, ezek a fickók itt vannak az országban és szerintem most is éppen azon dolgoznak, hogy megtaláljanak bennünket. Persze sok szállodát, apartmant, szállást kellene lecsekkolniuk, de csak idő kérdése, hogy ideérjenek. És én akkor már egy repülőn vagy otthon, az íróasztalom mögött szeretnék üldögélni. Persze az atlantiszi karddal vagy az ahhoz vezető térképpel a kezemben.

– De miért lennénk mi érdekesek nekik? Mi a francot keresnének még rajtunk? A kikötőben minden cuccunkat kihalászták a tengerből. Tudhatják, hogy nincs már semmink. Mit keresnének rajtunk?

Al mutatóujjával megkopogtatta a halántékát.

– Információt. Olyat, amit nem írt le senki, de itt belül attól még létezik. Szóval, be kell látnod, csak úgy úszhatjuk meg ezt az egészet, ha megosztjuk a saját infóinkat a lánnyal. Cserébe ő mesél nekünk a titokzatos ellenfeleinkről, mert biztos vagyok benne, hogy nálunk sokkal többet tud róluk. Na, ezért ajánlott jó viszonyban lennünk Scarlett-tel.

– Akkor legyél jó viszonyban te! – válaszolta Charlie ingerülten. – A Scarlett-tel kötött szövetségek nem tartanak túl hosszú ideig, hidd el, Al!

– Mesélj!

– Szép volt, rövid volt. Ennyi volt. De egyébként is: miért kellene összeállnunk vele?

– Miért kellett utánamenned már a repülőtérnél?

Charlie nem válaszolt.

– Nem azért mentél utána – folytatta Al –, hogy találkozzál vele?

– Nem – vágta rá Charlie.

– Akkor? Volt egy tervünk, erre te felrúgtad.

– Nemtom. Ösztönös dolog volt. Rég láttam, kíváncsi voltam, hogy mit keres itt pont akkor, amikor mi is megérkezünk a reptérre.

– Úgy gondoltad, nem lehet véletlen?

– Miért? Te mire gondoltál volna?

– Én nem ismerem a lányt. És te mennyire?

Charlie nagyot sóhajtott: idegesítette Al kérdezősködése és igazából még ő sem volt tisztában a saját érzéseivel.

– Hagyjuk, jó? – próbálta lezárni a dolgot már sokadszorra. – Melózzunk inkább! Mit tudunk eddig?

Al lemondóan sóhajtott. Akkor majd a következő alkalommal.

– Oké, legyen! – mondta. – A kérdés így helyes: mink volt eddig? Volt… lehetett volna egy táskányi iratunk, amiből csupán egy szalvétára firkált ábra maradt. Volt egy kis angyalszobrunk és egy kitépett vendégkönyv lapunk, amik most ki tudja, kinek a kezében vannak. Ködös magyarázatok, lehetséges elméletek éppen léteznek, de konkrétan és két szóban: nincs semmink! Semmi, ami kézzelfogható.

Mindketten kortyoltak az italukból. Aztán ismét kortyoltak.

– Oké! Azért még nincs minden elveszve – szólt Charlie, miután a harmadik nyelet bort is végiggörgette a szájában. – Itt van nekünk Bob!

Fél perccel később már a fallal szemben, a komputerek egyike előtt ültek.

Bob a saját gépe előtt ügyködött – mostanra valószínűleg már szerzett egy új laptopot, mert a repedéseknek nyoma sem volt. Bob háta mögött egy restaurátor műhely tűnt fel: a polcokon sérült ókori szobrok, a földön egy nagyobb korinthoszi oszlopfő, az asztaloknál a kollégái ókori görög tárgyakat vettek kezelésbe.

– Szeva, Charlie, mi a helyzet Sir Prof? – köszönt az apró ember.

– Bob, gyors válaszokra lenne szükségünk.

– Azokból mindig van készenlétben – vigyorgott a barátja. – Szóval, a szoborra vésett szöveg arámi nyelven van írva. Beletelt egy kis időbe, mire kibogarásztuk, de imhol az jelentése: „Harcos testvérek őrzik őket, a bukottakat, de ó, vigyázzanak! Ne szabadítsák magukra a pusztulást, míg az Úr rendelése szerint újra el nem jő a fenevadak ideje!”

A kávézó férfi felszolgálója éppen üres tányérokat és csészéket pakolt le a mellettük álló asztalról. Aztán egy pillanatra megdermedt, még talán a keze is megremegett a levegőben, ahogy a drága porcelánon szikkadó sütimaradványokat egyensúlyozta. De ő nem a számítógép képernyőjét figyelte!

Az ajtóban Scarlett állt. Most azonban nem a testhez álló fekete lopakodócucc és nem is valami márkás melegítő feszült rajta. Könnyű, sportos ruhát öltött ugyan, ami nem túl hivalkodóan mégis elegáns volt, így visszafogottan sejttette Scarlett alakját. A lány a látványt megkoronázta azzal, hogy hosszú haját kiengedte és a barna tincsek áradata végigomlott a vállain egészen a háta közepéig, elől finoman elrejtve feszes mellei formáját. Lélegzetelállítóan tüneményes volt.

Csak éppen Charlie-ék nem figyeltek fel rá! Még akkor sem, amikor a lány a pincér vetkőztető tekintetétől kísérve kecses léptekkel a számítógépet bújók mögé sétált.

– Ez mit jelenthet, Bob, szerinted? – kérdezte Charlie.

Bob szemei tágra nyíltak, de a kisember nem Charlie-ra, hanem valahová a háta mögé nézett, amikor válaszolt.

– ’zannya! Ööö… azt, hogy nekem már soha nem lesz meg Scarlett? – nyögte. – Charles, lemaradtam volna valamiről?

Al és Charlie egyszerre fordultak hátra – és azonnal leesett az álluk!

– Helló, Bob! – Scarlett hangja szokatlanul bájosan csilingelt, Charlie valamilyen furcsa okból bele is borzongott.

– Helló, Scarbébi – élénkült fel Bob –, amikor legutoljára láttalak, még nem voltál ilyen jó csaj!

– Köszi. De nehogy azt hidd, hogy megúszod! Moszkva miatt még veled is számolok! – Scarlett hangja reszelőssé vált nem csak a fület, de a férfiúi önbecsülést is farigcsálta.

Bob bólogatott. Charlie közben még mindig alig tudott elszakadni a lány látványától.

– Moszkva nagy hiba volt, bébi. De már úgyis annyi év…

– Elegem van Moszkvából, Bob!  Nem érdekel a múlt! Vagyis a ti múltbeli… konfliktusotok… vagy mitek! És nem érdekel Moszkva sem! – kiáltotta Al egy szuszra és a szemei szikrát szórtak. – Az érdekel, hogy a szobor korábban feltűnhetett-e már valahol a feketepiacon. Vagy egy gyűjtőnél, egy kereskedőnél. És egyébként is: honnan származhat eredetileg?!

– Oké, főnök, oké! – csitította Bob. – A srácok szerint két, egymáshoz hasonló angyalszobor tűnt fel még az 1800-as évek végén egy törökországi bazárban. Úgy hírlik, anno ugyanaz a fickó vásárolta meg mindkettőt.

Régi, kopott fotót mutatott fel: századelejei ruhát viselő nő ült egy díszes fotelben, mellette zsinóros magyar nemesi öltözetben, karddal az oldalán egy bajuszos férfi állt büszke tartással.

– Sikerült egy képet találnom róla – folytatta rövid hatásszünet után Bob. – A neve…

– Gróf Magyarffy Ágoston – vágott közbe Al és örömében szélesen elmosolyodott

– I-igen, Magyarffy Ágoston, egy magyar nemes – válaszolta meglepetten Bob. – Én nemtom sajna, hogy ki a fene… De maga honnan sejtette, Al?

– Tudományos megérzés. Plusz némi korabeli divatismeret – felhúzta a szemöldökét és Charlie-ra nézett. – Nyomon vagyunk!

– Amit most Bob elmondott, eddig is tudtuk – mondta Charlie, de ő elfelejtett mosolyogni. – Csak egy fényképpel vagyunk beljebb. Tudjuk, hogyan nézett ki egy valószínűleg hatvan-hetven éve halott fickó. Ennyi.

Al erre nem tudott mit válaszolni. Scarlett odébb sétált és egy számot hívott a mobilján. Csak pár mondatot váltott halkan a vonal másik végén lévő valakivel és már le is tette. Mire visszafordult, Charlie állt előtte.  Mérgesen elkapta a lány karját. A hirtelen rántástól Scarlett megtántorodott és önkéntelenül is Charlie felé lépett, a haja Charlie vállára libbent. A testük csaknem összeért, már csak a pattogó szikrák hiányoztak közülük.

– Mit csinálsz? – sziszegte Charlie.

– Épp nektek segítek – válaszolt Scarlett és a hangja majdnem ugyanolyan lágyan csilingelt, mint a belépőjekor.

– Miben?

– Hogy végre előbbre jussatok és ne csak egy helyben toporzékoljatok.

– Toporzékoljunk?

– Persze. Egyszer Al kapja fel a vizet, utána te szorongatod véraláfutásosra a karomat…

Charlie szorítása enyhült, majd elengedte a lányt. Hátrébb lépett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte végül.

– Az emberemmel. Utánanéz ennek a Magyarffy grófnak.

– Rég halott. Ezt az embered nélkül is tudom. Talán él egy leszármazottja még valahol, aki segíthet.

Scarlett Charlie-ra mosolygott és közelebb lépett hozzá. De nem túlságosan közel.

– Ha él, hidd el, már várni fog bennünket.

– Bennünket…?

(folyt.)