22. „Az eszesnek elméje keresi a tudományt…”

Al lelkesen kutakodott, keresgélt a két dobozban lévő tárgyak és iratok közt.

– Tessék, Al, újabb adag infó, nyugodtan bogarászhatsz kedvedre – mondta Charlie. – Megkaptuk örökbe.

– Megpróbáltunk minden olyan tárgyat vagy feljegyzést elhozni, ami kapcsolatban lehet a mi kutatásunkkal – egészítette ki Scarlett.

Al szinte gyermeki örömmel tobzódott az új szerzemények között.

– Hisz ez remek. Remek! Több száz oldal és tucatnyi tárgyi lelet! Kiegészíthetem az eddig készített jegyzeteket. Akkor én most csak annyit kérek, hogy hagyjatok magamra, nyugodtan szeretnék dolgozni. Még ha nem is lesz tökéletesen teljes az anyag, de legalább egyre közelebb juthatunk az atlantiszi kardhoz.

– És… – kezdte Charlie és az egyik dobozból kivette a Margitnál látott angyalalakot. – …van egy újabb szobrunk is.

– Óóó – Al teljesen el volt ájulva –, van egy kis plusz kárpótlásunk is, ha már a másikat elhagytuk. Most már nekiláthatok a komolyabb kutatásnak.

– Nem kell egy kis segítség? Valamelyikünk itt maradhat, ha gondolod… – próbálkozott Charlie.

– Nem, köszönöm. Menjetek nyugodtan! Szaunázzatok, csúszdázzatok, vegyetek iszapfürdőt, masszíroztassatok vagy valami hasonló. Lazuljatok és élvezzétek egymás társaságát!

Al kiterelte a másik kettőt és elragadtatásában fel sem tűnt neki, hogy milyen bizonytalan, kissé gyanakvó tekintettel nézte egymást Charlie és Scarlett.

Fél óra múlva Charlie már a szálloda fedett medencéjének szélén álldogált és két üres nyugágyat keresett. Körülötte mindenfelé gyerekek futkároztak és pancsoltak, mialatt szüleik a trópusi pálmák alatt üldögélve, beszélgetve figyelték őket.

Charlie végre talált két ágyat, ledobta a fürdőlepedőjét és a nyugágyak egyikére heveredett. A feje felett magasan erős faszerkezet tartotta a medencéket védő üvegkupolát, azon túl pedig vakítóan szikrázott a kék ég. Visszapillantott az árnyékosabb strand területre és pár pillanatig szinte semmit sem látott. A víz vakító tükröződése enyhült, ahogy egy kisebb felhő úszott át a kupola felett, így Charlie jobban szemügyre vehette a kék medencéket övező növényzetet, a kacskaringózó csúszdákat és az azték-inka stílusú, az egész belsőt uraló, monumentális templomszerűséget, ami előtt magasan a víz fölé emelkedve hatalmas uralkodói fej tartotta szemmel a fürdőzőket.

Aztán egy vízparti jelenés elvonta Charlie figyelmét.

A medence túloldalán, a dél-amerikai építménynél, Charlie-nak háttal lépett ki a növények közül. Haja két könnyű copfban összefonva simogatta a hátát és a vállait. Formás testén bikini feszült, ami láttatni engedte lábait, körzővel rajzolt fenekét és izmos, de karcsú hátát, sportos karjait. Charlie emlékeiben nem volt ennyire dögös a lány…

Scarlett megfordult, pár pillanatig a szemével kereste Charlie-t – aztán meglátta és elindult feléje. Nem rázta magát, nem próbálkozott kifutói macskajárással, és mégis, tetőtől-talpig sugárzó nőként úgy sétált végig a medenceparton, hogy még a vízben önfeledten labdázó apucik sem tudták kivonni magukat a varázsa alól. És persze Charlie sem: férfitársainak nagy részével együtt figyelmesen követte a lány minden egyes lépését.

– Kipróbáljuk a vizet? – kérdezte Scarlett, ahogy odaért hozzá.

– De ki ám! – vágta rá Charlie hezitálás nélkül és felpattant a nyugágyról. – Mehetünk is.

Scarlett ledobta a fürdőlepedőjét és már indult is a medence felé. Charlie-nak ekkor tűnt fel az a néhány, épphogy látható, keresztirányú csík, ami a jobb lapockáján futott keresztül.

– Mik ezek? Régi sebhelyek? – kérdezte Charlie. – Nem emlékszem…

Scarlett egy pillanatra megállt és rápillantott a vállára.

– Csak a szék támlája. Leültem az öltözőben – felelte.

– Biztos?

– Charlie – folytatta Scarlett, miközben továbbhaladt –, amióta nem találkoztunk, elég sok minden történt velem.

– Scar, és pontosan mivel is foglalkozol mostanában? – kérdezte Charlie, miközben lassan beereszkedtek a medence vizébe…

 

Al a két helyiségből álló szobájuk hátsó, polcos válaszfallal elszeparált részében ült. Előtte az asztalon a korábbi jegyzetei és a Margittól elhozott angyalszobor hevertek, de ő inkább az új szerzemények, az ágyra helyezett dobozok közt turkált.

Irattartókat vett ki a dobozokból és a földre pakolta azokat, miközben mindegyikbe belekukkantott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy három nyelven készítették a jegyzeteket: magyarul, németül és franciául. Ez nem jelentett jót, mivel Al az első kettőt egyáltalán nem beszélte, de a franciával azért valamennyire elboldogult. Még jó húsz évvel ezelőtt egy francia egyetemista lány, aki a Sorbonne-on tanult történelmet…

Elhessegette magától a kellemes gondolatokat és a munkára koncentrált. Bár egy szót sem értett belőlük, különválogatta a különböző nyelvű, a borítólapjukon felcímkézett dossziékat.

Magyarffy nemzetközi kutatócsoportot alkalmazhatott és azok a saját anyanyelvükön végezték a munkájukat? – filózott magában és feltornyozta a kopott irattartókat. Így – bár ő nem tudta megérteni a címeket –, de magyarul Az Özönvíz utáni népvándorlások napjainkig és A magyar nép története, míg németül a Germán és skandináv legendák, óriásmítoszok; az Özönvíz a különböző népek mítoszaiban; a Legendás kardok listája és az igen hangzatos című A Teremtés előtti teremtések (?) (a „megelőző” civilizáció és az ember előtti angyali lázadás) hevert a padlón egy kupacban. Bár érzése szerint rengeteg érdekességet rejthettek az idegen nyelvű dossziék, nagyon úgy tűnt, jelen pillanatban le kell mondania az elemzésükről – talán majd legközelebb…

– Még szerencse, hogy csak három nyelven beszélt – mondta ki hangosan, épp amikor egy cirill betűs anyag akadt a kezébe. – Na, ezt már ne! Hogy kerül ez ide? – mérgelődött és az ágyra dobta a számára reménytelenül olvashatatlan anyagot.

– Na, nézzünk olyat is, amit megértek – folytatta Al, majd a két francia dosszié közül a Bibliai nemzetségtáblák-kat egy időre félrerakta és kézbe vette a másikat. – A fajok keveredése. Ez valami darwinos lehet?

 

Charlie és Scarlett az egyik medence szélén ültek lábukat a vízbe lógatva, miközben a csúszdázókat és a vízben pancsolókat figyelték.

Scarlett nagy vonalakban mesélt a mostani munkájáról:

– …és néha én is besegítek nekik ezt-azt megszerezni. Egyébként több felekezet, gyülekezet közös szervezete és már vagy száz éve létezik. A célja pedig az, hogy minden olyan tárgyat, könyvet, régi iratot biztonságban tudjon, amit mások esetleg a saját céljaikra használnának fel.

– Kik például?

– Mondjuk valamilyen okkult csoportok vagy akár nyerészkedő kereskedők – pillantott Charlie-ra, de Charlie nem ütődött meg a piszkálódáson. – Vagy náci szervezetek… A harmincas években és a második világháború alatt ez a keresztény szövetség nagyon aktívan kivette a részét abból, hogy Hitler embereinek végül csak a kiszemelt, hmm… kegytárgyak töredékét sikerült összegyűjteniük a Führer számára. De persze lehetnek még titkos, elfeledett lerakataik, amiket hetven év után sem sikerült megtalálni.

– Azt mondod, hogy még számtalan, fontos vallási tárgy és irat lehet elrejtve?

– Persze, de a legfontosabbakat már mind biztonságos helyen őrzik. Láttam már például olyan több ezer éves pergameneket, amik ha egyszer napvilágra kerülnének, fenekestől forgatnák fel a világot.

– A frigyláda?

Scarlett macskaszemekkel mosolygott Charlie-ra.

– Mindent azért nekem sem mondanak el.

– Már ha tudnak róla bármit is.

– Aha.

Charlie a vízbe mártotta a kezét és köröket kezdett rajzolni a csillogó felületre.

– Azért ez ütősen hangzik… Szóval a melód: Indiana Jones-szal keresztezett igazságosztó Robin Hood nénit játszol – mondta bólogatva, miközben a vízgyűrűk egyre távolodtak tőlük, majd elnyelték őket a pancsoló gyerekek által felcsapott hullámok. – De azért csak van ezen túl is valami.

– Van, ha éppen arra gondolsz – válaszolta Scarlett sejtelmesen, mert természetesen tökéletesen megértette a finom célzást.

Kihúzta a gumit a hajából, karcsú ujjaival kitapintotta a választékot, majd a feje tetején fél kézzel ügyesen jobbra-balra széthúzta a tincseket. Aztán hosszú barna hajzuhataga formás vállaira hullott, miközben Charlie mindvégig némán figyelte a lány ténykedését.

Érezte, ahogy hátul, a nyakszirtjénél, rövid haja alá furakodva apró, kellemes szúrásokkal enyhe bizsergés kezdett felfelé kúszni a fejbőrén.

Scarlett újra visszagumizta a haját.

 

Al szájából már megint egy toll lógott ki. Most azonban nem, mint valami cigit tartotta az ajkai között, hanem ahogy szivarnál szokás a fogai közé szorítva, rágta a toll végét. Senkinek nem árulta el, mivel az utóbbi években nem nagyon járt emberek közé, de munkája során nagyjából hetente elfogyasztott egy-egy újabb tollat, úgyhogy költségkímélésként rászokott a legolcsóbb, hajlítható, nem cserélhető betétű fajtákra. Eltörni nem tudta őket, de néha sikerült kiszívnia belőlük a tintát

 A fajok keveredése című irattartót lapozgatta elmélyülten, amikor valahol a közepe táján, ahol véget ért az írott szöveg egy halom rajzot, korabeli fotót és megsárgult újságkivágást talált. Elkerekedő szemmel nézte a rákolló formájú kéz- és lábfejeket, a félig birka vagy szőrös, vérfarkas arcú embereket, az állati jelleget is mutató, eltorzult emberi testeket.  A képek mellé néhány mondatos megjegyzéseket firkantott oda Magyarffy.

„Generációkon, átívelő torzulás, ami több száz vagy akár ezer év múlva is kisebb-nagyobb mértékben visszatérhet.” „Nem csak az állatvilágban, az emberi faj esetében is…” „Kimérák, félvérek, amik, akik magukon viselik mindkét faj jellegzetességeit.” Miről van szó? – tette fel hangosan a kérdést, miközben egyre gyorsabban rágta a tolla végét. – „Ősi nefilim hatás, nefilimizmus…” Hmm, nefilimizmus… Magyarffy Ágoston, szavamra, mi a fenét kutatott maga?  „Emekek, zanzumok, zuzeusok, refeusok, hablatyoló gibbórimok…” Kezdek belekavarodni! „Mind nefilimek: Anák fiai, Jisbi Bénób, Gáthbeli Lákhmi, Gitteus Góliát, Óg, Básán királya.” „Nefilimek, akik az áldozataik vérét itták… az özönvíz után felemelkedő civilizációk – kelták, aztékok, tibetiek és a többiek, akik áldoztak embereket és ittak is a vérükből.”

 

A medencék környékét a fürdőzők zsivaja töltötte be. A csempék, a burkolólapok visszhangosra erősítették az üvegkupola alá zárt tágas térben pancsolók, csúszdázók zaját.

A kisgyerekek már túl voltak a délutáni alváson és teljesen feltöltődve, önfeledten ugrándoztak és kiabáltak a vízben. Az ebéd után lustálkodó turisták nagy része is visszatért, csapódtak hozzájuk a délutáni, fél napos jegyárakat kihasználó környékbeliek is. Charlie-t és Scarlettet valahogy nem zavarta a körülöttük tomboló mini vízözön. Scarlett még mindig a medence szélén üldögélt hagyva, hogy a víz lágyan cirógassa a lábait, míg Charlie vele szemben, nyakig elmerülve a lányt faggatta.

– Ismerem? Közülünk való? Szakmabeli? – hadarta Charlie egy szuszra. – Az az „én vagyok a megoldás az Ön problémájára” F’lassa gyerek?

Scarlett elnevette magát. Mintha féltékenységet hallott volna ki Charlie hangjából.

– Mi? Dehogy! Semmi köze egyetlen műkincshez sem. F’lassa régi barát, üzletfél.

– Akkor nem ő az ő. Akkor ki ő?

Scarlett még mindig mosolygott. Álmában sem gondolta, hogy Charlie ennyi idő után még feszegetni kezdi a témát. Talán nem is volt olyan hosszú az a pár év?

– Ő pedig jogi szakértő az ENSZ-ben – válaszolta a lány.

– Hehe, ügyvéd? Pont egy ügyvéd? – most Charlie nevette el magát, gúnyosan. – Kalandos lehet, ahogy naphosszat a jogi iratokat bújja, te meg a fotelben sálat kötögetsz. És?

– Mit és?

– Házasság, gyerekek, kutyusok, cicusok, rózsaszín álmok, szürke családi Volvók, satöbbi…

– Semmi közöd hozzá! – fakadt ki a lány. – Pár nap múlva együtt vacsorázunk New Yorkban. Ha ráér. Még friss kapcsolat.

– Ez valami távkapcs-love SMS-ekkel, facebookkal, webkamerával, telefon szexszel?

Scarlett most már tényleg begurult:

– Mondtam, hogy semmi közöd hozzá!

A lány felállt és fejest ugrott a medencébe. Charlie-t víz terítette be, de nem bánta. Ahogy Scarlett sebes tempózással eltávolodott tőle, kaján mosoly jelent meg az arcán – örült, hogy megint sikerült felbosszantania a lányt. Kis csatagyőzelem egy hosszan elhúzódó háborúban.

 

Al újabb dossziét vett elő, gyorsan átpörgette az oldalakat, majd visszalapozott és mégis a legelső oldalon kezdte tanulmányozni.

– „Az Andok indiánjainak mondáiban kínamék voltak a Föld őslakói, undok bűnök művelői. – olvasta hangosan. – A mai Peru partjainál óriások szálltak partra és a hegyekbe szorították az indiánokat, akik csak a térdükig értek; óriási sziklaépítményeket emeltek, az emberek szellemi vezetői voltak és hatalmas vízözön pusztította el őket.”

Mit kutatott tulajdonképpen Magyarffy? Mire akart kilyukadni azzal, hogy indián történeteket is előkapart?

Tovább lapozott.

– „1873–ban spanyol tengerészek fogtak el egy 350 centi magas, kétfejű, sötétbarna, ágyékkötős lényt, aki bunkóval támadott rájuk. Elfogták, de kiszabadult és lándzsát szúrt a saját szívébe.”

Hol van itt Atlantisz legendája? Ez is csak egy mendemonda, amit piás tengerészek mesélgettek a füstös kocsmák sötétjében! Ezek csak óriásmesék… Nem lógnak ki az Égigérő paszuly és más hasonló sztorik világából!

Al elgondolkozva bámult maga elé, próbálta összerakni az eddig olvasottakat,

ám sehogy sem jött rá a kapcsolatra. Mesék, amiket ezerszám hall az ember életében. De hogyan kapcsolódik a Szigethez? Az atlantiszi kardhoz, pláne?! Törte a fejét, gondolkozott. Így ült vagy egy percen keresztül, miközben szemei lassan lecsukódtak.  A szíve hevesebben vert. Na ne! Úgy érezte, lassan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal! Próbálta újra kinyitni a szemeit, de nagyon nehezen ment és ekkor…

– Várjunk csak! – kiáltotta és felpattant.

Kirántotta az egyik éjjeliszekrény fiókjait, de nem találta meg, amit keresett. Megpróbálkozott a másikkal és a legfelső fiókban ott is volt az ingyenesen, többnyelvű Szent Biblia. Ahogy visszaült az ágyra, a toll már újra a szájában lógott. Vadul hajtogatta a hártyavékony lapokat, miközben Magyarffy jegyzeteit is figyelte. Rémlett neki valami még évekkel korábbról, de nem emlékezett pontosan az idézetre. Lapozott, lapozott, sietségében véletlenül be is tépte az egyik lapot…

– Aha, meg van – mondta és olvasni kezdte a Szentírást. – „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Ímé az ő ágya vas-ágy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-é? Kilencz sing a hosszasága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint.” – belenézett a dossziéba, majd ismét a Bibliát vette kézbe. – Mi is ez? Azt mondja… 5 Mózes 3:11.

A dossziéban egy betűkből és számokból álló rövid listát talált, ami az 5M3,11 kombinációval kezdődött. Az előbb, ahogy átnézte, még nem jelentett számára semmit, most azonban mintha egy kis olajmécsest gyújtott volna a kusza sötétségben!

Az első sor alatt következett az 5M2,10-11, majd az 5M2,20-21. Fordított egy pár oldalt a Bibliában, az ujjával kereste ki a megfelelő sorokat.

– Tehát, Mózes ötödik könyve, második fejezet, tíz-tizenegyedik bekezdés – dünnyögte. – Szóval: „Az Emeusok laktak abban annak előtte, nagy nép, sok és szálas, mint az Anákok. Óriásoknak állíttatnak vala azok is, mint az Anákok, és a Moábiták Emeknek hívták őket.” Mózes ötödik könyve, második fejezet, húsz-huszonegyedik bekezdés: „Óriások földének tartották azt is; óriások laktak azon régente, a kiket az Ammoniták Zanzummoknak hívtak. Ez a nép nagy, sok és szálas volt, valamint az Anákok, de kivesztette őket az Úr azon színe elől, hogy bírják azoknak örökségét, és lakjanak azoknak helyén. ”

Mindhárom idézetet tollal bekarikázta a Bibliában, majd átfutotta a jegyzetet: a három részt jelölő sorok alatt egy rövid idézetet írt bele Magyarffy; úgy tűnt, ezt valóban fontosnak találhatta, mert pirossal alá is húzta. Talán ez lehetett a kulcsa az egész kutatásnak?

„Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is – fordította Al franciából a gróf jegyzetét –, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”

 

A medencék környékén valamivel csökkent a tömeg, sokan hazamentek vagy kiültek a nyugágyakra, így Scarlett úszkálhatott egy kicsit. Lassú mozdulatokkal, kényelmesen siklott a vízben, kiélvezve annak simogatását. Elérte a túlsó partot és megkapaszkodott.

Pillanatnyi haragja már elmúlt és mosolyogva gondolt Charlie újabb kisded játékára. Igazából sosem tudott mérges lenni rá, most is sejtette, hogy csak a dühítés szórakoztató és infantilis öröméért húzta a párkapcsolatával. Charlie egyszerűen élvezte az ilyen apró, gyerekes hülyeségeket.

Scarlett még mindig mosolyogva megfordult és arra gondolt, hogy milyen frappánsan vág majd vissza Charlie-nak: halálra dicséri a párját, mesél neki a fantasztikusan boldog életükről, aztán rátér a…

A túloldalon, a nyugágyuk üresen terpeszkedett a trópusi növények alatt. Charlie nem volt sehol!

           

Charlie vállán a fürdőlepedőjével végigsétált a hotel folyosón. Két kisgyerek kergetőzött a puha szőnyegen és annyira belemerültek a futkározásba, hogy kmajdnem fellöktek egy, a fal mellé állított asztalkát. Charlie az utolsó pillanatban tudta csak elkapni a tetejére helyezett, megbillenő virágvázát. A gyerekek továbbszáguldottak, Charlie pedig benyitott a szobájukba.

– Drágám, megjöttem – mondta és belépett, de azzal már nem fáradt, hogy az ajtót is behúzza maga mögött.

Választ nem kapott, de nem is nagyon várt, sejtette, hogy Al még a hatalmas szoba elkülöníthető hátsó felében javában a tonnányi papírmennyiség közepén turkál.

Charlie ledobta magát az ágyra. Most nem volt semmi dolga, Alnek nem tudott segíteni, Scarlett-nél pedig elérte azt, amit szeretett volna: végre újra feldühíthette. Hmm… Ha jobban belegondolt, igazából olyan túl nagy örömet nem is okozott neki a csínytevés… de nem tudta megmagyarázni, hogy miért…

Hasra fordult és elszundított.       

Ahogy Al lapról-lapra, oldalról-oldalra, sorról-sorra végigböngészte az anyagot, ahogy egyre mélyebbre ásta magát az iratok közé, lassan kezdett összeállni előtte Magyarffy kutatásának célja, az önjelölt kutató gondolatai és saját belső világa, amely alapján értelmezte a megszerzett tudást. Ez az információ-halom, a belőle Magyarffy által levont következtetések, ha nem is teljesen új, de mindenképpen meglepő elméletek megszületését jelentették a történész számára. Sőt, még a nála jóval elrugaszkodottabb George Hammond elképzeléseit is meghaladták!

Hiszen George munkatársaként Al egy olyan univerzumba tekinthetett bele, ami eddig szinte teljesen elzárt volt az emberiség elől. Még azzal együtt is, hogy a kereszténység különböző ágaihoz tartozó, legalább kétmilliárd hívő szentül gondolhatta, hogy mindent tud az Ószövetségben és az Újszövetségben olvasható világról.

Magyarffy értelmezésében azonban mindezek egy sosem látott univerzumot nyitottak meg Al Wyman, az ateista tudós képzelete előtt. Al meglepődött azon, hogy most már nem csupán tudományos szempontból vizsgálgatja a meglelt anyagokat, de a szíve legmélyén, talán még hinni is kezd Magyarffy elméleteiben és az általa feltárt teóriákban…

Az utolsó lapoknál tartott, amikor egy vékony, bőrkötésű könyvecske hullott az ölébe. Nem is könyv, inkább csak néhány tucatnyi lapból álló napló volt az, amit a mára megkopott és fényét vesztett bőrrel burkolt füzet sárguló lapjaira lejegyeztek.

A legvégén ütötte fel.

„Sokkal színesebb, rejtélyesebb és spirituálisabb világ volt, mint amit mi most tudományos, realista gondolkodásunkkal, az adatok elemzésével el tudnánk képzelni! – olvasta félhangosan a magyar gróf sorait és meglepődött, hiszen a saját, pár perccel korábbi gondolatait látta viszont a papírra leírva! – Egy olyan kor, amiben még sokkal inkább jelen volt Isten, mint napjainkban. Ezért tervezem, hogy rövidesen útra kelek és reményeimnek megfelelően Bagdadban megtalálom a következő szobrot és az utat, amely elvezet az ősi, elveszett kincshez és a nefilimekhez. Útra kelek, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot, bármi is legyen az.” Hmm, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot… bármi legyen is az… – ismételte Al az utolsó gondolatot.

Visszaolvasta a befejező mondatokat.  Nem azokat, amelyekben a gróf leírja a Bagdadba tervezett útján, hiszen ez nem jelentett újdonságot a kutatásukban: eddig is tudták, hogy valahol a mai Irak területén veszett nyoma. A rejtélyes, spirituális világnak leírt ókor ragadta meg a fantáziáját és egyetlen egy szó, amit ugyan hallott már korábban, de annak idején szépen be is csúsztatta a legendák, mítoszok, mesék számára fenntartott, kevésbé fontos fiókjába.

Felállt és körbenézett a szobában. Körülötte, az asztalon, az ágyon, a padlón és a szőnyegen, mindenhol a saját maga és Magyarffy által teleírt lapok hevertek. Több nap – Magyarffy részéről több évnyi – kutatómunka és agyalás eredményei, melyek minden sora egyetlen, furcsa csengésű szóban végződtek: nefilimek.

NEFILIMEK!

Al a fejét vakargatva kinyitotta az ajtót és átsétált Charlie szobarészébe. Charlie az ágyán heverészett és egy magyar nyelvű csatornát nézett.

– Az meg mi? – kérdezte Al.

– Az? – kérdezett vissza Charlie. – Egy magyar akció-vígjáték, a Pogány madonna.

– Honnan tudod? Egy szót sem értesz magyar nyelven.

– Gyerekkorom óta filmek közt élek. Majd egyszer talán mesélek róla. Tényleg egy szót sem értek belőle, de vizuális típus vagyok. Poénos…

Al a tévére nézett, ahol éppen egy zsigulis autósüldözés zajlott. Ránézésre jó huszonöt-harminc évvel azelőttinek saccolta a filmet. Visszanézett Charlie-ra, de úgy tűnt, gondolatban nagyon messze jár – de nem csak messze, hanem a távoli múltban is.

– Charlie, te… – kezdte –, hallottál már a nefilimekről?

(folyt.)