Pizzuti Peter Zavidovic házának nappalijában ült egy kényelmetlenné kopott, régi fotelben.

De nem bánta, hogy csaknem a földig süppedt a gyenge rugójú, szebb időket is megélt ülőalkalmatosságban, mert amióta Giddon utasítását követve elindult New Yorkból, most először sikerült egy kicsit pihennie. Az óceánt átszelő, éjszakai repülőút alatt a férfiről kapott kevéske anyagot bújta, amit még indulás előtt egészített ki a Boszniáról és annak háborúiról szóló plusz információkkal.

Mire egy átszállást követően végre földet ért, már csak azt kellett kiderítenie, hogyan juthat el Viszokóba. Igen jó pénzért egy taxis volt a segítségére, aki aztán némi további juttatásért egész nap furikázta a város egyik pontjáról a másikba. A Zavidovicot bemutató interjú alapján keresett újság már megszűnt, így Pizzutinak a helyi lakosok segítségét kellett kérnie. Újabb köröket leírva, több téves cím után végül megtalálta a férfi házát – csak éppen a tulajdonos nem tartózkodott otthon. A gyanakvó szomszédokból a tört angolsággal tolmácsoló taxisra hagyatkozva sikerült kiszednie Zavidovic kedvenc éttermeinek és kocsmáinak nevét és már csak három órát kellett bolyongania a városban, hogy az egyik napfényes teraszon megpillantsa a halálra keresett férfit.

Gyors beszélgetést és Giddon tárcsázását követően aztán véget ért a hullafárasztó, két napos utazás és keresgélés. Pizzuti már fel sem vette a fotel kényelmetlenségét, érezte, ahogy mind mélyre süppedve belecsúszik az álom megváltó nyugalmába.

Egy hatalmas, papírokkal telepakolt dobozt cipelve Peter lépett be a szobába.

– Segítsek? – emelkedett fel Pizzuti, ahogy a férfi sántikálva elindult feléje.

– Nem, köszönöm.  Csak egy háborús emlék. Hozzászoktam.

– Hát, azokhoz nem nagyon lehet hozzászokni.

– Ááá, szóval van tapasztalata.

– Közvetlen szerencsére nincsen. Az apám Vietnamban harcolt és onnan hozott haza igen komoly sérüléseket. Lelkieket főleg, amik aztán a családja életét is megkeserítették.

– Nos, hívhatja a főnökét – szólt Peter miután nyögve a földre helyezte a dobozt. – itt van minden anyagom, amit eddig sikerült összehoznom. Ha gondolja, átnézetjük őket, hátha talál valami új infót.

– Miért is ne? – mondta Pizzuti és ellökte magát a fotelből.

A hegyek közt rejtőző kis falucska határában álltak.

A helyiek nagy többsége visszatért a napi elfoglaltságaihoz, így csak Haik, pár előjáró és néhány kisgyerek vette körül az indulásra készülőket. Scarlett és Al hátát már telepakolt hátizsák húzta – a helyiek némi kenyeret, sajtot, húst és szárított gyümölcsöt gyömöszöltek a ruhák és a felszerelés mellé. Scarlett egy harmadik zsákot tartott, amibe óvatosan belerakták az angyalszobrokat, majd a lány átnyújtotta a hátitáskát F’lassanak.

Haik türelmesen megvárta, amíg F’lassa felvette a zsákot, majd miközben a faluból kivezető ösvényre mutatott, pár mondatot mondott a férfinak.

– Ha ebben az irányban indulunk – fordította F’lassa –, pár nap alatt elérünk oda, amit ők Magóg országának mondanak.

– Gondolom, ez Törökországot jelentheti – válaszolta Al.

– Valószínűleg. Onnan továbbhaladva pedig megtaláljuk a végső csata helyszínét, ahol az Elveszettek legyőzték Atlantiszi Kardot és seregét.

– Rendben. De hol lehet az a hely pontosan? – kérdezte Al.

F’lassa az öreghez fordult, majd figyelmesen végighallgatta a válaszát.

– Nem tudja – mondta röviden. – Valahol Magóg földjén túl, egy hegybe rejtett teremben érte utol a végzet a Gonoszt.

– Na de, mégis pontosan hol? – kérdezte újra Al. – Azt nem tudja?

Haik F’lassa vállára tette a kezét.

– Az Úr majd megmutatja a helyes utat – fordította F’lassa. –, amíg a nagy madár utunkat nem állja.

– A nagy madár? – értetlenkedett a történész. – Nem is akarom megérteni. Még egy ködös, megfejtendő rejtély és átképzem magam matematikusnak. Túl sok már az érthetetlen titok…

Az ösvényt borító kavicsok halkan csikorogtak a talpuk alatt, fű susogott az enyhe szélben. Már jó ideje sétáltak lefelé a Haik által mutatott ösvényen. A falu elmaradt a hátuk mögött, ám az ezernyi színben sziporkázó szivárvány íve – igaz, tucatnyi kilométerrel a hátuk mögött –, még mindig uralta az égboltot.

Minden lépésükre figyelve, keskeny, szinte járhatatlan hágókon, sziklameredélyeken ereszkedtek lefelé.

– Nem mondhatom, hogy biztosabb lettem a dolgomban – törte meg a csendet Scarlett. – Eddig legalább tudtam, hogy egy kincs után loholok. Most viszont…

– Ez most a hited próbatétele. Vagy mész és végigjárod az utat, vagy kiszállsz – szögezte le F’lassa.

– Könnyű annak, akinek erős a hite, Edmond. Én állandóan megbicsaklom – válaszolta erre a lány és megigazította a zsákját.

– Én általában kész tényekkel, információkkal dolgozom – kapcsolódott be Al. – Soha nem hittem volna, hogy egy öregember homályos utalásait követve szobrokat furikázok majd… a semmiért?

F’lassa állhatatos maradt:

– Ahogy mondtam, a válasz egyszerű: vagy hisz benne Al, vagy pedig nem. Nem mindent közelíthet meg tudományos gondolkodással, emberi logikával.

Egy keskeny, talán több ezer éve kitaposott ösvényre értek. Kétoldalt kisebb-nagyobb kövek, sziklatömbök sorakoztak az ösvény mellett, ezért besoroltak egymás mögé és így haladtak tovább.

Észre sem vették, hogy a hátuk mögött tornyosuló sziklák lassan, lépésről-lépésre elfedik a távoli falu fölött ívelő szivárványt.

– Rendben. Jól belegondolva, racionalista tudósként őrületnek kellene tartanom az egészet – folytatta Al. – Rendben. Az elmúlt napok eseményei, legfőképpen a támadás, a csodával határos megmenekülésem… megmenekülésünk és az átélt… számomra… megmagyarázhatatlan élmény elgondolkoztattak abban, hogy valamit eddig nem vettem számításba. Valamit… mégpedig egy eddig figyelmen kívül hagyott, de érzésem szerint mégis létező valamit… valakit… – érezte, hogy belegabalyodik az érzéseibe, amik átvették logikus, következtető gondolatai helyét. – Ami… De akkor is!  A mítoszokon és a népmeséken túllépve higgyem el, hogy valódi, hús-vér óriások éltek a Földön? Hogy mindannyian bukott angyalok szülöttei, egy gonosz terv kiszolgálói? De ami a legelképesztőbb a számomra… Éppen mi leszünk azok, akik valamilyen úton-módon szabadon engedjük majd őket? Ha hittel közelítem meg, akkor pedig…

Váratlanul beleütközött az előtte megálló Scarlett-be. Meglepetten nézett fel: két társa földbe gyökerezett lábbal állt előtte és mindketten egy közeli dombot figyeltek.

– A nagy madár… – nyögte Al kétségbeesetten.

A domboldalon egy Huey helikopter állt lassan forgó rotorokkal, előtte pedig, egyenesen az érkezőket nézve, Grigorii, Hrotti és további négy fegyveres társaságában Maxim mosolygott.

A régi, kézzel vésett kőlapokról már hónapokkal ezelőtt elhordták a vastag földtakarót, miután a felette növő fákat és bokrokat mind kiirtották a meredek hegyoldalról. A kövek talán kétezer éve álltak ott, de sokan úgy vélték, hogy koruk akár ennek tízszeresét is meghaladhatja, ami azt jelentette, hogy valakik még a mai emberi civilizáció kialakulása előtt munkálták meg őket. A hivatalos tudomány persze legyintett az elméletre, mondván néhány ember már megint Erich von Däniken-féle fantazmagóriával próbál hírnevet szerezni magának. Teljes képtelenségnek könyvelték el az elméletet, csupán a természet fura viccének tulajdonították a képződményeket.

Ilyen építmény? Ebből a korból? Éppen itt? Itt?

Férfiak és nők szorgoskodtak a kőlapok között. Ásóval, lapáttal, kis ecsetekkel tárták fel a föld rejtekét, hogy hitük szerint lépcsőkről, alagutakról, ősi járdákról távolítsák el a történelem feledést segítő hordalékát.

Árnyék vetült a kövek felett görnyedőkre és ahogy az égre néztek, egy kisméretű sugárhajtású repülőt láttak elsuhanni a magasban.

Giddon és Firpow csendben beszélgettek, velük szemben, asztalra feldobott lábakkal, kényelmesen hátradőlve Charlie szunyókált. Giddon kinézett az ablakon, majd megbökte Charlie-t, aki azonnal kinyitotta a szemét.

– Mi…? – nézett körül félkómásan.

– Én ezt nem hagynám ki a maga helyében – mondta Giddon, miközben Firpow-val az apró ablakokon bámultak kifelé.

Charlie is kikukkantott. Lent egy pillanatra erdős-füves domboldalt látott, majd piros tetős házakból álló kisváros suhant el alattuk.

– Nem úgy tűnik, mintha a fáraóknál járnánk – jegyezte meg álmosan, de annál epésebben.

Giddon feléje fordult, szája széles mosolyra húzódott.

– Ki beszélt itt Egyiptomról? Én csak piramist mondtam, fiam!

Charlie újra kikukkantott az ablakon, mialatt a gép széles fordulót hajtott végre. Megint az erdővel borított hegyek, a piros tetős házakból álló városka. Charlie meglepetten nézett Giddonra.

– Ennyi idő alatt nem érhettünk Dél-Amerikába. Pláne nem ezzel a kisgéppel…

– Ki mondta, hogy Dél-Amerikában vagyunk?

A jet folytatta a fordulót és ekkor hatalmas, piramis formájú hegy bukkant fel Charlie szemei előtt. A hegy kétharmadát föld, fű, bokrok és fák fedték, a többi részéről minden rárakódott talajréteget és a kinőtt növényeket is eltávolították. Így láthatóvá vált a természeti képződménynek már nem nagyon nevezhető monstrum valódi formája: egy – talán minden eddiginél, korábban feltártnál hatalmasabb –, emberkéz emelte, mexikói típusú piramis lépcsőzetes gúlája!

Charlie tátott szájjal bámulta az elképesztő építményt!

A repülőgép elhúzott a piramis, a rajta dolgozó több tucatnyi ember, a szalagokkal elkerített feltárási területek, majd a völgyben elterülő városka felett. Dél-keletre fordulva megkerült egy kisebb hegyet, melyen hasonló, de még nem túl kiterjedt kutatások folytak.

A jet végül ereszkedni kezdett, hogy földet érjen egy közeli repülőtéren.

A helikopter lassan forgó rotorjai felkavarták a hűvös levegőt.

Scarlett, Al és F’lassa Maxim embereinek gyűrűjében feszengtek. A főnök a hátizsákból óvatosan, egymás után szedegette elő szobrokat és egy sima felületű sziklára állította azokat. Nem tudta, de nem is nagyon akarta elrejteni örömét és áhitatát, pláne azok előtt nem, akik az elmúlt napokban csak hátráltatták őt tervei megvalósításában.

– Még ha nem is könnyítették meg a munkámat – mondta ellenlábasai felé fordulva –, azt mindenképpen meg kell köszönnöm, hogy végre összegyűjtötték nekem a három kulcsot.

– Nem szívesen… – morogta Scarlett dühösen.

Maxim a lányhoz lépett és lassú, szinte kéjes mozdulattal lehúzta Scarlett fejéről a vastag, bélelt sapkát. A lány dús haja lassan kibomlott és szétterült a vállain. Maxim közelebb húzódott, remegő leheletét a lány arcába fújta. Élvezettel túrt bele a sűrű tincsekbe, ujjaival végigsimítva azok között. Scarlett alig tudta türtőztetni magát…

– Az ítéletet maga sem kerülheti el! – robbant a csendbe F’lassa hangja élesen.

Maxim a férfi felé fordult. A barna tincsek visszahullottak Scarlett vállaira.

– Ne gondolja, hogy a szánalmas szektája meg tud majd állítani – mondta gyűlölettől összeszűkült tekintettel, majd arámi nyelvre váltott: – A maga istene gyenge, de az enyém erős isten.

F’lassa rezzenéstelen arccal nézett rá.

– A hamis istenére gondol? – válaszolta arámiul, majd angolra váltott. – A maga hamis istene egyedül a levegőégben uralkodhat, de sehol máshol.

Maxim elmosolyodott – ez a mosoly azonban bármilyen emberi lényben megfagyasztotta volna a vért.

– Akkor most bízzuk rá magunkat és keressük meg a kulcsokhoz való pecsétet. Legyenek a vendégeim!

A foglyok Maxim embereinek figyelmétől kísérve beszálltak a helikopterbe, a szobrok pedig az értéktáskákba kerültek. Mint művészeti alkotásokat Maxim nem sokra értékelte őket, de mint jövőjének legfőbb zálogai felbecsülhetetlen értékűek voltak a számára ­– ezért egy pillanatra sem engedte volna ki őket a kezei közül.

Al kényszeredetten keresett ülőhelyet a Huey belsejében, szemét le sem vette a mellette ülő fegyveresről. Scarlett következett. Felmászott a nyitott ajtóba és úgy tűnt, ő is egy szabad helyet keres, ám váratlanul megfordult és ugyanazzal a mozdulattal fejbe is rúgta a gép mellett álló, teljesen felkészületlen Maximot. Egy könyökössel ártalmatlanná tette az Alre figyelő, de meglepetésében ledermedt fickót, majd elrugaszkodva, felhúzott térdekkel repült is kifelé a helikopterből. Sikeresen letarolta a F’lassa mellett álló fegyverest, F’lassa pedig gyorsan reagálva fellökte a megmaradt két embert. Scarlett felkapta Maxim elejtett táskáit és hátra sem fordulva rohanni kezdett a közeli sziklatömbök felé. F’lassa szorosan a nyomában loholt.

 Al szokásához híven teljesen leblokkolt. Pár másodpercig bénultan ült a váratlan élmény hatása alatt, majd hirtelen felpattant, hogy kiugorjon a helikopterből. De már késő volt! Két hangos, fémes csattanást hallott közvetlen közelről. Gyorsan lekuporodott és szemeivel kezdte keresni a rá lövő fegyverest. Maxim és emberei még csak akkor tápászkodtak fel, ők nem lehettek. De aztán a szemét erőltetve nagyjából tíz-tizenöt méter magasságban, a szemközti sziklán kiszúrt egy mozdulatlan, fegyverével éppen őrá célzó alakot.

A mesterlövész célkeresztjének közepe pontosan a felfelé néző tudós homlokán nyugodott. A harcban edzett férfi készen állt, hogy a figyelmeztető lövések után, ha kell, végezzen a célponttal.

Hirtelen megszólalt a rádiója:

– Ő ártalmatlan – hallotta Maxim remegő hangját. – A másik kettőt állítsa meg!

A célkereszt elmozdult és pásztázó mozdulatokkal a menekülőket kereste. Pár pillanat múlva meg is találta a két futó alakot, akik egy hóval borított területre érve éppen akkor tűntek el a sziklák mögött. A mesterlövész káromkodott egyet.

– A sziklák között vannak – mondta a rádiójába. – Utánuk megyek.

A terepszínű ruhába öltözött férfi felpattant és fegyverét markolva futni kezdett a szökevények felé.

F’lassa húsz évvel idősebb volt Scarlett-nél, de a nagy rohanásban kis híján beérte a lányt. Lihegve vetődtek be a sziklák fedezékébe és csak akkor vették észre, hogy saját magukat csalták csapdába: pár méterrel a hátuk mögött hóval borított szakadék tátongott!

– Hé, hol van Wyman? – kérdezte F’lassa lihegve.

Scarlett mérgében rúgott egyet és ezzel apró kavicsokból álló lavinát indított el.

– Az a lassúvérű angol lemaradt. Most menjünk vissza érte?

F’lassa kidugta a fejét, hogy megnézze, üldözőik milyen messze járhatnak. Hirtelen egy lövedék koppant az arca mellett, a felpattanó apró szilánkok végigkarcolták az arcát.

Lelapultak, majd a kövek takarásában, a szakadék peremén lopakodva folytatták a menekülést.

– Remélem, csak elslisszolhatunk valamerre – reménykedett Scarlett.

– Allel most nem tudunk mit kezdeni – szögezte le F’lassa.

– Mégsem hagyhatjuk magára!

A mesterlövész végigrohant a sziklatetőn, majd a legvégén megállt, féltérdre ereszkedett és célzott.

– Látom őket – közölte Maximmal.

– Csak ijesszen rájuk, lassítsa le őket! – jött a válasz. – A többit az embereim elintézik.

A célkeresztben újra feltűntek a menekülők: táskákkal a kezükben, futva igyekeztek eltávolodni az üldözőiktől. A mesterlövész gondosan célzott, majd meghúzta az elsütőbillentyűt.

A lövedék egy ezredmásodperc alatt átsüvített a fagyos levegőn és közvetlenül F’lassa lába mellett csapódott a sziklába. A kő apró darabokra robbant a férfi lába alatt, F’lassa elvesztette az egyensúlyát, hadonászva próbált talpon maradni és úgy tűnt, sikerül is neki…

…de nem! Hiába próbálkozott, végképp kibillent az egyensúlyából és zuhanni kezdett a szakadék mélye felé! Scarlett eldobta a kezében tartott táskát, odaugrott hozzá és hasra vetődve, csuklójánál kapta el a társát.

– Hoppsz! – mondta a mesterlövész csak úgy magának, amikor rájött, hogy egy reménytelen, elcseszett mutatványt sikerült elindítania.

– Mit „hoppsz”? – hallotta Maxim dühös kiáltását. – Nehogy elveszítsük maga miatt a táskákat!

Nem válaszolt a rádióhívásra.

Scarlett mindkét térde, a medencéje is iszonyúan fájt, ahol a kövek felsebezték és úgy érezte, a válla is kiszakad a helyéből. F’lassa teljes súlyával húzta lefelé a szakadék mélyébe. A férfi még mindig fél kezében tartotta a két táskát, de lábával hiába próbálkozott, nem talált támaszra. Tehetetlenül lógott a mélység felett.

– Ebből még gáz lehet – mondta Scarlett-nek. – Nem úgy néz, ki, hogy sikerül.

– Próbálkozz! – nyögte Scarlett és szabad, ökölbe szorított kezét egy repedésbe dugta, hogy megállítsa a lefelé csúszásukat. – Ha lezuhansz, nincs tovább.

F’lassa mosolyogva nézett fel rá.

– Eddig mindig sikerült, most is megoldom valahogy.

A lány érezte, ahogy a durva szikla az ökléről nyúzta a bőrt, a vékony erek elpattantak és a szétfolyó vér még csúszósabbá tette a kapaszkodást. Ő is tudta, hogy már csak másodpercek vannak hátra a zuhanásig…

– Viccelsz, Edmond? – kérdezte aggódva.

– Ja – válaszolta F’lassa.

A férfi nagy lendületet vett, feldobta a két táskát, ám emiatt a csuklója kicsúszott Scarlett ujjai közül… és F’lassa zuhanni kezdett!

Húsz méteres esés után egy meredek, havas lejtőn landolt, majd nagy sebességgel csúszni kezdett lefelé. Scarlett látta, hogy még életben van, hisz a becsapódás után sérülten forogva próbálta korrigálni a csúszását. Egyre gyorsulva száguldott lefelé, majd a köddel borított völgybe ért és a lenti sziklatömbök között végleg eltűnt a lány szemei elől.

Scarlett egy szót sem szólt, még csak nem is kiáltott utána. Érezte, hogy valaki nagyon fontosat veszített el, valakit, aki nem csak munkaadója, de mentora és barátja is volt hosszú éveken keresztül.

Lesújtva tápászkodott fel és még mindig F’lassa hóban hagyott nyomait figyelte, mintha arra várt volna, hogy a ködfüggönyből kisétálva a férfi újra megjelenik majd.

A lövész célzott, fegyverét a háttal álló lány fejére szegezte.

– A táskái biztonságban vannak. A célpont tiszta. Leszedjem? – szólt a rádiójába.

– Nem! Mindjárt odaérünk. Elkapjuk a lányt – jött Maxim válasza.

Scarlett tudta, mi következik, a tarkójára tette a kezeit. Pár másodperccel később Maxim három embere tűnt fel mögötte. Körbevették, egyikük meg is taszította. Scarlett megcsúszott ugyan egy pillanatra, de nem esett el.

A mesterlövész feladata véget ért. Kikapcsolta a célzóberendezést.

A fegyveresek visszakísérték a lányt a helikopterhez és a három táskát átadták Maximnak. Maxim pokoli dühösen, belilult arcát jegelve ült a Huey-ban, vele szemben Alt tartották sakkban az emberei. A tudós kérdő tekintettel nézett Scarlett-re, aki megértette a kimondatlan kérdést és tagadólag rázta a fejét. Al arcára rémület ült ki.

Scarlett megállt Maxim előtt.

– Gondoljon csak Etiópiára vagy Los Angelesre – kezdte Maxim kígyóként sziszegve. – Már eddig is többször nehezítette meg a dolgomat, mint ahogy azt eltűrném és most is csak azért hagyom életben, mert van egy közös ügyünk… a Balkánon. De ahogy azzal végeztünk, még a maga istenére is megesküszöm, eltüntetem a Föld színéről és jó mélyre elásom, hogy a lehető legközelebb legyen… a pokol bugyraihoz!

Scarlettet betaszigálták a helikopterbe. A motor felpörgött, a rotorok szele a nyitott ajtón keresztül a hajukba kapott. Miután mindenki beszállt a Huey elemelkedett a fagyott talajtól.

Scarlett hosszú, hullámos hajtincsei barna lángnyelvekként csapkodtak az arca körül. Nem szólt egy szót sem, dacos arckifejezéssel állta Maxim dühös tekintetét.

(folyt.)