Charlie épp a mobiljába beszélt. Mint általában.

Egy óriási filmplakát alatt állt a mozibejárat előtt, ahonnan pár pillanattal korábban lépett ki.  Felette, szinte az égbe nyúlóan hatalmas, vörösbe forduló telihold uralta az épület homlokzatát: a Farkasok társasága akcióval dúsított újrájának hatalmas plakátja.

– Frank, meg van a váza… Nem, nem! Nem pontosan ugyanaz, mint amit rendelt, de majdnem ugyanaz… – hadarta szinte egy szuszra és lendületes léptekkel elindult a járdán. – Igen, az e-Bayről. Baj?... Miért? Így meg nekünk olcsóbb. Nyugodtan duplázd meg az árát, de jó akár két és félben is… Majd meglátod… Szólj Liznek is, hogy nemsokára megérkezik az áruja. A jövő héten hozza a hajó Kínából… Nem, a jamaikai harci lándzsa még nincs meg. Van helyette középkori szőnyeg, örülni fog annak is… Ja, és mondd meg annak a göndör vörös lánynak a csodás melleivel, akit majd a lakásban találsz, hogy ne felejtse el a holnapi randit… Nem! Bibliai tekercsekkel ne zaklassanak, mert nem érdekel… Na, szevasz! Sietek a megbeszélésre, aztán kozmetikus és ayurvéda-tanfolyam. Szeva!

Bontotta a vonalat és zsebre vágta a mobilt. Nagyot sóhajtott, aztán a zöld jelzésre lelépett a zebrára. Szemből és a háta mögül tucatnyi ember sietett a dolgára. Kishíján letaposták egymás lábát, majd halvány, bocsánatkérő mosolyt eresztettek meg a másik felé, ahogy nagy igyekezetükben a vállaik összeértek.

Charlie a zebra közepén haladt, aztán kiért a háta mögötti épület által vetett, az úttestet átlósan kettészelő árnyékból. A reggeli nap a szemébe tűzött, egy pillanatra elvakult és hiába tapogatózott sötétkék, elegáns öltönye zsebeiben valamelyik méregdrága napszemüvege után, úgy tűnt, most egyiket sem hozta magával. Újra kinyitotta a szemét és majdnem fellökött egy babakocsit toló kismamát. Épphogy sikerült elsurrannia a csinos anyuka mellett és már át is ért a túloldalra. Még mindig hunyorognia kellett az éles fénytől.

És ekkor észrevette…

Húsz év körüli, finoman kisportolt lány volt nagyon formás, izmos lábakkal. Elegáns, de nem konzervatív kosztüm feszült rajta épp annyira, hogy diszkréten felkeltse a férfinépek érdeklődését, és ahogy tekintetigéző mozgással elhaladt Charlie előtt, hosszú, szőke hajtincsei lépései ritmusára végiglibbentek a hátán. Charlie mosolyogva indult utána.

Igazán szerette a nyüzsgős New York-i reggeleket!

A lány nem vette észre alkalmi követőjét, aki kényelmes léptekkel, vagy száz méteren keresztül sétált utána egészen addig, míg be nem fordult egy árverési terem szélesre tárt ajtaján. Charlie csillogó karórájára pillantott, majd gyorsan meggyőzte magát: nem kell rohannia, van még elég ideje a tervezett megbeszélésig. Besurrant az ajtón és áthaladt a stilizált betűkkel telepingált felirat alatt: Japán és Kína középkori kincsei.

A díszes árverési galéria előterében elegánsan öltözött nők és férfiak tömege fogadta.  Ami persze túlzás, mert igazából ügyet sem vetettek az újonnan érkezőre, annyira lekötötte őket a pezsgőspoharak hideg nedűje, a szendvicsáradat, a társadalmi élet, a politika, a sport legújabb eseményei. Még arra sem nagyon maradt idejük, hogy a zsebükből, kistáskájukból kikandikáló vagy épp a kezükben szorongatott, impozáns árverési katalógusba pillantsanak.

Charlie lelassított, de csak annyira, hogy a műértő elit tömegében ismét kiszúrja a fiatal szöszit. A lány egy pár fős, beszélgető társaság felé tartott, majd – miközben Charlie gyanakodva figyelte a történést – a csoporthoz érve belekarolt egy épp magyarázó, ősz, szakállas férfiba. Gyorsan puszit is nyomott az arcára. Charlie fejében már éppen számtalan becserkészési forgatókönyv villant át egy pillanat alatt, amikor valaki beleszólt a terveibe.

– Hé! Héhé! Csak nem Kókler Charlie az ott?! – hallatszott a harsány kiáltás oldalról.

Néhány bámészkodó vendég meglepetten félreállt, hogy utat engedjen egy negyven körüli, alacsony, nagyjából százharminc centis emberkének, aki termetéhez képest szokatlan lendülettel vágott utat a magasak és szépek világában.

– Bocs, széphölgy! – szólt a kis ember, miközben letaposta egy estélyi szélét és ott termett Charlie előtt.

Charlie tettetett meglepődéssel nézett le rá.

– Bob! Bob! Bobobobob! Te görög félisten még mindig űzöd az ipart, mert… – kezdte, de nem ért a mondat végére, a másik azonnal közbevágott.

– Csúcsra járatva, Charlie. Csúcsra járatva.

– …mert azt hittem, hogy már bekövültél az íróasztalod mögé – folytatta Charlie rezzenéstelenül –, megölt egy vérszomjas ceruzafaragó, egy kapocskiszedő…

– Ahogy látom, eddig téged sem nyírtak ki a tudományos kapcsolataid! – szólt közbe ismét Bob enyhe gúnnyal fűszerezve a „tudományos” kifejezést.

– …vagy egy iratmegsemmisítő – fejezte be Charlie az ütősnek szánt mondatot.

Lehajolt és barátságosan megölelték egymást Bobbal. De Charlie nem követte el azt a hibát, hogy közben levegye szemét a jólábú, szőke leányzóról.

– Nagy kaliberű egyéniség vagyok én – folytatta Bob némi hátpaskolás közepette –, nem olyan könnyű bedarálni.

A galéria emberei kitártak egy nagyméretű ajtót és a vendégek lassan kezdtek beszivárogni az árverési terembe. A szőke lány bájos kacagással szórakozott a vele egy társaságban lévők viccelődésein – látszott, az idősebb urat leszámítva a többi férfi mind az ő megnevettetésére csatlakozott hozzájuk.

Charlie újra Bobhoz fordult.

– Na, és hogyan halad az ókori Hellasz irattározása?

– Gigászi munka, haver, gigászi. Dolgozunk rajta keményen, de tudod, néha-néha előbukkannak újabb leletek, amik alapján mindig változtatok egy kicsit a múzeumi anyagok rendszerében. Mi a helyzet az örökségeddel?

– Lassacskán fogyogat – mondta elmélázva Charlie –, de ügyes kézzel forgatom a készletet. A kiadásaim miatt csak egy-két értéktelenebb dolgot adok el.

Közben a pincéreknél lévő tálcák mind megteltek az üres pezsgőspoharakkal és már csak néhányan lézengtek az előtérben.

A lány pedig nem volt sehol!

– Csak nem, fiatalúr? – szólt Bob skót kiejtéssel Sean Conneryt utánozva. Szegény, öreg Charlie bá’ nem örülne, ha látná, hogy…

Charlie gyors mozdulattal vállon csapta Bobot. A kis ember egy pillanatra megtántorodott.

– Na, szevasz, mennem kell. Üdv a megyeieknek – mondta sietve Charlie és már el is tűnt a belső teremben.

– …a fiacskája szétszórja a nagy nehezen összelapátolt családi vagyont – sóhajtott Bob már a saját hangján. – Te… szakértő.

A The Moodys’ étterem sötétített, hatalmas üvegtáblákkal fedett elegáns helyiségében néhány vendég üldögélt. Villásreggelit, péksüteményt fogyasztottak, kávét, teát iszogattak, miközben a reggeli lapokat olvasgatták vagy ráérősen nézelődtek a kinti forgalmat bámulva.

A tétlen pincérek unottan csatlakoztak hozzájuk. Egy csoportba gyűlve álldogáltak a pultjuk mögött, kivéve egy lenyalthajú, olaszos kollégát, aki kérve, kéretlenül egyfolytában az étteremben üldögélő vendégek körül sündörgött.

– Még egy kis kávét Mrs. Williamson? – kérdezte nyájasan egy idősebb hölgytől, aki éppen a táskájában pakolászott.

– Óó, nem, köszönöm! – válaszolt Mrs. Williamson riadtan. Nem számított a tolvajléptekkel odasurranó Lenyalthajúra. – Már fizetnék is, hisz vár rám az én Helmuth-om…

Folytatta volna még szívesen, de Lenyalthajú már nem figyelt rá. A pincér kifelé nézett, ahol a járdán egy ötven körüli, haját kopaszodó fejtetejére fésülő férfi tűnt fel. Gyors léptekkel haladt el a The Moodys’ impozáns üvegtáblái előtt, hóna alatt papírdossziét, kezében tömött irattáskát szorongatva. Hunyorgott – talán a koncentrálástól, talán az épületek csupaüveg faláról visszatükröződő fénytől. Így amikor befordult az étterem bejáratához és belépett, véletlenül beleütközött egy kifelé tartó, fiatal párba.

– A számlát kérném még – szólt Mrs. Williamson, de Lenyalthajú már nem hallotta meg.

 Az irattartó a földre hullott és kinyílt, néhány, furcsa rajzokkal és régi szövegtöredékek másolataival teli, jegyzetektől hemzsegő papírlap a padlóra esett. A fiatal férfi lehajolt, hogy segítsen, de az érkező megelőzte és gyors mozdulatokkal – mielőtt még bárki beléjük kukkanthatott volna – felkapkodta a lapokat. Egy közelben ácsorgó pincér lépett hozzá, miközben a fiatalok rosszalló tekintettel távoztak.

– Fontos megbeszélésem lesz az étteremben – mondta izgatottan körbetekintve a férfi. – Megérkezett már az úr?

– Még nem, Hammond professzor – lépett oda készségesen Lenyalthajú is –, de ha megengedi, odavezetem Önt a törzsasztalához. A szokásos reggelijét?

Hammond egy pillanatig elmélázott, Lenyalthajú csak találgatni tudta, hogy mi járt a fejében.

– Nem. Csak egy gyümölcslevet, legyen szíves. Az mindig megnyugtat – mondta, miközben lassan odasétáltak a közvetlenül az utcafrontnál álló asztalhoz.

Lenyalthajú mosolyogva távozott, de magában a minirendelés miatt bosszankodott. Hammond leült, irattartóját a táskába rakta, majd azt az asztal lába mellé állította és a kint siető embereket kezdte figyelni.

Várakozott.

Nemsokára megérkezett a gyümölcslé. Hammond egy ideig elgondolkozva forgatta a poharat a kezében, majd belekortyolt.

Az árverési terem kezdett megtelni, ahogy a sorokba állított székekre egymás után leültek az érdeklődők. Kisebb tumultus támadt az ajtónál, amikor Charlie némi lökdösődést és lábtaposást okozva, bocsánatkérések közepette próbált besurranni.

Szemével a tömeget kutatta. Aztán meglátta a fiatal szőkeséget: épp a második sorban helyezte le formás popóját az ősz férfi oldalán. Charlie rákapcsolt, mert úgy tűnt, egy középkorú hölgy is épp arra készül, hogy a lány melletti, még szabad széken foglaljon helyet. Charlie átszlalomozott néhány elegáns, de csigamód mozgó férfi és nő között, majd nagy ugrással a lány melletti üres széknél termett.

– Boccsánat! – szólt az elképedt, nade!-ző középkorú hölgynek, aki inkább tűnt régi múmiának, mint mai, élő műkincsgyűjtőnek, majd a lányhoz fordult. – Szabad itt ez a hely, ugye, kedves… öööö…

A lány meglepetten, szótlanul nézett rá hosszú másodpercekig, mire Charlie nyakát lassan, de kitartóan kezdte szorítani a százdolláros nyakkendő.  És a lány még mindig nem válaszolt. Mi a… valamit elszúrtam? – villant át Charlie agyán, de a szőkeség bájos pofijára ekkor kedves mosoly ült ki.

– Sophie – mondta tarkóbizsergető hangon, miközben a hoppon maradt hölgy dohogva, valamiért épp a lánykorát és a mai suhancokat felemlegetve odébb talált helyet.

Charlie kényelembe helyezte magát és ekkor tűnt fel neki, hogy Sophie másik oldalán az öregúr szigorú tekintettel figyeli.

Rámosolygott. Nem sokat ért el vele.

– Nos, Sophie – mondta Charlie a lány vakítóan kék szemeibe nézve –, szeret elmerülni a múlt titokzatos világában vagy inkább hagyná, hogy a jövő lendülete sodorja magával? Mindkettőre tudok megoldást.

Az idős úr még mindig egy második világháborús tábornok tekintetével pásztázta Charlie-t.

– Ki ez a… fiatalember, Sophie? – kérdezte a nyugdíjas frontharcos.

– Csak egy… ööö… kereskedő Németországból, aki maga sem érti, hogyan került ide, az árverésre, Papi – mondta Sophie a történelem legbájosabban csilingelő hangján, úgy tűnt, nem bánja Charlie idétlen szövegelését.

– Igaz, Herr…?

– Ööö, jaja – vágta ki magát Charlie.

– Németek… – horkant fel a nagypapa és még valamit mormogott magában, aztán a szomszédjához fordult. – Fritzek…

– Szóval, Sophie… – folytatta volna Charlie rezzenéstelenül, ám ekkor teljes csend lett a teremben.

Színre lépett az árverés vezetője, egy alacsony, ősz hajú férfi és erős, érces hangján köszöntött mindenkit: megkezdődött az árverés.

Charlie közelebb hajolt a lányhoz és suttogóra vette a hangját. Teljesen lényegtelen volt számára, hogy milyen különleges, értékes kínai és japán fegyvereket hoznak sorban a fehér kesztyűs segédek, ő a saját kis privát ostromával volt elfoglalva.

És ezalatt észre sem vette, hogy távolabb, a fal mellett egy negyven-ötven közötti afro-amerikai fickó álldogált, a kezében katalógust lóbálva. Láthatóan csak fél szemmel koncentrált a felvonultatott ritkaságokra, a másik féllel a csinos szöszi mellett ülő Charlie-t figyelte!

Hammond még mindig egyedül várakozott az asztalánál ülve.

Néhány újabb korty gyümölcslé után a táskájáért nyúlt, kivette belőle a papír irattartót, amit korábban leejtett, majd abból vagy féltucatnyi teleírt, telerajzolt lapot. Elmélyülten válogatott közöttük, végül párat visszarakott a táskába, a táskát pedig az asztal alá úgy, hogy a lelógó terítő eltakarja. A kiválasztott lapok a tányér pereme alá kerültek. Aztán Hammond gondolt egyet és gyorsan az összeset visszapakolta a táskájába.

Egy rövid ideig a kinti forgalmat bámulta, majd a karórájára pillantott. Lenyalthajú végignézte a tudós eddigi izgatott matatását. Eddig nem is nagyon volt problémája a holdkóros törzsvendég pakolászásával, ám amikor Hammond, elővette a gondosan odakészített, az étterem emblémájával hímzett textilszalvétát, majd egy kattintás után a tollával firkálni kezdett a patyolatfehér, frissen vasaltatott anyagra, Lenyalthajú úgy érezte két évtizedes munkásságát, étterme presztízsét rombolja le a flúgos tudós.

Lenyalthajú nyaka megfeszült, ám türtőztette magát: nyelt egyet és a helyén maradt, szakmája, étterme iránti alázatától vezérelve nem ment oda, hogy a többi vendég előtt rendre utasítsa a szentségtörőt.

– …és huszonötezer dollár először… másodszor… – visszhangzott az árverésvezető hangja a teremben. – Harmadszor! Harmincezer dollár a rózsaszín hajú japán hölgytől. A szamuráj fegyverzet elkelt!

Az árverés első negyedórája sikeresnek bizonyult, fél tucat fegyver és más tárgy lelt új tulajra. Úgy tűnt, Charlie számára is közeledik a siker perce, mert Sophie lassan, szinte észrevétlenül közelebb hajolt hozzá.

Az arcuk majdnem összeért. De csak majdnem.

– Én úgy vagyok az árverésekkel – kezdte suttogva a lány, miközben lassan visszahúzódott –, hogy ha a kinézett érték már az első pár pillanatban nem nyeri el a tetszésemet, akkor már hagyom is. Már nem érdekel.

– Érdekes. Ezzel én is ugyanígy vagyok – válaszolt suttogva Charlie. – Mióta megörököltem a régiségkereskedő cégemet, én is a gyors döntések híve lettem. Te mit gondolsz, érdemes volt eljönnünk ide?

– Az attól függ… hogy… mekkora értékkel szeretnél innen távozni.

– Szeretem a formás különlegességeket.

– Akkor egyezik az ízlésünk… – mondta hamiskás mosollyal a lány. – Én aranyban gondolkodom…

– Rúd… vagy ékszer?

– Nagyon régi, nagyon díszes, nagyon értékes arany… Mondjuk évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt porrá hullt hercegnő csuklójáról.

– Hmm. Hercegnőben jobban kedvelem a nem instant változatot – Sophie egy pillanatig értetlenül nézett Charlie-ra. – A még élő, hús-vér típust… mondjuk Pippát? – fejezte be Charlie elgondolkozva.

– Olyanom nekem is van, amiről ő híres – felelte kacéran Sophie.

Charlie most meglepődött. A háborús dédpapi kicsi, szende, szőke dédunokája vagányan vette a lapot! Sőt… még emelte is a tétet! Ez nagyon bejött Charlie-nak, mert nem nagyon szeretett sokáig keringőzni a lányokkal – legalábbis a mai lányokkal semmiképp.  Tíz évvel ezelőtt talán még több energiát kellett volna fektetnie egy-egy ilyen kalandba…

Az öregre nézett, aki láthatóan elmerült az árverés gyönyöreiben és megfeledkezett a lányról. Charlie már a frappáns visszavágásra készült, amikor az árverésvezető ismét előre lépett és erős hangja betöltötte az egész termet.

– És most következzen egy legendás fegyver az 1800-as évekből, Kínából… Wong Fei Hung pillangókése, amire már sokaknak fájt a foga. És ismerjük el, sokaknak bele is tört…

Egy segítő lépett be, fehérkesztyűs kezében klasszikus kínai pillangókést mutatva körbe. Charlie csak futó pillantást vetett az értékes fegyverre és ismét Sophie-ra figyelt. Az árverésvezető hangja és beszédes hangsúlyai halk mormolássá halkultak a számára.

– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte a lány mosolyogva.

– Szeretem a kung-fut… Főleg Jackie...

Sophie viccesen-szemrehányóan vállon ütötte Charlie-t.

– Én az ékszerre gondoltam…

 Aha, ékszer… – kezdte Charlie. – Talán meg tudom majd győzni valamelyik ókori hercegnőt, hogy mondjon le némi apró csecsebecséről egy gyönyörű lány kedvéért.

Sophie egészen közel hajolt.

– Mivel is tudnám a hálámat leginkább kifejezni?

– Lássuk csak a listát… – Charlie az ujjain számolgatta a lehetőségeket. – Legyen mondjuk kápé? Nem, nem. Abból most bőven van. Mondjuk egy telefonszámmal?

A lány sejtelmesen mosolyogva nézett rá.

– Egy valódival – tette hozzá Charlie.

A lány cinkosan hunyorítva elővette a katalógust és a mellékelt tollal a hátoldalára írta a számát.

– Tessék. Garantáltan valódi. Mindenhol. Semmi átverés.

Sophie átnyújtotta a katalógust.

– Öröm önnel üzletelni, hölgyem.

– Ja, igen. És amikor meg lesz a karperec… Talán vállalsz házhozszállítást is?

– Éjjel-nappal. Ha a föld alól vagy a pokolból kell elhoznom, akkor is.

– Ez kissé erőltetetten macsós volt… – nevetett Sophie.

– Én is úgy éreztem.

– …de azért bejött. Félig – fejezte be a lány.

Charlie menő karórájára nézett.

 – Hűha! Elszaladt az idő. Egy másik – de persze nem ennyire izgalmas és izgató – megbeszélésre kell mennem.

Sophie olyan közel húzódott Charlie-hoz, hogy összeért a válluk. Egy rövid pillanatra odasimult Charlie-hoz.

– Csak nem egy másik vegyük-le-a-lány-a-lábáról-egy-kis-ékszerrel-affér?

– Dehogy. Csak a rideg üzlet és semmi más. Nincs benne érzelem.

Sophie még közelebb hajolt, még közelebb, az arcuk szinte már összeért…

– Már kezdtem megijedni – búgta a lány Charlie fülébe.

– Én is beleborzongtam, kislány – Charlie hangja egy kicsit remegett. Ő sem egészen értette, miért. Felállt. – Na, most már tényleg mennem kell.

Charlie gondolatai már leelőzték, sőt, jócskán le is körözték a lábait, ahogy kifelé sétált a teremből. Sophie egy pillanatra még utána nézett, de Charlie nem fordult vissza: már a soron következő – tényleg kevésbé izgalmasnak tűnő – találkozón agyalt…

…amikor váratlanul egy apró kéz nyúlt feléje és megragadta a karját.

– Hah! Távozz tőlem, Kuato! – szólt Charlie tettetett, színpadias ijedtséggel.

– Nem túl sietős ez a távozás, Charles?

Bob a legutolsó sor szélén ült és kicsike termete ellenére nagyon határozott tekintettel nézett Charlie-ra – apró lábai gyerekes izgalomtól kalimpáltak a levegőben.

– Az üzletet elrendeztem, Bob. Új, nagy kalandok várnak… – folytatta Charlie fennkölten.

– Nagy szavak… Ha valami olyan felé kalandozol, ami engem is érdekelhet, akkor szólj! – Bob elengedte Charlie karját. – Nem csajok… szakmai dolgok. Rendben?

Charlie már a kijáratnál volt.

– Tudod, hogy mindig te vagy a lista élén, Bobby Boy! – kiáltott vissza és eltűnt a bezáródó ajtó mögött.

Bobnak – ahogy a többi vendégnek sem – tűnt fel az afro-amerikai férfi, aki nyugodt léptekkel a távozó nyomában kisétált a teremből, majd kint, az előtérben mobilt vett elő. Gyorstárcsázással egy számot hívott.

Csak kettőt csengett a készülék.

– F’lassa. Érdekességként mondom, hogy már megint itt volt… – szólt bele

a telefonba. – Igen, ő… Nem vett semmit, csak a szokásos formáját hozta… Elment még a Hattori Hanzo kard előtt… Tudom, hogy már nem érdekel, csak gondoltam… Rendben, elintézem… Megszerzem.

Bontotta a vonalat és visszasétált a terembe. Bentről az árverésvezető erőteljes hangja zendült fel ismét:

– …és most, tisztelt hölgyeim és uraim, következzék egy legendás, középkori nindzsamester remekmívű kardja…

A New York-i utca sietős tömegében Charlie lavírozott az emberek között.

Jobbjában a mobilját tartotta a füléhez, baljában a Sophie mobilszámát rejtő katalógust lóbálta.

– Frank, intézz már el nekem valamit! – próbálta túlkiabálni az utca zaját. –Ígértem egy kora egyiptomi karperecet a harmadik dinasztia idejéből egy jó ügyfelünknek… Mennyire jó? Szerencsésen indult a napom: formás láb, feszes fenék, tudsz mindent… Persze, nekünk nincs olyan, mármint karperec, szerezz valami hasonlót szupergyorsan. Nem fog feltűnni neki… Kábé egy félórát még a The Moodys’-ban leszek, oda küldesd… tényleg sürgős… Kösz!

A jól végzett meló örömével zsebre vágta a telefont, kikerült két álló gyalogost és egy ugrással már a zebrán is volt. Csak akkor nézett fel, amikor balról valami nagy fehér közeledett. A bőgő motor és a vad fékcsikorgás zajára felnézett: a lámpa pirosat jelzett. A böhömnagy bútorszállító szép, aszfaltra égett gumicsíkokat húzva éppen a háta mögött csusszant el.

– Egyszer tényleg meg kell halni, de ne az én kocsim alatt! – üvöltötte texasi kiejtéssel a sofőr, és még nyomatékosan utána biggyesztette: – Te barom!

Charlie rezzenéstelen arccal, de vadul dobogó szívvel felugrott a szemközti járdára és eltűnt a tömegben. Megúszta. Tényleg szerencsésen indult a napja.

(folyt.)