Az olajos feketén csillogó vízfelületet csak olykor-olykor fodrozta kisebb hullám, ami valahol a tó túloldalán keletkezett és lassú, de kitartó mozgással igyekezett keresztül a hideg víz felszínén. Útja során egyre vesztett erejéből és alig látható kis fodorként partot érve csupán épphogy érintette a víz szélén nyugodtan álldogáló öregúr cipőorrát.

Herr Weisenbacher már túllépett a nyolcvanon, egy világháborún és egy hidegháborún is, úgyhogy nem nagyon zavartatta magát: kényelmesen, zsebre tett kézzel ejtőzött közvetlenül a tó mellett, beszívva a friss alpesi levegőt, figyelve a víz apró hullámait, a kéklő magasban szárnyaló madarakat és az ég kristálytiszta tükörképét a lábai előtt.

Másnak furcsán bizarrnak, középkori rémtörténetbe illőnek tűnhetett a táj, Herr Weisenbacher azonban a hosszú évtizedek alatt már hozzászokott az égbe magasodó kopár sziklákhoz, a hatalmas fenyőfákhoz, melyek mintha a tó mélyéből is nyújtóztak volna felfelé – számos példányuk nem viselte el a rideg környezetet és végül a kapaszkodásban elfáradva, meggyengülve zuhant a tó vizébe.

A part menti sekélyesből kiálló tucatnyi, csonka törzs folyton az öreg eszébe juttatta az idő múlását. Herr Weisenbacher ennek ellenére szerette a tavat és a füves parton teljesen magányosan álló, egyszerű, osztrák parasztházát, amely olyan régóta az otthona volt már. Majdnem annyira szerette Frau Weisenbachert is, akivel ugyan minden egyes napon egy soha véget nem érő háború újabb csatáját kellett megvívnia, ám az altes Mädchen mégiscsak kitartott mellette jóban-rosszban… mióta is?

Herr Weisenbacher visszasétált a házhoz, leült a kerítés elé eszkábált kis padra és újra a vizet, a sziklákat figyelte, a szél susogását és a madarak csicsergését hallgatta. Majdnem bele is szunnyadt a nagy figyelésbe, amikor valami megváltozott a környéken.  A madarak elhallgattak!

Váratlanul néma csend vette körül! Az öreg a hegyek közé bekúszó köves utat nézte – ami a házuk mellett véget is ért – és először a hangot hallotta meg. Motorzúgás. Távolabb autók kapaszkodtak felfelé a nehezen járható úton. Kisvártatva a sziklák között meg is jelent a több járműből álló konvoj és egyenesen a Weisenbacher porta felé vette az irányt.

Herr Weisenbacher felállt.

– Liebling, megérkeztek! – kiáltott be a házba ízes, osztrák németséggel.

A bejárati ajtóban idős, testes asszonyság tűnt fel – az ember azt gondolhatta, hogy akármelyik beerfesten láthatta volna őt, öltözetében és erőteljes testi adottságaiban annyira megfelelt a húsz korsóval egyensúlyozó tipikus kocsmárosnéasszony típusnak. Frau Weisenbacher is az utat nézte, ahol egy terepjáró, egy-egy mikrobusz és daruskocsi, valamint két teherautó közeledett lassú, feltartóztathatatlan méltósággal. Mintha halálos eltökéltséggel furcsa temetői menet érkezett volna a Weisenbacher porta elé…

– Csak aztán álljon egy kis euró is a házhoz! – figyelmeztette az urát hasonlóan ízesen.

Weisenbacher lassan kisétált a konvoj elé.

– Még ötvenöt év házasság után is a véremet szívod, Matild? – kiáltott vissza mérgesen és felesége figyelmét nem kerülte el az öreg morcos legyintése.

– Hatvannyolc az, Günter, hatvannyolc! – harsant fel a ház ajtajából.

– Legyen annyi, Mama, ahogy akarod. Legalább most, ebben az ügyben magam dönthettem. Holnaptól már nem kell Heinrich sógor lekezelő segítségére szorulnunk!

– Ja, ő legalább Bécsben lett bankár és nem a hegyek közt jódlizik bőrgatyában, mint te! Verschtehe?

Az asszony mérgesen legyintett és eltűnt az ajtóból.

– Ja, ja, ja – mormogott magában az öreg még akkor is, amikor az autók megálltak előtte.

Apró kövek gurultak a vízbe, ahogy tucatnyi, sötétruhás fickó ugrált ki a járművekből. Nem vártak parancsra, utasításokra, azonnal munkához láttak: a daru közvetlenül a vízpartra tolatott, hosszú karja rövidesen kinyújtózva várakozott a tó felett. A többség pakolászni kezdett, felszereléseket, nagy ládákat emeltek le a teherautókról, majd páran három társukat kezdték búvárruhába öltöztetni. Herr Weisenbacher szájtátva bámulta az összeszokott csapatot, ilyen tökéletesen kivitelezett munkát már bő hat évtizede nem látott a tó környékén. Alig telt el öt perc, a búvárok a víz felé tartottak és az öreg már nem bámészkodhatott sokáig: nyílt a mikrobusz ajtaja és egy nagyon magas, arisztokratikus megjelenésű férfi szállt ki. Könnyű, hosszú fekete kabátját meglibbentette a hűvös szél és ahogy erőteljes léptekkel, kiismerhetetlen tekintettel Herr Weisenbacher felé indult, cipőtalpai nyomán zöld fűcsomók és apró kavicsok szakadtak ki a földből. Az öreg eléje sietett, de amíg ő lecsoszogta a maga pár méterét, a magas idegen már előtte magasodott, jó két fejjel föléje tornyosulva.

– Herr Maxim, végre személyesen is tiszteletét teszi nálunk! – szólt lelkesen Weisenbacher és már üdvözlésre nyújtotta volna a kezét, ám látta, hogy vendége kabátja zsebében felejtette a magáét és láthatóan nem is szándékozott elfogadni a feléje nyújtott tenyeret; így az öreg meggondolta magát. – Csak megtalálták a Toplitz-tóhoz vezető utat! Nem lehetett könnyű, hisz Ausztriában annyi az alpesi víz, mint sörhabban a buborék.

Az öreg halkan elnevetgélt a saját kis viccén, de úgy tűnt, nem akadt partnere ebben. Maxim nevű férfi rezzenéstelen arccal nézett rá, de nem tűnt ellenségesnek. Végül csak megszólalt.

– A mai technikával már nincsenek titkok, amiket ne lehetne felfedni – mondta röviden.        

Hatalmas, erős alkata, tekintélyt parancsoló kisugárzása ellenére hangja nem volt mély, dörmögő – ezen meg is lepődött Weisenbacher. Beszédmódja azonban határozott, céltudatos, egy olyan férfi jellemét idézte, aki nagy tervei elérésében nem tűri az ellentmondást és mások tévedéseit. Maxim kiejtésének megfejtésén pár pillanatig elgondolkozott még az öreg, aztán úgy döntött, másod-unokatestvére, a Münchenben élő egykori pék, Helmut akcentusára hasonlít a leginkább.

– Gondolja, Herr Maxim? Ön szerint maguk is hoppon maradnak? Tudja, mint a többi víz alatti kincsvadász. Vagy az elsők lesznek, akik sok év után végre sikerrel járnak? – kérdezte kissé kötekedően.

– Természetesen az utóbbi – felelte Maxim olyan pattogó németséggel, hogy az öreg egy pillanatra beleborzongott. – Megtaláljuk és el is visszük, amiért idejöttünk.

Lassan sétálni kezdtek a tópart felé, ahol a búvárok már teljesen felkészülve, sisakkamerákkal és -lámpákkal felszerelve csak Maxim parancsára vártak. Maxim intett nekik, a három férfi lassan a sötét vízbe ereszkedett és pár pillanat múlva már csak a felszálló légbuborékok jelezték, hogy merre járnak a felszín alatt.

Miközben a mikrobusz felé tartottak, Weisenbacher ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy némi plusz információt osszon meg a távolról érkezett kincsvadásszal.

– Igen sokan gondolták már ugyanezt korábban is, Herr Maxim. Aztán végül üres kézzel távoztak, ha egyáltalán újra felbukkantak a tóból. Tudja. Kaputt! Elátkozott víz ez, én mondom! Eddig még senki sem talált rá az istenverte nácik kincsére, akármennyire is biztos volt ám a dolgában!

Már a busznál álltak, amikor hozzájuk lépett egy vörös hajú, tagbaszakadt férfi és kinyitotta a mikrobusz eltolható oldalajtaját.

– De a többieknek is a rendelkezésére állt… – mondta Maxim jelentőségteljesen, mialatt az ajtó lassan félrecsusszant előttük. – …ez?

Herr Weisenbacher eltátotta a száját. A busz belsejében egy az öreg számára még fiatalabb kora csúcsát, a hatvanas évek végén vetített Orion űrhajó-sorozatot is lepipáló, modern, monitorokkal, színes kijelzőkkel és vibráló fényekkel teli kis irányítóközpont bújt meg. A monitorok egyikén a Toplitz-tavat ábrázoló műholdas képet látta. Egy másikon pedig a tó mélyébe merülő búvárok lámpáival gyéren megvilágított víz alatti helyszín sötét felvétele vibrált.

Az öreg most már valóban eltátotta a száját: ennyire profi kincskeresőkkel még nem akadt dolga a hosszú évek alatt!

De Maximnak volt még egy utolsó, mindent ütő aduja.

– Na és… ez?

A zsebéből elővett egy tenyérnyi méretű, jól zárható műanyag tasakot, szétnyitotta, óvatosan kihúzott belőle egy megsárgult, láthatóan több évtizedes, gondosan összehajtogatott papírlapot. Szétnyitotta. Herr Weisenbacher előtt a lap fejlécén egy olyan szimbólum jelent meg, amiről a világháború óta azt hitte, sosem látja már többé!

A horogkeresztes, birodalmi sasos papíron egy tollal felskiccelt térképvázlat tűnt elé koordinátákkal, mélységadatokkal és a Toplitz-tó azon partszakaszával, amin éppen most álldogáltak.

– Mein Gott! – hőkölt hátra az öreg. – Honnan szerezte? Ki adta ezt magának?

Maxim sejtelmesen elmosolyodott. A mosolyában volt valami, ami miatt Weisenbacher gyomra összeszorult.

– Mein Führer! – suttogta Maxim és csak nézett, nézett, sejtelmesen mosolyogva.

Weisenbacher rémülten hőkölt hátra, meg is tántorodott egy kicsit. Az arcából kifutott minden vér, a lábai elgyengültek, úgy érezte, el kellene menekülnie. Jó messzire.

Maxim még mindig sejtelmesen mosolyogva nézett rá. Az öreg elbizonytalanodott, óvatosan, félénken visszasomolygott. Maxim még hatvan alatt járt, sőt, kiállása, megjelenése vagy tíz évet még így is faragott a korából. Sehogy sem lehet, hogy a Führer…

Aztán Maxim elnevette magát és Weisenbacher megkönnyebbülten vele nevetett.

– Crucifix! Jól megijesztett, Herr Maxim! Maguk németek és a maguk furcsa humora…

Maxim a mellette álló, tagbaszakadt, vörös hajú férfinak adta a papírt.

– Grigorii, olvassa be a búvároknak a koordinátákat! – mondta oroszul, újabb meglepetést okozva az öregnek.

– Igen, uram, azonnal – válaszolt az orosz.

– Szóval, valóban úgy gondolja, hogy létezik a kincs? – mondta még mindig nevetve az öreg. – Azok a pokolfajzatok valóban éppen itt süllyesztették volna el?

Grigorii begyűrte magát a számítógép elé, fülest vett fel, majd oroszul bemondta a koordinátákat a rádióba.

– A rajzot annak idején a ládákat ideszállító katonai egység vezetője készítette – kezdte Maxim. – Sokáig kallódott, jó darabig elveszettnek hitték, de néhány hete az embereimnek sikerült rábukkanniuk egy nemrégiben elhunyt egykori SS-tiszt hagyatékában valahol Argentínában. A férfi nem ismerte fel a rajz értékét, csak egy darab papír volt számára a több doboznyi iromány között.

– Miért, mekkora lehet az értéke? És mi érhet annyit, hogy sokan az életüket kockáztatják érte? A legendás, ki-tudja-mi-is-az kincsért?

Grigorii Maximhoz fordult.

– Uram, a búváraink elérték a pontot – mondta oroszul.

Maxim közelebb hajolt a monitorhoz, melyen a búvárok sisakkameráinak zavaros felvételeit láthatták. Az öreg most először látott némi érzelmet Maxim arcán: a férfi addig rezzenéstelen szeme csillogott, vonásai kissé megfeszültek, ahogy a sötét, mély vízbe vágó lámpák fényét figyelte. Buborékok, lebegő vízinövények rontották a látványt, de lassacskán a szemük előtt megjelent valami. Illetve több valami. A fényben tucatnyi, az iszapban magasan egymásra torlódott, kísértetiesen halott látványt nyújtó fatörzs rendezetlen halma tűnt fel.

Az öreg is közelebb hajolt. Valamit megcsillanni látott a rideg dermedtségben.

– Hogy mi érhet akár több emberéletet is? – suttogta Maxim. – Hát ezek…

És ekkor meglátták! Ahogy a búvárok még közelebb úsztak, láthatóvá váltak a fatörzsek közé beszorult nagy, hosszú évtizedek víz alatti nyomait magukon viselő faládák… rajtuk a félreismerhetetlen birodalmi sas és a szvasztika – egy letűnt, borzalmas kor emlékei!

Weisenbacher torka összeszorult. Ezek szerint mégiscsak létezik valamilyen kincs vagy titok, amit a nácik éppen itt, a házától párszáz méterre rejtettek el a tóban. És ő eddig esztelenségnek tartotta a mendemondákat, a kerítése melletti padról szórakozott azokon, akik nagy lelkesedéssel érkeztek a tóhoz, több helyen is merültek a közelben, majd pár nappal, héttel később, csüggedten, kincs nélkül távoztak.

A monitoron látták, ahogy a búvárok spéci vágószerszámokat vettek elő és hozzáláttak, hogy a ládákat kiszabadítsák a fatörzsek bilincséből.

– Nemhogy a szövetségeseknek, de még a német hadseregnek sem volt tudomása erről a rejtekhelyről – Maxim erőteljes hangja visszarántotta az öreget a valóságba. – Csupán a kiválasztott kevesek… nagyon kevesek ismerték a titkot. Akik közül persze mára senki sincsen életben. Ők meghaltak, de elejtett félmondataikból, részeg dicsekedésükből megszületett a legenda: a Toplitz-tó kincsének legendája.

– De mit rejtenek a ládák? – az öreg hangja remegett az izgalomtól. – Sok mendemonda kering ám hamis font vagy dollármilliókról, a Leningrádból elhurcolt legendás borostyánszobáról…

Grigorii megfordult és Maxim felé biccentett.

– Ha megbocsát… – mondta Maxim az öregnek és a daru felé indult.

Intett az embereinek, akik elindították a gépezetet és a tó fölé nyújtott masszív karon átfuttatott vastag kábel elindult a víz mélyére. Egy darabig futott lefelé, majd megállt. Némi várakozás után az egyik kezelő rádiója megszólalt és a daru ismét működni kezdett: lassan, de erőlködés nélkül megkezdte a ráakasztott teher felcsörlőzését.

Az öreg lassan közelebb sétált. Maxim az embereinek adott Weisenbacher számára érthetetlen utasításokat, mire az egyik teherautó a tó partjára tolatott. Ahogy megállt, a víz alól felbukkant a daru súlyos terhe: két masszív, láthatóan sérült faláda függött rajta. A ládák oldalán ott díszelgett a gyűlölt sas és a horogkereszt. A daru azonnal a teherautóra emelte a két ládát, néhány ember gyorsan leakasztotta, majd arrébb tologatták azokat, hogy helyet csináljanak a következő fordulónak. Nem kellett sokat várniuk, újabb két láda bukkant fel a tóból és került a platóra. Így ment ez frappáns gyorsasággal és nemsokára már nyolc, víztől csöpögő faláda hevert a teherautón. Ahogy a kilencedik, a legutolsó is kibukkant a hullámokból, vele együtt a búvárok is felszínre emelkedtek. Pár társuk, akik korábban a segítségükre voltak, ott termettek mellettük, hogy segítsenek a búvárruhák, a palackok levételében.

A kilencedik láda is felkerült a teherautóra. Ám épp, amikor a helyére próbálták csúsztatni, a nedves deszkaplatón dolgozó férfiak egyike megcsúszott. A láda sarka kiesett a kezéből és a mázsás tömeg döngve zuhant a földre. Az oldala széthasadt és néhány, papírba csomagolt tárgy gurult ki belőle a fűre. Weisenbacher kíváncsian próbált közelebb húzódni, de ekkor – az öreg nem értette, csak tippelte, hogy svéd vagy norvég nyelven – Maxim kiáltotta el magát:

– Az istenit! Tönkre akarnak tenni mindent? – hangja dühös és szokatlanul mély volt.

Egy pillanatra megfagyott a levegő. A hibázó rémült tekintettel nézett főnökére, ijedtében még mindig behajlított térdekkel állt, mintha a láda súlya nehezedne rá. Maxim hosszú másodpercekig dühösen nézte a széttörött ládát, majd váratlanul teljesen megnyugodva intett, hogy szedjék össze a széthullott tárgyakat.

Weisenbacher próbálta kihasználni a pillanatot és közelebb lépett, hátha megtudja, mi az, ami ekkora haragot váltott ki a németből, de egy hatalmas árnyék állta el az útját. Grigorii arckifejezése nem sok jót ígért a kíváncsiskodónak.

Egy hatalmas tenyér nehezedett az orosz vállára, mire Grigorii készségesen félreállt.

– Herr Weisenbacher, úgy gondolom, a mi közös üzletünk ezzel le is záródott – Maxim ismét nyájas és készséges volt, mint egy valódi, európai üzletember. – Szervezetünk nagyra értékeli a segítségét, amivel hozzájárult ahhoz, hogy biztonságba helyezhessük ezeket a felbecsülhetetlen értékeket. Remélem, jó hasznát veszi majd a kompenzációnak, amivel ezt a rövid kellemetlenséget igyekszünk tompítani.

– Óóó, nem volt ez… – kezdte az öreg, de Maxim beléfojtotta a szót.

– Biztos vagyok abban, hogy nem híreszteli el ezt a kis, tóparti mozgolódást – a hangja annyira készséges volt, hogy az öreg szinte beleborzongott.

– Természetesen, Herr Maxim, hallgatok, mint a… Toplitz-tó mélye.

– Ez mindkettőnk hasznára válik majd. Akkor, ahogy megbeszéltük…

Maxim ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elfordult, mire Grigorii lépett az öreghez. Jól megtömött sporttáskát adott át neki. Weisenbacher kapzsi fénnyel a szemében nyúlt a vagyont érő táskához. Kinyitni még nem merte, de a súlya alapján méricskélve már a benne lévő összeg nagyságát próbálta kitalálni.

Maxim és Grigorii beszálltak a mikrobuszba. A kocsioszlop ekkorra már készen állt az indulásra, minden a helyére került, a titkos szállítmányt elrejtő ponyvát dobtak a felpakolt ládákra és az emberek is elfoglalták a helyüket.

Az öreg ifjonti erővel cipekedve, boldog mosollyal az arcán sétált vissza a házhoz, miközben a háta mögött útnak indultak a járművek. Ahogy belépett a kapun, már nem bírta tovább és lélegzetvisszafojtva belenézett a táskába: vastag, ropogós eurokötegek mosolyogtak vissza rá.

Ahogy vidáman elkiáltotta magát, a hegyek közt lebukó nap vörös fénybe vonta a sziklacsúcsokat, az erdőket, az öregék házát és vérvörössé változtatta a több évtizedes titkot már nem, de halott fákat még mindig rejtő Toplitz-tó vizét.

– Mama, meglepetést hoztam! Most már hívhatod az irigy Heinrich bátyádat, majd eljódlizom neki, hogy „Káposzta van a bőrnadrágomban…” Hahaha!

És az öreg csak úgy magát szórakoztatva tényleg jódlizni kezdett. Visszanézett még egyszer a hegyi úton távolodó autókra, majd vidáman besétált a házba.

Maxim nem foglalkozott az imént kifizetett mesés vagyonnal. Gondolatai már a következő lépésnél, sőt lépéseknél jártak, de tudta, hogy a Toplitz-tavi kaland még nem zárult le teljesen. A visszapillantó tükörbe nézett és bár a távolság miatt nem hallotta, de tudta, hogy a házban éppen most durrant valami petárdaszerű hangon.

– A szállítmányt indítsd útnak a találkozó helyére! – utasította Grigorii-t oroszul. – A csapattal a megbeszélt időpontban, Bécsben, a múzeumnál találkozunk majd.

Ismét belenézett a tükörbe.

Ahogy a nap egyre mélyebbre merült a környező hegyek mögé a békés kis házikót sötét árnyéklepel borította be. Halvány, de egyre erősödő füst kezdett szivárogni a Weisenbacher porta egyik, majd pár másodperc múlva mindegyik ablakából.

Maxim tökéletes, angol angolsággal mondta csak úgy magának:

– „Minden fa, a mely nem terem gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.”

Most már vörös lángok nyaldosták az ablakokat és gyorsan átterjedtek a tetőre. Ahogy a lángoló házacska és a sötét víz mindörökre eltűnt a hátuk mögött, a Toplitz-tavi akció is lezáródott.

Maxim nyugodtan hátradőlt, gondolatai messze kalandoztak.

(folyt.)