A hajnali Béccsel ellentétben másnap Londonban nem eső utánira járt az időjárás: a brit fővárosban kitartóan és folyamatosan zuhogott. Nem áztak vízben az utcák, de apró szemű, sűrű csapadék permetezett szinte egész nap, megállás nélkül, ám teljesen ártalmatlanul.

Az ég szürke volt Biggin Hill felett is. A száz éve még csak a térképen sem létező, faluból lassan, de biztosan kisvárossá cseperedő település őse évszázadokon keresztül csupán egy aprócska, Aperfield nevet viselő farmként létezett valahol London dél-keleti peremén. A most csendes, fákkal sűrűn beültetett, többnyire barnatéglás épületekkel szegélyezett keskeny utcák felett pár évtizede még a királyi légierő bombázói indultak a kontinens felé. Mára azonban csend honolt Biggin Hill felett: a gépek eltűntek, a repteret Bernie Eccleston vette meg és a napok most szép nyugodtan, kissé szürkén, esőáztatottan teltek a kis városkában.

A szitáló cseppek szétkenődtek a Biggin Hill-i háztetőkön, a faleveleken, a járdákon, az aszfalton, az utcán haladó autókon és bepettyezték azon néhány járókelő kabátját is, akik még ebben a szomorú időben is az utcákra merészkedtek.

A csapatnyi öt-hat év körüli kisfiút azonban egyáltalán nem zavarta az eső. Az egyik Biggin Hill-i utca közepén futkároztak, két-két kőből kirakott kapu között, hangosan kiabálva és lökdösődve rúgták a bőrt.  Ha valamelyik Premiere League-beli vezér most látja őket, bizonyára elkerekedett volna a szája: a srácok dekáztak, trükköztek, cseleztek de mindezt hihetetlen pontosan és gyorsan, hatalmas lelkesedéssel, több millió fontot zsebre vágó profikat is megszégyenítően.

A nagy hajtásban azonban egyikük túl hosszan szöktette a társát, aki nem érte be az indítást, így a laszti pattogva végiggurult az úttesten. Méltatlankodás, mérgeskedés és kárörvendő nevetés kusza elegye visszhangzott a házak közt. A labda már csak erejét vesztve pattogott, pattogott amíg neki nem csapódott az útvégi kereszteződés szélén lefékező taxi ajtajának.

A hangos puffanás után már nyílt is az ajtó és csodálkozó tekintettel Charlie szállt ki a járműből. Fizetett a fiúkat morcosan figyelő sofőrnek, aki gázt adott és elhajtott a következő fuvar reményében.

Charlie meglátta a labdát, felkapta és ügyetlenül dekázni kezdett vele. Suta, de számára élvezetes mozdulatait egy vékonyka hang zavarta meg.

– Bácsi, ide rúgja! – kiabált tőle nem messze egy ázott, kócos hajú kisfiú erős brit akcentussal.

Charlie a földre tette a labdát, hátrált egy kicsit, majd pár gyors lépés után erőset rúgott a lasztiba.  A labda a rúgástól magasra repült, majd a hiábavalóan nyújtózkodó fiúk felett az útszéli bokrok között landolt.

Rosszalló és lesajnáló tekintetek kísérték a mini focisták hujjogását.

– Bocs, srácok, egy kicsit még gyakorolnom kell – szabadkozott Charlie.

– A bácsi amerikai? – kérdezte a kócos kissrác.

Charlie közelebb lépett hozzá, mialatt a többiek a labda megkeresésére indultak.

– Miből gondolod?

– Hát a kiejtéséből – lépett oda egy tüskére nyírt hajú nagyobb fiú, aki kíváncsi nézett a tehetségtelen amatőrre. – Hát meg azért, mert ilyen lúzer rúgótechnikával csak amerikai lehet.

– Látom, nézed az NFL-t.

– Azt nem, csak néha baseball-t.

– Tényleg?

– Aha. De halálra unom magam.

– Ja, én is. Meg ki a fene érti a szabályait? – vette át a szót a kócos.

A bokor mögül pattogva érkezett vissza a focilabda.

– Na, ezt nézze meg, ilyen labdakezelést nem lát a San Diego Chargers Stadionban – kiáltott a tüskehajú és visszarohant, hogy folytassa a meccset.

A kócos fiú is indult volna, de Charlie utána szólt:

– Várj egy kicsit! Úgy látom, ti nagyon képben vagytok. Nem ismersz itt a környéken egy Al Wyman nevű tudóst?

– Azt a fickót, aki mindig elalszik? – kérdezett vissza a fiú.

– Mindig elalszik? – értetlenkedett Charlie.

– Aha. Ebben az utcában lakik – mutatott a háta mögé. – A hatodik vagy hetedik ház jobbra.

És már futott is vissza, hogy részese legyen az újabb, világbajnoki szintű aszfaltmeccsnek.

Charlie lassan sétált az utcán, háta mögött elhalkult a kicsi focisták kiabálása. A nagyjából egyforma, barna épületek között végigsétálva végül a hetedik háznál meglátta a postaládát, amire a Wyman nevet ragasztották fel.

Felsétált néhány lépcsőfokot, pár pillanatra megállt a bejárati ajtó előtt, majd – mivel sehol sem látott csengőkapcsolót – bekopogott a vaskos faajtón.

Csend. Nem érkezett válasz belülről.

Másodszorra is próbálkozott. Semmi.

Harmadjára már erőteljesebben ütötte az ajtót. Semmi zaj.

Újabb másodpercek eredménytelen várakozását követően már-már arra kezdett gondolni, hogy körbejárja a környéket és utánanéz a fickónak a pubokban vagy a bevásárló központokban. Meg arra, hogy mekkora barom volt, amiért átrepülte az óceánt egy valószínűleg habókos tudós reménytelen…

Bentről motoszkálást hallott. Kulcs fordult a zárban, majd résnyire nyílt az ajtó: egy ismerősnek tűnő, de teljesen borotvált arc jelent meg az ajtónyílásban. Elsőre azt gondolta, az egykori brit miniszterelnök hasonmását látja.

– Gondolom… – kezdte Charlie tétován –, maga… nem Tony Blair.

A Tony Blair-szerű arc tulajdonosa meglepetten nézett rá, az ajkai közül olcsó, műanyag töltőtoll lógott kifelé.

– Hmm, nem – válaszolta anélkül, hogy a toll kikerült volna a szájából. – Alastair Wyman.

– Akkor maga kell nekem! – mondta örömmel Charlie, mire a másik visszahőkölt. – Dr. George Hammondról lenne szó.

Wyman szeme összeszűkült.

– A közös múlttal már évekkel ezelőtt leszámoltam. Ki maga, az ügynöke?

– Nem.

– Akkor valami újságíró? Vagy kutató? Már akkor megmondtam George-nak, hogy nem dolgozom vele. Szép volt, elég volt. Közölje vele, hogy…

Charlie gyorsan félbeszakította a készülő szóáradatot.

– Már nem tudom… Tegnap az orrom előtt lőtték le New Yorkban…

Wyman szájából kihullott a toll és észre sem vette, hogy nadrágját két kusza vonallal végighúzva a földre esett, majd onnan a járda mellett elszórt dekor fakérgek közé gurult.

Wyman szó nélkül kitárta az ajtót és félreállt.

(folyt.)