Az út széléről nem látszódott az épület. De nem csak azért, mert a hold nélküli este kevés fénnyel világította meg a városszéli területet. Az ok inkább az volt, hogy az elkanyarodó sötét aszfaltcsík mellől a sűrű tölgyerdőbe tartó, murvával vastagon felszórt földút hamar eltűnt a fák égre törő törzsei között.

A főútról beforduló fekete limuzin csendes méltósággal hajtott be az erdőbe, végiggördült a murván és ahogy a kavicsok halkan megcsikordultak a gumik alatt, az autó már el is tűnt a többi közlekedő szeme elől.

A kanyargós ösvényen végighaladt a fák között, majd pár száz méterrel távolabb megállt egy, a szem elől az útról teljesen rejtve maradó, klasszicista görög és római stílust a romantika kuszaságával vegyítő kastélyépület előtt. A főbejárathoz vezető lépcső tetején ekkor az árnyékből sötét öltönyös fickók léptek elő. Ha akarják, sem tagadhatták volna le a zakójuk alatt dudorodó Heckler & Koch géppisztolyokat, de úgy tűnt, ez szándékukban sem áll, hiszen az újonnan érkezők számára figyelmeztetően laza, de áthatolhatatlannak tűnő, ötfős sorfalban álltak fel a lépcső tetején.

Nyílt a limuzin ajtaja és Grigorii lépett ki rajta. Kinyitotta a hátsó ajtót, amin lassan, kényelmesen Maxim szállt ki. Az öltönyösök csak ekkor húzódtak vissza a fal árnyékába és mire Maxim és Grigorii felsétáltak a lépcsőn, a sofőr pedig elhajtott a limóval, már észre sem lehetett venni őket a sötétségben.

Az eddig a szél által gyorsan hajtott felhők mögé bújt Hold most egy pillanatra előbukkant, hogy fényével megvilágítsa a patinás betűkkel a homlokzatra felvésett, görög-római betűket idéző feliratot: Majestic Bildenburg Hotel.

A főbejárat kinyílt, Maxim pedig Grigorii-jal a nyomában belépett az épületből kiáramló, sárgás színű fénybe.

A hátuk mögött a Hold ismét a felhők mögé rejtőzött.

A szándékosan félhomályban hagyott terem méreteit a külső szemlélő csak sejthette – ha egyáltalán bebocsátást nyert volna a zártkörű megbeszélésre.

A Bildenburg Hotel átlagos hétköznapokon az európai, ázsiai, közel-keleti és – ritkábban – az amerikai elit, a leggazdagabbak, leghatalmasabbak és legszebbek felkapott pihenőhelye volt. Persze, az év folyamán is csak a legfelsőbb körök számára nyitotta ki kapuit, egyszerű hátizsákos turisták, hétköznapi családok nem is tudtak róla. Hiszen sehol sem hirdették a szolgáltatásait, sehol sem szórták a katalógusait, az elit elitje is magánklubokban, milliárdokról döntő üzleti tárgyalásokon, egykori uralkodó dinasztiák, valaha volt nemesi leszármazottak partijain adták szájról szájra a hírét, csúsztatták egyik zsebből a másikba apró kártyáját, amin csupán a nagyon exkluzív hotel nevét és telefonszámát tüntették fel.

A mai este nem lesz átlagos, amivel természetesen Maxim is tisztában volt, ahogy Grigorii-jal a háta mögött végigsétált a tágas, de gyéren megvilágított előtéren. Tudta, hogy odabenn, a következő, díszesen faragott faajtó mögött olyan emberekkel találkozik majd, akik Európa e nagyvárosában gyűltek most össze, hogy ne csupán a saját szervezeteik, vállalkozásaik és mérhetetlen vagyonuk, de részben az egész világ sorsáról is döntsenek. Maxim ismerte azokat, akik most már minden bizonnyal a hotel nagytermében várakoztak, ezért szándékosan későn érkezett, hogy azok tisztában legyenek vele, kivel van dolguk.

Ő kilógott az örökletesen vagyonos, hosszú évszázadok gazdagsága felett rendelkező ex-nemesekkel, privatizációból vagy bennfentes információkkal tőzsdei milliárdokat szerző volt politikusok és gazdasági kalandorok közül. Maxim nem kedvelte ezeket az embereket, de szövetkezett velük, mert közös érdekeik elérése számára is előrelépést jelentett…

A kétszárnyú ajtó halkan megnyikordult, ahogy kinyílt előtte és – Grigorii-t hátrahagyva – belépett a félhomályos terembe. Az ajtó bezáródott a háta mögött és ezzel messzire ki is zárta a külvilágot.

Közelebb lépett a középen elhelyezett, hatalmas, kerek asztalhoz. A falak mentén, illetve az asztal felett pislákoló fényben is jól látható volt a masszív falapba vésett széttárt szárnyú sas és az alatta lévő felirat: Nostra est caelum caeli!

Miénk a levegőég!

Az asztal körül magas támlájú, faragott székekben három férfi és két nő körvonalait fedezte fel. Egyenként végignézett rajtuk, de alakjukat, arcukat elfedte a félhomály. Maxim leült az egyik üresen hagyott, trónszerű székre és kényelmesen hátradőlt. A többiekhez hasonlóan a sötétben rejtőzködött és még kezeit is az asztalközépi fénykörön kívül nyugtatta.

Gyufa sercent.  A jobbra lévő székek egyikén valaki szivarra gyújtott és az apró  láng fényében Maxim a Vincent Penot nevezetű francia arcát ismerte fel. Penot egy Marselles-i halászcsalád középső fiaként nőtt fel a háború után, majd kitartó munkával először több tucatnyi hajóból álló flottává növelte a céget, majd miután a testvéreit kivásárolta, az egészet busás profittal értékesítette. Később a kedvezőbb adózás miatt Belgiumba települt át és a nyolcvanas évektől milliárdosként megtehette, hogy már csak igen kockázatos, de többszörös haszonnal kecsegtető befektetésekbe szállt be.

Újra nyílt az ajtó és a rövid időre beáramló fény megvilágította az asztal körül ülőket. Mindannyian a belépő felé fordultak. A dél-amerikai Manolo Sanchez nem kért elnézést, nem szabadkozott a késés miatt, csak biccentett, a két, üresen maradt szék egyikéhez sétált és leült. Maxim csak futólag ismerte a férfit. Sanchez az elmúlt évben csatlakozott a belső körhöz és a II. világháború után az öreg kontinenst elhagyó apja által Argentínába kimentett vagyona tette lehetővé, hogy a szervezet vezetőinek egyikévé váljon.

Amikor már mindenki elhelyezkedett, egy férfi állt fel Maximmal szemben. Indurasen Svensson csaknem olyan magas volt, mint Maxim, szőke, egyenes szálú haját középen elválasztva, kétfelé fésülve viselte és Maxim informátorai szerint egészen 832-ig, egy viking ősapjáig tudta visszavezetni a családfáját.

– Hölgyeim és uraim! – kezdte Svensson és erős hangja, skandináv angolja bezengte a termet. – Örülök, hogy ismét eljöttek, üdvözlöm Önöket a köreinkben és emellett sajnálom, hogy a távol-keletről Ling-Hang úr egyéb gazdasági elfoglaltságai miatt most nem tudott csatlakozni hozzánk. Őt, ahogy végeztünk, néhány óra múlva informálni fogom az itt elhangzottakról.

Svensson rövid szünetet tartott és végignézett a hallgatóságán. Bár mindannyian ismerték egymást, a gyér fény, a sejtelmes félhomály még egymás elől is elrejtette az arcukat. A szándékaikról már nem is beszélve.

– Önök, akik most jelen vannak ebben a teremben és önmagukat, illetve bizonyos szervezeteket képviselnek – folytatta Svensson–, tudják, hogy mi mindannyian egy olyan politikai, gazdasági, társadalmi hatalom kiépítésén dolgozunk vállvetve, amely jócskán meghaladja az Amerikai Egyesült Államok, az egykori Szovjetunió, a mai Kína, India vagy akár az Európai Unió potenciálját is. Mi, akik e helyen a világ több pontjából gyűltünk össze, tudjuk, hogy az egykori, tiszta aranyból, ezüstből, rézből, vasból és cserépből felépített hatalmak – legyenek azok oly erősek, mint az ókori Róma vagy Nagy Sándor birodalma vagy a középkori királyságok, a Harmadik Birodalom vagy a széthullott kommunista blokk – mind eltörpülnek majd a mi leendő gránitgigászunk mellett. A monstrum mellett, amit a mi gazdasági erőnk, a mai rendszerekből való kiábrándultság, az emberi elkeseredettség és egy igazságosabb világ utáni vágy, valamint a média ereje és családjaink évszázados hagyománya emel majd az égig…

Maxim régóta ismerte a már hetven felett járó és évtizedek óta a csoport vezetőjeként elfogadott Svenssont. Bár sosem voltak közeli kapcsolatban, de Maxim az izlandi – csakúgy, mint a többiek – minden fontosabb lépéséről, életének jelentős fordulatairól tudott. Voltak információi Svensson tanulmányairól és tudta, hogy réges-régen történelem-irodalom szakon szerzett diplomát, de gazdag családja megakadályozta, hogy beteljesítse az álmát. Szülei acélipari vállalkozását kellett átvennie és hosszú évekbe telt, mire beletanult a számára idegen szakmába, ám a sok küzdelem végül kifizetődött és Svensson tízmilliós örökségét dollármilliárdokat érő birodalommá fejlesztette.

Széleskörű műveltségének és ékesszólásának sajnos nem sok hasznát vehette vagyonszerzése során, most azonban, szervezetének megbeszélésein némi irodalmi fellengzőség és érzékletes képek hozzáadásával lehetősége nyílt hosszú, többszörösen összetett körmondatai bemutatására.

Maxim már nagyon unta ezeket a felesleges, értelmetlen szóvirágokat, a múlt és az abból táplálkozó, tévedhetetlen magabiztossággal megtervezett jövő dicshimnuszát. Gondolatai a Toplitz-tóból kiemelt ládák körül jártak és csak hosszú percekkel később figyelt fel újra Svensson mondandójára. Ausztriai útja óta egyetlen perce sem maradt a ládák átvizsgálására, így szinte még el sem kezdődött a megbeszélés, de Maxim máris feszülten mocorgott trónra hasonlító székében. Hisz alig várta, hogy kézbe vehesse legújabb szerzeményeit – bármik is legyenek azok…

– A nép nevében sokan felszólaltak már – jutott el a tudatáig Svensson hangja –, de mi leszünk azok, akik nem csak beszélünk, de teszünk is. Nem csak politikai érvényesülést, vagyont és gyors meggazdagodást keresünk, de valódi megoldást is kínálunk egy szép új világ felemelkedésére. Egy új világéra, ahol gondos irányítás alatt békében és nyugalomban élhet majd mindenki bárhol is lakjon ezen a planétán. Mr. Lapitz…

Svensson leült és közvetlenül mellette Peter Lapitz, az öreg helyettese, a szervezet ügyvivője emelkedett fel. Maxim végignézett a többieken. A beszéd közben is figyelte őket és most sem értette társait, hogyan csünghetnek az üres, fellengzős, semmitmondó mondatok szavain, mintha csak egyetlen embertől várhatnák a Nagy Megoldást. Pedig…

Lapitz bekapcsolt egy laptophoz csatlakoztatott projektort – addig mindkettő az asztal sötétjében rejtve maradt –, hogy képekkel, ábrákkal tegye érzékletesebbé a mondandóját. Maxim pedig az ujjaival halkan dobolni kezdett az asztallapon.

– Az elmúlt év folyamán a Heavy Sunlight LLC cégcsoport húsz alvállalatán keresztül 3,2 milliárd eurónyi uniós támogatást sikerült megnyernünk – vágott bele Lapitz a közepébe. – Mivel jelenleg a környezetvédelem az egyik legjövedelmezőbb üzletág, a következő időszakban még ennél is magasabb összeggel számolhatunk. A természeti katasztrófák előrejelzésében, a károk helyreállításában egyre tevékenyebb részt veszünk, ivóvízszállítmányaink, víztisztítóink révén szinte az egész afrikai kontinenst uraljuk, ami évtizedek múlva, a nagy szárazságok idején igen előnyös pozíciót biztosít majd számunkra.

– Mivel készültünk már fel a távolabbi jövő lehetőségeire? – kérdezte Svensson.

– Vannak előnyös megállapodásaink a Közel-Kelet olajállamaival, illetve Venezuelával, de hosszabbtávú terveinkben – azaz a 2040-es évektől kezdődően – már csak a hagyományos energiák, nap-szél-víz-thermo szerepelnek. Mindez még a jövő – vitte tovább a szót Lapitz. – A jelen fejlemények szerint örömmel számolhatok be arról, hogy nagyon szép eredményeket tudunk felmutatni a technikai fejlesztések területén. Az újonnan piacra dobott személyazonosító-nyomkövető rendszerünk, a Styg-Creat után számos állam érdeklődött. Mivel szerte a világon egyre több társunk és szimpatizánsunk kerül felelős kormányzati pozícióba, nagy esélyünk van rá, hogy a jövőben a jelentős kormányok a mi technikánkat alkalmazzák majd polgáraik megfigyelésére. Az Európai Unióval közösen finanszírozott műholdhálózatunk kiépült, amit a műsorszóráson túl természetesen akár már a holnapi naptól kezdődően felderítő- és kémfeladatokra is használhatunk majd. Emellett, egy új, amerikai fejlesztésnek köszönhetően más rendszerekre is képesek leszünk rákapcsolódni. Ez az Ön hatásköre lesz majd, Maxim. Egyébként minden adatot, kimutatást meg tudok majd Önöknek mutatni, ha a konkrét részletekre is kíváncsiak.

A sötétből ukrán-orosz kiejtésű női hang kérdezett közbe:

– És az ezotéria?

Tatiana előrehajolt, hosszú, göndör, vöröses-rozsdás színű haja az asztallapra ért. Egy hullámos tincset félresodort a szeméből. Maxim abbahagyta a dobolást és a nőt figyelte: negyven körüli, korához képest csinos és vonzó nő volt, akit a rendszerváltás káoszában ex-párttitkár atyuskája juttatott igen magas pozíciókba. Maxim nőként rendkívül vonzónak találta: szlávosan széles arccsontja, hegyesedő álla, nagy, szélesen ülő szemei, szívalakot idéző arcformája, de legfőképpen hosszú, dús tincsei mind tűzbe hozták volna, ám a személyisége…

– Mi a helyzet az ezotériával? – kérdezte újra Tatiana.

Lapitz kérdőn nézett Svenssonra. Az öreg némán bólintott – essenek túl minél előbb az orosz gyevocska mániáján!

– Az ezotéria-hisztéria révén a könyv-, folyóirat- és filmkiadáson túl jelentős részt képviselünk az egészséges életmód-üzletben, Tatiana – mondta Lapitz a nőhöz fordulva. – Táplálék-kiegészítők, okkult praktikák, alternatív gyógyászat, tévés betelefonálós jósműsorok, satöbbi, satöbbi. Mind óriási bevételt jelentenek a számunkra és egy új, modern életszemlélet kialakítását segítik a széles tömegek számára. Meglepően sikeresek vagyunk a vámpír- és zombie-divat kihasználásában is. Regények, képregények, kisebb filmes produkciókban való produceri részvétel tartozik a tevékenységi körünkbe. De, ha gondolja, Tatiana, meg tudom mutatni önnek a legutóbbi negyedév kimutatásait témákra lebontva.

– Majd később, a legvégén jut rá idő – vágott közbe most Svensson kihasználva a nő pillanatnyi tétovázását. – A vallási vonal?

Maxim ujjai ismét dobolni kezdtek az asztalon.

­– Köszönöm – folytatta Lapitz –, éppen most szándékoztam rátérni. A jelenlegi felmérések eredményeit figyelembe véve szakértőink egy vegyes, Szűz Mária – és Földanya-kultuszon alapuló vallási irányzat alapjait dolgozták ki. További lépéseket is tettünk, az egyházhoz kapcsolódó alapítványokat hoztunk létre, az Európai Unió területén kisebb vallási csoportokat alapítottunk és most a dél-amerikai régióban sikerül leginkább… hogyan is mondjam… „fejlesztenünk”. A következő lépés pedig Afrika lesz, de sajnos az iszlám országai és Kína eltérő okokból túl kemény diónak bizonyulnak. Viszont az Egyesült Államokban már bejegyezték egy közösségünket.

Szivarfüstfelhő szállt fel és Penot nevetése hallatszott a sötétben.

– Hah, naïf Américains. Vallásos, hiszékeny idealisták. Nekik mindegy milyen vallás, csak a Jézust és az Urat emlegessék – francia angolja kifejezetten sértette Maxim fülét.

– Remélem – folytatta Lapitz és egyenesen Tatiana gyönyörű szemeibe nézett –, ezzel sikerült kielégítenem az okkult-vallási igényeit.

– Esztesztvenno. – vágta rá a nő oroszul. Természetesen.

Lapitz néhány kattintással kikapcsolta a laptopot, majd a projektort, az eddigi ábrák és grafikonok eltűntek a fehér falról.

Egy pillanatra csend ült a teremre, majd Frau Maler szólalt meg – ezen az ülésen először:

– Egyre erősödő kelet-európai harcostársaink ismét felajánlották a segítségüket. Több országban jutottak be a parlamentbe, különböző parlamenti bizottságokba. Mostanra sikerült jelentős gazdasági- és tömegbázist kiépíteniük, így ha szükséges, szívesen részt vesznek az élettér kitágításában. Képesek a rend megzavarására, spontánnak tűnő tüntetések szervezésére, esetleg, ha szükséges, erőszakos…

– Nem, most még nem – zengett Svensson hangja erélyesen, aztán lágyabb tónusra váltott: – Köszönjük, Frau Maler, Önön keresztül értesítjük testvéreinket, ha szükségünk lesz lojális, hithű segítségükre.

Frau Maler már nyolc éve özvegy volt, de még mindig megtartotta bécsi férje nevét és tovább is vitte annak régiségkereskedését. Már Herr Maler életében támadások érték őket, miszerint nem a műkincspiacról, hanem a világháború során rabolt és eltüntetett értékekből tartják fenn euró-tízmilliókat érő üzletüket, ám végül hosszú évek jogi- és más egyéb csatározásai után sikerült tisztázniuk magukat – csak éppen Herr Maler élete ment rá a dologra.

– Rendben. Ezek után térjünk át az egyéb kérdésekre és feladatokra – mondta Svensson. – Kinek van felvetése, véleménye, hozzáfűznivalója?

Tatiana emelte fel a kezét.

– Pozíciómnál fogva számos alkalommal kerültem már veszélybe, próbáltak megzsarolni, de most először kaptam halálos fenyegetést. Az üzenet óta már egy hét telt el, de sem a zsarolók részéről, sem pedig a mi oldalunkról nem lépett senki.

– Maxim? – kérdezte Svensson. Hangja inkább érdeklődő, mint számon kérő volt.

– Megnyugodhat, Tatiana – kezdte Maxim és örült, hogy végre nem az asztalon dobolás kötötte le a figyelmét –, felkutattuk a kis létszámú csoportot és tegnapelőtt jobb belátásra bírtuk őket.

– Semmi több? Csak ennyi? – kérdezte a fiatal nő.

– Ennyi.

– És a részletek? A fenyegetők kiléte? Az eszközök, amiket bevetett ellenük?

– Nem hiszem, hogy érdekelnék a részletek – válaszolta Maxim röviden.

– Ha nem tudom, hogy mi történik a háttérben, hogyan érezzem magam biztonságban?

– Rejtélyes egy fickó maga, Maxim – szólt közbe Sanchez –, évek óta együtt dolgozunk, de szinte semmit sem tudunk az életéről, az módszereiről.

Tatiana összeszorított szájjal, helyeslően bólogatott.

– Én a háttérmunkát végzem, nem kell a reflektorfényben sütkéreznem. De ha maguknak szükségük van rá… – zárta le a témát Maxim.

Újra sokatmondó csend telepedett rájuk, hiszen mindenki tudta, hogy Maxim a csoport biztonsági főnökeként mindig gyorsan és hatékonyan hárította el a fenyegetéseket.

– A témához kapcsolódva a pozitívumok után hadd rontsam egy kicsit a hangulatot – szólalt meg Sanchez. – Annak ellenére, amit most olyan határozottan állított, Maxim, én úgy értesültem, hogy problémák akadtak a biztonságunkkal, a tevékenységünk fedettségével…

Maxim nyugodtan nézett az argentinra.

– Ha valamilyen problémája van, Seňor Sanchez, akkor ne célozgasson, mondja el a problémáját nyíltan, si?

Sancheznek sem kellett több:

– Elmondom, Maxim! Egyes információim szerint Ön szervezetünk védőszárnyai alatt egy saját csoportot építget szép csendben, melyet önös céljaira használ fel. Mindezt a MI anyagi, gazdasági, logisztikai bázisunkra alapozva.

– Emellett most már nem csupán pár kincskeresővel kell szembenéznünk, de az Egyesült Államok titkosszolgálatával is – állt ki Tatiana Sanchez mellett.

Maxim váratlanul felállt és sétálni kezdett a többiek háta mögött körbe a hatalmas asztal körül. Tekintete szinte lángolt a sötétben, lassú léptei halkan koppantak a padlón, ahogy társai fölé magasodva haladt.

– Mr. Svensson – bár nem nagyon szoktam –, most én is egy kicsit terjengősebbre fogom a mondanivalómat – kezdte Maxim, miközben egyetlen pillanatra sem állt meg. – Ahogy azt Mr. Lapitz is kifejtette, mi itt mindannyian hosszú évekkel ezelőtt egy közös cél érdekében fogtunk össze. Most kapcsolatok, különféle érdekszövetségek, üzleti érdekek, tulajdonlások százain keresztül eljutottuk oda, hogy a világ jelentős részét irányítani vagy kontrollálni, illetve ezen kapcsolatokon keresztül befolyásolni tudjuk.

Maxim egy pillanatra megállt és végignézett a félhomályban megbúvó társain. Bár szívből gyűlölte a terjengős megfogalmazást, most úgy tűnt, feszülten figyelő hallgatóságra talált bennük – csak várják ki a végét!

– Annakidején mindannyiunk számára különböző feladatokat szabtunk, területeket jelöltünk ki – folytatta. – Mint a szervezet biztonsági vezetője teljes bizalmat kaptam és a mai napig számos alkalommal semlegesítettem az önök ellen irányuló támadásokat. Bár ezek nagy részéről Önök még csak tudomást sem szereztek! Tatiana, hány alkalommal semlegesítettem az ukrán maffia maga ellen irányuló támadásait?

– Egyszer sem – vágta rá Tatiana, de elbizonytalanodva még hozzátette. – Úgy tudom.

Maxim hirtelen oroszra váltott:

– Az illegális emberkereskedelemről nem is beszélve, igaz, kislány? – mondta és elégedetten látta, ahogy a szép arcon először a meglepődés, majd a gyűlölet ráncai jelentek meg.

– Miféle…? – kezdte Tatiana, de Maxim beléfojtotta a szót.

– Monsieur Penot, hogyan is áll a belga állam felé fizetendő adója? – folytatta, majd Penot meglepetését látva most átváltott franciára. – Nem is kell megköszönnie a vallon minisztériumi barátaim segítségét.

Maxim most az argentin mögé állt és erősen megmarkolta a férfi vállait:

– Vagy Senor Sanchez és az ő Kanári-szigeteki ingatlanügyei? – mondta, miközben Sanchez arca eltorzult a méregtől. – Frau Maler rasszista kijelentései? Mennyi erőfeszítésembe is került a média meggyőzése…?

Frau Maler kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– …és néhány oknyomozó újságíró eltüntetése, igaz, Frau Maler? Ja!? – fejezte be a gondolatot Maxim stájer német kiejtéssel.

Elemében volt és bár dühe nem nagyon csökkent, elégedettséggel töltötte el, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatta a munkáját kritizálókat. Azokat a férfiakat és nőket, akik bár kifelé mutatva a tiszta jótétlelkek álarca mögé bújtak, belülről, a szívük és lelkük mélyéig mégis sárban tocsogtak.

Maxim most Lapitz-ra mutatott:

– A kedves jó, csendes Mr. Lapitz pedofilgyanús ügyeiről már nem is beszélek, mert a gyomrom is felfordul tőle – mondta, majd végignézett a többieken. – Vagy ízelítőül szeretnének néhány részletet, pár, nem kis erőfeszítéssel elsimított sztorit hallani?

Maxim ismét kivárt. Senki nem szólt, senki nem moccant.

– Szóval – folytatta és mintegy összegzésképpen összedörzsölte a tenyereit –, a szervezetünk az elmúlt ötven év alatt számtalan külső veszéllyel nézett szembe és elődeimnek, illetve nekem ezidáig mindig sikerült semlegesítenünk az ellenünk támadókat. És leszögezhetem Önöknek itt és most: ez a jövőben sem fog megváltozni. Csupán annyival, hogy a semlegesítés kiterjed majd a belső ellenségekre, a szervezetet így vagy úgy gyengítőkre is. Legyenek azok bárkik is ebben a teremben vagy a termen kívül. Ezt jól jegyezzék meg, mielőtt bármivel is vádolni kezdenek!

– Maxim, Maxim – Svensson hangja békítően atyáskodó volt. – Nem hiszem, hogy ebbe az irányba kellene terelnie a megbeszélést. Térjünk vissza a kutatásokra, a műkincsekre, a leletekre!

Maxim visszaült a helyére, közelebb húzta a laptopot, belehelyezte saját pendrive-ját, kattintott kettőt-hármat és mialatt beszélni kezdett, kivetített képek, ábrák jelentek meg a falra szerelt vásznon.  

– Szintén a munkám része – kifejezetten a vezetőség kívánságára – antik értékek, műkincsek, tárgyak beszerzése. A térképen jól szemügyre vehetik a jelenlegi és a tervezett kutatási területeinket…

A Föld térképe tűnt fel a fehér felületen, rajta különböző térségek, városok név szerint megjelölve: Bécs, a Tisza folyó egy rövid szakasza Magyarországon, a dél-amerikai dzsungel, egy görög, tengerparti falu, a mongóliai sivatag egy bizonyos területe, az Egyesült Államok középső részén, talán Utah államban két lakatlan terület, a svájci Lucerne kanton, Chaumont Franciaországban, az egykori Karthágó Észak-Afrikában és végül Aksum Etiópiában.

– Ahogy láthatják, igen kiterjedt a kutatási területünk – folytatta Maxim egyre csituló dühvel. – Minden egyes ponton folytattunk már kisebb-nagyobb feltárásokat vagy a megszerzett információk alapján feltételezzük, hogy értékes leletek kerülhetnek elő ezekről a területekről.

– Mennyi tárggyal rendelkezünk már? – kérdezte Penot egy nagy szivarfüstfelhő közepéből. – A chaumonti lelet meg van már például?

– Mint mondtam, most még csak a munka kezdetén járunk – válaszolta Maxim és ahogy egyre inkább belemelegedett az elemzésbe, hirtelen támadt mérge is enyhülni kezdett. – Néhány előzetes információval már rendelkezünk, megbízott szakembereink a helyszínek többségén már végeztek kisebb kutatásokat, de a tényleges eredményekről az elkövetkező hetekben tudok majd beszámolni.

– És mi a helyzet az ezeken felül lévő, tervbe vett más műkincsekkel? – kérdezte Svensson.

– Sajnos számos tárgyat – például a torinói leplet –, amelyek megszerzését célul tűztük ki a biztonsági intézkedések komolysága miatt képtelenség megszereznünk. Illetve egyes területekre – Izrael, Irak, a Vatikán – csaknem lehetetlen bejutnunk. Ez esetekben dolgozunk az alternatív megoldásokon. Többnyire a BYO-SPHERE nevű cégünkön és szerződött helyi társaságokon keresztül feltárásokat, tudományos kutatásokat szervezünk. A könnyebb ügyekben az előre meghatározott terv szerint haladunk, az időközben felmerülő akadályokra reagálunk és kiküszöböljük őket. Minden adatot csatoltam az anyagomhoz, ha esetleg bármilyen kérdésük lenne a témával kapcsolatban… keressenek meg!

– Úgy gondolom, ezzel Maxim minden kétséget eloszlatott – mondta Svensson békítő hangnemben. – Bár úgy érzem, ezek a kétségek félreértéseken és a tökéletes kommunikáció hiányán alapultak.

Maxim szó nélkül felállt és a többiek tekintetétől kísérve az ajtó felé. Csak akkor fordult meg, amikor keze már a kilincset markolta.

– Ha megbocsátanak, most dolgom van. Meg kell védenem magukat – hangja a teljes sötétségből tört utat hallgatói felé. – És még valami. Bár önök úgy tudják, hogy társaságunk üzleti ügyek miatt kénytelen nélkülözni Mr. Ling-Hangot, a valóság az, hogy a Kínai Népköztársaság rendvédelmi szervei épp most hallgatják ki korrupciós ügyei és idegen szervezetek számára végzett gazdasági kémkedés miatt. De az is lehet, hogy ezekben a percekben hajtják rajta végre az előre kiszabott halálos ítéletet.

Senki nem válaszolt az asztal mellől.

Aztán kinyílt az ajtó és fény vetült a szobában ülőkre. Majd egy pillanatra teljesen betakarta őket Maxim hosszan elnyúló árnyéka, ahogy erőteljes léptekkel magukra hagyta a homályban ücsörgőket.

Maxim már a hotel előterében járt, amikor mögötte haladó Grigorii megköszörülte a torkát.

– Az atlantiszi kard? – kérdezte az orosz.

Maxim meg sem állt.

– Ezeknek nem kell tudniuk mindenről.

Kiléptek az ajtón és a sötét limuzin fél perc múlva már a murvás úton kanyargott kifelé, a fák átláthatatlan rejtekében maga mögött hagyva a Majestic Bildenburg Hotelt.

(folyt.)