Giddon irodájában egyre csak gyűltek a bizonyítékok. Legalábbis azok az anyagok, amikről remélte, hogy nemsokára, mire végre átrágják magukat rajtuk, tényleges bizonyítékokká válnak. A Charlie lakásában talált számítógépek most kibővültek az Égei-tengerből kihalászott iPaddel is; a cég szakijainak jópár munkaórájukba telt, mire kiszárították és helyrepofozták, de ismét működött. Így a tabletet sikeresen bekötötték a hálózatba, ezáltal a Giddon lábai körül kígyózó vezetékrengeteg pár plusz méterrel tovább gubancolódott.

Giddon egyedül ült a szobában. Lábát feldobta az asztalra és székén hátradőlve egy könyvet olvasott. A szája sarkából meg sem gyújtott szivar lógott lefelé.

Órákat szöszmötölt az eddig összegyűjtött anyagokkal és pár perccel ezelőtt úgy döntött, megérdemel egy rövidke pihenőt. Legutoljára a templomból ellopott, szakadt szélű papírlapot bújta, de nem jutott sokkal előrébb az ügyben. Hiába forgatta, nézte, semmit sem sikerült kiderítenie róla. Dühös volt a görög fiaskó miatt, hiába olvasta és lapozta, olvasta és lapozta egymás után az oldalakat, mérgében egyáltalán nem tudott a tartalmukra figyelni.

Halkan jelzett az összes adatot, beszkennelt jegyzetet tároló és elemző gépként bekötött Apple. Giddon hallotta, de nem reagált a dallamra, nem hagyta félbe az olvasást. Próbálta még egy rövid időre elhessegetni az éttermi gyilkossággal induló események körül keringő gondolatait. Csak egy perccel később, amikor már végképp nem tudott a regényre koncentrálni és újra figyelmeztette a számítógép vette le a lábát az asztalról. Letette a könyvet. A gyűrött, összefogdosott lapszélű papírborítón jellegzetes tipográfiájú betűkkel Agatha Christie neve díszelgett, alatta pedig az olvasott regény címe: Macska a galambok között.

 Az Apple végzett az adatok összesítésével, a technikusok a szóba jöhető és használható információkat, képi- és hangfájlokat feltöltötték, Giddon most már saját ízlése szerint válogathatott közülük. Ha ebből az adatmennyiségből nem jut újabb nyomra, akkor kénytelen lesz elgondolkozni a nyugdíjkérelme beadásán…

Csak találomra, az egérrel kattintgatva átfutotta az anyagáradatot. Az étteremben megtalált, Hammondtól származó, többé-kevésbé használható jegyzetek, fotók tették ki a legnagyobb részt, ezek némelyikéhez – melyek valamilyen idegen, talán ókori nyelven íródtak – a szakértők fordítást és némi magyarázatot is mellékeltek. Giddon előtt egy ékírással kőbe vésett szöveg jelent meg, mellette az angol értelmezése: „magas víz”. Továbblapozva félig megégett papírlap következett, amin a „Deus le volt”-ot betűzte ki. A szakik egy kis cetlit tűztek mellé: „latin, ford.: Isten akarja, a keresztes háborúba indulók  jelszava volt”.  Aztán Giddon meglepetésére egy ókori-középkori válogatást talált furcsa lényekről „Keveredés” címmel. De ezt most félretette, helyette inkább végignézte a legkülönfélébb stílusú rajzokat, festményeket, szobrokat ábrázoló képeket, amiket valószínűleg maga Hammond gyűjtött össze. Mintha mítoszok, legendák és az emberi fantázia, a félelem szülte lények elevenedtek volna meg előtte: vízparton garázdálkodó szatírok, véres pofájú farkasemberek, majd kentaurok, állatfejű, egyiptomi, dél-amerikai istenábrázolások és más, félig emberi, félig állati lények váltották egymást.

Giddon nem értette, ezek a dolgok hogyan vezethettek egy véres leszámoláshoz és kezdte feladni korábbi elméletét, miszerint Hammond megölése a tudós munkájával lehetett kapcsolatban. Most már arra hajlott, hogy a lövöldözés csak tévedés, Hammond pedig egy vétlen, rossz helyen üldögélő áldozat volt. Na, és Charlie Mitchell? Giddon úgy érezte, eddig teljesen feleslegesen dolgozott az ügyön, valahol nagyon félresiklott az eddigi elmélete…

Mérgében egyre gyorsabban kattogtatott az egérrel, valami használhatót akart kipréselni a számítógépből. Aztán a monitorról eltűnt minden eddigi anyag – valahogy rosszul, rossz helyre kattintott! Újra próbálkozott, de most egy másik mappa nyílt meg: egymást takarva régi festmények, ikonok, krónikaábrázolások képei jelentek meg a monitoron. Az elsőn valamelyik ország uralkodóját koronázták meg éppen, a háttérben pedig egy gúla alakú tárgy volt látható – a megjegyzés szerint III. István, magyar királlyá avatását ábrázolta a festmény. Kattintás. A következő egy újabb festmény: elnagyolt famotívum előtt ábrázolt, lefelé döfő görbe kardot vagy pallost látott Giddon.

Szivarja csonkját rágva közelebb hajolt a monitorhoz. Nem volt egészen biztos benne, de úgy tűnt, mintha…

– FIRPOW! – kiáltotta olyan hangosan, hogy még ő is összerezzent tőle. – VAGY PIZZUTI!

Giddon felállt és egy másik géphez lépett. Az ajtó kivágódott, Firpow arca jelent meg a nyílásban, de mindjárt el is tűnt, ahogy a visszacsapódó ajtó kevés híján orron találta. Giddon csak a fejével intett. Firpow megértette és leült mellé.

– Keresd ki ezen a Mitchell lakásán készült felvételeket és nagyítsd ki őket! – utasította Giddon.

Firpow fel sem vette a hangnemet, az elmúlt négy és fél évben, amióta Giddon embere volt, bőven hozzászokott főnöke viselkedéséhez és már fel sem tűntek az idegesítő hülyeségei, mint például…

– Gyerünk! – lökte vállon Giddon. – Ne álmodozz!

Firpow kézbe vette az egeret. A monitoron a Charlie lakásában lévő, egymás között csak „titokszobának” elnevezett helyiségben készült képeket látták. Firpow kattintgatott néhányat és az első képet valamennyire kinagyította. Giddon a zakója belső zsebéből egy olvasószemüveget vett elő: olvasáshoz nem használta, de ha a szemét kellett erőltetnie, már jó hasznát látta. Hunyorogva vizsgálgatta az első képet: a titokszobai polcon bekeretezett fotók, kisebb antik tárgyak, korsók, kézműves alkotások tűntek fel. Giddon hümmögve rázta a fejét, mire Firpow a következő képre kattintott: a szoba egy másik polca hasonló fotókkal és tárgyakkal.

– Nagyítsd ki! – szólt Giddon és Firpow megint kattintgatott. – Nem ezt, te! Azt a másikat! Nem! Azt a másikat… Na ez az!

Némi mutogatás és váll lökdösés után végül megtalálták a képet, amit Giddon keresett. A képernyő nagy részét egy barna keretbe foglalt fotó foglalta el: a fiatal, még egészen tinédzser Charlie és feltehetően az apja álltak mosolyogva, lejárt divatú, talán nyolcvanas évekbeli ruhákat viselve.

– A kép mögött!

Firpow kinagyította a nagyfelbontású digitális fotót és mindkettejük előtt láthatóvá vált az a kicsike, nagyjából tizenöt centis szobor, ami a mosolygós kép kerete mögött bújt meg: egy fatörzsbe döfött görbe kardot ábrázolt!

Giddon szó nélkül felugrott és kisietett. Az ajtóból azért még visszafordult.

– Na, mi az? Kéne sofőr is. – nézett Firpow-ra.

A „titokszoba” egyetlen, erős vasráccsal védett ablakán betűző nap hosszú árnyékokat vetett a helyiségben. A polcokon körbe régi, értékes antik tárgyak hevertek, a falakon bekeretezett fényképek függtek: szinte mindegyiken a még csaknem tinédzser Charlie és apja voltak láthatóak a világ legkülönbözőbb tájain, többnyire régészeti munka közben. A földön nagyobb korsók, pajzsok, szobrok gondos rendben, láthatóan gyakran leporolva – egy fontos gyűjtemény megannyi, nagy becsben tartott darabja.

A lakás ajtaja kinyílt, majd lépések közeledtek a szobához. A „titokszoba” lassan feltárta titkát és egy hosszú árnyék jelent meg a lakkozott parkettán.

Giddon pár pillanatig még nézelődött, aztán belépett a kincsek közé. Lassan, fürkésző tekintettel járt körbe a szobában és nemsokára megállt az egyik polc előtt. Félretolta az irodai monitorán már látott „Mitchell-papa-és-fiacskája-mosolyog”-képet és a háta mögül kiemelt egy kicsi, fából faragott szobrot. Felemelte és a fénybe tartotta: igen, teljesen egyértelműen egy fatörzsbe vagy faágba döfött, görbe kardot ábrázolt. Miniatűr talapzatán kopott felirat díszelgett sok, idegennek tűnő Ö és Ü betűvel és jópár, számára szokatlan helyen lévő Y-nal együtt. Giddon török nyelvre tippelt.

– Meg vagy! – mondta örömmel és már indult is vissza az irodájába.

Elmosolyodott. Lehet, hogy mégsem volt semmi gond az elméletével?

Speciális vágógép – egy láncfűrész-rendszerű, kisebb munkagépekre is felszerelhető berendezés – berregett fel hangosan, majd sivító hanggal vágott bele a több évszázados gyökerekbe. Ahol a kéziszerszámok már nem bírtak az öreg fűzfával, ott a Bobcat most könnyedén vágott utat a kíváncsi szemek számára. Tucatnyi, sisakos, védőszemüveges ember álldogált a sárban azt figyelve, ahogy a sebesen mozgó lánc egymás után szeli át a néha embervastagságú gyökereket.

A gép negyed óra alatt végzett, és amikor az utolsó kígyószerű darabok is a földre hullottak, a kivágott, tágas résben egy teljesen korhadásnak indult, hatalmas faláda tűnt fel. Ahogy a köréje nőtt gyökerek tartása megszűnt, a láda máris kezdett széthullani, kisebb-nagyobb darabok estek le belőle, így a lámpafényben a repedésein keresztül egy rozsdás fémkoporsó részei sejlettek át.

A kíváncsiskodók tömege szétvált, hogy utat engedjenek egy elektromos targoncának, ami a lehető legjobban megközelítette a ládát, majd emelővilláival benyúlt a gyökerek közé és lassan, óvatosan kiemelte a széthulló faládát.

Fent, az ásatási terület peremén a konténereknél Hrotti állt kezében masszív értékőrző táskát tartva. Egy terepjáró érkezett a gát tetején, ajtók nyíltak és pár testőr kíséretében Grigorii, majd Maxim szálltak ki. Miközben mindannyian lesétáltak az elzárt mederbe, Hrotti átadta a táskát a főnökének. Maxim megállt, majd egy szerszámos konténer tetején kinyitotta a biztonsági táskát és elővette belőle a Görögországban megszerzett angyalszobrot.

– Remek – a szája apró mosolyra húzódott. – Készüljenek a következő munkára!

A targonca egy emelvényre tette a faládát, majd két védőruhás férfi lépett mellé és hozzáláttak, hogy fémrudakkal lefeszegessék a korhadt deszkákat. Maxim az emelvény mellé sétált és lassan láthatóvá vált számára a pusztuló fa rejtette rozsdás, több helyen is deformálódott, csaknem teljesen tönkrement fémkoporsó. Az egykor egymáshoz kovácsolt, masszív vaslapok a hosszú évszázadok alatt meggyengültek és most formájukat vesztve, mint eltörött bordák, lógtak ki itt-ott a koporsót rejtő falapok alól.

A két férfi újra nekiállt és lefeszítették a rozzant állapotú fedelet. Egy szemüveges tudós lépett közelebb és belenézett a koporsóba.

– Sajnos nincsen benne még egy újabb – mondta némi vizsgálódás után magyar akcentusú angollal. – Sem aranyból, sem pedig ezüstből készült…

Maxim rosszat sejtve lépett mellé.

– Ez nem az, amit kerestek, uram – szögezte le a tudós.

A koporsóban foszladozott ruhát viselő csontváz feküdt, mellette sérült használati tárgyak és egy elkorhadt nyelű rozsdás kard hevert. Maxim kérdőn nézett a férfira.

– A ruházat, a fegyverzet maradványaiból a szakavatott szem egyértelműen láthatja, hogy ez nem Attila sírja – folytatta a szakértő. – Talán valamelyik vezéréé vagy egy hun nemesé. A Tisza évszázadokon keresztül szabadon kanyargott minden szabályozás nélkül, így a koporsó a földbe helyezésekor akár száz méterre is lehetett az akkori medertől. A folyó folyási irányának változása miatt azonban mára a peremre került. Még ha létezett is Attila hármas koporsója, legendás kincse és csodálatos kardja, egy biztos: most nem azt találták meg. Talán egy másik helyszínen.

Maxim nem tűnt különösebben idegesnek – legalábbis a korábbi, dühös kirohanásaihoz képest. Valahogy megszokta, hogy amióta Mitchell, Wyman és ez a Lycia nevű nő az útjába akadt, nem az eltervezettnek megfelelően sikerülnek a dolgai.

– Rendben, csomagoljanak! – mondta Hrottinak. – Ez már a sokadik fiaskónk, most egy időre leállunk a keresésben. A vezetők kérték, hogy végérvényesen rendezzük le ezt az Atlantisz-ügyet és azokat, akik akadályoznak benne. Miután megoldottuk a problémáinkat, azonnal folytatjuk az eddigi munkát.

– Szemmel tartjuk őket, mióta elmenekültek innen – szúrta közbe Hrotti.

– Odafentről kézzel fogható eredményeket várnak tőlünk. Grigorii majd besegít a munkába – mondta Maxim és az oroszhoz fordult. – Most még csak figyeltesse őket, aztán kivárjuk a legkedvezőbb alkalmat…

– Da – válaszolta kurtán Grigorii.

– Elkapjuk mindegyiket, uram – szögezte le Hrotti.

– Nem! Az most már nem elég. Semmisítsék meg őket!

(folyt.)