Margit lámpát gyújtott a folyosón és mutatta az utat. Scarlett karon fogva támogatta őt, míg Charlie mögöttük baktatott.

– Nem is gondolná az ember, hogy csak tíz-tizenöt lépést kell megtennie egy folyosón, hogy hatalmas kincsek közt tudjon turkálni, igaz? – mosolygott az idős nő. – Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, így folytatnám: mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor végre valaki bekopogtat…

Kulcs fordult a biztonsági zárban és Margit sarokig lökte a szobaajtót.

A folyosót arany csillogása töltötte be.

– …ezért.

Az ajtó teljesen kinyílt és eléjük tárult a nagy, üvegtetejű, műkincsekkel teli helyiség. A délutáni napfény vagyonokat érő műkincseken csillant meg: arany és ezüst tárgyak, ékszerek mellett zsúfoltan, de szép rendben elhelyezve szobrok, festmények álltak, a polcokon pedig régi könyvek, naplók, több száz éves Biblia-kiadások sorakoztak.

Ahogy beléptek, Charlie rögtön kutatni kezdett, végignézte a tárgyakat, belelapozott a könyvekbe, bár még ő sem tudta, hogy mit is keres valójában. Scarlett a szoba közepén állt ámulva, először a kék eget nézte, majd körbefordulva csodálta a gyűjtemény darabjait.

– Soha nem gondolt arra, hogy egyszer kiállítást nyisson ezekből a tárgyakból vagy esetleg egy múzeumnak adományozza őket? Hatalmas értéket adhatott volna az emberiségnek.

– Vagy rengeteg pénzt kereshetett volna vele – tette hozzá Charlie, miközben egy dél-amerikai aranymaszkot nézegetett.

Margit a fejét ingatta.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szkeptikus, cinizmussal teli, önző emberiség felkészült rá.

– Nem túl szigorú az emberiséggel szemben? – kérdezte Scarlett. – Mindenki vágyik a tudásra és…

– …és a hatalomra, a vagyonra – felelte Margit. – Az itt található anyagnak az az érdekessége, hogy hasznosságát és értékét nehéz meghatározni. Aki szkeptikus, ateista, annak ezek csak tárgyak, jó esetben kacatok vagy hamisítványok, melyekkel egy vallási, filozófiai elméletet próbálnak sokadjára is tartalommal megtölteni. Aki azonban hívő és ennek a hitnek a tükrében néz a tárgyakra, az bibliai kijelentéseket alátámasztó leleteket is találhat itt a szobában. Annak a szemében ezek a tárgyak nem csak történelmi relikviák, amik egy tudományos tételt támasztanak alá, hanem a hit alapjának a bizonyítékai. Azaz Isten létezésének tárgyi bizonyítékai, megmozdíthatatlan sarokkövei.

– „Az Úr van veletek, ha ti is ő vele lesztek; ha őt keresenditek, megtaláljátok…” – mondta Scarlett.

– „…de ha őt elhagyándjátok, ő is elhágy titeket” – fejezet be Margit. – Krónikák II. könyve tizenötödik fejezet.

Charlie befejezte a szöszmötölést és egy pillanatra Scarlett-re nézett, majd tovább kutatott a szoba kincsei között.

Nem is hitte, hogy a lány az eltelt évek alatt teológusnak…

…de nem fejezte be a gondolatot, mert észrevett valamit, amit…

– Scar?! – mondta elkerekedő szemmel.

Scarlett feléje fordult és a szíve hevesebben kezdett verni, ahogy meglátta azt, ami nem engedte ki Charlie tekintetét a bűvköréből: egy nagyméretű, torz emberkoponya mellett álló szobrot nézett – egy harminc centis szobrot, ami egy kezében lándzsát tartó, félig nyitott szárnyú angyalfigurát ábrázolt!

Az egyszerűen berendezett irodában a megszokott helyen, a bejárati ajtóval szemben állt egy méretes, de nem különösebben hivalkodó íróasztal. Mögötte hasonlóan hétköznapi bőr irodai szék, vele szemben két fotel, a falak mentén pedig könyvespolcok rogyásig megpakolva a legkülönfélébb témájú ismeretterjesztő könyvekkel. Ha egy tudós vagy professzor lett volna az iroda tulaja, diplomák, a különféle tudományos elismerések, oklevelek, a legmagasabb végzettségeket tanúsító papírok és természetesen elnökökkel, Nobel-díjasokkal és más szaktekintélyekkel lekapott fotók bizonyították volna a bent üldögélő koponya nagyszerűségét.

Ebben az irodában azonban a könyvespolcok közé szorítva csupán egyetlen – nem is igazán kiváló – festmény jelezte az ott dolgozó személy ízlésvilágát, világszemléletét. A kép élénk színei egy zöld fákkal, csobogó patakkal, virágos mezővel tarkított buja tájat ábrázoltak a vakítóan kék, felhőtlen ég alatt. Ám a festő képzelete és tehetsége nem haladta meg a meleg napfényben úszó, békés, Édenkert erősen középszerű, jehovista ábrázolását – már csak az őzikét ölelgető, mosolygó oroszlán hiányzott a festményről.

Odakinn, az ablakon túli New York egén a nap éppen felemelkedett a szomszédos sorházak fölé és fénye betódult a félig leeresztett reluxák között. Megszólalt az íróasztalra helyezett telefon. Négyet-ötöt csörgött már, amikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be, majd az asztalhoz sétált. Keze megállt a levegőben, ahogy megvárta az újabb csörgést. Felemelte a kagylót.

– Szenátor úr, nagyon köszönöm, hogy visszahívott – szólt a telefonba a kéz tulajdonosa, Edmond F’lassa. – Igen… Ismét egy kis segítséget kérnék. Bővebben kifejtem a helyzetet, amennyiben most van rá pár perce… Igen, ez nagyszerű… Szóval, a legutóbbi, úgymond elhárító akciónkról van szó… Értem, értesült már róla… Akkor tudja, hogy magyarországi területen némi nehézségbe ütköztünk…

Kialvatlan, karikás szemű titkárnője tűnt fel az iroda nyitva maradt ajtajában. F’lassa kiintett neki, mire a nő csendben behúzta az ajtót – bármilyen korai is volt az időpont a híváshoz, mégsem akarta, hogy bárki arra lézengő akár egyetlen szót is meghalljon a főnöke beszélgetéséből. Pedig F’lassa hajnali négykor, szeretett macskái mellől rángatta ki a pihe-puha ágyából.

Az ajtó F’lassára zárult.

– Szóval, szenátor úr, köszönjük az eddigi segítséget, személyesen én is nagyon hálás vagyok érte – folytatta F’lassa és kis szünetet tartott. – Jelen pillanatban úgy hozta a helyzet, hogy ismét szükségünk lenne a támogatásukra. Igen, köszönöm, hogy elolvasta a rövid tájékoztatómat… Igen. Ugyanaz az európai vezetésű nemzetközi csoport, amelyikkel már korábban is összeütközésbe kerültünk… Tudom, megértem, hogy kormányzati szintű támogatást nem remélhetünk, de… Ahogy mondja… minden segítséget szívesen veszünk. Szervezés, háttérmunka, kapcsolatok… Köszönöm, szenátor úr, hívom, amint újabb fejlemények lesznek… A… kollégáink egyike a helyszínen van és szemmel tartja az eseményeket.

A bérelt Opel visszafelé tartott Ipolytarnócról. Charlie vezetett, Scarlett szótlanul ült mellette.  Elköszöntek Margittól, beültek az autóba és azóta szinte egyikük sem szólalt meg.

Jó húsz perce tartottak már Budapest és a szálloda felé, amikor egy szemből érkező BMW terepjáró váratlanul kivágott eléjük és vad előzésbe kezdett. Az előtte haladó fiatal lány megijedt, nem lassított, erre a BMW-s padlógázt nyomott és csak hajszálnyival tudott a féket taposó és a dudán tenyerelő Charlie előtt visszasorolni a saját sávjába.

– Te idióta barooooom! – üvöltötte Charlie, ahogy tovább haladtak.

– Marhaaaa! – egészítette ki Scarlett.

– Azt hittem, kinyír bennünket! – folytatta Charlie.

– Aha, nem sok kellett – tette hozzá Scarlett.

– Ja – bólogatott Charlie.

Mindketten elhallgattak. Az autó tempósan haladt a szakadozott aszfalton, a mellettük elsuhanó fák levelei közt áttörő napfény vibrálva vakította el őket.

– Hmm, milyen napos idő van ­– nézett fel Charlie a felhőtlen égre.

– Az – értett egyet Scarlett a tájat figyelve.

– Ühüm – tette hozzá Charlie kurtán.

Aztán öt percig egyikük sem szólalt meg.

– Nem akarunk még az időjárásról beszélgetni? – vetette fel végül Scarlett mosolyogva.

Charlie is elmosolyodott:

– Dehogynem. Most, hogy kezd múlni a vihar…

– …és kezd kisütni a nap…

– Na, jó – nevette el magát Charlie. – Ezt most kitárgyaltuk egy évre előre. Mit szólsz a szerzeményünkhöz?

– Hát, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megy a dolog. És azt sem, hogy ennyire ügyesen belenyúlunk a dologba. Találtunk egy szobrot!

– Volt már egy szobrunk korábban is. Aztán mégis a drágalátos haverjaidnál kötött ki. Pedig még egy templom tetejéről is leugrottam érte.

– Na, ne idegesíts! – ámult Scarlett. – Le a betonra?

– Dehogy! Bele a tengerbe.

– És mi lett a tériszonyoddal?

– Az nem változott, ugyanúgy meg van. Csak Al beelőzött, úgyhogy kénytelen voltam utána ugrani.

– Aha, a szokásos megfelelési kényszer.

– A fenét! A szokásos életösztön. Bele a vízbe és… – Charlie elhallgatott, nem folytatta tovább.

Scarlett ránézett. Tudta, hogy akaratlanul is olyan területre tévedtek, ami Charlie-t szomorúsággal és keserűséggel tölti el. Pedig olyan jól indult…

– Al szerinted örülni fog, ha beállítunk hozzá a cuccokkal? – próbálta a témát terelni.

– Ó, dehogy, kérem – próbálta Charlie utánozni a tudós angolos akcentusát. – Pokolira ki lesz akadva, pokolira. Mindig is gyűlölte a papírmunkát.

A szállodai szobában semmi sem változott az elmúlt négy órában – leszámítva azt, hogy az ágyon forgolódó Al álmában újabb papírlapokat gyűrt maga alá.

És persze azt, hogy a még mindig duruzsoló tévé képernyőjén már újabb film képei peregtek: egy földalatti helyiségben éppen Bud Spencer és Terence Hill a pénzről beszélgettek, mellettük egy alacsony, idős japán katona állt:

– „A kincs! Charlie, a kincs! Tessék, a kincs!” – mondta Terence Hill és összeesett.

– „Na, mit csinálsz, most, hogy megtaláltuk a kincset, bekrepálsz? – mérgelődött Spencer – Szerintem itt százával – mit beszélek?! – ezrével hevernek a milliók!”

A kis japán is csatlakozott hozzájuk:

– „Milliók? Lehet, de nem jók ezek semmire!” – szólt siránkozó hangon.

Al horkantott egyet, majd a hasára fordult. Ekkor csendben nyílt az ajtó és két sportcipős láb jelent meg a szőnyegen. A lábak egy pillanatra megtorpantak, mintha a tulajdonosuk meglepődött volna valamin, majd szinte lopakodva indultak meg az ágy felé. Már ott voltak az ágy mellett, amikor az egyik láb megbotlott a szőnyegen és…

…Al feje mellett egy súlyos doboz esett az ágyra! A tudós ijedten felült, letörölte a nyálat a szája széléről és meglepetten nézett fel. Charlie egyensúlyát vesztve terült el a párnákon – és estében ránézett a tévéképernyőre.

– A Kincs, ami nincs? – kérdezte vidáman. – Ezermillió éve nem láttam!

– Meglepetééééés! – kiáltotta Scarlett és a földre tette a kezében tartott másik dobozt, majd kikapta belőle a Margittól elhozott angyalszobrot.

– Al, te egész nap itt fetrengtél az ágyon? – kérdezte Charlie, ahogy lassan feltápászkodott.

 A hotel forgóajtaján Grigorii sétált be a tágas előtérbe. Tucatnyi turista lézengett ott; volt aki a szobájára várt, mások az étterem felé igyekeztek, a többiek pedig a politikai helyzetről vagy az előző napi tévévetélkedőről társalogtak elmerülten.

Grigorii végignézett az embereken, de nem látta köztük azokat, akiket idáig követett. Nem is volt rá szüksége, hiszen most csak eddig tartott a feladata: megfigyelni, követni és jelenteni.

Elővette a mobilját és tárcsázott. Pár csörrenés után felvették.

– Egy perccel ezelőtt érkeztek. Aqua World – mondta Grigorii ropogós orosz akcentussal.

– Rendben, elindultunk – hallatszott Maxim hangja a vonal túlsó végéből. – Ne tegyenek semmit, csak várjanak ránk!

Maxim elmosolyodott, ahogy a sűrű belvárosi forgalomban gyorsító autóban ült. Ennyi balfogás után – ami mellesleg soha nem fordult még elő vele – végre most személyesen tehet pontot az ügy végére. Három kellemetlen figurát is lepöccinthet a sakktáblájáról, hogy végre a saját szabályai szerint háborúzhasson a saját stratégiáját követve. Elégedetten dőlt hátra és kezét az ülésen heverő, különleges értékek őrzésére szolgáló biztonsági táskára helyezte.

(folyt.)