A hegyre felfelé száguldó kisbuszban sem nagyon terpeszkedhettek az utasok.

A központi helyen, egy nagyméretű képernyő előtt Maxim számítógépes specialistája ült. A kínai férfi korábban már több helyszínen – így a Toplitz-tónál is – kézben tartotta a művelet technikai részét. Melléje Maxim, Scarlett, Al és biztosításképpen Grigorii zsúfolódtak be. Mindannyian egy hegyet megjelenítő, nagyfelbontású műholdas felvételt néztek: a csúcson a táj zöldjétől élesen elkülönülő, szürkés színű, elmosódott sávok egy korabeli építmény körvonalait rajzolták ki.

A technikus a képernyőre mutatott:

– Ha a vár már nem is áll, a talaj rétegződése alapján a műholdas georadar kimutatja, hol húzódtak korábban a falak. Merre lehettek a ciszternák, a pincék, hol vezethettek esetleges alagutak a mélybe.

Maxim beleharapott az eddig a kezében forgatott almába.

– Milyen mélységig használható? – kérdezte élvezettel rágva a gyümölcsöt.

– Max pár méter – válaszolt a technikus. – Nem lát le a Föld középpontjáig.

– Akkor a tudtunkon kívül akár a pokol kapuja felett is állhatnánk. Igaz? – mondta Maxim nevetve, majd újra nagyot harapott az almából és Scarlett-re nézett.

A lány visszapillantott rá, aztán az almára: a piros gyümölcs húsában – mintha csak egy cápa marcangolta volna – duplafogsoros harapásnyomot látott.

– Maga közel jár hozzá – válaszolta résnyire szűkült, büntető tekintettel.

A kombi VW zötyögve lassított és megállt, fényszórói messzire bevilágították a földutat és szikrázó rést vágtak a környező fák közé. Az autóban ülők egymás után kikecmeregtek, Peter pedig a csomagtartóból kézilámpákat osztott szét a nyújtózkodó többieknek.

– Oké, emberek, most merre? Ki tudja az utat? – kérdezte Giddon a GPS-t bámulva.

– Nem ismerős a terep, sajnos – válaszolta Peter.

– Semmi gond, főnök – ütött Giddon vállára Charlie –, van köztünk egy egyetemi geocaching bajnok is.

– Egy milyen bajnok? – lepődött meg Giddon; sosem hallotta még ezt a szót.

Charlie kikapta a férfi kezéből a GPS-t, egy pillanatig bámulta a kijelzőt, majd körülnézett, megpróbálta bemérni a helyzetüket. Aztán lámpáját felkapcsolva eltűnt az erdő fái közt.

A magasból mindenhonnan madárcsicsergés hallatszott, levelek zizegtek az enyhe szélben, a közeledő estét csak a pirosba hajló égalja és a fák között sűrűsödő árnyékok jelezték előre.

Az erdőben öt erős fénycsóva tűnt fel csörtető hang kíséretében, majd nem sokkal később a homályban óvatosan lépkedve Charlie-val az élen a kis csapat is megjelent. Charlie a GPS-koordinátákat figyelve sétált pár métert, majd megállt. A többiek követték. Újra elindult, most kissé jobbra, a lejtő felé. Aztán újra megtorpant. A többiek nem mozdultak, inkább kivárták, hogy végül mire jut önjelölt vezetőjük. Charlie még lépett kettőt, aztán megfordult. Felnézett. Eddig fel sem tűnt neki, de most észrevette, hogy ősöregnek tűnő, vastag törzsű tölgyfák között állnak. Vastagon barázdált, barna törzsek, kacskaringós, göcsörtös ágak, masszív, néhol a fekete földet is áttörő gyökerek – úgy érezte, mintha A Gyűrűk Ura-filmek vagy a Conan regények valamelyik erdejében járna!

Egy furcsa dolog tűnt még fel a számára. A hangok hiánya! A szél nem fújt, a levelek nem zizegtek, semmi sem neszezett a fűben, de legfőképpen: a madarak is némák maradtak, egyetlen vidám dallamot vagy csicsergést sem hallhattak! Mintha a tölgyek közt egy ismeretlen erő minden élőlényt némaságra kényszerített volna! Még Peter, Giddon és emberei is csendben maradtak, talpuk alatt egyetlen elszáradt faág sem reccsent.

– Na, kábé, megjöttünk – szólt Charlie és hangja messzire visszhangzott a süket csendben. – Maximum tíz méteres körzetben kell lennie.

– Keressünk valami lejáratot, üreget, kőtömböt, hasonlót – javasolta Peter.

– Vagy egy ilyen szobrot – tette hozzá Giddon és felmutatta a Charlie lakásából korábban elhozott kis szobrot, a Lefelé Döfő Kardot.

– Honnan… hogyan szerezt…? – kezdte Charlie meglepetten, ismerős volt számára a szobrocska.

– Államtitok – vágta rá Giddon határozottan.

Szétszéledtek. A fénycsóvák végigpásztázták a környéket, bokrok, fák közt, a fűben keresgéltek lehetséges nyomok után. Peter egy nagy tölgyet járt körbe éppen, amikor véletlenül belelépett egy lyukba és térdre esett a mohán. Az esetlen mozdulat közben a lámpa egy pillanatra felfelé irányult és fent, az ágak között az erős fényben valami megcsillant. Peter nagy nehezen kiszabadította magát a vízmosta mélyedésből, majd a fa mellé állt és felvilágított a magasba. Úgy gondolta, az imént csak az érzékei csalták meg, de miután több szögben is bevilágított a sűrű ágak közé, észrevett valamit. A tölgy lombkoronájának közepén, nagyjából hat méteres magasságban valóban egy függőlegesen beleszúrt tárgy állt ki a fából: egy hajdanán fényes, de mára rozsdamarta, csaknem pálcavékonyságúra vékonyodott fém valami!

– Hé! – a hangja végigvisszhangzott a fák között. – Kéne ide egy profi famászó ember!

Pár perccel később Charlie felfelé kapaszkodott a fatörzsön, a többiek pedig lentről figyelték minden mozdulatát. A drukkoláson kívül ugyan semmit sem tudtak segíteni neki, de azért Charlie remélte, hogy egy esetleges esésnél valamelyikük csak tompítja majd a csonttörő zuhanást.

Szerencséjére azonban nem volt ilyen áldozatra szüksége. Lábai utolsó erőfeszítésével feltolta magát, kezeivel megkapaszkodott és a szájában tartott elemlámpával megvilágított egy vaskos faágat.

Ott volt előtte! A famarkolat már évszázadokkal korábban elrohadt, de a rozsdás, elvékonyodott fémtárgy még így is felismerhető maradt: valaki nagyon-nagyon régen, talán fél évezrede egy kardot döfött a fába!

– NA! MI AZ? – dübörgött fel hozzá Giddon hangja.

Charlie tüzetesebben megnézte a pengét. Valami furcsát vett észre rajta.  Megdörzsölte.

– Na, mi az már? – türelmetlenkedett Giddon.

Némi koszt és rozsdát sikerült is eltávolítania a fémről és ekkor közvetlenül a keresztvas és a penge közé bevésett, de az idő által kikezdett rövid felirat tűnt a szeme elé.

– Deus le volt! – kiabálta lefelé.

– Mi van?

– Deus le volt. Ez van a pengére írva – ismételte és tudta, hogy látta már ezt a feliratot valahol. De hol? Sehogy sem jutott eszébe!

– Deus le volt – ismételte Giddon töprengve.

– Latin lehet – vélte Firpow mellette.

– Várjunk, várjunk! – mondta Giddon töprengve. – Oké, emberek, oké, meg van! Hammond írt róla. Deus le volt. Ezt kiáltotta a nép, amikor meghirdették annak idején a keresztes hadjáratokat. Ezzel fejezték ki, hogy Isten egyetért Jeruzsálem visszahódításának tervével. Deus le volt. Azaz: Isten akarja.

– Akkor meg van a lejárat? – kérdezte Pizzuti. – Gondolom, ez a kard a jelzés lehet…

– Meg van a lejárat – szögezte le Giddon. – Török tiszt, haldokló keresztes lovag és egy latin feliratú kard a keresztesháborúba indulók jelszavával. Ishak Mehmed a keresztes kardjával megjelöltette a lejáratot, de nem volt ideje felkutatni a föld mélyét…

Charlie már ott állt mellettük.

– A kard az irányt mutatja – lihegte lelkesen. – Ahogy a maga – pontosabban:  a tőlem elcsórt – lefelé döfő kardja is.

– Államérdek – szúrta közbe Giddon, de Charlie most nem foglalkozott vele.

– Itt lesz a fa alatt… – dörzsölte a tenyerét. – Itt lent, a gyökerek között.

A vastag törzset körbejárva egymás után világítottak be a gyökerek közé, így nem telt sok időbe, hogy megtalálják a járatot. Pizzuti szúrta ki. Sötét mélyedést vett észre, ezért leguggolt, felvett egy követ és bedobta a lyukba. A kő hangosan koppant, majd egyre halkuló pattogással eltűnt valahol lent a föld mélyében.

Nemsokára mindenki a vélt lejárat köré sereglett.

– Rendben, urak, nem kell ide ennyi ember – rendelkezett Giddon. Érezte, hogy elemében van, utasíthat, szervezhet, jól megmozgathatja a kis szürke agysejtjeit. – Firpow, Pizzuti, a franc se tudja, mi lehet odalent, úgyhogy hozzatok segítséget! Lehet a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálat, traktorosok a téeszből, bárki. Az a lényeg, hogy ha kell, lezárhassuk a területet és legyen megfelelő emberanyag is ahhoz, hogy az egész területet átkutathassuk. Nem tudjuk, merre járhat ez a Maxim fickó és a bandája, de könnyen lehet, hogy a közelben vannak. Ha a hivatalos szervek akadékoskodnának, csörögjetek haza, Washington majd megerősíti, ha kell.

Charlie eltakarított néhány faágat és pár marék földet a lejárat elől. Bevilágított. Egy felnőtt férfi nagyon szűkösen, de be tudta magát préselni a lefelé tartó járatba.

– Peter, maga hazai terepen van. Magáé az elsőbbség – fordult az idegenvezetőjükhöz.

Peter önkéntelenül is hátrébb lépett.

– Kösz… nem. Nem hiszem, hogy lemegyek oda.

– Miért? – csodálkozott Charlie. – Hát nem erre vágyott már hosszú évek óta?

– De igen. Sokáig. Megelégedtem azzal, hogy a titok nyomában járok. – válaszolta Peter elcsukló hangon. – A kutatás izgalma elég volt számomra. Tudja, nem szeretnék oda lemenni. Nem hiányzik a múlt, a történelem. Már nem. Elég megküzdenem a saját múltammal. Egyszer már jártam odalent és alig éltem túl. Senkinek sem kívánom azt a rettegést. Másodszorra már nem szeretnék ott maradni. Örültem, hogy segíteni tudtam maguknak, számomra eddig tartott a kaland.

– Biztos nem jön le? – kérdezte Charlie újra.

– Biztos. De megvárom magukat. Kíváncsi vagyok a végeredményre.

Charlie bólintott, majd letérdelt és bevilágított a szűk résbe. Giddon melléje guggolt.

– Ha magával vagyok, nem kell aggódnia, bármit legyőzünk, de ha klausztrofóbiás – mondta vigyorogva –, akkor bizony nagyon rácseszett

– Már akkor rácsesztem, amikor Irakban felszálltam a maga helikopterére – válaszolta Charlie és négykézlábra ereszkedve bepréselte magát a gyökerek közé.

Lassan kúszva eltűnt a föld alatt és nemsokára már csak a halvány, kifelé szűrődő fénysugár és a mászás zaja jelezte, hogy valaki lefelé küzdi magát a nagy, ismeretlen sötétségbe. Giddon is térdre ereszkedett, majd elindult Charlie után.

– Főnök, biztos, hogy befér abba lyukba? – hallotta Firpow hangját maga mögött.

Giddon visszanézett.

– És ha szólok, gyertek azonnal, nehogy lent maradjon a seggünk! – mondta és ő is eltűnt a többiek szeme elől.

A lemenő nap már teljesen vörösre festette az ég alját, amikor Peter Pizzuti és Firpow társaságában visszasétáltak a kombi Volkwagenhez.

Aztán a nap végleg eltűnt a horizont alatt. Lassan sötétség borult a balkán piramisra és a mélyén rejtőző titkokra…

A fűvel benőtt hegytetőn néhány elvadult, nagyméretű bokor burjánzott. A tüskés ágak között egy régen leomlott, több száz éves kőfal darabjai tünedeztek elő: az egykori királyi vár utolsó, a huszonegyedik századi utókorra hagyott maradványai.

A múlt emlékei között tucatnyi ember álldogált. Mindannyian egyetlen férfit figyeltek, aki egy kézi detektort tartott maga előtt és azt jobbra-balra mozgatva röntgenezte a talajt. Kis monitorán az alattuk rejtőző titkokat fürkészte.

Az ázsiai technikus megállt.

– A felvételek szerint a nyugati torony alatt vezetett egy lejárat a földalatti folyosókra – fordult Maximhoz és egy pontra mutatott a fűben. – Itt.

– Hrotti! Grigorii! – rendelkezett Maxim és két embere intésére a többiek munkához láttak.         

Rutinosan – ahogy a Toplitz-tó partján is tették – lepakolták a felszerelést, a közeledő sötétség ellen pedig reflektorokat állítottak fel. Szinte pillanatok alatt végeztek, még a vállukon lógó gépfegyverek sem akadályozták őket.

Három fickó ásót, lapátot ragadott és a technikus által megjelölt helyen ásni kezdtek. Nem is fáradtak azzal, hogy a fegyvereiket letegyék.

Al csodálkozva fordult Scarlett-hez.

– Ki fog a föld alatt rájuk lőni?

Szerencséjükre csak harminc métert kellett kúszniuk a szűk, fullasztó levegőjű üregben. Aztán valamennyire kitágult a végeláthatatlannak tűnő koporsó és maguk mögött hagyták a gyökerekkel, növényekkel benőtt kezdeti szakaszt. Most már négykézláb haladhattak a pontosan méretre vágott kövekből álló folyosón.

– Ez hiba volt, rossz előérzetem van – lihegte Charlie izzadva.

– Az Erő velünk van, fiam! – köhögte Giddon éppen abban a pillanatban, amikor a lámpája kialudt. Morogva próbált életet lehelni belé, de hiába ütögette, nem sikerült fényt csiholnia.

Úgy tűnt, pár méterrel előrébbről, Charlie lámpájának csóvája mögül halk nevetést hallott. De nem volt benne biztos.

Teljes sötétség borult a tájra, a Nap végleg lebukott a Dinári-hegység csúcsai mögött.

A reflektorokat bekapcsolták és az autók közelebb gurultak, hogy lámpáikkal bevilágítsák az egész területet. A három férfi rendületlenül ásta a kavicsos, kemény talajt. Már térdig álltak a gödörben, mellettük egyre magasabbra emelkedett a kiásott földhalom.

Az egyik autó mellől Maxim, Scarlett és Al figyelték a munkát. Maxim mosolyogva, szinte csevegő stílusban fordult a másik kettőhöz:

– Tudják, nagyon nagy reményeket fűzök ehhez a kutatáshoz, a mostani sikerben csúcsosodik ki több évtizedes kutatásunk és tevékenységünk.

Al felnézett a férfira: úgy érezte, szinte eltörpül Maxim mellett.

– És akkor megnyithatják az Újra Elrabolt Kincsek Árja Múzeumát? – kérdezte.

Maxim nem zavartatta magát.

– Új népet teremthetünk, Mr. Wyman, új népet. Életteret biztosíthatunk az ősi fajnak, ami egykoron az egész bolygót uralta.

– Kis bajuszt nem akar növeszteni, mint a haverja? – szurkálódott Scarlett is. – Illene a szövegéhez.

Maxim a lány felé fordult. Egészen föléje magasodott.

– Tudja, Scarlett, azon felül, hogy párszor meglopott már engem, talán túl sok közös dolog van bennünk.

– Remélem, azért nem vagyunk rokonok, Lord Vader. Elég kellemetlen lenne a családfám szempontjából.

Maxim felnevetett: értékelte ő a viccet és a szarkazmust még akkor is, ha rajta élcelődtek – csak éppen sosem felejtette el, ki volt a humoros egyén.

Az egyik ásó hangos pengéssel követ ért.

Maxim váratlanul megragadta Scarlett csuklóját, magához rántotta és beleszagolt a lány dús hajába.

– Ki tudja? – mondta egészen halkan; a hangja remegett, de nem a visszafojtott dühtől. – Sok furcsa szerzet van Isten teremtményei között. Igaz… Scarlett Lycia?

Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással. Maxim élvezte a lánnyal való összetűzéseket, bármilyen eredménnyel végződtek is azok. Végre talált egy neki való, kemény és kitartó ellenfelet!

Maxim elengedte Scarlett csuklóját és a három csákányozó, ásó emberéhez ment.

– Miről beszélt? – kérdezte Al gyanakodva.

– Afrikában lenyúltam tőle valami vudu tárgyat – válaszolta Scarlett zavartan, de nem nézett Alre. – Azért lehet pipa.

Al pár pillanatig fürkészve nézett a lányra. Most először egy szavát sem tudta elhinni!

Maxim utasítására a fickók még jobban belehúztak és pár perc múlva egy letakarított, nagyméretű kőlap tűnt elő a föld alól. Egyikük csákányt vett elő és amíg a többiek hátrébb húzódtak, magasan a feje fölé emelte, lendületet vett és hatalmas erővel lecsapott a tömbre. Scarlett szinte hallotta az acélfej süvítését, aztán a csákány belemélyedt a kőbe. A vastag tömb egy pillanat alatt darabjaira hasadt és a méretes darabok dübörögve, hatalmas port felverve a csákányossal együtt egy sötét verembe zuhantak.

Pár másodpercig eltartott, amíg a por és a hulló kő zaja elült. Grigorii lépett a gödör széléhez.

– Meg vagy? – kiabált le oroszul.

Levilágított. Embere négy méteres mélységben, fájdalmas arcot vágva feküdt a törmeléken.

– Nagyjából igen – nyögte amaz szintén oroszul, aztán oldalra mutatott. – De meg van a folyosó is…

Pár kollégája utána ugrott az üregbe és mire talpra rángatták a sérültet, előkerült egy alumíniumlétra is. Egymás után, fegyverrel, lámpákkal felszerelkezve lemásztak a többiek is.

– A szobrokat! – adta ki az utasítást Maxim Hrottinak, majd Scarlett-hez fordult. – Indulás! Jöjjön… vadmacska!

Hrotti és egy embere kipakolták a három szobrot őrző táskákat az autóból és követték a csapatot. Pár perc múlva két, hátrahagyott fegyverest leszámítva mindenki a törmelék tetején botladozott. Ekkor láthatták csak, hogy valójában nem egy természet vájta nagy gödörben, hanem precíz kezek által kivésett kövekből összerakott teremszerűségben ácsorogtak.

Maxim nem várt sokáig, elindult – egyenesen a helyiségből nyíló, sötét folyosóra vezető, kétembernyi magasságú nyíláson át. Emberei Alt és Scarlett-et maguk előtt terelve követték.

Csak a lépések zaja és a gépfegyverek fémes csörrenése hallatszott, ahogy lassan, megfontoltan, szótlanul haladtak befelé. A lámpák fényében nemsokára intenzív színű, jó állapotban megmaradt festmények tűntek fel. Az elsőn gigászi hullámok csaptak át a hegyeken, miközben a zuhogó, szinte átláthatatlan esőben emberek, állatok és félig emberi, hatalmas monstrumok egymást taposva menekültek a vízözön elől. Csodálattal figyelték az árnyak közül előbukkanó festményeket: az egyiken egy magas hegy tetejére angyalok szálltak le, majd a következőn teljesen emberi alakot öltve hosszú, dús hajú nőkkel háltak egy parázna orgia közepette.

A kép láttán Scarlett önkéntelenül, zavartan túrt bele régóta kibomlott hajába. Az újabb festményeken egyiptomi, dél-amerikai piramisok és Bábel tornyának építését láthatták – míg az emberi rabszolgák hatalmas, megmunkált kőtömböket cipeltek, a munkát a görnyedt munkások fölé magasodva hatalmas alakok irányították. A legutolsó, több méter hosszú falfestmény az óriások és az emberek véres káoszba torkolló összecsapását jelenítette meg: holttestek, elhullott állatok hevertek mindenütt, a levegőben hajítógépek mázsás kövei repültek, több száz, kisebb-nagyobb alak öldökölte egymást a piramisokon, a szárazföldön vagy a tengeren.

Az apokaliptikus csatát sisakos, aranyló fegyverzetbe öltözött, hatalmas figura uralta: egy hegytetőn állt és a lenn folyó öldöklést figyelte, hogy kardjával az ég felé döfve Isten ellen intézzen kihívást.

– Ez az Ószövetség történetének egy része – súgta Al Scarlett-nek. – Legalábbis ahogy a bukott angyalok és a nefilimek látták…

(folyt.)

            A lámpafény elhalványult, a csoport eltűnt a következő forduló mögött és újra sötétség borult hosszú évezredek történelmére.

A repteret már az 1930-as évek közepétől használták. A növekvő utas- és áruforgalomnak köszönhetően a hatvanas évek legvégén, majd az 1984-es téli olimpiai játékokra készülve tovább fejlesztették, modernizálták. Nagyrészt Zágrábba és Belgrádba indultak a gépek, ám a repülőtér idővel nemzetközi járatokat is kiszolgált és forgalmában csak a kilencvenes évek első felében dúló boszniai háború okozott visszaesést. A harcokat követőenaztán használt felszereléssel és berendezéssel, a nulláról kezdve újraindult a reptér, gépekkel telt meg a betoncsík és utasokkal a váróterem.

A terminálban várakozók között most nem nagyon akadt olyan, aki a pusztító éveken gondolkodott volna. A helyiek inkább feledték a véres időszakot, a külföldi turisták számára pedig csak egy távoli csetepaté volt az egész esemény – ha egyáltalán eljutott hozzájuk a háború híre.

Charlie ez utóbbiak közé tartozott. Cuccaival teletömött hátizsákkal a vállán sétált kifelé a terminálból. Előtte Giddon és Firpow haladtak egy-egy, a cég által kiutalt bőrtáskát szorongatva. Szerencsére még a repülőgépen átöltöztek és a sötét Men in Black-öltönyöket – amik alapján bármelyik, amerikai filmet egyszer is látott kisgyerek kiszúrta volna, hogy ügynökök –, lecserélték, helyette farmert, pólót, könnyű dzsekit vettek fel, amit természetesen elmaradhatatlan baseball-sapkával is megfejeltek.

Így csak félig tűntek ügynöknek – félig pedig nyaralónak álcázott ügynöknek.

Sebaj, valószínűleg úgy sem kell nagyon megerőltetniük magukat – gondolta Charlie, ahogy kisétáltak a szabad levegőre. Elmennek, megnézik az ásatást, Giddon kérdezősködik egy kicsit és mivel úgy sem találnak semmit, senki sem ismeri fel Maxim és az emberei fényképét, visszaszállnak a különbejáratú jetjükre és irány New York! Charlie nem hitte, hogy előrébb jutnak a kutatásban, mert látta, csakúgy, mint a valahol a világ végén bóklászó Scarlett-nek és Alnek, Giddonnak is csak homályos bizonyítékai és légből kapott elméletei vannak arról a sosem létezett fegyverről, az atlantiszi kardról. Magyarffy kereste és feldobta a talpát valahol a világ végén, Hammond szintén, de ő legalább egy jó étteremben tette ugyanazt. Scarlették még fanatikusan loholtak a legenda után, de Charlie már nem akarta, hogy George Hammond után ő legyen a következő, akit kivonnak a forgalomból. Nem volt egészséges ennek a Maxim nevű ürgének a lábára taposni, túl kemény patát rejtegetett a cipőjében és…

– Jöjjön, ne maradjon le! – fordult hátra Giddon a járda széléről.

…és nagyon durván vissza tudott rúgni, ha akart. Jobb a békesség! Alibizünk egy kicsit itt, hátha nem futnak be Maximék, aztán irány a Nagy Alma és a megszokott hétköznapok!

Egy sötétkék, megviselt Yugo Koral fékezett előttük és lassan az útpadkához parkolt. Pizzuti vezette, egy őszbe hajló, meggyötört arcú, de csillogó szemű középkorú férfi ült mellette.

– Ezt ki kellett próbálnom – mondta Pizzuti vigyorogva és nagy nyikorgás kíséretében letekerte a vezető oldali ablakot.

Utastársa kiszállt, enyhén sántítva megkerülte az autót és sorra kezet nyújtott nekik.

– Welcome to Sarajevo! – mondta furcsa akcentussal, de jól érthetően. –Látogassák meg a világ nyolcadik csodáját! Peter Zavidovic vagyok.

Az autó nem volt kényelmes. Egyáltalán nem! Amíg Pizzuti és Peter kényelmesen elüldögéltek az első üléseken, addig hátul Charlie, Giddon és Firpow egymáshoz préselve nyomorogtak.

– Pizzuti, nem találtál ennél kisebb kocsit? – kérdezte Firpow, miközben elzsibbadt karját próbálta kiszabadítani.

– Miért? Álcának nem jó? Ajánlottak egy Trabantot, de az nem volt titkosszolgálat-feketében.

– Trabant? Az valami európai sportkocsi? – érdeklődött Charlie.

– Olyasféle – nevetett Peter. – A háború alatt sokszor használtuk. Lopakodásra nem volt jó, de gyorsabban tudtunk vele mozogni, mint gyalog. Csak egy kicsivel. Vagy kemény rockzenét hallgatva száguldottunk át velük az aknamezőkön – elgondolkozott, látszott, messze jár. – Bár az már nagyon régen volt. Kevesebb ránc, kevesebb ősz hajszál.

Egy városka felé közeledtek.

– Úgy látom, megérkeztünk – szólt megkönnyebbülten Giddon, miközben a nyakát masszírozta.

A Yugo elhaladt a település kezdetét jelző tábla mellett.

Viszokó – olvasta Charlie a feliratot.

– Tudják, ez a hely már több mint 6000 éve lakott – kezdte az idegenvezetést Peter –, de igazából csak mostanában került fel a történészek térképeire. Itt van…

Peter előre mutatott.

…és ekkor meglátták! Sokkal impozánsabb, hatalmasabb és lélegzetelállítóbb volt, mint a repülő ablakából nézve.  Ahogy hangyaméretűnek látszó emberek szorgoskodtak az oldalában, a város fölé magasodó, lépcsőzetes monstrum lenyűgöző, mégis bizarr látványt nyújtott. Egyáltalán nem illett a modern városi környezetbe, ám mégis, ahogy a mellette aprónak tűnő házak fölé tornyosult, úgy tetszett, mintha a ködbe vesző történelem gigásza kúszott volna a kisváros feletti égre.

– Hogy a fenébe került ez ide?

Charlie ezt már Peter házának kapujában kérdezte, miután leparkoltak és lehámozták magukról az autót.

A szemközti ház előtt néhány ráérő szomszéd üldögélt egy padon. Nagy szemeket meresztettek az érkezőkre, de nem üdvözölték sem Petert, sem a többieket, inkább egymás között kezdtek pusmogni. Peter nem foglalkozott velük, úgy tűnt, hozzászokott már a furcsa, sokatmondó tekintetekhez és a rosszindulatú pletykázáshoz.

– A környék lakói az ókorban szent helyként tekintettek rá – válaszolt Charlie-nak, ahogy befelé tessékelte őket. – Az itt élő szlávok a saját maguk Olümposzaként beszéltek róla, majd később bosnyák királyi székhely lett, várat építettek rá.

Peter előre ment és mutatta az utat.

– Megsérült? – kérdezte Giddon a sántítására utalva.

– Még a háborúban – válaszolta Peter.

Egy kőlapokból kirakott járdán végigsétáltak a ház körül zöldellő, ápolt gyepen. A füvön kisebb-nagyobb méretű kőgolyók hevertek elszórtan, a leghatalmasabbak derékmagasságig értek, de a legkisebb is harminc centi átmérőjű volt. Párat kíváncsiságból kettéfűrészeltek, ám a belsejük semmiféle titkot nem rejtett: mindegyiket tömör kő alkotta.

– Ma pedig – folytatta Peter – az összes titkával és rejtélyével együtt szimbólum. A sokat szenvedett bosnyák nép szimbóluma, a kitartás, az áldozathozatal és az összetartozás monumentális emlékműve. Talán a legnagyobb építmény a planéta felszínén.

Mielőtt beléptek volna a házba, Charlie még visszafordult és felnézett a város fölé magasodó piramisra. Tényleg hatalmas volt, ahogy ott emelkedett rendíthetetlen, monumentális valóságában – mintha egész Viszokót akarta volna bekebelezni.

A ház egyszerűen, hétköznapi módon volt berendezve. Csak annyi tette különlegessé, hogy a nappali szobában, az asztalon, a szőnyegen és még a kanapén is számtalan papír, jegyzet hevert szanaszét. Ezeket korábban – a többiek érkezésére várva volt rá idejük – Peter és Pizzuti többször is átnézték, kielemezték, hogy megosszák egymással az információikat – persze Pizzuti azért szelektált az általa átadott anyagok között, Giddon az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából kényes infókat visszatartotta.

A nappali egyik szekrényén, kiemelt helyen régi, legalább másfél évtizedes, bekeretezett családi fénykép állt: Peter, a felesége és két kislányuk mosolyogtak rajta – ahogy azonban Charlie sebtében körbenézett, a házban egyetlen más használati tárgy vagy játék sem utalt Peter szeretteire…

A házigazda mindenkit hellyel kínált, így elhelyezkedtek a fotelekben és az elnyűtt heverőn.

– Az itteni emberek hisznek a hegyben, a piramisban – magyarázta Peter, miközben fotókat, jegyzeteket, újságcikkeket adott körbe. – Egyébként is, ha nem tévedek a piramis, mint szimbólum pénzt és hatalmat is egyaránt jelképez. Az amerikai egydolláros hátoldalára is rányomtatták.

– Hát persze – mosolyodott el Giddon. – Egy erős nemzet ezzel is kimutatja az erejét. Ha a csillagos-sávos…

– És egyes összeesküvés-elméletek szerint ezen kívül még utal a szabadkőműves páholyra és annak világuralmi törekvéseire is – vágott közbe Peter.

– Ez csak feltételezés – válaszolt Giddon gyorsan.

– És mi a tényleges igazság? – kérdezte Charlie, miközben gyűrött bankjegyet kotort elő a zsebéből. Az előlapján George Washington portréja díszelgett, míg a hátoldalon egy befejezetlen piramis csúcsáról a „Mindent látó szem” tekintett lefelé – a szem, ami egyaránt jelképezhette a Szentháromságot, de jelenthette egy világösszeesküvés szimbólumát is.

– Semmi. Egyébként is szigorúan bizalmas információ – vágta rá Giddon azonnal, de közben sejtelmesen mosolygott. – Azt mondom, térjünk inkább vissza az itt és mosthoz. Peter, hogyan talált rá a piramisba vezető járatra?

Peter pár pillanatig elgondolkozott, felelevenítette magában az akkori, jó másfél évtizeddel korábbi eseményeket. Ahogy az elmúlt napban Pizzutival többször is végigvették a dolgokat, egyre élesebben és részletesebben tudta visszaidézni a történteket.

– Váratlan, meglepő felfedezés volt a háború legvéresebb időszakában. A föld alatt egy nagy üregben csontvázakat láttunk, nem is keveset. Először valamilyen háborús kivégzési helyre, tömegsírra gondoltam. Talán a második világháborúban embereket öltek meg ott, de amikor kardokat, pajzsokat és sisakokat is láttam, akkor tudtam, hogy valami sokkal régebbi dologról van szó.

– És később visszament a helyre?

– A háború alatt annyi fájdalmat, keserűséget kellett elviselnem – válaszolta Peter, miközben a szekrényen lévő családi képre pillantott –, hogy egy jó ideig nem is gondoltam rá. Felejteni akartam.

Charlie is a képre nézett. Mindent értett…

– De egy idő után valahogy mégiscsak kutatni kezdett… – térítette vissza őket Giddon a jelenbe.

– Évekkel később próbáltam megtalálni a helyet, de nagyon hosszú idő telt el és a harcok pusztításai betemették a rést. Egy-két rövidebb cikk is megjelent akkoriban, amiben elmondtam az egészet a sajtónak – megtalálják ott, a többi között –, de semmi sem lett az egészből. Csak az üres helyek kitöltésére, két celebhír közé suvasztották a velem készült interjúkat.

– Mi is az újságcikkek alapján bukkantunk magára – mondta Giddon.

– Csoda. Szóval, pár éve régészek érkeztek és elkezdték feltúrni a hegyet, meg a környező völgyeket. Úgy gondolják, hogy egy több ezer éves kultúra nyomára bukkantak, egy ismeretlen civilizációra, ami hatalmas, lépcsőzetes piramisokat épített a környéken és az egész völgyrendszert behálózta az azokat összekötő alagutakkal.

– Gondolom, a többi piramist pedig – Charlie ujjaival idézőjelet mutatott – a szomszédos hegyek rejtik.

– Így van. Ez az ismeretlen civilizáció felhúzta a maga hatalmas építményeit, aztán eltűnt és minden évezredekre feledésbe merült.

– Egyiptom keresztbe tett – vágott közbe Charlie.

– Tessék?

– Egyiptom keresztbe tett – ismételte meg Giddon Charlie helyett. – A fiatalember úgy értette, hogy évszázadokon keresztül az egész világ csak az Egyiptomban felhúzott piramisokat látta és figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy esetleg máshol is létezhetnek ilyen építmények.

– Igen, igen – folytatta Peter. – Persze, ma már mindenki ismeri a maja, a perui vagy a Kínában lévő, titokzatos piramisokat, nem is beszélve a Kanári-szigetekről vagy például Mauritiusról. Egyes elméletek szerint ez egy, az egész földgolyót lefedő piramis-hálózat lehet, aminek egy részét alkotják a Viszokó környékén álló hegyekben rejtőző építmények.

– Mi lehet az egész rendszer lényege? – kérdezte Giddon.

– Ki tudja? – kérdezett vissza Peter.

– Űrhajóbázis, energiatermelő erőművek… – gondolkodott Charlie hangosan.

Peter kutatni kezdett az asztalon felhalmozott papírok közt, majd néhány, számítógéppel rajzolt ábrát vett elő és adott körbe.

– Ezeken a feltételezett piramisok helyzete és az eddig feltárt alagutak láthatóak kiegészítve azzal, hogy a kutatók szerint milyen irányba haladhatnak tovább a járatok.

– Elég sok a bizonytalan tényező – szólt közbe Firpow. – A feltételezésekre nem alapozhatunk, ha meg akarjuk találni a bejáratot. Vagy az egyiket a lehetségesek közül. A feltárt alagutak, gondolom, véget érnek valahol a semmiben.

– Az aktákban olvastam egy középkori hercegnő mondáját – kapcsolódott be Pizzuti is –, aki üldözői elől lóháton egy titkos alagúton keresztül szökött meg a hegyről.

– Igen, mindkettejüknek igazuk van – felelte Peter és a körbeadott komputerrajzon mutatta meg az alagutakat. – Ismerem a legendát, de azt a járatot senki sem találta még meg. A kutatók viszont feltártak két hosszabb járatot is, azok párszáz méter után zsákutcaként végződtek. Még erre sincsen bizonyíték, de feltételezik, hogy létezik egy központi folyosó, ami elvezet a piramis szívébe. Egy nagy sírkamrába vagy valami hasonlóba. Anélkül, hogy tudtak volna a piramisról, az emberek pinceként, a háborúban pedig fegyverraktárként használtak néhány rövidebb, a felszín közeléből nyíló járatot.

– És Peter, maga meddig jutott a kutatásban? – kérdezte Charlie.

– Ahogy a mostani ásatások megkezdődtek, újra beültem a könyvtárba. Úgy gondoltam, hogy ha más is hihetőnek, tartja a piramis létezését, talán én is szerencsével járok majd. Több ezer oldalt olvastam át a város és környékének történetéről, jártam a hegyeket, hogy újra megtaláljam a lejáratot.

Giddon a folyosók rajzát tanulmányozta elmélyülten, majd Peterhez fordult:

– Nem osztotta meg senkivel az eredményeit?

– Az elmúlt tíz évben maguk az elsők, akik megkerestek. Valahogy senkit sem érdekelt a dolog a háború után. Vagy egyszerűen tudománytalannak tartották azt, hogy piramisok létezzenek a Balkánon. Pláne olyanok, amiket eddig elsősorban csak Közép- és Dél-Amerikában építettek az ott élő indiánok. De nem csak a környéken kutattam, megpróbáltam más összefüggéseket is találni. Tudok arról, hogy – kiintett a házat körülvevő gyep felé –, rejtélyes kőgolyókat találtak már Costa Ricában, Új-Zélandon és legutóbb Kazahsztánban is. Hasonló dombpiramisok vagy piramis formájú dombok pedig léteznek az északi szélesség 40-45-ik foka között Törökországban, Olaszországban és még a Balkánon is több helyen.

– Szóval, nem egyedi dologról van szó – vetette közbe Giddon, miközben Peter az egyik falra felszögelt világtérképen filccel bejelölgette az említett helyeket.

– Ahogy már mondtam, olyan, mintha a piramisok valami összetett, globális rendszer szerint épültek volna. És éppen olyan civilizációk építették őket a korhoz képest hihetetlenül fejlett mérnöki, matematikai tudással, amelyek szinte egyik pillanatról a másikra emelkedtek fel.

Charlie-t nem az építészeti érdekességek izgatták.

– Semmi egyéb, ami közelebb visz a kincshez? – kérdezte.

– Ezeréves mesék a környékbeli hegyekben garázdálkodó, gonosz, emberevő óriásokról. De ez csak valóságból merített legenda: a statisztikát nézve itt, a Dinári-hegység környékén élnek a világ legmagasabb emberei.

– Más mese vagy mítosz, aminek lehet valami valóságalapja?

– Igen. És még van valami – mondta Peter –, mégpedig egy középkori legenda, ami egy kereszteslovag és egy török katonatiszt történetét meséli el.

Giddon hirtelen felélénkült.

– Egy török? Mi volt a fickó neve? – kérdezte tőle szokatlan izgalommal.

Peter a papírja között lapozott.

– Ha jól látom… Ishak Mehmed – olvasta, majd felnézett, pontosan Giddon vigyorgó arcába. – Csak nem ismerős?

A nap csaknem elérte a horizontot.

A letisztított piramis kelet és dél felé néző oldalaira lassan, mindent magába nyelve kúszott fel a hatalmas, sötét árnyék, ami a rendületlenül dolgozó régészeket is lassításra kényszerítette. De csak addig, amíg erős reflektorokat nem állítottak fel, hogy különös fénybe vonják a kőmonstrumot – és ahogy a lámpák felkapcsolódtak, a távoli szemlélődő már csak sejtelmesen mozgó, hosszan elnyúló, emberi árnyékgigászokat fedezhetett fel a piramis-hegy oldalában.

Már szinte teljesen besötétedett felettük, amikor a régészek és segítőik ismét felnéztek az égre. Ám nem az éjszakától tartottak. Ritkán láttak errefelé kisméretű magángépeket, de a mai napon villogó figyelmeztető fényeivel most már a második húzott el felettük.

Vajon mi történhetett Viszokó környékén, ami ilyen jetforgalmat vonz a szarajevói reptérre?

A kis lökhajtásos gép belseje zsúfolásig megtelt: a fedélzeten Maxim ült, vele szemben Al és Scarlett, míg a háttérből Hrotti és Grigorii lesték a másik kettő minden mozdulatát, a háttérben pedig Maxim további emberei üldögéltek halkan beszélgetve, újságot olvasgatva. De feleslegesen figyelték mindkettejüket, hiszen Scarlett és Al is azzal voltak elfoglalva, hogy két apró ablakon bámuljanak kifelé.

Pár száz méterrel alattuk, a viszokói piramis félig megvilágított gúlája magasodott a kezdődő szürkületbe burkolózó városka fölé.

– A Nap Piramisa – szólt Maxim halkan, áhítattal teli hangon. – Hát nem csodálatos? És félelmetes?

A gép bedőlt és lassan, méltóságteljesen ereszkedni kezdett.

Giddon törte meg a Peter házában fél percre beállt, csak halk papírcsörgéssel megzavart csendet:

– Szóval, ha itt is tartja magát a legenda a bégről és a keresztesről, azt jelenti, hogy jó nyomon járunk!

Senki sem válaszolt. Mindannyian Peter anyagait bújták, új, ismeretlen adatokat, tényeket kerestek. Olyan feljegyzések után kutattak, amik most, hogy itt vannak szinte csak egy kőhajításnyira tőle, valamivel közelebb vihetik őket a titokhoz – bármi is legyen az igazából!

Charlie elmélyülten tanulmányozott egy műholdfelvételt: a Viszokó körül teljes körformát alkotó piramisokat ábrázolta. A piramisok mellett égtáji, földrajzi adatok, mértani, fizikai számítások mutatták csillagászati és asztrológiai jellemzőiket. Charlie előkotorta a zsebéből a Hammond által összerajzolt zsebkendőt és hozzámérte a képhez. Nem jött be az ötlete: a két kör eltérő méretű volt.

A két ábrán agyalva körbenézett a szobában.

– A lámpát! – kiáltotta hirtelen, amivel a többieket felriasztotta a gondolkodásból. – Peter, kérem, kapcsolja le a lámpát.

Peter eloltotta a villanyt és a szoba félhomályba burkolózott. Charlie felkapcsolta az íróasztalon lévő szpotlámpát, majd a fényét a falra irányította. Giddon kezébe nyomta a körben elhelyezkedő piramisokat ábrázoló fotót.

– Álljon a fénybe, Mr. Giddon és tartsa maga elé. Peter!

Charlie Peternek adta a textilszalvétát, a lámpa és Giddon közé állította.

– Ókori mozit játszunk – mondta lelkesen. – Tartsák úgy, hogy átfedés legyen a két kép között.

Charlie a lámpa mögé guggolt és a két férfit addig léptette jobbra, balra, előre és hátra, míg a kinyújtott kezeikben tartott fotó és szalvéta vetített képe nem fedték egymást a fehér falon.

– Felvétel! – mondta, felkapott egy filctollat és…

…megtorpant. Ahogy a szalvétán lévő rajzot felnagyította a lámpafény, valami furcsa dolog tűnt fel neki. A Hammond által rajzolt ábrán az addig X-nek látott jel valójában nem is tűnt X-nek! Igaz, nagyon kicsiben megrajzolva, ott volt az enyhén hajló penge, a markolat, a keresztvas – két miniatűr kard, amik valaminek a helyét jelezték!

– Ééés…

– Gyorsan már, leszárad a karom! – morogta Giddon.

– …ennyi! – fejezte be Charlie, ahogy a kardok vetített keresztjét berajzolta a Peternél lévő fényképre.

– Szóval, miről is van szó? – sóhajtotta Giddon, de Charlie gyorsan kikapta az ujjai közül a fotót.

– Amíg Hammond a The Moodys’ étteremben várt rám, unalmában lerajzolt egy kincses térképet. Eddig csak furcsa firkálásnak gondoltam, de ő nem annak szánta. Fejből ismerhette minden vonalát, hiszen évek óta a témával foglalkozott. Ez tuti! Most, hogy elmondták a török fickó sztoriját – nézett Giddonra és Peterre –, most ugrott be, hogy mit jelöl az X, ami valójában egy kard rajza! A törökök által a középkorban megtalált lejárat helyét!

Peter megnézte a fotót, majd szó nélkül a PC-je elé ült. Elindította a Google Earth-t, a keresőbe beírta Viszokót, majd miután a monitoron a PC kinagyította a város és környékének képét, hozzálátott, hogy pontosan belője a falra kivetített pont helyét. Fél szemmel a fotót, a másikkal a monitort figyelve nagyjából egy percébe került, hogy ez sikerüljön is neki. Egy cetlire felírta a szélességi és hosszúsági adatokat, majd kényelmesen hátradőlt.

– Uraim, a feltárás alatt álló piramis közelében, egy domboldalon kell keresnünk a lejáratot – szólt hátra, majd színpadiasan hozzátette: – A kaland folytatódik!

– Oké! De egy emberi méretű kocsival! – morogta Giddon a háta mögött.

Charlie mosolyogva figyelte a kincset jelző két kardot a Viszokóhoz közeli zöld, erdős területen. Egy pillanatra eszébe jutott Scarlett, Al és F’lassa. Szívből remélte, hogy valahogyan visszakeveredtek a jeges semmibe vezető téves útról és valahol egy hazafelé tartó repülőn ücsörögnek. Most tényleg sajnálta, hogy a lány nem lehet mellette – sajnálta, de valahol mégiscsak elégtétellel töltötte el, hogy Scarlett segítsége nélkül és őt megelőzve sikerült az atlantiszi kard közelébe jutnia!  

Nemsokára a Peter sógorától elkunyerált, használt VW kombiban üldögélve haladtak egy felfelé kanyargó aszfaltúton.

Most Peter vezetett – bár az autó volt vagy tizenöt éves, a sógor mégsem engedett egyetlen amerikait sem a volán közelébe – a főnöki anyósülésen Giddon ücsörgött, míg hátulra, Charlie-t közrefogva Pizzuti és Firpow zsúfolódtak be.

Giddon egy csendben parázsló szivarcsonkot rágott és kezében GPS-t tartva irányította a sofőrt. Nem értett ezekhez a modern, furfangos kütyükhöz, de kezdte kiismerni őket és most, hogy a kis berendezést markolva uralta a helyzetet, tettvágya és magabiztossága az egekbe emelkedett.

– Itt jobbra a földúton – mondta és kimutatott az alkonyatba.

Peter hagyta, hogy a Volkswagen még guruljon húsz métert, majd lassított és rátért az erdei útra. Az autó porfelhőt húzva behajtott a fák közé.

Füstölgő-parázsló szivarvég hullott a homokos padkára és ahogy a felkavart apró szemcsék elültek, az ellenkező irányból érkezve egy elsötétített kisbusz és a nyomában három személyautó száguldott végig az úton. A négy jármű menetszele egy pillanatra még felszította a szivar kihunyó parazsát, majd a félredobott kubai szép lassan hamvába holt az út szélén.

(folyt.)

Pizzuti Peter Zavidovic házának nappalijában ült egy kényelmetlenné kopott, régi fotelben.

De nem bánta, hogy csaknem a földig süppedt a gyenge rugójú, szebb időket is megélt ülőalkalmatosságban, mert amióta Giddon utasítását követve elindult New Yorkból, most először sikerült egy kicsit pihennie. Az óceánt átszelő, éjszakai repülőút alatt a férfiről kapott kevéske anyagot bújta, amit még indulás előtt egészített ki a Boszniáról és annak háborúiról szóló plusz információkkal.

Mire egy átszállást követően végre földet ért, már csak azt kellett kiderítenie, hogyan juthat el Viszokóba. Igen jó pénzért egy taxis volt a segítségére, aki aztán némi további juttatásért egész nap furikázta a város egyik pontjáról a másikba. A Zavidovicot bemutató interjú alapján keresett újság már megszűnt, így Pizzutinak a helyi lakosok segítségét kellett kérnie. Újabb köröket leírva, több téves cím után végül megtalálta a férfi házát – csak éppen a tulajdonos nem tartózkodott otthon. A gyanakvó szomszédokból a tört angolsággal tolmácsoló taxisra hagyatkozva sikerült kiszednie Zavidovic kedvenc éttermeinek és kocsmáinak nevét és már csak három órát kellett bolyongania a városban, hogy az egyik napfényes teraszon megpillantsa a halálra keresett férfit.

Gyors beszélgetést és Giddon tárcsázását követően aztán véget ért a hullafárasztó, két napos utazás és keresgélés. Pizzuti már fel sem vette a fotel kényelmetlenségét, érezte, ahogy mind mélyre süppedve belecsúszik az álom megváltó nyugalmába.

Egy hatalmas, papírokkal telepakolt dobozt cipelve Peter lépett be a szobába.

– Segítsek? – emelkedett fel Pizzuti, ahogy a férfi sántikálva elindult feléje.

– Nem, köszönöm.  Csak egy háborús emlék. Hozzászoktam.

– Hát, azokhoz nem nagyon lehet hozzászokni.

– Ááá, szóval van tapasztalata.

– Közvetlen szerencsére nincsen. Az apám Vietnamban harcolt és onnan hozott haza igen komoly sérüléseket. Lelkieket főleg, amik aztán a családja életét is megkeserítették.

– Nos, hívhatja a főnökét – szólt Peter miután nyögve a földre helyezte a dobozt. – itt van minden anyagom, amit eddig sikerült összehoznom. Ha gondolja, átnézetjük őket, hátha talál valami új infót.

– Miért is ne? – mondta Pizzuti és ellökte magát a fotelből.

A hegyek közt rejtőző kis falucska határában álltak.

A helyiek nagy többsége visszatért a napi elfoglaltságaihoz, így csak Haik, pár előjáró és néhány kisgyerek vette körül az indulásra készülőket. Scarlett és Al hátát már telepakolt hátizsák húzta – a helyiek némi kenyeret, sajtot, húst és szárított gyümölcsöt gyömöszöltek a ruhák és a felszerelés mellé. Scarlett egy harmadik zsákot tartott, amibe óvatosan belerakták az angyalszobrokat, majd a lány átnyújtotta a hátitáskát F’lassanak.

Haik türelmesen megvárta, amíg F’lassa felvette a zsákot, majd miközben a faluból kivezető ösvényre mutatott, pár mondatot mondott a férfinak.

– Ha ebben az irányban indulunk – fordította F’lassa –, pár nap alatt elérünk oda, amit ők Magóg országának mondanak.

– Gondolom, ez Törökországot jelentheti – válaszolta Al.

– Valószínűleg. Onnan továbbhaladva pedig megtaláljuk a végső csata helyszínét, ahol az Elveszettek legyőzték Atlantiszi Kardot és seregét.

– Rendben. De hol lehet az a hely pontosan? – kérdezte Al.

F’lassa az öreghez fordult, majd figyelmesen végighallgatta a válaszát.

– Nem tudja – mondta röviden. – Valahol Magóg földjén túl, egy hegybe rejtett teremben érte utol a végzet a Gonoszt.

– Na de, mégis pontosan hol? – kérdezte újra Al. – Azt nem tudja?

Haik F’lassa vállára tette a kezét.

– Az Úr majd megmutatja a helyes utat – fordította F’lassa. –, amíg a nagy madár utunkat nem állja.

– A nagy madár? – értetlenkedett a történész. – Nem is akarom megérteni. Még egy ködös, megfejtendő rejtély és átképzem magam matematikusnak. Túl sok már az érthetetlen titok…

Az ösvényt borító kavicsok halkan csikorogtak a talpuk alatt, fű susogott az enyhe szélben. Már jó ideje sétáltak lefelé a Haik által mutatott ösvényen. A falu elmaradt a hátuk mögött, ám az ezernyi színben sziporkázó szivárvány íve – igaz, tucatnyi kilométerrel a hátuk mögött –, még mindig uralta az égboltot.

Minden lépésükre figyelve, keskeny, szinte járhatatlan hágókon, sziklameredélyeken ereszkedtek lefelé.

– Nem mondhatom, hogy biztosabb lettem a dolgomban – törte meg a csendet Scarlett. – Eddig legalább tudtam, hogy egy kincs után loholok. Most viszont…

– Ez most a hited próbatétele. Vagy mész és végigjárod az utat, vagy kiszállsz – szögezte le F’lassa.

– Könnyű annak, akinek erős a hite, Edmond. Én állandóan megbicsaklom – válaszolta erre a lány és megigazította a zsákját.

– Én általában kész tényekkel, információkkal dolgozom – kapcsolódott be Al. – Soha nem hittem volna, hogy egy öregember homályos utalásait követve szobrokat furikázok majd… a semmiért?

F’lassa állhatatos maradt:

– Ahogy mondtam, a válasz egyszerű: vagy hisz benne Al, vagy pedig nem. Nem mindent közelíthet meg tudományos gondolkodással, emberi logikával.

Egy keskeny, talán több ezer éve kitaposott ösvényre értek. Kétoldalt kisebb-nagyobb kövek, sziklatömbök sorakoztak az ösvény mellett, ezért besoroltak egymás mögé és így haladtak tovább.

Észre sem vették, hogy a hátuk mögött tornyosuló sziklák lassan, lépésről-lépésre elfedik a távoli falu fölött ívelő szivárványt.

– Rendben. Jól belegondolva, racionalista tudósként őrületnek kellene tartanom az egészet – folytatta Al. – Rendben. Az elmúlt napok eseményei, legfőképpen a támadás, a csodával határos megmenekülésem… megmenekülésünk és az átélt… számomra… megmagyarázhatatlan élmény elgondolkoztattak abban, hogy valamit eddig nem vettem számításba. Valamit… mégpedig egy eddig figyelmen kívül hagyott, de érzésem szerint mégis létező valamit… valakit… – érezte, hogy belegabalyodik az érzéseibe, amik átvették logikus, következtető gondolatai helyét. – Ami… De akkor is!  A mítoszokon és a népmeséken túllépve higgyem el, hogy valódi, hús-vér óriások éltek a Földön? Hogy mindannyian bukott angyalok szülöttei, egy gonosz terv kiszolgálói? De ami a legelképesztőbb a számomra… Éppen mi leszünk azok, akik valamilyen úton-módon szabadon engedjük majd őket? Ha hittel közelítem meg, akkor pedig…

Váratlanul beleütközött az előtte megálló Scarlett-be. Meglepetten nézett fel: két társa földbe gyökerezett lábbal állt előtte és mindketten egy közeli dombot figyeltek.

– A nagy madár… – nyögte Al kétségbeesetten.

A domboldalon egy Huey helikopter állt lassan forgó rotorokkal, előtte pedig, egyenesen az érkezőket nézve, Grigorii, Hrotti és további négy fegyveres társaságában Maxim mosolygott.

A régi, kézzel vésett kőlapokról már hónapokkal ezelőtt elhordták a vastag földtakarót, miután a felette növő fákat és bokrokat mind kiirtották a meredek hegyoldalról. A kövek talán kétezer éve álltak ott, de sokan úgy vélték, hogy koruk akár ennek tízszeresét is meghaladhatja, ami azt jelentette, hogy valakik még a mai emberi civilizáció kialakulása előtt munkálták meg őket. A hivatalos tudomány persze legyintett az elméletre, mondván néhány ember már megint Erich von Däniken-féle fantazmagóriával próbál hírnevet szerezni magának. Teljes képtelenségnek könyvelték el az elméletet, csupán a természet fura viccének tulajdonították a képződményeket.

Ilyen építmény? Ebből a korból? Éppen itt? Itt?

Férfiak és nők szorgoskodtak a kőlapok között. Ásóval, lapáttal, kis ecsetekkel tárták fel a föld rejtekét, hogy hitük szerint lépcsőkről, alagutakról, ősi járdákról távolítsák el a történelem feledést segítő hordalékát.

Árnyék vetült a kövek felett görnyedőkre és ahogy az égre néztek, egy kisméretű sugárhajtású repülőt láttak elsuhanni a magasban.

Giddon és Firpow csendben beszélgettek, velük szemben, asztalra feldobott lábakkal, kényelmesen hátradőlve Charlie szunyókált. Giddon kinézett az ablakon, majd megbökte Charlie-t, aki azonnal kinyitotta a szemét.

– Mi…? – nézett körül félkómásan.

– Én ezt nem hagynám ki a maga helyében – mondta Giddon, miközben Firpow-val az apró ablakokon bámultak kifelé.

Charlie is kikukkantott. Lent egy pillanatra erdős-füves domboldalt látott, majd piros tetős házakból álló kisváros suhant el alattuk.

– Nem úgy tűnik, mintha a fáraóknál járnánk – jegyezte meg álmosan, de annál epésebben.

Giddon feléje fordult, szája széles mosolyra húzódott.

– Ki beszélt itt Egyiptomról? Én csak piramist mondtam, fiam!

Charlie újra kikukkantott az ablakon, mialatt a gép széles fordulót hajtott végre. Megint az erdővel borított hegyek, a piros tetős házakból álló városka. Charlie meglepetten nézett Giddonra.

– Ennyi idő alatt nem érhettünk Dél-Amerikába. Pláne nem ezzel a kisgéppel…

– Ki mondta, hogy Dél-Amerikában vagyunk?

A jet folytatta a fordulót és ekkor hatalmas, piramis formájú hegy bukkant fel Charlie szemei előtt. A hegy kétharmadát föld, fű, bokrok és fák fedték, a többi részéről minden rárakódott talajréteget és a kinőtt növényeket is eltávolították. Így láthatóvá vált a természeti képződménynek már nem nagyon nevezhető monstrum valódi formája: egy – talán minden eddiginél, korábban feltártnál hatalmasabb –, emberkéz emelte, mexikói típusú piramis lépcsőzetes gúlája!

Charlie tátott szájjal bámulta az elképesztő építményt!

A repülőgép elhúzott a piramis, a rajta dolgozó több tucatnyi ember, a szalagokkal elkerített feltárási területek, majd a völgyben elterülő városka felett. Dél-keletre fordulva megkerült egy kisebb hegyet, melyen hasonló, de még nem túl kiterjedt kutatások folytak.

A jet végül ereszkedni kezdett, hogy földet érjen egy közeli repülőtéren.

A helikopter lassan forgó rotorjai felkavarták a hűvös levegőt.

Scarlett, Al és F’lassa Maxim embereinek gyűrűjében feszengtek. A főnök a hátizsákból óvatosan, egymás után szedegette elő szobrokat és egy sima felületű sziklára állította azokat. Nem tudta, de nem is nagyon akarta elrejteni örömét és áhitatát, pláne azok előtt nem, akik az elmúlt napokban csak hátráltatták őt tervei megvalósításában.

– Még ha nem is könnyítették meg a munkámat – mondta ellenlábasai felé fordulva –, azt mindenképpen meg kell köszönnöm, hogy végre összegyűjtötték nekem a három kulcsot.

– Nem szívesen… – morogta Scarlett dühösen.

Maxim a lányhoz lépett és lassú, szinte kéjes mozdulattal lehúzta Scarlett fejéről a vastag, bélelt sapkát. A lány dús haja lassan kibomlott és szétterült a vállain. Maxim közelebb húzódott, remegő leheletét a lány arcába fújta. Élvezettel túrt bele a sűrű tincsekbe, ujjaival végigsimítva azok között. Scarlett alig tudta türtőztetni magát…

– Az ítéletet maga sem kerülheti el! – robbant a csendbe F’lassa hangja élesen.

Maxim a férfi felé fordult. A barna tincsek visszahullottak Scarlett vállaira.

– Ne gondolja, hogy a szánalmas szektája meg tud majd állítani – mondta gyűlölettől összeszűkült tekintettel, majd arámi nyelvre váltott: – A maga istene gyenge, de az enyém erős isten.

F’lassa rezzenéstelen arccal nézett rá.

– A hamis istenére gondol? – válaszolta arámiul, majd angolra váltott. – A maga hamis istene egyedül a levegőégben uralkodhat, de sehol máshol.

Maxim elmosolyodott – ez a mosoly azonban bármilyen emberi lényben megfagyasztotta volna a vért.

– Akkor most bízzuk rá magunkat és keressük meg a kulcsokhoz való pecsétet. Legyenek a vendégeim!

A foglyok Maxim embereinek figyelmétől kísérve beszálltak a helikopterbe, a szobrok pedig az értéktáskákba kerültek. Mint művészeti alkotásokat Maxim nem sokra értékelte őket, de mint jövőjének legfőbb zálogai felbecsülhetetlen értékűek voltak a számára ­– ezért egy pillanatra sem engedte volna ki őket a kezei közül.

Al kényszeredetten keresett ülőhelyet a Huey belsejében, szemét le sem vette a mellette ülő fegyveresről. Scarlett következett. Felmászott a nyitott ajtóba és úgy tűnt, ő is egy szabad helyet keres, ám váratlanul megfordult és ugyanazzal a mozdulattal fejbe is rúgta a gép mellett álló, teljesen felkészületlen Maximot. Egy könyökössel ártalmatlanná tette az Alre figyelő, de meglepetésében ledermedt fickót, majd elrugaszkodva, felhúzott térdekkel repült is kifelé a helikopterből. Sikeresen letarolta a F’lassa mellett álló fegyverest, F’lassa pedig gyorsan reagálva fellökte a megmaradt két embert. Scarlett felkapta Maxim elejtett táskáit és hátra sem fordulva rohanni kezdett a közeli sziklatömbök felé. F’lassa szorosan a nyomában loholt.

 Al szokásához híven teljesen leblokkolt. Pár másodpercig bénultan ült a váratlan élmény hatása alatt, majd hirtelen felpattant, hogy kiugorjon a helikopterből. De már késő volt! Két hangos, fémes csattanást hallott közvetlen közelről. Gyorsan lekuporodott és szemeivel kezdte keresni a rá lövő fegyverest. Maxim és emberei még csak akkor tápászkodtak fel, ők nem lehettek. De aztán a szemét erőltetve nagyjából tíz-tizenöt méter magasságban, a szemközti sziklán kiszúrt egy mozdulatlan, fegyverével éppen őrá célzó alakot.

A mesterlövész célkeresztjének közepe pontosan a felfelé néző tudós homlokán nyugodott. A harcban edzett férfi készen állt, hogy a figyelmeztető lövések után, ha kell, végezzen a célponttal.

Hirtelen megszólalt a rádiója:

– Ő ártalmatlan – hallotta Maxim remegő hangját. – A másik kettőt állítsa meg!

A célkereszt elmozdult és pásztázó mozdulatokkal a menekülőket kereste. Pár pillanat múlva meg is találta a két futó alakot, akik egy hóval borított területre érve éppen akkor tűntek el a sziklák mögött. A mesterlövész káromkodott egyet.

– A sziklák között vannak – mondta a rádiójába. – Utánuk megyek.

A terepszínű ruhába öltözött férfi felpattant és fegyverét markolva futni kezdett a szökevények felé.

F’lassa húsz évvel idősebb volt Scarlett-nél, de a nagy rohanásban kis híján beérte a lányt. Lihegve vetődtek be a sziklák fedezékébe és csak akkor vették észre, hogy saját magukat csalták csapdába: pár méterrel a hátuk mögött hóval borított szakadék tátongott!

– Hé, hol van Wyman? – kérdezte F’lassa lihegve.

Scarlett mérgében rúgott egyet és ezzel apró kavicsokból álló lavinát indított el.

– Az a lassúvérű angol lemaradt. Most menjünk vissza érte?

F’lassa kidugta a fejét, hogy megnézze, üldözőik milyen messze járhatnak. Hirtelen egy lövedék koppant az arca mellett, a felpattanó apró szilánkok végigkarcolták az arcát.

Lelapultak, majd a kövek takarásában, a szakadék peremén lopakodva folytatták a menekülést.

– Remélem, csak elslisszolhatunk valamerre – reménykedett Scarlett.

– Allel most nem tudunk mit kezdeni – szögezte le F’lassa.

– Mégsem hagyhatjuk magára!

A mesterlövész végigrohant a sziklatetőn, majd a legvégén megállt, féltérdre ereszkedett és célzott.

– Látom őket – közölte Maximmal.

– Csak ijesszen rájuk, lassítsa le őket! – jött a válasz. – A többit az embereim elintézik.

A célkeresztben újra feltűntek a menekülők: táskákkal a kezükben, futva igyekeztek eltávolodni az üldözőiktől. A mesterlövész gondosan célzott, majd meghúzta az elsütőbillentyűt.

A lövedék egy ezredmásodperc alatt átsüvített a fagyos levegőn és közvetlenül F’lassa lába mellett csapódott a sziklába. A kő apró darabokra robbant a férfi lába alatt, F’lassa elvesztette az egyensúlyát, hadonászva próbált talpon maradni és úgy tűnt, sikerül is neki…

…de nem! Hiába próbálkozott, végképp kibillent az egyensúlyából és zuhanni kezdett a szakadék mélye felé! Scarlett eldobta a kezében tartott táskát, odaugrott hozzá és hasra vetődve, csuklójánál kapta el a társát.

– Hoppsz! – mondta a mesterlövész csak úgy magának, amikor rájött, hogy egy reménytelen, elcseszett mutatványt sikerült elindítania.

– Mit „hoppsz”? – hallotta Maxim dühös kiáltását. – Nehogy elveszítsük maga miatt a táskákat!

Nem válaszolt a rádióhívásra.

Scarlett mindkét térde, a medencéje is iszonyúan fájt, ahol a kövek felsebezték és úgy érezte, a válla is kiszakad a helyéből. F’lassa teljes súlyával húzta lefelé a szakadék mélyébe. A férfi még mindig fél kezében tartotta a két táskát, de lábával hiába próbálkozott, nem talált támaszra. Tehetetlenül lógott a mélység felett.

– Ebből még gáz lehet – mondta Scarlett-nek. – Nem úgy néz, ki, hogy sikerül.

– Próbálkozz! – nyögte Scarlett és szabad, ökölbe szorított kezét egy repedésbe dugta, hogy megállítsa a lefelé csúszásukat. – Ha lezuhansz, nincs tovább.

F’lassa mosolyogva nézett fel rá.

– Eddig mindig sikerült, most is megoldom valahogy.

A lány érezte, ahogy a durva szikla az ökléről nyúzta a bőrt, a vékony erek elpattantak és a szétfolyó vér még csúszósabbá tette a kapaszkodást. Ő is tudta, hogy már csak másodpercek vannak hátra a zuhanásig…

– Viccelsz, Edmond? – kérdezte aggódva.

– Ja – válaszolta F’lassa.

A férfi nagy lendületet vett, feldobta a két táskát, ám emiatt a csuklója kicsúszott Scarlett ujjai közül… és F’lassa zuhanni kezdett!

Húsz méteres esés után egy meredek, havas lejtőn landolt, majd nagy sebességgel csúszni kezdett lefelé. Scarlett látta, hogy még életben van, hisz a becsapódás után sérülten forogva próbálta korrigálni a csúszását. Egyre gyorsulva száguldott lefelé, majd a köddel borított völgybe ért és a lenti sziklatömbök között végleg eltűnt a lány szemei elől.

Scarlett egy szót sem szólt, még csak nem is kiáltott utána. Érezte, hogy valaki nagyon fontosat veszített el, valakit, aki nem csak munkaadója, de mentora és barátja is volt hosszú éveken keresztül.

Lesújtva tápászkodott fel és még mindig F’lassa hóban hagyott nyomait figyelte, mintha arra várt volna, hogy a ködfüggönyből kisétálva a férfi újra megjelenik majd.

A lövész célzott, fegyverét a háttal álló lány fejére szegezte.

– A táskái biztonságban vannak. A célpont tiszta. Leszedjem? – szólt a rádiójába.

– Nem! Mindjárt odaérünk. Elkapjuk a lányt – jött Maxim válasza.

Scarlett tudta, mi következik, a tarkójára tette a kezeit. Pár másodperccel később Maxim három embere tűnt fel mögötte. Körbevették, egyikük meg is taszította. Scarlett megcsúszott ugyan egy pillanatra, de nem esett el.

A mesterlövész feladata véget ért. Kikapcsolta a célzóberendezést.

A fegyveresek visszakísérték a lányt a helikopterhez és a három táskát átadták Maximnak. Maxim pokoli dühösen, belilult arcát jegelve ült a Huey-ban, vele szemben Alt tartották sakkban az emberei. A tudós kérdő tekintettel nézett Scarlett-re, aki megértette a kimondatlan kérdést és tagadólag rázta a fejét. Al arcára rémület ült ki.

Scarlett megállt Maxim előtt.

– Gondoljon csak Etiópiára vagy Los Angelesre – kezdte Maxim kígyóként sziszegve. – Már eddig is többször nehezítette meg a dolgomat, mint ahogy azt eltűrném és most is csak azért hagyom életben, mert van egy közös ügyünk… a Balkánon. De ahogy azzal végeztünk, még a maga istenére is megesküszöm, eltüntetem a Föld színéről és jó mélyre elásom, hogy a lehető legközelebb legyen… a pokol bugyraihoz!

Scarlettet betaszigálták a helikopterbe. A motor felpörgött, a rotorok szele a nyitott ajtón keresztül a hajukba kapott. Miután mindenki beszállt a Huey elemelkedett a fagyott talajtól.

Scarlett hosszú, hullámos hajtincsei barna lángnyelvekként csapkodtak az arca körül. Nem szólt egy szót sem, dacos arckifejezéssel állta Maxim dühös tekintetét.

(folyt.)

Derékig érő, könnyű szellőben hajladozó, kalászszínű fűben haladtak előre.

Már csak hárman maradtak. Az öszvérek egyszerűen nem fértek át a keskeny átjárón és mivel kerülőutat nem találtak, két kísérőjük visszafordította az állatokat.

De mielőtt még útnak indultak volna, meséltek F’lassanak a hágón túl, a völgyben lakó népekről. Utoljára több évszázada járt náluk, a Lentieknél más halandó, de a róluk szóló legendák azóta is szájról-szájra jártak: regéltek a furcsa szokásaikról, az ital nélküli, mégis részegséghez hasonló állapotukról és őrült, extatikus táncaikról, amik gyakran imádság közben kerítették hatalmukba őket. A régi öregek ezért félelmükben minden kapcsolatot megszakítottak velük és az idők során még a Lentiekhez vezető átjáró is a feledés mély havába merült.

Úgy tűnt, nem is a terep nehézségei, hanem ezek a furcsa, számukra idegen dolgok és szokások, az ismeretlen, rejtélyes nép voltak azok, amik visszafordulásra késztették a kísérőiket.

Így amit tudtak, F’lassa irányítása mellett a legfontosabb holmikat Scarlett és Al a hátukra pakolták, a maradékot pedig a kísérőknek adták – hagy keressenek egy kis plusz pénzt a ruhák, a hegymászó és tábori felszerelések, a felesleges élelmiszer eladásával.

A háromfősre csökkent csapat lassan közeledett a faluhoz. Mélyen beszívták a friss levegőt, amihez hasonló talán még sosem járta át a tüdejüket. Behunyt szemmel élvezték a napsütést, a fejük felett szárnyaló madarakat figyelték. A magas fűben itt-ott feltűnt egy-egy csavart törzsű, alacsony fa. Vastag, kacskaringós gyökereikkel kapaszkodtak a zsíros talajba: úgy tűnt, őserejük teljében több évezrede állnak a falucska határában, hogy a magas hegyek felé fordulva őrködjenek és kutassák a jégtömbök, a rideg sziklák világából érkező betolakodókat.

Scarlett, majd nyomában Al és a lemaradó F’lassa átgyalogoltak egy kis patakon, aminek a túlsó partjánál keskeny, kitaposott ösvényre léphettek. Lassan haladtak a domboldalon nyílegyenesen tartó csapáson, közben embereket még nem, de pár legelésző kecskét már megpillanthattak – az emberi élet első jelei.

Felfelé haladtak a domboldalon és nemsokára feltűnt előttük a tucatnyi, ókori közel-keleti stílusban épült házacskából álló település. Néhány megriasztott csirke futott át előttük, távolabbról kutyaugatást hallottak. A falu határában, az első házakat félig kitakarva két hatalmas kőtömb állt, a felső részükön egy-egy vésett lyukkal, melyekből ősöreg, szétfoszladozott kötelek lógtak ki. Al megindult a monolitok felé, hogy megvizsgálja a rájuk vésett szöveget, de Scarlett a könyökénél fogva megállította.

Pár méter választotta el őket a falutól, amikor két, a hűvös idő ellenére könnyű, szőtt hosszú tunikát viselő nő lépett ki a legközelebbi házból. Az idősebb kosárnyi mosott ruhával már fordult is a ház mögé, a fiatalabb tizenéves – aki valószínűleg a lánya lehetett –, azonban megállt és egyenesen az érkezőkre nézett. Az érkezők számára teljesen ismeretlen nyelven az anyja után szólt, mire a nő megállt és visszafordult. Végigmérte az idegeneket, majd valamit válaszolt a lányának, aki gyorsan elszaladt – egyikőjük arcán sem tükröződött félelem vagy meglepődés és egyáltalán nem tűntek ellenségesnek sem. Inkább csak kíváncsinak.

F’lassa intett neki, a nő bólintott, mire a három idegen, még mindig vastag téli ruhában és hatalmas hátizsákokat cipelve tovább indultak, egyenesen be a falu házai közé. Ahogy lassan haladtak a „főutcán”, egyre több ember tűnt fel. Mindannyian egyszerű, de puha vászonszövetből készült barna, szürke vagy kék, sárga színű ruhákat viseltek. Az egyik ház udvarán két kisgyerek játszott valamilyen fajátékkal, a szomszédos kertben egy férfi kapálta a zöldségeit, odébb páran kosarakat fontak.

– Egy időalagútba kerültünk vagy mi? – szólalt meg Scarlett sokára, ahogy az egyre inkább köréjük gyűlő, érdeklődő tekintetű, napcserzett arcú, szikár testalkatú falusiakat nézte. Sok volt köztük a nagyon idősnek tűnő férfi és nő, de korukat csak ráncaik árulták el, egyébként mozgásuk, testtartásuk életerőtől duzzadó embereknek láttatta őket.

Néhány kisgyerek szaladt Alhez és ismeretlen nyelvükön valamit magyarázni kezdtek neki.

– Nem értem, gyerekek, sajnálom, nem értem – válaszolta a tudós, ahogy leguggolt a kicsikhez. Tanácstalan volt, még soha életében nem hallotta ezt a nyelvet, az arámi vagy más ókori, közel-keleti nyelv valamilyen egyedi nyelvjárásának gondolta.

F’lassa melléguggolt és ő is a gyerekek beszédét kezdte figyelni. Egy fél percig hallgatta őket, majd Alhez fordult:

– Nyelveken szólnak.

– Azt én is tudom! – csattant fel a történész. – Egy ismeretlen vagy holt nyelven.

– Nem, nem. Nyelveken szólnak – ismételte meg F’lassa. – A keresztény gyülekezetekben a Szentlélek- vagy Szent Szellem-keresztség vétele után jellemző, hogy a megtértek idegen, ismeretlen nyelveken szólnak.

– „És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel – szólt közbe Scarlett –, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok”. Már ha jól idézem.

– Jól idézed – helyeselt F’lassa. – Feltételezik, hogy valamilyen régen kihalt ókori nyelv. De van olyan elmélet is, ami szerint az angyalok titkos beszéde lehet.

– Ténylegesen érti, amit beszélnek? – lepődött meg Al. – Akkor mit mondtak a gyerekek?

– Kíváncsian kérdezősködtek, hogy honnan jöttünk és mit akarunk itt csinálni és…

F’lassa folytatni akarta, de egyre többen tűntek fel a falucska utcáján és az izgága gyerekek is újra zajongani kezdtek. Idősek és fiatalabbak mind az érkezőket figyelték, tekintetük csillogó, érdeklődő volt, de egyikőjük sem nyúlt az idegenekhez, nem tapogatták meg a ruhájukat, a hátizsákjukat, nem túrtak bele a hajukba, csupán lassan, szinte méltóságteljesen kísérték őket a falu központjába, a házak között kialakított térre.

A tömeg megállt és mindenki az egyik, a többihez hasonló kis ház felé nézett.

– Mi lesz itt? – kérdezte Scarlett bizonytalanul.

– Várjuk ki! – válaszolta F’lassa, de ő sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.

Hirtelen mindenki elhalkult, a házikó faajtaja résnyire nyílt. Nem csak a három jövevény, de a helyiek is néma csendben figyelték, hogy mi következik. De nem történt semmi különleges: az ajtó sarkáig tárult, majd a benti, reggeli félhomályból egy legalább kilencven éves, idős férfi lépett ki. Legalábbis napcserzett, ráncos arcvonásai ennyinek mutatták, ám korának ellentmondott egyenes, szikár testtartása, enyhén, de látható büszkeséggel felvetett álla és csillogó, a jövevényeket fürkésző tekintete.

Egész lényéből sugárzott a falu vezetőjétől elvárható fegyelem, határozottság, és amikor megszólalt, messzire zengő érces hangja is csak erősítette ezt a benyomást:

– Az Őrzők végül visszatérnek Tahmym szent falujába, az Úr szövetségébe? – mondta a Scarlett és Al számára ismeretlen, „angyali” nyelven.

– Olyan, mintha progériás lenne – súgta Al Scarlett fülébe.

– Micsoda? – súgta vissza a lány.

– Úgy néz ki, mintha progériás lenne. Fiatal, csak a sejtjei és a szervezete túl gyorsan öregednek.

– Dehogy. Én inkább háromszáz évesnek mondanám.

F’lassa lassan, egymás után, mintha az egész örökkévalóság csak rá várna mindhárom angyalszobrot kipakolta a földre. Aztán felegyenesedett.

– Igen. Az Őrzők visszatértek – válaszolta ugyanazon a nyelven.

A falu vezetője Haikként mutatkozott be és ahogy pár mondatából kiderült, már jócskán túllépte a száz éves kort. Most az egyszerű berendezésű házának közepén, az asztalfőn ült. Jobbján F’lassa, Al és Scarlett, míg a bal oldalán a település vénjei foglaltak helyet. A falak mentén még mások is üldögéltek, a falu további, meghatározó emberei és még pár érdeklődő, akik befértek az így már igen szűkre szabott házacskába.

Scarlett előtt az asztalon a három angyalszobor állt, semmi mást nem helyeztek melléjük. A lány várakozásával ellentétben sem sült hússal, sem gyümölccsel, sem pedig zamatos borral vagy serrel nem kínálták meg őket. Házigazdájuk ugyanis nem lakomára vagy ünnepségre invitálta a vendégeket…

Az utolsó helyet foglalók halk zaja is elült és Haik erős hangja zengett fel az épületben:

– Miután az ember elbukott az Úr előtt, a bűnei megsokasodtak – kezdte a mondandóját, amit F’lassa Al és Scarlett számára azonnal lefordított. – Mégpedig olyannyira, hogy a föld színe nemsokára emberek, állatok és az ég fiainak fertelmes birodalmává vált, ahol félvér szörnyetegek taposták a vértől csúszós talajt. A szántás kiégett és terméketlenné vált, a szőlőtövek elsorvadtak, a jószágok nem ellettek és a gyermekek holtan születtek. Az iszonyat, a halálfélelem vette át a hatalmat az ember világában és sokan esdekeltek gyors halálért, miközben förtelem és utálat járta az utcákat. És az Úr a bűnök miatt haragra gerjedvén hatalmas vizet támasztott, hogy az által pusztítsa el saját teremtményeit és az ég fiait, a gonoszság sarjait. Csak a vérében tiszta Noé és családja élte túl az ítéletet…

Haik intett, mire egy fiatal lány fakupát nyújtott feléje.  A férfi néhány korty vizet ivott, majd a poharat az asztalra helyezte. Scarlett szinte csak ösztönösen, de belenézett a kupa alján csendesen hullámzó forrásvízbe…

…és ekkor, mintha csak valamiféle álomba került volna, Scarletten furcsa érzés vett erőt. Tekintete előtt elhomályosult a ház belső tere, az asztalfőn ülő Haik és a falu előjárói, de még a mellette lévő Al és F’lassa is!

Valami megváltozott körülöttük! Mintha láthatatlan köd ereszkedett volna rájuk, eltompítva a hangokat és az érzéseket, valahogy más világba vezetve az ott tartózkodókat. Haik szája mozgott és F’lassa is szorgalmasan fordította a szavait, de roppant távolról, az idő mélyéről érkezett a hangjuk.

Scarlett-nek feltűnt, hogy Al valami hasonlót él át: a tudós is az izgalom és a félelem bizonytalan közegében lebegett, gondolatai ugyanis már nem a sajátjai voltak. Haik eddigi mondatai mind-mind a saját fantáziájukban jelentek meg, de most… most, mintha egy hatalmas, tőlük teljesen független erő burkolta volna be a tudatukat. Aztán elragadta őket a házból, a földről, hogy mennyei magasságba emelkedve a lelkükbe, a szellemükbe ültetve mutassa meg számukra a múltat.

Láttak…

Hatalmas hullámok csaptak le a szárazföldre, hogy épületeket, embereket, óriásokat, félig állati és félig emberi lényeket ragadjanak magukkal a mélységbe, mindörökre. Az ég megállíthatatlanul ontotta az esőt, a föld színét víz borította és a felkorbácsolt hullámoknak csak egyetlen ember alkotta hajó tudott ellenállni: Noé hatalmas bárkája!

– …és sarjai szaporodni kezdtek, betöltötték az egész földet – hallották Haik, majd F’lassa hangját, miközben a kopár földön vándorló maroknyi embert láttak maguk előtt. – És amikor az emberek elhagyták bűneiket és újra megtértek az Úrhoz, a messzeségből megjelentek az ég fiai és leszálltak a földre, hogy végleg uralmuk alá hajtsák az Ő gyermekeit…

Scarlett szemei előtt dús legelő jelent meg, melyen a hatalmas nyájat kerülgetve százszámra szaladgáltak a bárányok. Távolabb egy férfi álldogált a jószágot felügyelve, mellette juhászkutyája tartotta szemmel az egész domboldalt. Az állat hirtelen felkapta a fejét és morogva hátra, a lemenő Nap irányába fordult.

Gazdája elgondolkozhatott valamin, mert nem figyelt fel a kutya reakciójára, csak akkor, amikor az már heves ugatásban tört ki. A férfi végre megfordult – és ekkor észrevette a vörös ég előtt feléje közeledő hatalmas, erőteljes árnyalakokat. A lándzsájáért nyúlt…

– A vének úgy mondják, a legutolsó Bukottak sarjai voltak. Végigdúlták az ismert emberi világot és nemsokára ők, a Hatalmasságok Gyermekei uralkodtak mindenütt, Egyiptom földjétől kezdve Ázsián keresztül a nagy óceánon túli területekig. Titkos tudományok rejtelmeit felhasználva kényszerítették térdre a népeket, hogy csak őket és irdatlan építményeiket dicsőítsék…

Az égig felcsapó, forró lángtengerből három méter magas alakok tűntek elő és hatalmas kardjaikkal kaszabolni kezdték a náluk jóval kisebb embereket. Fegyvereik minden suhintása halált osztott, lábaik előtt ezerszámra estek el a bátor harcosok, és gigászi városfalak omlottak össze egyetlen pörölycsapásuktól.

Aztán Scarlett látta, ahogy ezek az óriási lények irdatlan kőtrónuson ülve figyelték az egyiptomi piramisok köveit egymásra hordó rabszolgák ezreit vagy lakomáztak a dél-amerikai emberáldozatok kihasított szívéből.

– Mind közül egy volt a legrettegettebb – folytatta Haik –, Atlantiszi Kard, akinek a nevét is reszketve mondta ki az ember fia…

Scarlettbe ekkor villámként hasított a felismerés! Nem mondta ki hangosan, de tudta, hogy mellette Al és F’lassa is meglepődött – az ő agyukban is ugyanaz tudatosult!

Mintha csak egy belső hang suttogta volna a lelke legmélyéről: Nem fegyver! Az atlantiszi kard nem fegyver!

– Megremegtek a térdek, elgyengültek az acélos karok, félelem költözött az oly bátor férfiszívekbe, amikor megjelent – zengett újra Haik hangja. – Lába nyomán vérben tocsogott a föld, elszürkült a kék ég, kifakult a Nap. Ezerszám hullottak a hősök, akik felvették a harcot a gonoszság e megállíthatatlan erejével. De hiába volt minden – nem tudtak erőt venni a Kardon és csatlósain: az Ember végül ismét elbukott! Gonosz idők köszöntöttek a földre, a sötétség és idegen istenek uralkodtak mindenütt, a Menny elveszettnek tűnt…

Scarlett szemei előtt egy sisakos, páncélba öltözött óriási alak jelent meg. Hosszú, az arcát eltakaró sisak alól kilógó szőke haja vállát verdeste az erős szélben, ahogy rohamra vezette hatalmasokból és emberi csatlósaikból álló seregét. Hamarosan öldöklő harc alakult ki az egyre inkább védekezésbe szoruló, földjeiket, családjaikat, hazájukat védelmező emberekkel. Atlantiszi Kard megállíthatatlanul kaszabolta az ellenségeit és mire véresbe fordult a lemenő Nap, az emberi seregek zászlaja lehanyatlott…

…és Kard több tízezernyi harcosa élén állva, győzelmes, mennydörgő üvöltéssel emelte magasba hatalmas pallosát!

Füstölgő, égő, kifosztott városokat látott Scarlett. Gigászi, megállíthatatlannak tűnő, felfegyverzett alakok masíroztak be a paloták és a különböző istenek dicsőségére emelt templomok széles kapuin. A legyőzöttek lehajtott feje, rettegő tekintete kísérte minden egyes, dörgő léptüket.

– Egészen addig, míg hosszú évekkel később Héraklész oszlopaitól keletre fény nem törte át a sötétséget – folytatta F’lassa Haik mondatainak fordítását. – Férfiak érkeztek, kik arra rendeltettek, hogy véget vessenek a kárhozat birodalmának. Elveszettekként ismerték őket, titokzatos törzsek leszármazottai voltak ők. Izmaik dagadtak, hajukat szél tépázta, sisakjuk alól dühtől szikrázó szemeik keresték az ellent. Azért jöttek, hogy újra felvegyék az elejtett fegyvert, leszámoljanak Karddal és a pokol legmélyebb bugyraiba küldjék őt az összes követőjével egyetemben. Maga az Úr választotta őket a harcra!

Scarlett látta maga előtt, ahogy a véres sárban a korábbi védők maroknyi maradéka, néhány katona küzdött a nefilimek ellen – ellenálltak az utolsó erejükig, ők voltak seregük utolsó harcosai!

És amikor a felkelő nap első sugarai ezernyi holttestre vetődtek a csatatéren, az egyik elejtett fegyvert erőtől duzzadó kéz ragadta meg, majd emelte magasba a halál pusztítása fölé.

Dühös tekintetű férfi állt a dombtetőn, az Úrnak ajánlva az égbe emelt fegyvert, áldást kérve magára és hadseregére. Aztán rohamot vezényelt és háta mögül ezerszám özönlöttek harcosai, hogy a már éppen diadalünnepre készülő hatalmasokra rontsanak. A napfény megcsillant a sisakok tengerén, pajzsukat maguk előtt tartva, lándzsáikat ölésre szegezve zúdultak lefelé a lejtőn.

– Csatakiáltásukba beleremegett az Ég, a Föld, de még maga a Pokol is! Oly küzdelmet még nem látott a világ! Fegyver fegyver ellen, test test ellen, Isten teremtménye a gonosz förtelem ellen!

Scarlett-nek háttal irdatlan alakként magasodott a csatatér fölé Atlantiszi Kard. Még így is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt a rohamozók számára, ahogy lent, a lejtő legalján állva várta az ellenségeit. Az Elveszettek térde azonban nem remegett meg és szívük is erős maradt: megállíthatatlanul rohantak a gyűlölt nefilimek, gigászok, óriások felé, hogy végre kiirtsák őket a Föld legutolsó zugából is! 

Ekkor hirtelen tűz csapott fel és a nyomában hömpölygő lángtenger beborította az egész csatateret, elnyelte a hadseregeket!

– A Gonosz végül elbukott, maradéka pedig megkötöztetett és tömlöce lepecsételtetett az utolsó napokig – hallotta Scarlett a történet legvégét.

Aztán visszatért az elragadtatásból!

Teljesen a látottak hatása alá került, levegőt is alig tudott venni, a szíve hevesen vert, lüktető agyában ezernyi gondolat birkózott egymással. De ezzel Al is ugyanígy volt:

– Nem kard – ismételte a tudós suttogva ugyanazt a felismerést, amire Scarlett is eljutott korábban.

Percekig senki sem szólt.

– Ez a történet csak egy legenda, mítosz… – törte meg Al hangja végül a csendet, de a mondat végére elbizonytalanodott – …gondolom.

– Legenda? Mítosz? – válaszolta az öreg F’lassan keresztül. – E szavaknak mifelénk ezer évek óta nincs jelentése. Úgy gondoljátok, egy mese nyomában jártok? – kezével széles mozdulatot tett, ujjai a távoli hegyek felé mutattak. – Menjetek ki… Menjetek ki és nézzetek szét odafenn a rideg sziklák közt, ássatok a jég mélyére! A mi őseink már a nagy víz elvonulta óta itt éltek és itt haltak. Civilizációk felemelkedésének és összeomlásának voltak a tanúi, látták, ahogy a Bukottak megérkeztek és ott voltak akkor is, amikor levágták a sarjaikat. Csontjaikat időtlen idők óta hó és jég, homok és erdő, mocsár és rét fedi. Ám az idő közel, hogy újra visszatérjenek és ismét e teremtett világ porán masírozzanak. Mi pedig, ugyanúgy, ahogy őseink egész életükben, itt várunk, hogy az égig kiáltva imáinkkal védjük a világot egészen addig, amíg az Úr rendelése szerint el nem érkezik a végítélet órája.

– A közelgő Armageddonról vagy hasonlóról beszél? – kérdezte Scarlett.

Al azonban meg sem várta a választ:

– Rendben. Összeszedtük a három szobrot és elhoztuk, mert úgy tűnt, ez a megoldás ahhoz, hogy megtaláljuk az atlantiszi kardot – amiről, akiről most kiderül, hogy nem is egy fegyver – és megtaláljuk a kincset, mivel…

Haik szeme elkerekedett a meglepetéstől:

– A kincset? Milyen kincset? Te aranyra, ezüstre gondolsz?

Scarlett és Al összenéztek.

– Ezek szerint kincs… az nincs is? – kérdezett vissza a lány. – Feleslegesen hoztuk ide a szobrokat?

– Nem. Feleslegesen hagynátok itt.

Scarlett értetlenül nézett az öregre.

– Hogyan? Egy kissé összezavarodtam.

– Tovább kell vinnetek a három szobrot, hogy beteljesítsék a feladatukat – fordította F’lassa az öreg válaszát.

– Mi nem küldöncök vagyunk, hanem tudósok és… – kezdte Al, de Haik közbevágott.

– Az utatok nem ebben a faluban ér véget. A három angyalnak rendeltetése van: ők bocsátják szabadon a megkötözötteket.

– Ha bibliai alapon követem azt, amit most mondott – szólt Al –, akkor ennek nem a végső időkben kellene megtörténnie?

Haik egy darabig nem válaszolt, csak Alt, majd Scarlettet nézte. Egy pillanatra F’lassa is elbizonytalanodott, nem tudta, miféle válaszra számítson. Aztán amikor az öreg megszólalt, érdes hangja megtöltötte az egész, néma csendbe burkolózott házat.

– Jól mondod: a végső időkben. A Végítélet napjaiban.

Scarlett és Al ismét összenéztek.

– Hát akkor nagy gáz van – szólt a lány.

– Teljesítsétek az Ő akaratát – válaszolta Haik –, de ne feledjétek, a három angyal valóban az, aminek látszik. Nincsen bennük mágikus erő, sem varázslat, hisz mindezek a pogány dolgok távol állnak az Úrtól. Induljatok és vigyétek a szobrokat!

– De hová? – tette fel a kézenfekvő kérdést Al.

– Nyugatra – mondta az öreg a beálló néma csendben. – A végső csata helyszínére, Atlantiszi Kard trónja elé, oda, ahol a sorsa bevégeztetett.

Scarlett nagyot sóhajtott:

– Ha jól értettem, akkor most a mi feladatunk az… hogy éppen mi szabadítsuk a Pokol erőit a világra?!

(folyt.)

A három, megpakolt öszvér és az öt, meleg ruhákba öltözött ember lassan haladt felfelé a keskeny, köves ösvényen.

Hosszú órák óta úton voltak már, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak a hideg szél járta, sziklás hegyoldalakon, alig látható csapásokat követve a környéket jól ismerő vezetőik nyomában.

Scarlett nem is sejtette, hogy F’lassa hol találta a sort elől és a három öszvér mögött leghátulról biztosító kísérőiket. Azt azonban tudta, hogy a férfi kiterjedt kapcsolati rendszerének köszönhetően könnyedén rálelhetett a két, a terepen otthonosan mozgó, a kockázatot vállaló és persze a száját tartó helyire. Ismerte F’lassát és teljesen megbízott benne.

Közelebb hajolt az előtte haladó férfihoz, hogy jól hallják egymást a szélfúvásban.

– Jó az irány? – kérdezte hangosan.

F’lassa elővette a Bagdadi Múzeumból elcsórt térképet.

– Ha Magyarffy pontosan rajzolta meg a Bagdadtól idáig tartó útját – válaszolta szinte kiabálva –, akkor nagyjából igen.

A papírt elrakta és egy GPS-készüléket húzott elő a kabátjából.

– Itt ez a villogó zöld pont, ezek vagyunk mi a senki földjén – mutatta a lánynak. – Valahol a török, iraki, azeri hármashatár környékén. Ha pontos az irány, akkor előbb-utóbb elérjük Magyarffy egykori úticélját… vagy megtaláljuk a hulláját.

– És ha nem?

– Akkor minket találnak meg mondjuk jó ötven év múlva – mondta mosolyogva.

Scarlett bólintott és visszalépett a korábbi helyére. A mögötte haladó Alre nézett.

– Minden rendben? – nézett rá a tudós.

Scarlett felemelt hüvelykujjaival jelezte: minden oké.

Sziklás hegyoldalon haladva érték el a hóhatárt. A szél jóval erősebben fújt, hideg, szúróscsapadékot dobott az arcukba. Nemsokára mély hóban, folyamatos, apró pelyhek szűnni nem akaró zéporában araszolgattak felfelé. Felettük méretes sziklapárkány nyúlt ki az út fölé, némi védelmet nyújtva a hideg időjárás ellen. A vélt biztonság azonban csak addig tartott, amíg meg nem közelítették a kiugrót. Csupán pár méterre jártak tőle, amikor a szelet is túlharsogó recsegéssel-ropogással egy jó fél tonnás szikladarab vált le előttük és hatalmas dübörgéssel omlott le a meredélyen – a hóesésben már régen eltűnt a szemük elől, de pusztító gurulását és az elindított hólavinát még sokáig hallották. Egy percet vártak, nehogy a kőtömb további szikladarabokat rántson magával és már folytatták is a lépésről-lépésre egyre nehezebbnek tűnő menetelést.

Kis idő múlva már magasabban, egy havas, keskeny, alig látható ösvényen haladtak. Jobboldalt meredek, sziklás hegyoldal, balra még meredekebb lejtő határolta az ösvényt. Minden mozdulatukra oda kellett figyelniük, ahogy egymás mögött haladva küzdöttek a hóval, a széllel és a tereppel.

Aztán az elől caplató öszvér váratlanul megcsúszott. Kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát a jeges talajon, de hátsó lábai már a levegőben kalimpáltak és a hátára nehezedő felszerelés lefelé húzta a mélységbe. Scarlett közelebb lépett, hogy megpróbálja az állatot visszacibálni az ösvényre, de az egyik kísérőjük rákiáltott. A lány az öszvér felé nyúlt és egy szót sem értett a figyelmeztető kiabálásból.

– Ne menj közelebb! Téged is leránt! – kiáltotta F’lassa.

Az állat rémülten ordított, lábaival sikertelenül próbált megkapaszkodni és ahogy üvöltve a fejét dobálta, Scarlettet is lelökte a lábáról. Az állat még egy utolsó, keserveset mordult, aztán eltűnt a hóförgetegben.

– A SÁTRAK! – kiáltott Scarlett, ahogy fenékre esett.

Lassan ő is csúszni kezdett a szakadék felé és hiába próbált megkapaszkodni, a jeges hó szinte taszította lefelé. Lábai már a semmiben kapálóztak és tőle szokatlan módon sikítani kezdett, így nem hallotta a lefelé bucskázó öszvér kétségbeesett ordítását, testének tompa puffanásait.

Ekkor egy kéz ragadta meg a hátizsákját!

– Nem volt rá esély, hogy megmentse – hallott egy hangot maga mögött. – Magát is vitte volna.

Al nagyokat nyögve húzta vissza a lányt az ösvényre. Mindketten kiterültek, remegő testtel feküdtek a hóban.

– Köszi, Al – nyögte Scarlett, mire a történész csak ránézett és elmosolyodott.

F’lassa jelent meg felettük, végre sikerült visszaevickélnie a keskeny csapáson.

– Al, nincs is maga olyan rossz formában – mondta elismerően, majd körbenézett: a hó mindent eltakarva, vadul kavargott körülöttük. – Most már tényleg szükségük lesz valami menedékre. És egy kis pihenésre is!

A Black Hawk alacsonyan, de nagy sebességgel repült a táj felett.

A pilóta célja az volt, hogy elkerülje az ellenállók lövéseit, amik a bevetések alkalmával gyakran kopogtak a helikopter páncélzatán.

A lövész minigunjával az alattuk elsuhanó tájat pásztázta, mellette Charlie aggódva sandított kifelé, míg velük szemben Firpow ugyanezt tette csak látványosan unatkozva. Mellette Giddon előrehajolva, a térdein könyökölt és éppen Charlie-hoz intézett beszédet:

– Tudja, Charlie, jó húsz évvel ezelőtt egy kicsit délebbre én is üldögéltem ám ilyen, száguldó helikoptereken.

– Maga is be volt tojva?

– Éééén? – nevetett Giddon. – Nem! Szó sincs róla. Én szórtam az acélt az égből. Bang! Bang! Bang!

– És az annyira jó érzés volt? Embereket halomra lőni?

– Téved. Nem embereket… az ellenséget! Aztán…

Ekkor szikrát szórva váratlanul lövések koppantak a helikopter páncélján. A gép lövésze nem ijedt meg, csőre rántotta a fegyverét és azonnal viszonozta a tüzet. Pár másodperc alatt több száz lövedékből álló, pusztító sorozatot lőtt ki csakúgy vaktában a gyéren benőtt, homokos talaj felé. Apró porfelhők tömege csapott fel, ahol az acélfüggöny földet ért, de a száguldó helikopterből nem láthatták, hogy vajon a csenevész fák és bokrok mellett más célpontot is eltaláltak volna.

Szerencséjük volt, hogy a pilóta már az első koppanásokat hallva gyorsított, mert füstöt húzva egy RPG rakéta süvített el közvetlenül a hátsó rotor mögött. Charlie halálra rémülten kuporodott össze és egy pillanatra még Giddon és Firpow is behúzták a nyakukat. A lövész derekasan megdolgozott a pénzéért, ahogy a minigun izzó fémet köpködött a lent megbújó ellenségre.

– Küldjed őket, fiam, küldjed! – kiabálta neki Giddon biztatóan, de addigra már kirepültek a veszélyes zónából és a lövöldözés is megszűnt.

 A minigun elhalkult, csupán a csövéből felszálló vékony füst jelezte, hogy pár pillanattal azelőtt fémvihart zúdított az elmosódott iraki tájra.       

Giddon hátradőlt.

– Szóval, aztán megelégeltem az egészet és leléptem – folytatta, mintha csak egy teasüti elmajszolása miatt hagyta volna abba a mesélést. – Még harminc sem voltam, változatosságot akartam…

Charlie nem értette, hogy a férfi most miért kezdi élete elmesélésébe, de örült annak, hogy valami legalább eltereli a figyelmét a halálfélelemről. Firpow visszacibálta őt az ülésre és egész testében remegve, két kézzel kapaszkodott  bármilyen, stabilnak tűnő fém helikopter-alkatrészbe. Firpow-ra nézett: a szakállas ügynök ugyanazzal a rendíthetetlen nyugalommal ült a helyén, mint a tűzpárbaj előtt, láthatólag nem is figyelt Giddon meséjére – valószínűleg ezerszer végighallgatta már korábban…

– A sereg után csináltam egy csomó más dolgot, de végül mégis majdnem ugyanott, a nemzetbiztonságnál kötöttem ki – folytatta Giddon gondtalanul. – Tovább nem részletezem a dolgot, úgy sem igazán érdekli, gondolom én. Elteltek az évek és – ki hitte volna? – megint itt vagyok. Irakban.

Charlie elgondolkozva nézett rá – mit akarhat ezzel most Giddon?

– Rendben – válaszolta hangosan, hogy túlkiabálja a rotorok hangját. – Azt leszámítva, hogy magával együtt ülök egy ki tudja, hová tartó helikopteren, engem ez az egész irakosdi mennyire érint?

– Nem az irakosdiról van szó, hanem a múltról, az emlékekről és a lehetséges jövőről. És persze a kiszámíthatatlan véletlenekről.

– Ez még mindig homályos.

– Egy gyilkossági ügyből induló nemzetbiztonsági ügyben nyomoztam – kezdte Giddon – és belebotlottam magába…

– Ártatlan vagyok… – hangoztatta Charlie.

– …magába, majd a csapatába, akik valami homályos legendát követve műkincsek után loholtak és folyamatosan összeütközésbe kerültek a gyanúsítottjaimmal. Aztán a nyomozás közben találtam egy újabb fickót, aki valahogy szintén kapcsolatba hozható magukkal, a kutatásukkal és talán közvetve még az én ügyemmel is. Most hozzá megyünk, hogy végre pontot tehessünk az egész végére.

– Mit akar mondani, jóember? – kérdezte Charlie; már kezdte dühíteni Giddon mellébeszélése.

– Nagyon egyszerű: most már nem csupán egy nyomozásról van szó. Most már engem is érdekel a maguk atlantiszi kardja!

– A nagy, világvédő nyomozóból egyszerű kincsvadász lett? – kérdezte Charlie csipkelődve.

– Szivart a rémületre? – kérdezett vissza Giddon és egy szivart varázsolt elő a belső zsebéből – az előző, félig elszívott szálat a lövöldözés kezdetekor ijedtében kiejtette a helikopterből.

A hóvihar már olyan erővel tombolt, hogy a kis csapat csak kínkeservesen jutott előre.  A hó szinte áthatolhatatlan falat képezve vágott az arcukba, vastag, fehér leplet borítva az emberekre és a megmaradt öszvérekre egyaránt. Két kísérőjük között F’lassa, Scarlett és Al egymáshoz kötözve, lassan lépdeltek, lábaik elnehezültek, minden levegővételükért külön meg kellett küzdeniük.

Már úgy tűnt, hogy sosem fejezik be a térdig érő hóban való menetelést, amikor az élen haladó vezetőjük megállt és integetni kezdett. Elsőre azt gondolták, újabb akadály állja az útjukat, de ahogy közelebb kerültek, az oszladozó hófüggönyön keresztül egy keskeny, a vihartól megkímélt hágó tűnt fel előttük.

Al F’lassahoz hajolva próbálta túlkiabálni a vihart:

– Biztos, hogy nem tévedtünk el?

F’lassa nem válaszolt, talán meg sem hallotta a kérdést. Al közelebb hajolt, hogy a fülébe kiabáljon. Ekkor vette észre, hogy F’lassa valahová a távoli semmibe nézve, magában mormolva imádkozott.

– Mit mondott? – kérdezett vissza váratlanul.

– Biztos benne, hogy nem tévedtünk el?

– Ezen a tájon eddig még sosem jutott át senki. De errefelé semmi sem, biztos, Al! – kiabált vissza F’lassa.

– Egyre rejtélyesebb a dolog! – válaszolt a tudós, majd Scarlett-re kacsintott. A lány összefagyott arcán halvány mosoly jelent meg.

Amint beértek a sziklák alkotta szűk folyosóba, rögtön enyhült a szél, de még így is apró hópihék kavarogtak mindenfelé. Pár métert haladtak csupán, amikor a hózáporon keresztül narancssárga színű, elmosódott valamit pillantottak meg. Fel-feltűnt a fehér áradatban, de aztán gyorsan szem elől is tévesztették, majd nem sokkal az orruk előtt újra felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt…

És ekkor meglátták: az a nehezen felismerhető valami pár méterrel a talajszint felett lassan ide-odahimbálózott a levegőben.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte Scarlett a szemét erőltetve.

– Nemsokára kiderül – válaszolta Al és le sem vette tekintetét a furcsa jelenségről.

 Már csak pár méter választotta el őket a narancssárga dologtól, amikor egy erősebb szélfuvallat kitisztította előttük az utat és feltárta a hágó titkát: nagyjából tíz méter magasan egy test himbálózott foszladozó, modern hegymászókötél végén. Megálltak és úgy bámulták a fejük felett lógó holttestet.

Mindannyiuk fejében csak egy dolog járt: mi módon kerülhetett fel oda a szerencsétlen? Percekig szótlanul nézték a lassan himbálózó testet.

– Hogyan szedjük le onnan? – kérdezte végül Al.

F’lassa a magasban függő alakot vizsgálgatta.

– Ez nem lehet a gróf – jelentette ki. – Magyarffy jó nyolcvan évvel ezelőtt járhatott itt, de ez a szerencsétlen nagyjából nyolcvanas évekbeli mászóruhát visel és a felszerelése is egész modernnek tűnik.

Alt nem hagyta nyugodni a fent himbálózó holttest.

– Nem próbáljuk meg levágni? – kérdezte.

– Túl magasan van, nincs értelme kockáztatni.

– Szóval, mehetünk tovább – zárta le a dolgot Scarlett.

– Mit kereshetett fenn egy hágó tetején? – erősködött Al, de tudta ő is, hogy erre már nem fog választ kapni; hacsak fel nem mászik a sziklák közé, amihez pedig se kedvet, sem pedig tehetséget nem érzett.

Újra elindultak és pár tíz métert haladtak az egyre emelkedő hágón. Az út itt már kiszélesedett, egy helyen pedig megszűnt a felfelé törő sziklafal is – balra lent beláthatatlan mélységű szakadék ásítozott. A szél hatalmas erővel tört rájuk, szúró, kellemetlen hópelyhek millióival fojtogatva őket. Mielőtt Al egyetlen szót is szólhatott volna, hogy ne tegye, Scarlett kilépett a peremre és lenézett a semmibe. Illetve a majdnem semmibe. Jóval alattuk, elérhetetlen távolságban egy széles kőperem tűnt elő a hófúvásból. A szél által folyamatosan tisztára sepert sziklán két összezúzódott barna test hevert. Még ebből a távolságból is látható volt, hogy a halott hegymászókat vastag kötél rögzítette egymáshoz – egyikőjük valószínűleg megcsúszhatott, lezuhant és a társát is magával rántotta.

Al és F’lassa már Scarlett háta mögött álltak.

– Ez két hulla. Magyarffy egyedül indult el – mondta F’lassa lakonikusan és a sokat látott ember rutinjával indult tovább.

– Miféle elátkozott hely ez itt? – kérdezte Scarlett elképedve.

– Nem ez a lényeg – válaszolta Al. – Hanem az, hogy kik ezek a fickók, akik előttünk próbálkoztak az átkeléssel!

            Tovább gyalogoltak, a szakadék elmaradt a hátuk mögött. Amikor utolérték, F’lassa már a hágó túlsó felén, a kiszélesedő ösvény szélén egy enyhe domboldal aljában térdelt. Két idegenvezetőjük és az öszvérek mögötte álltak, eltakarták a férfit. Scarlett és Al közelebb léptek és meglátták, hogy F’lassa mivel foglalatoskodik: kesztyűs kezeivel a mély havat ásta. Nem kellett sokáig bajlódnia, kisvártatva két elhasznált bőrcipő bukkant elő a hóréteg alól. Pár mozdulattal később pedig egy megfagyott holttest vált láthatóvá.

– A gróf? – Al szíve a torkában dobogott. 

– Mindjárt kiderül – válaszolt F’lassa.

Al mellé térdelt. Együttes erővel lassan a hátára fordították a holttestet. Az összefagyott, megfeketedett arc felismerhetetlen volt, a testet foszladozó, széltépte bőrkabát, szakadt sapka és évtizedek óta kővé fagyott bőrnadrág borította, lábfejeit öreg, szétlyukadt bőrbakancs fedte.

Scarlett a mély hóban botorkált, aztán pár méterre a holttesttől megbotlott valamiben. Lábával kifordította a hó alól, majd lekaparta róla a ráfagyott réteget és egy öreg, valaha erős vászon hátizsák hevert előtte. Felemelte, de az évtizedek óta ott heverő zsák elérett alja szétfeslett és egy fémkulacs, összefagyott ételmaradék, kötelek, kés, kisebb használati tárgyak és egy nagyobb, rongyokba bugyolált valami esett a hóra. Scarlett ügyet sem vetett a többire, a becsomagolt, átkötött tárgy mellé térdelt. Könnyedén eltépte a spárgát és széthajtogatta a textíliát.  A benne lévő tárgy azonban kicsúszott a kezéből és leesett. Gyorsan felkapta, lesöpörte a rátapadt havat, majd az elnyűtt vászonanyagra fektette.

És ott hevert előttük a két már megtalált szobor harmadik társa, a legutolsó keresett darab! Egy széttárt szárnyú angyal, aki arcát az ég felé fordítva kardjával is a Mennyország felé mutatott!

Al leguggolt a lány mellé.

– Hammond ugyan nem jutott el idáig, de mi megtaláltuk! – mondta Scarlett.

Al a kezébe vette az angyalt és minden oldalról alaposan megnézte.

– Végülis meg van mind a három – szólt elgondolkozva. – De mire tudjuk használni őket?

Mialatt két kísérőjük nyugodtan álldogálva várakozott, F’lassa a fagyott holttesthez lépett és átkutatta a ruházatát. Kisvártatva bőrkötésű könyvecskét vett elő a vastag kabát egyik belső zsebéből. Belelapozott. Egy napló volt az.

– Francia – mormogta F’lassa.

– Majd én – szólt Al és elvette tőle a naplót. Scarlett-tel már megcsodálták az új szobrot, a lány visszacsomagolta és a hátizsákjába rejtette.

– Személyes és tudományos napló – mondta Al, miközben lassan lapozva bele-beleolvasott a könyvecskébe. Hmm… Hmm… Erre is rájött? Ez teljesen új! – bólogatott elismerően – Hmmmmmmm… Egy valóságos kincsesbánya teljesen friss elméletekkel… hmm… és leletekkel! Évekig tartana…

– Al, kezdje a legvégén! – vágott közbe Scarlett.

– Rendben, rendben. Szóval, Magyarffy naplójának legvége – Al az utolsó oldalakhoz lapozott. – „Miután Babilonban ráleltem a harmadik óvó angyalra, hittem, hogy vissza kell juttatnom a másik kettővel együtt azokhoz, akikhez az Úr a Vízözön óta rendelte. Azokhoz, akik oly erősek a hitben, hogy nem engednek a Gonosznak, bármilyen képben is csábítsa őket. Imádkozom, hogy az én hitem is kősziklára épült legyen, hogy később visszatérhessek a másik két szoborral, melyeket jól elrejtettem üldözőim elől. Ha az Úr segít, sikerül leküzdenem a legnagyobb akadályokat is.” És a legutolsó bejegyzések… Hmm… úgy tűnik, teljesen feladta. „Úgy érzem, már se erőm, se hitem továbbmenni…” Itt már zavarosabb, szétesettebb a napló szövege. A halálán lehetett. „Az Úr elhagyott vagy csak a Sátán ereje erős itt? Nem tudom, hogy meddig…” Olvashatatlan több soron keresztül. És a legeslegvége. „Vajon megláthatom-e még a hágó túlfelén, a viharon, a hidegen, túl a világon az Úr nyugalmas szigetét, mely olyan lehet, akár maga az Éden? Nem tudom.” Ennyi.

– Magyarffy végül feladta – összegezte a szöveget F’lassa.

– Ugyanúgy, ahogy a többi három mászó is – tette hozzá Scarlett. – Nem lehet véletlen az, hogy pont ezen a területen haltak meg mindannyian.

Al felnézett a hágó sziklás, hóval takart tetejére.

– Talán földrengés vagy a laza kőzet omlása okozhatta.

– Talán – mondta hozzá F’lassa, de nem tűnt túl egyetértőnek. – Akkor erre elég sűrűn lehet földrengés, ha az összes idetévedőt megöli.

 – Talán véletlen – mondta Al.

– Ennek inkább szellemi háttere van… – tette hozzá F’lassa, de nem folytatta a gondolatot.

Al vállat vont: erre nem tudott mit válaszolni. Társainak sem volt sok kedve tovább elemezni a helyzetet.

Egy perc is eltelt a csak a hulló hópelyhek zavarta némaságban, mire Al végre megmozdult.

– Lassan indulnunk kellene – szólt izgalomtól fojtott hangon, miközben felállt.

Scarlett és F’lassa is követte.

Mindhárman a vihar tépázta hágó nehezen látható, túlsó oldalára néztek.

– De mi várhat bennünket odaát? – kérdezte a lány bólogatva.

Maxim magángépe valahol a Közel-Kelet felett száguldott.

A fedélzeten hárman ültek: Hrotti az ablakon kifelé bámulva unatkozott, Grigorii egy telefonbeszélgetésben merült el, Maxim pedig a papírjait bújva éppen egy kis falucska falapra festett képének másolatát tanulmányozta – becslése szerint ismeretlen alkotója jó pár évszázaddal korábban készíthette.

Grigorii befejezte a telefonbeszélgetést.

– Uram – fordult Maximhoz –, a legújabb műholdjelentéseink szerint már a hegyekben vannak, lassan elérik a célpontot. Készítsem a helikoptert?

– Természetesen – válaszolta Maxim. – Csak nem fog néhány rongyos hegylakó megfutamítani?!

Grigorii a belső kommunikáción rendszeren keresztül szólt a pilótának és a jet süllyedni kezdett. Maxim kinézett az ablakon és a felhők alól a törökországi Diyanbakir képe tűnt elő.

Jó úton haladunk – gondolta a férfi –, a legjobb úton.

Magyarffy holttestét visszatemették a hó alá, pár nagyobb követ helyeztek a rá, hogy megjelöljék a helyét, de ők sem gondolták igazán, hogy bármikor is visszatérnének majd ide. Al egy kósza pillanatig elgondolkozott azon, hogy a halottaknak meg kellene adniuk a végtisztességet, hogy a kemény szikla és a jég ölelése helyett valahol az otthonukban helyezhessék nyugalomra őket. De a veszélyes terep miatt inkább elvetette az ötletet. Majd egyszer, ha sikerül valamikor megszervezniük. Egyszer. Talán.

Egy kis ideig álldogáltak a Magyarffy fölé emelt halom körül, de teljesen szótlanok maradtak. Nem mondtak imát, nem tartottak beszédet, de tudták, hogy valahol köszönettel tartoznak a grófnak. Nem csak azért, mert munkásságával és megszállott kutatási vágyával először George Hammondot, majd rajta keresztül később őket is elindította az atlantiszi kard felé vezető úton. Hanem azért is, mert amikor már annyi nehézséget túléltek, sok életveszélyes helyzetből kivágták magukat és valahol a hegyek közt csaknem reményvesztetten bóklásztak, még halálában is biztosította számukra a továbbvezető utat.

A vihar tovább erősödött, ahogy maguk mögött hagyták a hágó meredek szikláit. A jeges szél és a fagyott hó újra az arcukba vágott, egymást támogatva, minden erejüket megfeszítve próbáltak előre jutni. Egy óra múlva Al lélekben ugyanott tartott, mint korábban, még Magyarffy testének megtalálása előtt: a folyamatos emelkedő kiszívta az erejét, levegőt már alig kapott, úgy érezte, Charlie döntött jól, amikor kilépett ebből a bizarr Indiana Jones-kalandból. Scarlett-re nézett, aki eltökélt arckifejezéssel, a hideggel nem törődve haladt mögötte és F’lassara, aki a sor elején haladva rendületlenül vitte őket előre.

Már régen túllépte azt a határt, amit fizikálisan még teljesíteni tudott, lépésről-lépésre lelkesedése és tudományos kíváncsisága vitték előre. A teste kezdte feladni a küzdelmet és miközben szédüléssel és fejfájással birkózott, úgy érezte, valami egyre húzza lefelé, a fagyos hóba. Lábai megrogytak, váratlanul megbotlott és térdre esett. F’lassa rögtön odalépett mellé és felhúzta. Szinte teljesen vakon botorkáltak tovább. Aztán a vihar váratlanul csendesedni kezdett és nemsokára a hóesés is megszűnt.

Egy újabb, még keskenyebb, sötét szoros előtt álltak – csak álltak, várakoztak és egyikőjük sem mozdult. Mindegyiküknek egy dolog járt az agyában: mi a fene várhat rájuk az ösvény túloldalán? Ha egyáltalán vezet valahová ez a szoros, ha valahol…

Scarlett nem várt tovább. Egyszerűen besétált a szűk járaton és eltűnt az árnyak között. Vissza sem nézett, de ahogy lassan, kezét a sziklán csúsztatva botorkált előre a vaksötétben, maga mögött hallotta Al és F’lassa óvatos lépteit.

– Itt van még, Scarlett? – hallotta tompán visszhangozva a tudós hangját.

Nem válaszolt. Csak ment előre, felkészülve bármire, ami a túloldalon várhat rájuk. Remélte, hogy az nem egy áttörhetetlen sziklafal lesz. Mert akkor teljesen hiábavaló volt minden…

Al még mondott valamit vagy megismételte a kérdést – Scarlett nem volt benne biztos. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, felismerte a szikla egyenetlenségeit, látta a folyosón keringőző hópelyheket, hátranézve a mögötte botorkáló alakokat. Aztán ahogy újra előrefordult, hirtelen erős fény vakította el!

Scarlett még lépett kettőt és egy meredek sziklaperemen találta magát. A nap melege szinte égette átfagyott arcát, ahogy hátratolta a kapucniját és lenézett a magasból.

Odalenn, a távolban, az ég kék háttere előtt, magas fűvel benőtt dombon egy falut látott! A pici települést három tucatnyi ház és néhány nagyobb, a jószágok és a termények tárolására szolgáló egyéb épület alkotta. Közöttük aprócska patak csordogált.

Bár az égen egyetlen esőfelhő sem tűnt fel, a falu mögött hatalmas, szinte teljes félkörívet leíró szivárvány tündökölt. Scarlett még sosem látott ennyire teljes és sok színből álló égi jelenséget.

Még mindig mérges volt Charlie-ra, amiért nem tartott velük, de most az egyszer nagyon sajnálta, hogy nem lehet itt és nem nézheti a fenséges látványt.

Hiába meresztette a szemét, a nagy távolság miatt nem fedezett fel embereket a faluban, de sejtette, hogy nem elhagyatott, hiszen a domb lankáin több hektárnyi megművelt föld jelezte az ott élők gondoskodását.

Lenyűgözve állt a sziklaperemen és nézte a mesebeli falut.

Mintha egy ősi történetből maradt volna itt a hegyek között, mintha az egyszerű, sárral tapasztott, fatetős házacskái évezredek óta állnának odalenn, háborítatlan nyugalomban.

A jelzés nélküli jet meredeken, nagy sebességgel emelkedett a felhők közé és magasan a Közel-Kelet felett megkezdte Európába vezető útját.

A fedélzeten Giddon, Charlie és Firpow egy asztal mellett ültek és a szétterített iratokat, jegyzeteket és fényképeket tanulmányozták.

Giddon rábökött az egyik, Maximot ábrázoló fotóra.

– Ez a Maxim Akárki a góré az egészben.

– Ismerős, már összefutottam vele Magyarországon. Először a folyóparton, aztán Bukarestben.

Giddon egy nagyobb sóhajjal elintézte a választ; számára a gördülékeny információszerzés mindennél fontosabb volt.

Firpow újabb fényképeket mutatott: elegáns, sötét öltönyt viselve Maxim egy limuzinból szállt ki, különböző protokolleseményeken vett részt jól szituált nők és férfiak társaságában, akik között európai diplomaták, milliárdosok, hollywoodi sztárok, sőt még magas beosztási vatikáni vezetők is voltak. Néhány képen Charlie legfőbb üldözőit, Grigorii-t és Hrottit is felismerte.

– Maxim Theomackként a legismertebb, de nem ez a valódi neve – folytatta Giddon. – Angol, német, francia, orosz, amerikai, brazil és dél-afrikai személyként is azonosították már, de valószínűleg valahonnan a kelet-európai térségből származik. Mi négy éve figyeljük, több külföldi társcéggel közösen. Feddhetetlen, megközelíthetetlen, vannak kapcsolatai radikális, náci, anarchista, marxista felforgató csoportokkal, iszlám terroristákkal. Egyszerűen, könnyedén képes bárkivel szót érteni és közös érdeket, célt is találni.

– Több legális üzleti vállalkozása van – vette át a szót Firpow –, adakozik, iskolákat, kórházakat fejleszt, minden más egyébbel szöszmötöl, amivel milliárdosék szoktak. Egy Bonoba oltott Angelina Clooney – csak éppen hírnév nélkül.

– A háttérből irányítva – egészítette ki Charlie, aztán kényszeredetten elnevette magát. – Már bocs, de most, hogy ilyen remek előadást hallottam erről a Maximról és azt leszámítva, hogy per pillanat éppen engem is ki akar nyíratni, isten bizony rohannék a szavazófülkébe és ikszelnék is a neve mellé.  Igazán szimpatikusnak festették le ezt a fickót.

Giddon nem tartotta ilyen humorosnak a dolgot:

– Nem Theomack megfigyelése volt a fő feladatunk… eddig. De az elmúlt fél évben több neonáci weboldalon is olyan hírek jelentek meg, amik arra utaltak, hogy egy csoport felelevenítette Hitler misztikus antiktárgy gyűjtési szenvedélyét. Az információk alapján feltételeztük, hogy az egész háttérében Theomack áll. Megfigyeltük, adatokat gyűjtöttünk róla, ráálltunk. És felkészültünk arra, hogy lekapcsoljuk, ha valódi bizonyítékok állnak majd a rendelkezésünkre.

– Mit tett?

– Ókori és középkori, elsősorban keresztény kegytárgyak tűntek el nagy számban. A legtöbb esetben a helyi hatóságok nem találtak semmilyen bizonyítékot, nem tudták kideríteni, kik lehettek a tettesek, néhányszor azonban sikerült a nyomukra akadniuk. Ezek pedig a legtöbbször – igaz, szövevényes hálón keresztül –, de minden esetben Maxim Theomack környezetéhez vezettek.

– És én? Én hogyan kerülök a képbe? – kérdezte Charlie.

– Maga és az éttermi lövöldözés épp kapóra jöttek. Azt feltételezzük, hogy Theomack egyik embere túl buzgón akarta elintézni a maga tudósát, Hammondot. Túl sok nyomot hagyott maga után, ezért ha a gyilkosságot megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva sikerül összekapcsolnunk Theomackkal, akkor hosszú időre pihenni küldhetjük a fickót.

– Szóval, maga meg akarja menteni a világot, vagy ilyesmi? – kérdezte Charlie.

– Szóval, dehogy! – nevette el magát Giddon. – Én csak el akarom kapni George Hammond gyilkosát… De ha belefér, azért megkeresném azt az atlantiszi kardot is.

(folyt.)

A nap első vörös sugarai megérintették a bagdadi repülőtér aszfaltját.

Mintha csak hosszú álomból ébredne, egy Black Hawk helikopter lassan forgó rotorjai kavarták fel az éjszakáról itt maradt hűvös levegőt, ami elkeveredett a kipufogóból előtörő, a horizont fölé emelkedő napkorongot torzító, forró gázokkal.

A két pilóta már felkészült az indulásra, a nyitott raktérben ülő géppuskás katona az utolsó ellenőrzést végezte a fegyverén, amikor Giddon és Firpow tűntek fel a helikopter mellett.

Giddon szájában a háborúhoz illő, nagykaliberű szivar füstölgött, a kezében pedig a távoli Viszokóval kapcsolatos e-maileket, a kisváros történetét leíró, kiprintelt lapokat szorongatott. Azokat Pizzuti küldte át neki éjszaka, bennük röviden összefoglalta a Peter Zavidovic-csal folytatott beszélgetést, a bosnyák férfi kutatásának eredményeit és a Viszokót övező, Giddon számára eddig ismeretlen legendát. Csak néhány mondatot olvasott az anyagból hajnalban, ezért úgy döntött, majd a levegőben lapozza át az egészet.

Mindketten beszálltak, Giddon intett a pilótának, a motor felpörgött és a Black Hawk egy fél perc múlva elemelkedett az egyre melegedő betonról. Újabb harminc másodperccel később pedig már irányba fordult és elhúzott észak-nyugati irányba.

Az égen még csillagok vibráltak, de a horizonton már hajnalodott.

A tábor körül őrt állókat leszámítva csak egyetlen ember volt ébren a konvoj utasai közül. Charlie már órákkal a napfelkelte előtt felébredt, jó ha két-három órát tudott szundítani, aztán megunta a forgolódást és kibotorkált a tábori sátorból.

Most, fájó fenekét próbálta kímélni, ezért féloldalt fordulva feküdt a háztetőn. Egyik lábát lefelé lógatta és az eget bámulta. A következő pillanatban úgy érezte, mintha az égbolt váratlanul elmozdult volna felette – az ismerős, de névről mégsem ismert csillagképek pár fokkal eltolódtak a szeme előtt.

Nyögve felült és körbenézett. A napkorong pereme éppen kikukkantott a hegyek mögül. Szemét dörzsölve nézett le a tetőről: mindenütt katonák mozogtak, Roger és Sands harsány kiabálása mellett a tábort bontották, a Humvee-ket pakolták. A tér közepén, mint egy megvilágosodott szent, csípőre tett kézzel, kissé szétvetett lábakkal Al állt mosolyogva és a pakolászókat figyelte. Tőle távolabb, egy ház tövében Scarlett ült lehunyt szemekkel.

Micsoda? – gondolta Charlie t – a felkelő nap fényével próbált feltöltődni? De nem, feltűnt, hogy a lány hangtalan ajkaival mormolt valamit. Imádkozott.

És ekkor az agyába villant: nem az ég indult meg, hogy elnyelje őket, csupán vagy háromnegyed órára elszunnyadt a nagy csillagnézésben.

Charlie-nak még nem tűnt fel, de a település legszélső épületeinek takarásából három öszvérből álló aprócska karaván tűnt fel. A megpakolt állatok mellett meleg ruhákba öltözve három férfi haladt. Arcukat elrejtette a házak között megbúvó homály, ám amikor Scarlett befejezte az imáját és meglátta az utcán a tér felé közeledőket, azonnal tudta, hogy leendő útitársaik érkeztek meg. Az elől haladó férfi levette a hideg széltől és portól arcát védő kendőt – és Scarlett Edmond F’lassa vonásait ismerte fel a kapucni alatt.

 Hideg hegyi levegő suhant át a város felett. Charlie borzongva dörzsölte végig libabőrös karjait és ekkor tűnt fel neki, hogy a téren megállt az élet, a pakolászó katonák most mozdulatlanul nézték az érkezőket. Al már Scarlett mellett állt, mindketten érdeklődve figyelték F’lassát és kísérőit. A lány mosolyogva elindult és a tér pereméig sétálva bevárta a kis karavánt.

– Örülök, hogy épségben itt vagy – mondta, amikor megölelte F’lassát. – Milyen volt az út?

– Ankarától gond nélkül jöttünk, csak a török határ volt egy kicsit rázós.  Alig tudtunk észrevétlenül átsurranni az Ararát völgyeiben. Túl erősen őrzik mostanában azt a területet. Lehet, hogy tényleg ott van a bárka – válaszolta F’lassa nevetve.

– Az könnyen elképzelhető. Talán véletlenül még bele is botlunk valahol – mondta az időközben odaérkező Al és kezet nyújtott. – Al Wyman.

– F’lassa. Edmond F’lassa. Scarlett mesélgetett a munkásságáról. Figyelemre méltó…

– Igen, egy darabig az volt… aztán egy kicsit leült. De úgy érzem, most megint lendületbe jött.

– És a legizgalmasabb rész talán még csak most jön – válaszolta F’lassa, miközben a tábor közepén megállították az öszvéreket.

A katonák újra pakolászni kezdtek. F’lassa észrevette a háztetőn álló Charlie-t. Éppen őket figyelte.

– Ő Charlie, igaz? – kérdezte F’lassa és intett neki.

Pillanatnyi tétovázás után Charlie nem túl lelkesen visszaintett.

– Nem tűnik boldognak.

– Edmond – kezdte terelni a szót Scarlett –, egyébként hogyhogy te is eljöttél? Terepen nem nagyon jártál még.

– Régen, nagyon régen, még mielőtt megismertük volna egymást. Most úgy éreztem, nem maradhatok ki ebből. Hátha még hasznát veszitek a tudásomnak.

– Milyen tudásnak? – kérdezte Al érdeklődve.

– Hát, ha szükség lesz, ki fog derülni – válaszolta F’lassa rejtélyesen.

Fél órával később Charlie már az indulásra készülődő konvoj mellett állt és Sands őrmesterrel beszélgetett. Eddig gondosan elkerülte Scarlettet, még csak át sem nézett a tér másik oldalára, nehogy véletlenül elkapja a lány rosszalló, szomorú tekintetét. A három öszvérre felpakolták Scarlett és Al cuccait és F’lassa éppen az egyik kísérővel diskurált az elkövetkező órák útvonaláról.

 Al egy darabig nógatta Scarlettet, hogy az indulás előtt legalább egy pár mondatot szóljon Charlie-hoz, de a lány nem akart kötélnek állni. Al azonban nem szándékozott köszönés nélkül távozni.

Charlie pár mondatban leegyeztetett az őrmesterrel, majd a cuccaiért nyúlt. Ekkor tűnt fel neki, hogy Al közeledik feléje. A tudós elé ment.

– Charlie, a csúcson kell befejezni, nem a gödör legalján! – mondta Al, ahogy kezet nyújtott neki. – Nem gondoltad meg?

– Tudod, Sands őrmesternek szüksége van golyóálló fickókra, úgyhogy velük tartok – próbált viccelni Charlie, de érezte, hogy elszorul a torka. – Aztán bázisról Bagdadba, majd valahogyan haza.

Al még mindig Charlie kezét szorongatta.

– Akkor sok sikert! Vigyázz magadra! Még keresztezzük egymás útját!

Charlie erősen megszorította Al kezét, majd végül megölelte. Aztán gyorsan elindult vissza, a Humvee-k felé. Al is elindult, de pár lépés után megfordult.

– Ha ennek az egésznek vége, Londonban találkozunk. Rendben?

– Hát persze – mosolygott vissza Charlie.

– Majd elmesélek mindent. Keressük egymást!

Charlie belegyezően bólintott, Al pedig búcsúzásként intett neki.

Nem sokkal később a három öszvér és az öt fősre nőtt kísérő csapat útnak indult a nagyjából tizenöt kilométerre lévő török határ és a mögötte magasodó, hóval borított hegyek felé. A térről távolodva egy lejtős úton haladtak lefelé és lassan, fokozatosan tűntek el szem elől. Charlie – már sisakba és repeszálló mellénybe öltöztetve – a Humvee-k mellett állt és a távozókat figyelte. A két helyi kísérő, Al és F’lassa az előttük álló, megerőltető útra gondolva baktattak, Scarlett pedig mögöttük sétált – és ki tudja, mi járt a fejében. Charlie szinte szuggerálva nézte a lányt, maga sem tudva, hogy tulajdonképpen mit is vár tőle. Hiszen nem Scarlett volt az, aki kilépett az egész buliból, hanem…

Ekkor a lány megfordult. Másodpercekig mozdulatlanul nézték egymást, majd Charlie arcán halvány mosoly jelent meg, keze tétova intésre emelkedett. Várta a folytatást…

Scarlett még mindig őt nézte, arca azonban semmilyen érzelmet nem árult el. Charlie keze megállt a levegőben. A lány még mindig nem intett vissza. Charlie kezdett megijedni: lehet, hogy nagyon, nagyon rosszul döntött? Lehet, hogy mégsem kellett volna feladnia, hanem velük…?

Már csak Scarlett alakját látta a távozók közül.

…és ekkor – mielőtt még a lejtő és az épületek kitakarták volna az arcát – a lány végre elmosolyodott. Kedvesen, szomorúan. Mintha örökre búcsúzni akarna azzal az egyetlen, aprócska mosollyal.

És a szeme… a szeme megint résnyire összehúzva…

Charlie nagyot sóhajtott… és a kis karaván végképp eltűnt a szeme elől.

Már minden cuccát összepakolta és az indulási parancsra várva rámolt a Humvee-ba, amikor helikopter rotorzajára lett figyelmes. Először csak távoli, meghatározhatatlan dübörgésnek tűnt a hang, ám fél perc elmúltával már biztos volt benne, hogy egy közeledő helikopter okozza.

A katonák közt kisebb kavarodást okozott a dolog, őket ugyanis senki sem értesítette a gép érkezéséről, így többen kibiztosították a fegyvereiket és védelmi pozíciót vettek fel.

A zakatoló hang egyre közeledett és pár pillanat múlva egy felfegyverzett Black Hawk emelkedett a fennsík fölé. A pilóta kiintett a járőr tagjainak, ahogy kört írt le a tér felett. A raktér nyitott ajtajában egy fekete, szivarozó férfi érdeklődő arca tűnt fel. Gyorsan végigjáratta tekintetét a porba burkolózó lentieken, majd kiszúrta a Humvee-nak támaszkodó, hunyorító Charlie-t és két ujjával határozottan rámutatott. Nagy adag, sűrű szivarfüstöt fújt ki, amit felkapott és pillanatok alatt szerteszét szórt a sebesen forgó rotor, amint a helikopter megemelkedett és a városon kívüli biztonságosnak tűnő füves térség felé fordult.

Sands őrmester két emberével autóba pattant és a Black Hawk után hajtottak.

Charlie javában pakolt befelé, amikor a Humvee pár perc múlva visszatért. Sands után a fekete szivarozó fickó és testes, szakállas társa szálltak ki a kocsiból. Pár mondatot még váltottak az őrmesterrel, majd a kettő egyenesen Charlie felé indult.

Charlie oda sem nézett, teljesen elmerült a cuccai elhelyezésében.

– A fél világon át kellett repülnöm, hogy utolérjem, fiam! – hallatszott az erőteljes hang a háta mögül.

Charlie félbehagyta a pakolászást és hátrafordult: a robosztus fekete és a szakállas fehér ott álltak a Humvee mellett. A fekete vigyorogva dobta el a szivarját. Charlie azonnal felismerte.

– Magát aztán nem könnyű nyomon követni, Charlie! – mondta Giddon. – New York után egyszer a briteknél, aztán Görögben, majd itt, a pokol tornácán, hová készül még?

– Magyarországot kihagyta – válaszolta Charlie.

– Magyarországot? Tényleg? – lepődött meg Giddon. – Eltűntek a szemem elől és észre sem vettem? Miről maradtam le?

– Csak egy kis autós üldözés, némi könnyed bunyó, kellemes társalgás egy kedves idős hölggyel, strandolás és még mi is? Ja, igen: ősi koporsó a folyóparton és persze dínók.

– Koporsó? Dínók? – ámuldozott Giddon.

– 3D-ben!

– Maga aztán tudja, mi a nagybetűs élet!

– Köszike.

Mindketten felmutatták az igazolványukat. Charlie egy-egy pillantást vetett rájuk – a filmek főhőseivel ellentétben ő nem tudta megállapítani, hogy valódiak-e.

Várta a következő lépést.

– Jeremiah Giddon, nemzetbiztonság – mutatkozott be Giddon, miközben elrakták az igazolványokat –, a kollégám, John Firpow. New Yorkban sajna nem sikerült találkoznunk.

Kezet fogtak.

– Előnyös fotók… – szólt Charlie. – És mit szeretnének megtudni tőlem? A nemzet és a biztonság…

– Úgy tűnik, problémái vannak.

– Igen, seggbe lőttek.

 Charlie folytatta a rámolást.

– Eddig hárman voltak, most pedig csak egymagában pakolászgat – tapintott a lényegre Firpow.

– Leléptek a hordárok.

Giddon elmosolyodott. Szerette a száraz humort és a cinizmust. De nem mindig.

– Nekünk is van egy csomó megoldandó problémánk – válaszolta –, talán segíthetnénk egymásnak.

Charlie ismét félbehagyta a pakolászást. Kezdte érdekelni ez a nemzetbizonságosdi. De csak egy kicsit.

– Szívesen meghallgatom – mondta szárazon. – Óránként ötszáz dolcsiért kiöntheti a lelkét.

– Haha, jó srác!

– Plusz ÁFA, ugye.

Giddon tényleg élvezte a társalgást.

– Hol vannak egyébként a többiek? Remélem, nem hagyták ott a fogukat a támadásnál. Vagy megint hidegre tette a kapcsolatát a szép lánnyal, mint anno Moszkvában?

Charlie kezdte kényelmetlenül éreznie magát.

– Tudja mit? Én adok ezret magának és nem kell folytatnia – vágott vissza. – Maguk mindenről ilyen jól informáltak?

– Majdnem. Szóval hová lettek a többiek?

Charlie a hegyek felé mutatott:

– Egy álmot hajszolnak. Még utolérhetik őket, ha újra beröffentik a helikoptert. Csak kábé egy óra előnyük van. Gyalogosan.

– Minket igazából maga érdekel és az éttermi gyilkosság. A kis kincskereső kalandjuk másodlagos. Magunk közt szólva persze, számomra az is izgalmasnak tűnik.

– Az már csak a többiek kalandja. Tulajdonképpen mit is keres a nemzetbiztonság itt, a világ végén? Idegen földön? Rajtam?

– Csak egyet – kezdte Giddon. – Abban biztos lehet, hogy nem a rejtélyes Atlantiszt, ami után eddig loholtak. Nem is valami bibliai jelenést vagy hasonlót…

– Hanem? – szakította félbe Charlie a férfi hosszúnak induló monológját.

Giddon nem zökkent ki:

– Hanem. Én csak azt az utat keresem, amin ha végigmegyek, eljutok egy hataloméhes, gyilkos szervezethez, majd a legvégén a cég vezetőjéhez. Hogy aztán páros lábbal rúgjam szét a fickó sápadt, árja seggét.

– És én is kellenék ehhez a rugdosáshoz?

– Hát persze. Elmond nekem mindent, amit eddig megtudott vagy az elkövetkező órákban esetleg még kilogikázik egy tárgyról.  A tárgyról, ami végül elvezethet bennünket ehhez a Maxim nevezetű ürgéhez. A tárgy pedig nem más, mint egy bizonyos atlantiszi kard.

– Atlantiszi kard? – kérdezte Charlie ártatlanul. – Maxim? Ezt a Maxim nevű fickót üldözi?

– Jaj, fiam – legyintett Giddon. – Lúzer van a homlokomra tetoválva? Eddig úgy tűnt, ő és emberei nagyon ügyesen követik a maga nyomait, ezért úgy gondoltam, megspórolom az időt és energiát – nem is beszélve az adófizetők dollárjairól – és inkább a maga nyomába eredek, hátha közben ezek a Maximék is felbukkannak a közelben.

– Az én nyomomba? Miért? – értetlenkedett Charlie. – Nem én lőttem szét az éttermet. Csak egy szemtanú vagyok. Egy ártatlan áldozat.

– Az ártatlanságról vitázhatunk, ha akarja… – kezdte Giddon, de nem fejezte be.

– Oké, oké, oké. Hallottam már róla.

– Gondolom, mindkettőről, a kardról és a fickóról is.

– Igen, mindkettő rémlik… valahonnan – szórakozott Charlie, majd Giddon szemébe nézett. – Megéri ez nekem anyagilag?

– Egy nemzet lesz hálás magának – válaszolta Giddon; és komolyan is gondolta.

– És nem kerül vád alá a munkánk akadályoztatása miatt – szúrta közbe Firpow.

Charlie elgondolkozott az ajánlaton:

– Hmm. Nyomós érvek. Meggondolandó. És ha nem jut eszembe semmi?

– Az ki van zárva. De ha mégis, akkor kénytelenek leszünk kicsit belekukkantani az üzleti tevékenységébe – mondta Firpow.

– A Maximéba?

– A magáéba – felelte Firpow faarccal.

– Persze, a legvégén lesz egy ingyen fuvarja is hazafelé – mondta Giddon.

– És ha én inkább magánúton szeretnék hazajutni? – kérdezte Charlie.

– Fiam, higgye el nekem, ez az egyetlenegy fuvar van, ami kiviheti magát ebből az országból.

– Hmm – morfondírozott Charlie. – Hmm, hmm

– Na, ne kéresse magát – biztatta Giddon. – Vagy letartóztatási paranccsal invitáljam?

– Meggyőzött! Megyek!

– Remek! – örvendezett Giddon. – De mielőtt hazamennénk, még beugrunk valahová megnézni néhány érdekességet.

– Szuvenírek az asszonynak?

– Annál azért nagyobbak. Bazinagy, gúla alakú építmények, amiket százezernyi, több tonnás kőből dobáltak egymásra. Érdekli?

– A piramisok? – kérdezett vissza Charlie.

Giddon rejtélyesen Charlie-ra mosolygott és egy újabb szivart tett a szájába.

(folyt.)

A dombos, hegyes vidéket rossz minőségű aszfaltút vágta ketté.

A három Humvee nagy sebességgel haladt, lámpáik belefúrtak a sötétségbe. Előttük-felettük a helikopterek biztosították a terepet.

Roger főtörzs a sort vezető autóban ült, mögötte Charlie, Scarlett és Al bóbiskoltak, felettük egy lövész állt a toronyban.

– Oda tartunk. Amedi – szólalt meg a csendben Roger és kimutatott a mellső szélvédőn túlra

Pár kilométerrel előttük egy meredek oldalú, sziklás platón épült kisváros fényei tűntek fel.

– Haley, ha tiszta a terep fordulhattok vissza a bázisra! – szólt Roger a rádióba.

– Rendben, teszünk még egy kört – válaszolt a pilóta és a két Apache a magasba emelkedett, majd elhúzott a városka felé. – Vigyázzatok magatokra!

– Örülnék, ha leülnél és segítenél, elvégre a te melódat végzem – mondta mérgesen Hsu Giddonnak. Már unta, hogy a másik fülére tapadt mobillal egy negyed órája izgatottan fel-alá sétálgat a teremben.

Giddon válaszul csak legyintett Hsu felé.

– Ha jól értem – mondta éppen a mobilba –, talált valamit annakidején a hegy belsejében, ami…?

– Ami teljesen eltérő a mi kultúránktól – hallotta Peter hangját a vonal másik végéről. – Dolgokat láttam, amiket soha azelőtt. Hatalmas csontokat, fegyvereket, sisakokat, mintha pokolbéli gigászok harcoltak volna a föld alatt. Leírhatatlan látvány…

– Azért csak próbálja nekem elmondani. A kollégám ott marad önnel, én egy holnapi géppel érkezem majd – válaszolta Giddon és bontotta a vonalat.

Egy percig elmélázva meredt maga elé. Most gondolta csak át, hogy miért is kellene Pizzuti után utaznia. Semmiért?! Mit keresne ő ott? Sőt, mit is keres tulajdonképpen Irakban? Eredetileg egy New York-i gyilkossági ügyben kezdett nyomozni, most pedig a világ másik felén, a háborús zónában egy olyan, fiatal fickó után kajtat, akinek valószínűleg semmi köze sincsen a nemzetbiztonsági kockázatot is jelentő bűntényhez. És miért keresgél műkincseket?

Logikusan, észérvekkel nem tudott a kérdések egyikére sem választ adni, de mégis… Mégis… Legbelül ösztönösen érezte, hogy jó úton halad! Ahol megtalálja a régiségkereskedőt vagy magukat a régiségeket, ott rálel a tettesekre is!

– Mióta nincs semmi hír Mitchellékről? – kérdezte végül Hsut és Firpow-t. – Fél napja? Egy napja?

Firpow a zsebéből egy pendrive-ot vett elő és Hsunak adta.

– Az eredeti portrék. Itt-ott elkapott felvételek. Anyagok a saját nyomozati dossziéinkból, amiket az elmúlt pár napban szereztünk a kuncsaftokról. Futtasd át az arcfelismerő szoftveren!

Hsu az adatokat feltöltötte a gépére, majd a tucatnyi fényképen egyenként kijelölte Charlie, Scarlett és Al arcát. Aztán elindította a kereső programot.

– Lehet, hogy pár percig is eltart – mondta a másik kettőnek.

Giddon a fal mellé állított vizes tartályhoz lépett és magát szórakoztatva, kis adagokban vizet eregetett egy papírpohárba. Már jó egy perce merült el a komoly elfoglaltságban, amikor meghallotta Hsu kiáltását:

– Giddon! Ez lehet, hogy érdekelni fog!

– Pipa leszek tőle? – kiáltott vissza Giddon, felhörpintette az aprólékos munkával kicsorgatott vizet, majd eldobta a poharat és visszasietett.

Firpow már Hsu válla felett bámulta a monitort.

– Talán igen, talán nem – válaszolta Hsu helyett.

– Hmm, talán mégsem – szólalt meg végül a technikus. – A rendszer az egész internetet, adatáramlást, új feltöltéseket, weblap-változásokat elemzi. Ezt a videót dobta ki. Negyed órája tették fel a netre.

– Csak negyed órája…? – kezdte Giddon, de a videó már elindult, így inkább csendben maradt.

Rögtön felcsendült az Allah-ot, a mártír harcosokat és a dzsihádot dicsőítő ének, miközben egy ellenálló-videó arabul feliratozott képei pörögtek előttük. A rejtekhelyről készült, egészen jó minőségű felvételen egy négy Humvee-ből álló, poros földúton közeledő konvoj tűnt fel. Aztán hirtelen több tucatnyi, össze-visszarohangáló birka jelent meg az autók előtt és pár pillanattal később…

…BUMMM!

Giddon visszahőkölt egy pillanatra, de eddig semmi újszerűt nem látott a felvételben. A robbanás szétvetette a birkákat, az őket hajtó pásztort bedobta az épületek közé és mindent beborító, átláthatatlan port zúdított a terepjárókra. Szinte azonnal elkezdődött a lövöldözés! A rángatózó, ugráló kamera által rögzített kép ellenére ki tudták venni a sérült, füstölő Humvee-t, az RPG-vel támadó ellenállókat, a fedezéket kereső, tüzet viszonzó és megsebesült katonákat, a fejük felett elhúzó helikoptereket. És – közelképben – a roncsból mozdulatlanul kilógó testet!

Az utolsó autóból a tűzharc közepette egy alak ugrott ki és a test felé kezdett futni – ruganyos és gyors, de egyben nőiesen kecses is volt a mozgása. A nőt nem sokkal később újabb alak – egy férfi – követte. Mindketten a rommá vált Humvee-hoz rohantak, majd a káosz kellős közepén a testet elkezdték az autóból kifelé cibálni. Mindenki kiabált, lövések, robbanások dörrentek körülöttük, a nézőnek nagyon kellett meresztenie a szemét, ha látni akarta, ki ez az a két, önkéntes segítségnyújtó.

Aztán egy pillanatra mindketten a kamera irányába, szinte egyenesen az objektívbe néztek. Hsu csak erre a pillanatra várt: egy kattintással megállította a filmet. Az állóképen kijelölte a két arcot, bemásolta a felismerő programba, aztán újra elindította a keresést. Csak tíz másodpercet kellett várniuk és a rendszer kimutatta az egyezést! A koszos, sisakos, ijedt alakok Charlie Mitchell és Scarlett Lycia voltak!

– Semmi kétség, ők azok – mondta ki Firpow hangosan.

– A francba! Mikori felvétel lehet ez? – kérdezte Giddon.

– A fene tudja… – morfondírozott Hsu. – Mai, tegnapi… A neten csak a feltöltés idejét tudod megnézni.

Közben a videó véget ért, mégpedig a támadók dicsőségét hangoztatva, kivágva az őket elpusztító helikopteres támadást. Giddon újra elindította a felvételt.

– A harmadik ember… az valószínűleg a tudós lehetett, Al Wyman – gondolkozott hangosan Firpow. – Gondolom, egy sebesült vagy halott katonáért Mitchellék nem futottak volna át a golyózáporon.

– A kérdés az, hogy vajon életben maradt-e vagy… – kezdte Giddon, de senki sem akarta befejezni a mondatot. – Milyen egységgel és hol lehettek? Hogyan kerültek oda? Fel tudjuk velük venni a rádiókapcsolatot?

– Innen? Hogyan? Azt sem tudjuk, mikor és hol történt az egész incidens – aggályoskodott Hsu. – Valószínűleg titkos akció volt, amiről semmiféle infót nem adnak ki.

Giddon mérgében felemelte a hangját, néhányan az ott dolgozók közül feléjük néztek.          

– Hé, nehogymár! Mi vagyunk a nemzetbiztonság?! Műholddal le tudjuk követni őket, nem?

A videó ismét véget ért. Giddon fejhallgatót tett fel és harmadszorra is elindította a felvételt. Közben Hsu egy másik gép billentyűzetén addig pötyögött, míg sikerült behoznia egy élő műholdadást. Giddon közben figyelmesen nézte a videót: eddig fel sem tűnt neki, mert a robbanással volt elfoglalva, de csak ekkor vette észre, hogy az arab felirat hullámai közt egy dátum jelenik meg. Egyetlen pillanat volt az egész, de sikerült kiszúrnia. Megállította a filmet.

– Hé, öreg, ez ma volt! – mutatott a monitor legalján feltűnő dátumra.

Visszatekerte a felvételt. Aztán megint. És megint. Nem nézte végig, csak az első tíz-tizenöt másodpercet és nem is a képet, inkább a hangokat figyelte. Végül levette a fejhallgatót:

– A fickó, aki a felvételt készítette végigkommentálja az egészet – jelentette ki határozottan. – Olyan, mintha valami Meddi vagy Mehdi nevet emlegetne. Úgy tűnik, valami falu vagy város lehet az.

Hsu mindkét névlehetőséget bepötyögte a gépbe.

– Lehet Amedi? – kérdezte, miután a monitoron egy helységnév jelent meg.

Giddon tanácstalanul vállat vont: akár Marinéni is lehetne…

– Amedi vagy al-Amedija fent van északon, a határhoz közel, kurd területen – informálta őket Hsu.

Átállította a műholdképet és a párszáz kilométer magasan keringő szerkezet ráfókuszált Amedi környékére: a táj egyre közeledett hozzájuk, már utakat, településeket is felismerhettek, majd ahogy Hsu átkapcsolt éjszakai üzemmódba a terep kisebb változásai – apró dombok, facsoportok, nagyobb sziklák – is feltűntek.

– Várj, várj! – mutatott Firpow a monitor sarkára. – Ott valami füstöt láttam.

Hsu ráközelített a jobb alsó sarokra és tényleg láthatóvá vált a keskeny füstcsík, ami egy tucatnyi házból álló kis falu mellől emelkedett a levegőbe. Még egy kis fókuszálás kellett és feltűnt a füstcsík forrása is: egy felrobbantott Humvee.

– Itt tényleg nagy gebasz volt – szólt Giddon.

Láthatóvá váltak a robbanások, lövések nyomai, az ellenállók elszórtan heverő holttestei, amiket tébláboló helyiek alakja vett körül. Többen a félretolt roncs körül matattak, mindent, amit még letörni vagy levágni lehetett róla, azt el is emelték.

– De merre mehetett a konvoj? – kérdezte Giddon.

– A környékről csak egy út vezet tovább – mondta Hsu. – Biztos, hogy már nem fordultak vissza a bázisra és egy újabb támadást sem kockáztathattak azzal, hogy a faluban maradnak.

– Még nem szedték szét teljesen a Humvee-t – jegyezte meg Firpow epésen. – Lehet, hogy csak egy órája indultak tovább.

A műholdfelvételen Hsu megpróbálta követni az út nyomvonalát: a kép néha kitisztult, néha elmosódott, de a keskeny, kanyargó csík egy pillanatra sem tűnt el a látóterükből. Egy pillanatra lassan kocogó öszvérfogat jelent meg a monitoron, majd újra elmosódott a kép, aztán megint kitisztult: széthulló, kisebb méretű porfelhőt láthattak. Hsu állított az objektíven, megtalálták a konvojt! A három Humvee egymástól lemaradva haladt az úton, az Apache-ok pedig a területet biztosították a sietős menet számára.

– Ez az! – mondta elégedetten Giddon.

Hsu megint állított az objektíven és a táj hirtelen kitágult: pár száz méterre a csapat előtt egy magas fennsíkra épült városka jelent meg.

– Ez Amedi – közölte Hsu. – Nem messze a határtól.

Giddon elégedetten figyelte a település felé tartó járműveket. De valami járt a fejében:

– Akkor már csak két kérdés maradt. Egy: ennyire fent, északon, ahol gyakorlatilag nulla az ellenséges támadás és régóta nyugis a környék, ki szed össze tucatnyi olyan fegyverest, akik képesek meglepni egy helikopterekkel megerősített járőrt? Ez nem hazai terep az ellenállók számára …

– Talán fogalmuk sem volt, hogy lesznek helikopterek is – szúrta közbe Firpow.

– Talán. Kettő: mi a fenét keresnek igazából Mitchellék az iraki-török határon, fent a hegyek közt, ott, ahol egyetlen jelentős múzeum vagy régészeti lelőhely sincsen?

– Három – szólt közbe Firpow ismét. – A konvoj halad Amedi felé, de a kuncsaftjaink vajon élnek-e még?

Giddon bólogatva nézett Firpow-ra – társa rátapintott a lényegre.

– Azonnal kérek egy helikoptert! – mondta végül határozottan.

Hsu teljes nyugalommal először rá, majd a meteorológiai monitorra nézett: Bagdadtól északra hatalmas, kavargó folt uralta a virtuális térképet.

– Rossz ötlet. A homokvihar miatt még most sem fogják engedélyezni a felszállást.

Giddon csak fél szemmel pillantott a monitorra, de így is látta: valóban lehetetlen lesz eljutniuk Amedibe. Mérgesen elővett egyet a szivarjai közül.

– Hé… – kezdte volna Hsu, de Giddon széttárta a karját:

– Nyugi – mondta, majd a szájába véve rágcsálni kezdte a szivar végét.

A műhold éjszakai felvételén a három terepjáró és a két helikopter még mindig rendíthetetlenül tartott a fennsíkon álló város felé…

A konvoj elérte Amedi határát és az autók lassan begurultak az első házak közé. A két Apache már korábban oda-vissza átrepült a városka felett és biztonságosnak találták a helyszínt, ezért a forduló után elhúztak a befelé tartó autók felett, búcsúzásképpen a pilóták megbillentették a gépeket és elszáguldottak visszafelé, a távoli tábor irányába.

A két helikopter fényét még egy darabig láthatták az autókból, aztán a település házai már eltakarták őket – a konvoj az erősítés lehetősége nélkül reggelig csak magára számíthatott. A központ korábban már felvette a kapcsolatot a helyi polgári vezetőkkel, akik ugyan nem örültek a katonák érkezésének, de együttműködést ígértek. A város egyik terét jelölték ki táborverésre, ám semmi mást nem biztosítottak, de így is bőségesen lekötelezték az amerikai hadsereget.

Ahogy a három Humvee csendben végiggurult az utcákon, csak néhány járókelő tűnt fel, ők azonban kíváncsian figyelték az errefelé szokatlan egységet. A sort záró Humvee tornyában ülő katona mosolyogva intett egy fátyol nélküli, pólót, farmert viselő fiatal nőnek. A lány némi hezitálás után bátortalanul visszaintett neki.

Az autók megálltak a tér szélén és Roger főtörzs utasításait követve mindenki kiszállt. Majd a kocsik félrehúzódtak és miközben páran biztosították a terepet, a többiek nekiláttak a hevenyészett tábor felállításának.

Al szívesen segített a pakolásban és amikor végzett, Charlie-ékhoz ment.

– Na, végre, már majdnem célnál vagyunk – mondta lelkesen, úgy tűnt, már nyoma sincs rajta a pár órával korábbi halál közeli élménynek.

– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Charlie szárazon; cinikus szemléletével furcsa volt figyelnie Al eufóriához közeli állapotát. Talán szerzett valamilyen agyi sérülést a robbanásban? – gondolkozott el a lehetőségen.

– Reggelre biztos lehet benne, Al – válaszolta a tudós helyett Scarlett. – A török határon keresztül megérkezik F’lassa és elindulunk a hegyekbe.

– F’lassa – ismételte Al, mintha csak a név hangjait ízlelgetné. – F’lassa. Scarlett, nem akarok tolakodni, de ez a maga barátja, társa, jóakarója…

– Segítő – szúrta közbe a lány.

– …szóval rejtélyes segítője, F’lassa kicsoda tulajdonképpen és hogyan képes mindig egy hajszálnyival előrébb gördíteni az ügyünket?

– Ő csak egy segítő. Semmi más – mondta Scarlett rejtélyesen mosolyogva és egyszerre állta Al érdeklődő-kétkedő és Charlie gyanakvóan fürkésző tekintetét is.

A még mindig gyönyörű, csillagokkal teli égbolton a kisváros fényei ellenére is tisztán látszódott a Tejút hosszan elnyújtózó sávja. A telihold meglepően alacsonyan úszott az égen, óriásira nőtt tányérja szinte érintette a hegycsúcsokat. Vörösesbe hajló fénye betöltötte a tájat – talán a távoli homokvihar apró, a légkörbe került szemcséi festették ilyen baljóslatúra az éjszaka hangulatát Amedi környékén…

A török határtól nagyjából 15 kilométerre fekvő városka már az Asszír Birodalom idejében, Krisztus előtt 3000 környékén is lakott volt, többnyire kurdok, zsidók és asszírok éltek a falai közt. A népi hagyományok szerint annak idején Amedi környékéről indultak útra a keresztény kultúrkörben Háromkirályokként vagy Napkeleti Bölcsekként tisztelt Madi papok is, hogy arannyal, tömjénnel és mirhával ajándékozzák meg az újszülött Jézust.

Most azonban nem volt helye és ideje a magasztos cselekedeteknek, az áhítatnak. Bár Amedi az egymással békében élő asszír keresztény és kurd muszlim népesség hatezer fős közössége volt, az ördög-nem-alszik alapon az amerikaiak semmit nem bíztak a véletlenre. A teret határoló épületek tetején infrával felszerelt őrök posztoltak, a hevenyészett tábor körül pedig háromfős járőr biztosította a terepet. Így a katonák nagy része nyugodtan pihenhetett, a doki pedig biztonságosan elláthatta a sérülteket. Al, Roger, Sands és még pár másik katona a füvön ültek és beszélgettek. Éppen Sands vitte a szót:

– …szóval nézi, nézi, mereszti a szemét, az autó meg csak száguld felénk, oldalán valami felirattal – mesélte, közben néha-néha belenevetett, mintha nem bírná ki a poén lelövéséig. – Tévések, mentő, ki a franc lehet? – gondolkodtunk. Már mindenki csőre töltött, az adrenalin megy fel, az ujjak remegnek. Lőjünk? Ne lőjünk? Mit csináljunk? A parancsra várunk, a verda meg jön ezerrel. Erre a százados rekedten hátraszól: „Hé, ööö… hé, egy mesterlövész nézze már meg ki az, mert… ööö… a bázison hagytam a szemüvegem!”

Mindannyian dőltek a röhögéstől és még el sem ült a nevetés, amikor Sands egy újabb történetbe kezdett bele. Ebben mindig jó volt.

Charlie és Scarlett hallották ugyan a nevetést, de egy szót sem értettek a sztorizásból. Távolabb, egy lapos ház tetején ejtőztek hanyatt fekve – illetve Charlie sérült fenekét kímélve inkább féloldalt dőlt le – és a csillagos eget bámulták. Még soha életükben nem látták ennyire tisztának és sziporkázónak.

– …és emlékszel Erdélyre, amikor a Drakula-várba akartunk belopózni? – kérdezte Charlie a lányt.

– Ja, persze, csak az éjszaka közepén nem a torony falán kellett volna felmászni. A helyiek azóta is Vlad Tepes visszatérő szellemétől rettegnek.

Mindketten nevettek és ez a nevetés most, a sok év eltelte, az elmúlt napok életveszélyes megpróbáltatásai után tényleg felhőtlennek tűnt. Egyikük sem emlékezett arra, mikor érezték magukat ennyire felszabadultnak, ennyire nyitottnak a másik iránt.

– És az ügyvéded? Mit szól a kis kiruccanásaidhoz? – kérdezte végül Charlie, miután az elmúlt dolgokon gondolkodva, percekig mosolyogva nézték a csillagokat.

Scarlett felkönyökölt és Charlie-ra nézett. A tekintete egyszerre volt bájos és számon kérő. Charlie sosem értette, hogyan lehet ennyire két véglet a lány: egyszerre doromboló kiscica és önfejű, akaratos, önálló macska – vagy inkább fekete párduc?

– Ha nagyon érdekel: elfogadja. Persze, ő a hivatalos verziót ismeri.

– Azt, amelyikben múzeumok beszerzési menedzsere vagy?

– A lényeg az, hogy tolerálja a... hmm… akcióimat.

– A tényleges akciókat, amikben golyók elől hajolsz el és autókkal vágsz át a délutáni csúcsforgalmon? Vagy azokat, amiket bekamuzol neki: „Drágám, hihetetlenül kemény tárgyalások, alkudozások révén szereztem meg ezt a gyönyörű vázát.” – utánozta Charlie Scarlettet. – A kék-zöld zúzódásokra nem szokott rákérdezni? Micsoda egy pancs…

– …én pedig elfogadom a munkájával járó túlórákat, kiküldetéseket – folytatta Scarlett rendíthetetlenül, Charlie heves, gúnyos bólogatásától kísérve. – Figyelmes, kedves, nem cinikus, kiegyensúlyozott és főleg nem felejti el, mit mondtam neki fél perccel korábban. Más, mint te.

– Akkor tényleg neked teremtették őt, Connie… vagymi, izé… – viccelődött Charlie.

– Na, erről beszélek, agyaska.

– Hát, izgalmas lehet, ahogy a fakószürke öltönyében esténként virággal állít be: „Ó, drágám, képzeld, meddig vitattuk az ENSZ KBBPT 142/26–os határozatát…” Tiszta intellektuális bungee jumping.

Scarlett végre újra mosolygott.

– Kék. Az öltönye sötétkék és…

– Ó, igen. Gondolom, a vasalt ingujját sem hajtja fel soha…

– …és igenis izgalmas partner.

– Ja, aha, mint egy negyedéves üzleti beszámoló hatodik órája.

– Azt sem tudod, kiről van szó.

– Pedig szívesen megismerném.

– Na, azt lesheted!

– Hogy hívják?

– Sehogy – Scarlett kezdte felhúzni magát. – Nem kell tudnod.

– Nem baj, az internet majd megoldja – vigyorogott Charlie. – Pénze van?

Scarlett felállt. Már nem mosolygott, elege lett Charlie gúnyos beköpéseiből.

– Hé, miért is mesélek én neked erről? – csattant fel mérgesen. Őszintén, gond nélkül akart beszélgetni Charlie-val, ez meg… ez meg csak szórakozott vele…

Scarlett elidult, hogy a tetőhöz támasztott falétrán lemásszon a térre. Értelmesebb társalgásra vágyott. Úgy érezte, a hosszú, külön töltött évek nem múltak el nyomtalanul. Ő nem sokat változott – legalábbis nagyon remélte –, de úgy tűnt, Charlie cinikussá, életunttá vált, mintha lelkileg teljesen kiüresedett volna. Scarlett ismerte Charlie múltját és megértette, hogy hosszabb idő után miért vált ilyenné, miért álcázta igazi arcát a nemtörődömség, a flegmaság és a távolságtartás maszkja mögé. Miért élte a nagyvilági playboy pénzszóró, élvhajhász életét, miért nem engedett magához igazán közel senkit sem: hogy ezzel is csak saját magát védje.

Megértette, de nem fogadta el. Csakúgy, ahogy nem tudta elfogadni Charlie nárcisztikus hülyeségeit és egoizmusát sem – úgy tűnt, ezeket a negatív tulajdonságokat az elmúlt években vette fel. Scarlett hallott ezt-azt Charlie felől, de a mendemondák főleg a nőügyek és pénzszórás körül keringtek, kevés volt köztük az olyan, ami a sikeres műkincsüzletekről vagy esetleg Charlie boldog magánéletéről szólt volna.

Scarlett elgondolkozva, szomorúan sétált a létrához. A lány sértettségét, megbántódását Charlie is megérezte, mert lassan lehervadt arcáról a mosoly.

Scarlett már majdnem elérte a létrát, amikor Charlie utána szólt.

– Scar, én holnap nem megyek veletek – jelentette ki minden bevezető nélkül.

Scarlett megállt és megfordult. Arca meglepettséget és zavarodottságot tükrözött, nyoma sem volt rajta a korábbi magabiztosságának.

– Szétlőtték a seggem, nem akarok bezacskózva hazakerülni – kezdte a magyarázkodást Charlie, miközben megpróbált felülni. – Nem hiszek én már ebben a hűha nagy kincskeresősdiben. Csak megyünk… Megyünk? Menekülünk egyik országból a másikba, az életünket kockáztatjuk a… miért is? Mert én nem tudom.

Scarlett visszasétált hozzá.

– Én viszont tudom. Még akkor is, ha nem sok kézzelfogható dolog van a birtokunkban – mondta, miközben a szemei keskenyre szűkültek; Charlie nagyon kedvelte ilyenkor: fürkésző, ugrásra kész macskának tűnt. – Mert nem csak egy tárgy vagy vagyonokat érő kincs után rohangászunk, hanem bűnözőkkel harcolunk. Azért küzdünk, hogy értékes, az emberiség történelmét meghatározó műkincsek ne kerülhessenek a gonosz kezébe és…

– Mintha csak Alt hallanám… – morogta Charlie csak úgy magának. – Ezt a szöveget az Indiana Jones 3-ból csórtad… Én nem akarok senkivel sem harcolni.

Scarlett hosszasan, némán nézte Charlie-t. Aztán végül kibökte:

– Tudod, ez jellemző rád. A hit sosem volt az erősséged.

– Így van – bólogatott Charlie.

– Hiszel te egyáltalán bármiben… vagy bárkiben? – kérdezte a lány. – Kötődsz, ragaszkodsz valakihez is?

Charlie némán nézett Scarlett-re, aki tovább folytatta:

– Így szép lassan mindent elveszítesz, ami fontosat jelenthet az életedben. Mindent… és mindenkit. Pedig, ha melletted állna valaki, akkor… akkor hiába támadnának, senki sem győzhetne le.

Charlie nem válaszolt, így hát Scarlett folytatta:

– Azt hittem, hogy legalább egy hajszálnyit változtál az elmúlt években. De nem, csak rosszabb lettél. Cinikus vagy, nem figyelsz az emberekre, de igazából nem is érdekelnek mások. Csak a saját kis… hülye… infantilis világod, amibe szép lassan befalazod magadat.

– De ott legalább biztonságban vagyok – felelte halkan Charlie, de a lány már nem hallotta meg.

Scarlett dühösen mászott le a létrán. Charlie nagyot sóhajtott és tovább nézte az ég felét elfoglaló Tejutat.

– Mit is mondott fél perce? ­– mondta újra nagyot sóhajtva, mintha csak magának akarná bizonyítani azt, hogy minden kihullik az agyából.

Scarlett mérgelődött, bakancsával a port rugdosta, ahogy odasétált a beszélgető csoporthoz. Leült Al mellé. A többiek még mindig Sands őrmester sztorizgatását hallgatták.

– …szóval, RR-ék ketten ott cigiztek nyugodtan, miközben RPG-k repkedtek körülöttünk…

Al észrevette a lány bosszankodását – de most mintha szomorúságot is felfedezett volna a tekintetében.

– Megint egy összezördülés? – kérdezte.

Scarlett szótlanul bólintott.

– Úgy látom, nem valami kiegyensúlyozott a kapcsolata Charlie-val.

Scarlett hallgatott. Al úgy érezte, érzékeny témát érintett, a lány most védekezően begubózik a problémájába és semmit sem árul el magáról. De nem így történt…

– Az volt. Még évekkel ezelőtt – mondta Scarlett lassan. – Tudtunk egymás húzásairól, stiklijeiről, de jól megvoltunk. Aztán egyszer, amikor fél évig Moszkvában éltünk, hülye fejjel elmondtam neki, hogy mi lesz a következő melóm. Ő meg utánam jött és elszúrt mindent. Egy orosz – idézőjelet mutatott az ujjaival – vállalkozó belvárosi irodájából hoztam volna el valamit. Persze így nem sikerült, épphogy megúsztam a dolgot. A fickó megtudta, ki vagyok és hiába mentem vissza az Államokba, hónapokig bujkálhattam az emberei elől. Charlie-val csúnyán összevesztünk és azóta sem rendeződött a dolog. Talán majd valamikor... Egyszer… Talán.

Pár percig egyikük sem szólt, Sands sztoriját hallgatták.

– Köszönöm – szólalt meg Al nagy sokára –, köszönöm, hogy megmentette az életemet.

Scarlett a tudósra nézett.

– Nincs mit – mondta röviden, egyszerűen.

– Tudja – mondta Al elgondolkozva –, mi ketten hasonlóak vagyunk.

– Tudom. Vagy legalábbis sejtem, mert olyan jól még nem ismerhettem meg, Al.

– Igen, valójában én is így gondoltam – folytatta a tudós. – Azért gondoltam ezt, mert a magam részéről én a végsőkig kitartok a céljaim mellett, ha valaminek nekikezdek. Úgy vettem észre, hogy maga is hasonlóan akaratos és kitartó.

Scarlett elgondolkozott, gyorsan kielemezte magát – Allel ellentétben ő azért nem tartotta önmagát annyira határozottnak, hiszen számtalan esetben bizonytalanodott már el a saját tetteivel és azok következményeivel kapcsolatban. De Alnek igaza volt: többnyire ő is makacs, állhatatos emberek közé sorolta magát.

– Tudja, valamilyen szinten mindannyian álarcok mögé bújunk, Al – felelte –, de mi ketten nagyjából tényleg hasonlítunk. Charlie-val már nem ez a helyzet.

A történész hallgatott, nyilvánvaló volt, valamin töri a fejét, furdalja a kíváncsiság az oldalát, de udvariassága elbizonytalanítja.

– Igazából… – mondta végül Al, de óvatosan akart nekikezdeni. – Ne haragudjon, hogy így rákérdezek… de ez szerelem volt vagy… hogyan is mondják… együttjárás… vagy házasság? Nem lehet nem észrevenni…

Scarlett a hevesen gesztikulálva magyarázó, alkalmi közönségét rabul ejtő Sands őrmestert figyelte.

És nem válaszolt a kérdésre:

– Tudja, Charlie néha nagyképű, néha arrogáns is, de ezekkel csak védekezik, olyan, mintha meg akarna maradni gyereknek. Nem szeretné, hogy mások érzelmileg közelebb kerüljenek hozzá, mert akkor talán még felelősséget is kéne vállalnia azokért az emberekért.

– Nem egy apatípus.

Scarlett elnevette magát:

– Hát nem. Apának tényleg alkalmatlan lenne. Bár jobban belegondolva, talán mégiscsak változott valamennyit. A falu határában, a lövöldözés alatt utánam rohant és segített magát megmenteni. Ennyire önfeláldozónak nem ismertem.

– Pedig nem ez volt az első. Görögországban az életét kockáztatta, hogy kimentsen egy autós üldözésből.

Scarlett őszintén meglepődött.

– Tényleg?  És semmilyen anyagi érdeke nem fűződött hozzá?

– Hmm, ott volt a kocsiban az első angyalszobor és a számítógépe.

A lány nem válaszolt. Szerette volna elhinni, amit Charlie jellembeli változásáról gondolt, de még nem volt benne biztos, hogy jól látja a pozitív előjeleket.

– Ismerte Charlie apját? – kérdezte végül.

– Csak hallomásból, amennyire én tudom, kerülte a nyilvánosságot. Úgy tudom, valahol Dél-Amerikában halt meg.

Scarlett bólintott:

– És azt is tudta, hogy akkor Charlie is vele volt?

Al szemei elkerekedtek.

– Nagyon szerette a fiát, és amikor csak tudta, magával vitte őt az expedícióira – folytatta a lány. – Charlie tizenéves, talán tizenkettő volt, amikor Dél-Amerikában elsodorta a víz. Apjával kettesben járták az esőerdőt, valamilyen ősi indián falu nyomait keresték...

– Inka, maja vagy esetleg más…?

– Nem tudom, ez most lényegtelen.

– Oké. Bocsánat.

– Már vagy egy hete zuhogott folyamatosan, de nem foglalkoztak vele, annyira lekötötte őket a kutatás. Egy időre elállt az eső, napos, felhőtlen volt az ég pár napig, de később újra nekikezdett. Éppen a szabadban táboroztak, amikor hajnalban egy hirtelen megduzzadt patak elsodorta a sátrukat és az összes felszerelésüket. Egy fára menekültek az áradás elől, de Charlie szerencsétlenségére megcsúszott és a vízbe zuhant. Az utolsó, amire emlékezett az őt elborító hullám volt, aztán fuldokolva elájult.

– Az apja mit tett?

– Mindjárt. Amikor Charlie feleszmélt, valahol a tábortól messze, egy domboldalon feküdt. Az apja mellette, összerogyva, tehetetlenül. Épphogy lélegzett, semmire sem reagált, már alig volt benne élet. Charlie négy mérföldön keresztül cipelte, vonszolta az erdőn át, mire a legközelebbi faluba ért vele. De az apja addigra már nem élt… az infarktus erősebb volt nála.

– Nem tudom, hogy ez egy hőstörténet vagy inkább tragédia – mondta hosszas hallgatás után Al.

– Én úgy látom, hogy Charlie azóta próbál falat húzni maga köré. Nem ismerem gyerekkorától, csak az egyetemen jártunk egy évfolyamra és én néha benézhettem Charlie fala mögé, de ez csak nagyon ritkán sikerült – folytatta Scarlett. – Egyszer elmesélte, úgy gondolja, az apja utána ugrott, aztán az áradatban valahogyan a partra evickélt vele és elkezdte a fia újraélesztését. Ki tudja, mennyi ideig próbálkozott, de végül sikerült neki.

– Csak éppen azon az áron, hogy a saját szívét adta a fia életéért.

Percekig nem szóltak egy szót sem.

Helyettük is beszélt Sands, aki már a sokadik sztoriját mesélte kicsi, de apránként növekvő hallgatóságának.

– Valahogy mindig úgy voltunk vele, hogy ha menni kell, hát menni kell, úgysem tudunk ellene tenni semmit. Épp járőrben voltunk – ez még Afganisztánban történt –, amikor belefutottunk egy ellenálló-csoportba. Egy nemtudommilyen nevű faluban jártunk, amikor IED-t robbantottak a konvoj második Humvee-jára. Szűk utcában haladtunk át éppen, nem volt kiút, mert a hátunk mögött hirtelen egy bazinagy teherautó fékezett le. Mindenhonnan lőttek a tálibok, alig győztük behúzni a nyakunkat. Aztán ott volt velünk ez a Chuck nevű srác Seattle-ből. A hangját sem lehetett hallani sokszor, csendes, nyugodt gyerek volt, a tahóbbak sokszor szívatták is ezért, de csak somolygott rajta, nem szólt egy rossz szót sem. Be voltunk tojva, még csak ki sem tudtuk dugni a fejünket a kocsiból. És akkor valami koppant a tetőn és a lőtornyon keresztül egy kibiztosított kézigránát esett be a Humvee-ba. Lassan gurulva leírt egy fél kört és megállt középen. Mi pedig telerottyintottuk a gatyánkat. Kivéve Chuckot, a csendes srácot. Otthon három kisgyerek várta, de akkor, abban a pillanatban nem a családjára, hanem a három társára gondolt. Mielőtt még egy mukkot is szólhattunk volna, a sisakját rádobta a gránátra, aztán rávetette magát a sisakra. Nem tudom, mi járhatott a fejében, lehet arra gondolt, hogy talán mégis megúszhatja, talán nem… A következő pillanatban a gránát felrobbant. Hatalmas durranás, füst és néhány kicsi, kósza repesz. Mindhárman karcolások nélkül megúsztuk, de Chuck… ő ott maradt. A teste felfogta a robbanás nagy részét és azonnal meghalt.

Sands, a vicces, a mindenből poént gyártó katona az emlékeibe mélyedt. Senki nem zavarta meg.

–  A felesége és három lánya egy összehajtogatott lobogót és egy Bíborszívet kapott utána – fejezte be Sands, majd a térdeire csapva felállt. – Na, oszoljunk, emberek, hunyjunk valamennyit, nehogy holnap G-had Joe-éknak táskás szemű amerikaiakkal kelljen randizniuk. Ja, igen, majd’ elfelejtettem. Hiába vesztettük el Chuckot, azért az összes nyavalyás tálibot összehoztuk a maga hetvenhét vagy mennyi, paradicsomi szűzlányával.

A katonák szétszéledtek, őrségváltásra vagy pihenésre készülődtek.

Scarlett is felállt, Al követte. Ahogy a lány nagyot nyújtózkodva az égre nézett, megpillantott egy hullócsillagot, ami a Tejút fehérje előtt elhúzva lángoló csóváként csapódott a földbe valahol a hegyek mögött, talán több száz kilométerre Amedi békés városától.

Ekkor vette észre, hogy Charlie pár lépéssel a háta mögött, a vöröses holdfény elől az árnyékba húzódva állt és pontosan őt nézte. Fogalma sem volt, hogy mióta lehetett ott.

(folyt.)

Az ég lassan teljes sötétségbe borult az iraki főváros felett, csillagok tömege tűnt fel sziporkázó fénnyel bevilágítva a most nyugalmas Bagdadot. Az elmúlt pár napban egyetlen támadást vagy öngyilkos merényletet sem hajtottak végre, az utcákat felügyelő iraki és amerikai erőknek csak szórványos lövöldözéssel kellett számolniuk.

A sokszorosan biztosított repülőtér környékén még ennél is nagyobb volt a nyugalom. A felfegyverezett járőrök, az őrök látványa nem csupán a robbantani készülő terroristákat, de még azokat is elriasztották, akik csak dühükben akartak néhány követ dobni a megszállókra.

A reptér betonján szinte megállás nélkül gurultak az induló és érkező, utasokat, katonákat, felszerelést vagy a kiszolgáló személyzet előtt is titokban tartott szállítmányt fuvarozó gépek.

A jelzés nélküli jet, ami pár perce szállt le, a legnagyobb titoktartás mellett közlekedő járművek közé tartozott. A pilóta fékezett és leállította a motort. Kinyílt a gép ajtaja, majd Jeremiah Giddon jelent meg az apró lépcső tetején.

– Ahhh – mondta és nagyot szippantott a levegőbe, – Bagdad és az Ezeregyéjszaka…

Az úton és a sebtében kialakított, a berobbant fal által határolt tábor körül őrség állt: a féltucatnyi katona sisakra szerelt infrával pásztázta a környéket, hogy már messziről kiszúrják az esetlegesen visszamerészkedő, hívatlan látogatókat.

Pár falubeli visszamerészkedett a harc elülte után és megpróbáltak közelebb jönni az amerikaiakhoz, de azok elzavarták őket – sosem tudhatták ugyanis, hogy az irakiak csak kíváncsiak, segíteni jönnek vagy egyszerűen a pokolra akarják küldeni őket.

Teknőc 3-as lámpái világították meg a területet, a másik két, épen maradt terepjáró védelmi alakzatot alkotva, járó motorokkal parkolt a közelben. A megsérült Humvee-ból minden használhatót és mozdíthatót átpakoltak a többi járgányba, az összecsapásban könnyebben megsebesült három katonát hordágyakra fektették, bekötözték és arany-ezüst izolációs takarót dobtak rájuk. Bár állapotuk nem volt súlyos, a csapat dokija mindvégig mellettük maradt – de előtte még végigjárta és megvizsgálta a többi, itt-ott üldögélve beszélgető vagy szunyókáló, fáradt katonát is.

Az Apache-ok már sokadszorra húztak el felettük. Charlie nem nézett fel a gépekre, de nem is nagyon volt rá képes: hason feküdt, szétszakadt nadrágja alatt vastag kötés fedte a hátsó felét. Fájdalmas arccal próbált felülni, de lüktető sebe meggátolta benne. A doki megnyugtatta, nincs mitől aggódnia, megsebesült, de azért még ne tartsa magát háborús veteránnak: a lövedék nem sértett csontot, csak egy apró darabot csípett le a bőréből és még kevesebbet a farizmából. Charlie kitörölte a könnyet a szeméből, megköszönte a segítséget és miután magában elküldte a dokit a francba, próbált Scarlett-nek is segíteni. Ez azonban nem igazán sikerült, így a lány egymaga mosta meg Al koszos-véres arcát, majd valahonnan kávét szerzett és mindhárman jól feltankoltak az éjszakára. Bár kimerültek voltak, nagy alvásra amúgy sem számíthattak, az összecsapást követően még mindig tombolt az adrenalin a vérükben.

Charlie lemondott arról, hogy felüljön, maradt a könyökére támaszkodva. Mellette Scarlett Alt felügyelte: a történész tekintete már kitisztult, de a sokktól még nem igen tudott szólni – igaz, ezt nem is erőltette senki, Charlie és Scarlett is néma csendben üldögéltek mellette.

Odébb, a Humvee lámpáinak fényében Roger főtörzs és Sands őrmester álldogáltak. Roger éppen rádiózott. A hangját ugyan nem hallották, de heves gesztikulálása arra utalt, hogy nagyon vitázik valakivel. Végül befejezte a rádióadást és Sands-hez fordult.

– Ma már nem küldenek segítséget – mondta dühösen. – Nekünk nincsen komoly sérültünk, nekik meg nincsen felesleges emberük. Amedi már csak egy órára van, ott éjszakázunk. Cochise 1 és 2 fedeznek az odaúton, aztán lelépnek, hogy visszaérjenek a bázisra a közelgő homokvihar előtt. Mi hajnalban indulunk vissza, valahol félúton randizunk majd a többiekkel.

Aztán ismét bekapcsolta a rádióját:

– Haley, készüljetek, tíz perc múlva indulunk Amedibe!

A pilóta hangja recsegve érkezett fentről:

– Oké, szétnézünk az úton.

A helikopterek dübörgő rotorokkal száguldottak el felettük, majd a falu túlsó oldalától továbbinduló földutat kezdték pásztázni.

Roger újabb parancsára a katonák hozzáláttak szedelődzködni, így a felszerelés és a három könnyű sérült pár perc alatt a megmaradt autókon voltak. Teknőc 2-es lassan letolta a felrobbant Humvee-t az útról. Scarlett felsegítette Alt, majd Charlie-t és ők is elindultak a terepjárók felé. Ahogy kiléptek a lyukon Charlie felfigyelt a falhoz helyezett két holttestre: a fiúk egymás mellett feküdtek, az egyikük szeme nyitva volt és arca az ég felé fordult, mintha odafentről várna választ a halálára. Charlie egy darabig figyelte a halottat, majd lassan felnézett az égre.

Otthon, New York felett még sosem látta ilyen tisztán a millió sziporkázó csillag tömkelegét, az égen fehér csíkként végighúzódó Tejutat, a felfoghatatlan távolságban lévő galaxisokat és ködöket.

Éppen a halál ilyen közelségében kellett az élet egyik legnagyobb, eddig ilyen teljességében nem tapasztalt csodájával szembesülnie.

– Charlie – szólalt meg Al nyögve –, jártam odaát. Vagyis éreztem a…

– Al, ájultan feküdtél a roncsban – nevetett fel Charlie. – Nehogy a fényes folyosóval és a hívogató kedves hangokkal gyere itt nekem!

– Dehogy! – válaszolt Al és sápadt arca kipirult a méregtől. – Ne gúnyolódj! Nem volt semmiféle folyosó meg a régmeghalt, integető dédi sem.

– Akkor?

– A halál. Éreztem a halál közelségét.

– Mondom, hogy ájult voltál.

Al nem zökkent ki, még mindig az élmény hatása alatt állt:

– Szinte megfogható volt… éreztem… akár csak egy élőlény… Közeledett felém, közeledett, aztán körbefont – lassan ökölbe szorította erőtlen kezét –, mintha magába ölelne és soha többé nem akarna elengedni. Éreztem a hidegségét… a lelketlenségét, a... pusztító erejét. Akár össze is roppanthatott volna, de… végül… mégis elengedett. Elengedett, mert… El kellett engednie!

Charlie ámulva figyelte a történészt. Al kinyitotta az öklét és ujjai egymás után lassan, nagyon lassan – akár mintha egy virág szirmai lennének – szétnyíltak.

– Lépjünk emberek, eleget kávézgattunk – hallották Roger főtörzs hangját, – a végén még megint meglepnek bennünket.

Egymást támogatva, sántikálva, szédelegve léptek a Humvee-khoz.

– Túléltem, Scarlett – mondta Al még mindig az élménybe kapaszkodva –, ez valami csoda volt!

– Tudom – biccentett a lány. – Tudom.

– Na – kérdezte Roger a sziszegve bicegő Charlie-t –, milyen érzés sebesült hősnek lenni?

Charlie arca egy rossz lépés után fájdalmasan eltorzult.

– Az, hogy hősnek lenni milyen, azt nem tudom, de seggbelőttnek lenni elég szar érzés.

Beszálltak a terepjárókba és azonnal indultak. Maguk mögött hagyták a Humvee roncsát, a két fiú holttestét és a csatatéren szanaszét hagyott hullákat. Tudták, pár perccel a távozásukat követően a helyiek megjelennek majd, hogy elvigyék a halottakat és feltakarítsanak az amerikaiak után.

Maxim a lakosztályában ült, egyedül.

A déli nap magasról tűzött be a szobába és bár a félig leengedett szalagfüggöny tompította az erejét, odabent élesen elváltak egymástól az árnyékos és a napsütötte részek. A fény összevissza cikázva tükröződött vissza a csillogó fémfelületekről, megcsúszott a tükrökön és az üvegtárgyakon, lepattant porcelánfigurákról. 

Maxim hunyorogva pakolászta vissza papírjait a bőr irattáskába. Lassú, szinte kimért mozdulatokkal először a Toplitz-tóban talált anyagok, majd saját korábbi jegyzetei kerültek a táskába.

Elégedett volt.

Most, hogy az összes adat és információ a rendelkezésére állt és volt is ideje áttanulmányozni azokat, végre a legtöbb dolog a helyére került. Tudta, hová kell mennie, mit kell tennie és még arra is felkészült, hogy mi legyen akkor, amikor újra összeakad Mitchell-lel, a történésszel és… igen, a Lycia nevű nővel. Annál is inkább, mert bizonyos szempontból tényleg szüksége volt a tudásukra és az eddigi tapasztalataikra.

Az asztalra fektette a táskát és végigsimított rajta. Aztán elővette a mobilját és tárcsázott.

– Szervusz – mondta, miután a második kicsengést követően felvették –, tegnap nem hívtalak, mert rengeteg dolgom volt és csak késő este végeztem… Igen, sok mindent kellett megoldanom, igen sűrűk ezek a hetek… Nem, tudod jól, hogy nekem kell irányítanom… De akkor sem bízhatom másra… Barbara néni hogy van?... Hmm… Lance bácsi jól viseli?... Akkor rendben… Csak a szokásos. Meg kell védenünk az érdekeinket, fellépni a minket akadályozókkal szemben… Csak ennyi… A lányok…? Igen… tudom, a jövő héten… a jövő héten lennének 23 évesek… Igen… Igen… Igen, addigra mindenképpen hazaérek… Biztos, szívem, biztos… Tényleg el akarsz menni és megmászni?... Egészen a sziklaomlásig?... Biztos…? Rendben, rendben… Oké, ott leszek… Szia… szia!

Bontotta a vonalat, felemelte a táskát és a bejárati ajtóhoz indult. A kilincset fogva még visszapillantott a feleségét és lányait ábrázoló fotóra, aztán megfordult és kilépett a lakosztályból.

A Zöld zónában, az amerikai hírszerzés zsúfolt bagdadi központjában műholdakról, megfigyelő Predatorokról érkező képeket, repülőkről, helikopterekről, földi egységektől befutó felvételeket közvetítő monitorok fala előtt üldögélt Giddon.

Szokásához híven lábait az asztalon nyugtatva lazult és egy vibráló képernyőt bámult. Szélesen elmosolyodott és nagyot nyújtózkodott.

– Istenem, mintha otthon lennék…

Ázsiai férfi érkezett a háta mögül és gyors mozdulattal lelökte Giddon lábait az asztallapról.

– Arról azért nem volt szó, hogy érezd magad otthon – mondta. – Nagyon régen volt már az első Öböl-háború, Jeremiah.

– Mindig is visszahúzott ide a szívem, Hsu – válaszolta a gúnyt fel sem véve Giddon. – Azok a régi szép, akciódús idők…

– Ne feledd, most nem katonaként vagy itt, csak egy kiszuperált megfigyelőként…

– Hidd csak, kisgyerek!

– …vagy nyugdíjas turistaként, aki…

– Pláne, fiam.

– …valami fentről kapott papír szerint ugyan mókuskodhat itt a teremben, de a jegyzetelésen és nézelődésen kívül nem sok mindent tehet.

– Igazad van. Ha nálad végeztem, el is megyek és megnézem a babiloni torony maradványait, amit ez a Nimród nevű fickó építtetett. Meg az asszony függőkertjét is.

Megszólalt Giddon mobilja, éppen akkor, amikor Firpow lépett be a helyiségbe.

– Igen? – szólt bele Giddon a telefonba.

– Főnök, találtam valamit… – hallotta Pizzuti lelkes hangját.

Giddon érdeklődve felállt, teljesen megfeledkezett a körülötte vibráló monitorokról: elég régóta dolgozott már együtt Pizzutival, hogy tudja, az ősz fickó csak akkor szokott így pörögni, ha jó oka volt rá. Mint például most.

–…illetve nem is valamit, hanem valakit – helyesbített Pizzuti, a hangját autókürtök és nyüzsgő turisták zaja nyomta el, ezért kiabálásra váltott. – Nem kis meló volt, de összejött. Szerintem igencsak érdekelni fog, főnök.

– Na, mesélj! – jött Giddon hangja jó pár ezer kilométerrel odébbról.

Pizzuti a vakító napsütésben egy piros tetős, mediterrán házakkal szegélyezett, zsúfolt utcán állt egy kis étterem terasza előtt miközben fél fülét befogta, hogy jobban hallja Giddon szavait.

– Főnök, biztos, hogy érdekelni fog a mondanivalója – válaszolta és a terasz felé fordult, ahol néhány ebédelő vendég üldögélt a napernyők alatt. A közvetlenül Pizzuti előtt álló asztalnál középkorú férfi könyökölt a vörösbora mellett. Negyvenes évei elején járt, de erősen ősz haja és korai ráncai jó egy évtizeddel idősebbnek sejttették. Pizzuti a férfire nézve bólintott, mire az felállt és hozzá lépett.

– Majd inkább ő elmondja a lényeget… – vigyorgott szélesen az ügynök, és átadta a telefont.

– Mr. Giddon? – mondta a férfi tört angolsággal. – Peter Zavidovic vagyok. Azt hiszem, mi ketten ugyanannak a titoknak a nyomába járunk…

(folyt.)

Estefelé járt idő, a konvoj egy domboldalon kapaszkodott felfelé. A poros út nyílegyenesen vezetett a tetőn álló kis falu első házai közé, a magas hegyek közt lebukó nap vörösre festette az ég alját, ahogy az autók maguk mögött porfelhőt kavarva közeledtek a településhez. A távolban, fenn az égen a két támogató Apache helikopter teste csillogott, személyzetük és kameráik a környezetet pásztázták – elvileg biztonságos területen jártak, ám inkább többet adtak az óvatosságra, mint a vakmerő magabiztosságra.

Az első Humvee-ban Roger főtörzs hátrafordult a mögötte üldögélő Alhez és a mellette ücsörgő tizedeshez, aki beszálláskor Gerrardként mutatkozott be a történésznek.

– Ha átjutunk a falun még vagy húsz mérföld és Amediben leszünk – informálta őket Roger. – A járőr ott éjszakázik és reggel indulunk tovább, aztán vissza a bázisra. Maguk meg mehetnek tovább a kísérőikkel, Mr. Wyman. Már ha leszervezték.

Al válaszolni akart, de ekkor megszólalt a rádió:

– Teknőc 1, itt Haley, vétel – hallották a pilóta hangját.

– Mondjad, Cochise 1 – válaszolt Roger.

– Két percen belül elérjük a falu határát. Vége.

– Rendben, vége – válaszolt a főtörzs, majd társaihoz fordult. – Most kicsit rázósabb lehet majd a dolog. Figyelnünk kell.

Gerrard tizedes szó nélkül felmászott a lőállásba és kibiztosította a toronyra szerelt M249-es géppuskát. Al aggódó tekintetét látva Roger azért hozzátette:

– Ne parázzon, csak ritkán lőnek ránk errefelé!

Al bizonytalanul bólintott, miközben Roger a rádióért nyúlt.

– Készültség! – adta ki az utasítást.

Ahogy az Apache-ok hangosan dübörgő motorral elhúztak felettük, a harmadik Humvee-ban Charlie és Scarlett fészkelődni kezdtek Sands mögött. Terepjárójuk lövésze már a toronyban állt és fegyverével a falu szélét pásztázta.

– Itt Haley, vétel – hallatszott recsegve a nyitott rádiócsatornán.

– Mondjad, Cochise 1, vétel – válaszolt Roger.

– RR – folytatta Haley pilóta –, Cochise 2-vel áthúzunk a falu felett és végigpásztázzuk a hegygerincet.

– Rendben – hallották ismét Roger hangját.

A kép helikopter magasabbra emelkedett és lassan átrepültek a falu felett.         A nap már érintette a horizontot és a kezdődő szürkületben egy birkacsorda tűnt fel a falu határában, de jópár állat gazdájuk nógatása ellenére elcsatangolt, keresztezve a konvoj útját. Az első Humvee a közelükbe ért, a sofőr dühösen dudálni kezdett az állatokra, mire azok lefutottak a földútról és néhány csenevész fa és egy összedőlt ház romjai közé menekültek. Aztán ennek ellenére újabb birkák szabadultak el és egyenesen az autók elé szaladtak. Társaik követték őket, így pár másodperc múlva már a fele csorda a terepjárók előtt állva, ugrándozva bégetett. Gazdájuk dühösen indult feléjük, botjával zavarva őket távolabbra.

Sands őrmester a rádióért nyúlt.

– Akadály előttünk, patások az úton – tájékoztatta a többieket.

Roger főtörzs hangja recsegett a vonalba:

– Rendben, figyeljetek! Bármikor feltűnhetnek G-had Joe-k!

– Roger, Roger! – válaszolta Sands majdem röhögve.

– Jól van, elég lesz a marhulásból!

– Rendben, Rupert.

– Az anyád…!

Charlie lanyhuló érdeklődéssel bámult kifelé a páncélozott ablakon, a birkák nem jelentettek túl komoly veszélyt sem a küldetés, sem pedig az ő személyes biztonságukra.

Az állatok a nógatás és erős botütések hatására futni kezdtek, de egyenesen keresztbe az út másik oldalára. Az első Humvee kénytelen volt lassítani, ha nem akarták, hogy pár dög halálra gázolásával magukra szabadítsák a helyiek haragját.

Charlie épp a szerteszét bóklászó állatokat figyelte, amikor a házromnál a ledőlt falak mögött két férfi állt fel. Nem látta tisztán, de úgy tűnt, mintha egyikük egy Sony kamerát tartott volna a kezében – és egyenesen a konvojt filmezte!

–  Hé, ott van két fickó egy… – kezdte mondani Sands-nek és Scarlett-nek.

A birkák egy része átjutott az autók előtt, a másik felük riadtan visszafordult. Gazdájuk botjával hadonászva, mérgesen kiabált a konvoj felé, a katonákat hibáztatva a csorda szétszéledéséért. Az első autó tornyában álló lövész, Nelson vigyorogva visszaintett neki. Ekkor a Humvee váratlanul lelassult. Nelson érezte, ahogy egy kis időre valami megfeszül az orra előtt, majd a következő pillanatban a feje magasságában fémes pengéssel elpattant. Nelson keze a levegőben maradt, mosolya lehervadt és önkéntelenül is behúzta a nyakát, ahogy a drótvágó kettészelte a lefejezésére kifeszített huzalt.

– Ott van két faszi a kezükben kame… – kezdte ismét Charlie, de nem tudta befejezni, mert…

…a második Humvee mellett bóklászó birkák egyike hirtelen véres, apró hús és csontdarabokká vált! A robbanás egy pillanatra vakító fénybe vonta a szürkületet, vérrel és belsőségekkel borította be a második Humvee-t. A lökéshullám hatalmas port tolva maga előtt villámgyorsan táguló körben végigrohant az autók között, beszáguldott a falu házai közé és teljesen betakarta a kétségbeesetten menekülő birkákat is.

Ahogy a robaj lassan elült, a poron keresztül minden irányból „Allah Akbar! Allah Akbar!”– kiáltások harsantak fel, majd a következő pillanatban láthatatlan fegyveresek nyitottak tüzet a konvojra. Lövedékek süvítettek mindenfelé, acél kopogott a fémen és az autók tetején kerepelni kezdtek a géppuskák: az amerikai lövészek szinte teljesen vakon viszonozták a tüzet, mivel az ellenség túl jól elrejtőzött a szürkületben.

A találatot kapott Humvee nyikorogva, defektes jobb oldali gumikkal gurult ki a porfelhőből. A robbanás ereje beszakította a szélvédőt, éppen ott, ahol pár másodperccel korábban még Al üldögélt. A félig letépett ajtókat, a motorházat, a tetőt, azaz a terepjáró szinte teljes egészét ráfröccsent vér és húsdarabok borították. A Humvee lassan megállt az útszéli árokban, de ezzel el is zárta a falu felé vezető utat.

Ekkor mintha csak erre vártak volna, a fák és a bokrok közül, a falu házainak irányából fegyveresek vették össztűz alá a roncsot. Miközben az autókból kiugráló és biztonságos pozíciót felvevő katonák nyomjelzős lövedékek százaival szórták a támadókat, a teljesen elcsendesedett első Humvee-ban senki sem mozdult. Sem Gerrard, sem Roger, sem pedig Al. Senki…

A sort záró autó nem sérült meg, de a szerencsétlen birkából ők is kaptak rendesen. Miközben Sands és emberei a Humvee-ból kiugrálva viszonozták az ellenséges tüzet, Charlie és Scarlett a parancsnak megfelelően a nyakukat behúzva, fejükre hulló üres hüvelyek között rettegve figyelték az eseményeket.

Illetve csak Charlie tette azt, mert a lányon egyáltalán nem látszott, hogy félne a csatától vagy a haláltól. Mi történhetett vele az elmúlt években, amíg nem találkoztak? – gondolta Charlie éppen akkor, amikor egy RPG rakéta süvített el mögöttük, kishíján leszakítva a Humvee hátulját.

Sands kopogott be a szélvédőn.

– Kifelé, be a kocsi mögé! – próbálta túlkiabálni a csatazajt, aztán a rádiójába kezdett beszélni. – Haley, itt Sands! Húzzatok vissza, kilőtték RR-éket!

Aztán felemelte a fegyverét és ismét tüzelni kezdett a romok közt bujkáló ellenségre.

Egy perce tartott már az összecsapás és a por végre teljesen elült. A katonáknak sikerült megtisztítaniuk az út egyik oldalát: ott féltucatnyi támadó holtteste hevert az egyre növekvő sötétségben. Így most a falu felőli részre, a házromra és a csenevész fákra, bokrokra zúdíthattak össztüzet. Ahogy Charlie és Scarlett a biztonságos oldalon kimásztak a terepjáróból, két könnyebben sérültet vettek észre, akiket a lövéssorozatok között a csapat egészségügyi katonája látott el.

Az első Humvee-val eddig senkinek sem volt ideje foglalkozni. Scarlett a fedezékéből most odanézett, mozgolódást látott a roncsban. Roger főtörzs és a lövész, Gerrard tizedes kászálódtak kifelé koszosan, véresen, szakadt egyenruhában. Még kábák voltak a robbanástól, mégis próbálták kiráncigálni a mozdulatlan sofőrt a kormánykerék mögül. Scarlett ekkor vette észre a rongyos, porral vastagon befedett testet, ami a leszakadt ajtó helyén, a kocsiból félig kilógva, karjaival a földet érintve hevert tehetetlenül. Az arca merő vér és húscafat volt, a sisakját lerepítette a légnyomás, de a lány még így is felismerte…

– AL! AZ OTT AL! – kiáltotta Scarlett, majd kiugrott a Humvee fedezékéből és futni kezdett a roncs felé.

Charlie döbbentett nézte Scarlett őrült akcióját.

– SCARLETT, ÁLLJ MEG, TE HÜLYE! – üvöltött utána és bár a pulzusa az égben járt, az adrenalin majd szétrobbantotta a testét és úgy érezte, elájul a félelemtől, de a lány után vetette magát.

Őrült ez a csaj? Vagy nem érez félelmet? – villant át az agyán, amikor fél szemmel látta, ahogy az egyik fa mögül szakállas fegyveres emelkedett fel és egyenesen Scarlettet vette célba. Lőni azonban már nem volt ideje, mert a harmadik Humvee lövésze egy hosszú gépfegyversorozattal leszedte.

– Érkezünk, RR! – reccsent meg Sands rádiója és a falu felett feltűnt a két Apache helikopter.

– Állj már meg! – kiáltott Charlie a még mindig rohanó Scarlett után.

Valahonnan a semmiből egy újabb RPG rakéta érkezett, elsuhant mögöttük, telibe kapta a harmadik autót, de szerencséjükre nem robbant fel: lepattant a páncélzatról, végül nem messze onnan, a talajon robbant fel. Bár sérülést nem okozott nekik, de Charlie-t és Scarlettet is letaszította a lábáról: nagyot nyekkenve értek földet a Humvee mögött. Lövedékek pattogtak körülöttük, ezért Charlie megpróbálta leszorítani, a földön tartani a lányt. Scarlett azonban nem hagyta magát.

– Maradj már lent! – szólt rá Charlie idegesen erőlködve.

Scarlett nyögve szembefordult vele és a szemében olyan, félelem nélküli aggodalom és elszántság tükröződött, ami teljesen elgyengítette Charlie-t.  Engedj el, meg kell mentenem őt – mondta szavak nélkül a lány tekintete és Charlie érezte, Scarlett lassan kicsúszik a kezei közül.

– Ne hagyj itt! Ne menj el megint!

Charlie maga sem tudta, hogy kijött-e hang a torkán vagy a szája csak szótlanul formálta a szavakat, de úgy tűnt, nem tudja a lányt visszatartani.

Scarlett lassan, de határozottan kiszabadította magát és a csatával mit sem törődve kúszni kezdett a jó tíz méterre füstölgő roncs felé, ahol Roger és Gerrard viszonozták a tüzet, míg a sofőrjük lassan éledezett mellettük.

Al még mindig nem mozdult!

– Sands, hozzátok a Hernyót, vessünk véget a bulinak! – kiáltott Roger a rádiójába, miközben az őrmesternek integetett.

– Vettem, RR, odapörkölünk – válaszolt Sands és visszaintett. – Hazazavarjuk a népet!

Charlie szíve a torkában dobogott, ahogy Scarlettet látta kúszni a sérült autó felé. Még három méter… a lány semmivel sem törődve közeledett Alhez… még kettő… lövedékek süvítettek el felette és tépték fel a talajt körülötte… még egy… és…

…és odaért! Scarlett a biztonságos oldalon feltépte az ajtót, majd félig bemászva megragadta Al szakadt nadrágszárait és berángatta a kilógó testet.

– Mit csinál? – vette őt észre Roger, de nem kapott választ a kérdésére; helyette egy sokadik RPG süvített el közvetlenül mellettük és robbantotta apró szilánkokra az egyik fa törzsét.

A helikopterek közeledtek, de még mindig nem értek oda hozzájuk – jó tíz másodpercnyi idejük volt hátra, hogy beszállhassanak az összecsapásba.

Charlie elképedve figyelte a lányt, majd összeszedte minden bátorságát és ő is elindult Scarlett után. Nem variált a kúszással, felpattant és rohanni kezdett a roncs felé. Még soha életében nem szedte ilyen gyorsan a lábát!

Sands éppen egy nagykaliberű, duplacsövű fegyvert vett ki a terepjáróból, amikor meglátta a kétszemélyes mentőakciót: Charlie majdnem szabályos tigrisugrással vetette be magát Scarlett mögé és kis híján elsodorta a lányt.

– Hülye civilek! – morogta Sands és kibiztosította a fegyvert. A futurisztikus szerkezet mindkét oldalán ovális tár volt, amikből egy-egy vezeték vezetett a csőig. Sands meredeken felemelte a Hernyót, majd meghúzta a ravaszt: csendes pukkanással, majd süvítő hang kíséretében az egyik vastag vezeték kiszáguldott a csőből és harminc métert repülve a fák közé érkezett. Sands újra lőtt, a második, hernyószerű vezetéket az épületrom leomlott falai közé küldte, úgy, hogy mindkettő huzal vége a fegyverben maradt.

A kilőtt Humvee-nél Scarlett és Charlie sikeresen visszacibálták Al mozdulatlan testét a roncs biztonságos oldalára. Roger főtörzs felettük állva lőtte az ellenséget, majd a mozdulatlan testre nézett és szó nélkül bekapcsolta a rádióját.

– Egy ember elesett – közölte szenvtelen hangon. – Ismétlem: egy civil meghalt.

A porban hanyatt fektették Alt. A feje, a felsőteste csupa merő vér és húscafat volt – reménytelenül halottnak tűnt. De Scarlett még reménykedett, ezért gyors mozdulatokkal megtisztította a tudós arcát.

Húsz méterrel távolabb Sands őrmester kiabálta túl a csatazajt.

– ROBBANTÁS! ROBBANTÁS! – üvöltötte.

– Neki már vége – magasodott Scarlett fölé Roger főtörzs. – Később majd elvisszük a testét, keressenek inkább fedezéket!

Az amerikaiak lehúzódtak, Sands őrmester megnyomott egy gombot a Hernyón, mire a kilőtt vezetékek egymást követő, sorozatos detonációkkal felrobbantak. Emberi sikolyok hallatszottak, a fák és a romok közül, fa, por, törmelék és ruhafoszlányok repültek szerteszét. Pár pillanatig síri csend borult a csatatérre, csak a visszahulló apró darabok és a közeledő Apache-ok zaja hallatszott, majd…

…az életben maradt ellenállók újabb, még hevesebb lövöldözésbe kezdtek! A házak takarásból egy pick-up érkezett az erősítéssel: az autó lefékezett és a platójáról féltucat újabb támadó ugrált le!

Scarlett szakszerű mozdulatokkal megvizsgálta a tudóst: két kézzel ráfogott Al lábaira, majd karjaira és végigtapogatta azokat. Vérző sebeket keresve ugyanezt a mozdulatot megismételte a hátán és a mellkasán is.

– NINCS RAJTA SÉRÜLÉS! – próbálta túlkiabálni a zajt. – MÉG ÉL!

Roger főtörzs hajthatatlan volt:

– Menjenek innen! HALOTT!

– Kemény tűz alatt vagyunk, RR! – vágott közbe Gerrard tizedes. – Hol vannak a helikopterek?

Hosszú gépfegyversorozat kopogott végig a terepjáró oldalán, mire mindannyian lekuporodtak.

És ekkor mintha csendes, a harc tombolását csitító szellő suhant volna át felettük! A csatazajt hirtelen messziről, tompán hallották, nyugalom, békesség borult föléjük egy pillanatra. Charlie és Scarlett meglepetten néztek az égre.

Talán csak egy röpke másodpercig tartott az egész, a csendet hozó védőburok elillant, aztán hatalmas szél támadt és apró porszemcsék milliói lepték be őket. Majd egyre erősödő, süvítő hang rohant feléjük minden más zajt elnyomva…

Aztán a következő pillanatban fülsüketítő robajjal Cochise 1 és Cochise 2 húztak el felettük. Gépfegyvereikből lángoló poklot szórtak a támadókra. Az ég szinte nappali világosra váltott a nyomjelzős lövedékek százai nyomán, ahogy azok a végítéletet megidézve lecsaptak a fegyveresekre. A helikopterek végül szétváltak és jobbra-balra emelkedve elhúztak a csatatér felett.

– Menjenek már innen! – kiáltott Roger újra a két útban lévő civilre.

– Nem halott! – üvöltött vissza Charlie, miután Scarlett után ő is megvizsgálta Al pulzusát: a szíve gyengén vert, de életben volt! – Narkolepsziás!

– Mi? – kérdezett vissza az őrmester, majd megeresztett egy sorozatot.

– NARKOLEPSZIÁÁÁÁÁÁS!

– Micsoda? Drogos?

– BETEEEEEG! – kiáltotta Scarlett türelmetlenül, miközben Al arcát masszírozta. A tudós halkan felnyögött és lassan kinyitotta a szemét, tekintete teljesen zavarosnak tűnt, látszott, nem fogja még fel, hol van.

Roger a falu tíz méterre lévő első háza felé mutatott: a vályogkerítésen egy RPG ütötte nagy lyuk tátongott.

– Ha él, akkor vigyék fedezékbe! Itt szétlövik magukat – mondta, aztán elővette a rádióját. – Haley, Wukovich, meg kellene tisztítani a terepet a házak felé.

– Oké… – hallatszott szinte egyszerre mindkét pilóta hangja.

A két helikopter megfordult, majd újra a harctér fölé repültek, hogy véget vessenek a lövöldözésnek.

– Rárepülünk. Én kezdem – szólt a rádióból Haley.

– Rendben, takarítok utánad – válaszolt a társa.

Al aléltan feküdt a Humvee mellett és még mindig zavaros volt a tekintete. Távolabbról, a fák közül egyre elszórtabb lövöldözés hallatszott.

A tudós lassan felemelte a fejét, mire Scarlett hajolt föléje:

– Al, robbanás történt, de minden rendben lesz.

– A nyakánál fogják meg a repeszállót! – okította őket Roger főtörzs. – Ha jelt adok, cibálják át oda, a lyukon keresztül. Így csinálják…

– Tudom, tudom, nem gond – válaszolta a lány türelmetlenül.

Scarlett a megfelelő helyen megragadta Al repeszálló mellényét, majd a tétovázó Charlie kezét is odatette.

– Együtt könnyebben megy – mosolygott Charlie-ra.

– Oké, kislány, készüljenek! – szólt Roger és tüzet nyitott a fák közé, mögötte ugrásra készen Scarlett és Charlie lapultak, hogy a jelre Allel meginduljanak a fedezék felé.

– Jöjjön hát a pokol – hallatszott Haley pilóta hangja és helikoptere tűzelőállásba emelkedett.

Felüvöltöttek a gép fegyverei és a sorozat lekaszált három, a falak mögött lapuló ellenállót. Aztán egy AGM-114 Hellfire rakéta indult útjára: cikázva átszáguldott a terep felett és telibe találta a támadók éppen indulni készülő pick-upját. A sofőr már hiába adott gázt, egy méter megtétele után ő és az autó is egy hatalmas robbanás lángjában tűntek el.

– Takarítót kérünk – szólt Haley, miközben az ezerfelé szétrepülő roncsdarabokat figyelte.

Felhúzta a gépét és a helyét rögtön Wukovich vette át, megállíthatatlan pusztítást szórva a még ezek után is életben maradt támadókra.

– Menjenek! – intett Roger főtörzs, mire Scarlett és Charlie rohanni kezdtek, maguk után vonszolva Alt.

A tüdejük zihált, a lábuk elgyengült, ahogy görnyedten, a fedezőtűz takarásában cibálták Alt a falon tátongó lyuk felé. Három méteren túl voltak… ötön… folyamatos gépfegyverzaj süketítette meg őket… hét méter már meg volt… felporzott a talaj körülöttük: valamelyik ellenálló mindent túlélt és viszonozta a tüzet… kilenc… Charlie fájdalmasan felkiáltva a fenekéhez kapott… tíz… botladozva, szinte vetődve estek be a lyukon, halomban egymásra zuhanva.

Túlélték!

A két Apache nagy kört írt le, majd infrakameráikkal a terepet pásztázva, elhúztak a fejük felett. Charlie, Al és Scarlett egymáson feküdtek és ügyetlenül lökdösődve próbáltak talpra állni. Charlie feneke iszonyatosan fájt a vérrel átitatott nadrágja alatt, a szeme könnyezett a fájdalomtól és tisztában volt vele, hogy valaki eltalálta – de még sem ereje, sem pedig bátorsága nem volt ahhoz, hogy megnézze a sebet. Scarlett alig kapott levegőt, de megpróbált kimászni a rakás legaljáról, Al pedig erőtlenül forgolódva, sikertelenül próbált felülni – a feje hasogatott és iszonyúan tompa volt.

Charlie négykézlábra emelkedett. Csak ekkor vette észre, hogy pár méterre két fiatal, húsz év körüli fiú áll velük szemben. A sötétség árnyékot borított rájuk, de Charlie jól látta, hogy mindketten szovjet gyártmányú, módosított AK géppisztolyt szorongattak a kezükben. Talán most vettek részt először fegyveres összecsapásban és úgy gondolták, a fal mögött elbújva túlélhetik a mészárlást. A keze remegett, ahogy a három földön heverő embert nézték. Charlie még mindig négykézláb, dermedten állt, amikor Scarlett is észrevette a fiúkat. És ekkor az egyik fegyver lassan, nagyon lassan felemelkedett. Scarlett még mindig hasalt, de már semmit sem tehetett! Charlie is csak annyit, hogy védekezőn maga elé emelte a kezeit. Az AK csöve egyenesen rájuk irányult…

…és ekkor Charlie tekintete találkozott az éppen ölni készülő fiú tekintetével – mindkettejük szemében ugyanaz a rettegés…

A két Apache újra eldübörgött felettük. A fiú remegő ujja meghúzta az elsütőbillentyűt. És semmi sem történt! Vagy a fegyver nem volt felhúzva, vagy kibiztosítva vagy...

Két rövid géppisztolysorozat csattant fel közvetlenül mögöttük és a fiúk összecsuklottak. A rájuk célzó AK végül elsült és miközben a testek a földre zuhantak, a kilőtt lövedékek végigszántották a talajt Charlie-ék között, de szerencséjükre egyiküket sem sebesítették meg.

Al nyögve felült.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte erőtlenül, zavaros tekintettel.

Egy-két, vaktában elsütött, inkább csak ijesztgető, mint pusztításra szánt lövés dörrent még a sötétben.

Aztán csend lett.

A kamerát szorongató férfi megnyomta az OFF gombot és a HD felvevő kijelzője elsötétedett. Nem volt már mit tennie: életben maradt társai elmenekültek, a mellé testőrként állított fegyveres már holtan feküdt valahol hátrébb. Két nyomjelzős lövedék érkezett a konvoj irányából, épphogy csak elkerülve a kamerást. Ezek felrakták az éjjellátókat – gondolta és görnyedten lopakodva elmenekült az elcsendesedett csatatérről.

(folyt.)

A rotorok hangosan kerepeltek, a jelzés nélküli Black Hawk harminc méterrel a sivatag felett suhant. Alatta aszfaltutak, személyautók, üzemanyagszállító kamionok, katonai konvojok, majd itt-ott kisebb városok és poros falvak tűntek fel.

A helikopter nyitott rakterében Schwager és Stevie ültek a menetiránynak háttal, velük szemben pedig sisakban, porvédő szemüvegben a civil utasok. Al félrebukott fejjel aludt, középen Charlie az ülést markolva, rettegve kukucskált ki a lent elsuhanó tájra, míg Scarlett éppen javában telefonált.

Schwager intett neki és kimutatott a helikopterből. Odalent, a sziklás dombok mögé bújtatva megerősített katonai bázis tűnt fel. Magasan a levegőben, egy póznán amerikai zászlót lobogtatott a szél.

Scarlett rámosolygott a kontraktorra, majd felemelt hüvelykujjal jelezte: minden okés!

– Ed, most leteszem – szólt a mobilba. – Akkor mindent tudsz, majd várunk!

A Black Hawk éles ívben befordult – mire Al előrebiccentve felébredt, Charlie-nak pedig még kétségbeesettebben kellett kapaszkodnia –, majd gyors ütemben süllyedni kezdett.

Négy Humvee-ből állt a tervezett járőr, amit most katonák hada vett körül, hogy fegyvereket, lőszert, felszerelést és saját, személyes cuccokat pakoljanak fel a terepjárókra. A bázis állományának legalább fele az előkészítéssel és készülődéssel volt elfoglalva, amikor a Black Hawk lassan leereszkedett a helikopter platformra. Két fegyveres kontraktor érkezett vele, akik három civilt kísértek biztonságos távolságra, a forgó rotoroktól.

Már megint három újságíró? Újabb címlapsztori készül valamelyik országos lapba? Dokumentumfilmet forgatnak a Discovery vagy az HBO részére? Csak egy órával a tényleges érkezésük előtt derült ki, hogy polgáriak jönnek a táborba a legnagyobb titoktartás mellett, de az elméletek gyártása máris megindult a jól informált katonák között. Egyesek top secret CIA-akcióról beszéltek, egy átállt ellenálló parancsnok kimenekítéséről, szigorúan titkos fegyverkísérletről vagy a Moszad Irán elleni szabotázsakciójának előkészületeiről, de egymás közt pusmogva elhangzottak ezeknél elszálltabb összeesküvés-elméletek is.

Persze, mind mellé talált, hiszen az unatkozó katonák túlpörgetett agya oda is a legmeredekebb dolgokat fantáziálta, ahol csak egy szimpla – és még mindig bizonytalan kimenetelű – kutató expedícióról volt szó.

Az addigi pártfogoltjaiknak búcsút intő Schwagerrel és Stevie-vel a fedélzetén a Black Hawk pár perc múlva újra a levegőbe emelkedett. Ahogy a gép már jó ötven méterrel a fejük felett járt és a felkavart por elülni látszott körülöttük, egy őrmester lépett a már sisak és szemüveg nélkül álldogáló Charlie-ékhoz.

– Jelenésük van Briffon ezredesnél – kiabálta túl a zajt és intett, hogy kövessék őt a parancsnoki épülethez.

Bent mindenütt egyenruhások nyüzsögtek, papírokkal, aktákkal szaladgáltak vagy éppen nagy hangon a beosztottaikat osztották ki. Máshol kisebb csoportok beszélgettek nyugodtan, a küldetés részleteit megvitatva – az irodákban a szokásos, indulás előtti felhajtás káosza uralkodott.

Ahogy Charlie és társai beléptek, árnyékot vetettek a legközelebb álló csoportra. Azok felnéztek, egyikük, egy Briffon névtáblát viselő tiszt kivált közülük és az érkezőkhöz lépett.

– Szóval, maguk azok a civilek, akik megkeserítik az életemet, igaz?! – üdvözölte őket pattogó, katonás hangon.

– Igen. Nagy valószínűséggel – válaszolta Scarlett. – De nem zavarunk sokáig.

– Na, ezzel én is nagyon egyetértek. Nem tudom, milyen összeköttetéseik vannak maguknak, kislány, de fentről – mutatott felfelé – jó magasan fentről szóltak ide, hogy szorítsak maguknak helyet a sarokban.

– Előre is köszönjük – szúrta közbe Al óvatosan.

– Még ne tegye! Szerencséjükre még pont időben csörgött ide a jóakarójuk. Csatlakozhatnak a most induló járőrhöz, de emiatt Amedi felé kitérőt kell tenniük a fiaimnak, aminek nem nagyon örülök. Ott majd lepakolják magukat és mehetnek isten hírével, egyedül maradnak. Nincs retúrjegy, a határvidékről már csak gyalog jöhetnek vissza…

Scarlett szélesen rámosolygott.

– Nem lesz semmi gond, uram, már minden lépésünket megterveztük. Várnak ránk.

– Ahogy érzi, kislány, de azt most mondom, ha támadás éri a konvojt, a fiúk nem magukkal foglalkoznak majd, hanem a támadókkal. Úgyhogy vigyázzon a formás seggére! Értve? Nem szeretném, ha pont az én felügyeletemre bízott civileket lőnék halomra. Mert akkor fentről egy-két bakancsot a én seggembe is vígan beleállítanának. Értve?

– Értve, uram – bólogatott a lány szorgosan.

– Felszerelést kapnak, repeszálló-mellény és sisak jut maguknak is, fegyverről ne is álmodjanak. Vigyázzanak magukra és ne hozzanak bajt a fiúkra. Lelépni!

Briffon intett az egyik, oldalt álló őrmesternek, aki éppen a katonáit igazította el – az alacsony katona rövid kefehaja alól fáradt, karikás szemekkel, szigorúan nézett a civil jövevényekre.

– Sands őrmester, kísérje ki a civileket!

Sands biccentett, majd kifelé tessékelte a hármast.

– Na, gyerünk, ne féljenek, hogy poros lesz a balett-cipőcskéjük!

Odakint kavargó por fogadta őket – de ezt nem csupán az állandóan fújó enyhe szél miatt. Távolabb, a négy Humvee és a gyülekező emberek mögött két Apache helikopter lassan forgó lapátjai keverték fel az apró szemeket és lökték a katonák közé.

A gépjárműparancsnokok az utolsó eligazítást hallgatták. Páran még ládákat, lőszert pakolásztak az autókba, de egy tucat katona odébb sisak nélkül, fél térdre ereszkedve csoportosult. Egy főtörzsőrmester állt középen, pár társával együtt multicam mintázatú Szent Bibliát fogott a kezében.             

– Mi van itt? – kérdezte Charlie.

– Roger főtörzs csoportterápiája – mondta enyhe éllel Sands.

– Imádkozásnak tűnik – tette hozzá Al.

– …hiszem, hogy a te hatalmad megment engem a gonosz torkából – mondta éppen Roger főtörzs –, mert „még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” Ámen!

Az összes, imában részt vevő katona egyszerre ismételte:

– ÁMEN!

Briffon ezredes jelent meg a parancsnoki épület ajtajában és végignézett a katonáin. Hangja betöltötte az egész bázist:

– Indulás, emberek! Jöjjenek vissza épségben!

A katonák szétszéledtek, ki-ki a saját Humvee-jéhez sétált, a helikopterek motorja magasabb fordulatra pörgött és egyre nagyobb port kavart a járőrök körül.

Sands őrmester bekapcsolta a Humvee-ja vázához drótozott, ütött-kopott kazettás CD-lejátszót – hónapokkal korábban pár dollárért a támaszpontra bejáró iraki melósok egyikétől vette. Pár másodperc múlva még az Apache-okat is túlharsogva kemény rockzene harsant fel – Charlie, az egykori, volt tinimetálos a P.O.D. Satellite című számának zúzását ismert fel benne.

Felkerültek a sisakok, a géppuskások felhúzták fegyvereiket, a gyalogosok elhelyezkedtek a kocsikban, a biztosító Apache-ok a levegőbe emelkedtek.

Sands eltűnt a nagy készülődésben, Charlie, Al és Scarlett magukra hagyva álldogáltak a kavargó porban egészen addig, amíg Roger főtörzs oda nem futott hozzájuk.

– Újoncok, öltözzenek be! – mondta, majd körbenézve elkiáltotta magát. – Sands!

Valahonnan a hátuk mögül Sands őrmester hangja harsant:

– Roger, Roger! Na, husik, egy kicsit kidekoráljuk magukat, hogy legalább egyben legyenek kipostázva.

Intésére két katona sisakokat és repeszálló mellényeket vett ki Sands Humvee-jából, majd elkezdték beöltöztetni a három civilt.

Pár perccel később nyílt a támaszpont kapuja és a konvoj terepjárói lassan kigurultak az aszfaltútra. Kellő biztonsági távolságot tartva haladtak az autók. A lőtornyokban mindenre figyelő lövészek pásztázták a környéket. A biztonságot növelendő, a legelöl haladó Humvee-ra még egy drótvágó szerkezetet is felszereltek, amit az úton keresztbe kifeszített lefejező-huzalok semlegesítésére barkácsoltak össze.

Az újonnan érkezettek kissé megkavarták a terepjárók ülésrendjét, így a parancsnokoknak újabb percekbe telt, mire a katonák átszervezésével helyet tudtak szorítani a civileknek. Végül Al Roger főtörzs mellé került az első autóba, míg Scarlett-nek és Charlie-nak Sands örmester mellett a legutolsó Humvee-ban jutott hely.

Mint Wagner és a Valkűrök lovaglása az Apokalipszis, most-ban, a P.O.D. Satellite-ja modern indulóként dübörgött a fülükbe. A konvoj utazási sebességre gyorsult, Charlie pedig kíváncsian kikukucskált a járműből: iraki kisfiúk futottak kiabálva, integetve a kocsisor nyomában. Az utolsó Humvee toronylövésze mosolyogva visszaintett nekik. Aztán egy tapasztott vályogfal mellett gurultak el a terepjárók: a helyiek asztalt állítottak a fal árnyékába. Néhány idősebb és fiatal férfi ülte-állta körül az asztalt. Ahogy a konvoj tovább hajtott, az idősebbek, az iraki-iráni háború és az Öböl-háború szörnyűségeit megélt veteránok belenyugvásával nézték az idegen katonákat. Ám az egyik tizenéves fiú nem volt ilyen nyugodt: ő dühtől szikrázó szemmel köpött az elhaladók után.

A kis település szélére értek, Charlie már meg sem lepődött azon, hogy két, mérgesen csaholó kutya eredt pár száz méter erejéig a kocsisor nyomába.

Koszos magnéziumégők világították meg a rövid zsákutcát.

Az utca legvégében a búra nélküli lámpatest alól sejtelmes, vészjósló fényt árasztva egy erőtlen égő villogott az egymásnak tolt kukák és szemétkonténerek felett.

Két oldalt ütött-kopott, öreg autók álltak félig a járdán, félig az úttesten parkolva, hogy a málló vakolatú, rozsdás tűzlépcsőjű házakban lakók helyet adjanak a hajnalban érkező kukásautónak.

Maxim járt korábban Európa legtöbb metropoliszában és a csillogó belvárosok mellett ismerte a szegényebb, lepusztult negyedeket is. Hiszen ő is egy ilyen környékről indult el még évtizedekkel korábban – de mostanra már meggyűlölte, ha nagy ritkán hasonlóan proli helyekre kellett mennie az ügyeit elintézni. Ilyen esetekben általában Grigorii-t vagy Hrottival megerősítve a busás fizetést felmarkoló ügyintézői egyikét küldte tárgyalni.

A sötét Ford lassan begurult a zsákutcába, majd a sofőr Maxim intésére megállította az autót. Nem kapcsolta le a motort, hogy a kijáratot elállva probléma esetén ne csak a saját távozásukat könnyítse meg, de a lehetséges ellenlábasok menekülését is megakadályozza. Az ajtók kinyíltak, de Maxim várt, amíg Hrotti, majd Grigorii, végül két emberük is kiszállt. Miután felmérték a terepet és biztonságosnak ítélték a helyet, Grigorii bólintott. Maxim is kilépett a csendes éjszakába, beleszagolt az állott, a háztömbök között megszorult nyári levegőbe. Kezében vékony mappát tartott, lassan, de magabiztosan elindult a zsákutca vége felé. Önkéntelenül is felvette tiszteletet parancsoló, szálfaegyenes testtartását, ezzel is sugározva, hogy tisztában van azzal, neki nincs mitől tartania a legfélelmetesebb sötétségben sem. Léptei halkan koppantak az aszfalton és már az utca közepén járt, amikor az árnyékok mélyén alig észrevehető mozgást vett észre. Csak egy tizedmásodpercig tartott, de nem kerülte el Maxim figyelmét. Megállt.

– Késett, Maxim – hallotta a mély hangot; gazdája egyértelmű arab akcentussal beszélte az angolt.

– Én mindig időben érkezem – válaszolta Maxim.

– Az emberei? – kérdezett vissza a hang.  

Maxim rövid arab mondattal válaszolt.

Az ismeretlen hang egy pillanatig meglepetten hallgatott.

– „Az ember akkor van biztonságban, amikor egyedül van” – ismételte angolul. – Látom, bölcs és óvatos ember. Emellett a kiejtése is tökéletes.

Maxim a zsákutca legvégét fürkészte, de a vibráló fény alatt, a kukák között nem látott mozgást – valóban biztonságban volt.

– Mi lesz a mostani feladatunk? – kérdezte a mély hang.

– Ők hárman… – mondta Maxim és felemelte a mappát.

A sötét árnyék megmozdult, egy kéz nyúlt ki a halvány utcai fénybe – a kézfejen csak három ujj volt ép: a hüvelyk- és a mutatóujj helyén egy-egy régen behegedt csonk éktelenkedett. A kéz elvette a mappát és belelapozott: Charlie, Al és Scarlett fotóit pillantotta meg.

– Mindegyiküknek meg kell halnia – tette hozzá Maxim. – Jelenleg valahol Irakban tartózkodnak, de az amerikai jelenlét miatt mi nem férhetünk hozzájuk.

– Ááá, igen, Amerika. Ne aggódjon…

– Nem szokásom.

– …ellenálló testvéreink megtalálják őket. Ha vannak velük amerikaiak, ha nincsenek.

– A vérdíj a szokásos és minden anyagi segítséget megkapnak, amire szükségük lehet a kiadásaik fedezéséhez. Siker esetén némi bónuszt is juttathatunk.

Az árnyalak közelebb lépett.

– Alkatrészek? – kérdezte és most először tűnt izgatottnak a hangja.

– Vegyi anyagok vagy más egyéb, de csak tökéletes végrehajtáskor.

– Nem fog csalódni, Maxim, önfeláldozó mártírokból mindig túlkínálatunk van – hallatszott a lelkes, de cinikus felelet.

– Mondja maga innen, a Nyugat kényelmes biztonságából. De kérdezze meg az otthon maradt testvéreit.

Csend volt a válasz.

– A pénz holnap reggel a számláikon lesz – zárta le a tárgyalást Maxim és megfordult, majd magabiztos léptekkel elsétált.

A sötétből egy jól fésült, ápolt szakállú, drága, szabott öltönyt viselő arab férfi lépett elő. Vele szemben, az utca túloldalán három, hasonló kinézetű társa vált ki a sötétségből – mindannyian géppisztolyt tartottak a kezükben.

– Mindig öröm Önnel üzletelni, Maxim! – szólt üzletfele után az öltönyös tárgyaló.

Maxim már majdnem az autójánál járt, mégis meghallotta a férfi szavait. Féloldalt fordította a fejét.

– „Akik ugyanazt az üzletet művelik: ellenségek.” – válaszolta tökéletes fárszi nyelven.

(folyt.)