Atlantiszi kard

2017.jan.25.
Írta: midragon komment

23. Ütések és...

A hotel főbejárata előtt autók fékeztek. Egy középkorú amerikai házaspár épphogy félre tudott ugrani előlük, még a utazótáskáik is majdnem odalettek, de az utolsó pillanatban sikerült elkapniuk azokat a csikorgó kerekek elől.

Az ajtók kinyíltak, majd Maxim, Hrotti és féltucat emberük szálltak ki az autókból. A tömegben Grigorii haladt feléjük, félretolva a felháborodott amerikai nyugdíjasokat.

– Még bent vannak – mondta röviden, majd választ sem várva elindult visszafelé, a hotel halljába.

A többiek szó nélkül követték. Az amerikaiak pedig jobbnak látták, ha nem most hozakodnak elő a problémáikkal.

 

Scarlett fürdőköpenyébe burkolózva, vizes bikinijével a kezében végigsétált a folyosón és már az ajtaja előtt állva a mágneskártyáját kereste, amikor észrevette, hogy szemközt, Charlie és Al szobájának az ajtaja félig nyitva áll. Kíváncsian közelebb lépett és a küszöbről – nehogy odabenn észrevegyék –, bekukkantott. Al a külső szoba közepén állt és hevesen gesztikulálva magyarázott, míg Charlie előtte az ágy szélén ült és az előadást figyelte.

A lány már lökte volna be az ajtót, amikor a szeme sarkából hirtelen mozgást vett észre az addig teljesen néptelen folyosó végében. Odanézett… és gyorsan, óvatosan behátrált a szobájába. Behúzta az ajtót és a keskeny résen kifelé kukucskálva figyelte a folyosón sétáló tagbaszakadt, szőke fickót. Már többször is összefutott vele – úgy emlékezett, Hrotti a neve és biztosan tudta, hogy egészségesre ártalmas a kezei közé kerülni.

Scarlett újra kisunyított: Hrotti a folyosó másik végében vizsgálgatta az ajtókat. Éppen háttal állt, ezért Scarlett kilépett a folyosóra, hogy átsurranjon Charlie-ék szobájába. Ekkor egy újabb, majd utána egy harmadik fickó is feltűnt és elindult Hrotti nyomában. Scarlett-nek valamilyen más megoldást kellett kitalálnia ahhoz, hogy figyelmeztesse a másik szobában lévőket.

– Charlie! – suttogta óvatosan, nehogy a visszhangos folyosón meghallják. – Charlie!

Semmi válasz.

– Charlie! Charlie! – ismételte Scarlett, de a 42-es szobából most sem reagáltak.

Még két újabb, nagydarab férfi jelent meg a lift irányából – milyen konditeremből szerzik be ezeket a tenyésztett egyentesteket? – futott át az agyán –, ám az újonnan érkezők már nem követték Hrottit: egyenesen Scarlett irányába indultak!

A lány nem próbálkozott tovább. Négykézláb visszamászott a szobájába, a táskájából kikapta a hajszárítóját és már ismét az ajtóban lapult. A két pasas az első ajtókat próbálgatva már csak öt-hat méterre voltak tőle. Scarlett áthajította a hajszárítót, ami szerencsétlenségére nagyot koppant a félig nyitott ajtón, majd eltűnt Charlie-ék szobájában. A két kutakodó felkapta a fejét a zajra, mire Scarlett visszahúzódott a szobájába. De már késő volt! Két másodperc múlva pólóban és rövidnadrágban Charlie viharzott ki a folyosóra!

– Mi a franc…! – kezdte volna dühösen kiabálva…

És ekkor észrevette a férfiakat – ők is azonnal felismerték Charlie-t, hiszen csak pár órája lógott meg előlük a Tisza-parton.

– Hrotti! Meg van a gyerek! – kiáltott hátra az egyikük.

Hrotti feléjük fordult a folyosó másik végéről.

– ELKAPNI! – söpört végig hangja a folyosón.

– A picsába! – válaszolta Charlie és visszaugrott a szobájába.

Már nem láthatta, ahogy az üldözők meglódulnak feléje, de Scarlett vele ellentétben nem ijedt meg: amikor a legelső támadó már majdnem a szobájuknál tartott, a lány kiugrott a folyosóra és fellökte a férfit.

– Itt van mind! – kiáltott hátra a társa és Scarlett-re vetette magát.

Még egy fickó csatlakozott hozzá, de arra egyikük sem számított, hogy a karcsú lány egy szál fürdőköpenyben, a zsebéből előkapott vizes bikinit lóbálva felveszi a ellenük küzdelmet.

– CHARLIEEEE! – kiáltotta Scarlett, miközben kiosztott néhány pofont, hasba rúgta az egyik támadót, a másikat pedig a bikinifelsője súlyos csapásaival meghátrálásra kényszerítette.

Charlie hallotta Scarlett hangját, de éppen azzal foglalatoskodott, hogy az angyalszobrot egy szállodai törülközőbe csavarva a táskájába süllyessze. A hátsó részben Al már megint a jegyzeteket bújta, amikor Charlie beviharzott.

– Mi a fene történt? – nézett fel a tudós, épp akkor, amikor a folyosóról irdatlan csörömpölést hallatszott be.

Charlie talpra rántotta őt.

– Tűnjünk innen!

Al papírlapokkal a kezében tétovázva állt. Charlie felmarkolt egy halom teleírt lapot és elkezdte azokat begyömöszölni a zsákjába. A folyosón újabb, kétségbeesettebb kiáltás visszhangzott:

– CHARLIEEEEEEE!

Al kapcsolt és gyorsan Charlie segítségére sietett – amilyen gyorsan csak tudta, minden anyagát a zsákba gyömöszölte.

A folyosón Scarlett egyre szorultabb helyzetbe került. Önvédelmi fürdőruciját már elvesztette és vagy féltucatnyian tolongtak vele szemben, hogy elkapják. De éppen ez volt a szerencséje, támadói ugyanis egymást hátráltatták az egyre egyenlőtlenebb küzdelemben. Scarlett nekiesett a fal mellé állított kisasztalnak, majd ahogy támadói újult erővel feléje lendültek, felkapta az asztali lámpát és Hrotti emberei közé hajította – főnökük a háttérből figyelte, ahogy három szekrényhátú alkalmazottja összeesik. A lány nem adta könnyen!

A meglepő húzás csak egy másodperces előnyhöz juttatta Scarlettet, két kéz már meg is markolva a fürdőköpenyét, hogy a falhoz kenje a ruganyos testet. A lány alig kapott levegőt a kemény ütéstől, de szerencsésen a talpára érkezett és két gyors rúgással sikerült is kiszabadítania magát – csupán az jelentett némi problémát, hogy a fürdőköpenye az erős markok szorításában maradt!

Charlie teletömött zsákkal, Alt maga előtt terelgetve sietett kifelé a szobából, amikor valaki beesett az ajtón. Ijedtükben mindketten hátrahőköltek. Az illető alig kapott levegőt, nedves, kibontott haja a vállára omolva épphogy eltakarták ruganyos melleit. Az oldalát karmolásszerű, tigriscsíkokra emlékeztető vonalak borították, de mindezeket leszámítva teljesen meztelen volt – és ezt Charlie és Al is nagyon jó láthatták.

– Kösz az eddigi segítséget! – zihálta Scarlett szájukat tátó társainak.

Al kezéből néhány lap a földre hullott.

– Öööö… izé… – fejtette ki Charlie, miközben Scarlett két tenyerével takarta el a testét.

– Pólót! – utasította Charlie-t..

Charlie engedelmeskedett. Gyors mozdulattal lekapta a pólóját annál is inkább, mert kintről hallani lehetett a nyögve feltápászkodó támadók zaját.

– Kéne egy kis kondi – mondta Scarlett, majd kikapta a kezéből a pólót, magára húzta, majd a földről a papírjait szedegető Alt kilökte a folyosóra.

Charlie az ágyról még felmarkolta a tárcáját, aztán ő is követte az időközben már a folyosón loholó lányt és a tudóst.

Hrotti emberei azonnal utánuk vetették magukat – és ezzel rövid sprint kezdődött a folyosó végén álló liftek felé. Charlie lehagyta Alt, aki megbotlott a szőnyegben és akkorát esett, hogy végigvisszhangzott az egész szinten. Charlie visszafordult és talpra rántotta a nadrágjánál fogva, amit persze a ruhadarab bánt – az egész hátsó része az ülepétől kezdve majdnem a térdéig leszakadt. Pár lépéssel üldözőik előtt rohantak és Charlie-nak sikerült lélegzetvételnyi előnyt szereznie, miután kisasztalokat és cserepes virágokat borogatott a káromkodó izomemberek elé.

Scarlett elérte a liftet és folyamatosan nyomkodni kezdte a hívógombot.

Néhány lakó kidugta a fejét a szobájából, ám ahogy az üldözést és a résztvevőit megpillantották, úgy gondolták, inkább tovább nézik a délutáni tévéműsort, bármilyen dél-amerikai sorozat is legyen az.

A liftajtó végre kinyílt!

Scarlett már benn is volt és Charlie-nak Alt cibálva sikerült beesniük melléje. A lány most a belső gombot nyomkodta észtvesztő gyorsasággal. Az üldözők már csak hat lépésre voltak… már csak ötre… de az ajtó nem záródott be! Négyre… háromra… Scarlett ujja már szinte beletört a nagy akarásba… A támadók szemében gyilkos káröröm villant… Két lépés… és…

…a liftajtó egy véget nem érő pillanat után végül bezárult és megmentette őket – legalábbis egy szusszanásnyi időre!

A sor végén futó Hrotti berúgta a lépcsőházba vezető faajtót és a támadók futva elindultak lefelé.

A liftben kellemes dallamú, fülbemászó zene szólt halkan. Ahogy mindhárman lihegve, remegő térdekkel álltak a liftajtóban a muzsika Alt – maga sem tudta, hogyan jutott eszébe – egy gyermekkori dalra emlékeztette, amit annak idején még a nagymamája énekelt neki elég sűrűn, amikor elesett a biciklijével vagy más módon törte össze magát. A dal szövegét már régen elfelejtette, de a megnyugtató érzésre még emlékezett.

Al hátrafordult. Mögöttük strandcuccokkal felpakolt család álldogált: az apa egy másfél év körüli kislányt szorított magához elfehéredő ujjakkal, még felesége két, öt év körüli, búvárszemüvegben, pipával, hatalmas, rikító színű vízipuskával felszerelt kisfiú kezét markolta óvó aggódással. Al rájuk mosolygott, mire az asszony arrébb húzódott a fiúkkal és rettegő tekintettel nézett végig rajtuk: Charlie félmeztelenül, egy szál rövidnadrágban állt ott, Al ingben ugyan, de egy szétszakadt ülepű nadrágban, ami alól kilógott bokszeralsója, köztük Scarlett, aki csupán Charlie szürke, a fenekét épphogy eltakaró pólóját viselte. Egyedül Al lábán volt cipő, de abból is csak a jobbos, mert a másikat az eséskor elhagyta. Charlie-nak és Scarlett-nek még ez sem jutott: mezítláb tapicskoltak a lift hideg padlóján.

– Sikerült megfejtenem az egész rejtélyt – mondta Al váratlanul, mire Charlie és Scarlett csodálkozó arckifejezéssel egyszerre fordultak felé. – Kellemes történet. Van benne engedetlenség, bűn, halál, vér és… hmm, vérfertőzés is.

Az apuka még szorosabban ölelte magához a kislányát.

Az egyik kisfiú a vízipuskája csövével kíváncsian megemelte Scarlett fenekén a pólót, mire az anyja rácsapott a kezére. A liftajtó hangtalanul félresiklott.

Maxim a hotel előterének közepén állt, mobillal a kezében.

– A liften? De melyik liften? – kérdezte a vonal végén lihegve lefelé rohanó Hrottitól.

A liftajtóban óvatosan kikukkantva Charlie, Al és Scarlett feje jelent meg. Gyorsan körbekémleltek. A hallban tucatnyi szállóvendég között Maximot, Grigorii-t és még három emberüket pillantották meg.

– Túl távol parkolunk – súgta Charlie. – Szerzek egy kocsit.

Scarlett kezébe nyomta a szobrot rejtő, papírokkal teletömött hátizsákot, majd a következő pillanatban megiramodott a főbejárat irányába. Szándékosan Maxim és emberei közelében futott el, hogy kiszúrják őt, de azért nem olyan közel, hogy el is kaphassák. Persze azonnal észrevették és kiabálva, a turistákat félrelökdösve a nyomába eredtek. Csak Maxim és Grigorii maradtak a helyükön.

Scarlett Allel a nyomában kilopakodtak a liftből és a kavarodást kihasználva, az emberek közé vegyültek és lassan követték a Charlie után rohanókat.

Charlie közben eljutott a nagy, automata forgóajtóig és pár pillanat múlva már kint is volt a hotel előtt. Ahogy a három fickó loholva belépett, gyorsan visszafordult és rátenyerelt az üvegre. A biztonsági mechanizmus azonnal megállította a forgó mozgást és ezzel pár másodperces előnyt biztosított Charlie számára.

Scarlett és Al észrevétlenül elhaladtak Maximék mellett és már csak pár lépésre jártak a kijárattól, amikor Hrotti a lépcsőházból kirontva azonnal kiszúrta őket.

– Ott vannak! – kiáltotta és Scarlették ismét sietősre vették a dolgot.

– Al, mit is mondott az előbb? – kérdezte Scarlett lihegve, miközben a vendégek közt futva felkapott egy kisebb bőröndöt és Hrottiék felé hajította. – Ha jól értettem…

Nem talált! De a továbbpattanó bőrönd kevés híján leverte a lábáról Maximot.

A hotel előtt Maxim négy autója parkolt, három sofőr a motorházra dőlve cigizett és beszélgetett, negyedik társuk a kocsijában ülve mobilján a Facebookot böngészte.

Három lihegő üldözőjével a nyomában Charlie rohant feléjük – szinte el sem kerülhette volna a két Fordot –, aztán nagy csattanással fennakadt egy hirtelen kicsapódó autóajtóban. A Hrotti kocsijában ülő, antidohányos és szemfüles sofőr kiugrott, hogy elkapja a szökevényt, ám egy csikorgó gumikkal megfaroló kék Seat majdnem mindkettejüket elsodorta. Így jobbnak látta, ha nagyot vetődve hátrébb keres menedéket. Mire feleszmélt, hogy nagyot hibázott, Charlie már be is vágta magát az üresen maradt volán mögé, indított és padlógázzal, kipörgő kerekekkel elszáguldott.

Charlie egészen a parkolót szegélyező bokorsor végéig repesztett, ott gyors fordulót vett, behajtott a parkoló egy másik utcácskájába és visszafordulva célba vette a hotel forgóajtaját. A többi három autó és a kifulladt gyalogos üldözők is a nyomába eredtek.

Scarlett és Al lihegve léptek ki a forgóajtóból.

– Éppen azt kezdtem el, hogy… – kezdte el Al.

– Hol ez a hülye? – fojtotta belé a szót Scarlett, miközben tekintetével Charlie-t kereste.

Ekkor fékezett le előttük Maxim egyik autója. Scarlett már vonszolta volna arrébb Alt, hogy tovább meneküljenek, amikor kivágódott a SUV jobb első ajtaja. Charlie vigyorgott a volán mögött.

– Egy gyors menet, kislány? – kérdezte.

– Hülye! – hagyta rá Scarlett és már bent is voltak a hátsó ülésen.

„Tűz, Csucsu!” – kiáltotta Charlie és padlóig nyomta a gázpedált. – Mi van? Abban a magyar zsarufilmben volt! Számít, mit jelent?

Az autó megugrott, mire a nyitva maradt első ajtó lekaszált kettőt Maxim odaérkező emberei közül.

– Köszi! – kiáltotta Charlie hátrafordulva, ahogy az ajtó visszacsapódott.

Kihajtott a parkoló kocsik közt, a padkákon, pázsiton és bokrokon keresztül vágta le az utat – próbált kiszáguldani a parkolóból.

Al és Scarlett a majrévasat markolták elfehéredő ujjakkal, miközben a rázkódás ide-oda dobálta őket az ülésen. Az autó az utolsó, a forgalmas, keresztező főúttól elválasztó padkán ugrasztott át, amikor a padlóról váratlanul egy értéktáska emelkedett fel közöttük. Mindketten meglepetten nézték, ahogy a táska, mintha lassított felvételen látnák, lassan visszaereszkedett, majd egyet pattanva megint megjelent közöttük.

Maxim emberei lihegve maradtak le mögöttük. Az üldöző autók azonban nem adták fel: letarolt bokrokat, életüket mentő gyalogosokat és meghúzott, összeroncsolt személyautókat maguk mögött hagyva még mindig a nyomukban jártak.

Charlie megcélozta a többsávos utat, visszakapcsolt és gázt adott. Az üldöző autók egyike lemaradt, ahogy beleütközött egy óvatlanul kitolató régi Skodába, de a másik mindenen átgázolva tartotta a tempót. 

Mielőtt újra a levegőbe ugrott volna a táska, Al lenyúlt érte és érdeklődve kinyitotta.

– Mi a fene? – mondta meglepetten.

Charlie vadul kormányozva, autókat, gyalogosokat kerülgetve már majdnem kivezette a kocsit a főútra. Egy pillanatra hátranézett.

– Mi az? – kérdezte.

Al felemelte a láda tartalmát: a Görögországban elhagyott, végképp elveszettnek hitt angyalszobor volt az! Charlie hangosan elnevette magát.

Az autójuk már nem rázkódott tovább, ahogy végre kihajtottak a többsávos útra.

– Ilyen nincs – folytatta Al. – Ott tartottam, hogy sikerült megfejtenem a…

Fontos mondandóját Scarlett kétségbeesett kiáltása szakította félbe:

– VIGYÁZZ! – sikította a lány, de már késő volt.

 A közlekedő autók dudálva fékeztek, épphogy elkerülve az ütközést, ám jobbról váratlanul egy távolsági busz tűnt fel köztük. A sofőr fékezni próbált, de a több tonnás jármű már nem állt meg: telibe találta a Ford hátsó kerekét és az irtózatos erő körbefordította a tehetetlenné vált roncsot. Charlie próbált korrigálni, de csak annyit tudott elérni, hogy ismét az addigi menetirány szerint álltak be. A sérült autó lassú vánszorgással gurult keresztbe az úton.

– Jól vagytok? – fordult hátra Charlie rémülten. A bal halántékán a haja alól keskeny csíkban vér csordogált.

A bepókhálósodott szélvédőjű busz hosszú gumicsíkot húzva megállt és a közlekedők döbbenten figyelhették, ahogy a köhögve erőlködő, ronccsá vált Ford az út túloldalán álló bevásárlóközpont parkolójába vezető lejtőn lassan eltűnik a szemük elől.

Maxim emberei az ütközésről ugyan lemaradtak, de most láthatták, ahogy főnökük tulajdona halálra sebzett prédaként gurult le a parkolóba. Az autó eltűnt a szemük elől – Charlie még vagy ötven méteren át nyüstölve végül egy beton tartóoszlop takarásában állította le.

Scarlett lemászott az ülések közé szorult Alről. Mindketten a fejüket fogták, üvegszilánkok vágta karcolások, zúzódások borították az arcukat. A táska üresen hevert mellettük, Alnek már nem jutott ideje arra, hogy a helyére tegye a szobrot. Szerencsére nem kellett sokáig keresnie, az ülés alól sikerült egyben, sértetlenül kihalásznia az angyalt.

A sétáló, bevásárló kocsikat toló emberek meglepetten, értetlenül figyelték a roncsot és a belőle kiszálló három, alulöltözött, sebekkel borított utast. Charlie elvette a szobrot Altől és belegyömöszölte a zsákjába a papírok és a másik angyal mellé.

– Tűnjünk el bent! – mondta.

– Szerezzünk inkább egy újabb autót! – javasolta Scarlett.

– Gondolod, hogy a többivel még nem állták el a kijáratokat?

– Csak odabent van esélyünk – értett egyet Al.

– Akkor nyomás, ezek a maratonfutó szekrények hamar ideérnek – szólt Scarlett, majd hozzátette. – És szerezzünk valami göncöt is!

Sikerült meggyőznie a lányt – Charlie meg is lepődött a dolgon! De nem gondolkozott sokáig a miérten, mindhárman rohanni kezdtek befelé, az üzletek irányába.

Pár másodperccel azután, hogy eltűntek, nagy sebességgel megérkezett Maxim három megmaradt kocsija. Lefékeztek a rozzant Ford mellett, ajtók nyíltak és a férfiak kiugráltak a Fordokból. Grigorii feltépte a roncs ajtaját és benézett.

– Elvitték – közölte Maximmal kisvártatva.

– Forgassák fel az egész helyet! – adta ki az utasítást a főnöke.

Hrotti vezetésével az egész csapat betódult a plázába, csak Maxim és Grigorii maradtak az autók mellett. Maxim dühösen rácsapott a roncs motorháztetőjére, mire a lemez mélyen meghajlott – a férfi csak ritkán vesztette el a türelmét, de akkor szinte pokoli dühvel tudott tombolni.

Grigorii észrevétlenül hátrébb húzódott egy lépéssel.           

 

Nem kis feltűnést keltve Charlie, Al és Scarlett az építmény legalsó emeletén loholtak, de ott csak éttermeket találtak, ezért felfutottak a mozgójárdán a következő szintre. Charlie hirtelen megállt.

– Oda – mutatta és besprintelt az egyik boltba; a többiek követték és pár pillanat múlva mindhárman eltűntek a bolt ajtaja fölé matricázott MOWWWYWOOD felirat alatt.

Odabent könyvek, képregények, filmplakátok, sztárposzterek, makettek, kisebb-nagyobb, sőt, életnagyságú filmfigurák, pólók, cipők, bögrék, a legnagyobb mozisikerekben használt tárgyak, fegyverek, jelmezek és mindenféle más filmes relikviák tömege fogadta őket.

És persze voltak bent emberek is. Egy kövér, szakállas fickó Bubba Ho-Tep pólóban The Walking Dead képregényt lapozgatva, és egy másik, szemüveges vásárló, aki „FRANK DREBIN FOREVER!” – feliratú Leslie Nielsen pólót viselt.  Mindketten felnéztek komoly elfoglaltságukból… aztán szájtátva bámulni kezdték a boltba belépőket – de elsősorban Scarlett formás fenekét!

A pult mögül „MOZI SZAKÉRTŐ” baseballsapkával a fején, fekete Star Wars pólóban nagyon vékony srác mosolygott az érkezőkre.

– Üdvözlet a Földön, idegenek! Vannak jó humanoid cuccaim, ha kellenek. Mi a kedvenc filmetek?

 A pláza garázsából felfelé vezető mozgójárda megtelt Maxim embereivel. A tévéhíradón és krimisorozatokon edződött hétköznapi járókelők rosszat sejtve engedtek utat nekik és csak biztos távolból figyelték, ahogy a tagbaszakadt férfiak gyorsan szétszéledtek a hatalmas épületben. Mire viszonylagos nyugalom állt be az alsó szinten, akár a lassan érkező, baljós vihar előszele, kényelmes, de határozott léptekkel Maxim és az őt kísérő Grigorii is megjelentek.

 A MOWWWYWOOD-ban valamiért oldottabb volt a hangulat. Legalábbis a várható veszéllyel pár percre mit sem törődve Scarlett és Charlie szokatlanul kellemesen múlatták az időt. A bolt egyetlen öltözőfülkéjébe estek be egyszerre, kezükben pólót, sportcipőt és farmert szorongattak és éppen azon voltak, hogy pajkos kisgyerekek módjára a másikat kipenderítsék a függöny túloldalára.

– Én jöttem előbb! – erősködött Scarlett.

– De én vagyok az erősebb! – replikázott Charlie azonnal.

Végül hallgatólagos döntetlenben kiegyezve – bár nem igazán volt mit levetniük – mindketten vetkőzni kezdtek. Scarlett hátat fordított és lekapta a pólóját. Miközben Charlie a nadrágjával bajlódott, érezte, ahogy a lány meztelen, izmos feneke és háta a testének nyomódik. Egy másik helyzetben örült volna a dolognak. De most… most aztán igazán örült neki!

– Ne less! – szólt hátra a válla felett Scarlett.

– Van mit? – kérdezett vissza Charlie, de meg is bánta, mert a lány hatalmas tenyerest csapott a csupasz hátára. Charlie felkiáltott, majd hirtelen fenéken lökte Scarlettet, aki majdnem kiesett a fülkéből.

 Az eladó srác és a két kocka potyázó érdeklődve figyelték a folyamatosan mozgó próbafülke-függönyt.

– Öcsém, ez a csaj, jobb… – kezdte a szakállas átszellemülten – jobb, mint Natasha Romanoff, a…

– …a Fekete Özvegy! – fejezte be szemüveges társa.

Al nem foglalkozott a fülkei történésekkel, talált már magának megfelelő méretű nadrágot és miután felvette, már csak egy hozzá illő felsőt keresett.

– Nincs valami konzervatívabb? Valami… hmm, „öregesebb”? – kérdezte az eladótól és a fogasokon sorakozó pólók tömkelegéből felmutatott egyet: a terepszínű ruhadarabon a katonai stílusú betűkkel felpingált „ENDOR WARRIOR” felirat alatt egy kommandósnak karikatúrázott ewok célzott az őt nézőkre.

– Mi a gond vele? – kérdezte az eladó. – A Star Wars most sokadik reneszánszát éli!

Libbent a függöny, új cipőbe, pólóba és farmerba öltözve Charlie és Scarlett léptek ki a fülkéből. Charlie fekete pólójának mellén egy hatalmas űrbéli robbanás alatt az „A HALÁLCSILLAG 2-N VESZTETTEM EL A MELÓSAIMAT” felirat, míg Scarlett vérvörös felsőjének elején a „MY NAME IS…” virított.

– Itt vannak! – súgta gyorsan Charlie, ahogy éppen a kirakati áruk között nézett ki. A földre rántotta Scarlettet, mire Al is leguggolt a pólók közé húzódva.

A kirakat takarásából kilépve Hrotti ment el a bolt ajtaja előtt. Egy pillanatra megtorpant és visszanézett, de csak a csodálkozó eladót és a két vevőt látta odabenn. Pár pillanatig méregette a három embert, majd továbbsétált, hogy a többi boltot is szemügyre vegye.

Az eladó srác még bámult utána egy darabig, majd feltette a számára most legfontosabb kérdést:

– Kápé vagy kártya?

Hirtelen egy bankkártya röppent fel előtte a levegőbe, amit gyorsan elkapott, majd lehúzta a terminálon és visszaejtette a pult alatt kuporgó Charlie kezébe.

– A következő nagy összegű vásárlás után törzsvásárlói kártya is jár – tette hozzá készségesen. 

Charlie a hátára dobta a teletömött hátizsákját, majd kikukkantott az ajtón: úgy tűnt, elmúlt a veszély, Maxim emberei továbbálltak.

– Na, ez biztosan jó lesz? – kérdezte Al, ahogy kievickélt a fogasok közül és a saját pólójára mutatott.

A hasán egy nagyon szigorú tekintetű Clint Eastwood karikatúra markolta túlméretezett Magnumját. Felette a felirat: „Mondd csak, szerencsésnek érzed magad… punk?”

– Máris nőttek az életben maradási esélyeink – mondta Charlie és intett, hogy induljanak, aztán kisurrant a boltból.

– Neten is tudnak rendelni, ha szükséges – mondta még gyorsan az eladósrác.

Charlie-t Al követte és a legvégén Scarlett nézett még vissza:

– Köszi a cuccokat – mosolygott és ő is eltűnt a vásárlók között – a hátán a „MY NAME IS…” folytatása díszelgett: legfelül elfolyó, vérszínű betűkkel egy „SÖZE” felirat, alatta középen dühös tekintetű, loboncos alak, akinek az arcát szinte teljesen eltakarta hosszú, lobogó haja – akár Scarlett is lehetett volna –, majd legalul a felirat befejezése, a „KEYSER SÖZE” következett.

– Bazinga! – véleményezte elismerően az eladó srác, miközben két, állandóan csak nézelődő, de sosem vásárló kuncsaftja bólogatva „ez nagyon király!”-tekintettel nézett össze!

 

Alig tettek pár métert a MOWWWYWOOD-tól távolodva, amikor a legelöl haladó Charlie-ra egy stand takarásából ráugrott Maxim egyik embere. Charlie térdre esett a mázsás súly alatt, de szerencséjére Scarlett termett mellette és az ütésre készülő férfit két gyors rúgással lerendezte. Charlie feltápászkodott, a hátára dobta a hátizsákot és mindhárman futni kezdtek.

 A falak mentén számtalan étterem és gyorsétkezde sorakozott, mindenütt rengeteg asztal és szék állta az útjukat – a pláza középső részén járhattak. Megpróbáltak áttörni az ott étkező emberek között, de nem sokra jutottak, mert üldözőik gyorsan körbevették őket. A megszokott zsibongás elhalkult, a székeken megpihenő vásárlók szájában megállt a falat, a papírpoharakból senki sem szürcsölte tovább a kóláját – a tucatnyi támadó szép lassan megindult, hogy a székek és asztalok közé gázolva szorosabbra vonják a gyűrűt a középen dermedten álló három menekülő körül.

 Aztán egyszercsak egy üdítővel és hamburgerekkel teli tálca repült a legközelebbi fickó felé, amit egy, a másik oldalról közelítők közé hajított műanyagszék követett. Elszabadult a pokol! Charlie és Scarlett dobása is talált, de csak még inkább felhergelte a támadókat. Pár pillanat elteltével már javában tartott a küzdelem: újabb székek és tálcák, sőt asztalok is repültek mindenfelé. Eddig kényelmesen, nyugodtan ebédelő vásárlók iszkoltak biztonságos távolságba.

Charlie csak az utolsó pillanatban tudta a közelben lévő mozgólépcső felé lökni Alt, mielőtt még hárman rávetették volna magukat. A tudós pár pillanatig tétován állt, de amikor az egyik tagbaszakadt férfi megindult feléje, jobbnak látta távozni. Felrohant a lefelé tartó mozgólépcsőn – üldözője persze nem maradt le mögötte.

Charlie próbálta elgáncsolni, de a következő pillanatban valaki kirúgta a lábát. Nagyot nyekkenve elterült a földön, a zsákja messzire csúszott tőle. Próbált feltápászkodni, de egy ököl az arcába sújtott. Elkábult egy pillanatra, de nem nyúlt ki a hideg kövön, mert valaki felrántotta a földről – valamilyen hideg fémet nyomtak a halántékának.

– Nem engedjük el, kislány, úgyhogy legyél nagyon okos! – kiáltotta valaki közvetlenül a fülébe.

– Oké, úgyis csak egy pár órája ismerem a tagot – hallotta Scarlett hangját a közelből.

Ahogy kezdett kitisztulni Charlie látása, a lányt pillantotta meg pár méterrel maga előtt: a szobrokat rejtő zsákot tartotta a kezében. Érezte, hogy enyhén megroppan a gerince, ahogy a mögötte álló férfi megfeszíti a nyakát satuba fogó karját. Nem jutott több levegő Charlie tüdejébe, újra elhomályosult a látása.

– Add ide szépen a tás… – kezdte újra a mögötte álló erőember, de nem fejezhette be!

Scarlett elfordult, mint akit nem érdekel az egész szitu és a pár órája megismert tag szörnyű haláltusája. Egy pillanatra megállt Charlie-ban az amúgy is egyre lassuló ütő…

…de Scarlett ugyanazzal a mozdulattal körbefordult és nagyot lendítve elhajította a hátizsákot!

 A szobrok! – futott át Charlie agyán, de már csak arra maradt ideje, hogy behunyja a szemét. A súlyos zsák egyenesen feléjük tartva szelte a levegőt, majd Charlie arcát pár centire elkerülve pontosan fejen találta az őt lefogó férfit.

A pisztoly! – villant át Charlie rémült agyán, de szerencséjére a fegyver nem sült el. Hrotti embere megtántorodott, lépett hármat-négyet hátra, majd magas vízfüggönyt szétterítve belezuhant a mögöttük csendben csobogó szökőkútba.

Hohó, van végre egy pisztolyunk! – gondolta Charlie lelkesen, ahogy látta a feléje repülő, gazdátlan fegyvert. Ám elkapni már nem tudta, mert Scarlett talpra rántotta és a Glock nagyot koppanva becsúszott az éttermi asztalok közé.

– Tűzzünk! – kiáltotta a lány és Charlie hátára adta a zsákot.

Aztán az üldözőik újra rájuk vetették magukat!

Scarlett a támadóit egymás után leterítve, macskaügyességgel szökellt, ütéseket, rúgásokat szórva védte magát. Míg Charlie jobbára csak hadonászott és vakon rugdosott, a kezébe kerülő tárgyakat hajigálva érte el ugyanezt – és szerencséjére a hátizsákot sem tudták elvenni tőle.

A lány felkapott egy ottfelejtett felmosót és azzal kezdte osztani a túl közel merészkedőket: gyors, precíz, pontos ütésekkel és szúrásokkal tartotta távol a rárontókat.

Maxim biztos távolságból, a lánnyal nehezen bíró emberei mögül figyelte az akciót és el kellett ismernie, lenyűgözte a kettő küzdeni akarása – főleg a lány, aki nyilvánvalóan képzett harcosként vette ki részét az összecsapásból. Aztán Maxim Hrotti felé biccentett…

Charlie-nak néhány ügyes széklóbálással sikerült szabaddá tennie a mozgólépcső felé vezető utat és már éppen rohant volna fel Al után, amikor meglátta a mozdulatlanná dermedő Scarlettet: a lány lassan, megadóan-védekezően emelte a karjait maga elé. Vele szemben, pár lépésre Hrotti állt, egy pisztollyal Scarlett mellkasára célozva. Charlie megtorpant.

De csak egy pillanatra!

– Al! Merre vagy? – kiáltott fel az emeletre.

Pár pillanat múlva a tudós feje jelent meg az üvegkorlát felett. Kérdőn nézett lefelé. Charlie gyors mozdulattal feldobta neki a hátizsákot és már rohant is. A verekedés helyszínén szinte megállt az élet, mindenki teljesen mozdulatlanná vált. Középen Hrotti és Scarlett néztek egymással farkasszemet, körülöttük pedig a támadók és a szájtáti bámészkodók várták, hogy mi lesz az akció következő jelenete.

Charlie gondoskodott a folytatásról. Sprintelve megkerülte a romhalmazból alkotott, mozdulatlan csendéletet, így Hrotti háta mögé kerülhetett. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy bárki is reagálhatott volna, így mire Scarlettnek is feltűnt, hogy érkezik, már a levegőben úszott és pár lépés távolságról elrugaszkodva szabályosan letarolta Hrottit. Az ütközéstől mindketten a székek közé zuhantak, de Charlie-nak valamivel előbb sikerült talpra vergődnie. Ahogy körbenézett, a szíve a torkában dobogott. Hrottit és a fegyvert kereste. A pisztolyt látta meg legelőször! Egy felborult asztal mellett hevert, pár szanaszét dobált székkel arrébb pedig a skandináv próbált feltápászkodni.

– Micsoda önfeláldozás – hallotta Scarlett hangját. – Nem is hittem volna…

Aztán a lány megfogta Charlie kezét és a mozgólépcső felé kezdte húzni. Közben a másik kezében Hrotti felkapott pisztolyával ellenfeleikre célozva tartotta sakkban az ugrásra kész támadókat.

– A zsák…? – kérdezte Charlie még mindig kábultan.

– Nyugi, odafent biztonságban van. Al vigyáz rá…

Felértek a felső szintre. 

És megpillantották Alt: a földön feküdt, a hátizsákot szorosan a mellére szorítva. Felette – pontosabban a gyomrában – pedig az utána küldött támadó térdelt!

– A tudomány nevében: ne tegye! – kiáltotta Al, mire válaszként a másik jó erősen orrba vágta.

A férfi már újabb ütésre emelte az öklét, amikor Scarlett a tarkójához nyomta a pisztoly csövét. A támadó azonnal tudta, mi a dörgés, széttárt karokkal, lassan felállt. Charlie talpra rántotta a halálra rémült Alt és amíg a lány egy pillanatra rájuk nézett, a fickó már támadásba is lendült. Scarlett nem lőhetett rá, mert félt, hogy Alt vagy Charlie-t találja el. A dulakodás azonban így sem tartott sokáig: néhány ütésváltást követően, amiből Charlie-nak is kijutott bőven, a hátizsák többször is gazdát cserélt, hogy aztán a bunyó végén a korlát felett átrepülve az alsó szinten álló kürtöskalácsos bódé tetején landoljon. Egy gyors mozdulat és a pisztoly agyával Scarlett kiiktatta Maxim emberét.

Közben a többi támadó is magához tért és Hrotti dühödt vezetésével már a mozgólépcsőn lökdösték szét a vásárlókat, hogy minél előbb a felső szintre jussanak. Szerencsére a táska elvesztése – még – egyiküknek sem tűnt fel.

– Nabasszus… – nézett lefelé Charlie a jó öt-hat méterrel alattuk landolt hátizsákra.

A lihegve lépcsőző üldözők már felértek a felső szintre és feléjük tartottak. Charlie felmászott a korlátra. Hrotti ekkor kiszúrta a bodega tetején pihenő táskát és pár emberét pattogó skandináv parancsszavakkal visszafordította a mozgólépcsőről.

Scarlett rosszat sejtve nézett Charlie-ra. Al nem is nézett rá, ő is tudta, mire készül.

– Kint találkozunk – mondta a lány és a hüledezve „tisztaőrültező” Alt maga előtt tolva újra futni kezdett.

Charlie előtt egy karvastagságú, függőleges fémrúd vezetett a mélységbe, amire díszítésként fehér égősort futtattak spirálisan.

Érezte, hogy az adrenalin keményen dolgozik a testében, az izgalomtól és a félelemtől a szíve majd kiszakadt a bordái mögül. De elkapta a gépszíj és legbelül, tomboló lelkében érezte, hogy csak egy nagyon hajmeresztő akció mentheti meg őt, a kincset érő szobrot és a társait!

Hmm, elég meredek mutatvány lesz, reméljük, megéri – gondolta és mielőtt még az első üldözők elkaphatták volna a lábát, elrugaszkodott. – Láttunk már ilyet… – folytatta a gondolatot.

Az idő egyetlen, lelassult pillanatban sűrűsödött össze, ahogy előre nyújtott karokkal a cső és az égősor felé repült.

És ekkor ötlött eszébe, hogy valamire nem gondolt…

…de már késő volt! Ahogy megragadta a csövet, majd lefelé csúszott és az első égők eldurrantak, visszazökkent a valós időbe. Pláne, amikor megérezte, ahogy az ezernyi apró üvegszilánk megtépte a ruháját, égő fájdalmat okozva felsebezte a bőrét, majd az áram milliónyi apró ütése átjárta a testét. Lábát a csőre kulcsolta, kezeivel a csúszós fémet markolta és így haladt lefelé villámgyorsan. Az alatta állókra szikraesőt zúdított, miközben rémült kiabálása az egész plázát betöltötte. Végül leért: a kürtöskalácsos szerencséjére éppen a nem hétköznapi mutatványt figyelte, így nem volt benn, amikor Charlie beszakította a bódé tetejét és romba döntötte az egészet.

Nagy csattanással ért földet. A haja kócos volt, a ruhája szakadt és véres, a jobb szemöldöke megégett. De mindezek keveset számítottak, hiszen a következő pillanatban az összeomló tetőről a hátitáska éppen az ölébe esett.

Scarlett az emeleten futva egy másodpercre visszanézett és látta, ahogy Charlie szédelegve felállt, majd rogyadozó léptekkel rohanni kezdett kifelé. A tekintetük találkozott, és mialatt Al elengedett egy újabb „eztisztaőrült”-et, Charlie a hüvelykujját a siker jeleként a magasba emelte – aztán az árkád alatt egy oldalsó kijárat felé rohanva már el is tűnt a lány szeme elől.

– Gyerünk már! – nógatta Al és most ő kezdte maga után húzni a még mindig meglepetten bambuló lányt, hiszen Hrotti és emberei már csak pár méterre jártak tőlük.

Végigfutottak az emeleten és leszáguldottak a mozgólépcsőn. A legalján Scarlett megbotlott Al lábában és elejtette a pisztolyt. A fegyver sikító vásárlókat szétugrasztva messzire csúszott a csillogó kőpadlón. Túl késő volt utána menni!

Scarlett elkáromkodta magát és kifelé cibálta Alt.

Már egyikőjük sem látta, ahogy szemét szigorúan összehúzva, de a szája szélén megbújó, hitetlenkedő, de elismerő mosollyal az arcán Maxim jelenik meg a hátuk mögött.

Scarlett kikerült pár, ledermedt vásárlót és Allel együtt a főbejáraton keresztül már kint is voltak a szabadban!

De hol is?

Egy forgalmas belvárosi utcán bukkantak ki a plázából.

Gyalogosok, autók mindenütt, a négysávos út közepén dupla villamossínpár, a síneken mindkét oldalról egy-egy sárga villamos közeledett, hogy éppen Scarlették orra előtt húzzanak majd el egymás mellett. A menekülők nem sokáig teketóriázhattak, a hátuk mögött már megjelentek Maxim emberei.

– Most merre? – kérdezte Al.

– Egyenesen. Hátha le tudjuk rázni őket – hadarta a lány és a piros lámpa előtt lassító autók között futni kezdett keresztbe, a villamosok felé.

– És Charlie? – lihegte pár méterrel lemaradva Al.

– Nagy kisfiú már, majd kitalál valamit. Először maga és a tudása legyenek biztonságban.

– De csak félinfók alapján tapogatózom…

– Ezt Maximék nem tudják. Futás! Majd menet közben vagy később mindent elmesél!

Belehúztak és sikerült átfutniuk mindkét érkező villamos előtt. Scarlett egy pillanatra megállt és visszanézett. Az ellenfeleik még messze jártak, a zöldnél újra induló forgalom feltartotta őket.

Ekkor oldalról, a gyorsító és dudáló autók között Charlie tűnt fel futva. A hátán szerencsére ott fityegett a hátizsák.  A villamosok még nem haladtak el egymás mellett, így Charlie észrevette Scarlettéket és feléjük kezdett rohanni. Az üldözők tömege lassan átvergődött az autók között, Charlie ezért maradék erejével még gyorsabban szedte a lábát. A citromsárga járműveket már csak pár méter választotta el egymástól, amikor átfutott az első sínen… de a másodikig már nem jutott el! A jobbról érkező villamos fémes csikorgással haladt el előtte, így Charlie a két jármű közötti másfél méteres területen rekedt.

Most már jutott pár másodperce arra, hogy újra levegőhöz jusson. Lekapta a hátizsákját és mialatt az elzakatoló villamosok ablakaiban csodálkozó arcok jelentek meg, a térdeire támaszkodott és nagyokat szippantott a füstös városi levegőből.

Nem is sejtette, hogy a közeledő Hrotti minden mozdulatát látja az elhaladó villamos ablakain keresztül – a skandináv előhúzta a fegyverét…

Scarlett és Al már a járdán állva figyelték, ahogy a két sárga villamos elhaladt. Charlie éppen felemelkedett, mögötte pedig pontosan a fejére célozva Hrotti állt. 

– CHARLIEEEE! – kiáltotta Al és Scarlett szinte egyszerre.

Charlie félig hátrafordult és…

…egy pillanat alatt felismerte a helyzetet. Éppen akkor csapott hátra a hátizsákkal, amikor a lövés eldördült. A lövedék célt tévesztett, de súrolta Charlie fülét, néhány húsdarabot égető, szúró fájdalomra cserélve. Hrottival együtt mindketten a földre estek, de most is Charlie volt a gyorsabb. Felkeltében kétszer hasba rúgta a skandinávot és a nap folyamán már sokadszorra futni kezdett. Intett Scarlettéknek, hogy ők is tegyenek ugyanúgy. Kikerülte a dudálva fékező autókat és követte a társait. Al és Scarlett berohantak egy kisebb mellékutcában álló emeletes ház főbejáratán és csak imádkoztak, hogy a túloldalon szintén találjanak egy ajtót. Charlie már majdnem elérte ugyanazt a bejáratot, amikor lövések koppantak mellette a falon – Hrotti és emberei nem adták fel az üldözést – csak mostanra már megunták az eredménytelen fogócskázást!

Charlie egyre vérző fülét fogva futni kezdett a mellékutcában, amikor újabb lövések érkeztek a háta mögül. A lövedékek beszakították egy csuklós busz szélvédőjét, mire a sofőr ijedtében félrekapta a kormányt, a jármű pedig hatalmas csattanással egy száguldó taxiba rohant és V-alakban megállva faltól-falig elzárta az egész utcát. Az ajtók kinyíltak és tucatnyi rémült utas rohant le a buszról, mint a jó hajóskapitány, a sofőr a legvégén követte őket lélekszakadva. Charlie már nem tudott merre rohanni, mögötte az üldözők, előtte a mindent elálló busz, így felugrott a megüresedett csuklósra. De megelőzték: valami démoni erő hajthatta, de Hrotti a hátsó ajtón át pár pillanattal előtte jutott be a járműbe. Hrotti kezében fegyverrel közeledett a és látható volt, hogy a hátulról érkező üldözők pár pillanat alatt beérik Charlie-t.

Menekülési utak lezárva!

Charlie ekkor pillantotta meg a vezetőoldali ablakot, amit a nyári meleg miatt a sofőr teljesen lehúzott! Átsurrant a kormánykerék és az ülés között, majd kivetette magát az ablakon. A zsákot maga alá húzva érkezett az aszfaltra és csak remélni tudta, hogy a szobrok épségben megússzák ezt a strapás napot.

Két lövés dörrent a háta mögött, de nem nézett hátra. Feltépte az emeletes ház egy másik lépcsőházának az ajtaját és ő is eltűnt az üldözők szeme elől.

De sajna csak egy rövid időre!

A rendőrségi szalaggal lezárt területen súlyos tűzszerész ruhába öltözött férfi sétált lassan, megfontoltan. A nehéz sisak és a több tízkilós védőpáncél ellenére egy pillanat alatt megfordult, amikor nem sokkal a háta mögött kicsapódott a lépcsőházi ajtó. Eredetileg egy ötszáz kilós, a földből félig kiásott bomba hatástalanítására indult, de a folyamatosan növekvő stressz ellenére is igen meglepődött, amikor meglátta a mellette elfutó hosszú hajú lányt és középkorú férfit.

 – Hé, ez nem filmforgatás, emberek! – kiáltotta a tűzszerész magyarul, de a másik kettő egy szavát sem értette.

Rohantak tovább, mentették az irhájukat, fel sem tűnt nekik, hogy vagy száz méterrel a beöltözött tűzszerész mögött, egy kordonnal lezárt területen nagy tömeg figyelte az eseményeket. A helyszínt egyenruhás rendőrök biztosítottak, mellettük további tűzszerészek, mentősök és tűzoltók álltak készenlétben, hozzájuk pedig izgatott bámészkodók csoportja csatlakozott.

Nagy nyüzsgés támadt, ahogy meglátták a két menekülő alakot, de akkor kezdtek el igazán zajongani, amikor egy másik lépcsőházból Charlie rontott ki az elkerített területre.

– Melyik paszuly nem zárta le az ajtókat? – hallatszott a sisak alól a tűzszerész kiabálása, ahogy Charlie elszáguldott mellette.

Aztán hirtelen lövedékek kezdtek a tűzszerész és a bomba körül pattogni: Hrottiék is kiértek a mellékutcára és semmivel sem törődve, azonnal tüzet nyitottak a menekülőkre. A bámészkodók a földre vetették magukat, a tűzszerészt pedig a páncélruházatáról lepattanó lövedékek lökték hanyatt. Egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér! Az összes szempár a II. világháborús bombára szegeződött, az utcán állók elhallgattak – egyedül az üldözők és a menekülők fürge futásának és lihegésének a zaja törte meg a várakozó csendet. 

A robbanás elmaradt! A helyszínen lévők – és a fél kerület – szerencséjére, a féltonnás bomba sértetlenül úszta meg a fegyverropogást. A nehézkesen feltápászkodó tűzszerész dühösen még üvöltött valamit, de Charlie már túl messze járt ahhoz, hogy meghallja a sisak alól tompán kiszűrődő káromkodás-sorozatot.

Scarlett és Al az utca másik végén átszakították a rendőrségi szalagot és az eredetileg a terület lezárására odavezényelt, félve lapuló, fiatal rendőrlány mellett kifutottak a területről.

Nyitott csomagtartójú, kombi Peugeot állt keresztbe az úton. Tévések bújtak a kocsi védelmében: éppen a tudósításhoz pakoltak ki, amikor a nyakukba zúdult az üldözéses jelenet és most a felszerelést, a kamerákat szétszórva az életükért rettegtek.

Al gondolkodás nélkül beugrott a Peugeot volánja mögé.

– Scar, ne hagyd vezetni! – kiáltotta Charlie, ahogy meglátta, mire készül Al.

Charlie kiáltott még valamit a halálról, de azt Scarlett már nem értette. A hangját robaj nyomta el, azonban nem egy újabb lövéssorozat érkezett hátulról. Felettük a szürke ég dörrent meg és mindent elhomályosítva heves esősáv közeledett feléjük.

Scarlett átlökte az elképedt Alt az anyósülésre, bepattant és indított. A tévések remegve lapultak a falhoz, ahogy az autó a felszerelésük maradékát szétszórva, kipörgő kerekekkel elindult. Charlie abban a pillanatban ért az autóhoz, amikor az eső a nyakukba zúdult. Az ajtókilincsért nyúlt, de Scarlett nem vette őt észre és nagy gázzal kilőtt egy mellékutca irányába.

– Neeee, már megint? – üvöltötte Charlie kétségbeesetten.

Ekkor újabb lövedékek érkeztek az esőfüggönyön keresztül és a halálra vált tévéseket körbelövöldözve a házfalba csapódtak.

Charlie egy Mercedes Unimog terepjárót vett észre a járda mellett – Scarlett kishíján felkente rá a Peugeot-t, ahogy elrepesztettek mellette. A dobozos katonai teherautó rakteréhez két rámpát támasztottak és egy tűzszerész éppen távirányítós robotot vezérelt le róla – bár igazából nem volt rá szükségük, de úgy gondolták, egy gyors kis látványosságot kerekítenek a tévékamerák és a bámészkodók részére.

A sofőr belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy rendben leért-e a robot, majd miután megállapította, hogy minden oké hátul, a kilincsért nyúlt…

…volna, mert abban a pillanatban kivágódott az ajtó és egy agyonázott, lihegő fickó jelent meg a fellépőn.

– Bocs! – mondta az ázott fiatalember és kirántotta a katonát az ülésből, aztán ahogy az elterült a vizes aszfalton, ugyanazzal a lendülettel már be is ugrott a kormány mögé.

Az indítókulcs a helyén volt. Egy pillanat alatt felmérte az autó műszerfalát és kezelőszerveit – volt gyakorlata a böhömnagy gépek vezetésében, mert apjával anno a világ számos pontjára jutottak el teherautókkal. Indított, kuplungolt és előrelökte a félautomata váltó karját. Az Unimog bőgve megindult és miközben lövedékek kopogtak az acéllemezén, a mély víztócsákat kettéválasztva, dübörögve elrobogott az elcsórt Peugeot nyomában.

Hrotti futott még pár métert az esőben, de belátta, hogy ez az ürge valamit nagyon tud: hiába lohol utána szinte napok óta folyamatosan, egyszerűen képtelen elkapni őt.

Pár lövést még megeresztett a sarkon beforduló Unimog után, aztán megállt. Emberei lihegve érték utol. Távolról rendőrségi sziréna hangja közeledett, de mielőtt a zsaruk megérkeztek volna, vad dudálással Maxim két megmaradt autója fékezett mellettük. Az első Ford ablaka legördült:

– Szálljanak be, idióták! – sziszegte Maxim.

Hrotti és öt embere megszégyenülve ültek be a Fordokba. Kettőjüknek már nem jutott hely, ezért ők gyorsan kezelésbe vettek egy út szélén álló BMW-t: beütötték a vezetőoldali szélvédőt, beugrottak, pár másodpercet bütyköltek a műszerfal alatt és már fel is bőgött a motor. A három autó a menekülők nyomában elhajtott, épphogy megelőzve egy szirénázva, kék villogóval érkező rendőrautót.

Az üldözés folytatódott – és éppen Budapest belvárosa felé tartott!

(folyt.)

22. „Az eszesnek elméje keresi a tudományt…”

Al lelkesen kutakodott, keresgélt a két dobozban lévő tárgyak és iratok közt.

– Tessék, Al, újabb adag infó, nyugodtan bogarászhatsz kedvedre – mondta Charlie. – Megkaptuk örökbe.

– Megpróbáltunk minden olyan tárgyat vagy feljegyzést elhozni, ami kapcsolatban lehet a mi kutatásunkkal – egészítette ki Scarlett.

Al szinte gyermeki örömmel tobzódott az új szerzemények között.

– Hisz ez remek. Remek! Több száz oldal és tucatnyi tárgyi lelet! Kiegészíthetem az eddig készített jegyzeteket. Akkor én most csak annyit kérek, hogy hagyjatok magamra, nyugodtan szeretnék dolgozni. Még ha nem is lesz tökéletesen teljes az anyag, de legalább egyre közelebb juthatunk az atlantiszi kardhoz.

– És… – kezdte Charlie és az egyik dobozból kivette a Margitnál látott angyalalakot. – …van egy újabb szobrunk is.

– Óóó – Al teljesen el volt ájulva –, van egy kis plusz kárpótlásunk is, ha már a másikat elhagytuk. Most már nekiláthatok a komolyabb kutatásnak.

– Nem kell egy kis segítség? Valamelyikünk itt maradhat, ha gondolod… – próbálkozott Charlie.

– Nem, köszönöm. Menjetek nyugodtan! Szaunázzatok, csúszdázzatok, vegyetek iszapfürdőt, masszíroztassatok vagy valami hasonló. Lazuljatok és élvezzétek egymás társaságát!

Al kiterelte a másik kettőt és elragadtatásában fel sem tűnt neki, hogy milyen bizonytalan, kissé gyanakvó tekintettel nézte egymást Charlie és Scarlett.

Fél óra múlva Charlie már a szálloda fedett medencéjének szélén álldogált és két üres nyugágyat keresett. Körülötte mindenfelé gyerekek futkároztak és pancsoltak, mialatt szüleik a trópusi pálmák alatt üldögélve, beszélgetve figyelték őket.

Charlie végre talált két ágyat, ledobta a fürdőlepedőjét és a nyugágyak egyikére heveredett. A feje felett magasan erős faszerkezet tartotta a medencéket védő üvegkupolát, azon túl pedig vakítóan szikrázott a kék ég. Visszapillantott az árnyékosabb strand területre és pár pillanatig szinte semmit sem látott. A víz vakító tükröződése enyhült, ahogy egy kisebb felhő úszott át a kupola felett, így Charlie jobban szemügyre vehette a kék medencéket övező növényzetet, a kacskaringózó csúszdákat és az azték-inka stílusú, az egész belsőt uraló, monumentális templomszerűséget, ami előtt magasan a víz fölé emelkedve hatalmas uralkodói fej tartotta szemmel a fürdőzőket.

Aztán egy vízparti jelenés elvonta Charlie figyelmét.

A medence túloldalán, a dél-amerikai építménynél, Charlie-nak háttal lépett ki a növények közül. Haja két könnyű copfban összefonva simogatta a hátát és a vállait. Formás testén bikini feszült, ami láttatni engedte lábait, körzővel rajzolt fenekét és izmos, de karcsú hátát, sportos karjait. Charlie emlékeiben nem volt ennyire dögös a lány…

Scarlett megfordult, pár pillanatig a szemével kereste Charlie-t – aztán meglátta és elindult feléje. Nem rázta magát, nem próbálkozott kifutói macskajárással, és mégis, tetőtől-talpig sugárzó nőként úgy sétált végig a medenceparton, hogy még a vízben önfeledten labdázó apucik sem tudták kivonni magukat a varázsa alól. És persze Charlie sem: férfitársainak nagy részével együtt figyelmesen követte a lány minden egyes lépését.

– Kipróbáljuk a vizet? – kérdezte Scarlett, ahogy odaért hozzá.

– De ki ám! – vágta rá Charlie hezitálás nélkül és felpattant a nyugágyról. – Mehetünk is.

Scarlett ledobta a fürdőlepedőjét és már indult is a medence felé. Charlie-nak ekkor tűnt fel az a néhány, épphogy látható, keresztirányú csík, ami a jobb lapockáján futott keresztül.

– Mik ezek? Régi sebhelyek? – kérdezte Charlie. – Nem emlékszem…

Scarlett egy pillanatra megállt és rápillantott a vállára.

– Csak a szék támlája. Leültem az öltözőben – felelte.

– Biztos?

– Charlie – folytatta Scarlett, miközben továbbhaladt –, amióta nem találkoztunk, elég sok minden történt velem.

– Scar, és pontosan mivel is foglalkozol mostanában? – kérdezte Charlie, miközben lassan beereszkedtek a medence vizébe…

 

Al a két helyiségből álló szobájuk hátsó, polcos válaszfallal elszeparált részében ült. Előtte az asztalon a korábbi jegyzetei és a Margittól elhozott angyalszobor hevertek, de ő inkább az új szerzemények, az ágyra helyezett dobozok közt turkált.

Irattartókat vett ki a dobozokból és a földre pakolta azokat, miközben mindegyikbe belekukkantott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy három nyelven készítették a jegyzeteket: magyarul, németül és franciául. Ez nem jelentett jót, mivel Al az első kettőt egyáltalán nem beszélte, de a franciával azért valamennyire elboldogult. Még jó húsz évvel ezelőtt egy francia egyetemista lány, aki a Sorbonne-on tanult történelmet…

Elhessegette magától a kellemes gondolatokat és a munkára koncentrált. Bár egy szót sem értett belőlük, különválogatta a különböző nyelvű, a borítólapjukon felcímkézett dossziékat.

Magyarffy nemzetközi kutatócsoportot alkalmazhatott és azok a saját anyanyelvükön végezték a munkájukat? – filózott magában és feltornyozta a kopott irattartókat. Így – bár ő nem tudta megérteni a címeket –, de magyarul Az Özönvíz utáni népvándorlások napjainkig és A magyar nép története, míg németül a Germán és skandináv legendák, óriásmítoszok; az Özönvíz a különböző népek mítoszaiban; a Legendás kardok listája és az igen hangzatos című A Teremtés előtti teremtések (?) (a „megelőző” civilizáció és az ember előtti angyali lázadás) hevert a padlón egy kupacban. Bár érzése szerint rengeteg érdekességet rejthettek az idegen nyelvű dossziék, nagyon úgy tűnt, jelen pillanatban le kell mondania az elemzésükről – talán majd legközelebb…

– Még szerencse, hogy csak három nyelven beszélt – mondta ki hangosan, épp amikor egy cirill betűs anyag akadt a kezébe. – Na, ezt már ne! Hogy kerül ez ide? – mérgelődött és az ágyra dobta a számára reménytelenül olvashatatlan anyagot.

– Na, nézzünk olyat is, amit megértek – folytatta Al, majd a két francia dosszié közül a Bibliai nemzetségtáblák-kat egy időre félrerakta és kézbe vette a másikat. – A fajok keveredése. Ez valami darwinos lehet?

 

Charlie és Scarlett az egyik medence szélén ültek lábukat a vízbe lógatva, miközben a csúszdázókat és a vízben pancsolókat figyelték.

Scarlett nagy vonalakban mesélt a mostani munkájáról:

– …és néha én is besegítek nekik ezt-azt megszerezni. Egyébként több felekezet, gyülekezet közös szervezete és már vagy száz éve létezik. A célja pedig az, hogy minden olyan tárgyat, könyvet, régi iratot biztonságban tudjon, amit mások esetleg a saját céljaikra használnának fel.

– Kik például?

– Mondjuk valamilyen okkult csoportok vagy akár nyerészkedő kereskedők – pillantott Charlie-ra, de Charlie nem ütődött meg a piszkálódáson. – Vagy náci szervezetek… A harmincas években és a második világháború alatt ez a keresztény szövetség nagyon aktívan kivette a részét abból, hogy Hitler embereinek végül csak a kiszemelt, hmm… kegytárgyak töredékét sikerült összegyűjteniük a Führer számára. De persze lehetnek még titkos, elfeledett lerakataik, amiket hetven év után sem sikerült megtalálni.

– Azt mondod, hogy még számtalan, fontos vallási tárgy és irat lehet elrejtve?

– Persze, de a legfontosabbakat már mind biztonságos helyen őrzik. Láttam már például olyan több ezer éves pergameneket, amik ha egyszer napvilágra kerülnének, fenekestől forgatnák fel a világot.

– A frigyláda?

Scarlett macskaszemekkel mosolygott Charlie-ra.

– Mindent azért nekem sem mondanak el.

– Már ha tudnak róla bármit is.

– Aha.

Charlie a vízbe mártotta a kezét és köröket kezdett rajzolni a csillogó felületre.

– Azért ez ütősen hangzik… Szóval a melód: Indiana Jones-szal keresztezett igazságosztó Robin Hood nénit játszol – mondta bólogatva, miközben a vízgyűrűk egyre távolodtak tőlük, majd elnyelték őket a pancsoló gyerekek által felcsapott hullámok. – De azért csak van ezen túl is valami.

– Van, ha éppen arra gondolsz – válaszolta Scarlett sejtelmesen, mert természetesen tökéletesen megértette a finom célzást.

Kihúzta a gumit a hajából, karcsú ujjaival kitapintotta a választékot, majd a feje tetején fél kézzel ügyesen jobbra-balra széthúzta a tincseket. Aztán hosszú barna hajzuhataga formás vállaira hullott, miközben Charlie mindvégig némán figyelte a lány ténykedését.

Érezte, ahogy hátul, a nyakszirtjénél, rövid haja alá furakodva apró, kellemes szúrásokkal enyhe bizsergés kezdett felfelé kúszni a fejbőrén.

Scarlett újra visszagumizta a haját.

 

Al szájából már megint egy toll lógott ki. Most azonban nem, mint valami cigit tartotta az ajkai között, hanem ahogy szivarnál szokás a fogai közé szorítva, rágta a toll végét. Senkinek nem árulta el, mivel az utóbbi években nem nagyon járt emberek közé, de munkája során nagyjából hetente elfogyasztott egy-egy újabb tollat, úgyhogy költségkímélésként rászokott a legolcsóbb, hajlítható, nem cserélhető betétű fajtákra. Eltörni nem tudta őket, de néha sikerült kiszívnia belőlük a tintát

 A fajok keveredése című irattartót lapozgatta elmélyülten, amikor valahol a közepe táján, ahol véget ért az írott szöveg egy halom rajzot, korabeli fotót és megsárgult újságkivágást talált. Elkerekedő szemmel nézte a rákolló formájú kéz- és lábfejeket, a félig birka vagy szőrös, vérfarkas arcú embereket, az állati jelleget is mutató, eltorzult emberi testeket.  A képek mellé néhány mondatos megjegyzéseket firkantott oda Magyarffy.

„Generációkon, átívelő torzulás, ami több száz vagy akár ezer év múlva is kisebb-nagyobb mértékben visszatérhet.” „Nem csak az állatvilágban, az emberi faj esetében is…” „Kimérák, félvérek, amik, akik magukon viselik mindkét faj jellegzetességeit.” Miről van szó? – tette fel hangosan a kérdést, miközben egyre gyorsabban rágta a tolla végét. – „Ősi nefilim hatás, nefilimizmus…” Hmm, nefilimizmus… Magyarffy Ágoston, szavamra, mi a fenét kutatott maga?  „Emekek, zanzumok, zuzeusok, refeusok, hablatyoló gibbórimok…” Kezdek belekavarodni! „Mind nefilimek: Anák fiai, Jisbi Bénób, Gáthbeli Lákhmi, Gitteus Góliát, Óg, Básán királya.” „Nefilimek, akik az áldozataik vérét itták… az özönvíz után felemelkedő civilizációk – kelták, aztékok, tibetiek és a többiek, akik áldoztak embereket és ittak is a vérükből.”

 

A medencék környékét a fürdőzők zsivaja töltötte be. A csempék, a burkolólapok visszhangosra erősítették az üvegkupola alá zárt tágas térben pancsolók, csúszdázók zaját.

A kisgyerekek már túl voltak a délutáni alváson és teljesen feltöltődve, önfeledten ugrándoztak és kiabáltak a vízben. Az ebéd után lustálkodó turisták nagy része is visszatért, csapódtak hozzájuk a délutáni, fél napos jegyárakat kihasználó környékbeliek is. Charlie-t és Scarlettet valahogy nem zavarta a körülöttük tomboló mini vízözön. Scarlett még mindig a medence szélén üldögélt hagyva, hogy a víz lágyan cirógassa a lábait, míg Charlie vele szemben, nyakig elmerülve a lányt faggatta.

– Ismerem? Közülünk való? Szakmabeli? – hadarta Charlie egy szuszra. – Az az „én vagyok a megoldás az Ön problémájára” F’lassa gyerek?

Scarlett elnevette magát. Mintha féltékenységet hallott volna ki Charlie hangjából.

– Mi? Dehogy! Semmi köze egyetlen műkincshez sem. F’lassa régi barát, üzletfél.

– Akkor nem ő az ő. Akkor ki ő?

Scarlett még mindig mosolygott. Álmában sem gondolta, hogy Charlie ennyi idő után még feszegetni kezdi a témát. Talán nem is volt olyan hosszú az a pár év?

– Ő pedig jogi szakértő az ENSZ-ben – válaszolta a lány.

– Hehe, ügyvéd? Pont egy ügyvéd? – most Charlie nevette el magát, gúnyosan. – Kalandos lehet, ahogy naphosszat a jogi iratokat bújja, te meg a fotelben sálat kötögetsz. És?

– Mit és?

– Házasság, gyerekek, kutyusok, cicusok, rózsaszín álmok, szürke családi Volvók, satöbbi…

– Semmi közöd hozzá! – fakadt ki a lány. – Pár nap múlva együtt vacsorázunk New Yorkban. Ha ráér. Még friss kapcsolat.

– Ez valami távkapcs-love SMS-ekkel, facebookkal, webkamerával, telefon szexszel?

Scarlett most már tényleg begurult:

– Mondtam, hogy semmi közöd hozzá!

A lány felállt és fejest ugrott a medencébe. Charlie-t víz terítette be, de nem bánta. Ahogy Scarlett sebes tempózással eltávolodott tőle, kaján mosoly jelent meg az arcán – örült, hogy megint sikerült felbosszantania a lányt. Kis csatagyőzelem egy hosszan elhúzódó háborúban.

 

Al újabb dossziét vett elő, gyorsan átpörgette az oldalakat, majd visszalapozott és mégis a legelső oldalon kezdte tanulmányozni.

– „Az Andok indiánjainak mondáiban kínamék voltak a Föld őslakói, undok bűnök művelői. – olvasta hangosan. – A mai Peru partjainál óriások szálltak partra és a hegyekbe szorították az indiánokat, akik csak a térdükig értek; óriási sziklaépítményeket emeltek, az emberek szellemi vezetői voltak és hatalmas vízözön pusztította el őket.”

Mit kutatott tulajdonképpen Magyarffy? Mire akart kilyukadni azzal, hogy indián történeteket is előkapart?

Tovább lapozott.

– „1873–ban spanyol tengerészek fogtak el egy 350 centi magas, kétfejű, sötétbarna, ágyékkötős lényt, aki bunkóval támadott rájuk. Elfogták, de kiszabadult és lándzsát szúrt a saját szívébe.”

Hol van itt Atlantisz legendája? Ez is csak egy mendemonda, amit piás tengerészek mesélgettek a füstös kocsmák sötétjében! Ezek csak óriásmesék… Nem lógnak ki az Égigérő paszuly és más hasonló sztorik világából!

Al elgondolkozva bámult maga elé, próbálta összerakni az eddig olvasottakat,

ám sehogy sem jött rá a kapcsolatra. Mesék, amiket ezerszám hall az ember életében. De hogyan kapcsolódik a Szigethez? Az atlantiszi kardhoz, pláne?! Törte a fejét, gondolkozott. Így ült vagy egy percen keresztül, miközben szemei lassan lecsukódtak.  A szíve hevesebben vert. Na ne! Úgy érezte, lassan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal! Próbálta újra kinyitni a szemeit, de nagyon nehezen ment és ekkor…

– Várjunk csak! – kiáltotta és felpattant.

Kirántotta az egyik éjjeliszekrény fiókjait, de nem találta meg, amit keresett. Megpróbálkozott a másikkal és a legfelső fiókban ott is volt az ingyenesen, többnyelvű Szent Biblia. Ahogy visszaült az ágyra, a toll már újra a szájában lógott. Vadul hajtogatta a hártyavékony lapokat, miközben Magyarffy jegyzeteit is figyelte. Rémlett neki valami még évekkel korábbról, de nem emlékezett pontosan az idézetre. Lapozott, lapozott, sietségében véletlenül be is tépte az egyik lapot…

– Aha, meg van – mondta és olvasni kezdte a Szentírást. – „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Ímé az ő ágya vas-ágy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-é? Kilencz sing a hosszasága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint.” – belenézett a dossziéba, majd ismét a Bibliát vette kézbe. – Mi is ez? Azt mondja… 5 Mózes 3:11.

A dossziéban egy betűkből és számokból álló rövid listát talált, ami az 5M3,11 kombinációval kezdődött. Az előbb, ahogy átnézte, még nem jelentett számára semmit, most azonban mintha egy kis olajmécsest gyújtott volna a kusza sötétségben!

Az első sor alatt következett az 5M2,10-11, majd az 5M2,20-21. Fordított egy pár oldalt a Bibliában, az ujjával kereste ki a megfelelő sorokat.

– Tehát, Mózes ötödik könyve, második fejezet, tíz-tizenegyedik bekezdés – dünnyögte. – Szóval: „Az Emeusok laktak abban annak előtte, nagy nép, sok és szálas, mint az Anákok. Óriásoknak állíttatnak vala azok is, mint az Anákok, és a Moábiták Emeknek hívták őket.” Mózes ötödik könyve, második fejezet, húsz-huszonegyedik bekezdés: „Óriások földének tartották azt is; óriások laktak azon régente, a kiket az Ammoniták Zanzummoknak hívtak. Ez a nép nagy, sok és szálas volt, valamint az Anákok, de kivesztette őket az Úr azon színe elől, hogy bírják azoknak örökségét, és lakjanak azoknak helyén. ”

Mindhárom idézetet tollal bekarikázta a Bibliában, majd átfutotta a jegyzetet: a három részt jelölő sorok alatt egy rövid idézetet írt bele Magyarffy; úgy tűnt, ezt valóban fontosnak találhatta, mert pirossal alá is húzta. Talán ez lehetett a kulcsa az egész kutatásnak?

„Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is – fordította Al franciából a gróf jegyzetét –, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”

 

A medencék környékén valamivel csökkent a tömeg, sokan hazamentek vagy kiültek a nyugágyakra, így Scarlett úszkálhatott egy kicsit. Lassú mozdulatokkal, kényelmesen siklott a vízben, kiélvezve annak simogatását. Elérte a túlsó partot és megkapaszkodott.

Pillanatnyi haragja már elmúlt és mosolyogva gondolt Charlie újabb kisded játékára. Igazából sosem tudott mérges lenni rá, most is sejtette, hogy csak a dühítés szórakoztató és infantilis öröméért húzta a párkapcsolatával. Charlie egyszerűen élvezte az ilyen apró, gyerekes hülyeségeket.

Scarlett még mindig mosolyogva megfordult és arra gondolt, hogy milyen frappánsan vág majd vissza Charlie-nak: halálra dicséri a párját, mesél neki a fantasztikusan boldog életükről, aztán rátér a…

A túloldalon, a nyugágyuk üresen terpeszkedett a trópusi növények alatt. Charlie nem volt sehol!

           

Charlie vállán a fürdőlepedőjével végigsétált a hotel folyosón. Két kisgyerek kergetőzött a puha szőnyegen és annyira belemerültek a futkározásba, hogy kmajdnem fellöktek egy, a fal mellé állított asztalkát. Charlie az utolsó pillanatban tudta csak elkapni a tetejére helyezett, megbillenő virágvázát. A gyerekek továbbszáguldottak, Charlie pedig benyitott a szobájukba.

– Drágám, megjöttem – mondta és belépett, de azzal már nem fáradt, hogy az ajtót is behúzza maga mögött.

Választ nem kapott, de nem is nagyon várt, sejtette, hogy Al még a hatalmas szoba elkülöníthető hátsó felében javában a tonnányi papírmennyiség közepén turkál.

Charlie ledobta magát az ágyra. Most nem volt semmi dolga, Alnek nem tudott segíteni, Scarlett-nél pedig elérte azt, amit szeretett volna: végre újra feldühíthette. Hmm… Ha jobban belegondolt, igazából olyan túl nagy örömet nem is okozott neki a csínytevés… de nem tudta megmagyarázni, hogy miért…

Hasra fordult és elszundított.       

Ahogy Al lapról-lapra, oldalról-oldalra, sorról-sorra végigböngészte az anyagot, ahogy egyre mélyebbre ásta magát az iratok közé, lassan kezdett összeállni előtte Magyarffy kutatásának célja, az önjelölt kutató gondolatai és saját belső világa, amely alapján értelmezte a megszerzett tudást. Ez az információ-halom, a belőle Magyarffy által levont következtetések, ha nem is teljesen új, de mindenképpen meglepő elméletek megszületését jelentették a történész számára. Sőt, még a nála jóval elrugaszkodottabb George Hammond elképzeléseit is meghaladták!

Hiszen George munkatársaként Al egy olyan univerzumba tekinthetett bele, ami eddig szinte teljesen elzárt volt az emberiség elől. Még azzal együtt is, hogy a kereszténység különböző ágaihoz tartozó, legalább kétmilliárd hívő szentül gondolhatta, hogy mindent tud az Ószövetségben és az Újszövetségben olvasható világról.

Magyarffy értelmezésében azonban mindezek egy sosem látott univerzumot nyitottak meg Al Wyman, az ateista tudós képzelete előtt. Al meglepődött azon, hogy most már nem csupán tudományos szempontból vizsgálgatja a meglelt anyagokat, de a szíve legmélyén, talán még hinni is kezd Magyarffy elméleteiben és az általa feltárt teóriákban…

Az utolsó lapoknál tartott, amikor egy vékony, bőrkötésű könyvecske hullott az ölébe. Nem is könyv, inkább csak néhány tucatnyi lapból álló napló volt az, amit a mára megkopott és fényét vesztett bőrrel burkolt füzet sárguló lapjaira lejegyeztek.

A legvégén ütötte fel.

„Sokkal színesebb, rejtélyesebb és spirituálisabb világ volt, mint amit mi most tudományos, realista gondolkodásunkkal, az adatok elemzésével el tudnánk képzelni! – olvasta félhangosan a magyar gróf sorait és meglepődött, hiszen a saját, pár perccel korábbi gondolatait látta viszont a papírra leírva! – Egy olyan kor, amiben még sokkal inkább jelen volt Isten, mint napjainkban. Ezért tervezem, hogy rövidesen útra kelek és reményeimnek megfelelően Bagdadban megtalálom a következő szobrot és az utat, amely elvezet az ősi, elveszett kincshez és a nefilimekhez. Útra kelek, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot, bármi is legyen az.” Hmm, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot… bármi legyen is az… – ismételte Al az utolsó gondolatot.

Visszaolvasta a befejező mondatokat.  Nem azokat, amelyekben a gróf leírja a Bagdadba tervezett útján, hiszen ez nem jelentett újdonságot a kutatásukban: eddig is tudták, hogy valahol a mai Irak területén veszett nyoma. A rejtélyes, spirituális világnak leírt ókor ragadta meg a fantáziáját és egyetlen egy szó, amit ugyan hallott már korábban, de annak idején szépen be is csúsztatta a legendák, mítoszok, mesék számára fenntartott, kevésbé fontos fiókjába.

Felállt és körbenézett a szobában. Körülötte, az asztalon, az ágyon, a padlón és a szőnyegen, mindenhol a saját maga és Magyarffy által teleírt lapok hevertek. Több nap – Magyarffy részéről több évnyi – kutatómunka és agyalás eredményei, melyek minden sora egyetlen, furcsa csengésű szóban végződtek: nefilimek.

NEFILIMEK!

Al a fejét vakargatva kinyitotta az ajtót és átsétált Charlie szobarészébe. Charlie az ágyán heverészett és egy magyar nyelvű csatornát nézett.

– Az meg mi? – kérdezte Al.

– Az? – kérdezett vissza Charlie. – Egy magyar akció-vígjáték, a Pogány madonna.

– Honnan tudod? Egy szót sem értesz magyar nyelven.

– Gyerekkorom óta filmek közt élek. Majd egyszer talán mesélek róla. Tényleg egy szót sem értek belőle, de vizuális típus vagyok. Poénos…

Al a tévére nézett, ahol éppen egy zsigulis autósüldözés zajlott. Ránézésre jó huszonöt-harminc évvel azelőttinek saccolta a filmet. Visszanézett Charlie-ra, de úgy tűnt, gondolatban nagyon messze jár – de nem csak messze, hanem a távoli múltban is.

– Charlie, te… – kezdte –, hallottál már a nefilimekről?

(folyt.)

21. Kincsek az ajtó mögül

Margit lámpát gyújtott a folyosón és mutatta az utat. Scarlett karon fogva támogatta őt, míg Charlie mögöttük baktatott.

– Nem is gondolná az ember, hogy csak tíz-tizenöt lépést kell megtennie egy folyosón, hogy hatalmas kincsek közt tudjon turkálni, igaz? – mosolygott az idős nő. – Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, így folytatnám: mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor végre valaki bekopogtat…

Kulcs fordult a biztonsági zárban és Margit sarokig lökte a szobaajtót.

A folyosót arany csillogása töltötte be.

– …ezért.

Az ajtó teljesen kinyílt és eléjük tárult a nagy, üvegtetejű, műkincsekkel teli helyiség. A délutáni napfény vagyonokat érő műkincseken csillant meg: arany és ezüst tárgyak, ékszerek mellett zsúfoltan, de szép rendben elhelyezve szobrok, festmények álltak, a polcokon pedig régi könyvek, naplók, több száz éves Biblia-kiadások sorakoztak.

Ahogy beléptek, Charlie rögtön kutatni kezdett, végignézte a tárgyakat, belelapozott a könyvekbe, bár még ő sem tudta, hogy mit is keres valójában. Scarlett a szoba közepén állt ámulva, először a kék eget nézte, majd körbefordulva csodálta a gyűjtemény darabjait.

– Soha nem gondolt arra, hogy egyszer kiállítást nyisson ezekből a tárgyakból vagy esetleg egy múzeumnak adományozza őket? Hatalmas értéket adhatott volna az emberiségnek.

– Vagy rengeteg pénzt kereshetett volna vele – tette hozzá Charlie, miközben egy dél-amerikai aranymaszkot nézegetett.

Margit a fejét ingatta.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szkeptikus, cinizmussal teli, önző emberiség felkészült rá.

– Nem túl szigorú az emberiséggel szemben? – kérdezte Scarlett. – Mindenki vágyik a tudásra és…

– …és a hatalomra, a vagyonra – felelte Margit. – Az itt található anyagnak az az érdekessége, hogy hasznosságát és értékét nehéz meghatározni. Aki szkeptikus, ateista, annak ezek csak tárgyak, jó esetben kacatok vagy hamisítványok, melyekkel egy vallási, filozófiai elméletet próbálnak sokadjára is tartalommal megtölteni. Aki azonban hívő és ennek a hitnek a tükrében néz a tárgyakra, az bibliai kijelentéseket alátámasztó leleteket is találhat itt a szobában. Annak a szemében ezek a tárgyak nem csak történelmi relikviák, amik egy tudományos tételt támasztanak alá, hanem a hit alapjának a bizonyítékai. Azaz Isten létezésének tárgyi bizonyítékai, megmozdíthatatlan sarokkövei.

„Az Úr van veletek, ha ti is ő vele lesztek; ha őt keresenditek, megtaláljátok…” – mondta Scarlett.

„…de ha őt elhagyándjátok, ő is elhágy titeket” – fejezet be Margit. – Krónikák II. könyve tizenötödik fejezet.

Charlie befejezte a szöszmötölést és egy pillanatra Scarlett-re nézett, majd tovább kutatott a szoba kincsei között.

Nem is hitte, hogy a lány az eltelt évek alatt teológusnak…

…de nem fejezte be a gondolatot, mert észrevett valamit, amit…

– Scar?! – mondta elkerekedő szemmel.

Scarlett feléje fordult és a szíve hevesebben kezdett verni, ahogy meglátta azt, ami nem engedte ki Charlie tekintetét a bűvköréből: egy nagyméretű, torz emberkoponya mellett álló szobrot nézett – egy harminc centis szobrot, ami egy kezében lándzsát tartó, félig nyitott szárnyú angyalfigurát ábrázolt!

 

Az egyszerűen berendezett irodában a megszokott helyen, a bejárati ajtóval szemben állt egy méretes, de nem különösebben hivalkodó íróasztal. Mögötte hasonlóan hétköznapi bőr irodai szék, vele szemben két fotel, a falak mentén pedig könyvespolcok rogyásig megpakolva a legkülönfélébb témájú ismeretterjesztő könyvekkel. Ha egy tudós vagy professzor lett volna az iroda tulaja, diplomák, a különféle tudományos elismerések, oklevelek, a legmagasabb végzettségeket tanúsító papírok és természetesen elnökökkel, Nobel-díjasokkal és más szaktekintélyekkel lekapott fotók bizonyították volna a bent üldögélő koponya nagyszerűségét.

Ebben az irodában azonban a könyvespolcok közé szorítva csupán egyetlen – nem is igazán kiváló – festmény jelezte az ott dolgozó személy ízlésvilágát, világszemléletét. A kép élénk színei egy zöld fákkal, csobogó patakkal, virágos mezővel tarkított buja tájat ábrázoltak a vakítóan kék, felhőtlen ég alatt. Ám a festő képzelete és tehetsége nem haladta meg a meleg napfényben úszó, békés, Édenkert erősen középszerű, jehovista ábrázolását – már csak az őzikét ölelgető, mosolygó oroszlán hiányzott a festményről.

Odakinn, az ablakon túli New York egén a nap éppen felemelkedett a szomszédos sorházak fölé és fénye betódult a félig leeresztett reluxák között. Megszólalt az íróasztalra helyezett telefon. Négyet-ötöt csörgött már, amikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be, majd az asztalhoz sétált. Keze megállt a levegőben, ahogy megvárta az újabb csörgést. Felemelte a kagylót.

– Szenátor úr, nagyon köszönöm, hogy visszahívott – szólt a telefonba a kéz tulajdonosa, Edmond F’lassa. – Igen… Ismét egy kis segítséget kérnék. Bővebben kifejtem a helyzetet, amennyiben most van rá pár perce… Igen, ez nagyszerű… Szóval, a legutóbbi, úgymond elhárító akciónkról van szó… Értem, értesült már róla… Akkor tudja, hogy magyarországi területen némi nehézségbe ütköztünk…

Kialvatlan, karikás szemű titkárnője tűnt fel az iroda nyitva maradt ajtajában. F’lassa kiintett neki, mire a nő csendben behúzta az ajtót – bármilyen korai is volt az időpont a híváshoz, mégsem akarta, hogy bárki arra lézengő akár egyetlen szót is meghalljon a főnöke beszélgetéséből. Pedig F’lassa hajnali négykor, szeretett macskái mellől rángatta ki a pihe-puha ágyából.

Az ajtó F’lassára zárult.

– Szóval, szenátor úr, köszönjük az eddigi segítséget, személyesen én is nagyon hálás vagyok érte – folytatta F’lassa és kis szünetet tartott. – Jelen pillanatban úgy hozta a helyzet, hogy ismét szükségünk lenne a támogatásukra. Igen, köszönöm, hogy elolvasta a rövid tájékoztatómat… Igen. Ugyanaz az európai vezetésű nemzetközi csoport, amelyikkel már korábban is összeütközésbe kerültünk… Tudom, megértem, hogy kormányzati szintű támogatást nem remélhetünk, de… Ahogy mondja… minden segítséget szívesen veszünk. Szervezés, háttérmunka, kapcsolatok… Köszönöm, szenátor úr, hívom, amint újabb fejlemények lesznek… A… kollégáink egyike a helyszínen van és szemmel tartja az eseményeket.

 

A bérelt Opel visszafelé tartott Ipolytarnócról. Charlie vezetett, Scarlett szótlanul ült mellette.  Elköszöntek Margittól, beültek az autóba és azóta szinte egyikük sem szólalt meg.

Jó húsz perce tartottak már Budapest és a szálloda felé, amikor egy szemből érkező BMW terepjáró váratlanul kivágott eléjük és vad előzésbe kezdett. Az előtte haladó fiatal lány megijedt, nem lassított, erre a BMW-s padlógázt nyomott és csak hajszálnyival tudott a féket taposó és a dudán tenyerelő Charlie előtt visszasorolni a saját sávjába.

– Te idióta barooooom! – üvöltötte Charlie, ahogy tovább haladtak.

– Marhaaaa! – egészítette ki Scarlett.

– Azt hittem, kinyír bennünket! – folytatta Charlie.

– Aha, nem sok kellett – tette hozzá Scarlett.

– Ja – bólogatott Charlie.

Mindketten elhallgattak. Az autó tempósan haladt a szakadozott aszfalton, a mellettük elsuhanó fák levelei közt áttörő napfény vibrálva vakította el őket.

– Hmm, milyen napos idő van ­– nézett fel Charlie a felhőtlen égre.

– Az – értett egyet Scarlett a tájat figyelve.

– Ühüm – tette hozzá Charlie kurtán.

Aztán öt percig egyikük sem szólalt meg.

– Nem akarunk még az időjárásról beszélgetni? – vetette fel végül Scarlett mosolyogva.

Charlie is elmosolyodott:

– Dehogynem. Most, hogy kezd múlni a vihar…

– …és kezd kisütni a nap…

– Na, jó – nevette el magát Charlie. – Ezt most kitárgyaltuk egy évre előre. Mit szólsz a szerzeményünkhöz?

– Hát, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megy a dolog. És azt sem, hogy ennyire ügyesen belenyúlunk a dologba. Találtunk egy szobrot!

– Volt már egy szobrunk korábban is. Aztán mégis a drágalátos haverjaidnál kötött ki. Pedig még egy templom tetejéről is leugrottam érte.

– Na, ne idegesíts! – ámult Scarlett. – Le a betonra?

– Dehogy! Bele a tengerbe.

– És mi lett a tériszonyoddal?

– Az nem változott, ugyanúgy meg van. Csak Al beelőzött, úgyhogy kénytelen voltam utána ugrani.

– Aha, a szokásos megfelelési kényszer.

– A fenét! A szokásos életösztön. Bele a vízbe és… – Charlie elhallgatott, nem folytatta tovább.

Scarlett ránézett. Tudta, hogy akaratlanul is olyan területre tévedtek, ami Charlie-t szomorúsággal és keserűséggel tölti el. Pedig olyan jól indult…

– Al szerinted örülni fog, ha beállítunk hozzá a cuccokkal? – próbálta a témát terelni.

– Ó, dehogy, kérem – próbálta Charlie utánozni a tudós angolos akcentusát. – Pokolira ki lesz akadva, pokolira. Mindig is gyűlölte a papírmunkát.

 

A szállodai szobában semmi sem változott az elmúlt négy órában – leszámítva azt, hogy az ágyon forgolódó Al álmában újabb papírlapokat gyűrt maga alá.

És persze azt, hogy a még mindig duruzsoló tévé képernyőjén már újabb film képei peregtek: egy földalatti helyiségben éppen Bud Spencer és Terence Hill a pénzről beszélgettek, mellettük egy alacsony, idős japán katona állt:

„A kincs! Charlie, a kincs! Tessék, a kincs!” – mondta Terence Hill és összeesett.

„Na, mit csinálsz, most, hogy megtaláltuk a kincset, bekrepálsz? – mérgelődött Spencer – Szerintem itt százával – mit beszélek?! – ezrével hevernek a milliók!”

A kis japán is csatlakozott hozzájuk:

„Milliók? Lehet, de nem jók ezek semmire!” – szólt siránkozó hangon.

Al horkantott egyet, majd a hasára fordult. Ekkor csendben nyílt az ajtó és két sportcipős láb jelent meg a szőnyegen. A lábak egy pillanatra megtorpantak, mintha a tulajdonosuk meglepődött volna valamin, majd szinte lopakodva indultak meg az ágy felé. Már ott voltak az ágy mellett, amikor az egyik láb megbotlott a szőnyegen és…

…Al feje mellett egy súlyos doboz esett az ágyra! A tudós ijedten felült, letörölte a nyálat a szája széléről és meglepetten nézett fel. Charlie egyensúlyát vesztve terült el a párnákon – és estében ránézett a tévéképernyőre.

– A Kincs, ami nincs? – kérdezte vidáman. – Ezermillió éve nem láttam!

– Meglepetééééés! – kiáltotta Scarlett és a földre tette a kezében tartott másik dobozt, majd kikapta belőle a Margittól elhozott angyalszobrot.

– Al, te egész nap itt fetrengtél az ágyon? – kérdezte Charlie, ahogy lassan feltápászkodott.

 

 A hotel forgóajtaján Grigorii sétált be a tágas előtérbe. Tucatnyi turista lézengett ott; volt aki a szobájára várt, mások az étterem felé igyekeztek, a többiek pedig a politikai helyzetről vagy az előző napi tévévetélkedőről társalogtak elmerülten.

Grigorii végignézett az embereken, de nem látta köztük azokat, akiket idáig követett. Nem is volt rá szüksége, hiszen most csak eddig tartott a feladata: megfigyelni, követni és jelenteni.

Elővette a mobilját és tárcsázott. Pár csörrenés után felvették.

– Egy perccel ezelőtt érkeztek. Aqua World – mondta Grigorii ropogós orosz akcentussal.

– Rendben, elindultunk – hallatszott Maxim hangja a vonal túlsó végéből. – Ne tegyenek semmit, csak várjanak ránk!

Maxim elmosolyodott, ahogy a sűrű belvárosi forgalomban gyorsító autóban ült. Ennyi balfogás után – ami mellesleg soha nem fordult még elő vele – végre most személyesen tehet pontot az ügy végére. Három kellemetlen figurát is lepöccinthet a sakktáblájáról, hogy végre a saját szabályai szerint háborúzhasson a saját stratégiáját követve. Elégedetten dőlt hátra és kezét az ülésen heverő, különleges értékek őrzésére szolgáló biztonsági táskára helyezte.

(folyt.)

20. A múlt emlékei

Valamelyik helyi kereskedelmi adó magyar nyelvű dalt sugárzott. Bár egyikük sem értett egyetlen szót sem a szövegből, a női-férfi duó keserédes énekhangja, a szám lágy dallamai alapján biztosak voltak benne, hogy valami romantikus, szeretlek-is-meg-nem-is típusú dallal van dolguk. Hosszú ideje hallgattak már. Charlie vezette a bérelt Opelt, Scarlett pedig mellette üldögélve figyelte a környező tájat, az aszfaltutat szegélyező sűrű erdőt, a nagyritkán elsuhanó épületeket.

– Jó ötlet volt egymagában otthagyni? – kérdezte váratlanul Scarlett.

Charlie először fel sem figyelt a lány hangjára, elmerült a saját gondolataiban, így Scarlett-nak újra meg kellett ismételnie a kérdést.

– Évek óta teljesen egyedül elemez. Menni fog neki – válaszolta Charlie végül, de gondolatban még hozzátett egy „remélem”-et is.

Al jelent meg a képzeletében, ahogy a hotelszoba asztalánál üldögél, előtte üres, jegyzetelésre váró, a szálloda fejlécével ellátott levélpapírok halma: még reggel kérte azokat a recepción, ahol csodálkozva néztek rá, de természetesen teljesítették a kérését – csak éppen nem értették, miért ír valaki ötven levelet a rokonságnak manapság, az okostelók és az internet korában. Charlie úgy gondolta, Al most már vagy egy órája ülhet a szűz lapok előtt, szeme lehunyva, toll a szájában és lassan szívja, mintha az valami cigi lenne és éppen a belső feszültségét oldaná ezzel a pótcselekvéssel. Aztán váratlanul kinyitja a szemét, kikapja a rágott tollat a szájából és mint a villám, jegyzetelni kezd. Mindarról, amit eddig tudott az atlantiszi kardról, mindent, amit Charlie-val közösen kiderítettek, sőt még talán mindezek alapján továbbgondolva valami újabb nyomot is kideríthet vagy teóriát is felállíthat arra vonatkozóan, hogy merre keressék tovább a kincset érő kardot. Hogy aztán ehhez csak hozzá kelljen adnia azokat az új infókat, amiket nemsokára Charlie és Scarlett szereznek meg majd Gróf Magyarffy egyetlen élő utódjától.

Charlie legalábbis ebben reménykedett!

– Menni fog neki – ismételte meg hangosan éppen akkor, amikor Scarlett mobilja egy üzenet érkezését jelezte. Kardvívás pengő, csengő, suhogó zaja volt a hang és Charlie-t kosztümös távol-keleti akciófilmek csatajelenetére emlékeztette.

Scarlett megnézte a kijelzőt.

– Ipo… Ipoli…tern… – próbálta kiejteni az egyetlen küldött szót, de nem boldogult vele. Charlie belső mosolya határtalan volt.

Végül betűnként, egyesével bepötyögtette a helységnevet a GPS-be. Charlie ránézett a navigációs berendezés kijelzőjére – és meg sem próbálta kimondani a nevet: IPOLYTARNÓC.

Pár pillanattal később kiértek az erdőből és egy kereszteződés felé tartottak.

– A következő elágazásnál forduljon jobbra! – csendült fel egy izgalmasan rekedt női hang.

A GPS utasítása nyomán befordult jobbra és a kijelzőn villogó nyíl, valamint egy hatalmas kamion nyomában haladva elindult Ipolytarnóc felé.

– Nem tudom, mi a munkamódszere, de remélem, hogy hatásos – válaszolta Scarlett némi fáziskéséssel.

Mivel nem igazán ismerte, az ő agyában nem jelent meg Al Wyman a hotelszobában ülve, lehunyt szemmel, tollal a szájában. A lány máshol járt. Hálás volt megbízójának, munkaadójának, óvó-védőjének, Edmond F’lassának, aki már annyi szorult helyzetből kirántotta és annyi lehetetlennek tűnő dolgot elintézett a számára. Most is csak egy telefonhívásába került és F’lassa  nem kérdezett semmit, nem firtatta, Scarlett miért indult el egy másik kutatási vonalon, helyette azonnal biztosította, hogy egy órán belül kideríti, él-e még ennek a Magyarffy grófnak leszármazottja. És ha igen, akkor hol. Negyvenöt perc múlva csörrent a lány mobilja és F’lassa már adta is az infót: név, cím, telefonszám természetesen mellékelve. Nem is kellett beszélniük az örökössel, F’lassa közölte vele, hogy az illető SMS-ben küldi el a pontos tartózkodási helyét – mégpedig közvetlenül Scarlett mobilszámára!

Évek óta ismerte Edmond F’lassát, fogalma sem volt, hogy milyen összeköttetései lehetnek, de nem is nagyon akarta megtudni – talán nyugodtabban aludt így.

Gondolataiból Charlie hangja rántotta vissza:

– Közeledünk – mondta, mialatt elhaladtak az Ipolytarnóc kezdetét jelző tábla mellett.

Scarlett összerezzent, amikor csengő-bongó hanggal újabb üzenet érkezett a mobiljára: „Ipolytarnóci ősmaradványok”. Honnan tudhatják, hogy merre járunk? – gondolta és ekkor feltűnt egy magyarul, németül és angolul is megírt útbaigazító tábla, ami jobbra mutatta az irányt. Milyen helyre küldi őket ez a titokzatos valaki, akinek mégy egy sima telefonhívást lebonyolítania sem biztonságos? Scarlett gyűlölte a nem tiszta ügyeket, amikor valakik nyilvánvalóan sumákolnak vagy csak a látszat kedvéért eljátsszák a titokzatos, megközelíthetetlen informátort, az események árnyékból manipuláló irányítóját. Ennél már csak azt utálta jobban, amikor azok okoztak neki kárt vagy fájdalmat, akiket a legjobban kedvelt… szeretett, akik…

Charlie befordult a parkolóba, keresett egy üres helyet és leparkolt. Az autórádióban már egy ideje valami nyolcvanas éveket idéző rockzene szólt a szakításról és az összetörten aláhulló szívekről. Charlie lekapcsolta a motort és kinyomta a rádiót. Csendben, szótlanul üldögéltek. A parkolóban álló személyautókat, buszokat, a mellettük szendvicseket kajáló felnőtteket és a futkározó kisgyerekeket nézték.

– Na, induljunk! – szólt Charlie és kinyitotta az ajtót.

Már beléptek a stílusosan, az őskort idéző bejáraton, amikor a turistabuszok között egy sötétzöld terepjáró tűnt fel lassú gurulással. Az autó befordult a személyautók közé, majd megállt úgy, hogy a benne ülők könnyedén szemmel tarthassák a bejáratot. A jobb oldali, sötétített ablak lassan leereszkedett… és Grigorii megkezdte a figyelést.

Mivel a park központjának előterében senki sem várta Charlie-ékat és újabb üzenetet sem kaptak, úgy döntöttek, hogy belépőt váltanak, egy csoporthoz csapódva végigsétálnak a tanösvényen, hátha közben megszólítja őket a Magyarffy-örökös. Amíg Scarlett sorban állt a pénztárnál, Charlie a gyülekező tömeget figyelte, de egyetlen rájuk váró férfit vagy nőt sem szúrt ki és senki sem intett felé, hogy a figyelmét felkeltse.

Odakinn, a parkoló túloldalán álló erdő fái közt felépített kalandparkból nagy zsivaj szűrődött feléjük. Lelkesen zsibongó gyerekek csüngtek a lelógó köteleken, kergetőztek a magasban felépített függőfolyosókon vagy siklottak a fatörzsek között kifeszített kötélpályán, miközben szüleik és nagyszüleik a padokról figyelték őket.

Scarlett megvette a jegyeket és csatlakoztak egy éppen induló csoporthoz. És a tizenöt-húsz fős csapat nemsokára egy patakmederben kialakított ösvényen sétált végig kényelmesen, miközben a park egy zöld ruhás, bajuszos munkatársa mesélt nekik a természetvédelmi terület történetéről, az ott folyó, csaknem száznyolcvan évvel ezelőtt megkezdett kutatásokról, a geológiai formációkról és az egyik legérdekesebb leletről: az évtízmilliókkal ezelőtt megkövült, hatalmas fatörzsről.

Charlie és Scarlett a többiek között a törzs maradványát rejtő kis épületben tolongtak. Vezetőjük éppen az eredetileg száz méter hosszú és nyolc méter átmérőjű fa megtalálásának 1800-as évekbeli körülményeiről mesélt, amikor a szűk helyen Scarlett megbotlott és véletlenül Charlie-nak esett. Charlie reflexszerűen megfogta a lány kezét és mielőtt még maga is észrevehette volna gyorsan elkapta a lány derekát. Scarlett ráeszmélt a helyzet kellemetlenségére és gyorsan felegyenesedett. De már késő volt: a mellettük álló hetvenes néni, akit kis híján fellöktek most huncut módon rájuk kacsintott. Szerelmesek – gondolhatta magában.

Scarlett csak most vette észre, hogy baljával még mindig Charlie tarkójába kapaszkodik. Zavarodott mosolyra húzta a száját – Charlie pedig viszonozta a mosolyát!

Bajuszos idegenvezetőjük befejezte a mondandóját, továbbot intett a csoportnak és pár perc múlva újabb, értékes leletek fölé emelt csarnokban álltak. A lábuk alatt alacsonyra épített faemelvény nyikorgott, amiről jól megfigyelhették az évmilliókkal ezelőtti, sáros, iszapos patakmeder megkövesedett felszínét. De nem csak az akkori természet mementóját, hanem a szintén kővé vált lábnyomok százait is, amik az akkori patások és más állatok életéről tanúskodtak.

A park szakembere zöld lézerfénnyel mutatta végig a világritkaságnak számító leletegyüttest, de sem Charlie, sem pedig Scarlett nem tudtak odafigyelni a mondandójára, a sárban itt-ott megcsúszó, különböző méretű és fajú ősállatok által hagyott nyomokra.

Idegenvezetőjük végül ismét mondandója végére ért.

– …és köszönöm, hogy végighallgattak – fejezte be, majd hozzátette. – Végül pedig nézzünk meg egy rövid háromdimenziós filmet arról, hogy elképzelésünk szerint milyen is lehetett errefelé az élet jónéhány millió évvel ezelőtt.

A csarnok elsötétült és a csoport tagjai elővették a bejáratnál kapott 3D-s szemüvegeiket.

– Mikor is voltunk együtt legutoljára moziban? – súgta Scarlett Charlie fülébe, miközben feltette a szemüvegét – az idétlensárga műanyag kacat is remekül állt neki, állapította meg Charlie.

A film elindult, a sötét termet dínók üvöltése, trappolása, halálhörgése töltötte be, ahogy a térbeli animációs film képei a szájtátva bámuló turisták arcán, szemüvegén tükröződött vissza. Charlie és Scarlett a fakorlátnak támaszkodva álltak és figyelték a megelevenedett, több százmillió évvel ezelőtti múltat. Scarlett teljesen elmerült a látványban, de Charlie-t nem nyűgözte le az egész műsor, a villogó képek színezte sötétet fürkészte, hátha végre érkezik valaki és átad egy térképet vagy mond valami titokzatos mondatot, hogy a sok lövöldözés és üldözés után zsebre vághassa a nagy jutalmat, a milliókat érő, jól megérdemelt kincset! Észre sem vette, ahogy a dínós film látványvilágában elmerült Scarlett korlátot markoló ujjai olyan közel kerültek a sajátjához, hogy szinte összeértek.

Sokáig azonban nem élvezhették az előadást, mert ekkor hatalmas árnyék takarta ki előlük a vásznat. Ahogy a sötétből előlépő, magas, nagydarab férfi közelebb lépett hozzájuk, Charlie agyán átsuhant a gondolat, hogy vajon hol a fenében bújhatott meg eddig ez a fickó. Sokáig azonban nem filózhatott a dolgon, mert a férfi szó nélkül intett nekik, hogy kövessék.

– Ha a kardot keresik, akkor csak bennem bízhatnak – mondta a férfi tökéletes angolsággal.

Charlie és Scarlett egymásra néztek a sötétben. Üvöltő, egymással viaskodó dinoszauruszok tükröződtek vissza a 3D-s lencséiken. Charlie biccentett. Majd levették a szemüvegeiket és a többi turistát kerülgetve új idegenvezetőjük nyomába eredtek.

 

A 42-es szobára csaknem teljes csend borult.

A délutáni melegben a szálloda folyosóin fürdőruhás turisták nyüzsögtek és lelkesen hancúrozó gyerekeiket, úszópelusba bújtatott lurkóikat terelgetve mindannyian a belső medencék felé igyekeztek. Strandlabdákkal, felfújható matracokkal a hónuk alatt, nagy zajt csapva strandpapucsos lábbal slattyogtak végig a puha szőnyegen.

A ricsaj ellenére a 42-es szobában még mindig nem mozdult senki!

Odabenn, az egyik ágyon Al feküdt az oldalára fordulva, felhúzott lábakkal, szétvetett karokkal, furcsán kicsavarodott pozícióban. Ez azonban egyáltalán nem zavarta, sőt az a tucatnyi, teleírt, hoteles fejléccel nyomtatott levélpapír sem, amelyek körülötte és a teste alatt összegyűrődve hevertek.

Al halkan hortyogott és a zavaró hang csaknem teljesen elnyomta a minimális hangerőn duruzsoló, bekapcsolva hagyott tévét. A helyi kábelcsatornák egyikén a Conan, a barbár legelső képsorai peregtek: Conan apja a háttérben rohanó, fekete viharfelhők alatt fiának, a későbbi legendás kardforgatónak mesélt:

– „Valamikor óriások éltek itt a Földön, Conan. És a káosz sötétségében becsapták Cromot: ellopták tőle az acélkészítés titkát. Crom dühös lett és megrázta a Földet. Tűz és szél csapott le az óriásokra és testüket elnyelték a vizek. Az istenek dühükben a harcmezőn feledték az acél titkát. Mi, akik megtaláltuk azt, csak emberek vagyunk. Nem istenek, nem óriások. Csak emberek.”

Al horkantott egyet, majd átfordult a másik oldalára és ezzel újabb jegyzetlapokat gyűrt össze. Az eddig a szája sarkában lógó toll most kiesett a és a földre hullott.

 

Erős fény tűzött a sötétséghez szokott szemükbe, ahogy Charlie és Scarlett a nagydarab férfi nyomában kisétáltak a teremből. Végighaladtak az előtéren, majd kiléptek a szabadba. Az újabb idegenvezetés azonban elmaradt: csak pár métert kellett megtenniük a járdán és egy kisebb épület elé értek. A férfi egy üvegajtót nyitott ki előttük, Charlie pedig előzékenyen előre engedte Scarlettet, majd ő is belépett az üvegfalú, lakásnyi méretű épületbe. Kísérőjük odakinn maradt nyilvánvalóan készen arra, hogy szükség esetén minden meggondolatlan érdeklődőt arrébb tessékeljen, ha kell. Erre azonban nem nagyon kerülhetett volna sor, hiszen a kis épület nagyméretű üvegtábláin betűző fényben a kintről nézelődők is nagyon jól láthatták a bent álló, több millió éves, fekete ősfenyő tönköket.

– Jöjjenek csak… – hallották egy idős nő nagymamásan életerős hangját –, tudják, az olyan kövületek, mint én, szívesen időznek a hozzájuk hasonló korúak között.

A hatalmas tönkök közé szórt murva megcsikordult a talpuk alatt, ahogy lassan beljebb és beljebb sétáltak.

Az egyik széles, magas fenyőmaradványt tanulmányozva, háttal állt a nő, de a közeledtükre megfordult és rájuk mosolygott. Nem tűnt nagymamásnak, bár a mosolya csupa kedvességet sugárzott. Hetven-hetvenöt körül járhatott, amiről letagadhatatlan nemesi arcvonásai és élénk tekintete nem, csak ősz, félhosszú, elegáns frizurája és ráncos kézfejei árulkodtak. Elegáns, de nem régimódi, korának megfelelő ruhát viselt – és hasonlított a régi fotón látott Magyarffy grófra!

– Szóval, Ön az a csinos lány, akit Mr. F’lassa említett?! – zengett kellemes hangja az üvegépületben.

– F’lassa? – súgta Charlie Scarlett fülébe.

Odaértek a hölgyhöz, aki mindkettejüknek kezet nyújtott – a keze lágyan, de határozottan simult Charlie tenyerébe.

– Mr. F’lassa szeret túlozni a hatás kedvéért, Ms. Magyarffy – mosolygott vissza Scarlett. – A társam Charlie Mitchell… régiségkereskedő.

– Margit – mutatkozott be az idős hölgy. – A gyülekezetem lelkésze ajánlotta a figyelmembe Mr. F’lassat, aki még tegnap, az esti órákban nagy vonalakban értesített a maguk kutatásairól. Nem is reméltem, hogy bárkit is érdekelhet még a nagyapám hagyatéka. Annyi év eltelt már…

Margit végigsimított az egyik ősfenyő törzsén. A falon függő tábla ezt ugyan tiltotta, de úgy tűnt, számára ilyen korlátok nem léteznek, nem létezhetnek.

– Minket igazából egy görögországi templom és két angyalszobor érdekel – szólt Scarlett, mielőtt még nagyon belemerültek volna a múltba révedésbe.

– Plusz az atlantiszi kard – egészítette ki Charlie.

Margitnak feltűnt a siettető hangnem, de nem haragudott meg.

– Kedveseim, ha ennyi mindenre kíváncsiak, jöjjenek el inkább hozzám – mondta és fiatalos léptekkel elindult kifelé.

 

Pár kilométeres autókázásra volt szükségük csak ahhoz, hogy megérkezzenek Margithoz. A feketére festett kovácsoltvas kerítéssel körülvett régi, ám szépen felújított kúria egy különálló, gondosan nyírt, zöld pázsitú, gesztenyefákkal körülvett, tágas telken állt a falu határában.

Charlie-ék autója és Margit fekete BMW-je – amit természetesen nem ő, hanem testőre és mindenese, László vezetett – a kővel felszórt behajtón parkoltak egy szőlőlugas árnyékában, amikor a Ford SUV feltűnt a ház előtt. Grigorii intett a sofőrnek, aki lassú tempóban végighajtott az úton, majd távolabb, jobbra fordult és a poros földutat szegélyező fák takarásában megállt.

Charlie körbenézett a szobában és úgy érezte, mintha az 1800-as évek végére vagy a huszadik század elejére repült volna vissza. A kúria nem csak kívülről, de belső kialakításában is egy letűnt kor mementója volt. A helyiségben antik asztalok, székek álltak, a jó állapotú, de legalább százéves szekrény üvegpolcain több tucatnyi, porcelánból készült madár, nyúl, macska és más állat, valamint pár balett-táncos figura díszelgett. Mázsás súlyú, nehéz függönyök takarták ki félig a zöld kertre nyíló kilátást és természetesen a vastag zsinór végén függő függönybojt sem hiányzott róluk. A falakon díszes keretben ismeretlen festők tájképei, mögöttük csíkos tapéta, olyan, amit a Jules Verne regények megfilmesítéseiben láthatott az ember. Charlie minden pillanatban egy libériás inas belépését várta, de csak a nagydarab László tűnt fel egy pillanatra odakint, ahogy a telek végében lévő facsoportot fürkészve elsétált az ablak előtt.

Charlie egy szófán ült, mellette Scarlett lelkesen szárazsüteményt rágcsált, velük szemben Margit egy rózsamintás kárpitozású, fafaragással díszített fotelben foglalt helyet.

– Ez az épület – törte meg házigazdájuk a csendet – és a körülötte lévő több hektáros telek már legalább száz esztendeje a Magyarffy-család birtokában van. Még a dédnagyszüleim vásárolták egy elszegényedett osztrák hercegtől és generációról generációra öröklődött tovább kisebb-nagyobb felújításokat és bővítéseket követően.

Scarlett még mindig lelkesen majszolt, Charlie pedig hasonló hévvel bólogatott.

– De gondolom, Önöket, fiatalokat, nem egy öreg épület története érdekli – folytatta Margit nagymamásan elnéző mosollyal. – Tudták, hogy egyes történészek egészen a vízözönig visszavezetik a magyar nép eredetét? – kérdezte. – Sokan középkori mondák alapján úgy vallják, hogy a magyarság őse Noé harmadik fiának, Jáfet egyik nemzetségének sarja, a bibliai Ménrót, akit magyarul Nimródként ismernek.

„Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.” Mózes Első könyve, 10:9 – fűzte hozzá Scarlett, miután a telemorzsált süteményes tányért visszatette a kis üvegasztalra.

– Igen, így mondták – mosolyodott el Margit. – Az Ön kedvese, fiatalember, igen jól tájékozott ifjú hölgy.

– Öööö… mi nem vagyunk együtt – mormolta Charlie.

– Látom én, kedveseim. Szóval sokan ebben az országban Nimródot, a nagy vadászt, az első város megalapítóját, a bábeli torony építőjét tartják a magyarság első ősatyjának. A monda szerint az ő fiai voltak Hunor és Magor, akik az Aranyszarvas üldözése közben leltek rá a két nemzet, a magyarok és a hunok őshazájára.

– Ez rendben van, érdekes meg minden, de hogyan jutunk közelebb a… – próbálta Charlie felpörgetni a mesélést, de Margit mókásan megfenyegette a mutatóujjával.

– Csak türelemmel, fiatalember – dorgálta mosolyogva. – Drága nagyapám, Magyarffy gróf igazi hazafi volt. Tisztként vett részt a Nagy Háborúban, békeidőben pedig idejét és vagyonát nem kímélve kutatta a magyar nép múltját és ősi legendáit. Utánajárt a Hunor-Magor mítosznak, Nimródnak és mivel istenhívő volt, összefüggést keresett a régi mondák, mesék és a bibliai történetek között is.

Charlie nem tudott leállni.

– Ezeket nekünk is sikerült felkutatnunk…

Scarlett szemrehányóan nézett Charlie-ra, de Margit az egész, villámgyors összetűzést figyelmen kívül hagyva nyugodtan folytatta:

– Mint tudjuk, valamikor megszületnek ezek a mesék a legendás hősökről, a tündérekről, szörnyekről, törpékről, sárkányokról, az óriásokról. A középkorban egy félős kislánynak történeteket mesélnek a szülei a jóságos tündérekről, egy rosszcsont kisfiút riasztgatnak vámpírokkal, vérfarkasokkal, harcosok hencegnek sosemvolt szörnyek legyőzésével. A mesék, a kitalált történetek szájról-szájra repülve tovaszállnak és évszázadok, évezredek múlva már senki sem tudhatja, hogy azok a lények, amikről regéltek, valóban éltek-e és azok a kalandok, amiken izgultak valóban megtörténtek-e.

– Többnyire nem – szögezte le Charlie szárazon.

– Ne higgye, fiatalember! Nagyapám egy színes, a valósággal keveredő mesevilágra lelt, ahol számtalan óriásmese keveredett valódi feljegyzésekkel, leletekkel. Több kontinensen kutatta a bibliai özönvíz legendáját és az özönvíz előtti bűnöket, az emberiség és más fajok keveredését vagy a sámánok legendabeli, titokzatos hatodik csontját. A mesék számára valósággá váltak.

Most Scarletten volt a sor, hogy a helyes irányba terelje a beszélgetést – elvégre nem meséket hallgatni jöttek ide.

– Nekünk egy valódi mesénk van, gonosz, fegyveres emberekről, akik éttermekben lövöldöznek és bibliai műkincsek után kutatnak.

– Értem, amit mond, kedvesem. Én is figyelem a híreket. Már évekkel ezelőtt különböző csoportok többször is megfenyegetett és megpróbálták a kezüket rátenni a hagyatékra – a kint sétálgató László felé nézett. – De persze nekem is megvannak a saját, megfelelő kapcsolataim és tudok gondoskodni a védelmemről is.  

Margit is elvett egy süteményt a porcelántányérról.

– Ó, igen – mondta, ahogy beleharapott. – Mielőtt még megkérdeznék, a George Hammond név is ismerős számomra. Pár hete telefonon érdeklődött, de már nem jött el hozzám.

– Egy étteremben ölték meg – szólt Charlie meglepetten; nem is gondolta, hogy a visszavonultan élő idős mamának is tudomása lehet a dologról.

– Tudom, mint mondtam. Egy jó félórát beszélgettünk és nagyon izgatottnak tűnt, ő is a gyűjteményt szerette volna kutatni.

– Nem említett semmi konkrétumot? – kérdezett közbe Scarlett.

– Nem. Csak folyamatosan egy korszakalkotó felfedezést emlegetett és többször is kihangsúlyozta, hogy mindenképpen tanulmányoznia kell nagyapám hagyatékát. Csak sajnos, erre már nem kerülhetett sor.

– És a nagyapja, a gróf meddig jutott el a kutatásaiban? – kérdezte Charlie. – Voltak kézzelfogható tudományos eredményei?

Margit felállt és pár lépést sétált a szobában, hogy megmozgassa elmacskásodott lábait. Charlie Scarlett-re nézett: a hosszú, mesés felvezetés után most talán végre közelebb jutnak az atlantiszi kardhoz!

– Ahogy egyre mélyebbre ásta magát a bibliai régészetbe – folytatta Margit, miközben visszaült a fotelbe –, újabb és újabb leleteket, eredményeket tudott felmutatni, melyek alátámasztották a Könyv leírásait.

– Mikre gondol pontosan? – kérdezte Charlie.

– A Szent Bibliából kiindulva elsősorban Jeruzsálemben, de az akkor még létező Ottomán Birodalomhoz tartozó ószövetségi területeken is folytatott ásatásokat. Például nagyjából sikerült meghatároznia, hogy hol eredhetett a gyógyító forrás és Siloám tava Jeruzsálemben…

– Azt nemrégiben tárták fel – szólt közbe Scarlett.

– Igen, jól tudja. Nagyapám ősrégi, közel-keleti könyvtárakat, még működő kolostorokat látogatott végig, sokszor fillérekért szerzett be felbecsülhetetlen értékű régiségeket, régi Szentírás-másolatokat a falusi bazárokban.

– Nem szálltak rá a kutatásai során? – kérdezte Charlie.

– Pardon, kérem? – nézett rá Margit.

– Úgy értem, nem akadtak gondjai? Nem zaklatták mindenféle szervezetek, kormányok, hasonlók? Mióta mi is elkezdtük a kutatást, állandóan a nyakunkra járnak bizonyos… hmm…

– …erők, hatalmak – fejezte be Scarlett.

– Dehogynem, dehogynem! – legyintett Margit, mint aki egész életében zaklatásnak volt kitéve és már egyáltalán nem foglalkozik a dologgal. – Először a kommunisták kezdték el figyelni, mivel a kutatása és a tudományos publikációi ellentmondtak az ő materialista-ateista tanításaiknak. Majd utánuk a nácik következtek. Hitler eszeveszetten hajszolt mindenféle vallási és okkult tárgyat, amelyekkel a saját őrületét akarta alátámasztani, hatalma megőrzéséhez, a birodalma kiterjesztéséhez felhasználni. Ezt, gondolom, Önök is tudják.

– Persze – vágta rá Charlie.

Margit bólintott.

– Nagyapám persze bölcs volt és elrejtette a kutatásait. Hosszú évekig még megfigyelték a családot, de később már nem zaklattak. A nácik elbuktak és miután pár évvel később a kommunisták uralomra jutottak, egy újabb, de ugyanúgy istentelen erő terjesztette ki hatalmát az ország felett. És sokáig senki sem fújta meg a rézfanfárokat, hogy leomoljanak a népem köré emelt vasbetonfalak…

Margit egy fél percig elgondolkozva nézett maga elé. Sem Charlie, sem Scarlett nem szólt közbe.

– Miután a kommunisták elteltek az újonnan szerzett hatalom összes előnyével és mindent kisajátítottak, lassan lemondtak a Magyarffyk zaklatásáról.  Számukra nem jelentett semmit a szellemi világ, a Teremtés, de még a magyar nép eredetének mítoszától is ódzkodtak, mert a nemzeti érzés megerősödésétől féltették a hatalmukat. Szóval, a nyilvánvaló titkos megfigyelést és adatgyűjtést leszámítva békét hagytak nekünk és nem bolygatták nagyapám hagyatékát. Még csak nem is államosítottak egyetlen vagyontárgyat sem. Nem is értették volna meg a jelentőségét.

– Mi úgy tudjuk, Magyarffy gróf eltűnt… – használta ki a pillanatnyi szünetet Charlie.

Margit ismét bólintott.

– Bő nyolcvan évvel ezelőtt a mai Irak, az akkori Hásemita királyság területén kutatott. Úgy érezte – a leveleiben legalábbis így írta meg akkor – közel járt egy számára nagyon fontos lelet megtalálásához.

– Talán egy Babilonhoz köthető anyaghoz? – kíváncsiskodott Scarlett.

– Nem. Nem Babilonhoz, kedvesem – legyintett Margit. – Hanem… A Szigethez.

Charlie fészkelődni kezdett a szófán. Ismét a Sziget…

Vendéglátójuk folytatta:

– Atlantiszhoz. Pontosabban nem is Atlantiszhoz, hanem… a titokzatos atlantiszi kardhoz.

Scarlett csodálkozva hajolt közelebb, szinte suttogott, ahogy Charlie-t megelőzve feltette a kérdést:

– Jól értettük? Az atlantiszi kardhoz?

– Igen. A kardhoz, a nefilimekhez és bizonyos, általa Elveszettekként emlegetett harcosokhoz – válaszolta Margit, mintha csak a szárazsütemény egyszerű receptjét diktálná az unokájának. – Akkoriban Gázi király uralmának zűrzavaros időszakát élte az ország, így ritkán és nehezen érkeztek hírek a nagyapám felől. Aztán pár hét múltán nem küldött leveleket, nem telefonált, majd teljesen nyoma veszett. A barátai hiába várták Jerevánban, nem érkezett meg. A következő évben pedig – miután a megtalálására indított kutatások sorra kudarcot vallottak – halottá nyilvánították.

– És mi lett a tudományos kutatásaival, a leleteivel?

– Ó, igen. Miután csendesedett a helyzet, a gyerekei, majd később én, mindent rendszereztünk, felkutattuk az elrejtett kincseket, amelyeknek a listáját csak a legszűkebb családjának árult el. Gondoztuk a hagyatékát és összegyűjtve, megóvva elraktároztuk a tárgyakat, az összes feljegyzését.

Charlie megint fészkelődni kezdett, aztán feltette a legkézenfekvőbb kérdést:

– És… és hol lehet most… ez a mérhetetlen vagyon?

Margit elmosolyodott és egy sötét oldalfolyosó felé mutatott.

– Hát itt, nálam, a folyosó végében.

 

A nemzetbiztonsági hivatal épületében kicsapódott Giddon irodájának ajtaja és maga Giddon robbant be a szobába. Kezében a Charlie lakásából megszerzett kis szobrot forgatta. Idefelé úton már alaposan megvizsgálta és egy nyilvántartási számot talált az aljára ragasztva. Most ismét megnézte – 65/1994 –, aztán elüvöltötte magát:

– FIRPOOOOOOW!

Nemsokára mindketten a vizsgálóasztal mellett ültek és amíg Giddon a szobrot tanulmányozta, hátha valami újabb árulkodó jelet, valamilyen jellegzetességet – a fa anyaga, az alkotó szignója, hasonlók – kiszúr rajta, Firpow egy leltárkönyvet lapozgatott. Ezt is Charlie lakásából hozták be és miután bizonyítékként nyilvántartásba vették, kiadták Giddonéknak. Egy-egy tárgy képe díszelgett minden oldalon, alatta annak adataival, főbb jellemzőivel, rövid leírásával.

– Nossss… – mondta Firpow, miután megtalálta a kis szobrot a nyilvántartásban. – A Lefelé Döfő Kard címszó alatt ez áll: származási hely a Balkán-félsziget, a kormeghatározás szerint nagyjából az 1400-as évek végén, az 1500-asok elején készülhetett, egy… izé… Ishak Mehm… Ishak Mehmed nevű… mi a… mir-aláj-bej palotájából került elő.

– Mi van? – nézett fel Giddon. – Milyen Alain Bay? Mi a francot kezdjek most ezzel?

Firpow folytatta:

– Van még! Háttérinfót is írtak a szoborhoz. Ishak Mehmed katonái foglyul ejtettek egy teuton keresztes lovagot, aki a Balkán visszafoglalására induló csapatok sebesült tagja volt. Ő a halálos ágyán egy jeruzsálemi legendát mesélt el, miszerint valahol a bosnyák hegyek mélyén hatalmas kincs rejtőzik. Még a körülbelüli helyet is elárulta neki, ezért Mehmed egy kardot döfetett az említett terület egyik fájába, hogy megjelölje a mindentől távol eső helyet. Úgy tervezte, később visszatér és átkutatja majd a környéket, ám nem tudta személyesen megtalálni a kincset, mert korai halála ezt megakadályozta.

– Megölték?

– Az nem derül ki. Talán csak egy betegség végzett vele. Így nem kerülhetett a kincs közelébe, aminek az egyik darabja – legalábbis a leírások alapján – nem más, mint… az atlantiszi kard néven ismert fegyver.

Giddon elvigyorodott és szivart kezdett el keresni a zsebében.

– Az atlantiszi kard, mi? Szóval ez az, ami miatt Mitchell végigrohangássza a fél világot! A leírás meg végig ott volt a lakásában és ő még csak át sem lapozta az apja leltárját? Nem semmi ez a Mitchell gyerek!

(folyt.)

19. Giddon pallosa

Giddon irodájában egyre csak gyűltek a bizonyítékok. Legalábbis azok az anyagok, amikről remélte, hogy nemsokára, mire végre átrágják magukat rajtuk, tényleges bizonyítékokká válnak. A Charlie lakásában talált számítógépek most kibővültek az Égei-tengerből kihalászott iPaddel is; a cég szakijainak jópár munkaórájukba telt, mire kiszárították és helyrepofozták, de ismét működött. Így a tabletet sikeresen bekötötték a hálózatba, ezáltal a Giddon lábai körül kígyózó vezetékrengeteg pár plusz méterrel tovább gubancolódott.

Giddon egyedül ült a szobában. Lábát feldobta az asztalra és székén hátradőlve egy könyvet olvasott. A szája sarkából meg sem gyújtott szivar lógott lefelé.

Órákat szöszmötölt az eddig összegyűjtött anyagokkal és pár perccel ezelőtt úgy döntött, megérdemel egy rövidke pihenőt. Legutoljára a templomból ellopott, szakadt szélű papírlapot bújta, de nem jutott sokkal előrébb az ügyben. Hiába forgatta, nézte, semmit sem sikerült kiderítenie róla. Dühös volt a görög fiaskó miatt, hiába olvasta és lapozta, olvasta és lapozta egymás után az oldalakat, mérgében egyáltalán nem tudott a tartalmukra figyelni.

Halkan jelzett az összes adatot, beszkennelt jegyzetet tároló és elemző gépként bekötött Apple. Giddon hallotta, de nem reagált a dallamra, nem hagyta félbe az olvasást. Próbálta még egy rövid időre elhessegetni az éttermi gyilkossággal induló események körül keringő gondolatait. Csak egy perccel később, amikor már végképp nem tudott a regényre koncentrálni és újra figyelmeztette a számítógép vette le a lábát az asztalról. Letette a könyvet. A gyűrött, összefogdosott lapszélű papírborítón jellegzetes tipográfiájú betűkkel Agatha Christie neve díszelgett, alatta pedig az olvasott regény címe: Macska a galambok között.

 Az Apple végzett az adatok összesítésével, a technikusok a szóba jöhető és használható információkat, képi- és hangfájlokat feltöltötték, Giddon most már saját ízlése szerint válogathatott közülük. Ha ebből az adatmennyiségből nem jut újabb nyomra, akkor kénytelen lesz elgondolkozni a nyugdíjkérelme beadásán…

Csak találomra, az egérrel kattintgatva átfutotta az anyagáradatot. Az étteremben megtalált, Hammondtól származó, többé-kevésbé használható jegyzetek, fotók tették ki a legnagyobb részt, ezek némelyikéhez – melyek valamilyen idegen, talán ókori nyelven íródtak – a szakértők fordítást és némi magyarázatot is mellékeltek. Giddon előtt egy ékírással kőbe vésett szöveg jelent meg, mellette az angol értelmezése: „magas víz”. Továbblapozva félig megégett papírlap következett, amin a „Deus le volt”-ot betűzte ki. A szakik egy kis cetlit tűztek mellé: „latin, ford.: Isten akarja, a keresztes háborúba indulók  jelszava volt”.  Aztán Giddon meglepetésére egy ókori-középkori válogatást talált furcsa lényekről „Keveredés” címmel. De ezt most félretette, helyette inkább végignézte a legkülönfélébb stílusú rajzokat, festményeket, szobrokat ábrázoló képeket, amiket valószínűleg maga Hammond gyűjtött össze. Mintha mítoszok, legendák és az emberi fantázia, a félelem szülte lények elevenedtek volna meg előtte: vízparton garázdálkodó szatírok, véres pofájú farkasemberek, majd kentaurok, állatfejű, egyiptomi, dél-amerikai istenábrázolások és más, félig emberi, félig állati lények váltották egymást.

Giddon nem értette, ezek a dolgok hogyan vezethettek egy véres leszámoláshoz és kezdte feladni korábbi elméletét, miszerint Hammond megölése a tudós munkájával lehetett kapcsolatban. Most már arra hajlott, hogy a lövöldözés csak tévedés, Hammond pedig egy vétlen, rossz helyen üldögélő áldozat volt. Na, és Charlie Mitchell? Giddon úgy érezte, eddig teljesen feleslegesen dolgozott az ügyön, valahol nagyon félresiklott az eddigi elmélete…

Mérgében egyre gyorsabban kattogtatott az egérrel, valami használhatót akart kipréselni a számítógépből. Aztán a monitorról eltűnt minden eddigi anyag – valahogy rosszul, rossz helyre kattintott! Újra próbálkozott, de most egy másik mappa nyílt meg: egymást takarva régi festmények, ikonok, krónikaábrázolások képei jelentek meg a monitoron. Az elsőn valamelyik ország uralkodóját koronázták meg éppen, a háttérben pedig egy gúla alakú tárgy volt látható – a megjegyzés szerint III. István, magyar királlyá avatását ábrázolta a festmény. Kattintás. A következő egy újabb festmény: elnagyolt famotívum előtt ábrázolt, lefelé döfő görbe kardot vagy pallost látott Giddon.

Szivarja csonkját rágva közelebb hajolt a monitorhoz. Nem volt egészen biztos benne, de úgy tűnt, mintha…

– FIRPOW! – kiáltotta olyan hangosan, hogy még ő is összerezzent tőle. – VAGY PIZZUTI!

Giddon felállt és egy másik géphez lépett. Az ajtó kivágódott, Firpow arca jelent meg a nyílásban, de mindjárt el is tűnt, ahogy a visszacsapódó ajtó kevés híján orron találta. Giddon csak a fejével intett. Firpow megértette és leült mellé.

– Keresd ki ezen a Mitchell lakásán készült felvételeket és nagyítsd ki őket! – utasította Giddon.

Firpow fel sem vette a hangnemet, az elmúlt négy és fél évben, amióta Giddon embere volt, bőven hozzászokott főnöke viselkedéséhez és már fel sem tűntek az idegesítő hülyeségei, mint például…

– Gyerünk! – lökte vállon Giddon. – Ne álmodozz!

Firpow kézbe vette az egeret. A monitoron a Charlie lakásában lévő, egymás között csak „titokszobának” elnevezett helyiségben készült képeket látták. Firpow kattintgatott néhányat és az első képet valamennyire kinagyította. Giddon a zakója belső zsebéből egy olvasószemüveget vett elő: olvasáshoz nem használta, de ha a szemét kellett erőltetnie, már jó hasznát látta. Hunyorogva vizsgálgatta az első képet: a titokszobai polcon bekeretezett fotók, kisebb antik tárgyak, korsók, kézműves alkotások tűntek fel. Giddon hümmögve rázta a fejét, mire Firpow a következő képre kattintott: a szoba egy másik polca hasonló fotókkal és tárgyakkal.

– Nagyítsd ki! – szólt Giddon és Firpow megint kattintgatott. – Nem ezt, te! Azt a másikat! Nem! Azt a másikat… Na ez az!

Némi mutogatás és váll lökdösés után végül megtalálták a képet, amit Giddon keresett. A képernyő nagy részét egy barna keretbe foglalt fotó foglalta el: a fiatal, még egészen tinédzser Charlie és feltehetően az apja álltak mosolyogva, lejárt divatú, talán nyolcvanas évekbeli ruhákat viselve.

– A kép mögött!

Firpow kinagyította a nagyfelbontású digitális fotót és mindkettejük előtt láthatóvá vált az a kicsike, nagyjából tizenöt centis szobor, ami a mosolygós kép kerete mögött bújt meg: egy fatörzsbe döfött görbe kardot ábrázolt!

Giddon szó nélkül felugrott és kisietett. Az ajtóból azért még visszafordult.

– Na, mi az? Kéne sofőr is. – nézett Firpow-ra.

 

A „titokszoba” egyetlen, erős vasráccsal védett ablakán betűző nap hosszú árnyékokat vetett a helyiségben. A polcokon körbe régi, értékes antik tárgyak hevertek, a falakon bekeretezett fényképek függtek: szinte mindegyiken a még csaknem tinédzser Charlie és apja voltak láthatóak a világ legkülönbözőbb tájain, többnyire régészeti munka közben. A földön nagyobb korsók, pajzsok, szobrok gondos rendben, láthatóan gyakran leporolva – egy fontos gyűjtemény megannyi, nagy becsben tartott darabja.

A lakás ajtaja kinyílt, majd lépések közeledtek a szobához. A „titokszoba” lassan feltárta titkát és egy hosszú árnyék jelent meg a lakkozott parkettán.

Giddon pár pillanatig még nézelődött, aztán belépett a kincsek közé. Lassan, fürkésző tekintettel járt körbe a szobában és nemsokára megállt az egyik polc előtt. Félretolta az irodai monitorán már látott „Mitchell-papa-és-fiacskája-mosolyog”-képet és a háta mögül kiemelt egy kicsi, fából faragott szobrot. Felemelte és a fénybe tartotta: igen, teljesen egyértelműen egy fatörzsbe vagy faágba döfött, görbe kardot ábrázolt. Miniatűr talapzatán kopott felirat díszelgett sok, idegennek tűnő Ö és Ü betűvel és jópár, számára szokatlan helyen lévő Y-nal együtt. Giddon török nyelvre tippelt.

– Meg vagy! – mondta örömmel és már indult is vissza az irodájába.

Elmosolyodott. Lehet, hogy mégsem volt semmi gond az elméletével?

 

Speciális vágógép – egy láncfűrész-rendszerű, kisebb munkagépekre is felszerelhető berendezés – berregett fel hangosan, majd sivító hanggal vágott bele a több évszázados gyökerekbe. Ahol a kéziszerszámok már nem bírtak az öreg fűzfával, ott a Bobcat most könnyedén vágott utat a kíváncsi szemek számára. Tucatnyi, sisakos, védőszemüveges ember álldogált a sárban azt figyelve, ahogy a sebesen mozgó lánc egymás után szeli át a néha embervastagságú gyökereket.

A gép negyed óra alatt végzett, és amikor az utolsó kígyószerű darabok is a földre hullottak, a kivágott, tágas résben egy teljesen korhadásnak indult, hatalmas faláda tűnt fel. Ahogy a köréje nőtt gyökerek tartása megszűnt, a láda máris kezdett széthullani, kisebb-nagyobb darabok estek le belőle, így a lámpafényben a repedésein keresztül egy rozsdás fémkoporsó részei sejlettek át.

A kíváncsiskodók tömege szétvált, hogy utat engedjenek egy elektromos targoncának, ami a lehető legjobban megközelítette a ládát, majd emelővilláival benyúlt a gyökerek közé és lassan, óvatosan kiemelte a széthulló faládát.

Fent, az ásatási terület peremén a konténereknél Hrotti állt kezében masszív értékőrző táskát tartva. Egy terepjáró érkezett a gát tetején, ajtók nyíltak és pár testőr kíséretében Grigorii, majd Maxim szálltak ki. Miközben mindannyian lesétáltak az elzárt mederbe, Hrotti átadta a táskát a főnökének. Maxim megállt, majd egy szerszámos konténer tetején kinyitotta a biztonsági táskát és elővette belőle a Görögországban megszerzett angyalszobrot.

– Remek – a szája apró mosolyra húzódott. – Készüljenek a következő munkára!

A targonca egy emelvényre tette a faládát, majd két védőruhás férfi lépett mellé és hozzáláttak, hogy fémrudakkal lefeszegessék a korhadt deszkákat. Maxim az emelvény mellé sétált és lassan láthatóvá vált számára a pusztuló fa rejtette rozsdás, több helyen is deformálódott, csaknem teljesen tönkrement fémkoporsó. Az egykor egymáshoz kovácsolt, masszív vaslapok a hosszú évszázadok alatt meggyengültek és most formájukat vesztve, mint eltörött bordák, lógtak ki itt-ott a koporsót rejtő falapok alól.

A két férfi újra nekiállt és lefeszítették a rozzant állapotú fedelet. Egy szemüveges tudós lépett közelebb és belenézett a koporsóba.

– Sajnos nincsen benne még egy újabb – mondta némi vizsgálódás után magyar akcentusú angollal. – Sem aranyból, sem pedig ezüstből készült…

Maxim rosszat sejtve lépett mellé.

– Ez nem az, amit kerestek, uram – szögezte le a tudós.

A koporsóban foszladozott ruhát viselő csontváz feküdt, mellette sérült használati tárgyak és egy elkorhadt nyelű rozsdás kard hevert. Maxim kérdőn nézett a férfira.

– A ruházat, a fegyverzet maradványaiból a szakavatott szem egyértelműen láthatja, hogy ez nem Attila sírja – folytatta a szakértő. – Talán valamelyik vezéréé vagy egy hun nemesé. A Tisza évszázadokon keresztül szabadon kanyargott minden szabályozás nélkül, így a koporsó a földbe helyezésekor akár száz méterre is lehetett az akkori medertől. A folyó folyási irányának változása miatt azonban mára a peremre került. Még ha létezett is Attila hármas koporsója, legendás kincse és csodálatos kardja, egy biztos: most nem azt találták meg. Talán egy másik helyszínen.

Maxim nem tűnt különösebben idegesnek – legalábbis a korábbi, dühös kirohanásaihoz képest. Valahogy megszokta, hogy amióta Mitchell, Wyman és ez a Lycia nevű nő az útjába akadt, nem az eltervezettnek megfelelően sikerülnek a dolgai.

– Rendben, csomagoljanak! – mondta Hrottinak. – Ez már a sokadik fiaskónk, most egy időre leállunk a keresésben. A vezetők kérték, hogy végérvényesen rendezzük le ezt az Atlantisz-ügyet és azokat, akik akadályoznak benne. Miután megoldottuk a problémáinkat, azonnal folytatjuk az eddigi munkát.

– Szemmel tartjuk őket, mióta elmenekültek innen – szúrta közbe Hrotti.

– Odafentről kézzel fogható eredményeket várnak tőlünk. Grigorii majd besegít a munkába – mondta Maxim és az oroszhoz fordult. – Most még csak figyeltesse őket, aztán kivárjuk a legkedvezőbb alkalmat…

Da – válaszolta kurtán Grigorii.

– Elkapjuk mindegyiket, uram – szögezte le Hrotti.

– Nem! Az most már nem elég. Semmisítsék meg őket!

(folyt.)

18. Tisztázásra váró ügyek

A reggeli csúcsforgalomban az autópálya hemzsegett a kocsiktól. Távolsági buszok és személyautók szállították fel a fővárosba a vidékről érkező dolgozókat és diákokat, nehézkesnek tűnő, de annál szemtelenebbül előző magyar és külföldi kamionok, teherautók vegyültek a többi jármű közé, és néha versenymotorok dübörögtek végig a két sáv között mindenkit mást megelőzve.

Az útmenti pihenőben még néhány török és román kamionos pihente ki az éjszakai vezetés vagy más egyéb mókák fáradalmait. Rajtuk kívül csak egy lakóautó állt a parkoló melletti kis büfénél – német nyugdíjas utasai pár szendvicsre és pohárka sörre fékezték le európai körútjukat.

Az autópálya irányából váratlanul vad dudálás, gumicsikorgás gyűrte le az állandó forgalom zaját. Nagy sebességgel egy eredetileg fehér, poros Opel vágódott be a pihenőbe és füstölgő gumikkal, keresztben állt meg a felfestett parkolóhelyeken.

Scarlett ugrott ki az autóból, őt Charlie és Al követte. Hevesen gesztikulálva, egymás szavába vágva vitatkoztak:

– Mégis, hogy a fenébe kerültél ide, pont ide, Charlie? – kiáltotta Scarlett. – Követtél vagy micsoda?

A hirtelen támadt zajra az egyik román kamion fülkéjében elhúzták a függönyt és álmos fej jelent meg az ablakban.

– Scar, várj egy kicsit, ne legyél már dühös – csitította a lányt Charlie. – El akarom magyarázni…

Az álmos fej eltűnt: a sofőr látott már elégszer olyan fiatal, parkolóban civódó párokat, akik a nagy szerelemben és egyetértésben a hosszú út felénél estek egymás torkának.

– Dühös? Miért is lennék dühös? Évek múltak el, most pedig hirtelen felbukkansz a semmiből éppen egy meló kellős közepén?

– Meló? A műkincslopásra gondolsz, amibe éppen belekezdtél?

– Mi van? – vágott vissza a lány, miközben Al nyugodtan intett a kiabálásra újra felbukkanó fáradt kamionos arcnak: minden oké, nagy a szerelem. – Csak nem az orgazda kritizál?

Charlie elvörösödött.

– Milyen orgazda, anyukám?

Al a hangoskodást megunva közéjük állt.

– Állj! Állj, állj, állj! Így nem jutunk előbbre! Fél perce sem állunk itt, ti pedig civódtok, mint a szerelmesek vagy házasok vagy…

– Vagy talán mindkettő – vágott közbe Charlie.

– Vagy… az exek – fejezte be a történész.

Scarlett Alre nézett.

– Az már régen volt, nagyon régen – mondta, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Melyik a három közül? – kérdezte Al, de Charlie nem hagyott időt a válaszra.

– Ne is nagyon köszönd, Scarlett, hogy megmentettük a seggedet!

– Köszike, megmentőm! Tudok én arra vigyázni!

– Persze, persze, láttam, hogy vigyáztál rá, amikor kifelé pucsítottál a gyökerek közül, mint Zeta-Jones a Zorróban.

– Az a Briliáns csapdában volt, okoska!

Al gyorsan kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, amíg a másik kettő valami újabb frappáns beszóláson törte a fejét.

– Talán térjünk vissza ismét a lényegre! – próbálkozott.

– RENDBEN, Alfred! – kiáltott ismét Scarlett. – Mi a fenét kerestél az ásatáson, Charles?

– Alastair, nem Alfred – szólt közbe halkan Al.

– És te? – kérdezett vissza Charlie.

Al megint közéjük állt.

– Rendben, rendben. Majd én rendet teszek az óvodában – szólt atyáskodva. – Scarlett, Charlie-val ketten éppen egy műkincs után kutatunk, ami úgy gondoljuk, hogy kapcsolatban lehet a…

– El ne mondd neki, Al! Még elhappolja előlünk!

– …kapcsolatban lehet a legendabeli Atlantisszal – folytatta a történész rendületlenül. – Az atlantiszi kardnak nevezett fegyverről van szó.

– Sosem hallottam róla – szúrta közbe a lány.

– Te nem fegyverszakértő vagy? – gúnyolódott Charlie.

– Valójában még mi sem tudjuk pontosan, hogy mibe nyúltunk bele – folytatta Al, látva, hogy csitultak az indulatok. – Sejtéseink vannak a karddal kapcsolatban, de még a sötétben tapogatózunk.

Scarlett nem mutatott túl nagy érdeklődést a téma iránt.

– Nem tudok segíteni. És Charlie, miből gondolod, hogy bármit is számon kérhetsz rajtam? – mondta és mérgesen odébb sétált.

Al Charlie-ra nézett.

– Nem tudom, mi történhetett anno Moszkvában, de most már tényleg kíváncsi vagyok rá.

– Nagy hó és hideg. Szilveszteri buli – válaszolta Charlie és elindult vissza a kocsihoz.

Al Scarlett után ment.

– Scarlett, úgy néz ki, közös ellenféllel kell szembenéznünk – mondta, ahogy beérte a lányt. – Ezek az emberek megpróbálták megölni Charlie-t New Yorkban, aztán mindkettőnket Görögországban és igazából csak sejtésünk van arról, hogy valószínűleg az atlantiszi kard vagy valami nálunk lévő információ miatt. De azt nem tudom megmondani, mi lehet az.

Scarlett lehiggadva megállt, az elszáguldó autókat nézte. Al folytatta:

– Nekem a Tisza-parti akció alapján úgy tűnik, maga sincs jó viszonyban velük. Fontos lenne minél többet megtudnunk róluk, mert ezzel nem csak az atlantiszi kardra lelnénk rá, de ami annál sokkal fontosabb az életünket – most már a magáét, Scarlett, a Charlie-ét és persze az enyémet – is megmenthetnénk.

Al Scarlett szemébe nézett. A lány állta a tekintetét, de látszott rajta, hogy vívódik, mit is mondjon a két férfinak: az ismeretlen tudósnak, akit csak fél órája látott először és az ezeréves, régi barátnak, néha ellenfélnek, akit túlságosan is jól ismert ahhoz, hogy bármi fontosat is az orrára kössön.

– Sokat nem mondhatok, mert én is dolgozom valakiknek és nem akarom feltárni a tevékenységüket – válaszolta Alnek. – Ezt meg kell értenie.

           

Délután volt. Egy hotel halljában ültek és arra vártak, hogy Charlie lerendezze a szobafoglalásukat. Turisták jöttek-mentek a hatalmas előtérben, a nagy, automata forgóajtón keresztül nem szűnt meg a mozgás. A hotel zsúfolásig megtelt, sőt a hozzá tartozó csúszdás élménypark is tömve volt, ahová nem csak a szállóvendégek, de a hűsölni vágyó budapestiek is betértek.

Charlie végzett a recepciónál, megfordult és két mágneskulcsot mutatott fel feléjük.

– Néha megcsinálok olyan munkákat is, amik csak a saját hasznomat szolgálják – folytatta Scarlett, miközben belelapozott a hotel prospektusába és szórakozottan nézegette az üvegkupolával borított beltéri medencék dél-amerikai indián jegyeket  idéző kialakítását és a hatalmas fejet, ami egy hajdanvolt civilizáció királyaként uralkodott a vízfelszín felett –, egy-két fegyverritkaság beszerzése, ilyesmik, hogy bővítsen a saját gyűjteményemet.

– De ez nem egészen legális. Finoman szólva – vágott közbe Al.

– Részben az, részben nem. De hát tudja, mindenkinek van valamilyen dilije – mosolygott a lány és Alnek feltűnt, hogy ilyenkor bájosan, mint egy cicának, összeszűkültek a szemei – és néha-néha mindenki bevállal rizikós dolgokat is. Biztosan maga is tudna mesélni…

Al elgondolkozva hümmögött.

– Nos, lenne egy pár izgalmas sztorim… – hazudta.

– Szóval, ezt a mostani munkát nem saját magam miatt, hanem meggyőződésből vállaltam el.

– Hát a meggyőződés pedig tényleg rizikós dolog.

Mielőtt Al bővebben kifejthette volna, mire is gondolt, Charlie érkezett vissza hozzájuk.

– Három ember, két szoba – mondta, de még ha neki is címezte, Scarlett mintha meg sem hallotta volna:

– Ez a banda vagy szervezet, amivel most mindannyian szembekerültünk, ősi, ókori, esetleg kőkori, történelem előtti tárgyakra specializálódott. A középkor és az azt követő időszak nem nagyon érdekli őket – magyarázta Scarlett a történésznek.

– Egy műkincstolvaj, orgazda hálózat? – kérdezte Al.

– Találkoztam már ilyen bandákkal – szúrta közbe Charlie. – Erőszakosak, el kell kerülni őket. Lopnak, rabolnak, néha ölnek is, de nem túl intelligensek, csak a pénzre hajtanak. Bármi áron, a kockázat felmérése nélkül.

– Ez a csapat más. Csak olyan tárgyakat keresnek, amelyek vélhetően valamilyen misztikus erővel vannak felruházva. Felkutatnak mindent, aminek bármi módon köze lehet a természetfelettihez, valamilyen isteni hatalom birtoklásához.

– Ezek szerint, ha ők is ráugrottak az atlantiszi kardra, akkor az is valamilyen hókuszpókusz fegyver lehet – elemezgetett Charlie. – A banda meg csak egy üzleti vállalkozás. Nem véletlenül próbálnak téged és minket is kiiktatni: el akarnak bánni a konkurenciával. Egyedül a saját üzleti érdekeik szerint járnak el.

– Na, ez azért nem nagyon vigasztal engem – jegyezte meg Al.

Charlie felmutatta a mágneskártyákat és elindultak, hogy megkeressék a szobáikat.

Már a hotel folyosóján jártak, a lágy lámpafényben a számozást figyelték.

– És kik ezek a te titkos megbízóid? – törte meg a fürkészés csendjét Charlie. – Áruld már el, kiknek dolgozol!

– Egy másik szervezet – vágta rá Scarlett.

– Aha?! – Charlie hangja gúnyosan csengett. – Igen. És…?

– A jófiúk. Ők azok, akik mindenhová a rosszak előtt akarnak odaérni. És ez általában sikerül is nekik.

– Mert persze nekik itt vagy te. De sablonos duma. Melyik rossz filmből csórtad ezt a szöveget?

Megérkeztek a szobáikhoz. Charlie odadobta az egyik kulcsot Alnek, aki lehúzta a kártyát és már benn is volt. Aztán átadta a másikat Scarlett-nek, aki úgy nyúlt a plasztiklapért, hogy a kezeik még véletlenül se érjenek egymáshoz. A lány is lehúzta a kártyát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Scarlett visszafordult Charlie-hoz.

– Igen, ott vagyok nekik én. Mert jól tudunk együtt dolgozni. És tudod, miért? Mert kölcsönös a bizalom közöttünk. Ritka ám az ilyen!

– De még milyen ritka! – válaszolta Charlie Scarlett hátának.

A lány belépett, de még egyszer visszafordult.

– Charlie, te is tartozol nekem egy válasszal. Te miért vagy itt? Hiszen élhetnéd a kényelmes, nagymenő életedet New Yorkban. Szóval, mit ajánl, kispajtás, miért jött ide?

Charlie persze értette a kérdés valódi tartalmát, hiszen a Tőzsdecápákból Gordon Gekko minden egyes sorát fejből fújta, de nem arra válaszolt.

– A kard miatt – vágta rá azonnal.

Scarlett azonban ismerte, tudta, hogy kitér a valódi válasz elől.

– Ne kamuzz. Mik a céljaid? Miért csinálod tulajdonképpen? Tudod, az élet, a múlt, a jövő, a Világmindenség… meg minden. Miért jöttél utánam?

Végtelennek tűnő pillanatokig néztek egymás szemébe, majd válasz nélkül hagyva Scarlett kérdéseit, Charlie bezárta maga mögött az ajtót. A lány csak állt, bámulta a fára felszögelt 42-es szobaszámot és Charlie el sem hangzott válaszán tűnődött.

Ekkor újra nyílt az ajtó és Scarlett nagy levegőt véve várta, mi fog történni. Al feje bukkant fel a nyílásban.

– Szerintem… már tudja a választ – felelt a szobatársa helyett.

 A lány bólintott és behúzta maga mögött az ajtót. A táskáját rádobta az ágyra, majd leült az ágy szélére és miközben a cuccait pakolta kifelé, Al mondatán gondolkozott. Nem is ismerte a tudóst, a tiszai menekülés óta csak pár mondatot váltottak egymással, azt is úgy, hogy Charlie nem tudott csendben maradni és állandóan közbeszólt. Mégis, Scarlett azt érezte, Wyman valahogyan kötődik Charlie-hoz, rajta keresztül pedig hozzá is. Különben miért dugta volna ki a fejét az ajtón, hogy Charlie helyett is szerelmet valljon neki? De vajon tényleg jól gondolja, hogy erről van szó? Még annyi év után is? Annyi jó nap, annyi vita és a szétválás után is? Vagy rosszul látja az egészet és csupán valami üzleti érdekből közeledett hozzá Charlie? Nem tudta… Nem volt biztos benne… Nem volt biztos magában…

Fáradtnak érezte magát, már nem fogott az agya. Folyton ugyanaz a gondolat keringett benne különböző módokon, különböző kérdések formájában: mit keres itt Charlie?

Fogalma sem volt, de tudta, hogy most nem rágódik tovább az ügyön. Levetkőzött és a fürdőszobába ment. Úgy döntött, egy hosszú, forró zuhanyzás után szundít majd valamennyit – az elkövetkező nap vagy napok úgyis választ adnak a kérdéseire. Legalábbis ebben reménykedett.

Két órával később a hotel kávézójának közepén Charlie és Al üldögéltek. Charlie előtt az asztalon egy pohár vörösbor, Al kezében jó erős kávé pihent. A terítőn szétterítve a szálloda levélpapírjára sebtében lefirkantott jegyzetek, amiket – míg társai az utazás és a hajnali csetepaté fáradalmait pihenték ki – Al még a lepakolást követő egy-két órában dobott össze. A fehér lapokon itt-ott a kávésbögre által rajzolt barna karikák virítottak.

Mindketten elmélyülten, szótlanul bámulták a papírokat. Al kortyolt egyet a kávéból és pár újabb megjegyzést firkantott az egyik lapra. Amint nem sokkal korábban beköltöztek a hotelbe, a történész azonnal, pillanatok alatt birtokba vette a szobát. Mire Charlie egyáltalán felmérte volna az egész helyiséget, a fürdőszobát, Al már szét is pakolt a kétágyas szoba távolabbi felében a polcszerű térelválasztó túloldalán. Charlie épphogy az ágyára dobta a táskáját, Al már egy nagy halom papírt rendezgetett és hozzákezdett a jegyzeteléshez, hogy legálabb azok az adataik, teóriáik megmaradjanak, amik még eddig a fejükben voltak.

Kettőjükön kívül még egy páran, barátok, barátnők, szeretők, gyerekes szülők beszélgettek, kávéztak, sütiztek a helyiségben, mialatt kölykeik a fal mellett felsorakoztatott, wifis számítógépekkel szórakoztak. A csendes félhomály, a rejtett hangszórókból lebegő halk zene kellemes hangulatot kölcsönzött a helyiségnek.

Al átfutotta a legfelső papírlapot, ráírt pár újabb megjegyzést, majd belekortyol a kávéjába – és ahogy a bögréjét felemelte, a hófehér papírlapon újabb barna karika vált láthatóvá.

– Szóval, mi volt közted és Scarlett között? – kérdezte váratlanul.

Charlie meglepődött, de számíthatott volna társa érdeklődésére, mert amióta húsz perccel azelőtt leültek az asztalhoz és Wyman hozzákezdett a jegyzetek hangos elemzéséhez, Charlie egyetlen szót sem szólt a témához. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy borospoharát forgatva min járhat az agya.

– Semmi különös. Nem is érdekes.

Al azonban nem elégedett meg ezzel a rövid válasszal.

– De bizony érdekes, mert úgy néz ki, hogy innentől kezdve egymásra vagyunk utalva. Az, hogy a Tisza-partról sikerült elmenekülnünk, még nem jelenti azt, hogy meg is úsztuk a dolgot. Ne legyenek illúzióid, ezek a fickók itt vannak az országban és szerintem most is éppen azon dolgoznak, hogy megtaláljanak bennünket. Persze sok szállodát, apartmant, szállást kellene lecsekkolniuk, de csak idő kérdése, hogy ideérjenek. És én akkor már egy repülőn vagy otthon, az íróasztalom mögött szeretnék üldögélni. Persze az atlantiszi karddal vagy az ahhoz vezető térképpel a kezemben.

– De miért lennénk mi érdekesek nekik? Mi a francot keresnének még rajtunk? A kikötőben minden cuccunkat kihalászták a tengerből. Tudhatják, hogy nincs már semmink. Mit keresnének rajtunk?

Al mutatóujjával megkopogtatta a halántékát.

– Információt. Olyat, amit nem írt le senki, de itt belül attól még létezik. Szóval, be kell látnod, csak úgy úszhatjuk meg ezt az egészet, ha megosztjuk a saját infóinkat a lánnyal. Cserébe ő mesél nekünk a titokzatos ellenfeleinkről, mert biztos vagyok benne, hogy nálunk sokkal többet tud róluk. Na, ezért ajánlott jó viszonyban lennünk Scarlett-tel.

– Akkor legyél jó viszonyban te! – válaszolta Charlie ingerülten. – A Scarlett-tel kötött szövetségek nem tartanak túl hosszú ideig, hidd el, Al!

– Mesélj!

– Szép volt, rövid volt. Ennyi volt. De egyébként is: miért kellene összeállnunk vele?

– Miért kellett utánamenned már a repülőtérnél?

Charlie nem válaszolt.

– Nem azért mentél utána – folytatta Al –, hogy találkozzál vele?

– Nem – vágta rá Charlie.

– Akkor? Volt egy tervünk, erre te felrúgtad.

– Nemtom. Ösztönös dolog volt. Rég láttam, kíváncsi voltam, hogy mit keres itt pont akkor, amikor mi is megérkezünk a reptérre.

– Úgy gondoltad, nem lehet véletlen?

– Miért? Te mire gondoltál volna?

– Én nem ismerem a lányt. És te mennyire?

Charlie nagyot sóhajtott: idegesítette Al kérdezősködése és igazából még ő sem volt tisztában a saját érzéseivel.

– Hagyjuk, jó? – próbálta lezárni a dolgot már sokadszorra. – Melózzunk inkább! Mit tudunk eddig?

Al lemondóan sóhajtott. Akkor majd a következő alkalommal.

– Oké, legyen! – mondta. – A kérdés így helyes: mink volt eddig? Volt… lehetett volna egy táskányi iratunk, amiből csupán egy szalvétára firkált ábra maradt. Volt egy kis angyalszobrunk és egy kitépett vendégkönyv lapunk, amik most ki tudja, kinek a kezében vannak. Ködös magyarázatok, lehetséges elméletek éppen léteznek, de konkrétan és két szóban: nincs semmink! Semmi, ami kézzelfogható.

Mindketten kortyoltak az italukból. Aztán ismét kortyoltak.

– Oké! Azért még nincs minden elveszve – szólt Charlie, miután a harmadik nyelet bort is végiggörgette a szájában. – Itt van nekünk Bob!

Fél perccel később már a fallal szemben, a komputerek egyike előtt ültek.

Bob a saját gépe előtt ügyködött – mostanra valószínűleg már szerzett egy új laptopot, mert a repedéseknek nyoma sem volt. Bob háta mögött egy restaurátor műhely tűnt fel: a polcokon sérült ókori szobrok, a földön egy nagyobb korinthoszi oszlopfő, az asztaloknál a kollégái ókori görög tárgyakat vettek kezelésbe.

– Szeva, Charlie, mi a helyzet Sir Prof? – köszönt az apró ember.

– Bob, gyors válaszokra lenne szükségünk.

– Azokból mindig van készenlétben – vigyorgott a barátja. – Szóval, a szoborra vésett szöveg arámi nyelven van írva. Beletelt egy kis időbe, mire kibogarásztuk, de imhol az jelentése: „Harcos testvérek őrzik őket, a bukottakat, de ó, vigyázzanak! Ne szabadítsák magukra a pusztulást, míg az Úr rendelése szerint újra el nem jő a fenevadak ideje!”

A kávézó férfi felszolgálója éppen üres tányérokat és csészéket pakolt le a mellettük álló asztalról. Aztán egy pillanatra megdermedt, még talán a keze is megremegett a levegőben, ahogy a drága porcelánon szikkadó sütimaradványokat egyensúlyozta. De ő nem a számítógép képernyőjét figyelte!

Az ajtóban Scarlett állt. Most azonban nem a testhez álló fekete lopakodócucc és nem is valami márkás melegítő feszült rajta. Könnyű, sportos ruhát öltött ugyan, ami nem túl hivalkodóan mégis elegáns volt, így visszafogottan sejttette Scarlett alakját. A lány a látványt megkoronázta azzal, hogy hosszú haját kiengedte és a barna tincsek áradata végigomlott a vállain egészen a háta közepéig, elől finoman elrejtve feszes mellei formáját. Lélegzetelállítóan tüneményes volt.

Csak éppen Charlie-ék nem figyeltek fel rá! Még akkor sem, amikor a lány a pincér vetkőztető tekintetétől kísérve kecses léptekkel a számítógépet bújók mögé sétált.

– Ez mit jelenthet, Bob, szerinted? – kérdezte Charlie.

Bob szemei tágra nyíltak, de a kisember nem Charlie-ra, hanem valahová a háta mögé nézett, amikor válaszolt.

– ’zannya! Ööö… azt, hogy nekem már soha nem lesz meg Scarlett? – nyögte. – Charles, lemaradtam volna valamiről?

Al és Charlie egyszerre fordultak hátra – és azonnal leesett az álluk!

– Helló, Bob! – Scarlett hangja szokatlanul bájosan csilingelt, Charlie valamilyen furcsa okból bele is borzongott.

– Helló, Scarbébi – élénkült fel Bob –, amikor legutoljára láttalak, még nem voltál ilyen jó csaj!

– Köszi. De nehogy azt hidd, hogy megúszod! Moszkva miatt még veled is számolok! – Scarlett hangja reszelőssé vált nem csak a fület, de a férfiúi önbecsülést is farigcsálta.

Bob bólogatott. Charlie közben még mindig alig tudott elszakadni a lány látványától.

– Moszkva nagy hiba volt, bébi. De már úgyis annyi év…

– Elegem van Moszkvából, Bob!  Nem érdekel a múlt! Vagyis a ti múltbeli… konfliktusotok… vagy mitek! És nem érdekel Moszkva sem! – kiáltotta Al egy szuszra és a szemei szikrát szórtak. – Az érdekel, hogy a szobor korábban feltűnhetett-e már valahol a feketepiacon. Vagy egy gyűjtőnél, egy kereskedőnél. És egyébként is: honnan származhat eredetileg?!

– Oké, főnök, oké! – csitította Bob. – A srácok szerint két, egymáshoz hasonló angyalszobor tűnt fel még az 1800-as évek végén egy törökországi bazárban. Úgy hírlik, anno ugyanaz a fickó vásárolta meg mindkettőt.

Régi, kopott fotót mutatott fel: századelejei ruhát viselő nő ült egy díszes fotelben, mellette zsinóros magyar nemesi öltözetben, karddal az oldalán egy bajuszos férfi állt büszke tartással.

– Sikerült egy képet találnom róla – folytatta rövid hatásszünet után Bob. – A neve…

– Gróf Magyarffy Ágoston – vágott közbe Al és örömében szélesen elmosolyodott

– I-igen, Magyarffy Ágoston, egy magyar nemes – válaszolta meglepetten Bob. – Én nemtom sajna, hogy ki a fene… De maga honnan sejtette, Al?

– Tudományos megérzés. Plusz némi korabeli divatismeret – felhúzta a szemöldökét és Charlie-ra nézett. – Nyomon vagyunk!

– Amit most Bob elmondott, eddig is tudtuk – mondta Charlie, de ő elfelejtett mosolyogni. – Csak egy fényképpel vagyunk beljebb. Tudjuk, hogyan nézett ki egy valószínűleg hatvan-hetven éve halott fickó. Ennyi.

Al erre nem tudott mit válaszolni. Scarlett odébb sétált és egy számot hívott a mobilján. Csak pár mondatot váltott halkan a vonal másik végén lévő valakivel és már le is tette. Mire visszafordult, Charlie állt előtte.  Mérgesen elkapta a lány karját. A hirtelen rántástól Scarlett megtántorodott és önkéntelenül is Charlie felé lépett, a haja Charlie vállára libbent. A testük csaknem összeért, már csak a pattogó szikrák hiányoztak közülük.

– Mit csinálsz? – sziszegte Charlie.

– Épp nektek segítek – válaszolt Scarlett és a hangja majdnem ugyanolyan lágyan csilingelt, mint a belépőjekor.

– Miben?

– Hogy végre előbbre jussatok és ne csak egy helyben toporzékoljatok.

– Toporzékoljunk?

– Persze. Egyszer Al kapja fel a vizet, utána te szorongatod véraláfutásosra a karomat…

Charlie szorítása enyhült, majd elengedte a lányt. Hátrébb lépett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte végül.

– Az emberemmel. Utánanéz ennek a Magyarffy grófnak.

– Rég halott. Ezt az embered nélkül is tudom. Talán él egy leszármazottja még valahol, aki segíthet.

Scarlett Charlie-ra mosolygott és közelebb lépett hozzá. De nem túlságosan közel.

– Ha él, hidd el, már várni fog bennünket.

– Bennünket…?

(folyt.)

17. A szálak összefutnak

– Először szerzünk egy autót, aztán keresünk valami szállást – jelentette ki Al és elővette a tárcáját.

Éppen kiléptek a budapesti repülőtér tranzitjából és az ismeretlen hellyel ismerkedve, komoly poggyász nélkül, egy-egy kisebb táskával a kezükben tébláboltak a visszhangos, néptelen várócsarnokban.

– Mindjárt jövök – szólt Al, miután megpillantotta az információs pultot.

Charlie úgy döntött, nem tart vele, és míg a tudós odasétált a már messziről mosolygó, kedves szőkeséghez, Charlie lehuppant a székek egyikére és álmosan nézelődni kezdett. Észrevett egy olcsó műanyag tollat a háttámla alá szorulva, felvette és az ujjai között szórakozottan pörgetni kezdte.

Szinte alig volt mozgás a csarnokban: az éjszakai műszakos takarítók szöszmötöltek a padlótisztító gépekkel, néhány külföldi turista böngészte karikás szemmel a fali menetrendet, féltucatnyi társuk pedig az itt-ott a műanyag széksorokon vagy azok alatt leheveredve várta a hajnali indulást.

Újabb gép érkezhetett, mert utasok sétáltak kifelé a folyosóról. Charlie egy darabig bambulva nézte őket, majd ráunt a karikás szemek és gyűrött arcok látványára és ismét a tollra koncentrált – ezért észre sem vette, hogy néhány öltönyös üzletember takarásában, sportos öltözetet viselve, sporttáskával a kezében, fejhallgatóval a fülén egy ismerős lány érkezett a csarnokba.

Charlie ránézett az információnál javában magyarázó Alre, aki bólogatva intett a szőkeségnek és elindult a közelben álló autókölcsönző pulthoz. Charlie visszapillantott az érkezőkre. De még így sem tűnt fel neki a lány, aki most a falnál álló italautomaták egyikéhez lépett. Pénzt dobott a gépbe, de alakját most éppen a mellette elcsoszogó takarítógép takarta el.

A műanyagflakonos üdítő hangos durranással gurult ki az automatából. A zenét hallgató, sportos lány, Scarlett lehajolt érte és a kupakot letekerve már indult is. Az autókölcsönző pultot vette célba. Ahogy belekortyolt az italába, körbenézett és már éppen Charlie-ra pillantott volna, amikor…

…Charlie az ujjai közt pörgetett tollat leejtette. Lehajolt utána. Aztán visszaült, szórakozottan tovább szórakozott a tollal és csak bambult kifelé a fejéből. Ekkor vette észre az automatától távolodó lányt. A haja copfban, baseball-sapka alá rejtve. Alakja sportos, feneke… hmm, teljesen rendben, és az összhatást csak javította ruganyos, de mégis vonzóan nőies mozgása. Charlie felállt és megbámulta, ahogy az autókölcsönző felé haladt. Az első pillanatban még nem volt biztos benne, de…

A lány egy lépéssel előbb ért a kölcsönzőhöz, mint Al, mire az angol természetesen előzékenyen intett neki.

Charlie szíve a torkában dobogott, a torka kiszáradt érezte, neki is be kellene dobnia némi aprót az italautomatába. Nem hitte volna… de mégis…?

Al mosolyogva váltott néhány szót a lánnyal, aki közben oldalra fordult és…

Charlie úgy érezte, a térdei elgyengülnek… még soha nem történt vele hasonló… de tudta, hogy nem téved. A sok év, ami elmúlt és…

Csak annyit látott, hogy Al udvariasan hátrébb lépett, de hogy az azt követő egy-két percben mi történt, arról fogalma sem volt. A felismerés teljesen padlóra tette, csak a szíve robbanásszerű dobogását hallotta a fülében…

…aztán arra eszmélt, hogy Scarlett mosolyogva búcsút int Alnek és pár pillanat múlva a reptér parkolója felé sietve eltűnik a szeme elől.

A tudós is gyorsan végzett és kezében az indítókulccsal visszasétált Charlie-hoz.

– Jelentkezzünk be egy szállodába, aztán reggel kipihenten felkutatjuk a Magyarffy-örököst. Nem tudom ugyan, hol kezdjük, de majd holnap... – kezdte, aztán észrevette, hogy Charlie egészen másra figyel. – Mi a baj?

Charlie elgondolkozva nézett a parkoló irányába. Alnek fogalma sem volt, hogy mi járhatott az agyában.

– Még nem tudom. De azt sem, hogy baj-e… A kardmániás szülinapos. Miről beszélgettetek? Ahol ő feltűnik, ott biztos, hogy előbb-utóbb kitör valamilyen balhé.

Al értetlenül nézett rá, nem tudta követni.

– A lány. Az autókölcsönzőnél. Miről beszélgettetek?

– Semmiről – vont vállat Al, de még mindig nem értette a dolgot. – Csak néhány udvarias szófordulat. Ennyi, semmi több.

Charlie felállt és elindult a lány után. Al egy pillanatig bizonytalankodott, de aztán követte.

– Nem lehet véletlen, hogy itt van, pontosan ugyanakkor, amikor mi is – gondolkodott Charlie hangosan. – Csakis valamilyen fontos dolog miatt jöhetett…

– Biztos, hogy ő az?

– Egy fegyver vagy műtárgy… – Charlie meg sem hallotta a történész kérdését.

– Lehet, hogy csak teljesen véletlenül akadtunk össze vele. Akárki is legyen az a lány…

Charlie megint nem figyelt a közbeszólásra.

– Ha ő itt van, akkor valami balhé biztos lesz… – ismételte Charlie vészjóslóan. – Anélkül sehonnan sem sikerül lelépnie…

– Oké és nekünk mi közünk van hozzá?

– Neked semmi – fordult Charlie a történész felé. – Nekem annál több…

– Moszkva? – Al most már végképp nem volt képben.

– Igen, Moszkva – válaszolta Charlie kurtán és elindult a parkoló irányába.

Al nem akart tovább kérdezősködni, egyértelmű volt, hogy Charlie számára kellemetlen a lányról és a vele való kapcsolatáról beszélnie ­– legyen vagy volt is az bármilyen fajta kapcsolat.

– Menjünk utána – szólt újra Charlie, amikor a parkolóban álló autókhoz értek. – Mindenképpen ki kell derítenünk, hogy mit keres itt. Éppen most.

– Nekünk Magyarffy után kell kutatnunk – akadékoskodott Al.

– Holnap. Éjszaka követjük Scarlettet, rájövünk, miért jött ide és hajnalra már vissza is érünk.

– Kipihenten kellene dolgoznunk.

– Én vezetek, megfigyelek, lopakodok, meg minden – vigyorodott el Charlie. – Te nyugodtan szunyókálj a kocsiban.

Al ellenérvei elfogytak. Nagyot sóhajtva bólintott: hát legyen, sokat nem veszíthetnek a dolgon, legfeljebb fáradtabban látnak neki a kutatásnak.

– Menjünk. Nem látom őt sehol, nehogy meglépjen előlünk – mondta Charlie, miközben a szemét körbejártatta a parkolóban.

Kevéssel később egy szürke, bérelt Opel fordult rá a reptérről kivezető útra.

Pár pillanatra megállt, amíg elengedett egy balról érkező éjszakai buszt, majd jobbra kanyarodott, aztán folyamatosan gyorsítva elhajtott. Tizenöt másodperc sem telt bele és egy másik, fehér Opel is megérkezett a kereszteződésbe. A forgalom igen gyér volt már ebben a hajnali órában, így az autó csak lassított, aztán a másik nyomában elhajtott jobbra.

A két jármű áthaladt a főváros utcáin. A fehér jó két-háromszáz méterre lemaradva követte a másikat: végighajtottak a repülőtérről a városközpont felé vezető úton, majd jobbra fordultak és a gyér forgalomban sikerült elcsípniük egy zöld hullámot, hogy megállás nélkül haladhassanak a Hungária körúton. Újabb jobbos letérés után ráhajtottak a várostól észak-keleti irányba távolodó sztráda kezdő szakaszára és végül a húszperces túra után elszáguldottak a Budapest határát jelző tábla mellett.

Az M3-as jelzésű autópályán elindultak egy olyan irányba, amiről hármuk közül egyedül a lány tudhatta, hogy hová is vezet pontosan.

Félórája ültek már szótlanul egymás mellett, mikorra Al megunta a forgalom és a felhők alól néha előbukkanó csillagok bámulását.

– Hogyan is van ez a dolog a lánnyal? – próbálkozott újra a volánt elfehéredő ujjakkal markoló Charlie-nál.

– Sehogy – válaszolt Charlie vonakodva. – Egy régi történet. Nem akarok róla beszélni.

– Elszúrtad?

Charlie szótlan maradt, csak a vállát vonta meg. Al pedig – ugyan nem értette, hogy ez beismerés vagy hanyag elutasítás volt-e – annyiban hagyta a dolgot és nem szólt többet.

Mindketten jól elvoltak a nagy szótlanságban. Biztos távolságban maradva követték Scarlett autóját és úgy tűnt számukra, a lánynak meg sem fordult a fejében, hogy bárki is követné az éjszakai forgalomban. Lassan, kényelmesen vezetett, nem tett váratlan kitérőket, nem is gyorsított hirtelen, így nem került túl nagy erőfeszítésbe a szemmel tartása.

 Aztán hajnali három óra felé Scarlett kiindexelt jobbra és lassan begurult egy sztrádamenti benzinkút parkolójába. Charlie követte és a lámpaoszlopok fényétől távol megállította a kölcsönzött Opelt. Scarlett kiszállt és besétált a kútra.

A motor elhalkult és a beállt csend egyre kínosabbá vált Charlie és Al számára is.

– Semmi különös egyébként – szólalt meg Charlie egy perc múlva, miközben elnyomott egy hosszú ásítást. – Ne gondolj szerelemre vagy házasságra, semmi hasonlóra. Olyanok voltunk, mint… – egy pillanatig gondolkodott, de nem jutott eszébe a megfelelő tévés páros. – Együtt dolgoztunk sokszor, voltak közös ügyeink, üzleteltünk néha, még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.

Al bólogatva hallgatta. Azt felfogta, hogy Charlie a jó egy órával korábbi kíváncsiskodására próbált válaszolni, de arról fogalma sem volt, hogy mire akart kilyukadni.

– Megvan. Olyanok voltunk, mit Mulder és Scully – folytatta Charlie elgondolkodva. – Igen. Vagy Bones és Booth a Dr. Csontból. Vagy Castle és Beckett. Munkakapcsolat, szoros haverság, barátság, a szerelem ott lóg a levegőben. Érted. Mint amikor éveken keresztül minden néző azt várja, hogy mikor is csattan már el az a bizonyos csók a sorozat főhőse és főhősnője között. De végül aztán soha nem történik meg.

Al tovább bólogatott és szerette volna megkérdezni, hogy ki az a Mulder és Scully, meg a többiek, de már nem maradt rá ideje: Scarlett kávéspohárral és két Red Bull-lal a kezében kijött a kútról, visszaült a kocsijába és folytatta az útját. Charlie is indított és újabb, egy órás, néma csendben eltöltött idő várt rájuk az egyre forgalmasabb autópályán, ahol a növekvő forgalom fényei elrejtették őket Scarlett elől.

 A két Opel végül lehajtott a sztrádáról és már vörösödött az ég alja, amikor több, nehezen járható mellékúton is végigzötykölődve a lány végre lassított és félreállt. Charlie is a fékre lépett és lehúzódott. Egy kis falu határában jártak, Scarlett egy föld bekötőút mellett parkolt, Charlie jó száz méterrel hátrébb egy gyümölcsös mellől figyelte. Al időközben elszundított, Charlie úgy gondolta, elég lesz majd akkor felráznia, ha ténylegesen a végcéljukhoz érnek.

Scarlett előhalászott néhány papírlapot az irattartóból, átfutotta őket és mivel meggyőződött arról, hogy jó helyen jár, ismét indított. Opelje lassan begurult az aszfalttal párhuzamos földútra és az árterületen, a Tisza folyót határoló gát mellett haladt tovább.

Amint Scarlett autójának fényei eltűntek a bokrok között, Charlie is indított és a földúton óvatosan követni kezdte a másik autót. Al felébresztésével nem foglalkozott, hiszen a rossz állapotú út hamar kiverte az álmot a történész szeméből.

– Hol vagyunk? – kérdezte rekedten Al, ahogy kezdett magához térni, de csak Charlie bizonytalan vállrándítását kapta válaszként.

Jó tíz percet zötyögtek még a távolból figyelve Scarlett autójának porfelhőjét. Charlie kettesben lavírozott a hatalmas lyukak között és azt hitte, sosem érnek a földút végére.

– Mi a fenét csinálhat itt? – kérdezte hangosan gondolkodva.

Al nem figyelt: az ablakon kibámulva negyvennyolc óra alatt már a második gyönyörű pirkadatot figyelhette meg. A nap éppen felemelkedett a távoli horizont fölé: szinte másodpercről másodpercre követhető volt, hogyan kúszott egyre feljebb, hogy megkukkantsa maga alatt a világot; megtudja, minden maradt-e úgy, ahogy pár órával korábban a nyugati oldalon lebukva maga mögött hagyta.

Ahogy az úton haladtak, a magas bokrok közé rejtve Scarlett Opeljét pillantották meg. Charlie félreállt, kiszállt és benézett az autóba. Azt látta, amire számított: senkit. A lány lelépett.

Al a közelben futó gát felé mutatott. A magas fűben keskeny, egyemberes sávban valaki letaposta a növényeket, de csak pár perccel előzhette meg őket, mert az elhajlott fűszálak lassan, egymás után emelkedtek fel eredeti állapotukba.

Charlie elindult, de Al megelőzte. Scarlett nyomában szinte versengve siettek fel a földsáncra, mintha az elsőségért küzdenének, hogy vajon melyikük pillantja meg előbb a másik oldalon rejtőző titokzatos, vagyonokat, tudományos díjakat érő valamit – bármi is legyen az.

 A gát tetejére érve lehasaltak a magas fű biztonságába. Lent, a folyóparton – pontosabban az egykori folyóparton – impozáns látvány tárult eléjük. A Tisza egy szakaszát hatalmas acéllemezekkel zárták le a hömpölygő víz elől és a sáros, iszapos talajon szabályos, régészeti feltárási területet alakítottak ki. Fent, a száraz folyóparton hosszú drótkerítéssel megtoldott, BYO-SPHERE felirattal matricázott konténerek sora állt – így az egész régészeti területet lezárták az esetleges kíváncsiskodók elől. Szintén a biztonság vagy az éjszakai munka megkönnyítése miatt egész halom reflektort irányítottak a mederre, amelyek lent, vagy hét-nyolc méterrel Charlie-ék alatt ásószerszámokat, ládákat és egy sáros kis Bobcat munkagépet világítottak meg. Egyetlen, álmosképű, a legszélső konténer mellett cigiző férfit leszámítva egy árva lélek sem mutatkozott a terepen.

– Oda nézz! – Al már megint Charlie-t megelőzve szúrta ki a lényeges dolgot.

Velük szemben, félig az egykori mederben, félig a parton hatalmas fűzfa állt. A gyökérzetét szinte teljesen kiásták, a kisebb gyökereket fűrésszel elvagdosták. A vaskosabbakat egy hiábavaló próbálkozás emlékeiként friss fűrésznyomok csúfították el:

– Mi a…? – szólt Charlie meglepetten.

Al épp a fűzfa árnyékban bújó gyökerek közé meresztette a szemét, így most a gát belső oldalán lefelé kúszó Charlie szúrta ki a környezetbe egyáltalán nem illő valamit.  Pontosabban a környezetbe nem illő karcsú, ruganyos mozgású valakit, aki váratlanul tűnt fel a fűben és hangtalanul iramodott a lezárt terület felé. Meg sem állt, nem is lassított, egy ugrással átvetette magát a kerítés felett és már bent is volt az ásatáson.

– Nézd már – ütögette meg Charlie Al vállát, de már a történésznek is feltűnt az árnyéktól árnyékig lopakodó alak.

– Scarlett, igaz? – kérdezte. – Nem tudom, mi történt köztetek, de szerintem hiba volt elengedned.

– Mondtam már, hogy nem volt köztünk semmi – kapta fel a vizet Charlie.

Kúszva megindultak lefelé, de nem vették le a szemüket a cigiző fickóról, akinek láthatóan még nem tűnt fel a lány akciója. Scarlett időközben a fűzfához ért és már a törzs előtt állva a gyökereket vette szemügyre.

– Úgy tűnik, valami van a fa alatt – mondta Al, ahogy a kerítéshez értek. – Innen már látni. Mintha valamilyen nagy ládaszerűség szorult volna be oda.

Charlie átpréselte magát a kerítésen talált kis résen és közelebb lopakodott, egészen a Bobcatig. Al kint maradt, még mindig a cigifüstbe feledkezett férfit figyelve.

Charlie lekuporodott a gép mellé; ezen a helyen sem a lány, sem pedig fent, a folyóparton állók nem szúrhatták ki. Scarlett befejezte a terepszemlét, majd bemászott a fa gyökerei közé. A sűrű gyökérágak azonban megakadályozták, hogy mélyre juthasson, így képtelen volt beljebb préselődni és a feneke, a lábai végül mind kinn maradtak. Charlie pár pillanatig belefeledkezett a kellemes látványba és megállapította: a lány előnyös adottságai az elmúlt évek alatt sem változtak.

Az álmosan nézelődő férfi még egy utolsót szívott a cigiből, majd eldobta a csikket és elindult a töltés felé. Scarlett még mindig a gyökerek között matatott, Charlie pedig őt figyelte, így egyedül Alnek tűnt fel a fickó sétája, majd az a pick-up Hummer 2-es, ami fél perccel később tűnt fel a töltés tetején. Mialatt a férfi kényelmes léptekkel felcaplatott, hogy ott várja be a terepjárót, Al sziszegve próbált jelezni a Bobcat mögött gubbasztó Charlie-nak. Harmadik próbálkozásra sikerrel is járt.

– Mi van? – kérdezte Charlie suttogva.

Al válasz helyett felmutatott a gát tetejére. A Hummerből régi rossz ismerősük, Hrotti és pár embere szálltak ki.

– Kicsi a világ! Túl kicsi kettőnknek! – morogta maga elé Charlie mérgesen.

Remélte, a görög autós üldözés után végre megszabadultak a skandinávtól, ám azt még rémálmában sem gondolta volna, hogy alig fél nappal később egy teljesen más ügy miatt véletlenül újra összefutnak vele.

Eddig nem hitt az ilyesmiben, de most úgy érezte, odafentről valaki belenyúlkálgat a lentiek dolgaiba!

Al mutogatva próbálta indulásra bírni Charlie-t, de ő hevesen gesztikulálva jelezte: késő, ha elindul visszafelé, biztosan észreveszik! Hrotti és emberei már a konténereknél jártak és lefelé, az ásatási területre tartottak. Charlie felmarkolt pár sáros kavicsot és egyesével Scarlett felé kezdte dobálni őket. Az első és a második a gyökerek közt koppant, de a harmadik pontosan telibe találta Scarlett fenekét. A lány egy pillanatra abbahagyta a matatást, majd tolatva félig kimászott és hátra nézett. Hrotti az embereivel egy fémlétrán lejutott a sáros mederbe és társalogva közeledtek a fűzfához. A konténerekből több tudósforma férfi is csatlakozott Hrottihoz, aki a régészek kopaszodó vezetőjével kezdett el beszélgetni a kutatás állapotáról.

Ahogy egyre közeledtek feléje, Charlie hadonászva próbált Scarlett-nek jelezni. A lány felfigyelt rá, a szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a Bobcat mögött megbújó Charlie-t. Charlie nagy élvezettel figyelte őt abban a két másodpercben, ami alatt a lány arcára egymás után ült ki a meglepődés, a csodálkozás, majd aztán a viszontlátás öröme, hogy aztán mindez végül a tanácstalanság és a düh kifejezésében teljesedjen ki.

Scarlett ajkai hangtalanul formázták a szavakat:

– Charlie, te mi a fenét…?

Ekkor vette észre a közeledő csoportot és míg Charlie szinte a nedves talajba süllyedt, hogy Hrottiék ne vegyék észre, a lány – mivel látta, hogy nincs menekülési lehetősége – ismét megpróbálta bepréselni magát a gyökerek közé. Charlie elmosolyodott. Mialatt elsétáltak mellette, hallotta a régészek főnökének magyar akcentussal beszélt angolját:

–… és nem hittük volna, hogy ilyen jellegű akadályba ütközünk. Még ma délelőtt meghozzák a speciális vágót és akkor kiszabadítjuk a koporsót.

A csoport egyre közeledett a fűzfához – valamint Scarlett hátsó feléhez.

És amikor Hrotti a tudós magyarázatát hallgatva szórakozottan felemelt egy ásót az ott heverő halomból…

Hé, szőke! Kétféle ember él ezen a világon! – hallatszott egy hangos kiáltás a hátuk mögül. – Az egyik mindent túlél, míg a másik sírokat ás. Te ásol! 

A csoport meglepetten megállt és mindannyian visszafordultak, néhányan a fegyverükért nyúltak. Tőlük jó húsz méterre, a Bobcat mellett egy fiatal fickó állt kihívó, de várakozó testtartással és éppen Hrottival nézett farkasszemet.

– Ő nem a mi emberünk – szögezte le a kutatás vezetője.

Hrotti hunyorogva figyelte a hirtelen felbukkant, sáros férfit. Felismerte az arcot! Már éppen visszaszólt volna, de Charlie még nem fejezte be.

Hé, tudod, mi vagy te? Egy rohadt, mocskos…– kezdte. De lövések fojtották belé a szót és egy repülő ásó épphogy csak elkerülte a fejét.

Futásnak eredt a kerítés túloldalán, a fűben rettegve bújó Al felé, miközben két, pisztolyos, nagydarab szekrény eredt a nyomába. A nagy kavarodásban mindenki számára fontosabb lett a kerítés felé iszkoló idegen, mint a fűzfa gyökerei és a köztük rejtőző faláda, így Scarlettnek néhány horzsolás árán sikerült észrevétlenül kigyűrnie magát a rejtekhelyéről. Az árnyékban elsurrant a drótkerítésig, átmászott rajta és már rohant is a töltés, a bérelt kocsija felé. 

Charlie körül lövedékek süvítettek, de ő hátra sem mert pillantani, csak szedte a lábát, majd szinte átvetődött a kerítésen tátongó lyukon, ahol pár perccel ezelőtt még csak nagy nehezen tudta bepréselni magát. Ruhareccsenés, éles fájdalom és a derekán valami melegség kísérte a műveletet, de Charlie fel sem vette a dolgot, futott tovább. Al már ott lihegett mellette, mialatt felküzdötték magukat a gát töltésén, majd lebotladoztak a túlsó oldalon. Újabb lövedékek süvítettek el mellettük, Charlie félve visszanézett és a két fegyverest pillantotta meg a gát tetején. 

A bokrok közül hirtelen Scarlett ugrott elő; alig kapott már levegőt, de egy éles sikításra még futotta az erejéből.

– Mi a francot csinálsz?! – kiáltott rá Charlie, miközben remegő lábai csaknem összecsuklottak alatta. – Azt akarod, hogy infarktust kapjak?

Alre nézett, aki éppen a szíve tájékát masszírozta.

– Kapjunk – helyesbített Charlie.

– Te mi a francot csinálsz itt? – vágott vissza a lány. – Követsz, vagy mi?

Az újabb, gyanús süvítő hangok és tompa puffanások arra ösztökélték őket, hogy még gyorsabban fussanak.

– Tudományos kutatást végzünk – lihegte Charlie kis idővel és ötven méterrel később.

– A seggemen? – lihegte vissza a lány.

– Történelmi kutatás – lihegett közbe Al.

– Ő ki? – kérdezte Scarlett Alre pillantva.

A soron következő lövések éppen előttük csapódtak be a bokroknál álló szürke Opelbe. A bal hátsó gumi szép gyorsan, pár másodperc alatt le is eresztett.

– Al Wyman – dőlt a motorháztetőre Al a végét járva – történelem szakértő és hadtörténész.

– Örvendek – válaszolta Scarlett. – Milyen hülyeségbe rángatta bele magát?

– Inkább a kocsit nyisd! A miénknek annyi! – kiáltotta Charlie, ahogy ismét meglátta a magas fűben feléjük vágtató üldözőiket.

 – Talán légy szíves, drágám, vagy valami hasonló!

Gombnyomásra nyílt a központi zár, Scarlett a vezető-, Charlie az anyósülésre vágódott be. A lány meg sem várta, hogy a hátuk mögött Al becsapja az ajtót, beletaposott a gázba, a kerekek kipörögtek és az autó nagyokat zöttyenve elszáguldott a rozzant földúton.

– Legalább megszabadulok a vesekövemtől – röhögött Charlie és lefejelte a kocsiajtót.

Hrotti emberei kiértek az útra, de már látták, hogy ezt a sprintet elvesztették. Egy-két lövést becsületből még leadtak az autó után, aztán tárat cseréltek és elindultak vissza, a feltárási területre. Tudták, hogy Hrotti, de még inkább Maxim kissé morcos lesz az újabb fiaskó miatt.

 

A hófehér magánjet nagy sebességgel hasította a levegőt: mintha giccses eperhab felett repülne, a felkelő nap vörösre festette a felhőket. Az égi hajnal e romantikus színpompáját bármely átlagos utazó mély sóhajjal és hosszú „hűűűűűűűűűű”-vel konstatálta volna, ám a pompás napfelkelte valami egészen mást juttatott a jet utasának eszébe, Számára egy új kezdet, egy megerősödő hatalom és a mindent elérő akarat fénye tört utat a horizont felett!

Maxim kényelmes foteljéből nézett kifelé az apró ablakon, rajta kívül csak Grigorii üldögélt bent, de ő csendben meghúzódott a háttérben. Maxim egy almát tartott a markában és azt dobálta felfelé, majd kapta el újra és újra. A ritka, idilli események egyike volt ez a pár perc a számára, a nyugalom kis időszaka, amikor az egyébként szinte minimális időt alvó férfi kikapcsolódhatott a maga és a szolgált szervezet által diktált hajszából.  A feleségére gondolt, a lányaira és…

Az idilli pillanatok már el is múltak: a csendet az asztalon álló monitor halk bekapcsolódása zavarta meg. A képernyőn Hrotti arca tűnt fel.

– Ismét akadt egy kis gondunk, uram – vágott bele kertelés nélkül, tudta, hogy főnöke az eddigi balfogások után már nem tűrné a mellébeszélést.

– Miért nem lepődöm meg rajta? – kérdezte szokatlanul nyugodtan Maxim.

– A szakemberek nemsokára feltárják a sírt. De… nem tudjuk honnan – akarata ellenére a nagydarab skandináv mégis elbizonytalanodott –, honnan tudhattak rólunk… de… megint feltűntek…

– Kicsodák? – Maxim rosszat sejtve hajolt előrébb.    

– A New York-i fickó meg az az angol tudós. Akik… khm… Görögországban kicsúsztak a kezeink közül és…

– Görögországban is. Ne okozzon nekem csalódást, Hrotti! Állítsa már végre le őket!

– …és még valaki beleköpött a levesünkbe… – Hrotti nagy levegőt vett – a műkincstolvaj nő.

Maxim hátradőlt és megpróbált uralkodni magán. A gép közben lassú fordulóba kezdett, az orrát észak-kelet felé állította be: az utastér lassan árnyékba borult.

– Úgy látom, nekem kell kézbe vennem ezt az ügyet – mondta Maxim lassan, tagoltan.

– Meg tudom oldani, uram – válaszolt Hrotti idegesen.

– Ha jól emlékszem, ezt már mondta korábban is.

Maxim monitorán egy kis ablakban bejövő hívást jelent meg. Maxim minden magyarázat nélkül bontotta Hrotti hívását: egy újabb felugró ablakban Indurasen Svensson arca tűnt fel. Maxim az asztalra tette az almát.

– Maxim… – kezdte jelentőségteljes hangsúllyal az idősebb férfi.

Herre Svensson?

– Tudja, Maxim, a mi szervezetünk nem másért, mint azért jött létre bő száz évvel ezelőtt, hogy új irányt mutassunk az emberiségnek, mert a hátuk mögött több évezrednyi történelemmel, testvéreink még mindig sötétben kóvályognak…

Maxim fürkésző tekintettel figyelte, hogy a várhatóan bő lére eresztett bevezető után hová fog kilyukadni Svensson.

– Az időszámítás kezdetén a maga vér szerinti őse, a hatalmas termetű Maximinus Thrax cézár erős kézzel uralkodva, gigászi testi erejét is kihasználva tartott rendet a birodalmában – folytatta a másik, mintha történelem leckét tartana korán reggel, a nulladik órában. – A mi célunk nem kevesebb, sőt, még ennél is nagyra törőbb: egy új, mindenek felett álló birodalom oszlopainak felállítása és az azt követő világrend biztonságának szavatolása. Ugye, ért engem… fiam?

Maxim bólintott.

– Tökéletesen tisztában vagyok vele.

– A mi nagyságunk az erőnk, Maxim. Én támogatom magát, de mint tudja, ez nem mondható el szervezetünk összes vezetőjéről. Ők aggódva figyelik a fejleményeket, legfőképp a New York- i leszámolást követően. Kérem, Maxim, biztosítson – ne a szervezetet, hanem személyesen engem, aki már szinte gyermekkora óta ön mellett állok –, hogy mindent a kezében tart. Emlékezzen Thrax császárra! Másokat semmibe véve próbált egymagában túl magasra törni… és végül saját társai vetettek véget az uralkodásának!

Maxim türelmetlenül dobolni kezdett az ujjaival a gazdagon erezett asztallapon.

– Biztos lehet a lojalitásomban, Herre Svensson.

– Nekem ennyi elég – válaszolt Svensson és bontotta a vonalat.

Maxim megnyomta a belső kommunikációs terminál gombját.

– Forduljanak vissza, kapitány, megváltozott az úticélunk – utasította a pilótát, majd kikapcsolta a terminált.

Az én célom azonban változatlan – tette hozzá magában.

Hátradőlt a kényelmes fotelben, miközben jobb kezét az asztalon nyugtatta. Kinézett az ablakon. Odakint a felhők már ledobták vörös maszkjukat, a nap a horizont fölé emelkedett és egyre erősebb fénnyel világította meg a lent elterülő világot. Maxim szórakozottan dobolt az ujjaival, aztán az almáért nyúlt. Pár pillanatig tanulmányozta a fényes, hibátlanul piros felületet, majd mindkét kezével megfogta, hüvelykujjait a szár részénél lefelé nyomta, ujjaival pedig körbeölelte a gyümölcsöt. Csak egy apró, teljesen hétköznapi mozdulat volt, Maxim számára azonban nem csupán az átlagembernél nagyobb testi erő, hanem valami más, jóval szokatlanabb dolog is a segítségére volt ahhoz, hogy tökéletes, két fél darabra törje az almát…

Az árnyékban lévő fedélzeten csak a kettéhasadó gyümölcs reccsenése hallatszott.

– Egy fél almát? – kérdezte Maxim a még mindig szótlanul üldögélő Grigorii-tól.

Grigorii udvariasan nemet intett – Maxim pedig egy, a monogramjával hímzett textilkendőt vett elő, hogy először a jobb, majd a bal kezén alaposan megtörölje az almalétől ragacsos ujjait.

A hüvelykkel kezdte, a mutatóval és a középsővel folytatta. A gyűrűsujjnál egy kicsit elidőzött, majd a kisujj következett, aztán rátért a már kisgyerekkorában is csak sámáncsontnak becézett, csenevészre fejlődött hatodik ujjára is és azt is tisztára törölte.

(folyt.)

16. Görögtűz

A domboldalon álló, tavernaként és vendégházként is működő kis épület hófehér fala szinte szikrázott a déli napsütésben. A ház tenger felőli oldalán egy szőlővel körbefuttatott terasz jelentette az egyetlen hűs, árnyékos helyet. Az asztalnál Al Wyman üldögélt és cseppet sem hatotta meg a lent elterülő, csodálatosan hangulatos falucska vagy a szemkápráztató tenger látványa. Az asztalra könyökölve, kezében az angyalszobrot forgatta, minden oldalról tüzetesen megvizsgálta, miután lekapirgálta a faragott kőfelületre rakódott iszapot.

Charlie lépett ki a szobából a teraszra, kezében az iPadet szorongatta.

– …ezért mondom, haver, hogy kukkantsd meg és mondj véleményt róla – mondta a tabletnek.

Wyman éppen a szobor talpát nézegette.

– Mintha itt lenne valami… – mondta és ujjával megdörzsölte a követ. – Valami írás, de szinte teljesen kiolvashatatlanra kopott. Egy kis ouzót, Charlie?

– Kösz, nem, a bornál erősebbtől mindig fejre állok.

– Na, ne kamuzz, te vodkahuszár – hallatszott Bob vidám hangja az iPad hangszórójából. – Na és Moszkva…?

Wyman töltött a keze ügyében lévő üvegből, két ujját belemártotta az italba és dörzsölni kezdte vele a szobor alját, mire valamennyire láthatóvá vált a szöveg. Charlie felé mutatta, aki leült mellé és az iPadet is a szobor felé fordította. A monitoron feltűnt a Bob megrepedt kamerája által közvetített kép: a kis ember fürkésző tekintettel elemezte a kőangyalt, közben vissza-visszafordult, hogy megkevergessen valamit egy serpenyőben, ami sűrű párát eregetve főtt a tűzhelyén.

– Hmm, valami írás – morfondírozott, miközben sebesen kevert a fakanállal.

– Jó tipp – mondta Wyman epésen.

– Rögzítem, hehe, természetesen minőségbiztosítási okokból – szólt Bob és valamit pötyögött a gépén. – Nos, ez tuti, hogy nem görög szöveg, ha jól látom, inkább valami ókori közel-keleti lehet. Szír, örmény, hasonló.

– Tudsz vele kezdeni valamit? – kérdezte Charlie.

– Hmm, elsőre… Valamilyen harcosokat említ, meg lehullottakat vagy letaszítottakat… Nemtom. Talán valami bukott királyról lehet szó. De figyelj, Charlie, megmutatom a felvételt egy-két, nálam nagyobb szakinak és majd keressük egymást. Rendicsek?

– De ne verd nagy dobra! Csak szép csendben, oké?

Bob a netkamera felé fordította a serpenyőt, mire egy pillanat alatt gőz takarta be a képernyőt.

– Egy kis hagymás babot? – hallatszott a hangja a párafelhőn keresztül.

Charlie kikapcsolta a táblagépet.

– Most pedig szép csendben, feltűnés nélkül távozunk az országból – mondta

Wymannek, majd bement a szobába és kisvártatva egy piros sporttáskával tért vissza. Törülközőbe csavarta a szobrot, belerakta a táskába és az egészet a tudósnak adta.

– Ez legyen magánál. Én hozom a saját cuccomat.

A kis utcácskák árnyékos kapualjaiban idős nénik és bácsik üldögéltek. Azon a dallamos, számára egzotikus nyelven beszélgettek, amit csak néhány otthoni görög étteremben vagy a Bazi nagy görög lagzi kábelcsatornás lejátszásakor hallhatott Charlie. A nap már túllépett a legmagasabb pontján és lassan, nagyon lassan ereszkedett lefelé. Még ereje teljében volt, így Charlie-ék úgy gondolták, megspórolnak némi verejtéket, ha a kis utcácskán a házak elé ültetett olajfák árnyékában sétálnak a távolabb leparkolt kocsijukhoz.

Mindketten szótlanok voltak, az előttük álló magyarországi út és a kutatás járt az eszükben. Ahhoz képest, hogy utazásuk eredeti célját nem sikerült elérniük, azaz nem jutottak Atlantisz nyomára, Charlie kezdeti bizonytalansága elmúlt. Megerősödött benne az érzés, hogy ha sikerül felkutatniuk Magyarffy leszármazottját, a szobor eredetére, jelentőségére és még sok más, Atlantisszal kapcsolatos kérdésükre választ kapnak majd. Ha azonban már meghalt…

Al Wymannek nem voltak kétségei, tudta, hogy nem hiábavalóan érkeztek, nem ok nélkül találtak rá az első, jelenleg még kevés jelentőséggel bíró szoborra sem. Biztos volt a dolgában, csakúgy, mint abban, hogy Magyarországon is sikerrel járnak majd. És elhatározta: ha ez a titkon régóta várt kalandja véget ér, soha többé nem láncolja le magát a könyvespolcaiból emelt falak közé, az íróasztalához. Bármennyire is elcsépeltnek, sablonosnak tűnt a gondolat számára, most végre újra érezte, hogy él, valódi kutatást végez, igazi, kézzelfogható eredményeket felmutatva.

Újra hitt! Hitt a tudásban, a tudományban, a racionális gondolkodás sikerében – és természetesen hitt küldetésük eredményességében, a rég elsüllyedt Sziget meglelésében!

Az utcácska a falu napsütötte főutcájára nyíló szűk, pár méter hosszú sikátorban végződött. Kényelmes léptekkel sétáltak be a hűs árnyékba.

           

A templom környéke teljesen kihaltnak látszott. Úgy tűnt, a reggeli istentiszteletet leszámítva a helyiek és a turisták szinte nem is látogatják. A helyzet azonban most megváltozott, hiszen a parkoló szélén három rendőrautó állt, a templom bejáratában pedig két egyenruhás tornyosult, udvariasan, de határozottan távol tartva a féltucatnyi kíváncsiskodót.

Bent, a padsorok között további rendőrök figyeltek csendben vagy a vendégkönyvet körbeállókat nézték

– Egy idős néninek tűntek fel a gyanús férfiak – mondta a pap görögül a többieknek. – Szem elől vesztette őket, ezért szólt nekem, mert aggódott.

Konsztantinosz minden szót lefordított Giddon számára. Az amerikai elgondolkozva figyelte őket. Nem hitte volna, hogy New Yorkból egészen eddig a kis hellén falucskáig kell majd követnie Charlie Mitchell-t, az egyre gyanúsabban viselkedő „szemtanút”. A pap még mondott valamit Konsztantinosznak, a hangja felháborodástól remegett.

– Az atya is utánuk ment, de már nem látta őket. Csak azt találta meg, amit hátrahagytak – tolmácsolt Konsztantinosz. – Ezt.

Felmutatta a több száz éves könyv kitépett oldalának maradékát.

A pap még mondott valamit dühtől szikrázó szemekkel, de Konsztantinosz ezt már nem fordította le.

 

Ahogy az árnyékból kiléptek a főutcára, Charlie-t azonnal elvakította a tűző napfény. Körbenézett. Távolabb, egy fa alatt meglátta a délelőtt leparkolt kocsijukat. Az utca szinte teljesen néptelen volt, a nagy melegben csak néhány ember lézengett az utcán és nem messze tőlük éppen egy, átlátszó víztartályokkal megrakott kisteherautó parkolt le. A sofőr kiszállt és fuvarlevelekkel a kezében besétált a pár méterre álló vegyesboltba.

Charlie szeme még mindig nem szokta meg a fényárat, ezért hátranyúlt a zsákjába, hogy az egyik oldalsó zsebből, kivegye a napszemüvegét. Ahogy félrehajolva kotorászott, a feje mellett, éppen Wyman és közte valami koppant a házfalon. Apró törmelék hullott a vállukra. Egy pillanat volt az egész: Wyman odakapta a fejét és csodálkozva fordult hátra. Charlie felrakta a napszemüvegét és önkéntelenül is a társa felé fordult. Csak ekkor vette észre, hogy a napközben lezárt bérelt autó jobb oldali első szélvédőjével valamilyen gond lehet. Pedig úgy emlékezett, minden ablakot felhúzott, mielőtt leállította volna a motort!

Egy második koppanás azonnal észhez térítette és mialatt újabb falmaradványok hullottak rájuk, nem sok jót sejtető gondolat futott át az agyán.

– Na, ne, már megint? – kiáltotta és a földre rántotta a tudóst.

A elhibázott lövéseket újabbak követték, valóságos porfelhőt zúdítva a földön kuporgó két alakra. Mialatt Wyman még értetlenül bámult, Charlie megragadta a pólóját és botladozva, bukdácsolva egy közelben parkoló autó mögé rángatta.

Mi a franc? Még itt is utolérték a New York-i lövöldözők? Charlie rettegve gondolt arra, hogy Hammond miféle hülyeségbe rángathatta bele abban az étteremben. Nagyon úgy tűnt, hogy most valóban ő kapja azt a néhány, az ártatlannak tűnő jegyzetek miatt kilőtt golyót! A lángoló New York-i étterem helyett mennyivel kellemesebb egy szép, mediterrán tájon kilehelni a lelkét!

Egy nagy francot! – fűzte tovább a gondolatot és kikukucskált a kocsi mögül. Pár méterre mellettük a vízszállító teherautó állt, jó hat-hét méterrel odébb pedig a bérelt Toyotájuk.

BANG! BANG! Két lövés koppant a karosszérián nem messze Charlie fejétől.

Az anyád! Behúzta a nyakát és csaknem a földön fekve, a lökhárító alól próbált kikémlelni. Egy fickót látott a szemközti, lapos háztetőn féltérdre ereszkedve, kezében maszek hangtompítóval felszerelt puskával, amivel éppen Charlie-ra célzott.

BANG! Egy újabb lövés letépte a hűtőrácsot.

Charlie Wymanhez fordult, aki nem mozdult: az autónak dőlve aléltan ült. Charlie erőteljesen megrázta a tudóst, aki lassan magához tért.

– Mi van…? – kérdezte Wyman zavaros tekintettel.

– Lőnek ránk, az van – kiáltotta Charlie. – Al, szedd össze magad és gyere, mert itt nyírnak ki minket!

Három újabb lövés süvített el mellettük, de mindegyik nem messze, a járdán koppant. A puskás fickó kezdte elveszíteni a türelmét, már rövidebb sorozatokat is elengedett! Addig kellett elindulniuk, amíg rájuk nem küld valami komolyabb cuccot!

– Oda! – intett a fejével Charlie a vízszállító felé. – Indulj, Al!          

Wyman nem mozdult, a „kikapcsolástól” kábultan nézett maga elé, mire Charlie valahogy felcibálta és botladozva rángatni kezdte a teherkocsi felé. Amint kibukkantak a személyautó mögül, szinte azonnal lövedékek kezdtek el pattogni körülöttük. Ahogy pár méter után beestek a vízszállító mögé, átfutott Charlie agyán, hogy vagy a fegyveres egy vakegér pancser vagy parancsot kapott, hogy ne ölje meg őket, csak ijesszen rájuk, hátha megadják majd magukat félelmükben. A kerekek takarásában feküdt az aszfalton és remélte, hogy ez utóbbiról van szó, mert abban nem volt biztos, hogy a balfék orgyilkos a következő vagy valamelyik az utáni lövésével nem jár-e szerencsével és egészen véletlenül sikerül Alt vagy pedig őt leszednie – és akkor Charlie igazán nagy bajban lett volna!

Felnézett és látta, hogy Wyman nem hasal mellette. Elfelejtette őt a földre rántani! Al szédülten kóválygott a járdán, a kisteherautó mögött az átlátszó vizestartályok csalóka takarásában botladozott, a lövész számára kissé homályos, de jól látható célpontot nyújtva! Alighogy ez végigfutott Charlie agyán, újabb lövések érkeztek és teljes sorozatként szaggatták darabokra a műanyag konténereket. Az átlyuggatott, szétrobbant tartályokból vad szökőkutak törtek fel vízzel beborítva mindent, beleértve Alt és Charlie-t is. Charlie a hirtelen támadt vízfüggöny takarásában futni kezdett a bérelt autójuk felé. A hideg fürdőtől magához tért tudós azonban beelőzte: mielőtt Charlie a volán mögé ugorhatott volna, a betört szélvédőn Al bedobta a szobrot rejtő táskát és belevetette magát a vezetőülésbe.

Meglepődött, hisz brit alattvalóként éppen az anyósülést vette célba, mégis az autó volánja mögött találta magát! Ugrott volna ki, hogy helyet csináljon Charlie-nak, azonban egy újabb sorozat végigszántotta a Toyota tetejét és a csomagtartóját. Charlie bedobta a kulcsot Al ölébe, aki azonnal indított is. Charlie feltépte a vezetőoldali hátsó ajtót és már mászott volna be, amikor a történész gázt adott. A kocsi kilőtt, Charlie pedig az úttestre zuhant. Erre Al rémülten fékezve fordult hátra. Újabb sorozat koppant mellettük, szinte körbelövöldözve az aszfalton térdelő Charlie-t.

– MENJ! MENJ! – üvöltötte Alnek. – A domb alján beérlek!

Arra maradt ideje, hogy hátizsákját a szilánkokra lőtt hátsó szélvédőn keresztül bevágja a kocsiba.

Támadójuk megelégelte a dolgot és leugrott az alacsony tetőről. Most már a teljesen elnéptelenedett utca közepén tartott feléjük egy-egy ijesztgetésnek szánt lövést megeresztve. Charlie-nak a Szemtől szemben bankrablásos jelenete ugrott be, de nem nagyon örült a gondolatnak.

Al ismét gázt adott, mire az autó kifarolt és elhúzott, menet közben egy kőfalon sikeresen lebontva a teljes jobb oldalát. Charlie átvetette magát egy közeli bokron és már a levegőben repült, amikor rájött, hogy ez rossz ötlet volt. Nagyon is rossz! Leérkezéskor a talaj kicsúszott a lába alól és minden forogni kezdett körülötte – egy füves domboldalon megállíthatatlanul kezdett lefelé gurulni! Az utcára Volkswagen Passat farolt ki nagy sebességgel, lassított, a hátsó ajtaja kinyílt és a fegyveres szó nélkül beugrott. Az anyósülésen Hrotti fordult hátra a lövészhez:

– Szép lövések, tanítani kellene! – mondta gúnyosan.

Charlie úgy érezte, soha nem lesz vége a gurulásnak, miközben gyanús reccsenést hallott a lengőbordái felől. Sokáig azonban nem görcsölhetett a szúró fájdalmon, mivel hatalmas csattanással véget ért a hosszú bukfenc: egy apró ház tetején landolt a füves lejtő legalján. Pár pillanatig nem is volt képes levegőt venni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Csak nagy erőfeszítés árán sikerült kiegyenesednie. Mire ismét oxigén tódulhatott a tüdejébe, a két autó már messze járt.

Egy szűk utcában száguldottak, de láthatólag Al nem igazán érezte a balkormányos vezetést, a szűk utcában jobbra-balra csapódva parkoló kocsikat tarolt le és békés járókelőket kényszerített fejvesztett menekülésre. Az utca hirtelen derékszögben elkanyarodott és lefelé tartott. A két autó csikorgó gumikkal befordult, egymást törve összekoccantak. Al balra rántotta a kormányt és élesen befordult, de nem sikerült leráznia az üldözőket.

Charlie a háztetőről látta, ahogy az autók ismét felé tartanak, csak éppen egy utcával lejjebb. Nem tehetett mást – magát dühösen átkozva – nagy levegőt vett, hátra lépett pár lépést, nekiiramodott és átugrott a szűk utca átellenes oldalán álló ház tetejére. Bár majdnem tele lett a gatyája, sikerült a mutatványa. Közben azonban lemaradt: az autók éppen az orra előtt száguldottak el! Látta, ahogy a szerpentinszerűen lefelé tartó utcácska száz méterrel odébb ismét visszafordul, így arra gondolt, ha keményen kilép, a következő házsor tetején beérheti őket. Újabb tériszonyos rettegés, újabb ugrás és Charlie már a következő ház tetején landolt! A cserepeken egyensúlyozva futni próbált a közeledő autók felé, amikor Hrottiék felfedezték őt és a mutatványt kifigyelve tüzet nyitottak rá. De nem csak Charlie-nak kellett behúznia a nyakát: Al háta mögött ismét lövedékek koppantak a karosszérián.

Charlie nem várt tovább – bár úgy érezte, ilyen fizikai erőfeszítést még soha életében nem kellett produkálnia, lévén egy üzleti tárgyalás nem terhelte túlságosan a tüdejét és az izomzatát –, ahogy a Toyota közeledett, még gyorsabbra vette a tempót, majd ugrott. Utoljára! Aztán…

…hangos csattanással éppen Wyman előtt, a motorháztetőn landolt. Al erre ijedtében félrekapta a kormányt, így sikerült az autó viszonylag épen maradt bal oldalát is lebontania. Egy újabb visszafordító kanyar következett, mivel azonban az ablaktörlőkbe halálra váltan kapaszkodó Charlie-tól semmit sem látott, Al képtelen volt a kanyart bevenni és az autó a bal elejével egy lakóház falának csapódott, majd megállt.  Charlie kishíján szétkenődött a köveken, csak az mentette meg, hogy – mivel az ablaktörlők sikeresen a kezeiben maradtak – kétségbeesésében az egyik visszapillantó tükörben próbált megkapaszkodni. Felnézett és Alt pillantotta meg, amint a tudós a kormányra borulva mozdulatlanul hever. Karjai tehetetlenül lógtak mellette.

Atyaúristen! Vagy megint legyűrte a narkolepszia vagy ami még rosszabb…!

Hrottiék aszfaltszaggató sebességgel közeledtek. Charlie felhúzta magát, hogy megnézze, mi történt Allel. Ebben a pillanatban a felettük meredő öreg erkély hatalmasat reccsent, az alján repedés futott végig, az egész, amúgy is rossz állapotú építmény megroggyant – és a korlát peremére állított virágcserepek négy méter magasból zuhanni kezdtek lefelé!

Az öt cserép pusztító erővel csapódott a Toyotának! Kettő Charlie-t éppen elkerülve a motorháztetőn horpasztotta be, egy a tetőn landolt, míg a negyedik és az ötödik az első szélvédőt kapta telibe. Ahogy az üvegszilánkok beterítették, Al felemelte a fejét. Ránézett Charlie-ra, rükvercbe tette a váltót, gázt adott és egyenesen beletolatott az éppen érkező üldöző kocsiba. A sofőr két lábbal taposta a féket, a gumik visítottak, de az ütközést már nem kerülhették el. Ahogy a lökés ereje megtolta a Toyotát, Al egyesbe váltott és kilőtt. A gyorsulástól Charlie tehetetlenül végiggurult a tetőn, majd a kitört hátsó szélvédőn át félig beesett az utastérbe.

Az a néhány idős néni, akik éppen a következő sarkon sétáltak a gyümölcsárus felé csak egy üveghangon elszáguldó roncsot láttak, amelyből két láb kapálózott kifelé. A motorzajjal elegyedő furcsa, elhaló, üvöltésszerű hang már meg sem lepte őket. Sem az a hűtővízgőzt lövellő Volkswagen, ami defektes jobb elsővel igyekezett utolérni a menekülő roncsot.

Az utca meredeken, nyílegyenesen tartott lefelé a pár száz méterrel lejjebb lévő kis kikötő felé. Néhány halászbárka ringott a vízen, páran a kőmólón üldögélve vártak a kapásra, halászok pakolták ki a hajnali fogást az egymással vitázó kereskedőknek. Idilli nyugalom lebegett a tengerpart felett.

Al kezdeti magabiztossága a lejtő közepén száguldva elillant. Görcsösen markolta a kormányt, befeszített karjaival mereven próbálta úton tartani az autót. Aztán az egyre nehezebben kormányozható kocsit megdobta az útpadka és a romhalmaz Toyota jobbra-balra csapódva kezdett szétesni.

– Csinálj már valamit! – üvöltötte Charlie, miközben azon küzdött, hogy bemásszon a hátsó ülésre. A két zsák ide-oda csapódott az orra előtt, a folyamatos ütközések miatt képtelen volt elkapni őket.

– Csinálnék, de már fék sincs! – kiáltotta hátra Al és tessék-lássék módon jobbra-balra rángatta a kormányt – nem sok eredménnyel.

A kis falucska egyszemélyes rendőrőrsén hosszú évek óta semmi érdemleges nem történt. A helyi megbízott a világ legnyugisabb munkahelyének tartotta a beosztását – egészen a mai napig. Délelőtt ugyanis szokatlan módon felháborító rongálást jelentettek a templomból, nem sokkal később pedig egy amerikai fickó érkezett hozzá a görög belügyminisztérium emberének kíséretében. Ilyen nyüzsgés legutoljára öt éve volt az őrsön, amikor a szomszéd falu néhány fiatal huligánja éjszaka tönkretette a helyi halászok hálóit – na, akkor tényleg a sarkára kellett állnia, hogy rendet tegyen a környéken!

Most is valami hasonló izgalom és a fontosság, a nélkülözhetetlenség tudatának érzése járta át, mint annak idején. Az érkező két férfi igen hivatalos hangnemben egy alig hihető, filmre való, kincskeresős sztorit adott elő neki lövöldözéssel, gyilkossággal és üldözéssel.

Na persze! Ki hiszi ezt el? Biztosan valami elszúrt nagyvárosi nyomozásról volt szó, amit majd a vidékieknek kell megoldaniuk! Mindenesetre összecsődített néhány környékbeli, szabadnapos munkatársat, akik ugyan nem nagyon örültek a hívásának, de persze besegítettek egy esetleges nyomozásban.

– Szóval, a pár kollégával együtt végigjárjuk a házakat, motelokat, apartmanokat és előkerítjük maguknak ezt a két fickót – mondta éppen, ahogy nyomában Giddonnal, Konsztantinosszal és több egyenruhással kifelé tartottak a rendőrőrsről.

– Gondolom, ez nem okozhat nehézséget – jelentette ki Konsztantinosz, miután angolra fordította a szavait.

– Persze, hogy nem, van rutinunk az ilyesmiben – válaszolta a körzetis.

– Felkészültek arra is – vágott közbe Giddon, ahogy kiléptek az utcára –, hogy esetleg letartóztatást, elfogást kell eszközölniük. Egy üldözésről nem is beszélve…

A helyi zsaru már éppen felháborodottan válaszolni akart, amikor kishíján mindannyiukat elgázolták. Alkatrészeket hullajtva egy alig felismerhető Toyota Verso száguldott el közvetlenül mellettük– a hátsó szélvédője helyén két kétségbeesetten kapálózó láb kandikált ki. Mindannyian visszahőkölve nézték a bizarr jelenséget. De nem sokáig álmélkodhattak, mert pár pillanat múlva mogorva fegyveresekkel jól megpakolva egy hasonló állapotú, lyukas hűtőjű Volkswagen követte a Toyotát. Giddon rosszat sejtve, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Ez meg…? – morogta hitetlenkedve a távolodó roncsoknak. – A kérdés csak az, hogy tévedhetek-e?

– Tessék? – kérdezte Konsztantinosz, de nem kapott választ Giddontól.

Al még mindig a kormánnyal küzdött, de látta, hogy hiába.

Egy nyitott, elkerített csatornafedél felé robogtak éppen. Alulról a vaslétrán sisakos munkás cammogott felfelé kényelmesen, kedvenc, a fiatalkorát megszépítő szerelmes nótáját dúdolva. Ahogy a feje megjelent a csatornanyílásban, a roncs Toyota átszáguldott felette.

Al rémülten felsikított, Charlie-ban meghűlt a vér, ami igen furcsa volt, tekintetbe véve a koponyáját majd szétdurrantó adrenalin szintet.

– Megöltünk egy melóst! – üvöltötte Al hátrafordulva. – Leszedtük a fejééééét!

A védősisak végigpattogott az elrobogó kocsi alatt, majd hirtelen kilőve betörte a Volkswagen szélvédőjét. Hrottiék előtt elpókhálósodott a világ.

– Csak egy sisak volt! Csak egy sisak! – üvöltött vissza Charlie, miután sikerült felülnie és hátranéznie.

Ahogy a két autó továbbszáguldott és a veszély elmúlt, a csatornanyílásban a meglepett munkás, rémült arca jelent meg. Az a régi nóta mintha most nem csengett volna olyan szerelmesen, mint pár másodperccel korábban.

– Előre nézz! – kiáltotta Charlie, de már késő volt!

Az autó letért az útról és nekiszáguldott egy szökőkútnak. Az ütközés megdobta a Toyotát, de akkora erővel, hogy a táskákat éppen megragadó Charlie a hátsó szélvédő hűlt helyén kirepült a járműből. Wyman sem járt jobban: ő oldalt távozott, leszakítva és magával rántva a vezetőoldali ajtót. Szerencséjükre gyenge, négy és fél pontos szaltózás után éppen a piacszéli standokon landoltak, de életben maradásukat több rekesznyi narancs, füge és más gyümölcs bánta.

Ámulva, de sértetlenül tápászkodtak fel, meg sem hallották a dühös árusok görög nyelvű káromkodásait.

– A zsákok? – kérdezte Al lihegve.

Charlie letörölte az arcáról a vegyes gyümölcspépet és az autóra mutatott. A Toyota jobbra-balra csapódva, a lejtőn egyre gyorsulva száguldott a kikötő felé.

– Vigyázz! – kiáltotta Al és a rekeszek mögé rántotta Charlie-t.

Hrottiék gőzfelhőbe burkolózott VW-je a standok maradékát megtaposva húzott el mellettük, anélkül, hogy utasainak feltűnt volna az üldözöttek „kiszállása”. A Toyota megállíthatatlanul repesztett egyenesen a tenger irányába!

– ’zannya! – tátotta el a száját Charlie, miközben az autó szétugrasztott pár turistát, átszakította a kőkorlátot és látványos ívben a lehorgonyzott halászhajók között, vízözön kíséretében a kikötő hullámsírjában landolt.

Charlie és Al a gyümölcsök közül tehetetlenül figyelték, ahogy eddigi munkájuk, több napos kutatásuk két táskányi eredményét lassú buborékolással elnyeli a tenger. A szobor és Charlie anyagai nem egészen fél perc alatt már lent, a fenéken, a halak közt áztak.

De nem sokáig. Mint egy fújtató gőzgép, a Passat lefékezett a parton, az utasok sietve kiszálltak és a skandináv hadonászva utasításokat adott, mire egyik embere a vízbe ugrott, majd úszni kezdett az elsüllyedt autó felé.

– Jézusom, mi a fene folyik itt? – kérdezte Al hüledezve.

Charlie csak Hrottiékat és a vízben úszó, majd lemerülő fickót nézte.

– Most már tűnjünk el innen, Al! – szólt sokára. – Meg kell találnunk Magyarffy rokonát.

Al feléje fordult. Halvány, elégedett mosoly játszott a szája szegletében.

– Rendben, Charlie! Találjuk meg!

Bár az összes, kezükben lévő anyagot egy pillanat alatt elveszítették, Al már sejtette, hogy Charlie nem fog meghátrálni. Amennyire rövid társulásuk alatt megismerte, a történész úgy gondolta, hogy a flegmaság és nemtörődömség álarca mögött megbúvó büszke és makacs Charlie kitartó lesz és végigviszi azt, amit most olyan eltökélten hangoztat.

Al csak remélte, hogy sikerül végleg kereket oldaniuk az üldözőik elől, mert úgy érezte, ha még egyszer a nyomukra bukkannak, ők ketten már kevesek lesznek ahhoz, hogy épp bőrrel ússzák meg a találkát…

Fentről, a rendőrőrs irányából futva közeledett Giddon, Konsztantinosz, a helyi körzetis és a segítségére odarendelt kollégák. Már messziről láthatták, hogy a hét további részében nehéz napok elébe néznek: az autók kiemelése, nyomozás, majd papírhegyek és papírhegyek, jelentések és jelentések gyártása és még ki tudja, micsoda, amikkel talán már évek óta nem kellett foglalkozniuk…

 Al és Charlie besurrantak a mellékutcába, de Charlie egy pillanatra megállt és a rohanva érkezők felé fordult. A görögök az elsüllyedő autót és a kikötőmólón ügyködő Hrottiékat figyelték, de Giddon figyelmét valami teljesen más kötötte le – ő egyenesen Charlie-t bámulta! Egy pillanatra találkozott a tekintetük – Charlie meglepetést nem, csak érdeklődést olvasott ki az ügynök tekintetéből.  Charlie újra a tenger felé fordult: a vízben Hrotti embere úszott kifelé esetlenül, jobb kezében a szobrot rejtő zsákot tartva a magasban. A helyiek kíváncsian gyűltek a parton, de csak messziről, tisztes távolságot tartva figyelték az eseményeket.

Hát ennyi, de még nincsen vége – gondolta Charlie és intett az egyre közeledő Giddonnak. Aztán a már jóval előrébb tartó Al után futott. Giddon megállt, meg sem próbált a menekülők után menni. Egy pillanatig még látta Charlie-t, aztán visszafordult a kikötő felé.

Charlie már nem látta, ahogy Hrottiék sietve beülnek a VW-be és elszáguldanak. Giddon – nyomában a görögökkel – ekkor már lélekszakadva rohant a kikötő felé. De tudta, hogy hasztalan: a Volkswagen vad iramban tartott a falu határa felé. Egy szirénázó rendőrautó kerülte ki a rendőröket és próbálta utolérni a menekülő autót.

Konsztantinosz érte be a már sétáló amerikait.

– Mr. Giddon, kiadom a körözést Mitchell és Wyman után.

– Minek? – válaszolta Giddon kurtán. – Pillanatokon belül eltűnnek az országból.

A Passat állapotához képest veszett tempóban, más kocsikat és óvatlanul elélépő gyalogosokat kerülgetve száguldott kifelé a szűk utcácskákon. Hrotti elégedett, már-már önelégült mosollyal vizsgálgatta az ölében heverő szobrot. Az sem érdekelte, hogy sós víz átáztatta a ruháját, elővette a mobilját és tárcsázott. Szinte azonnal felvették.

– Uram, megszereztük a szobrot. Nem hibáztunk – az elmúlt napokban most először közölhetett ilyen jó hírt.

– Rendben, végre valami eredmény – hallotta Maxim hangját. – De ha elveszíti…!

– Nem fogom, uram!

Maxim letette. Ahogy az autó nyomában az egyre jobban lemaradó rendőrökkel elszáguldott a település tábla mellett, Hrotti felemelte a szobrot.

– Nu är du i vår, eller! – mondta svédül. – Most már te is a miénk vagy!

           

– Mr.Giddon, valószínűleg van itt Önnek valami – hallotta Giddon Konsztantinosz hangját. – A búvárok érdekességet találtak a vezetőülés alá szorulva.

A rakparton álltak és a vízben szorgoskodó búvárokat, a kirendelt darut figyelték, ahogy a ronccsá vált Toyotát lassan a partra emelte. Kíváncsiskodó tömeg tolongott a kordonok túloldalán, a helyi erők most hirtelen fontossá válva határozott utasításokkal tartották távol őket a lezárt területtől.

Giddon még egy pillanatig csodálta a domboldalra épült öreg házakat, a kővel kirakott utcákat, az utak mellett növő fákat és úgy érezte, mintha valahogyan visszarepült volna az időben. Eldöntötte, ha teheti, egyszer eljön a környékre és nem csak a bűnügyi helyszíneken nézelődik majd, hanem a kisvárosokat és a falvakat járja végig, kiélvezve az általuk nyújtott legapróbb élményeket és örömöket is…

Megfordult és Konsztantinoszhoz sietett. A görög már a kinyitott autóban matatott és némi ráncigálás után az ülés alól kibányászta Charlie hátizsákját. Kinyitotta, belenyúlt, majd kivette belőle a táblagépet.

– Már megint egy francos kütyü – sóhajtotta Giddon.

Konsztantinosz még mélyebbre túrt, aztán pár vizes zokni, póló és alsógatya után előhalászta a vendégkönyv kitépett, teljesen átázott lapját.

– Ez az ügy egy kicsivel bonyolultabb, mint ahogy azt a legelején képzeltem – morogta Giddon az ázott lapot nézve, majd belerúgott egy apró követ a nyugodt a tengerbe, aztán a csobbanás okozta, egymás után rohanó, táguló vízgyűrűket figyelte. – Most vajon hány szálon kell majd nyomoznom?

 

Maxim a nyitott ládák előtt állt és egy vaskos irattartóban lapozgatott.

A kilenc, egymás mellé helyezett faládát az emberei felnyitották, mialatt ő nagy várakozásokkal figyelte a munkálatokat. Ám ötben csupán Fallschirmjägergewehr Fg42-est, MG géppuskákat, több tucat MP 40-es géppisztolyt, Mausereket és Luger pisztolyokat, néhány Panzerfaustot és más, II. világháborús német gyalogsági fegyvert találtak.

Nem nagy kincsek, elrejtőik talán valamiféle válaszcsapásban reménykedtek, amikor a víz alá süllyesztették őket.

Két láda csak arany ékszereket, vízhatlanul becsomagolt festményeket, porcelánt és más egyéb – nyilvánvalóan rabolt vagy lopott – használati tárgyakat rejtett. Ezek is értéktelenek voltak Maxim számára.

Ő valami teljesen mást keresett. Valamit, ami ennél a szedett-vetett, világuralmi tervekről álmodozó szövetségnél, minden eddigi kutatásánál fontosabb volt számára. Valamit, amit legalább öt éve hajszolt, amire rengeteg pénzt, időt és kapcsolati tőkét áldozott, hogy végül most, itt eldőljön, vajon mindez hiábavaló volt vagy esetleg…

Az egyik, még át nem vizsgált, félig szétrothadt faládában egy újabb, kisebb ládát fedezett fel. Ez világosszürke színű, törékeny, rossz minőségű, idejétmúlt műanyagból készült, így az elmúlt évtizedek tucatnyi repedést hagytak rajta. Maxim emberei kiemelték a roskatag faládából és főnökük elé helyezték. A repedéseken keresztül víz ömlött a lábuk elé és ázott papírlapok csusszantak a földre. A műanyagládát csak egyszerű szerkezet zárta, így néhány mozdulat után fel is tárult előttük a tartalma.

Maxim összehajtotta az eddig tanulmányozott mappáját és a láda fölé hajolt. Az alján álló vízben számtalan összekötött, keményborítós irattartó hevert. A nagy részük teljesen elázott, foszladozó darabjaik cafatokban lebegtek a vízben vagy összecsomósodva, összepréselődve hevertek a papírhalmok között.

Micsoda pazarlás! Mennyi veszendőbe ment információ! – gondolta Maxim és leemelte a legfelső, még nagyjából sérülésmentes papírhalmot. Kikötötte és óvatosan lapozgatni kezdte. Amennyire felismerte, sugárhajtású repülőgépek, rakéták precíz tervrajzait látta negyven-ötven oldalon keresztül, itt-ott német nyelvű magyarázószöveggel kiegészítve. Az utolsó oldalak már kimondottan az űrbeli utazásra tervezett siklók és a Holdon létesítendő űrbázisok terveit tartalmazták, sőt, a készítők néhány bekezdésben a Marsot célul kitűző expedíciókról is szót ejtettek. Két komplett mappa a náci atomfegyverkezés iratait tartalmazta, egy újabb, félig elázott pedig a Hitler által megnyert háború utáni új világrend társadalmai, hatalmi, gazdasági és jogi berendezkedésének terveit írta le. Pár, teljesen olvashatatlan, szétmállott papírokat tartalmazó mappa után egy újabb, műszaki fejlesztéseket leíró anyag került a kezébe. A kemény borítóra valaki egy harangformát rajzolt és ahogy belenézett, Maxim valóban egy harangként ábrázolt tárgyra ismert rá – egy Verne-regényből elszabadult időgépnek vagy transzportáló berendezésnek tűnt az elmosódott, megrongálódott tervrajzok alapján. Néhány, homályos, nehezen látható fotó pedig azt is bizonyította, hogy a harang csupán elméletben, a tervezőasztalon létezhetett.

És amikor újabb, ronggyá ázott iratok után egy, a többi közé állítva beszorított, a vízben álló tartó akadt a kezébe, Maxim rögtön tudta, hogy már nem kell tovább kutatnia – bár a lapok alulról egészen a közepükig vizesek voltak, az épen maradt részek megmutatták számára, hogy nem hiába kutatott annyi ideig!

Bár nagyon ritkán mosolygott, most nagyot sóhajtva mégis mosolyra húzódott a szája. De csak egy rövidke pillanatra. Aztán felállt, elégedetten visszahajtotta a szürke, repedezett tetőt.

– Nézzék át az utolsót is! – adta ki az utasítást, aztán a kincset érő irattartót a műanyagláda tetejére rakta, és mellé helyezte az addig a kezében fogott sajátját is: a gyűrött, láthatóan sokszor átlapozott mappa fedőlapján jól kivehető volt az Európai Uniós pályázatot jelölő embléma és a fekete filccel ráfirkantott 340802-es kódszám, ami alatt nagy betűkkel a tartalmát jelölő szöveg volt olvasható: ATLANTISZI KARD.

(folyt.)

15. Templomok

Scarlett elég kényelmetlenül érezte magát a középső ülésre szorulva.

Bár nem volt különösebben embergyűlölő, mindig megpróbálta elkerülni, hogy a repülőn két másik utas közé kerüljön. Most azonban nem volt más választása: vagy az egy nappal későbbi géppel utazik vagy pedig belenyugszik a helyzetbe és elüldögél két, számára ismeretlen, vadidegen valaki között.

Az Európába tartó gépre szállva azonnal próbált láthatatlanná válni, ám a Marie Clare-rel való álcázása kudarcot vallott. A baljáról nyomuló, önmagát szolid, de változatosságra vágyó családapaként bemutató Nathan ugyanis szinte az első pillanatban a behálózásába kezdett. Scarlett-nek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy magát trendi, Facebook-őrült leánykának kiadva lepattintsa az eltévedt apukát.

Nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert a balján fészkelődő, huszonegynéhány éves csaj felfigyelt rá – és mivel a mobilját nem használhatta a fedélzeten, unalmában Scarlettel próbált szóba elegyedni.

És röpke pár perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Scarlett számára az egy nappal későbbi járat választása lett volna az ideális megoldás.

Tiffy ugyanis egy szusszra nem csak a családja történetét és a saját első egyetemi évének bulijait mesélte el, de azt sem felejtette el közölni, hogy éppen a legjobb barátnője, Natty leánybúcsújára, esküvőjére, lagzijára, afterpartyjára és afterafterpartyjára tart, mégpedig a gyönyörűséges Prágába, ahol a filmrendező-szakos Milan veszi majd őt el, hogy utána egy nagyon-nagyon romantikus nászúton bebarangolják egész Kelet-Európa legszebb tájait, mert az amúgy is olyan szép.

– Tudod – ecsetelte Tiffy lelkesen –, ennél romantikusabbat el sem tudnék képzelni egy amerikai lánynak.

– Egy cseh filmrendezőt?

– Nem. Dehogy – legyintett Tiffy. – Egy olyan utat, ahol a szerelmeddel végigutazod a legegzotikusabb tájakat. Te hogy gondolod?

– Hát… Nem hiszem, hogy Szlovákia vagy Románia annyira egzotikus lenne… Inkább Thaiföld, Csád vagy Chile… Bár a Tátrában és Erdélyben tényleg vannak gyönyörű helyek…

– Erdély? Hűűű, tényleg. De úgy hallottam, ott a nagy hegyek között vannak ám veszélyes helyek is. Mindenféle lények, meg ilyenek...

– Ne higgy ám el mindent az amerikai filmeknek!

– És te hogyan képzeled el az esküvődet?

Scarlett meglepődött. Még soha életében nem gondolkodott a dolgon. Illetve egyszer, egy röpke pillanatra… Talán…

– Nem igazán vagyok házasságpárti.

– Óóóó, én teljesen!  És, tudod, ha a sulit elvégeztem és még pár évig kitombolom magam, tudod, bulik meg ilyesmik, mert arra szükség van, aztán megtalálom a fiút, aki a tenyerén hordoz, akkor majd az én nászutamon is…

Scarlett már nem volt ott. Testben ugyan még Tiffy mellett ült, de már meg sem hallotta a lány csitris okosságait. Elmerült a saját múltjában. Figyelmét az egykori élete kötötte le, ami az égből vissza, lefelé húzta. Le a szilárdnak vélt talajra, a köves, karcos földre, ahol számtalan sebet begyűjtött már; olyanokat, amiket szinte meg sem érzett, mert épphogy csak végigszántottak rajta, olyanokat, amik csak megrogyasztották, de nem törték meg. És egy olyat is, ami teljesen elsodorta, eltaposta és hosszú évekre magányosan a földhöz szögezte…

– …és remélem, hogy az én templomi esküvőmön akkora hatalmas tömeg lesz majd – fejezte be Tiffy lelkesen a jó tíz percesre sikeredett monológot –, hogy el sem férnek majd a padsorok között és sokuknak kint, a templom előtt kell majd állnia.

– Aha – bólogatott Scarlett egyetértően és most már biztos abban, hogy sohasem fogja megpillantani Budapest látképét.

 

A templom már teljesen kiürült, az utolsó hívők is távoztak, a lámpákat lekapcsolták, de nem is nagyon volt rájuk szükség, hisz a reggeli fény bevilágította az egész teret. Az ablakokon át betűztek a napsugarak és – biztosan nem véletlenül – az egyik ablaküvegen keresztül érkező fénypászmák szinte mennyei fénybe vonták a hatalmas emlékkönyvet.

 A templomot Hrotti emberei biztosították, maga Hrotti pedig a széthajtott könyv felett állt és éppen valamilyen skandináv nyelven káromkodott. A főnöke, Maxim biztosra mondta, hogy hol találja a könyvet és pontosan melyik oldalt kell majd keresnie. Most azonban Hrotti orra előtt csak a kitépett lap megmaradt sarka kandikált kifelé a vaskos könyvből. Előre-hátralapozott egyet-egyet, majd ismét káromkodott. De nem a vandál károkozás miatt, sokkal inkább azért, mert akkor ötlött az eszébe, honnan is ismerhette a fiatalabb, csapzott férfit, aki társával együtt az imént ült be az autójába.

– Vissza mindenki! Azonnal kapjátok el azt a két fickót – sziszegte tört angolsággal és míg a többiek sietve elindultak kifelé, a mobiljáért nyúlt és tárcsázott. – Uram, itt vagyunk a templomban…

           

A hatalmas raktárhelyiség közepén erős fémállványokon nyugodtak a Toplitz-tóból kiemelt faládák. Tucatnyi ember sürgölődött körülöttük és éppen egy targonca közeledett feléjük, hogy villáival a legfelső láda alá nyúljon.

Távolabb Maxim állt telefonnal a fülén, de szemét egyetlen pillanatra sem vette le a műveletről.

– És a nagy könyv is ott van? – kérdezte a vonal görög végén lévőtől.

– Igen, uram, csak éppen a megfelelő oldal hiányzik belőle – hallatszott tompán Hrotti hangja.

– Mit mond? – emelte fel a hangját Maxim, mire a ládákkal foglalatoskodók közül páran feléje néztek. Maxim hátat fordított nekik.

– Uram, valaki megelőzött és kitépte a könyvből a megadott oldalt.

A láda a földre került és az emberek feszítővasakkal kezdték kibontani. A targonca egy újabb ládáért nyúlt.

– Micsoda? Már megint az a Lycia nevezetű nő? – Maxim szinte kiabált; csak nagyon ritkán érezte magát ilyen dühösnek: legutóbb éppen Bécsben.

– Nem. Nekem úgy tűnt, mintha az a fickó lenne a New York-i étteremből.

– Azt úgy tudom, hogy lelőtte – felelte Maxim gúnyosan.

– Nem, uram, a másik. Az, amelyik Hammonddal volt és elmenekült.

A targonca megemelte a következő ládát, de az egyik deszkalap megreccsent és a láda megbillent. Maxim villámgyorsan odafordult.

– Óvatosan a ládákkal! – dörögte a munkásoknak, majd lejjebb vette a hangját. – Hrotti, hogyan kerülhetett oda az a férfi?

– Nem tudom, uram, de volt vele egy másik fickó is és… – kezdett bele a skandináv a magyarázkodásba.

– Akkor két embert kell kiiktatnia! – vágott közbe a főnöke.

Hrotti hangja határozottan, eltökélten csengett a telefonból.

– Már intézkedtem, uram.

Maxim erre csak még dühösebb lett.

– Maga itt ne csak intézkedjen, hanem pontosan, hibátlanul hajtsa végre a parancsaimat – bontotta a vonalat. – Már megint változtatnunk kell – morogta maga elé.

Ekkor egy újabb reccsenéssel a láda alja megroggyant, kettérepedt és a két darab ezernyi apró faszilánkot szétvetve a targonca villájáról a földhöz csattant.

Maxim szemei pokoli villámokat szórtak, ahogy megindult a hasznavehetetlen emberei felé.

 

Nyár lévén, az athéni nemzetközi repülőtéren hatalmas tömeg tolongott.

Most éppen nem volt aktuális egyetlen, a kezdődő gazdasági válság okán kihirdetett munkabeszüntetés sem, így a repülésirányítók, pilóták és utaskísérők, csakúgy, mint a földi személyzet odatette magát rendesen. De még így sem győzték a zömében Nyugat- és Kelet-Európából, kisebb részt Ázsiából vagy az atlanti-óceánon túlról érkező vagy éppen oda induló turistaáradat kiszolgálását. 

A Delta New York-i járata éppen pár perccel ezelőtt landolt a betonon, majd gurult a kijárathoz. Aztán a Boeing gyomrából az élénk kék folyosón keresztül, ezernyi színben virító pólóban, sortban, nyári ruhában mosolyogva, lábukon sportcipővel vagy csak egyszerű papuccsal, de vakítóan hófehér bőrrel elkezdtek kifelé sétálni a szabadságukat megkezdő turisták. Bankkártyákkal jócskán feltankolva, a gazdasági nehézségekre, az egész világot sújtó válságra fittyet hányva érkeztek, hogy végre lazítsanak és kipihenjék a hülye főnöküket, a még hülyébb beosztottjaikat, a kiégett házasságukat, az idegesítő szomszédjukat, az unalmas nyugdíjas napjaikat vagy egyszerűen csak szétnézzenek abban a mediterrán országban, ahol még eddigi életük során sosem volt szerencséjük megfordulni.

A több mint százötven zsibongó között volt egy valaki, aki kilógott a sorból. Nem éppen a melegben szokatlannak tetsző sötét öltönye, hanem elsősorban az arcára kiülő mogorva vonásai miatt.

Giddon ugyanis már a New York-i felszállást követően beszédbe elegyedett a mellette ülő utastársával. Miután pár mondat után kiderült, hogy a másik férfi francia állampolgárságú és nem nagyon szimpatizál az Egyesült Államok politikájával, valamint úgy összességében mindazokkal, amiket az Amerika kifejezés magában foglal, a kellemesnek induló beszélgetés feszült vitává alakult. Majd bő öt perccel később, miután a francia határozottan visszakövetelte az érdemtelenül az Újvilágnak adományozott Szabadságszobrot, Giddon pedig hosszú elemzésbe kezdett az Eiffel-torony nevezetű fémszörnyetegről a társalgás teljesen megrekedt és kimerült a Big Mac hánytató hatásai, valamint a létező összes csigazabálós klisé felsorolásában. Valahol az Atlanti-óceán közepe táján Giddon és a monsieur az összes utas és a személyzet megkönnyebbülésére végül kölcsönösen megsértődve elhallgattak, így a repülő kényszerleszállás nélkül, nyugodtan folytathatta az útját.

Jeremiah Giddon vállán utazótáskájával lassan sétált át az útlevél ellenőrzési ponton, az idefelé úton folyton az járt az agyában, hogyan kezdjen hozzá a kereséshez, hiszen a brit kollégák semmiféle pontos adattal nem tudtak szolgálni Charlie Mitchell-ről azt leszámítva, hogy a Heathrow-n felszállt az athéni járatra. A görög hivatalos szervek viszont még nem jeleztek vissza, hogy ő és társa pontosan mikor érkeztek hellén földre és azt sem tudták megmondani – lévén a nyári szezon közepén nem volt szabad emberük a megfigyeléshez – hová is mehettek a repülőtérről.

Mintha egy tűt keresne a szénakazalban!

 A problémája azonban egy pillanat alatt megoldódott, amikor egy harminc körüli, klasszikus görög arcéllel rendelkező férfi lépett eléje.

– Mr. Giddon, Giorgosz Konsztantinosz vagyok a belügyminisztériumtól. A főnökei már értesítettek bennünket az érkezéséről…

A felmutatott igazolvány gyorsan meggyőzte az amerikait, hogy egy kurta „hmm” után elfogadja Konsztantinosz jobbját. A görög udvariasan mutatta a kifelé vezető utat, Giddon pedig követte őt az utcán álló autóhoz.

Sikeresebben kezdődött a görög útja, mint amire a felszálláskor számított. Azért várjuk még ki a végét, gondolta, miközben egy civil minisztériumi autóba szállva elindultak Athén belvárosa felé.

(folyt.)

14. Hellasz fényei

Az Oceanic Air gépe tízezer méteren hasította a levegőt valahol Kelet-Európa felett.

A turistaosztályon Al Wyman közvetlenül az ablak mellett ült és a habszerű, fehér felhőket nézte. Mellette Charlie aludt félrebukott fejjel, zenét „hallgatva”. Al visszafordult a jegyzeteihez. A régi, szakadozott mappa papírjai és frissen kinyomtatott e-mailek feküdtek előtte a kis asztalon. Wyman tollal a kezében ismét teljesen elmerült a munkában, amikor egy vörös hajú, fiatal utaskísérő lépett mellé.

– Egy frissítőt esetleg? – kérdezte bájos mosollyal.

A tudós fel sem nézett a papírok közül.

– Nem, köszönöm, most éppen kutatok.

A lány arcán nem halványult el a mosoly, szokásos rutinjával továbblépett a sorok közt és végigkérdezte a többi utast is.

A történész magában mormolva olvasgatta a jegyzeteket, ide-oda lapozgatva csörgött a lapokkal, megjegyzéseket írt az e-mailek mellé. Charlie meg sem rezzent a motoszkálásra – már a felszálláskor elhatározta, hogy a kutatás ezen részét a tudósra hagyja –, de a szomszéd ülésen pihengető német nyugdíjas férfi már egyre szigorúbb tekintettel méregette a zajongó történészt. Aztán végül csend lett. Wyman egy görög templomokat ábrázoló, nyomtatott papírköteget tartott a kezében. Elmosolyodott.

Az utaskísérő lány végzett a rendelések felvételével és éppen visszafelé sétált. A tudós megfogta a kezét.

– Egy jó nagy adag whiskyt kérek, drága – mondta szélesen mosolyogva. – De skótot ám!

– Csak kis üvegeink vannak, uram – válaszolt az utaskísérő még szélesebben mosolyogva.

– Akkor egy kartonnal, lesz szíves!

A lány lankadatlan mosollyal bólintott és tovább ment.

Wyman elégedetten dőlt hátra. Előtte, a papírhalom tetején egy sziklás tengerparton álló napsütötte kis görög templom fotója hevert.

 

A csillagok nagy része még fenn ragyogott az égen, ami ugyan sötét volt, de a horizont felett látható keskeny vörös sáv már előre jelezte, hogy nemsokára felkel a nap. Ahogy a percek múltak egyre világosabbá vált az ég alja és bár a sziklás-fás, képeslapra való tájat keresztülszelő völgy és az abban futó autóút még teljes sötétben maradt, az erősödő fény máris érdekes árnyékokat rajzolt a környező hegyoldalakra.

Egy bérelt Toyota Verso haladt az aszfaltúton. Fényszóróit még bekapcsolva hagyta sofőrje, ahogy a hajnali csendben a völgy árnyékában száguldott célja felé. Egyetlen másik jármű sem haladt el az autó mellett, senki sem akarta megelőzni vagy követni, így Charlie teljes nyugalomban vezethetett, szinte csak az aszfaltcsíkot kettéosztó szaggatott vonal monoton vibrálását figyelve. Mellette Wyman az ölében kiterített, kinyomtatott papírokat bújta az utastéri lámpa fényénél.

– Közeledünk már? – törte meg végül a csendet Charlie.

Wyman felnézett és a papírhalom közepéből egy Görögország térképet húzott elő. Pár pillanatig tanulmányozta.

– Nemsokára ott vagyunk. Ki kell érnünk a tengerpartra és…

Nem fejezte be. Elhagyták a mély völgyet és az út a sziklás part mentén folytatódott. Valóban kiértek a tengerpartra és a tudós szava elakadt: ameddig a szem ellátott a derengő vörös fény csodálatos színűvé festette a vizet, a soron következő útkanyarulat után pedig egy klasszikus építészetű, kék-fehér színű görög falucska első házait világította meg. Mindketten ámulva nézték a csodálatos látványt!

– …a falu túlsó végén célhoz is értünk – fejezte be a mondatot Wyman.

Az autó a kanyargós úton beérkezett a parányi faluba, ami a korai órában csaknem teljesen kihaltnak tűnt. Ahogy végighaladtak a főutcán – egyben ez lehetett a település egyetlen utcája is – egyedül egy idős bácsit láttak a kerítése mellé tákolt padon üldögélni. Elhúztak a kíváncsian figyelő öreg előtt és pár száz méter után már ki is értek a településről.

Az út egyenesen haladt tovább a part mellett, Charlie azonban lassított és lekanyarodott jobbra. Aprócska félszigetre értek, aminek a végében egy kicsi görög katolikus templom állt, éppen az, aminek a felfedezését történész a repülőn szolid körülmények között két apró üvegnyi whisky legurításával meg is ünnepelt.

Charlie fékezett és az autó megállt a poros, kavicsos talajon.

Egyetlen lélek sem tűnt fel a közelben, a templomocska melletti parkoló és vele együtt az egész környék néptelen volt. A por lassan elült körülöttük és ekkor Charlie szemügyre vehette a templomot. Keleten egyre erősödött a napfény, a napkorong azonban még nem tűnt fel az égen, de így is látható volt, hogy a templom ajtaját valamilyen furcsa bizalomtól vagy a hittől vezérelve nyitva hagyták.

– Úgy tűnik – mondta Wyman némi szertartásossággal – most kezdődik igazából a kaland.

Charlie összedörzsölte a tenyereit.

– Akkor lépjünk is a tettek mezejére!

Kiszállt és mire a csomagtartóból kihalászta a hátizsákját, már a tudós is mellette állt és a kezében tartott képpel vetette össze a valódi, előtte álló templomot. Helyeselve bólogatott. Meglobogtatta Charlie előtt a már az autóban is vizsgálgatott e-mail halmot.

– George elektronikus levele alapján ebben a templomban találhatott valami fontosat.

– Mit írt róla? – kérdezte Charlie. – Eddig egy szót sem szólt Hammond e-mailjeiről.

A tudós vállat vont.

– Semmi különös. Hármat küldött az elmúlt évben, de csak a legutolsó foglalkozik az atlantiszi karddal – Wyman felmutatta Charlie-nak a kétoldalas e-mailt. – Átolvastam mindet, de csak ennek a fele az, amiben leírja, hogy Görögországba tart, mert fontos nyomot talált a fegyverhez. Megemlíti a templomot, de semmi többet. Az e-mail másik felében egy balkáni kutatást említ, de nem hiszem, hogy az kapcsolatban lenne a mi ügyünkkel.

– Mikor jött az e-mail?

– Ööö… nagyjából három hete…

– Azóta nem ellenőrizte le a levelezését? – hüledezett Charlie.

– De igen. Hetente átfutottam, de George e-mailjeit nem mindig nyitottam meg.

Charlie mérgesen ingatta a fejét.

– Hagyjuk, a lényeg, hogy itt vagyunk.

– Régi épület, ami egyszerre egyfajta műemlék, turista látványosság és a helyi ortodox hitélet központja is – folytatta Wyman gyorsan. – Hozzátenném, Charlie, hogy van egy dátumunk is, amiről George szintén írt az e-mailben. Ez némi támpontot nyújthat a kutatáshoz: november 14. Évszámot viszont nem adott mellé.

– November 17? – kérdezett vissza Charlie, mivel nem tudta végigolvasni.

– Nem. November 14.

– Ja, úgy értettem. Mert az pont egy kincsvadász ismerősöm születésnapja.

– Melyik?

– Mi melyik? Melyik ismerősöm születésnapja?

– Nem. Melyik dátum? November 17 vagy november 14?

– Nem.

– Melyik nem? November 14?

– Nem. November 17.

– Nem november 17?

– De, november 17. Mármint a szülinapja.

– Aha.

– Enyhén kardmániás a lány.

– Jó tudni… A lány?

– Menjünk.

Szélesre tárták a nehéz ajtót és beléptek.

Minden csendes volt a félhomályba burkolózó, üres templomban. Az ablakokon betűzött a hajnali fény, így Charlie és Wyman árnyéka szürreális alakként nyúlt el a padsorok között. Valaki már járhatott előttük bent, mert a fal mellett néhány gyertya égett. Fényük ugyan enyhített a félhomályon, ám reszkető lángjaik még inkább sejtelmes hangulatot kölcsönöztek a templombelsőnek.

Ahogy befelé sétáltak, Charlie előtt ikonok, freskók tűntek fel a falakon. Az egész helyet átjárta a több évszázaddal ezelőtti középkori építészet hangulata és vallásossága.

– Valahol találnunk kell egy novembert tartalmazó feliratot vagy valami hasonlót ­– kavarta fel a hajnali hangulatot Wyman suttogó hangja.

– Akkor nézzük végig a falakat!

Szétváltak és a félhomályban a falak mentén sétáltak körbe, mialatt kimeresztett szemekkel vizsgáltak végig mindent.

Charlie elhaladt egy régi, kopott freskó előtt, amin mintha a tomboló tengert festették meg. A zöldeskék, tajtékos hullámok közt emberek küzdöttek a túlélésért, páran már fuldokoltak, néhányan egy süllyedő csónak felé próbáltak úszni. Charlie végignézett a képen, aztán tovább lépett. Az átellenes oldalon Wyman teljesen elmerült a templom építészeti stílusának vizsgálatában. A mennyezet, az ablakok kialakítását elemezte és ahogy éppen fordult volna Charlie felé, hogy elragadtatással beszéljen a falak ornamentikájáról, majdnem lelökött egy kisebb asztalon fekvő, hatalmas, mára megkopott bőrbe kötött könyvet. Az asztal lába megnyikordult, ahogy véletlenül pár centivel odébb tolta.

Charlie felkapta a fejét. Egy pillanatra mindketten megdermedtek.  Ám semmi más, gyanús zajt nem hallottak. Senki sem lépett be a templomba.

Wyman intett Charlie-nak, aki odasietett hozzá.

– A vendégkönyv – mondta a történész halkan. – Lehet, hogy írt bele valamit George.

– Szóval november 17 – mondta Charlie.

– 14 – javította ki a tudós.

A legutolsó dátumtól kiindulva visszafelé kezdett el lapozni a könyvben, de a pár perces kutakodás alatt semmi különöset nem talált. Főleg görög, de angol, francia, német és különböző szláv nyelvű bejegyzések is szerepeltek a könyvben. Köszönetnyilvánítások, elragadtatott dicséretek, hasonlók, számukra mindegyik semmitmondó.

– Nem tudja, pontosan mikor járt itt Hammond? – kérdezte Charlie. – Vagy járhatott itt évekkel korábban is?

– Azt nem írta meg. De ezek szerint nem az elmúlt pár hónapban.

– Az tuti. Próbálja még pár évvel korábban! Hátha. Lehet, hogy a dátum nem kötődik az utazásához.

Wyman folytatta a keresést.

Ekkor kintről zajt hallottak, nyílt az ajtó és egy görög pap lépett be a templomba. Azonnal észrevette a könyv körül álló két idegent, akik ijedten néztek vissza rá. Legfőképp a fiatalabb. A pap elmosolyodott és intett nekik, miközben a padsorok között előre sétált. Errefelé nem voltak ritkák a kora hajnalban betévedő kíváncsi turisták.

Kalimera! – mondta a pap még mindig mosolyogva.

– Jó… jó reggelt – ismételte meg a köszöntést Charlie és Wyman nagyon rossz görög kiejtéssel.

Ahogy a barátságos pap eltűnt, Wyman villámgyorsan folytatni kezdte a lapozást.

– Tavaly nincs… tavalyelőtt sincs… azelőtt sem – mormogta magában, miközben fel sem tűnt neki, hogy odakintről újabb lépések zaja szűrődött be a templomba.

Charlie tétován állt mellette és a sebesen pörgő lapokat figyelte, próbált bármilyen használható infót kiszedni a szövegekből. Ismét nyílt az ajtó és négy idős néni lépett be a templomba halkan beszélgetve.

Charlie nem bírta tovább, gyorsan beült a legszélső padsorba.

Kalimera! – köszöntek a nénik görögül.

Wyman csak egy pillanatra nézett fel és mosolyogva visszaköszönt:

Kalimera! – mondta már egy kicsivel jobb kiejtéssel, majd fontoskodó arccal tovább lapozott.

Charlie a padban ült, lehajtott fejjel, mintha imádkozna.

– Hogyan kell itt viselkedni? – hangját szinte teljesen elnyomta a könyv lapjainak surrogása.

– Engem kérdez? – nézett rá a tudós. – Ateista vagyok.

– Én meg valamilyen evangéliumi protestáns valami. Papíron.

Charlie pár nappal ezelőtti vagányságának a maradékát is elhagyta valahol a lövöldözés, az utazás, a bizonytalan helyzet, a teljesen ismeretlen környezet kavalkádjában. Feltűnt neki, hogy az egyik néni az első padsorból hátra-hátra fordulva folyamatosan őket figyeli. A helyzetet mentendő, gyorsan keresztet vetett – persze katolikus módon!

– Fiatalember, átutazóban vannak? – kérdezte ekkor a néni kedvesen, de persze görögül.

Charlie tanácstalanul nézett rá. Mit mondhatott a mama?

– Ööö… külföldről jöttünk, ha ez volt a kérdés – próbálkozott angolul és felemelte a hátizsákját. – Ööö… turisturistadios vagyunk – mondta és szélesen elmosolyodott.

A néni visszamosolygott, bólintott, majd összedugta a fejét barátnőivel és halkan beszélgetni kezdtek. Vajon miről? – kérdezte magában Charlie aggódva.

– Hat évre visszalapoztam és semmi – súgta Wyman Charlie-nak. – George annál korábban nem járhatott itt. Akkor még együtt dolgoztunk, tudnom kellett volna róla, ha erre járt.

– Akkor tuti nem Hammondhoz kapcsolódik a dátum. Lehet, hogy nem november 14-én járt itt és hagyott üzenetet, hanem egy november 14-i bejegyzésben talált valamit – próbálkozott Charlie.

– Jó, de melyik évben? Ez a könyv ránézésre van vagy kétszáz éves. Nyálazzam át az egészet?

– Az csak kétszáz november 14-e – vont vállat Charlie, de tanácstalanul nézett Wymanre.

A történész újra lapozni kezdett. Lapozott, lapozott, lapozott, de egyik bejegyzésnél sem állt meg. Végül hangos csattanással összezárta a könyvet. A nénik csodálkozva sugdolózni kezdtek.

– Mi a francot csinál? – Charlie hangja rémült volt.

Meglepetésére Wyman megemelte a könyvet, kezét végigfuttatta a gerincén, majd szemből kezdte el figyelni az összecsukott lapokat. Közelebb hajolt, az orra már szinte a vendégkönyvet érte, majd egy pontra tette az ujját és ahol a használattól a legsötétebb volt a papír széle, kinyitotta.

Nézegette az oldalt, majd lapozott egyet.

Aztán még egyet.

Végül elmosolyodott.

– Jöjjön, nézze meg! – bólintott Charlie felé.

Egy, a többinél sokkal díszesebb, rajzokkal, díszítéssel, szép kalligráfiájú szöveggel megírt oldalt mutatott neki. A templom alaprajzával a háttérben az egész lap úgy nézett ki, mintha egy különleges oklevél lett volna.

– Látom, 1926. november 14 – olvasta Charlie a dátumot, miközben közelebb hajolt. – De én… nem olvasok… franciául. Ha jól látom…

– Én igen. Szóval. Két, hosszabb ideje együttműködő kulturális-történelmi alapítvány, egy görög-francia és egy osztrák-magyar – kezdte fordítani Wyman – megköszöni egy bizonyos Gróf Magyarffy Ágoston áldozatos munkáját és nem csekély anyagi támogatását, amivel hozzájárult ahhoz, hogy a műemléktemplom megmaradhasson az eljövendő generációk számára.

– Ismerős a név? – kérdezte Charlie.

– Hirtelen nem tudom hová tenni.           ..

Charlie lekapta a hátizsákját a válláról, elővette belőle az iPadjét és a keresőbe bepötyögte a Gróf Magyarffy Ágoston nevet.

– Satöbbi, satöbbi – folytatta közben Wyman –, udvarias szófordulatok, aztán Magyarffy bejegyzése.

A táblagép képernyőjén pár másodperc múlva megjelentek a gróffal kapcsolatos adatok. Wyman a Magyarffy által írt szöveget tanulmányozta: kihajtotta a lapot és mindkét oldalát megvizsgálta.

Egyiküknek sem tűnt fel, hogy most már mindegyik néni enyhe rosszallással őket, a sarokban matató idegeneket nézte. De nem sokat számított, Charlie-ék nyomon voltak és ez minden másról elvonta a figyelmüket.

– A lényeg röviden – kezdte Charlie olvasni a neten talált adatokat. – Magyarffy a huszadik század elejének egyik legismertebb monarchiabeli kutató-kalandora. Bejárta Ázsiát és a Közel-Keletet, a harmincas években egy expedíció során veszett nyoma valahol a mai Irak és Irán területén.

– Aha, így már rémlik – vágott közbe Wyman. – Félig-meddig ő is keresztény-bibliai vonalon kutatott.

– Igen, ezt is megemlítik a neten. És még valami: jelenleg egy leszármazottja élhet még Magyarországon. Ennyi.

– Szóval, Magyarffy adományaiból újították fel a templomot – látszott, Wyman agya sebesen jár.

Csak be nem aludjon megint – sóhajtott Charlie csak úgy magában.

– Tehát… vajon okozhatott-e neki gondot, hogy egy tárgyat vagy valamilyen útmutatást, útleírást, egy térképet elrejtsen valahol az épületben?

– Vagy alatta vagy felette vagy bárhol. Szóval melyik falat robbantsuk be?

A táblagép visszakerült a zsákba és most már ketten görnyedtek vendégkönyv felett, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre és valahogy olvasni tudjanak a díszes sorok között.

Mert most már sejtették, hogy a színes oldal rejtette a megoldást Magyarffy és Atlantisz titkára! Más kézzelfogható támpontjuk nem lévén legalábbis ebben reménykedtek.

A tömeg egyre nőtt, emberek szállingóztak befelé a templomba, közeledett a reggeli istentisztelet ideje. És egyre nőtt a nénike kíváncsisága is! Míg társai ölükben szorongatott könyveikkel már az Úrral való lelki találkozóra készültek, ő hátranézegetve szemmel tartotta a két gyanús fickót, akik szinte a könyvre hajolva biztosan rettentő gonoszságot forgattak a fejükben.           

Charlie már kezdett mérges lenni.

– Nem találok semmit.

Ekkor a tudós szeme megakadt valamin. Apró volt, tényleg alig észrevehető. Fejjel lefelé nézve, a lap alján lévő sűrű mintázat között fedezte fel: egy nagyon kis betűkkel írt szöveg, amit írója – valószínűleg Magyarffy – a díszes mintázatba bújtatott, szőtt bele.

– Van itt valami, Charlie…

És valóban: több mondatnyi, nehezen kivehető, szinte kiolvashatatlan szöveget vetettek a papírra.

– Nem tudom elolvasni… alig látható itt a félhomályban – mérgelődött Wyman.

Charlie körbenézett. Most éppen senki sem figyelte őket, a nénit is lekötötte az egyik barátnője.

– Köhögjön! – szólt Charlie.

– Micsoda? – értetlenkedett a történész.

– Csak csinálja! Köhögjön!

Wyman csak nézett, nem mozdult, mire Charlie „na mi lesz már?” – tekintettel felhúzta a szemöldökét. A tudós kipréselt egy erőtlen, vérszegény köhintést.

– Gyenge! Hangosabban!

Wyman megpróbált több erőt belevinni.

– Fika. Még hangosabban! – sziszegte Charlie, majd tenyérrel keményen hátba verte a tudóst. Az fuldokolva a könyvre dőlt, ekkor Charlie teljes takarásban, egyetlen villámgyors mozdulattal kitépte a lapot – de nem végzett tökéletes károkozást: a felső sarkából egy kis darab benne maradt a könyvben.

Wyman elkerekedő szemmel, meglepetten hátrahőkölt.

– De hiszen… ez egy felbecsülhetetlen… – fuldokolta.

– Szakmai ártalom – zárta rövidre a még el sem kezdett vitát Charlie.

Egyre nőtt a tömeg. Emberek sétáltak egymást kerülgetve vagy araszoltak mások lábát taposva, fenékkel tolatva, a szűkre szabott padok között ülőhelyet keresve. A néni visszafordult, hogy ismét megfigyelje a két gyanús férfit – most már biztos volt abban, hogy nem egyszerű turistákkal van dolga. Fel kellett állnia, hogy a tolongó hívők közt jól láthassa az idegeneket. Ekkor a lámpák hirtelen felkapcsolódtak, fényükkel elűzték a falak közé szorult félhomályt. Végre mindenki ellépett a néni elől, így ő meglepetten pillanthatta meg a sarokban egymagában árválkodó, otthagyott vendégkönyvet – a gyanús idegenek eltűntek! A néni nem teketóriázott: az odabenn nyüzsgőket kerülgetve elindult kifelé.

Az utolsóként érkezők gyors léptekkel siettek befelé az istentiszteletre, amikor Charlie és Wyman mellettük elsurranva kisiettek az ajtón. Az erősödő napfény átszűrődött a környező sziklák között, reggeli fénybe vonta a templomot és a tengert,  elvakította a parkolóban megállókat. Charlie átnyújtotta a kitépett lapot a még mindig hüledező tudósnak.

– Tessék. Kellett, megszereztük. Nézze át gyorsan!

Wyman felemelte a lapot, forgatta, amíg meg nem találta azt a részét, amit még a templomban kiszúrt. Ahogy a szeme elé emelte a papírt, a napfényben betűk, szavak kezdtek elválni a kusza díszítéstől.

– Francia. Ez is – mormogta. – „Ha tudni akarod, mire lelhetsz Héraklész oszlopain túl… ha szeretnéd felfedni az eltűnt királyság titkát… és leleplezni erősségét… kerülj keletre Nicefornál… és a csúcson megleled a titok nyitját. A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.”

– Könnyebb fejtörőt nem találhatott ki ez a Magyarffy? Nicefornál, vagy hol? Az meg hol van? Remélem, Görögországban.

Charlie tehetetlenül forgolódott, mintha a helyes útirányt keresné ehhez a Nicefor nevezetű településhez vagy mihez.

Wyman leengedte a papírt. Nicefor? Nicefor? – pörögtek a gondolatai, de nem volt szüksége további agymunkára. Éppen vele szemben, közvetlenül a templom fala mellett rossz állapotú, töredezett, repedezett férfiszobor állt. A talapzatán világosan olvasható volt a belevésett görög nyelvű felirat: „Szent Nicefor vértanú”. A vértanút ugyan nem tudta elolvasni, de a Szent Niceforral még elboldogult. Meg van a következő nyom!

A néni átevickélt a tömegen és végre kiért a szabadba. Rákészült, hogy jól leteremti a két gyanús idegent, ám mire megállt a templom előtt, már senkit sem látott odakint. A parkoló teljesen üres volt!

Ha azonban kicsit kijjebb lép a bejárattól és elnéz jobbra, Szent Nicefor vértanú szobra felé, még láthatta volna a fiatalabb férfit, ahogy egy kis lejtőn lesétál a templomfal mellett.

Charlie maga mögött hagyta a szobrot és a falba kapaszkodva ereszkedett lefelé. Wyman az előbb még ott állt mellette, de mire kimérgelődte magát, a tudós egy pillanat alatt eltűnt. Mivel az autó felé nem mehetett, csak a templom körül kellett kolbászolnia! – gondolta. De sehol sem látta!

– Jöjjön! – hallotta valahonnan a történész hangját – Itt fenn!

Felnézett és a fal mellé ültetett öreg olajfa levelei között meglátta a felfelé kapaszkodó Wymant.

– Mióta lett a nyugdíjas könyvmolyból kaszkadőr?

Wyman oda sem figyelt a megjegyzésre. Charlie egy darabig figyelte, majd ő is mászni kezdett. Ügyetlenül követte a történészt, aki már jó magasan járt, aztán egyetlen ügyes ugrással a templom lapos tetején landolt. Charlie elérte a fa koronáját és már csak át kellett volna lendülnie, amikor leblokkolt, gyerekkora óta kínzó tériszonya maga alá gyűrte. Wyman neki háttal a tető közepén állt és nyomokat keresett.

– Segítene? – kérte Charlie, de Wyman meg sem hallotta. – Kösz.

Charlie nagy levegőt vett, majd elrugaszkodott. De a tetőre érkezéskor megcsúszott és kis híján lezuhant a négy-öt méteres magasságból. Visszanyerte az egyensúlyát, de érezte, ahogy a bal oldalán, a dereka felett valami apró kis izom meghúzódik. Más sem hiányzott még, mint hogy összeszedjen valami hülye sérülést a kutatás közben! Elindult Wyman felé, de váratlanul egy lyukba lépett és majdnem elesett. Kis híján jobb bokája bánta az újabb béna akciót, de szerencséjére nem bicsaklott ki annyira az ízület, hogy sántikálva kelljen továbblépkednie.

– Mintha félne a magasságtól – nézett rá Wyman. – Rendben van?

– Kérdezze a bokámat – mondta mérgesen Charlie és hol az oldalát, hol a bokáját masszírozta.

A nap közben már vakítóan tűzött át a sziklák között és gyönyörű fénybe vonta a tájat. Charlie megállt a társa mellett és mindketten elámulva nézték a napfelkeltét. Majd Wyman letette a tetőre a kitépett lapot és elé térdelt. Pár másodpercig előre hajolva vizsgálgatta, aztán rámutatott a papírlap újabb sarkára, a kusza minták egy pontjára:

– Itt is van még valami írás: „A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset!” 

– Ez meg mit jelent? Egy ledőlt kereszt fekszik valahol a közelben? Vagy itt ásták el?

– Vagy a vízben rejtették el – mutatott Wyman az öbölre.

Charlie megint kihámozta a hátizsákjából az iPadet, majd bekapcsolta. Az interneten keresztül hívott egy másik készüléket. Pár másodperccel később egy kivörösödött férfifej jelent meg a monitoron: a haja zilált, izzadtság folyt lefelé a homlokán és az arcán, láthatóan alig kapott levegőt. A háttérből többen kiabáltak neki, mire megfordult és egy kosárlabdát dobott feléjük.

– Mizu’ Charlie, merre jársz? – kérdezte Bob, mire társai folytatták a megkezdett kosármeccset.

– Bob, nem hiszed el, Görögországban vagyok és…

– Hé, mi a szitu? – zihálta a kis ember. – Csak nem azzal a dögös szöszivel az aukcióról?    

Charlie Wymanre nézett.

– Nem éppen. Mondom, Görögországban vagyok és kellene egy kis segítség. Éppen egy templom tetején ücsörgök és…

– MICSODA? – kiáltotta Bob és röhögni kezdett. – Muti!

– Ne már… – kezdte Charlie.

– Gyerünk! Nyomasd! – fuldokolta Bob.

Charlie kelletlenül körbefordította a táblagépet, mire Bob a saját gépén elmerülten figyelte a templom, a tenger és a környező táj képét.

– És tényleg nem kamuztál! Ki az a fickó veled?

Charlie Wymanre nézett. Wyman intett Bobnak.

– Al Wyman. Most együtt dolgozunk.

– Wyman? Apám, az az Al Wyman, akinek régebben esélye volt arra, hogy Bözsi néni lovaggá üsse?

Wyman bólintott, Charlie pedig meglepetten nézett rá. Nem is gondolta volna…

– Sir… – bólintott Bob.

– Majdnem – válaszolta a tudós.

– Szóval, Bob, van egy rejtvényünk – folytatta Charlie gyorsan, mielőtt még barátja valami hülyeséggel elterelhette volna a szót –, van egy templomunk és szeretném, ha lenne hozzá egy megoldásunk is.

–  A rejtvény pedig… – hagyta szabadon a befejezést Bob.

– „ A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.” – Charlie túl régóta ismerte már Bobot, hogy többet áruljon el neki; a barátja volt, de tudta, hogy az apró ember minden érdekességre lecsap és a végén még képes és elhalássza előle a kincset.

De miféle kincset is?

– Mutasd még egyszer a tetőt!

Charlie megint körbefordította az iPadet.

– Szóval egy lapos tető, középen kupola és egy nagyobb kőkereszt a homlokzaton – kezdte Bob és visszarúgta a lábához pattogó kosárlabdát. – Hmm, hmm… Charlie…

– Mi az?

– Mássz fel a keresztre!

– Mi? – lepődött meg Charlie. – Azt ugyan soha! Vagy tíz méterre van a talajtól!

– Ha a templom mellé kell a megoldás is, akkor már rajta is csüngsz.

Charlie sóhajtva odaadta a tabletet Wymannek és kisétált a tető szélére.

Bob minden hülyeségre rá tudta venni. És igazából nem is nagyon kellett Charlie lelkére beszélnie, hogy megtegye ezeket. Barátok voltak már a középiskola óta, egyetemre is egy évfolyamra jártak, és amíg Bob sikeresen lediplomázott történelem szakon, majd később az ókorra specializálódott, Charlie egyszerűen végigbulizta, végigbukdácsolta a tanéveket és a legvége előtt két hónappal otthagyta a sulit, hogy belekezdjen apró barátja szemében mindvégig kétes értékűnek tekintett műkincskereskedő vállalkozásába.

– Sir, tudta, hogy anno gyermekkorunkban Charlie-val sokszor játszottunk pókemberest? – csevegett Bob a tudóssal, míg Charlie remegve húzta fel magát a keresztre. – Azon versenyeztünk, hogy ki mászik fel előbb egy építkezés állványzatára. Aztán Charlie egyszer egy sóderhalmon landolt – Charlie közben már rettegve ült a kereszten és a kőből készült keresztfán lógatta a lábát. – De összerakták!

Charlie szédelegve nézett le: az istentisztelet épp véget ért, a hívők tömege megindult kifelé.

– Fent vagyok! – Charlie hangja remegett. – Gyorsan, mert kezd meleg lenni a helyzet.

Bob megint visszarúgta a hozzágurult labdát. Kosaras haverjai egyre türelmetlenebbek lettek.

– Nézz szét! Ha nem kamu a szöveg, akkor valahol a tetőn vízszintesen elrejtve egy keresztformának kell lennie.

Charlie meresztette a szemét, de sehol nem látott egyetlen keresztformát sem. Közben a hívők egyre nagyobb zajjal özönlöttek kifelé.

– Keress repedéseket, habarcsnyomokat vagy hasonlókat! – mondta Bob. – Olyat, ami valamilyen későbbi munkára, betoldásra vagy más bütykölésre utalhat.

Charlie szinte magához ölelte a templom keresztjét, ahogy a szemét erőltette. Táblagéppel a kezében Wyman is a tetőt figyelte és mivel a tabletet a templom teteje felé fordította, Bob ezer mérföldekre nyugatra, New Yorkból csatlakozni tudott hozzájuk.

A tudós lába mellett Charlie észrevett valamit…

– Al, magától kicsit balra. Úgy tűnik, van ott valami.

Wyman leguggolt, mert észrevett néhány vastagabb, párhuzamos repedést. Végighúzta rajtuk az ujjait, mintegy kitapintva a kacskaringós vonalakat. Aztán felállt és erőteljesen megtaposta a tetőt: a repedések kiszélesedtek és tovább szaladtak.

Charlie megkönnyebbülten ugrott le a keresztről.

– Kösz, Bob, megint lógok neked – mondta.

– Hosszú már az a lista, fiúka.

Wyman letette a földre az iPadet, hogy könnyebben taposhassa a tetőt. Charlie melléállt, hogy segítsen neki.

– Majd szólj vissza, ha meg van – hallatszott Bob hangja. Charlie feléje fordult és még mondani akart valamit, de barátja már háttal állva a kosarasokat nézte. – Jöhet a passz, Mike! – kiáltotta és egy kosárlabda repült el kinyújtott kezei mellett, telibe kapva a laptopját. A kép szétesett, a képernyő megrepedt, de Charlie az utolsó pillanatban még láthatta Bob kiabáló arcát fejjel lefelé, mielőtt a gépe a földet ért volna. Aztán a képernyő elsötétült.

Charlie nevetve fordult vissza Wymanhez, majd ő is taposni kezdte a hófehérre meszelt tetőt. Jól haladtak, a repedések egyre terebélyesedtek, a keresztforma kezdett kirajzolódni.

– És maga mióta lóg templomkereszten műkincsek után kutatva? – kérdezte társalkodó hangnemben a történész.

– Még új vagyok ebben. Eddig csak a nyakkendős részét csináltam. Adtam-vettem ezt-azt. Az apám volt az igazi nagy műkincskutató.

– Visszavonult?

– Ő biztosan így mondaná – lihegte Charlie. – Soha nem tért vissza az utolsó dél-amerikai útjáról.

– És a kardmániás lány? Ő ki? Gondolom, nem említette volna meg, ha nem…

– Nem, nem említettem volna meg. És nem is akarom.

A nagy taposgatásnak meglett az eredménye: a repedés körbeért és egy nagyjából méteres, hosszú szárú, ötablakos, osztott görög keresztforma vonalai rajzolódtak ki előttük. Nyögve nekigyürkőztek.

– És maga? Maga mióta játszik Pókembert? – érdeklődött most Charlie, némileg tompítva az előző gorombaságát.

Az ujjaikat felsértették a durva felületen, de a súlyos kereszt lassan kiemelkedett a tető vonalából.

– Az elmúlt pár évben csak könyvespolcokon tornásztam. Néhány elméletnek néztem utána. Emeljük! – sikerült teljesen függőlegesbe állítaniuk a keresztet és mire Charlie megkérdezte volna, hogyan tovább, Wyman a fejével a tető peremén lévő lyuk felé biccentett. – Szerintem az a bokaigazító lyuk, az nem csak a maga kedvéért került oda.

Vonszolni kezdték a kőkeresztet a tető széle felé. Charlie-nak csak ekkor tűnt fel, hogy a súlyos tárgy talpa nem szabályos négyszög, hanem egy szabálytalan ötszöget formáz.  

– Előtte sokat kutattam terepen is, de mára maradt a könyvtárszag. A betegség elriasztott a nagy kalandoktól. Hogyan mutatna a tudományos lapokban a tudós, aki izgalmában beleájul egy középkori sírba?

Elérték a mélyedést, aminek – most, hogy közelebbről is megvizsgálták – szintén szabálytalan ötszög formája volt. Addig forgatták, míg sikerült a talpat pontosan beleilleszteniük. A kereszt stabilan a helyére került, de nem állt párhuzamosan a tetővel: átlósan kifelé, a templom melletti kis öbölre nézett. Charlie csak ekkor vette észre, hogy a két szár találkozásánál, középen egy négyzet alakú repedés fut körbe. Öklével óvatosan megütötte a négyzet közepét, mire az továbbrepedt és jó maréknyi gipsz hullott ki belőle, egyfajta ablakot nyitva az anyagban.

Charlie lehajolt és átnézett a középen keletkezett négyzet alakú lyukon.

– „Kétezer évvel ezelőtt. Én itt voltam” ­– mondta, de ahogy felnézett, a történész értetlen tekintetét látta. – Patton. Nem látta George C. Scottot a filmben? „Tudják, egy kicsit talán még sajnálom is azokat a szerencsétleneket, akikkel harcolni fogunk, esküszöm maguknak” – folytatta a színész mély, erőteljes hangját utánozva. – „Hisz nem csak egyszerűen végzünk velük… hanem ki fogjuk taposni a belüket!”

Wyman vállat vont.

„Az ő vérük folyjon” – próbálkozott Charlie még egyszer. – „ők legyenek szitává lőve.”

A tudós ismét vállat vont, Charlie pedig csalódottan hátralépett.

Wyman is átnézett a négyzeten. A meredek, sziklás part előtt az öböl sekély részét látta, a tiszta, csillogó víz alatt egy nagyobb szikla árnyéka sötétlett. A tudós átadta Charlie-nak a vendégkönyv kitépett lapját.

– Tegye el! Megtaláltuk. Ott kell lennie szemben – mutatott a vízre.

Charlie a zsákjába gyűrte a papírt.

– Megtaláltuk a… a mit is? – érdeklődött.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – válaszolta Wyman, majd lépett kettőt és elrugaszkodott.

Charlie tátott szájjal, döbbenten figyelte, ahogy a könyvmoly, székkoptató tudós, aki eddig maximum a konyhába ugrott ki kávéért, hogy az átdolgozott éjszaka után hajnali fél négykor ne az asztalon aludjon el, most a tető pereméről elugorva egyenesen a templom mellett hullámzó tengerbe csobbant! Wyman anélkül, hogy visszanézett volna az odafenn toporgó Charlie-ra úszni kezdett a víz alatt sötétlő sziklaszerűség felé.

– A francba, ne! – nyögte Charlie, majd magasan a feje fölé emelte a zsákját.

Kellett ez neki megint, hogy egy habókos tudóst követve templomokat másszon meg, hogy onnan a három méter mély Égei-tengerbe vesse magát? Kellett?

Felemelt zsákjával a feje felett bizonytalanul álldogált. Szerencsére – gondolta – a templom mindkettőjüket kitakarta a távozó hívők elől, így senki sem lehetett szemtanúja az esztelenségüknek.

Tiszta hülye vagyok – gondolta, majd ő is ugrott. Másodperces, rettegő zuhanás után már érezte is az arcába csapó sós vizet. Elmerült, de annyira nem, hogy a hátizsákja is átázzon. Nagy levegőt vett és ügyetlenül, egyik kezében a vízfelszín fölé tartott zsákkal úszni kezdett Wyman nyomában.

Mire ő is a nyakig, majd mellig, végül csak derékig érő vízben gyalogolt a part mentén, Wyman már javában kutatott a fenéken. A fejét is a víz alá nyomva a messziről látható sziklaszerűség körül matatott. Charlie a hátára dobta a zsákot és most már feltűnt neki, hogy a szikla valójában egy ókori, vagy kétezer éve kidőlt oszlop maradványa. Wyman szinte teljesen elmerült a vízben, ahogy a megmunkált kőtömb alatt kézzel túrta az iszapot, ami teljesen felkavarodott, így Charlie már sem a tudóst, sem az oszlopot nem láthatta.

Végül Wyman újra felbukkant és kezében egy nagyjából harminc centi magas, kőből faragott szobrot tartott: egy angyalt ábrázolt félig kinyitott szárnyakkal. Wyman elégedett mosollyal átnyújtotta Charlie-nak, aki körbeforgatva megvizsgálta a tárgyat. Az angyal kopott arcvonásait kutatta.

– Hát ez tutira nem az atlantiszi kard – mondta és a történészre nézett.

A parkolóban csak páran lézengtek és épp a szertartást vitatták meg. Már majdnem rátértek a nap hátralévő részére is, amikor feltűnt nekik a templom melletti kis ösvényen felsétáló két csuromvizes alak. Nyári öltözetükből folyt a víz, a cipőik tocsogtak, de a két átázott fickót mindez nem nagyon érdekelte. A hirtelen beállt csendben a társalgókra mosolyogtak és tovább haladtak a kocsijuk felé. A fiatalabb egy teletömött, súlyosnak tűnő hátizsákot cipelt magával.

Épphogy elhaladtak a kis csoport mellett, az útról egy autó kanyarodott be. Pár másodpercre lassított, amíg a furcsa páros átsétált előtte, majd távolabb leparkolt. Nyílt az ajtó és az anyósülésről a tagbaszakadt szőke lövöldöző, Hrotti lépett ki a reggeli melegbe. Egy ideig elgondolkozva figyelte a két csapzott figurát, úgy tűnt mintha ismerte volna valamelyiküket. Miután látta, hogy mindketten beülnek a bérelt kocsiba, becsapta az ajtót és három társa után, a templom felé indult.

Az erősödő melegben Charlie kezdett megszáradni. A slusszkulcsot kereste és remélte, hogy nem hagyta valahol a habok között, amíg Wymant követte az őrületbe. A tudós ismét a szobrot forgatta a kezében. A kulcs előkerült és Charlie indított.

– Mi ez egyébként? – kérdezte. – Valami hülye szuvenír? A kardról volt szó, mi pedig egy szoborért kínlódtunk ennyit?

 Wyman arcán nyoma sem volt a bosszúságnak.

 – Ne becsülje le ezt a szobrot! – válaszolta. – Biztosan lesz jelentősége.

 – Oké. De mi?

Wyman Charlie-ra nézett.

– Most még fogalmam sincs, de ha folytatjuk a kutatást, biztosan kiderítjük.

– Ez szépen hangzik, de merre folytatjuk a kutatást? Már ha egyáltalán van értelme.

– Hogy érti?

– Eddig a legendás atlantiszi cuccot kerestük, de aztán mégis valami teljesen másra bukkantunk. És nem tudjuk, hogy merre tudunk tovább lépni.

– Igaza van. Jelenleg két lehetőség áll előttünk. Feladjuk az atlantiszi kard keresését és én visszarepülök Londonba, maga pedig az Államokba. Csendben elleszünk. Maga kereskedik, én kutatok és nyugisan élünk, amíg meg nem halunk. Az atlantiszi kard legendáját pedig elfelejtjük.

– Az éttermi részt nehéz lesz…

– Egyikünk megtartja a szobrot, a másik pedig a szép emlékeket és ennyi. Vagy pedig…

– Vagy pedig? – kérdezte Charlie, miközben a motort túráztatta. – Eladományozzuk valamelyik múzeumnak?

Wyman felmutatta a szobrot.

– Vagy pedig nem adjuk fel a dolgot és beköszönünk Magyarffy gróf leszármazottjához.

Charlie nem szólt semmit.

– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdezte Wyman.

Az autó enyhén megcsúszó kerekekkel, porfelhőt hátrahagyva kihajtott az aszfaltútra.

(folyt.)

süti beállítások módosítása