A domboldalon álló, tavernaként és vendégházként is működő kis épület hófehér fala szinte szikrázott a déli napsütésben. A ház tenger felőli oldalán egy szőlővel körbefuttatott terasz jelentette az egyetlen hűs, árnyékos helyet. Az asztalnál Al Wyman üldögélt és cseppet sem hatotta meg a lent elterülő, csodálatosan hangulatos falucska vagy a szemkápráztató tenger látványa. Az asztalra könyökölve, kezében az angyalszobrot forgatta, minden oldalról tüzetesen megvizsgálta, miután lekapirgálta a faragott kőfelületre rakódott iszapot.

Charlie lépett ki a szobából a teraszra, kezében az iPadet szorongatta.

– …ezért mondom, haver, hogy kukkantsd meg és mondj véleményt róla – mondta a tabletnek.

Wyman éppen a szobor talpát nézegette.

– Mintha itt lenne valami… – mondta és ujjával megdörzsölte a követ. – Valami írás, de szinte teljesen kiolvashatatlanra kopott. Egy kis ouzót, Charlie?

– Kösz, nem, a bornál erősebbtől mindig fejre állok.

– Na, ne kamuzz, te vodkahuszár – hallatszott Bob vidám hangja az iPad hangszórójából. – Na és Moszkva…?

Wyman töltött a keze ügyében lévő üvegből, két ujját belemártotta az italba és dörzsölni kezdte vele a szobor alját, mire valamennyire láthatóvá vált a szöveg. Charlie felé mutatta, aki leült mellé és az iPadet is a szobor felé fordította. A monitoron feltűnt a Bob megrepedt kamerája által közvetített kép: a kis ember fürkésző tekintettel elemezte a kőangyalt, közben vissza-visszafordult, hogy megkevergessen valamit egy serpenyőben, ami sűrű párát eregetve főtt a tűzhelyén.

– Hmm, valami írás – morfondírozott, miközben sebesen kevert a fakanállal.

– Jó tipp – mondta Wyman epésen.

– Rögzítem, hehe, természetesen minőségbiztosítási okokból – szólt Bob és valamit pötyögött a gépén. – Nos, ez tuti, hogy nem görög szöveg, ha jól látom, inkább valami ókori közel-keleti lehet. Szír, örmény, hasonló.

– Tudsz vele kezdeni valamit? – kérdezte Charlie.

– Hmm, elsőre… Valamilyen harcosokat említ, meg lehullottakat vagy letaszítottakat… Nemtom. Talán valami bukott királyról lehet szó. De figyelj, Charlie, megmutatom a felvételt egy-két, nálam nagyobb szakinak és majd keressük egymást. Rendicsek?

– De ne verd nagy dobra! Csak szép csendben, oké?

Bob a netkamera felé fordította a serpenyőt, mire egy pillanat alatt gőz takarta be a képernyőt.

– Egy kis hagymás babot? – hallatszott a hangja a párafelhőn keresztül.

Charlie kikapcsolta a táblagépet.

– Most pedig szép csendben, feltűnés nélkül távozunk az országból – mondta

Wymannek, majd bement a szobába és kisvártatva egy piros sporttáskával tért vissza. Törülközőbe csavarta a szobrot, belerakta a táskába és az egészet a tudósnak adta.

– Ez legyen magánál. Én hozom a saját cuccomat.

A kis utcácskák árnyékos kapualjaiban idős nénik és bácsik üldögéltek. Azon a dallamos, számára egzotikus nyelven beszélgettek, amit csak néhány otthoni görög étteremben vagy a Bazi nagy görög lagzi kábelcsatornás lejátszásakor hallhatott Charlie. A nap már túllépett a legmagasabb pontján és lassan, nagyon lassan ereszkedett lefelé. Még ereje teljében volt, így Charlie-ék úgy gondolták, megspórolnak némi verejtéket, ha a kis utcácskán a házak elé ültetett olajfák árnyékában sétálnak a távolabb leparkolt kocsijukhoz.

Mindketten szótlanok voltak, az előttük álló magyarországi út és a kutatás járt az eszükben. Ahhoz képest, hogy utazásuk eredeti célját nem sikerült elérniük, azaz nem jutottak Atlantisz nyomára, Charlie kezdeti bizonytalansága elmúlt. Megerősödött benne az érzés, hogy ha sikerül felkutatniuk Magyarffy leszármazottját, a szobor eredetére, jelentőségére és még sok más, Atlantisszal kapcsolatos kérdésükre választ kapnak majd. Ha azonban már meghalt…

Al Wymannek nem voltak kétségei, tudta, hogy nem hiábavalóan érkeztek, nem ok nélkül találtak rá az első, jelenleg még kevés jelentőséggel bíró szoborra sem. Biztos volt a dolgában, csakúgy, mint abban, hogy Magyarországon is sikerrel járnak majd. És elhatározta: ha ez a titkon régóta várt kalandja véget ér, soha többé nem láncolja le magát a könyvespolcaiból emelt falak közé, az íróasztalához. Bármennyire is elcsépeltnek, sablonosnak tűnt a gondolat számára, most végre újra érezte, hogy él, valódi kutatást végez, igazi, kézzelfogható eredményeket felmutatva.

Újra hitt! Hitt a tudásban, a tudományban, a racionális gondolkodás sikerében – és természetesen hitt küldetésük eredményességében, a rég elsüllyedt Sziget meglelésében!

Az utcácska a falu napsütötte főutcájára nyíló szűk, pár méter hosszú sikátorban végződött. Kényelmes léptekkel sétáltak be a hűs árnyékba.

           

A templom környéke teljesen kihaltnak látszott. Úgy tűnt, a reggeli istentiszteletet leszámítva a helyiek és a turisták szinte nem is látogatják. A helyzet azonban most megváltozott, hiszen a parkoló szélén három rendőrautó állt, a templom bejáratában pedig két egyenruhás tornyosult, udvariasan, de határozottan távol tartva a féltucatnyi kíváncsiskodót.

Bent, a padsorok között további rendőrök figyeltek csendben vagy a vendégkönyvet körbeállókat nézték

– Egy idős néninek tűntek fel a gyanús férfiak – mondta a pap görögül a többieknek. – Szem elől vesztette őket, ezért szólt nekem, mert aggódott.

Konsztantinosz minden szót lefordított Giddon számára. Az amerikai elgondolkozva figyelte őket. Nem hitte volna, hogy New Yorkból egészen eddig a kis hellén falucskáig kell majd követnie Charlie Mitchell-t, az egyre gyanúsabban viselkedő „szemtanút”. A pap még mondott valamit Konsztantinosznak, a hangja felháborodástól remegett.

– Az atya is utánuk ment, de már nem látta őket. Csak azt találta meg, amit hátrahagytak – tolmácsolt Konsztantinosz. – Ezt.

Felmutatta a több száz éves könyv kitépett oldalának maradékát.

A pap még mondott valamit dühtől szikrázó szemekkel, de Konsztantinosz ezt már nem fordította le.

 

Ahogy az árnyékból kiléptek a főutcára, Charlie-t azonnal elvakította a tűző napfény. Körbenézett. Távolabb, egy fa alatt meglátta a délelőtt leparkolt kocsijukat. Az utca szinte teljesen néptelen volt, a nagy melegben csak néhány ember lézengett az utcán és nem messze tőlük éppen egy, átlátszó víztartályokkal megrakott kisteherautó parkolt le. A sofőr kiszállt és fuvarlevelekkel a kezében besétált a pár méterre álló vegyesboltba.

Charlie szeme még mindig nem szokta meg a fényárat, ezért hátranyúlt a zsákjába, hogy az egyik oldalsó zsebből, kivegye a napszemüvegét. Ahogy félrehajolva kotorászott, a feje mellett, éppen Wyman és közte valami koppant a házfalon. Apró törmelék hullott a vállukra. Egy pillanat volt az egész: Wyman odakapta a fejét és csodálkozva fordult hátra. Charlie felrakta a napszemüvegét és önkéntelenül is a társa felé fordult. Csak ekkor vette észre, hogy a napközben lezárt bérelt autó jobb oldali első szélvédőjével valamilyen gond lehet. Pedig úgy emlékezett, minden ablakot felhúzott, mielőtt leállította volna a motort!

Egy második koppanás azonnal észhez térítette és mialatt újabb falmaradványok hullottak rájuk, nem sok jót sejtető gondolat futott át az agyán.

– Na, ne, már megint? – kiáltotta és a földre rántotta a tudóst.

A elhibázott lövéseket újabbak követték, valóságos porfelhőt zúdítva a földön kuporgó két alakra. Mialatt Wyman még értetlenül bámult, Charlie megragadta a pólóját és botladozva, bukdácsolva egy közelben parkoló autó mögé rángatta.

Mi a franc? Még itt is utolérték a New York-i lövöldözők? Charlie rettegve gondolt arra, hogy Hammond miféle hülyeségbe rángathatta bele abban az étteremben. Nagyon úgy tűnt, hogy most valóban ő kapja azt a néhány, az ártatlannak tűnő jegyzetek miatt kilőtt golyót! A lángoló New York-i étterem helyett mennyivel kellemesebb egy szép, mediterrán tájon kilehelni a lelkét!

Egy nagy francot! – fűzte tovább a gondolatot és kikukucskált a kocsi mögül. Pár méterre mellettük a vízszállító teherautó állt, jó hat-hét méterrel odébb pedig a bérelt Toyotájuk.

BANG! BANG! Két lövés koppant a karosszérián nem messze Charlie fejétől.

Az anyád! Behúzta a nyakát és csaknem a földön fekve, a lökhárító alól próbált kikémlelni. Egy fickót látott a szemközti, lapos háztetőn féltérdre ereszkedve, kezében maszek hangtompítóval felszerelt puskával, amivel éppen Charlie-ra célzott.

BANG! Egy újabb lövés letépte a hűtőrácsot.

Charlie Wymanhez fordult, aki nem mozdult: az autónak dőlve aléltan ült. Charlie erőteljesen megrázta a tudóst, aki lassan magához tért.

– Mi van…? – kérdezte Wyman zavaros tekintettel.

– Lőnek ránk, az van – kiáltotta Charlie. – Al, szedd össze magad és gyere, mert itt nyírnak ki minket!

Három újabb lövés süvített el mellettük, de mindegyik nem messze, a járdán koppant. A puskás fickó kezdte elveszíteni a türelmét, már rövidebb sorozatokat is elengedett! Addig kellett elindulniuk, amíg rájuk nem küld valami komolyabb cuccot!

– Oda! – intett a fejével Charlie a vízszállító felé. – Indulj, Al!          

Wyman nem mozdult, a „kikapcsolástól” kábultan nézett maga elé, mire Charlie valahogy felcibálta és botladozva rángatni kezdte a teherkocsi felé. Amint kibukkantak a személyautó mögül, szinte azonnal lövedékek kezdtek el pattogni körülöttük. Ahogy pár méter után beestek a vízszállító mögé, átfutott Charlie agyán, hogy vagy a fegyveres egy vakegér pancser vagy parancsot kapott, hogy ne ölje meg őket, csak ijesszen rájuk, hátha megadják majd magukat félelmükben. A kerekek takarásában feküdt az aszfalton és remélte, hogy ez utóbbiról van szó, mert abban nem volt biztos, hogy a balfék orgyilkos a következő vagy valamelyik az utáni lövésével nem jár-e szerencsével és egészen véletlenül sikerül Alt vagy pedig őt leszednie – és akkor Charlie igazán nagy bajban lett volna!

Felnézett és látta, hogy Wyman nem hasal mellette. Elfelejtette őt a földre rántani! Al szédülten kóválygott a járdán, a kisteherautó mögött az átlátszó vizestartályok csalóka takarásában botladozott, a lövész számára kissé homályos, de jól látható célpontot nyújtva! Alighogy ez végigfutott Charlie agyán, újabb lövések érkeztek és teljes sorozatként szaggatták darabokra a műanyag konténereket. Az átlyuggatott, szétrobbant tartályokból vad szökőkutak törtek fel vízzel beborítva mindent, beleértve Alt és Charlie-t is. Charlie a hirtelen támadt vízfüggöny takarásában futni kezdett a bérelt autójuk felé. A hideg fürdőtől magához tért tudós azonban beelőzte: mielőtt Charlie a volán mögé ugorhatott volna, a betört szélvédőn Al bedobta a szobrot rejtő táskát és belevetette magát a vezetőülésbe.

Meglepődött, hisz brit alattvalóként éppen az anyósülést vette célba, mégis az autó volánja mögött találta magát! Ugrott volna ki, hogy helyet csináljon Charlie-nak, azonban egy újabb sorozat végigszántotta a Toyota tetejét és a csomagtartóját. Charlie bedobta a kulcsot Al ölébe, aki azonnal indított is. Charlie feltépte a vezetőoldali hátsó ajtót és már mászott volna be, amikor a történész gázt adott. A kocsi kilőtt, Charlie pedig az úttestre zuhant. Erre Al rémülten fékezve fordult hátra. Újabb sorozat koppant mellettük, szinte körbelövöldözve az aszfalton térdelő Charlie-t.

– MENJ! MENJ! – üvöltötte Alnek. – A domb alján beérlek!

Arra maradt ideje, hogy hátizsákját a szilánkokra lőtt hátsó szélvédőn keresztül bevágja a kocsiba.

Támadójuk megelégelte a dolgot és leugrott az alacsony tetőről. Most már a teljesen elnéptelenedett utca közepén tartott feléjük egy-egy ijesztgetésnek szánt lövést megeresztve. Charlie-nak a Szemtől szemben bankrablásos jelenete ugrott be, de nem nagyon örült a gondolatnak.

Al ismét gázt adott, mire az autó kifarolt és elhúzott, menet közben egy kőfalon sikeresen lebontva a teljes jobb oldalát. Charlie átvetette magát egy közeli bokron és már a levegőben repült, amikor rájött, hogy ez rossz ötlet volt. Nagyon is rossz! Leérkezéskor a talaj kicsúszott a lába alól és minden forogni kezdett körülötte – egy füves domboldalon megállíthatatlanul kezdett lefelé gurulni! Az utcára Volkswagen Passat farolt ki nagy sebességgel, lassított, a hátsó ajtaja kinyílt és a fegyveres szó nélkül beugrott. Az anyósülésen Hrotti fordult hátra a lövészhez:

– Szép lövések, tanítani kellene! – mondta gúnyosan.

Charlie úgy érezte, soha nem lesz vége a gurulásnak, miközben gyanús reccsenést hallott a lengőbordái felől. Sokáig azonban nem görcsölhetett a szúró fájdalmon, mivel hatalmas csattanással véget ért a hosszú bukfenc: egy apró ház tetején landolt a füves lejtő legalján. Pár pillanatig nem is volt képes levegőt venni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Csak nagy erőfeszítés árán sikerült kiegyenesednie. Mire ismét oxigén tódulhatott a tüdejébe, a két autó már messze járt.

Egy szűk utcában száguldottak, de láthatólag Al nem igazán érezte a balkormányos vezetést, a szűk utcában jobbra-balra csapódva parkoló kocsikat tarolt le és békés járókelőket kényszerített fejvesztett menekülésre. Az utca hirtelen derékszögben elkanyarodott és lefelé tartott. A két autó csikorgó gumikkal befordult, egymást törve összekoccantak. Al balra rántotta a kormányt és élesen befordult, de nem sikerült leráznia az üldözőket.

Charlie a háztetőről látta, ahogy az autók ismét felé tartanak, csak éppen egy utcával lejjebb. Nem tehetett mást – magát dühösen átkozva – nagy levegőt vett, hátra lépett pár lépést, nekiiramodott és átugrott a szűk utca átellenes oldalán álló ház tetejére. Bár majdnem tele lett a gatyája, sikerült a mutatványa. Közben azonban lemaradt: az autók éppen az orra előtt száguldottak el! Látta, ahogy a szerpentinszerűen lefelé tartó utcácska száz méterrel odébb ismét visszafordul, így arra gondolt, ha keményen kilép, a következő házsor tetején beérheti őket. Újabb tériszonyos rettegés, újabb ugrás és Charlie már a következő ház tetején landolt! A cserepeken egyensúlyozva futni próbált a közeledő autók felé, amikor Hrottiék felfedezték őt és a mutatványt kifigyelve tüzet nyitottak rá. De nem csak Charlie-nak kellett behúznia a nyakát: Al háta mögött ismét lövedékek koppantak a karosszérián.

Charlie nem várt tovább – bár úgy érezte, ilyen fizikai erőfeszítést még soha életében nem kellett produkálnia, lévén egy üzleti tárgyalás nem terhelte túlságosan a tüdejét és az izomzatát –, ahogy a Toyota közeledett, még gyorsabbra vette a tempót, majd ugrott. Utoljára! Aztán…

…hangos csattanással éppen Wyman előtt, a motorháztetőn landolt. Al erre ijedtében félrekapta a kormányt, így sikerült az autó viszonylag épen maradt bal oldalát is lebontania. Egy újabb visszafordító kanyar következett, mivel azonban az ablaktörlőkbe halálra váltan kapaszkodó Charlie-tól semmit sem látott, Al képtelen volt a kanyart bevenni és az autó a bal elejével egy lakóház falának csapódott, majd megállt.  Charlie kishíján szétkenődött a köveken, csak az mentette meg, hogy – mivel az ablaktörlők sikeresen a kezeiben maradtak – kétségbeesésében az egyik visszapillantó tükörben próbált megkapaszkodni. Felnézett és Alt pillantotta meg, amint a tudós a kormányra borulva mozdulatlanul hever. Karjai tehetetlenül lógtak mellette.

Atyaúristen! Vagy megint legyűrte a narkolepszia vagy ami még rosszabb…!

Hrottiék aszfaltszaggató sebességgel közeledtek. Charlie felhúzta magát, hogy megnézze, mi történt Allel. Ebben a pillanatban a felettük meredő öreg erkély hatalmasat reccsent, az alján repedés futott végig, az egész, amúgy is rossz állapotú építmény megroggyant – és a korlát peremére állított virágcserepek négy méter magasból zuhanni kezdtek lefelé!

Az öt cserép pusztító erővel csapódott a Toyotának! Kettő Charlie-t éppen elkerülve a motorháztetőn horpasztotta be, egy a tetőn landolt, míg a negyedik és az ötödik az első szélvédőt kapta telibe. Ahogy az üvegszilánkok beterítették, Al felemelte a fejét. Ránézett Charlie-ra, rükvercbe tette a váltót, gázt adott és egyenesen beletolatott az éppen érkező üldöző kocsiba. A sofőr két lábbal taposta a féket, a gumik visítottak, de az ütközést már nem kerülhették el. Ahogy a lökés ereje megtolta a Toyotát, Al egyesbe váltott és kilőtt. A gyorsulástól Charlie tehetetlenül végiggurult a tetőn, majd a kitört hátsó szélvédőn át félig beesett az utastérbe.

Az a néhány idős néni, akik éppen a következő sarkon sétáltak a gyümölcsárus felé csak egy üveghangon elszáguldó roncsot láttak, amelyből két láb kapálózott kifelé. A motorzajjal elegyedő furcsa, elhaló, üvöltésszerű hang már meg sem lepte őket. Sem az a hűtővízgőzt lövellő Volkswagen, ami defektes jobb elsővel igyekezett utolérni a menekülő roncsot.

Az utca meredeken, nyílegyenesen tartott lefelé a pár száz méterrel lejjebb lévő kis kikötő felé. Néhány halászbárka ringott a vízen, páran a kőmólón üldögélve vártak a kapásra, halászok pakolták ki a hajnali fogást az egymással vitázó kereskedőknek. Idilli nyugalom lebegett a tengerpart felett.

Al kezdeti magabiztossága a lejtő közepén száguldva elillant. Görcsösen markolta a kormányt, befeszített karjaival mereven próbálta úton tartani az autót. Aztán az egyre nehezebben kormányozható kocsit megdobta az útpadka és a romhalmaz Toyota jobbra-balra csapódva kezdett szétesni.

– Csinálj már valamit! – üvöltötte Charlie, miközben azon küzdött, hogy bemásszon a hátsó ülésre. A két zsák ide-oda csapódott az orra előtt, a folyamatos ütközések miatt képtelen volt elkapni őket.

– Csinálnék, de már fék sincs! – kiáltotta hátra Al és tessék-lássék módon jobbra-balra rángatta a kormányt – nem sok eredménnyel.

A kis falucska egyszemélyes rendőrőrsén hosszú évek óta semmi érdemleges nem történt. A helyi megbízott a világ legnyugisabb munkahelyének tartotta a beosztását – egészen a mai napig. Délelőtt ugyanis szokatlan módon felháborító rongálást jelentettek a templomból, nem sokkal később pedig egy amerikai fickó érkezett hozzá a görög belügyminisztérium emberének kíséretében. Ilyen nyüzsgés legutoljára öt éve volt az őrsön, amikor a szomszéd falu néhány fiatal huligánja éjszaka tönkretette a helyi halászok hálóit – na, akkor tényleg a sarkára kellett állnia, hogy rendet tegyen a környéken!

Most is valami hasonló izgalom és a fontosság, a nélkülözhetetlenség tudatának érzése járta át, mint annak idején. Az érkező két férfi igen hivatalos hangnemben egy alig hihető, filmre való, kincskeresős sztorit adott elő neki lövöldözéssel, gyilkossággal és üldözéssel.

Na persze! Ki hiszi ezt el? Biztosan valami elszúrt nagyvárosi nyomozásról volt szó, amit majd a vidékieknek kell megoldaniuk! Mindenesetre összecsődített néhány környékbeli, szabadnapos munkatársat, akik ugyan nem nagyon örültek a hívásának, de persze besegítettek egy esetleges nyomozásban.

– Szóval, a pár kollégával együtt végigjárjuk a házakat, motelokat, apartmanokat és előkerítjük maguknak ezt a két fickót – mondta éppen, ahogy nyomában Giddonnal, Konsztantinosszal és több egyenruhással kifelé tartottak a rendőrőrsről.

– Gondolom, ez nem okozhat nehézséget – jelentette ki Konsztantinosz, miután angolra fordította a szavait.

– Persze, hogy nem, van rutinunk az ilyesmiben – válaszolta a körzetis.

– Felkészültek arra is – vágott közbe Giddon, ahogy kiléptek az utcára –, hogy esetleg letartóztatást, elfogást kell eszközölniük. Egy üldözésről nem is beszélve…

A helyi zsaru már éppen felháborodottan válaszolni akart, amikor kishíján mindannyiukat elgázolták. Alkatrészeket hullajtva egy alig felismerhető Toyota Verso száguldott el közvetlenül mellettük– a hátsó szélvédője helyén két kétségbeesetten kapálózó láb kandikált ki. Mindannyian visszahőkölve nézték a bizarr jelenséget. De nem sokáig álmélkodhattak, mert pár pillanat múlva mogorva fegyveresekkel jól megpakolva egy hasonló állapotú, lyukas hűtőjű Volkswagen követte a Toyotát. Giddon rosszat sejtve, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– Ez meg…? – morogta hitetlenkedve a távolodó roncsoknak. – A kérdés csak az, hogy tévedhetek-e?

– Tessék? – kérdezte Konsztantinosz, de nem kapott választ Giddontól.

Al még mindig a kormánnyal küzdött, de látta, hogy hiába.

Egy nyitott, elkerített csatornafedél felé robogtak éppen. Alulról a vaslétrán sisakos munkás cammogott felfelé kényelmesen, kedvenc, a fiatalkorát megszépítő szerelmes nótáját dúdolva. Ahogy a feje megjelent a csatornanyílásban, a roncs Toyota átszáguldott felette.

Al rémülten felsikított, Charlie-ban meghűlt a vér, ami igen furcsa volt, tekintetbe véve a koponyáját majd szétdurrantó adrenalin szintet.

– Megöltünk egy melóst! – üvöltötte Al hátrafordulva. – Leszedtük a fejééééét!

A védősisak végigpattogott az elrobogó kocsi alatt, majd hirtelen kilőve betörte a Volkswagen szélvédőjét. Hrottiék előtt elpókhálósodott a világ.

– Csak egy sisak volt! Csak egy sisak! – üvöltött vissza Charlie, miután sikerült felülnie és hátranéznie.

Ahogy a két autó továbbszáguldott és a veszély elmúlt, a csatornanyílásban a meglepett munkás, rémült arca jelent meg. Az a régi nóta mintha most nem csengett volna olyan szerelmesen, mint pár másodperccel korábban.

– Előre nézz! – kiáltotta Charlie, de már késő volt!

Az autó letért az útról és nekiszáguldott egy szökőkútnak. Az ütközés megdobta a Toyotát, de akkora erővel, hogy a táskákat éppen megragadó Charlie a hátsó szélvédő hűlt helyén kirepült a járműből. Wyman sem járt jobban: ő oldalt távozott, leszakítva és magával rántva a vezetőoldali ajtót. Szerencséjükre gyenge, négy és fél pontos szaltózás után éppen a piacszéli standokon landoltak, de életben maradásukat több rekesznyi narancs, füge és más gyümölcs bánta.

Ámulva, de sértetlenül tápászkodtak fel, meg sem hallották a dühös árusok görög nyelvű káromkodásait.

– A zsákok? – kérdezte Al lihegve.

Charlie letörölte az arcáról a vegyes gyümölcspépet és az autóra mutatott. A Toyota jobbra-balra csapódva, a lejtőn egyre gyorsulva száguldott a kikötő felé.

– Vigyázz! – kiáltotta Al és a rekeszek mögé rántotta Charlie-t.

Hrottiék gőzfelhőbe burkolózott VW-je a standok maradékát megtaposva húzott el mellettük, anélkül, hogy utasainak feltűnt volna az üldözöttek „kiszállása”. A Toyota megállíthatatlanul repesztett egyenesen a tenger irányába!

– ’zannya! – tátotta el a száját Charlie, miközben az autó szétugrasztott pár turistát, átszakította a kőkorlátot és látványos ívben a lehorgonyzott halászhajók között, vízözön kíséretében a kikötő hullámsírjában landolt.

Charlie és Al a gyümölcsök közül tehetetlenül figyelték, ahogy eddigi munkájuk, több napos kutatásuk két táskányi eredményét lassú buborékolással elnyeli a tenger. A szobor és Charlie anyagai nem egészen fél perc alatt már lent, a fenéken, a halak közt áztak.

De nem sokáig. Mint egy fújtató gőzgép, a Passat lefékezett a parton, az utasok sietve kiszálltak és a skandináv hadonászva utasításokat adott, mire egyik embere a vízbe ugrott, majd úszni kezdett az elsüllyedt autó felé.

– Jézusom, mi a fene folyik itt? – kérdezte Al hüledezve.

Charlie csak Hrottiékat és a vízben úszó, majd lemerülő fickót nézte.

– Most már tűnjünk el innen, Al! – szólt sokára. – Meg kell találnunk Magyarffy rokonát.

Al feléje fordult. Halvány, elégedett mosoly játszott a szája szegletében.

– Rendben, Charlie! Találjuk meg!

Bár az összes, kezükben lévő anyagot egy pillanat alatt elveszítették, Al már sejtette, hogy Charlie nem fog meghátrálni. Amennyire rövid társulásuk alatt megismerte, a történész úgy gondolta, hogy a flegmaság és nemtörődömség álarca mögött megbúvó büszke és makacs Charlie kitartó lesz és végigviszi azt, amit most olyan eltökélten hangoztat.

Al csak remélte, hogy sikerül végleg kereket oldaniuk az üldözőik elől, mert úgy érezte, ha még egyszer a nyomukra bukkannak, ők ketten már kevesek lesznek ahhoz, hogy épp bőrrel ússzák meg a találkát…

Fentről, a rendőrőrs irányából futva közeledett Giddon, Konsztantinosz, a helyi körzetis és a segítségére odarendelt kollégák. Már messziről láthatták, hogy a hét további részében nehéz napok elébe néznek: az autók kiemelése, nyomozás, majd papírhegyek és papírhegyek, jelentések és jelentések gyártása és még ki tudja, micsoda, amikkel talán már évek óta nem kellett foglalkozniuk…

 Al és Charlie besurrantak a mellékutcába, de Charlie egy pillanatra megállt és a rohanva érkezők felé fordult. A görögök az elsüllyedő autót és a kikötőmólón ügyködő Hrottiékat figyelték, de Giddon figyelmét valami teljesen más kötötte le – ő egyenesen Charlie-t bámulta! Egy pillanatra találkozott a tekintetük – Charlie meglepetést nem, csak érdeklődést olvasott ki az ügynök tekintetéből.  Charlie újra a tenger felé fordult: a vízben Hrotti embere úszott kifelé esetlenül, jobb kezében a szobrot rejtő zsákot tartva a magasban. A helyiek kíváncsian gyűltek a parton, de csak messziről, tisztes távolságot tartva figyelték az eseményeket.

Hát ennyi, de még nincsen vége – gondolta Charlie és intett az egyre közeledő Giddonnak. Aztán a már jóval előrébb tartó Al után futott. Giddon megállt, meg sem próbált a menekülők után menni. Egy pillanatig még látta Charlie-t, aztán visszafordult a kikötő felé.

Charlie már nem látta, ahogy Hrottiék sietve beülnek a VW-be és elszáguldanak. Giddon – nyomában a görögökkel – ekkor már lélekszakadva rohant a kikötő felé. De tudta, hogy hasztalan: a Volkswagen vad iramban tartott a falu határa felé. Egy szirénázó rendőrautó kerülte ki a rendőröket és próbálta utolérni a menekülő autót.

Konsztantinosz érte be a már sétáló amerikait.

– Mr. Giddon, kiadom a körözést Mitchell és Wyman után.

– Minek? – válaszolta Giddon kurtán. – Pillanatokon belül eltűnnek az országból.

A Passat állapotához képest veszett tempóban, más kocsikat és óvatlanul elélépő gyalogosokat kerülgetve száguldott kifelé a szűk utcácskákon. Hrotti elégedett, már-már önelégült mosollyal vizsgálgatta az ölében heverő szobrot. Az sem érdekelte, hogy sós víz átáztatta a ruháját, elővette a mobilját és tárcsázott. Szinte azonnal felvették.

– Uram, megszereztük a szobrot. Nem hibáztunk – az elmúlt napokban most először közölhetett ilyen jó hírt.

– Rendben, végre valami eredmény – hallotta Maxim hangját. – De ha elveszíti…!

– Nem fogom, uram!

Maxim letette. Ahogy az autó nyomában az egyre jobban lemaradó rendőrökkel elszáguldott a település tábla mellett, Hrotti felemelte a szobrot.

– Nu är du i vår, eller! – mondta svédül. – Most már te is a miénk vagy!

           

– Mr.Giddon, valószínűleg van itt Önnek valami – hallotta Giddon Konsztantinosz hangját. – A búvárok érdekességet találtak a vezetőülés alá szorulva.

A rakparton álltak és a vízben szorgoskodó búvárokat, a kirendelt darut figyelték, ahogy a ronccsá vált Toyotát lassan a partra emelte. Kíváncsiskodó tömeg tolongott a kordonok túloldalán, a helyi erők most hirtelen fontossá válva határozott utasításokkal tartották távol őket a lezárt területtől.

Giddon még egy pillanatig csodálta a domboldalra épült öreg házakat, a kővel kirakott utcákat, az utak mellett növő fákat és úgy érezte, mintha valahogyan visszarepült volna az időben. Eldöntötte, ha teheti, egyszer eljön a környékre és nem csak a bűnügyi helyszíneken nézelődik majd, hanem a kisvárosokat és a falvakat járja végig, kiélvezve az általuk nyújtott legapróbb élményeket és örömöket is…

Megfordult és Konsztantinoszhoz sietett. A görög már a kinyitott autóban matatott és némi ráncigálás után az ülés alól kibányászta Charlie hátizsákját. Kinyitotta, belenyúlt, majd kivette belőle a táblagépet.

– Már megint egy francos kütyü – sóhajtotta Giddon.

Konsztantinosz még mélyebbre túrt, aztán pár vizes zokni, póló és alsógatya után előhalászta a vendégkönyv kitépett, teljesen átázott lapját.

– Ez az ügy egy kicsivel bonyolultabb, mint ahogy azt a legelején képzeltem – morogta Giddon az ázott lapot nézve, majd belerúgott egy apró követ a nyugodt a tengerbe, aztán a csobbanás okozta, egymás után rohanó, táguló vízgyűrűket figyelte. – Most vajon hány szálon kell majd nyomoznom?

 

Maxim a nyitott ládák előtt állt és egy vaskos irattartóban lapozgatott.

A kilenc, egymás mellé helyezett faládát az emberei felnyitották, mialatt ő nagy várakozásokkal figyelte a munkálatokat. Ám ötben csupán Fallschirmjägergewehr Fg42-est, MG géppuskákat, több tucat MP 40-es géppisztolyt, Mausereket és Luger pisztolyokat, néhány Panzerfaustot és más, II. világháborús német gyalogsági fegyvert találtak.

Nem nagy kincsek, elrejtőik talán valamiféle válaszcsapásban reménykedtek, amikor a víz alá süllyesztették őket.

Két láda csak arany ékszereket, vízhatlanul becsomagolt festményeket, porcelánt és más egyéb – nyilvánvalóan rabolt vagy lopott – használati tárgyakat rejtett. Ezek is értéktelenek voltak Maxim számára.

Ő valami teljesen mást keresett. Valamit, ami ennél a szedett-vetett, világuralmi tervekről álmodozó szövetségnél, minden eddigi kutatásánál fontosabb volt számára. Valamit, amit legalább öt éve hajszolt, amire rengeteg pénzt, időt és kapcsolati tőkét áldozott, hogy végül most, itt eldőljön, vajon mindez hiábavaló volt vagy esetleg…

Az egyik, még át nem vizsgált, félig szétrothadt faládában egy újabb, kisebb ládát fedezett fel. Ez világosszürke színű, törékeny, rossz minőségű, idejétmúlt műanyagból készült, így az elmúlt évtizedek tucatnyi repedést hagytak rajta. Maxim emberei kiemelték a roskatag faládából és főnökük elé helyezték. A repedéseken keresztül víz ömlött a lábuk elé és ázott papírlapok csusszantak a földre. A műanyagládát csak egyszerű szerkezet zárta, így néhány mozdulat után fel is tárult előttük a tartalma.

Maxim összehajtotta az eddig tanulmányozott mappáját és a láda fölé hajolt. Az alján álló vízben számtalan összekötött, keményborítós irattartó hevert. A nagy részük teljesen elázott, foszladozó darabjaik cafatokban lebegtek a vízben vagy összecsomósodva, összepréselődve hevertek a papírhalmok között.

Micsoda pazarlás! Mennyi veszendőbe ment információ! – gondolta Maxim és leemelte a legfelső, még nagyjából sérülésmentes papírhalmot. Kikötötte és óvatosan lapozgatni kezdte. Amennyire felismerte, sugárhajtású repülőgépek, rakéták precíz tervrajzait látta negyven-ötven oldalon keresztül, itt-ott német nyelvű magyarázószöveggel kiegészítve. Az utolsó oldalak már kimondottan az űrbeli utazásra tervezett siklók és a Holdon létesítendő űrbázisok terveit tartalmazták, sőt, a készítők néhány bekezdésben a Marsot célul kitűző expedíciókról is szót ejtettek. Két komplett mappa a náci atomfegyverkezés iratait tartalmazta, egy újabb, félig elázott pedig a Hitler által megnyert háború utáni új világrend társadalmai, hatalmi, gazdasági és jogi berendezkedésének terveit írta le. Pár, teljesen olvashatatlan, szétmállott papírokat tartalmazó mappa után egy újabb, műszaki fejlesztéseket leíró anyag került a kezébe. A kemény borítóra valaki egy harangformát rajzolt és ahogy belenézett, Maxim valóban egy harangként ábrázolt tárgyra ismert rá – egy Verne-regényből elszabadult időgépnek vagy transzportáló berendezésnek tűnt az elmosódott, megrongálódott tervrajzok alapján. Néhány, homályos, nehezen látható fotó pedig azt is bizonyította, hogy a harang csupán elméletben, a tervezőasztalon létezhetett.

És amikor újabb, ronggyá ázott iratok után egy, a többi közé állítva beszorított, a vízben álló tartó akadt a kezébe, Maxim rögtön tudta, hogy már nem kell tovább kutatnia – bár a lapok alulról egészen a közepükig vizesek voltak, az épen maradt részek megmutatták számára, hogy nem hiába kutatott annyi ideig!

Bár nagyon ritkán mosolygott, most nagyot sóhajtva mégis mosolyra húzódott a szája. De csak egy rövidke pillanatra. Aztán felállt, elégedetten visszahajtotta a szürke, repedezett tetőt.

– Nézzék át az utolsót is! – adta ki az utasítást, aztán a kincset érő irattartót a műanyagláda tetejére rakta, és mellé helyezte az addig a kezében fogott sajátját is: a gyűrött, láthatóan sokszor átlapozott mappa fedőlapján jól kivehető volt az Európai Uniós pályázatot jelölő embléma és a fekete filccel ráfirkantott 340802-es kódszám, ami alatt nagy betűkkel a tartalmát jelölő szöveg volt olvasható: ATLANTISZI KARD.

(folyt.)

Scarlett elég kényelmetlenül érezte magát a középső ülésre szorulva.

Bár nem volt különösebben embergyűlölő, mindig megpróbálta elkerülni, hogy a repülőn két másik utas közé kerüljön. Most azonban nem volt más választása: vagy az egy nappal későbbi géppel utazik vagy pedig belenyugszik a helyzetbe és elüldögél két, számára ismeretlen, vadidegen valaki között.

Az Európába tartó gépre szállva azonnal próbált láthatatlanná válni, ám a Marie Clare-rel való álcázása kudarcot vallott. A baljáról nyomuló, önmagát szolid, de változatosságra vágyó családapaként bemutató Nathan ugyanis szinte az első pillanatban a behálózásába kezdett. Scarlett-nek nem kevés erőfeszítésébe került, hogy magát trendi, Facebook-őrült leánykának kiadva lepattintsa az eltévedt apukát.

Nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert a balján fészkelődő, huszonegynéhány éves csaj felfigyelt rá – és mivel a mobilját nem használhatta a fedélzeten, unalmában Scarlettel próbált szóba elegyedni.

És röpke pár perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy Scarlett számára az egy nappal későbbi járat választása lett volna az ideális megoldás.

Tiffy ugyanis egy szusszra nem csak a családja történetét és a saját első egyetemi évének bulijait mesélte el, de azt sem felejtette el közölni, hogy éppen a legjobb barátnője, Natty leánybúcsújára, esküvőjére, lagzijára, afterpartyjára és afterafterpartyjára tart, mégpedig a gyönyörűséges Prágába, ahol a filmrendező-szakos Milan veszi majd őt el, hogy utána egy nagyon-nagyon romantikus nászúton bebarangolják egész Kelet-Európa legszebb tájait, mert az amúgy is olyan szép.

– Tudod – ecsetelte Tiffy lelkesen –, ennél romantikusabbat el sem tudnék képzelni egy amerikai lánynak.

– Egy cseh filmrendezőt?

– Nem. Dehogy – legyintett Tiffy. – Egy olyan utat, ahol a szerelmeddel végigutazod a legegzotikusabb tájakat. Te hogy gondolod?

– Hát… Nem hiszem, hogy Szlovákia vagy Románia annyira egzotikus lenne… Inkább Thaiföld, Csád vagy Chile… Bár a Tátrában és Erdélyben tényleg vannak gyönyörű helyek…

– Erdély? Hűűű, tényleg. De úgy hallottam, ott a nagy hegyek között vannak ám veszélyes helyek is. Mindenféle lények, meg ilyenek...

– Ne higgy ám el mindent az amerikai filmeknek!

– És te hogyan képzeled el az esküvődet?

Scarlett meglepődött. Még soha életében nem gondolkodott a dolgon. Illetve egyszer, egy röpke pillanatra… Talán…

– Nem igazán vagyok házasságpárti.

– Óóóó, én teljesen!  És, tudod, ha a sulit elvégeztem és még pár évig kitombolom magam, tudod, bulik meg ilyesmik, mert arra szükség van, aztán megtalálom a fiút, aki a tenyerén hordoz, akkor majd az én nászutamon is…

Scarlett már nem volt ott. Testben ugyan még Tiffy mellett ült, de már meg sem hallotta a lány csitris okosságait. Elmerült a saját múltjában. Figyelmét az egykori élete kötötte le, ami az égből vissza, lefelé húzta. Le a szilárdnak vélt talajra, a köves, karcos földre, ahol számtalan sebet begyűjtött már; olyanokat, amiket szinte meg sem érzett, mert épphogy csak végigszántottak rajta, olyanokat, amik csak megrogyasztották, de nem törték meg. És egy olyat is, ami teljesen elsodorta, eltaposta és hosszú évekre magányosan a földhöz szögezte…

– …és remélem, hogy az én templomi esküvőmön akkora hatalmas tömeg lesz majd – fejezte be Tiffy lelkesen a jó tíz percesre sikeredett monológot –, hogy el sem férnek majd a padsorok között és sokuknak kint, a templom előtt kell majd állnia.

– Aha – bólogatott Scarlett egyetértően és most már biztos abban, hogy sohasem fogja megpillantani Budapest látképét.

 

A templom már teljesen kiürült, az utolsó hívők is távoztak, a lámpákat lekapcsolták, de nem is nagyon volt rájuk szükség, hisz a reggeli fény bevilágította az egész teret. Az ablakokon át betűztek a napsugarak és – biztosan nem véletlenül – az egyik ablaküvegen keresztül érkező fénypászmák szinte mennyei fénybe vonták a hatalmas emlékkönyvet.

 A templomot Hrotti emberei biztosították, maga Hrotti pedig a széthajtott könyv felett állt és éppen valamilyen skandináv nyelven káromkodott. A főnöke, Maxim biztosra mondta, hogy hol találja a könyvet és pontosan melyik oldalt kell majd keresnie. Most azonban Hrotti orra előtt csak a kitépett lap megmaradt sarka kandikált kifelé a vaskos könyvből. Előre-hátralapozott egyet-egyet, majd ismét káromkodott. De nem a vandál károkozás miatt, sokkal inkább azért, mert akkor ötlött az eszébe, honnan is ismerhette a fiatalabb, csapzott férfit, aki társával együtt az imént ült be az autójába.

– Vissza mindenki! Azonnal kapjátok el azt a két fickót – sziszegte tört angolsággal és míg a többiek sietve elindultak kifelé, a mobiljáért nyúlt és tárcsázott. – Uram, itt vagyunk a templomban…

           

A hatalmas raktárhelyiség közepén erős fémállványokon nyugodtak a Toplitz-tóból kiemelt faládák. Tucatnyi ember sürgölődött körülöttük és éppen egy targonca közeledett feléjük, hogy villáival a legfelső láda alá nyúljon.

Távolabb Maxim állt telefonnal a fülén, de szemét egyetlen pillanatra sem vette le a műveletről.

– És a nagy könyv is ott van? – kérdezte a vonal görög végén lévőtől.

– Igen, uram, csak éppen a megfelelő oldal hiányzik belőle – hallatszott tompán Hrotti hangja.

– Mit mond? – emelte fel a hangját Maxim, mire a ládákkal foglalatoskodók közül páran feléje néztek. Maxim hátat fordított nekik.

– Uram, valaki megelőzött és kitépte a könyvből a megadott oldalt.

A láda a földre került és az emberek feszítővasakkal kezdték kibontani. A targonca egy újabb ládáért nyúlt.

– Micsoda? Már megint az a Lycia nevezetű nő? – Maxim szinte kiabált; csak nagyon ritkán érezte magát ilyen dühösnek: legutóbb éppen Bécsben.

– Nem. Nekem úgy tűnt, mintha az a fickó lenne a New York-i étteremből.

– Azt úgy tudom, hogy lelőtte – felelte Maxim gúnyosan.

– Nem, uram, a másik. Az, amelyik Hammonddal volt és elmenekült.

A targonca megemelte a következő ládát, de az egyik deszkalap megreccsent és a láda megbillent. Maxim villámgyorsan odafordult.

– Óvatosan a ládákkal! – dörögte a munkásoknak, majd lejjebb vette a hangját. – Hrotti, hogyan kerülhetett oda az a férfi?

– Nem tudom, uram, de volt vele egy másik fickó is és… – kezdett bele a skandináv a magyarázkodásba.

– Akkor két embert kell kiiktatnia! – vágott közbe a főnöke.

Hrotti hangja határozottan, eltökélten csengett a telefonból.

– Már intézkedtem, uram.

Maxim erre csak még dühösebb lett.

– Maga itt ne csak intézkedjen, hanem pontosan, hibátlanul hajtsa végre a parancsaimat – bontotta a vonalat. – Már megint változtatnunk kell – morogta maga elé.

Ekkor egy újabb reccsenéssel a láda alja megroggyant, kettérepedt és a két darab ezernyi apró faszilánkot szétvetve a targonca villájáról a földhöz csattant.

Maxim szemei pokoli villámokat szórtak, ahogy megindult a hasznavehetetlen emberei felé.

 

Nyár lévén, az athéni nemzetközi repülőtéren hatalmas tömeg tolongott.

Most éppen nem volt aktuális egyetlen, a kezdődő gazdasági válság okán kihirdetett munkabeszüntetés sem, így a repülésirányítók, pilóták és utaskísérők, csakúgy, mint a földi személyzet odatette magát rendesen. De még így sem győzték a zömében Nyugat- és Kelet-Európából, kisebb részt Ázsiából vagy az atlanti-óceánon túlról érkező vagy éppen oda induló turistaáradat kiszolgálását. 

A Delta New York-i járata éppen pár perccel ezelőtt landolt a betonon, majd gurult a kijárathoz. Aztán a Boeing gyomrából az élénk kék folyosón keresztül, ezernyi színben virító pólóban, sortban, nyári ruhában mosolyogva, lábukon sportcipővel vagy csak egyszerű papuccsal, de vakítóan hófehér bőrrel elkezdtek kifelé sétálni a szabadságukat megkezdő turisták. Bankkártyákkal jócskán feltankolva, a gazdasági nehézségekre, az egész világot sújtó válságra fittyet hányva érkeztek, hogy végre lazítsanak és kipihenjék a hülye főnöküket, a még hülyébb beosztottjaikat, a kiégett házasságukat, az idegesítő szomszédjukat, az unalmas nyugdíjas napjaikat vagy egyszerűen csak szétnézzenek abban a mediterrán országban, ahol még eddigi életük során sosem volt szerencséjük megfordulni.

A több mint százötven zsibongó között volt egy valaki, aki kilógott a sorból. Nem éppen a melegben szokatlannak tetsző sötét öltönye, hanem elsősorban az arcára kiülő mogorva vonásai miatt.

Giddon ugyanis már a New York-i felszállást követően beszédbe elegyedett a mellette ülő utastársával. Miután pár mondat után kiderült, hogy a másik férfi francia állampolgárságú és nem nagyon szimpatizál az Egyesült Államok politikájával, valamint úgy összességében mindazokkal, amiket az Amerika kifejezés magában foglal, a kellemesnek induló beszélgetés feszült vitává alakult. Majd bő öt perccel később, miután a francia határozottan visszakövetelte az érdemtelenül az Újvilágnak adományozott Szabadságszobrot, Giddon pedig hosszú elemzésbe kezdett az Eiffel-torony nevezetű fémszörnyetegről a társalgás teljesen megrekedt és kimerült a Big Mac hánytató hatásai, valamint a létező összes csigazabálós klisé felsorolásában. Valahol az Atlanti-óceán közepe táján Giddon és a monsieur az összes utas és a személyzet megkönnyebbülésére végül kölcsönösen megsértődve elhallgattak, így a repülő kényszerleszállás nélkül, nyugodtan folytathatta az útját.

Jeremiah Giddon vállán utazótáskájával lassan sétált át az útlevél ellenőrzési ponton, az idefelé úton folyton az járt az agyában, hogyan kezdjen hozzá a kereséshez, hiszen a brit kollégák semmiféle pontos adattal nem tudtak szolgálni Charlie Mitchell-ről azt leszámítva, hogy a Heathrow-n felszállt az athéni járatra. A görög hivatalos szervek viszont még nem jeleztek vissza, hogy ő és társa pontosan mikor érkeztek hellén földre és azt sem tudták megmondani – lévén a nyári szezon közepén nem volt szabad emberük a megfigyeléshez – hová is mehettek a repülőtérről.

Mintha egy tűt keresne a szénakazalban!

 A problémája azonban egy pillanat alatt megoldódott, amikor egy harminc körüli, klasszikus görög arcéllel rendelkező férfi lépett eléje.

– Mr. Giddon, Giorgosz Konsztantinosz vagyok a belügyminisztériumtól. A főnökei már értesítettek bennünket az érkezéséről…

A felmutatott igazolvány gyorsan meggyőzte az amerikait, hogy egy kurta „hmm” után elfogadja Konsztantinosz jobbját. A görög udvariasan mutatta a kifelé vezető utat, Giddon pedig követte őt az utcán álló autóhoz.

Sikeresebben kezdődött a görög útja, mint amire a felszálláskor számított. Azért várjuk még ki a végét, gondolta, miközben egy civil minisztériumi autóba szállva elindultak Athén belvárosa felé.

(folyt.)

Az Oceanic Air gépe tízezer méteren hasította a levegőt valahol Kelet-Európa felett.

A turistaosztályon Al Wyman közvetlenül az ablak mellett ült és a habszerű, fehér felhőket nézte. Mellette Charlie aludt félrebukott fejjel, zenét „hallgatva”. Al visszafordult a jegyzeteihez. A régi, szakadozott mappa papírjai és frissen kinyomtatott e-mailek feküdtek előtte a kis asztalon. Wyman tollal a kezében ismét teljesen elmerült a munkában, amikor egy vörös hajú, fiatal utaskísérő lépett mellé.

– Egy frissítőt esetleg? – kérdezte bájos mosollyal.

A tudós fel sem nézett a papírok közül.

– Nem, köszönöm, most éppen kutatok.

A lány arcán nem halványult el a mosoly, szokásos rutinjával továbblépett a sorok közt és végigkérdezte a többi utast is.

A történész magában mormolva olvasgatta a jegyzeteket, ide-oda lapozgatva csörgött a lapokkal, megjegyzéseket írt az e-mailek mellé. Charlie meg sem rezzent a motoszkálásra – már a felszálláskor elhatározta, hogy a kutatás ezen részét a tudósra hagyja –, de a szomszéd ülésen pihengető német nyugdíjas férfi már egyre szigorúbb tekintettel méregette a zajongó történészt. Aztán végül csend lett. Wyman egy görög templomokat ábrázoló, nyomtatott papírköteget tartott a kezében. Elmosolyodott.

Az utaskísérő lány végzett a rendelések felvételével és éppen visszafelé sétált. A tudós megfogta a kezét.

– Egy jó nagy adag whiskyt kérek, drága – mondta szélesen mosolyogva. – De skótot ám!

– Csak kis üvegeink vannak, uram – válaszolt az utaskísérő még szélesebben mosolyogva.

– Akkor egy kartonnal, lesz szíves!

A lány lankadatlan mosollyal bólintott és tovább ment.

Wyman elégedetten dőlt hátra. Előtte, a papírhalom tetején egy sziklás tengerparton álló napsütötte kis görög templom fotója hevert.

 

A csillagok nagy része még fenn ragyogott az égen, ami ugyan sötét volt, de a horizont felett látható keskeny vörös sáv már előre jelezte, hogy nemsokára felkel a nap. Ahogy a percek múltak egyre világosabbá vált az ég alja és bár a sziklás-fás, képeslapra való tájat keresztülszelő völgy és az abban futó autóút még teljes sötétben maradt, az erősödő fény máris érdekes árnyékokat rajzolt a környező hegyoldalakra.

Egy bérelt Toyota Verso haladt az aszfaltúton. Fényszóróit még bekapcsolva hagyta sofőrje, ahogy a hajnali csendben a völgy árnyékában száguldott célja felé. Egyetlen másik jármű sem haladt el az autó mellett, senki sem akarta megelőzni vagy követni, így Charlie teljes nyugalomban vezethetett, szinte csak az aszfaltcsíkot kettéosztó szaggatott vonal monoton vibrálását figyelve. Mellette Wyman az ölében kiterített, kinyomtatott papírokat bújta az utastéri lámpa fényénél.

– Közeledünk már? – törte meg végül a csendet Charlie.

Wyman felnézett és a papírhalom közepéből egy Görögország térképet húzott elő. Pár pillanatig tanulmányozta.

– Nemsokára ott vagyunk. Ki kell érnünk a tengerpartra és…

Nem fejezte be. Elhagyták a mély völgyet és az út a sziklás part mentén folytatódott. Valóban kiértek a tengerpartra és a tudós szava elakadt: ameddig a szem ellátott a derengő vörös fény csodálatos színűvé festette a vizet, a soron következő útkanyarulat után pedig egy klasszikus építészetű, kék-fehér színű görög falucska első házait világította meg. Mindketten ámulva nézték a csodálatos látványt!

– …a falu túlsó végén célhoz is értünk – fejezte be a mondatot Wyman.

Az autó a kanyargós úton beérkezett a parányi faluba, ami a korai órában csaknem teljesen kihaltnak tűnt. Ahogy végighaladtak a főutcán – egyben ez lehetett a település egyetlen utcája is – egyedül egy idős bácsit láttak a kerítése mellé tákolt padon üldögélni. Elhúztak a kíváncsian figyelő öreg előtt és pár száz méter után már ki is értek a településről.

Az út egyenesen haladt tovább a part mellett, Charlie azonban lassított és lekanyarodott jobbra. Aprócska félszigetre értek, aminek a végében egy kicsi görög katolikus templom állt, éppen az, aminek a felfedezését történész a repülőn szolid körülmények között két apró üvegnyi whisky legurításával meg is ünnepelt.

Charlie fékezett és az autó megállt a poros, kavicsos talajon.

Egyetlen lélek sem tűnt fel a közelben, a templomocska melletti parkoló és vele együtt az egész környék néptelen volt. A por lassan elült körülöttük és ekkor Charlie szemügyre vehette a templomot. Keleten egyre erősödött a napfény, a napkorong azonban még nem tűnt fel az égen, de így is látható volt, hogy a templom ajtaját valamilyen furcsa bizalomtól vagy a hittől vezérelve nyitva hagyták.

– Úgy tűnik – mondta Wyman némi szertartásossággal – most kezdődik igazából a kaland.

Charlie összedörzsölte a tenyereit.

– Akkor lépjünk is a tettek mezejére!

Kiszállt és mire a csomagtartóból kihalászta a hátizsákját, már a tudós is mellette állt és a kezében tartott képpel vetette össze a valódi, előtte álló templomot. Helyeselve bólogatott. Meglobogtatta Charlie előtt a már az autóban is vizsgálgatott e-mail halmot.

– George elektronikus levele alapján ebben a templomban találhatott valami fontosat.

– Mit írt róla? – kérdezte Charlie. – Eddig egy szót sem szólt Hammond e-mailjeiről.

A tudós vállat vont.

– Semmi különös. Hármat küldött az elmúlt évben, de csak a legutolsó foglalkozik az atlantiszi karddal – Wyman felmutatta Charlie-nak a kétoldalas e-mailt. – Átolvastam mindet, de csak ennek a fele az, amiben leírja, hogy Görögországba tart, mert fontos nyomot talált a fegyverhez. Megemlíti a templomot, de semmi többet. Az e-mail másik felében egy balkáni kutatást említ, de nem hiszem, hogy az kapcsolatban lenne a mi ügyünkkel.

– Mikor jött az e-mail?

– Ööö… nagyjából három hete…

– Azóta nem ellenőrizte le a levelezését? – hüledezett Charlie.

– De igen. Hetente átfutottam, de George e-mailjeit nem mindig nyitottam meg.

Charlie mérgesen ingatta a fejét.

– Hagyjuk, a lényeg, hogy itt vagyunk.

– Régi épület, ami egyszerre egyfajta műemlék, turista látványosság és a helyi ortodox hitélet központja is – folytatta Wyman gyorsan. – Hozzátenném, Charlie, hogy van egy dátumunk is, amiről George szintén írt az e-mailben. Ez némi támpontot nyújthat a kutatáshoz: november 14. Évszámot viszont nem adott mellé.

– November 17? – kérdezett vissza Charlie, mivel nem tudta végigolvasni.

– Nem. November 14.

– Ja, úgy értettem. Mert az pont egy kincsvadász ismerősöm születésnapja.

– Melyik?

– Mi melyik? Melyik ismerősöm születésnapja?

– Nem. Melyik dátum? November 17 vagy november 14?

– Nem.

– Melyik nem? November 14?

– Nem. November 17.

– Nem november 17?

– De, november 17. Mármint a szülinapja.

– Aha.

– Enyhén kardmániás a lány.

– Jó tudni… A lány?

– Menjünk.

Szélesre tárták a nehéz ajtót és beléptek.

Minden csendes volt a félhomályba burkolózó, üres templomban. Az ablakokon betűzött a hajnali fény, így Charlie és Wyman árnyéka szürreális alakként nyúlt el a padsorok között. Valaki már járhatott előttük bent, mert a fal mellett néhány gyertya égett. Fényük ugyan enyhített a félhomályon, ám reszkető lángjaik még inkább sejtelmes hangulatot kölcsönöztek a templombelsőnek.

Ahogy befelé sétáltak, Charlie előtt ikonok, freskók tűntek fel a falakon. Az egész helyet átjárta a több évszázaddal ezelőtti középkori építészet hangulata és vallásossága.

– Valahol találnunk kell egy novembert tartalmazó feliratot vagy valami hasonlót ­– kavarta fel a hajnali hangulatot Wyman suttogó hangja.

– Akkor nézzük végig a falakat!

Szétváltak és a félhomályban a falak mentén sétáltak körbe, mialatt kimeresztett szemekkel vizsgáltak végig mindent.

Charlie elhaladt egy régi, kopott freskó előtt, amin mintha a tomboló tengert festették meg. A zöldeskék, tajtékos hullámok közt emberek küzdöttek a túlélésért, páran már fuldokoltak, néhányan egy süllyedő csónak felé próbáltak úszni. Charlie végignézett a képen, aztán tovább lépett. Az átellenes oldalon Wyman teljesen elmerült a templom építészeti stílusának vizsgálatában. A mennyezet, az ablakok kialakítását elemezte és ahogy éppen fordult volna Charlie felé, hogy elragadtatással beszéljen a falak ornamentikájáról, majdnem lelökött egy kisebb asztalon fekvő, hatalmas, mára megkopott bőrbe kötött könyvet. Az asztal lába megnyikordult, ahogy véletlenül pár centivel odébb tolta.

Charlie felkapta a fejét. Egy pillanatra mindketten megdermedtek.  Ám semmi más, gyanús zajt nem hallottak. Senki sem lépett be a templomba.

Wyman intett Charlie-nak, aki odasietett hozzá.

– A vendégkönyv – mondta a történész halkan. – Lehet, hogy írt bele valamit George.

– Szóval november 17 – mondta Charlie.

– 14 – javította ki a tudós.

A legutolsó dátumtól kiindulva visszafelé kezdett el lapozni a könyvben, de a pár perces kutakodás alatt semmi különöset nem talált. Főleg görög, de angol, francia, német és különböző szláv nyelvű bejegyzések is szerepeltek a könyvben. Köszönetnyilvánítások, elragadtatott dicséretek, hasonlók, számukra mindegyik semmitmondó.

– Nem tudja, pontosan mikor járt itt Hammond? – kérdezte Charlie. – Vagy járhatott itt évekkel korábban is?

– Azt nem írta meg. De ezek szerint nem az elmúlt pár hónapban.

– Az tuti. Próbálja még pár évvel korábban! Hátha. Lehet, hogy a dátum nem kötődik az utazásához.

Wyman folytatta a keresést.

Ekkor kintről zajt hallottak, nyílt az ajtó és egy görög pap lépett be a templomba. Azonnal észrevette a könyv körül álló két idegent, akik ijedten néztek vissza rá. Legfőképp a fiatalabb. A pap elmosolyodott és intett nekik, miközben a padsorok között előre sétált. Errefelé nem voltak ritkák a kora hajnalban betévedő kíváncsi turisták.

– Kalimera! – mondta a pap még mindig mosolyogva.

– Jó… jó reggelt – ismételte meg a köszöntést Charlie és Wyman nagyon rossz görög kiejtéssel.

Ahogy a barátságos pap eltűnt, Wyman villámgyorsan folytatni kezdte a lapozást.

– Tavaly nincs… tavalyelőtt sincs… azelőtt sem – mormogta magában, miközben fel sem tűnt neki, hogy odakintről újabb lépések zaja szűrődött be a templomba.

Charlie tétován állt mellette és a sebesen pörgő lapokat figyelte, próbált bármilyen használható infót kiszedni a szövegekből. Ismét nyílt az ajtó és négy idős néni lépett be a templomba halkan beszélgetve.

Charlie nem bírta tovább, gyorsan beült a legszélső padsorba.

– Kalimera! – köszöntek a nénik görögül.

Wyman csak egy pillanatra nézett fel és mosolyogva visszaköszönt:

– Kalimera! – mondta már egy kicsivel jobb kiejtéssel, majd fontoskodó arccal tovább lapozott.

Charlie a padban ült, lehajtott fejjel, mintha imádkozna.

– Hogyan kell itt viselkedni? – hangját szinte teljesen elnyomta a könyv lapjainak surrogása.

– Engem kérdez? – nézett rá a tudós. – Ateista vagyok.

– Én meg valamilyen evangéliumi protestáns valami. Papíron.

Charlie pár nappal ezelőtti vagányságának a maradékát is elhagyta valahol a lövöldözés, az utazás, a bizonytalan helyzet, a teljesen ismeretlen környezet kavalkádjában. Feltűnt neki, hogy az egyik néni az első padsorból hátra-hátra fordulva folyamatosan őket figyeli. A helyzetet mentendő, gyorsan keresztet vetett – persze katolikus módon!

– Fiatalember, átutazóban vannak? – kérdezte ekkor a néni kedvesen, de persze görögül.

Charlie tanácstalanul nézett rá. Mit mondhatott a mama?

– Ööö… külföldről jöttünk, ha ez volt a kérdés – próbálkozott angolul és felemelte a hátizsákját. – Ööö… turis… turistadios vagyunk – mondta és szélesen elmosolyodott.

A néni visszamosolygott, bólintott, majd összedugta a fejét barátnőivel és halkan beszélgetni kezdtek. Vajon miről? – kérdezte magában Charlie aggódva.

– Hat évre visszalapoztam és semmi – súgta Wyman Charlie-nak. – George annál korábban nem járhatott itt. Akkor még együtt dolgoztunk, tudnom kellett volna róla, ha erre járt.

– Akkor tuti nem Hammondhoz kapcsolódik a dátum. Lehet, hogy nem november 14-én járt itt és hagyott üzenetet, hanem egy november 14-i bejegyzésben talált valamit – próbálkozott Charlie.

– Jó, de melyik évben? Ez a könyv ránézésre van vagy kétszáz éves. Nyálazzam át az egészet?

– Az csak kétszáz november 14-e – vont vállat Charlie, de tanácstalanul nézett Wymanre.

A történész újra lapozni kezdett. Lapozott, lapozott, lapozott, de egyik bejegyzésnél sem állt meg. Végül hangos csattanással összezárta a könyvet. A nénik csodálkozva sugdolózni kezdtek.

– Mi a francot csinál? – Charlie hangja rémült volt.

Meglepetésére Wyman megemelte a könyvet, kezét végigfuttatta a gerincén, majd szemből kezdte el figyelni az összecsukott lapokat. Közelebb hajolt, az orra már szinte a vendégkönyvet érte, majd egy pontra tette az ujját és ahol a használattól a legsötétebb volt a papír széle, kinyitotta.

Nézegette az oldalt, majd lapozott egyet.

Aztán még egyet.

Végül elmosolyodott.

– Jöjjön, nézze meg! – bólintott Charlie felé.

Egy, a többinél sokkal díszesebb, rajzokkal, díszítéssel, szép kalligráfiájú szöveggel megírt oldalt mutatott neki. A templom alaprajzával a háttérben az egész lap úgy nézett ki, mintha egy különleges oklevél lett volna.

– Látom, 1926. november 14 – olvasta Charlie a dátumot, miközben közelebb hajolt. – De én… nem olvasok… franciául. Ha jól látom…

– Én igen. Szóval. Két, hosszabb ideje együttműködő kulturális-történelmi alapítvány, egy görög-francia és egy osztrák-magyar – kezdte fordítani Wyman – megköszöni egy bizonyos Gróf Magyarffy Ágoston áldozatos munkáját és nem csekély anyagi támogatását, amivel hozzájárult ahhoz, hogy a műemléktemplom megmaradhasson az eljövendő generációk számára.

– Ismerős a név? – kérdezte Charlie.

– Hirtelen nem tudom hová tenni.           ..

Charlie lekapta a hátizsákját a válláról, elővette belőle az iPadjét és a keresőbe bepötyögte a Gróf Magyarffy Ágoston nevet.

– Satöbbi, satöbbi – folytatta közben Wyman –, udvarias szófordulatok, aztán Magyarffy bejegyzése.

A táblagép képernyőjén pár másodperc múlva megjelentek a gróffal kapcsolatos adatok. Wyman a Magyarffy által írt szöveget tanulmányozta: kihajtotta a lapot és mindkét oldalát megvizsgálta.

Egyiküknek sem tűnt fel, hogy most már mindegyik néni enyhe rosszallással őket, a sarokban matató idegeneket nézte. De nem sokat számított, Charlie-ék nyomon voltak és ez minden másról elvonta a figyelmüket.

– A lényeg röviden – kezdte Charlie olvasni a neten talált adatokat. – Magyarffy a huszadik század elejének egyik legismertebb monarchiabeli kutató-kalandora. Bejárta Ázsiát és a Közel-Keletet, a harmincas években egy expedíció során veszett nyoma valahol a mai Irak és Irán területén.

– Aha, így már rémlik – vágott közbe Wyman. – Félig-meddig ő is keresztény-bibliai vonalon kutatott.

– Igen, ezt is megemlítik a neten. És még valami: jelenleg egy leszármazottja élhet még Magyarországon. Ennyi.

– Szóval, Magyarffy adományaiból újították fel a templomot – látszott, Wyman agya sebesen jár.

Csak be nem aludjon megint – sóhajtott Charlie csak úgy magában.

– Tehát… vajon okozhatott-e neki gondot, hogy egy tárgyat vagy valamilyen útmutatást, útleírást, egy térképet elrejtsen valahol az épületben?

– Vagy alatta vagy felette vagy bárhol. Szóval melyik falat robbantsuk be?

A táblagép visszakerült a zsákba és most már ketten görnyedtek vendégkönyv felett, hogy válaszokat találjanak a kérdéseikre és valahogy olvasni tudjanak a díszes sorok között.

Mert most már sejtették, hogy a színes oldal rejtette a megoldást Magyarffy és Atlantisz titkára! Más kézzelfogható támpontjuk nem lévén legalábbis ebben reménykedtek.

A tömeg egyre nőtt, emberek szállingóztak befelé a templomba, közeledett a reggeli istentisztelet ideje. És egyre nőtt a nénike kíváncsisága is! Míg társai ölükben szorongatott könyveikkel már az Úrral való lelki találkozóra készültek, ő hátranézegetve szemmel tartotta a két gyanús fickót, akik szinte a könyvre hajolva biztosan rettentő gonoszságot forgattak a fejükben.           

Charlie már kezdett mérges lenni.

– Nem találok semmit.

Ekkor a tudós szeme megakadt valamin. Apró volt, tényleg alig észrevehető. Fejjel lefelé nézve, a lap alján lévő sűrű mintázat között fedezte fel: egy nagyon kis betűkkel írt szöveg, amit írója – valószínűleg Magyarffy – a díszes mintázatba bújtatott, szőtt bele.

– Van itt valami, Charlie…

És valóban: több mondatnyi, nehezen kivehető, szinte kiolvashatatlan szöveget vetettek a papírra.

– Nem tudom elolvasni… alig látható itt a félhomályban – mérgelődött Wyman.

Charlie körbenézett. Most éppen senki sem figyelte őket, a nénit is lekötötte az egyik barátnője.

– Köhögjön! – szólt Charlie.

– Micsoda? – értetlenkedett a történész.

– Csak csinálja! Köhögjön!

Wyman csak nézett, nem mozdult, mire Charlie „na mi lesz már?” – tekintettel felhúzta a szemöldökét. A tudós kipréselt egy erőtlen, vérszegény köhintést.

– Gyenge! Hangosabban!

Wyman megpróbált több erőt belevinni.

– Fika. Még hangosabban! – sziszegte Charlie, majd tenyérrel keményen hátba verte a tudóst. Az fuldokolva a könyvre dőlt, ekkor Charlie teljes takarásban, egyetlen villámgyors mozdulattal kitépte a lapot – de nem végzett tökéletes károkozást: a felső sarkából egy kis darab benne maradt a könyvben.

Wyman elkerekedő szemmel, meglepetten hátrahőkölt.

– De hiszen… ez egy felbecsülhetetlen… – fuldokolta.

– Szakmai ártalom – zárta rövidre a még el sem kezdett vitát Charlie.

Egyre nőtt a tömeg. Emberek sétáltak egymást kerülgetve vagy araszoltak mások lábát taposva, fenékkel tolatva, a szűkre szabott padok között ülőhelyet keresve. A néni visszafordult, hogy ismét megfigyelje a két gyanús férfit – most már biztos volt abban, hogy nem egyszerű turistákkal van dolga. Fel kellett állnia, hogy a tolongó hívők közt jól láthassa az idegeneket. Ekkor a lámpák hirtelen felkapcsolódtak, fényükkel elűzték a falak közé szorult félhomályt. Végre mindenki ellépett a néni elől, így ő meglepetten pillanthatta meg a sarokban egymagában árválkodó, otthagyott vendégkönyvet – a gyanús idegenek eltűntek! A néni nem teketóriázott: az odabenn nyüzsgőket kerülgetve elindult kifelé.

Az utolsóként érkezők gyors léptekkel siettek befelé az istentiszteletre, amikor Charlie és Wyman mellettük elsurranva kisiettek az ajtón. Az erősödő napfény átszűrődött a környező sziklák között, reggeli fénybe vonta a templomot és a tengert,  elvakította a parkolóban megállókat. Charlie átnyújtotta a kitépett lapot a még mindig hüledező tudósnak.

– Tessék. Kellett, megszereztük. Nézze át gyorsan!

Wyman felemelte a lapot, forgatta, amíg meg nem találta azt a részét, amit még a templomban kiszúrt. Ahogy a szeme elé emelte a papírt, a napfényben betűk, szavak kezdtek elválni a kusza díszítéstől.

– Francia. Ez is – mormogta. – „Ha tudni akarod, mire lelhetsz Héraklész oszlopain túl… ha szeretnéd felfedni az eltűnt királyság titkát… és leleplezni erősségét… kerülj keletre Nicefornál… és a csúcson megleled a titok nyitját. A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.”

– Könnyebb fejtörőt nem találhatott ki ez a Magyarffy? Nicefornál, vagy hol? Az meg hol van? Remélem, Görögországban.

Charlie tehetetlenül forgolódott, mintha a helyes útirányt keresné ehhez a Nicefor nevezetű településhez vagy mihez.

Wyman leengedte a papírt. Nicefor? Nicefor? – pörögtek a gondolatai, de nem volt szüksége további agymunkára. Éppen vele szemben, közvetlenül a templom fala mellett rossz állapotú, töredezett, repedezett férfiszobor állt. A talapzatán világosan olvasható volt a belevésett görög nyelvű felirat: „Szent Nicefor vértanú”. A vértanút ugyan nem tudta elolvasni, de a Szent Niceforral még elboldogult. Meg van a következő nyom!

A néni átevickélt a tömegen és végre kiért a szabadba. Rákészült, hogy jól leteremti a két gyanús idegent, ám mire megállt a templom előtt, már senkit sem látott odakint. A parkoló teljesen üres volt!

Ha azonban kicsit kijjebb lép a bejárattól és elnéz jobbra, Szent Nicefor vértanú szobra felé, még láthatta volna a fiatalabb férfit, ahogy egy kis lejtőn lesétál a templomfal mellett.

Charlie maga mögött hagyta a szobrot és a falba kapaszkodva ereszkedett lefelé. Wyman az előbb még ott állt mellette, de mire kimérgelődte magát, a tudós egy pillanat alatt eltűnt. Mivel az autó felé nem mehetett, csak a templom körül kellett kolbászolnia! – gondolta. De sehol sem látta!

– Jöjjön! – hallotta valahonnan a történész hangját – Itt fenn!

Felnézett és a fal mellé ültetett öreg olajfa levelei között meglátta a felfelé kapaszkodó Wymant.

– Mióta lett a nyugdíjas könyvmolyból kaszkadőr?

Wyman oda sem figyelt a megjegyzésre. Charlie egy darabig figyelte, majd ő is mászni kezdett. Ügyetlenül követte a történészt, aki már jó magasan járt, aztán egyetlen ügyes ugrással a templom lapos tetején landolt. Charlie elérte a fa koronáját és már csak át kellett volna lendülnie, amikor leblokkolt, gyerekkora óta kínzó tériszonya maga alá gyűrte. Wyman neki háttal a tető közepén állt és nyomokat keresett.

– Segítene? – kérte Charlie, de Wyman meg sem hallotta. – Kösz.

Charlie nagy levegőt vett, majd elrugaszkodott. De a tetőre érkezéskor megcsúszott és kis híján lezuhant a négy-öt méteres magasságból. Visszanyerte az egyensúlyát, de érezte, ahogy a bal oldalán, a dereka felett valami apró kis izom meghúzódik. Más sem hiányzott még, mint hogy összeszedjen valami hülye sérülést a kutatás közben! Elindult Wyman felé, de váratlanul egy lyukba lépett és majdnem elesett. Kis híján jobb bokája bánta az újabb béna akciót, de szerencséjére nem bicsaklott ki annyira az ízület, hogy sántikálva kelljen továbblépkednie.

– Mintha félne a magasságtól – nézett rá Wyman. – Rendben van?

– Kérdezze a bokámat – mondta mérgesen Charlie és hol az oldalát, hol a bokáját masszírozta.

A nap közben már vakítóan tűzött át a sziklák között és gyönyörű fénybe vonta a tájat. Charlie megállt a társa mellett és mindketten elámulva nézték a napfelkeltét. Majd Wyman letette a tetőre a kitépett lapot és elé térdelt. Pár másodpercig előre hajolva vizsgálgatta, aztán rámutatott a papírlap újabb sarkára, a kusza minták egy pontjára:

– Itt is van még valami írás: „A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset!” 

– Ez meg mit jelent? Egy ledőlt kereszt fekszik valahol a közelben? Vagy itt ásták el?

– Vagy a vízben rejtették el – mutatott Wyman az öbölre.

Charlie megint kihámozta a hátizsákjából az iPadet, majd bekapcsolta. Az interneten keresztül hívott egy másik készüléket. Pár másodperccel később egy kivörösödött férfifej jelent meg a monitoron: a haja zilált, izzadtság folyt lefelé a homlokán és az arcán, láthatóan alig kapott levegőt. A háttérből többen kiabáltak neki, mire megfordult és egy kosárlabdát dobott feléjük.

– Mizu’ Charlie, merre jársz? – kérdezte Bob, mire társai folytatták a megkezdett kosármeccset.

– Bob, nem hiszed el, Görögországban vagyok és…

– Hé, mi a szitu? – zihálta a kis ember. – Csak nem azzal a dögös szöszivel az aukcióról?    

Charlie Wymanre nézett.

– Nem éppen. Mondom, Görögországban vagyok és kellene egy kis segítség. Éppen egy templom tetején ücsörgök és…

– MICSODA? – kiáltotta Bob és röhögni kezdett. – Muti!

– Ne már… – kezdte Charlie.

– Gyerünk! Nyomasd! – fuldokolta Bob.

Charlie kelletlenül körbefordította a táblagépet, mire Bob a saját gépén elmerülten figyelte a templom, a tenger és a környező táj képét.

– És tényleg nem kamuztál! Ki az a fickó veled?

Charlie Wymanre nézett. Wyman intett Bobnak.

– Al Wyman. Most együtt dolgozunk.

– Wyman? Apám, az az Al Wyman, akinek régebben esélye volt arra, hogy Bözsi néni lovaggá üsse?

Wyman bólintott, Charlie pedig meglepetten nézett rá. Nem is gondolta volna…

– Sir… – bólintott Bob.

– Majdnem – válaszolta a tudós.

– Szóval, Bob, van egy rejtvényünk – folytatta Charlie gyorsan, mielőtt még barátja valami hülyeséggel elterelhette volna a szót –, van egy templomunk és szeretném, ha lenne hozzá egy megoldásunk is.

–  A rejtvény pedig… – hagyta szabadon a befejezést Bob.

– „ A fekvő kereszt mutassa számodra a kincset.” – Charlie túl régóta ismerte már Bobot, hogy többet áruljon el neki; a barátja volt, de tudta, hogy az apró ember minden érdekességre lecsap és a végén még képes és elhalássza előle a kincset.

De miféle kincset is?

– Mutasd még egyszer a tetőt!

Charlie megint körbefordította az iPadet.

– Szóval egy lapos tető, középen kupola és egy nagyobb kőkereszt a homlokzaton – kezdte Bob és visszarúgta a lábához pattogó kosárlabdát. – Hmm, hmm… Charlie…

– Mi az?

– Mássz fel a keresztre!

– Mi? – lepődött meg Charlie. – Azt ugyan soha! Vagy tíz méterre van a talajtól!

– Ha a templom mellé kell a megoldás is, akkor már rajta is csüngsz.

Charlie sóhajtva odaadta a tabletet Wymannek és kisétált a tető szélére.

Bob minden hülyeségre rá tudta venni. És igazából nem is nagyon kellett Charlie lelkére beszélnie, hogy megtegye ezeket. Barátok voltak már a középiskola óta, egyetemre is egy évfolyamra jártak, és amíg Bob sikeresen lediplomázott történelem szakon, majd később az ókorra specializálódott, Charlie egyszerűen végigbulizta, végigbukdácsolta a tanéveket és a legvége előtt két hónappal otthagyta a sulit, hogy belekezdjen apró barátja szemében mindvégig kétes értékűnek tekintett műkincskereskedő vállalkozásába.

– Sir, tudta, hogy anno gyermekkorunkban Charlie-val sokszor játszottunk pókemberest? – csevegett Bob a tudóssal, míg Charlie remegve húzta fel magát a keresztre. – Azon versenyeztünk, hogy ki mászik fel előbb egy építkezés állványzatára. Aztán Charlie egyszer egy sóderhalmon landolt – Charlie közben már rettegve ült a kereszten és a kőből készült keresztfán lógatta a lábát. – De összerakták!

Charlie szédelegve nézett le: az istentisztelet épp véget ért, a hívők tömege megindult kifelé.

– Fent vagyok! – Charlie hangja remegett. – Gyorsan, mert kezd meleg lenni a helyzet.

Bob megint visszarúgta a hozzágurult labdát. Kosaras haverjai egyre türelmetlenebbek lettek.

– Nézz szét! Ha nem kamu a szöveg, akkor valahol a tetőn vízszintesen elrejtve egy keresztformának kell lennie.

Charlie meresztette a szemét, de sehol nem látott egyetlen keresztformát sem. Közben a hívők egyre nagyobb zajjal özönlöttek kifelé.

– Keress repedéseket, habarcsnyomokat vagy hasonlókat! – mondta Bob. – Olyat, ami valamilyen későbbi munkára, betoldásra vagy más bütykölésre utalhat.

Charlie szinte magához ölelte a templom keresztjét, ahogy a szemét erőltette. Táblagéppel a kezében Wyman is a tetőt figyelte és mivel a tabletet a templom teteje felé fordította, Bob ezer mérföldekre nyugatra, New Yorkból csatlakozni tudott hozzájuk.

A tudós lába mellett Charlie észrevett valamit…

– Al, magától kicsit balra. Úgy tűnik, van ott valami.

Wyman leguggolt, mert észrevett néhány vastagabb, párhuzamos repedést. Végighúzta rajtuk az ujjait, mintegy kitapintva a kacskaringós vonalakat. Aztán felállt és erőteljesen megtaposta a tetőt: a repedések kiszélesedtek és tovább szaladtak.

Charlie megkönnyebbülten ugrott le a keresztről.

– Kösz, Bob, megint lógok neked – mondta.

– Hosszú már az a lista, fiúka.

Wyman letette a földre az iPadet, hogy könnyebben taposhassa a tetőt. Charlie melléállt, hogy segítsen neki.

– Majd szólj vissza, ha meg van – hallatszott Bob hangja. Charlie feléje fordult és még mondani akart valamit, de barátja már háttal állva a kosarasokat nézte. – Jöhet a passz, Mike! – kiáltotta és egy kosárlabda repült el kinyújtott kezei mellett, telibe kapva a laptopját. A kép szétesett, a képernyő megrepedt, de Charlie az utolsó pillanatban még láthatta Bob kiabáló arcát fejjel lefelé, mielőtt a gépe a földet ért volna. Aztán a képernyő elsötétült.

Charlie nevetve fordult vissza Wymanhez, majd ő is taposni kezdte a hófehérre meszelt tetőt. Jól haladtak, a repedések egyre terebélyesedtek, a keresztforma kezdett kirajzolódni.

– És maga mióta lóg templomkereszten műkincsek után kutatva? – kérdezte társalkodó hangnemben a történész.

– Még új vagyok ebben. Eddig csak a nyakkendős részét csináltam. Adtam-vettem ezt-azt. Az apám volt az igazi nagy műkincskutató.

– Visszavonult?

– Ő biztosan így mondaná – lihegte Charlie. – Soha nem tért vissza az utolsó dél-amerikai útjáról.

– És a kardmániás lány? Ő ki? Gondolom, nem említette volna meg, ha nem…

– Nem, nem említettem volna meg. És nem is akarom.

A nagy taposgatásnak meglett az eredménye: a repedés körbeért és egy nagyjából méteres, hosszú szárú, ötablakos, osztott görög keresztforma vonalai rajzolódtak ki előttük. Nyögve nekigyürkőztek.

– És maga? Maga mióta játszik Pókembert? – érdeklődött most Charlie, némileg tompítva az előző gorombaságát.

Az ujjaikat felsértették a durva felületen, de a súlyos kereszt lassan kiemelkedett a tető vonalából.

– Az elmúlt pár évben csak könyvespolcokon tornásztam. Néhány elméletnek néztem utána. Emeljük! – sikerült teljesen függőlegesbe állítaniuk a keresztet és mire Charlie megkérdezte volna, hogyan tovább, Wyman a fejével a tető peremén lévő lyuk felé biccentett. – Szerintem az a bokaigazító lyuk, az nem csak a maga kedvéért került oda.

Vonszolni kezdték a kőkeresztet a tető széle felé. Charlie-nak csak ekkor tűnt fel, hogy a súlyos tárgy talpa nem szabályos négyszög, hanem egy szabálytalan ötszöget formáz.  

– Előtte sokat kutattam terepen is, de mára maradt a könyvtárszag. A betegség elriasztott a nagy kalandoktól. Hogyan mutatna a tudományos lapokban a tudós, aki izgalmában beleájul egy középkori sírba?

Elérték a mélyedést, aminek – most, hogy közelebbről is megvizsgálták – szintén szabálytalan ötszög formája volt. Addig forgatták, míg sikerült a talpat pontosan beleilleszteniük. A kereszt stabilan a helyére került, de nem állt párhuzamosan a tetővel: átlósan kifelé, a templom melletti kis öbölre nézett. Charlie csak ekkor vette észre, hogy a két szár találkozásánál, középen egy négyzet alakú repedés fut körbe. Öklével óvatosan megütötte a négyzet közepét, mire az továbbrepedt és jó maréknyi gipsz hullott ki belőle, egyfajta ablakot nyitva az anyagban.

Charlie lehajolt és átnézett a középen keletkezett négyzet alakú lyukon.

– „Kétezer évvel ezelőtt. Én itt voltam” ­– mondta, de ahogy felnézett, a történész értetlen tekintetét látta. – Patton. Nem látta George C. Scottot a filmben? „Tudják, egy kicsit talán még sajnálom is azokat a szerencsétleneket, akikkel harcolni fogunk, esküszöm maguknak” – folytatta a színész mély, erőteljes hangját utánozva. – „Hisz nem csak egyszerűen végzünk velük… hanem ki fogjuk taposni a belüket!”

Wyman vállat vont.

– „Az ő vérük folyjon” – próbálkozott Charlie még egyszer. – „ők legyenek szitává lőve.”

A tudós ismét vállat vont, Charlie pedig csalódottan hátralépett.

Wyman is átnézett a négyzeten. A meredek, sziklás part előtt az öböl sekély részét látta, a tiszta, csillogó víz alatt egy nagyobb szikla árnyéka sötétlett. A tudós átadta Charlie-nak a vendégkönyv kitépett lapját.

– Tegye el! Megtaláltuk. Ott kell lennie szemben – mutatott a vízre.

Charlie a zsákjába gyűrte a papírt.

– Megtaláltuk a… a mit is? – érdeklődött.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – válaszolta Wyman, majd lépett kettőt és elrugaszkodott.

Charlie tátott szájjal, döbbenten figyelte, ahogy a könyvmoly, székkoptató tudós, aki eddig maximum a konyhába ugrott ki kávéért, hogy az átdolgozott éjszaka után hajnali fél négykor ne az asztalon aludjon el, most a tető pereméről elugorva egyenesen a templom mellett hullámzó tengerbe csobbant! Wyman anélkül, hogy visszanézett volna az odafenn toporgó Charlie-ra úszni kezdett a víz alatt sötétlő sziklaszerűség felé.

– A francba, ne! – nyögte Charlie, majd magasan a feje fölé emelte a zsákját.

Kellett ez neki megint, hogy egy habókos tudóst követve templomokat másszon meg, hogy onnan a három méter mély Égei-tengerbe vesse magát? Kellett?

Felemelt zsákjával a feje felett bizonytalanul álldogált. Szerencsére – gondolta – a templom mindkettőjüket kitakarta a távozó hívők elől, így senki sem lehetett szemtanúja az esztelenségüknek.

Tiszta hülye vagyok – gondolta, majd ő is ugrott. Másodperces, rettegő zuhanás után már érezte is az arcába csapó sós vizet. Elmerült, de annyira nem, hogy a hátizsákja is átázzon. Nagy levegőt vett és ügyetlenül, egyik kezében a vízfelszín fölé tartott zsákkal úszni kezdett Wyman nyomában.

Mire ő is a nyakig, majd mellig, végül csak derékig érő vízben gyalogolt a part mentén, Wyman már javában kutatott a fenéken. A fejét is a víz alá nyomva a messziről látható sziklaszerűség körül matatott. Charlie a hátára dobta a zsákot és most már feltűnt neki, hogy a szikla valójában egy ókori, vagy kétezer éve kidőlt oszlop maradványa. Wyman szinte teljesen elmerült a vízben, ahogy a megmunkált kőtömb alatt kézzel túrta az iszapot, ami teljesen felkavarodott, így Charlie már sem a tudóst, sem az oszlopot nem láthatta.

Végül Wyman újra felbukkant és kezében egy nagyjából harminc centi magas, kőből faragott szobrot tartott: egy angyalt ábrázolt félig kinyitott szárnyakkal. Wyman elégedett mosollyal átnyújtotta Charlie-nak, aki körbeforgatva megvizsgálta a tárgyat. Az angyal kopott arcvonásait kutatta.

– Hát ez tutira nem az atlantiszi kard – mondta és a történészre nézett.

A parkolóban csak páran lézengtek és épp a szertartást vitatták meg. Már majdnem rátértek a nap hátralévő részére is, amikor feltűnt nekik a templom melletti kis ösvényen felsétáló két csuromvizes alak. Nyári öltözetükből folyt a víz, a cipőik tocsogtak, de a két átázott fickót mindez nem nagyon érdekelte. A hirtelen beállt csendben a társalgókra mosolyogtak és tovább haladtak a kocsijuk felé. A fiatalabb egy teletömött, súlyosnak tűnő hátizsákot cipelt magával.

Épphogy elhaladtak a kis csoport mellett, az útról egy autó kanyarodott be. Pár másodpercre lassított, amíg a furcsa páros átsétált előtte, majd távolabb leparkolt. Nyílt az ajtó és az anyósülésről a tagbaszakadt szőke lövöldöző, Hrotti lépett ki a reggeli melegbe. Egy ideig elgondolkozva figyelte a két csapzott figurát, úgy tűnt mintha ismerte volna valamelyiküket. Miután látta, hogy mindketten beülnek a bérelt kocsiba, becsapta az ajtót és három társa után, a templom felé indult.

Az erősödő melegben Charlie kezdett megszáradni. A slusszkulcsot kereste és remélte, hogy nem hagyta valahol a habok között, amíg Wymant követte az őrületbe. A tudós ismét a szobrot forgatta a kezében. A kulcs előkerült és Charlie indított.

– Mi ez egyébként? – kérdezte. – Valami hülye szuvenír? A kardról volt szó, mi pedig egy szoborért kínlódtunk ennyit?

 Wyman arcán nyoma sem volt a bosszúságnak.

 – Ne becsülje le ezt a szobrot! – válaszolta. – Biztosan lesz jelentősége.

 – Oké. De mi?

Wyman Charlie-ra nézett.

– Most még fogalmam sincs, de ha folytatjuk a kutatást, biztosan kiderítjük.

– Ez szépen hangzik, de merre folytatjuk a kutatást? Már ha egyáltalán van értelme.

– Hogy érti?

– Eddig a legendás atlantiszi cuccot kerestük, de aztán mégis valami teljesen másra bukkantunk. És nem tudjuk, hogy merre tudunk tovább lépni.

– Igaza van. Jelenleg két lehetőség áll előttünk. Feladjuk az atlantiszi kard keresését és én visszarepülök Londonba, maga pedig az Államokba. Csendben elleszünk. Maga kereskedik, én kutatok és nyugisan élünk, amíg meg nem halunk. Az atlantiszi kard legendáját pedig elfelejtjük.

– Az éttermi részt nehéz lesz…

– Egyikünk megtartja a szobrot, a másik pedig a szép emlékeket és ennyi. Vagy pedig…

– Vagy pedig? – kérdezte Charlie, miközben a motort túráztatta. – Eladományozzuk valamelyik múzeumnak?

Wyman felmutatta a szobrot.

– Vagy pedig nem adjuk fel a dolgot és beköszönünk Magyarffy gróf leszármazottjához.

Charlie nem szólt semmit.

– Mit gondol, mit tegyünk? – kérdezte Wyman.

Az autó enyhén megcsúszó kerekekkel, porfelhőt hátrahagyva kihajtott az aszfaltútra.

(folyt.)

Az út széléről nem látszódott az épület. De nem csak azért, mert a hold nélküli este kevés fénnyel világította meg a városszéli területet. Az ok inkább az volt, hogy az elkanyarodó sötét aszfaltcsík mellől a sűrű tölgyerdőbe tartó, murvával vastagon felszórt földút hamar eltűnt a fák égre törő törzsei között.

A főútról beforduló fekete limuzin csendes méltósággal hajtott be az erdőbe, végiggördült a murván és ahogy a kavicsok halkan megcsikordultak a gumik alatt, az autó már el is tűnt a többi közlekedő szeme elől.

A kanyargós ösvényen végighaladt a fák között, majd pár száz méterrel távolabb megállt egy, a szem elől az útról teljesen rejtve maradó, klasszicista görög és római stílust a romantika kuszaságával vegyítő kastélyépület előtt. A főbejárathoz vezető lépcső tetején ekkor az árnyékből sötét öltönyös fickók léptek elő. Ha akarják, sem tagadhatták volna le a zakójuk alatt dudorodó Heckler & Koch géppisztolyokat, de úgy tűnt, ez szándékukban sem áll, hiszen az újonnan érkezők számára figyelmeztetően laza, de áthatolhatatlannak tűnő, ötfős sorfalban álltak fel a lépcső tetején.

Nyílt a limuzin ajtaja és Grigorii lépett ki rajta. Kinyitotta a hátsó ajtót, amin lassan, kényelmesen Maxim szállt ki. Az öltönyösök csak ekkor húzódtak vissza a fal árnyékába és mire Maxim és Grigorii felsétáltak a lépcsőn, a sofőr pedig elhajtott a limóval, már észre sem lehetett venni őket a sötétségben.

Az eddig a szél által gyorsan hajtott felhők mögé bújt Hold most egy pillanatra előbukkant, hogy fényével megvilágítsa a patinás betűkkel a homlokzatra felvésett, görög-római betűket idéző feliratot: Majestic Bildenburg Hotel.

A főbejárat kinyílt, Maxim pedig Grigorii-jal a nyomában belépett az épületből kiáramló, sárgás színű fénybe.

A hátuk mögött a Hold ismét a felhők mögé rejtőzött.

 

A szándékosan félhomályban hagyott terem méreteit a külső szemlélő csak sejthette – ha egyáltalán bebocsátást nyert volna a zártkörű megbeszélésre.

A Bildenburg Hotel átlagos hétköznapokon az európai, ázsiai, közel-keleti és – ritkábban – az amerikai elit, a leggazdagabbak, leghatalmasabbak és legszebbek felkapott pihenőhelye volt. Persze, az év folyamán is csak a legfelsőbb körök számára nyitotta ki kapuit, egyszerű hátizsákos turisták, hétköznapi családok nem is tudtak róla. Hiszen sehol sem hirdették a szolgáltatásait, sehol sem szórták a katalógusait, az elit elitje is magánklubokban, milliárdokról döntő üzleti tárgyalásokon, egykori uralkodó dinasztiák, valaha volt nemesi leszármazottak partijain adták szájról szájra a hírét, csúsztatták egyik zsebből a másikba apró kártyáját, amin csupán a nagyon exkluzív hotel nevét és telefonszámát tüntették fel.

A mai este nem lesz átlagos, amivel természetesen Maxim is tisztában volt, ahogy Grigorii-jal a háta mögött végigsétált a tágas, de gyéren megvilágított előtéren. Tudta, hogy odabenn, a következő, díszesen faragott faajtó mögött olyan emberekkel találkozik majd, akik Európa e nagyvárosában gyűltek most össze, hogy ne csupán a saját szervezeteik, vállalkozásaik és mérhetetlen vagyonuk, de részben az egész világ sorsáról is döntsenek. Maxim ismerte azokat, akik most már minden bizonnyal a hotel nagytermében várakoztak, ezért szándékosan későn érkezett, hogy azok tisztában legyenek vele, kivel van dolguk.

Ő kilógott az örökletesen vagyonos, hosszú évszázadok gazdagsága felett rendelkező ex-nemesekkel, privatizációból vagy bennfentes információkkal tőzsdei milliárdokat szerző volt politikusok és gazdasági kalandorok közül. Maxim nem kedvelte ezeket az embereket, de szövetkezett velük, mert közös érdekeik elérése számára is előrelépést jelentett…

A kétszárnyú ajtó halkan megnyikordult, ahogy kinyílt előtte és – Grigorii-t hátrahagyva – belépett a félhomályos terembe. Az ajtó bezáródott a háta mögött és ezzel messzire ki is zárta a külvilágot.

Közelebb lépett a középen elhelyezett, hatalmas, kerek asztalhoz. A falak mentén, illetve az asztal felett pislákoló fényben is jól látható volt a masszív falapba vésett széttárt szárnyú sas és az alatta lévő felirat: Nostra est caelum caeli!

Miénk a levegőég!

Az asztal körül magas támlájú, faragott székekben három férfi és két nő körvonalait fedezte fel. Egyenként végignézett rajtuk, de alakjukat, arcukat elfedte a félhomály. Maxim leült az egyik üresen hagyott, trónszerű székre és kényelmesen hátradőlt. A többiekhez hasonlóan a sötétben rejtőzködött és még kezeit is az asztalközépi fénykörön kívül nyugtatta.

Gyufa sercent.  A jobbra lévő székek egyikén valaki szivarra gyújtott és az apró  láng fényében Maxim a Vincent Penot nevezetű francia arcát ismerte fel. Penot egy Marselles-i halászcsalád középső fiaként nőtt fel a háború után, majd kitartó munkával először több tucatnyi hajóból álló flottává növelte a céget, majd miután a testvéreit kivásárolta, az egészet busás profittal értékesítette. Később a kedvezőbb adózás miatt Belgiumba települt át és a nyolcvanas évektől milliárdosként megtehette, hogy már csak igen kockázatos, de többszörös haszonnal kecsegtető befektetésekbe szállt be.

Újra nyílt az ajtó és a rövid időre beáramló fény megvilágította az asztal körül ülőket. Mindannyian a belépő felé fordultak. A dél-amerikai Manolo Sanchez nem kért elnézést, nem szabadkozott a késés miatt, csak biccentett, a két, üresen maradt szék egyikéhez sétált és leült. Maxim csak futólag ismerte a férfit. Sanchez az elmúlt évben csatlakozott a belső körhöz és a II. világháború után az öreg kontinenst elhagyó apja által Argentínába kimentett vagyona tette lehetővé, hogy a szervezet vezetőinek egyikévé váljon.

Amikor már mindenki elhelyezkedett, egy férfi állt fel Maximmal szemben. Indurasen Svensson csaknem olyan magas volt, mint Maxim, szőke, egyenes szálú haját középen elválasztva, kétfelé fésülve viselte és Maxim informátorai szerint egészen 832-ig, egy viking ősapjáig tudta visszavezetni a családfáját.

– Hölgyeim és uraim! – kezdte Svensson és erős hangja, skandináv angolja bezengte a termet. – Örülök, hogy ismét eljöttek, üdvözlöm Önöket a köreinkben és emellett sajnálom, hogy a távol-keletről Ling-Hang úr egyéb gazdasági elfoglaltságai miatt most nem tudott csatlakozni hozzánk. Őt, ahogy végeztünk, néhány óra múlva informálni fogom az itt elhangzottakról.

Svensson rövid szünetet tartott és végignézett a hallgatóságán. Bár mindannyian ismerték egymást, a gyér fény, a sejtelmes félhomály még egymás elől is elrejtette az arcukat. A szándékaikról már nem is beszélve.

– Önök, akik most jelen vannak ebben a teremben és önmagukat, illetve bizonyos szervezeteket képviselnek – folytatta Svensson–, tudják, hogy mi mindannyian egy olyan politikai, gazdasági, társadalmi hatalom kiépítésén dolgozunk vállvetve, amely jócskán meghaladja az Amerikai Egyesült Államok, az egykori Szovjetunió, a mai Kína, India vagy akár az Európai Unió potenciálját is. Mi, akik e helyen a világ több pontjából gyűltünk össze, tudjuk, hogy az egykori, tiszta aranyból, ezüstből, rézből, vasból és cserépből felépített hatalmak – legyenek azok oly erősek, mint az ókori Róma vagy Nagy Sándor birodalma vagy a középkori királyságok, a Harmadik Birodalom vagy a széthullott kommunista blokk – mind eltörpülnek majd a mi leendő gránitgigászunk mellett. A monstrum mellett, amit a mi gazdasági erőnk, a mai rendszerekből való kiábrándultság, az emberi elkeseredettség és egy igazságosabb világ utáni vágy, valamint a média ereje és családjaink évszázados hagyománya emel majd az égig…

Maxim régóta ismerte a már hetven felett járó és évtizedek óta a csoport vezetőjeként elfogadott Svenssont. Bár sosem voltak közeli kapcsolatban, de Maxim az izlandi – csakúgy, mint a többiek – minden fontosabb lépéséről, életének jelentős fordulatairól tudott. Voltak információi Svensson tanulmányairól és tudta, hogy réges-régen történelem-irodalom szakon szerzett diplomát, de gazdag családja megakadályozta, hogy beteljesítse az álmát. Szülei acélipari vállalkozását kellett átvennie és hosszú évekbe telt, mire beletanult a számára idegen szakmába, ám a sok küzdelem végül kifizetődött és Svensson tízmilliós örökségét dollármilliárdokat érő birodalommá fejlesztette.

Széleskörű műveltségének és ékesszólásának sajnos nem sok hasznát vehette vagyonszerzése során, most azonban, szervezetének megbeszélésein némi irodalmi fellengzőség és érzékletes képek hozzáadásával lehetősége nyílt hosszú, többszörösen összetett körmondatai bemutatására.

Maxim már nagyon unta ezeket a felesleges, értelmetlen szóvirágokat, a múlt és az abból táplálkozó, tévedhetetlen magabiztossággal megtervezett jövő dicshimnuszát. Gondolatai a Toplitz-tóból kiemelt ládák körül jártak és csak hosszú percekkel később figyelt fel újra Svensson mondandójára. Ausztriai útja óta egyetlen perce sem maradt a ládák átvizsgálására, így szinte még el sem kezdődött a megbeszélés, de Maxim máris feszülten mocorgott trónra hasonlító székében. Hisz alig várta, hogy kézbe vehesse legújabb szerzeményeit – bármik is legyenek azok…

– A nép nevében sokan felszólaltak már – jutott el a tudatáig Svensson hangja –, de mi leszünk azok, akik nem csak beszélünk, de teszünk is. Nem csak politikai érvényesülést, vagyont és gyors meggazdagodást keresünk, de valódi megoldást is kínálunk egy szép új világ felemelkedésére. Egy új világéra, ahol gondos irányítás alatt békében és nyugalomban élhet majd mindenki bárhol is lakjon ezen a planétán. Mr. Lapitz…

Svensson leült és közvetlenül mellette Peter Lapitz, az öreg helyettese, a szervezet ügyvivője emelkedett fel. Maxim végignézett a többieken. A beszéd közben is figyelte őket és most sem értette társait, hogyan csünghetnek az üres, fellengzős, semmitmondó mondatok szavain, mintha csak egyetlen embertől várhatnák a Nagy Megoldást. Pedig…

Lapitz bekapcsolt egy laptophoz csatlakoztatott projektort – addig mindkettő az asztal sötétjében rejtve maradt –, hogy képekkel, ábrákkal tegye érzékletesebbé a mondandóját. Maxim pedig az ujjaival halkan dobolni kezdett az asztallapon.

– Az elmúlt év folyamán a Heavy Sunlight LLC cégcsoport húsz alvállalatán keresztül 3,2 milliárd eurónyi uniós támogatást sikerült megnyernünk – vágott bele Lapitz a közepébe. – Mivel jelenleg a környezetvédelem az egyik legjövedelmezőbb üzletág, a következő időszakban még ennél is magasabb összeggel számolhatunk. A természeti katasztrófák előrejelzésében, a károk helyreállításában egyre tevékenyebb részt veszünk, ivóvízszállítmányaink, víztisztítóink révén szinte az egész afrikai kontinenst uraljuk, ami évtizedek múlva, a nagy szárazságok idején igen előnyös pozíciót biztosít majd számunkra.

– Mivel készültünk már fel a távolabbi jövő lehetőségeire? – kérdezte Svensson.

– Vannak előnyös megállapodásaink a Közel-Kelet olajállamaival, illetve Venezuelával, de hosszabbtávú terveinkben – azaz a 2040-es évektől kezdődően – már csak a hagyományos energiák, nap-szél-víz-thermo szerepelnek. Mindez még a jövő – vitte tovább a szót Lapitz. – A jelen fejlemények szerint örömmel számolhatok be arról, hogy nagyon szép eredményeket tudunk felmutatni a technikai fejlesztések területén. Az újonnan piacra dobott személyazonosító-nyomkövető rendszerünk, a Styg-Creat után számos állam érdeklődött. Mivel szerte a világon egyre több társunk és szimpatizánsunk kerül felelős kormányzati pozícióba, nagy esélyünk van rá, hogy a jövőben a jelentős kormányok a mi technikánkat alkalmazzák majd polgáraik megfigyelésére. Az Európai Unióval közösen finanszírozott műholdhálózatunk kiépült, amit a műsorszóráson túl természetesen akár már a holnapi naptól kezdődően felderítő- és kémfeladatokra is használhatunk majd. Emellett, egy új, amerikai fejlesztésnek köszönhetően más rendszerekre is képesek leszünk rákapcsolódni. Ez az Ön hatásköre lesz majd, Maxim. Egyébként minden adatot, kimutatást meg tudok majd Önöknek mutatni, ha a konkrét részletekre is kíváncsiak.

A sötétből ukrán-orosz kiejtésű női hang kérdezett közbe:

– És az ezotéria?

Tatiana előrehajolt, hosszú, göndör, vöröses-rozsdás színű haja az asztallapra ért. Egy hullámos tincset félresodort a szeméből. Maxim abbahagyta a dobolást és a nőt figyelte: negyven körüli, korához képest csinos és vonzó nő volt, akit a rendszerváltás káoszában ex-párttitkár atyuskája juttatott igen magas pozíciókba. Maxim nőként rendkívül vonzónak találta: szlávosan széles arccsontja, hegyesedő álla, nagy, szélesen ülő szemei, szívalakot idéző arcformája, de legfőképpen hosszú, dús tincsei mind tűzbe hozták volna, ám a személyisége…

– Mi a helyzet az ezotériával? – kérdezte újra Tatiana.

Lapitz kérdőn nézett Svenssonra. Az öreg némán bólintott – essenek túl minél előbb az orosz gyevocska mániáján!

– Az ezotéria-hisztéria révén a könyv-, folyóirat- és filmkiadáson túl jelentős részt képviselünk az egészséges életmód-üzletben, Tatiana – mondta Lapitz a nőhöz fordulva. – Táplálék-kiegészítők, okkult praktikák, alternatív gyógyászat, tévés betelefonálós jósműsorok, satöbbi, satöbbi. Mind óriási bevételt jelentenek a számunkra és egy új, modern életszemlélet kialakítását segítik a széles tömegek számára. Meglepően sikeresek vagyunk a vámpír- és zombie-divat kihasználásában is. Regények, képregények, kisebb filmes produkciókban való produceri részvétel tartozik a tevékenységi körünkbe. De, ha gondolja, Tatiana, meg tudom mutatni önnek a legutóbbi negyedév kimutatásait témákra lebontva.

– Majd később, a legvégén jut rá idő – vágott közbe most Svensson kihasználva a nő pillanatnyi tétovázását. – A vallási vonal?

Maxim ujjai ismét dobolni kezdtek az asztalon.

­– Köszönöm – folytatta Lapitz –, éppen most szándékoztam rátérni. A jelenlegi felmérések eredményeit figyelembe véve szakértőink egy vegyes, Szűz Mária – és Földanya-kultuszon alapuló vallási irányzat alapjait dolgozták ki. További lépéseket is tettünk, az egyházhoz kapcsolódó alapítványokat hoztunk létre, az Európai Unió területén kisebb vallási csoportokat alapítottunk és most a dél-amerikai régióban sikerül leginkább… hogyan is mondjam… „fejlesztenünk”. A következő lépés pedig Afrika lesz, de sajnos az iszlám országai és Kína eltérő okokból túl kemény diónak bizonyulnak. Viszont az Egyesült Államokban már bejegyezték egy közösségünket.

Szivarfüstfelhő szállt fel és Penot nevetése hallatszott a sötétben.

– Hah, naïf Américains. Vallásos, hiszékeny idealisták. Nekik mindegy milyen vallás, csak a Jézust és az Urat emlegessék – francia angolja kifejezetten sértette Maxim fülét.

– Remélem – folytatta Lapitz és egyenesen Tatiana gyönyörű szemeibe nézett –, ezzel sikerült kielégítenem az okkult-vallási igényeit.

– Esztesztvenno. – vágta rá a nő oroszul. Természetesen.

Lapitz néhány kattintással kikapcsolta a laptopot, majd a projektort, az eddigi ábrák és grafikonok eltűntek a fehér falról.

Egy pillanatra csend ült a teremre, majd Frau Maler szólalt meg – ezen az ülésen először:

– Egyre erősödő kelet-európai harcostársaink ismét felajánlották a segítségüket. Több országban jutottak be a parlamentbe, különböző parlamenti bizottságokba. Mostanra sikerült jelentős gazdasági- és tömegbázist kiépíteniük, így ha szükséges, szívesen részt vesznek az élettér kitágításában. Képesek a rend megzavarására, spontánnak tűnő tüntetések szervezésére, esetleg, ha szükséges, erőszakos…

– Nem, most még nem – zengett Svensson hangja erélyesen, aztán lágyabb tónusra váltott: – Köszönjük, Frau Maler, Önön keresztül értesítjük testvéreinket, ha szükségünk lesz lojális, hithű segítségükre.

Frau Maler már nyolc éve özvegy volt, de még mindig megtartotta bécsi férje nevét és tovább is vitte annak régiségkereskedését. Már Herr Maler életében támadások érték őket, miszerint nem a műkincspiacról, hanem a világháború során rabolt és eltüntetett értékekből tartják fenn euró-tízmilliókat érő üzletüket, ám végül hosszú évek jogi- és más egyéb csatározásai után sikerült tisztázniuk magukat – csak éppen Herr Maler élete ment rá a dologra.

– Rendben. Ezek után térjünk át az egyéb kérdésekre és feladatokra – mondta Svensson. – Kinek van felvetése, véleménye, hozzáfűznivalója?

Tatiana emelte fel a kezét.

– Pozíciómnál fogva számos alkalommal kerültem már veszélybe, próbáltak megzsarolni, de most először kaptam halálos fenyegetést. Az üzenet óta már egy hét telt el, de sem a zsarolók részéről, sem pedig a mi oldalunkról nem lépett senki.

– Maxim? – kérdezte Svensson. Hangja inkább érdeklődő, mint számon kérő volt.

– Megnyugodhat, Tatiana – kezdte Maxim és örült, hogy végre nem az asztalon dobolás kötötte le a figyelmét –, felkutattuk a kis létszámú csoportot és tegnapelőtt jobb belátásra bírtuk őket.

– Semmi több? Csak ennyi? – kérdezte a fiatal nő.

– Ennyi.

– És a részletek? A fenyegetők kiléte? Az eszközök, amiket bevetett ellenük?

– Nem hiszem, hogy érdekelnék a részletek – válaszolta Maxim röviden.

– Ha nem tudom, hogy mi történik a háttérben, hogyan érezzem magam biztonságban?

– Rejtélyes egy fickó maga, Maxim – szólt közbe Sanchez –, évek óta együtt dolgozunk, de szinte semmit sem tudunk az életéről, az módszereiről.

Tatiana összeszorított szájjal, helyeslően bólogatott.

– Én a háttérmunkát végzem, nem kell a reflektorfényben sütkéreznem. De ha maguknak szükségük van rá… – zárta le a témát Maxim.

Újra sokatmondó csend telepedett rájuk, hiszen mindenki tudta, hogy Maxim a csoport biztonsági főnökeként mindig gyorsan és hatékonyan hárította el a fenyegetéseket.

– A témához kapcsolódva a pozitívumok után hadd rontsam egy kicsit a hangulatot – szólalt meg Sanchez. – Annak ellenére, amit most olyan határozottan állított, Maxim, én úgy értesültem, hogy problémák akadtak a biztonságunkkal, a tevékenységünk fedettségével…

Maxim nyugodtan nézett az argentinra.

– Ha valamilyen problémája van, Seňor Sanchez, akkor ne célozgasson, mondja el a problémáját nyíltan, si?

Sancheznek sem kellett több:

– Elmondom, Maxim! Egyes információim szerint Ön szervezetünk védőszárnyai alatt egy saját csoportot építget szép csendben, melyet önös céljaira használ fel. Mindezt a MI anyagi, gazdasági, logisztikai bázisunkra alapozva.

– Emellett most már nem csupán pár kincskeresővel kell szembenéznünk, de az Egyesült Államok titkosszolgálatával is – állt ki Tatiana Sanchez mellett.

Maxim váratlanul felállt és sétálni kezdett a többiek háta mögött körbe a hatalmas asztal körül. Tekintete szinte lángolt a sötétben, lassú léptei halkan koppantak a padlón, ahogy társai fölé magasodva haladt.

– Mr. Svensson – bár nem nagyon szoktam –, most én is egy kicsit terjengősebbre fogom a mondanivalómat – kezdte Maxim, miközben egyetlen pillanatra sem állt meg. – Ahogy azt Mr. Lapitz is kifejtette, mi itt mindannyian hosszú évekkel ezelőtt egy közös cél érdekében fogtunk össze. Most kapcsolatok, különféle érdekszövetségek, üzleti érdekek, tulajdonlások százain keresztül eljutottuk oda, hogy a világ jelentős részét irányítani vagy kontrollálni, illetve ezen kapcsolatokon keresztül befolyásolni tudjuk.

Maxim egy pillanatra megállt és végignézett a félhomályban megbúvó társain. Bár szívből gyűlölte a terjengős megfogalmazást, most úgy tűnt, feszülten figyelő hallgatóságra talált bennük – csak várják ki a végét!

– Annakidején mindannyiunk számára különböző feladatokat szabtunk, területeket jelöltünk ki – folytatta. – Mint a szervezet biztonsági vezetője teljes bizalmat kaptam és a mai napig számos alkalommal semlegesítettem az önök ellen irányuló támadásokat. Bár ezek nagy részéről Önök még csak tudomást sem szereztek! Tatiana, hány alkalommal semlegesítettem az ukrán maffia maga ellen irányuló támadásait?

– Egyszer sem – vágta rá Tatiana, de elbizonytalanodva még hozzátette. – Úgy tudom.

Maxim hirtelen oroszra váltott:

– Az illegális emberkereskedelemről nem is beszélve, igaz, kislány? – mondta és elégedetten látta, ahogy a szép arcon először a meglepődés, majd a gyűlölet ráncai jelentek meg.

– Miféle…? – kezdte Tatiana, de Maxim beléfojtotta a szót.

– Monsieur Penot, hogyan is áll a belga állam felé fizetendő adója? – folytatta, majd Penot meglepetését látva most átváltott franciára. – Nem is kell megköszönnie a vallon minisztériumi barátaim segítségét.

Maxim most az argentin mögé állt és erősen megmarkolta a férfi vállait:

– Vagy Senor Sanchez és az ő Kanári-szigeteki ingatlanügyei? – mondta, miközben Sanchez arca eltorzult a méregtől. – Frau Maler rasszista kijelentései? Mennyi erőfeszítésembe is került a média meggyőzése…?

Frau Maler kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– …és néhány oknyomozó újságíró eltüntetése, igaz, Frau Maler? Ja!? – fejezte be a gondolatot Maxim stájer német kiejtéssel.

Elemében volt és bár dühe nem nagyon csökkent, elégedettséggel töltötte el, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatta a munkáját kritizálókat. Azokat a férfiakat és nőket, akik bár kifelé mutatva a tiszta jótétlelkek álarca mögé bújtak, belülről, a szívük és lelkük mélyéig mégis sárban tocsogtak.

Maxim most Lapitz-ra mutatott:

– A kedves jó, csendes Mr. Lapitz pedofilgyanús ügyeiről már nem is beszélek, mert a gyomrom is felfordul tőle – mondta, majd végignézett a többieken. – Vagy ízelítőül szeretnének néhány részletet, pár, nem kis erőfeszítéssel elsimított sztorit hallani?

Maxim ismét kivárt. Senki nem szólt, senki nem moccant.

– Szóval – folytatta és mintegy összegzésképpen összedörzsölte a tenyereit –, a szervezetünk az elmúlt ötven év alatt számtalan külső veszéllyel nézett szembe és elődeimnek, illetve nekem ezidáig mindig sikerült semlegesítenünk az ellenünk támadókat. És leszögezhetem Önöknek itt és most: ez a jövőben sem fog megváltozni. Csupán annyival, hogy a semlegesítés kiterjed majd a belső ellenségekre, a szervezetet így vagy úgy gyengítőkre is. Legyenek azok bárkik is ebben a teremben vagy a termen kívül. Ezt jól jegyezzék meg, mielőtt bármivel is vádolni kezdenek!

– Maxim, Maxim – Svensson hangja békítően atyáskodó volt. – Nem hiszem, hogy ebbe az irányba kellene terelnie a megbeszélést. Térjünk vissza a kutatásokra, a műkincsekre, a leletekre!

Maxim visszaült a helyére, közelebb húzta a laptopot, belehelyezte saját pendrive-ját, kattintott kettőt-hármat és mialatt beszélni kezdett, kivetített képek, ábrák jelentek meg a falra szerelt vásznon.  

– Szintén a munkám része – kifejezetten a vezetőség kívánságára – antik értékek, műkincsek, tárgyak beszerzése. A térképen jól szemügyre vehetik a jelenlegi és a tervezett kutatási területeinket…

A Föld térképe tűnt fel a fehér felületen, rajta különböző térségek, városok név szerint megjelölve: Bécs, a Tisza folyó egy rövid szakasza Magyarországon, a dél-amerikai dzsungel, egy görög, tengerparti falu, a mongóliai sivatag egy bizonyos területe, az Egyesült Államok középső részén, talán Utah államban két lakatlan terület, a svájci Lucerne kanton, Chaumont Franciaországban, az egykori Karthágó Észak-Afrikában és végül Aksum Etiópiában.

– Ahogy láthatják, igen kiterjedt a kutatási területünk – folytatta Maxim egyre csituló dühvel. – Minden egyes ponton folytattunk már kisebb-nagyobb feltárásokat vagy a megszerzett információk alapján feltételezzük, hogy értékes leletek kerülhetnek elő ezekről a területekről.

– Mennyi tárggyal rendelkezünk már? – kérdezte Penot egy nagy szivarfüstfelhő közepéből. – A chaumonti lelet meg van már például?

– Mint mondtam, most még csak a munka kezdetén járunk – válaszolta Maxim és ahogy egyre inkább belemelegedett az elemzésbe, hirtelen támadt mérge is enyhülni kezdett. – Néhány előzetes információval már rendelkezünk, megbízott szakembereink a helyszínek többségén már végeztek kisebb kutatásokat, de a tényleges eredményekről az elkövetkező hetekben tudok majd beszámolni.

– És mi a helyzet az ezeken felül lévő, tervbe vett más műkincsekkel? – kérdezte Svensson.

– Sajnos számos tárgyat – például a torinói leplet –, amelyek megszerzését célul tűztük ki a biztonsági intézkedések komolysága miatt képtelenség megszereznünk. Illetve egyes területekre – Izrael, Irak, a Vatikán – csaknem lehetetlen bejutnunk. Ez esetekben dolgozunk az alternatív megoldásokon. Többnyire a BYO-SPHERE nevű cégünkön és szerződött helyi társaságokon keresztül feltárásokat, tudományos kutatásokat szervezünk. A könnyebb ügyekben az előre meghatározott terv szerint haladunk, az időközben felmerülő akadályokra reagálunk és kiküszöböljük őket. Minden adatot csatoltam az anyagomhoz, ha esetleg bármilyen kérdésük lenne a témával kapcsolatban… keressenek meg!

– Úgy gondolom, ezzel Maxim minden kétséget eloszlatott – mondta Svensson békítő hangnemben. – Bár úgy érzem, ezek a kétségek félreértéseken és a tökéletes kommunikáció hiányán alapultak.

Maxim szó nélkül felállt és a többiek tekintetétől kísérve az ajtó felé. Csak akkor fordult meg, amikor keze már a kilincset markolta.

– Ha megbocsátanak, most dolgom van. Meg kell védenem magukat – hangja a teljes sötétségből tört utat hallgatói felé. – És még valami. Bár önök úgy tudják, hogy társaságunk üzleti ügyek miatt kénytelen nélkülözni Mr. Ling-Hangot, a valóság az, hogy a Kínai Népköztársaság rendvédelmi szervei épp most hallgatják ki korrupciós ügyei és idegen szervezetek számára végzett gazdasági kémkedés miatt. De az is lehet, hogy ezekben a percekben hajtják rajta végre az előre kiszabott halálos ítéletet.

Senki nem válaszolt az asztal mellől.

Aztán kinyílt az ajtó és fény vetült a szobában ülőkre. Majd egy pillanatra teljesen betakarta őket Maxim hosszan elnyúló árnyéka, ahogy erőteljes léptekkel magukra hagyta a homályban ücsörgőket.

Maxim már a hotel előterében járt, amikor mögötte haladó Grigorii megköszörülte a torkát.

– Az atlantiszi kard? – kérdezte az orosz.

Maxim meg sem állt.

– Ezeknek nem kell tudniuk mindenről.

Kiléptek az ajtón és a sötét limuzin fél perc múlva már a murvás úton kanyargott kifelé, a fák átláthatatlan rejtekében maga mögött hagyva a Majestic Bildenburg Hotelt.

(folyt.)

Charlie gondolatban messze, az óceánon túl járt és azon gondolkozott, hogy mit is keres ő itt, egy idegen férfi székén, annak könyvtár-dolgozószobájában üldögélve és miért gondolkozik a miérteken. Wymant figyelte, ahogy az a könyvespolc mellett guggolva egy nagy halom átláthatatlan jegyzet között kotorászott.

– Ha sikerülne kiderítenünk, hogy George pontosan merre is kutatott – mondta –, rögtön tudnánk, hogy hol kezdjünk hozzá a dologhoz.

Charlie először nem értette, mire céloz a tudós.

– Várjon! Úgy érti, hogy maga utána akar járni a dolognak? Jól meggondolta ezt?

– Persze. Pokolian maximálisan.

– Engem majdnem kinyírtak, aztán rám törtek a nemzetbiztonságiak, épphogy egyben ideértem Londonba! Mire a Heathrow-n leszálltunk úgy be voltam tojva, hogy azt hittem minden ember, aki csak rám néz az MI5 vagy MI6 vagy melyiknek az embere és a következő pillanatban már le is tartóztat. Azt se tudom, mit indítottam el vagy mit indított el a maga barátja!

– És ezek után maga nem kutatna tovább, hogy választ találjon a miértekre? Hogy megtalálja az igazságot? – Wyman hangja izgalomtól és feszültségtől remegett. – Hogy kiderítse az okokat? Hogy megtudja, mi lesz a következő esemény?

 – Nem nagyon… Úgy terveztem, hogy lelépek egy időre valami csendes kis szigetecskére, amíg elül ez az egész balhé – Charlie most tűnt először bizonytalannak, az eddig sem túl erős önfegyelme lassan elhagyta, ahogy lélekben is egyre távolabb került a biztonságos, gondtalan, pénzzel bebiztosított mindennapjaitól.

Wyman egy pillanatra megállt és szembefordult Charlie-val.

– Akkor miért keresett meg? – kérdezte. – Miért van itt a házamban?

– Nem tudom… Dühös voltam, mert… mert rám lőttek… – motyogta Charlie, miközben Wyman folytatta keresgélést – mert üldöztek… mert Hammond belerángatott az egészbe… A fene sem akart belekeveredni… Talán… kellett valaki, aki magyarázattal szolgálhatott, hogy miért történt ez az egész – széles mozdulattal körbemutatott a szobában. – Én csak azért jöttem magához, hogy magyarázatot találjak a támadásra…

– George tényleg valami jelentősre bukkanhatott…

Wyman végre megtalálta, amit keresett. Egy szakadozott irattartót cibált ki a papírköteg aljáról, majd visszafordult Charlie-hoz. A megbolygatott halom ledőlt a háta mögött, de a tudós rá sem hederített.

– Ki tudja, mi kerülhetett Hammond kezébe?! – folytatta Charlie. – Talán valami olyasmi, amiért ezeknek a fickóknak megérte őt kinyírni.

Utána pedig engem – tette hozzá gondolatban –, aztán meg Wymant, ha ő is belemászik a dologba.

– Tudja… – gondolkozott el Wyman, miközben önkéntelenül is a távolba meredő magányos hős pózát vette fel –, szerintem megéri a kockázatot. És tudja, miért? Mert lehet, hogy történelmet írhatunk!

– Aha. Vagy végrendeletet.

Wymanre nem hatott a cinizmus, Charlie ölébe dobta a mappát.

– Ezek az utolsó jegyzeteim Atlantisz témájában. Azt hiszem, kezdetnek talán elég lesz. Plusz a gépemen talán megmaradt még egy-két e-mail is az elmúlt évből, amiket még George küldözgetett el. Talán az segíthet. Kinyomtatom őket.

Charlie alibiből belelapozgatott az irattartóba, de nem szólt semmit.

– Szóval, csatlakozik, régiségkereskedő? – hallotta váratlanul Wyman hangját. – Én szeretném már végre lerázni a port.

– Én miért kellenék a maga nagy kalandjához? – remélte, hogy a kaland szót sikerült némi gúnnyal kihangsúlyoznia. – Megéri ez nekem anyagilag?

Wyman szeme elkerekedett.

– Anyagilag? A kutatás és a kaland izgalma megfizethetetlen!

– Kalandban már eddig is volt részem az elmúlt egy napban. Valahogy nem jött be!

– Valahogy nem jött be – ismételte Wyman, de nem csengett gúny a hangjából. – Ahogy gondolja. Én a saját részemről folytatom. Éveket üldögéltem a négy fal közé zárva, hogy csak elméletben legyek történész és ne folytassak tényleges kutatásokat. Most itt a lehetőség…

– Még ha volt is valamilyen támpontja a kollégájának és talált kézzelfogható bizonyítékokat: kinyírták! Érti? – akadékoskodott Charlie.

– Kell ennél komolyabb érv ahhoz, hogy jó úton járt?

– Nézőpont kérdése. Kell ennél jobb érv ahhoz, hogy ne kezdjek bele a további kutatásba?

– Charlie, ez a felfedezés történelmi fordulópontot jelenthet és…

– Jaj – szúrta közbe Charlie: ilyet már hallott nem is olyan régen és nem sült ki belőle sok jó.

– …és ha valóban sikerrel járunk, nem csupán a tudományos világ elismerése, de a további kutatásokat is támogató szponzorok tolongani fognak az ajtónk előtt.

– Hmm – hümmögött Charlie.

Most kezdte egy kicsit csillogóbb fényben látni az egészet – végülis az anyagi szempont sem elhanyagolható!

– De ha nem érdekli az ügy, én elkérném a szalvétát és az alapján már ma elkezdem a munkát. Magának úgy sem lenne rá szüksége – zavarta meg Wyman Charlie gondolatmenetét.

– Ne olyan gyorsan! – válaszolta Charlie. – Tudományos munkát még nem végeztem.

– De gondolom, a régiségkereskedői tevékenysége során szerzett már akkora tapasztalatot, hogy aktívan be tudjon segíteni a kutatásba.

– Úgy valahogy…

– Akkor akár kezdhetjük is – mondta lelkesen a történész.

– És ha csak árnyékra vetődünk? Ha semmi eredménye nem lesz a dolognak? – akadékoskodott tovább Charlie. – Ha csak egy kósza legendát követünk minden eredmény nélkül, mint előttünk már jópáran?

– Akkor majd a végén elmondhatom, hogy pár hetet ismét elfecséreltem egy újabb, felesleges kutatásra. Az elmúlt évek sikertelensége után már meg sem kottyan. Maga meg, gondolom, ezek után egy ideig amúgy sem nagyon vágyik vissza New Yorkba…

Charlie kézbe vett egy antik, kisméretű mellszobrot – úgy gondolta, valami ókori filozófust ábrázolt – és nézegetni kezdte.

– Na, mit tanácsol magának Hérodotosz? – kérdezte Wyman.

– Mi? Ki?

– Hérodotosz. A történelem egyik legnagyobb történetírója.

Charlie még mindig gondolkozott, végül félpercnyi szobornézegetés után döntött.

– Rendben. Betársulok. De nem a nagy kaland vagy a tudomány kedvéért, hanem mert éppen eleget kockáztattam és kínlódtam eddig, hogy némi hasznot is húzzak belőle.

Wyman rejtélyes tekintettel nézett rá egy darabig. Aztán bólintott.

– Hol kezdjük a kutatást? – kérdezte Charlie.

– Hol máshol? Hát Platón hazájában – mosolyodott el Wyman, aztán a falra ragasztott ókori Hellasz-térképre mutatott. – Ott, ahol Szolón lejegyezte a történetét a legendás szigetről, Atlantiszról…

 

Scarlett a gépe előtt ült és elmélyedve tanulmányozta a kapott anyagot. Olykor megállt egy-egy képnél vagy újságcikknél, kijegyzetelte a lényeges információkat, leírta a gondolatait vagy röviden ötletelgetett, a friss adatokat próbálta rendszerezni és beépíteni a tervébe.

Az újabb lopási tervébe. Első megérzése biztosnak bizonyult: a fotók, a videofelvételek, az interjúk mind azt bizonyították, hogy a fűzfa alatt szorgoskodó régészek Attila, a hun sírját keresték – és reményeik szerint most meg is találták.

Scarlett végzett az eddigi anyagokkal és az utolsónak maradt, moodysrest nevet viselő mappára kattintott. A felugró ablakban egy leégett étteremről készült fényképek, titkosszolgálati megfigyelési anyagok, fotók, ipari kamerás felvételek jelentek meg Maximról és az embereiről a legkülönbözőbb helyzetekben, tárgyalás vagy utazás közben, pihenéskor ábrázolták őket.

A számítógép videóhívást jelzett. F’lassa arca tűnt fel a monitoron.

– Átjött az Attila-anyag, de találtam egy másik csatolt cuccot is. Nem tudom, mit kezdjek vele – csapott le rá Scarlett.

F’lassa nyugodt volt.

– Igen, elfelejtettem mondani. A konkurencia a bécsi kaland előtt New Yorkban is akcióba lépett. Úgy tűnik, Maximék nagyobb sebességbe kapcsoltak. Bele kell húznunk nekünk is, tudod jól, hogy vannak olyan tárgyak, amik semmiképpen sem kerülhetnek a kezükbe.

Scarlett szórakozottan kattintgatott a mappa tartalmában. Képek, videók Maximról, az embereiről…

– Oké, rendben van. Nem újdonság, de miért lett ez nekünk hirtelen ilyen fontos?

Újabb egérkattanások, újabb képek.

– F’lassa? – kérdezte, mert nem kapott választ.

Megint kattintás, megint képek, videók… Aztán Scarlett szeme elkerekedett!

F’lassa végre megszólalt.

– Tudom, Scarlett, láttam őt. Éppen ezért küldtem át neked az anyagot. Megértelek, hogy felzaklat, de…

– Nem. Ne hidd – vágott közbe a lány. – Régi ügy…

– …vagy nem is zaklat fel, de ki kell derítenünk, hogyan került ő is a képbe. De ne a… hmm… régi üggyel foglalkozz! Menj a Tisza-partra, most ez a legfontosabb!

– Persze… egyértelmű – mormogta Scarlett az orra alatt, miközben még mindig a kimerevített ipari kamerás felvételt nézte.

A fekete-fehér pillanatképen Charlie arcán ijedt, halálra rémült, de a lány számára mégis furcsán komikus kifejezéssel menekült az éttermi tűz és a záporozó lövedékek elől!

 

Giddon közelebb hajolt a monitorhoz.

Charlie Mitchell kimerevített képét figyelte: az éttermi kamera homályos felvételén csak a hátsó kijárat felé menekülő régiségkereskedő arcát látta. Szemeiben rémület tükröződött.

Giddon fürkészve figyelte, szájából szivar lógott, a kubait az irodában most sem gyújtotta meg. Mellette az asztalon és a földön számára érthetetlen összevisszaságban a Charlie lakásából elhozott számítógépek, egy laptop és egy táblagép hevertek kilométeresnek tűnő vezeték halommal összedrótozva. Giddon a rejtélyes technikai zagyvaság felett a számára legkézzelfoghatóbb eszközzel, egy egérrel próbált uralkodni.

Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Sorra kattogtatta az adatokat, képeket rejtő mappákat ás most is jól elszórakoztatta a szobában mellette dolgozó három technikust, Hensont, Fujitot és Griffith-t, akik – természetesen szigorúan csak magukban – jókat röhögtek, amikor főnökük tehetetlenségében-ügyetlenségében az asztalt verte a szerencsétlen egérrel.

A visszhangozva csattogó asztallap egyébként szinte teljesen csupasz volt: néhány átolvasásra váró jelentés és pár rágott végű toll hevert ott, de ezen kívül semmi más nem vonta el a figyelmet az asztal sarkára helyezett, féltve őrzött, bekeretezett fényképről, amelyen mosolygó, magas rangú katonatisztek gyűrűjében az egykori elnök, az idősebb George Bush fogott kezet a civil ruhás, büszkén feszítő Giddonnal.

Újra kattintott és Charlie fekete-fehér képét az öt forgó kör váltotta fel. Még egy kattintás és a forgás megállt. Giddon egyesével ráklikkelt a körökre, mire a képek sorban egymás után kinagyítódtak.

A legelsőt csak némi tanakodás után ismerte fel. Egy ideig gondolkodnia kellett, hogy mi is az a temérdek mennyiségű kőből kirakott hatalmas kör, amit maga előtt lát, de aztán közel-keleti olvasmányaiból beugrott: az ötezer évesre becsült, korai bronzkorból származó, a mai Izrael területén található Refaim-kör, azaz a Gilgal Refaim volt az. A több, szabályos és szabálytalan körből álló monumentális építmény rendeltetését a mai napig sem sikerült tisztázni: lehetett ősi obszervatórium, de akár vallási-áldozati hely is, egyes feltételezések azt sem vetették el, hogy annak idején egyszerű piacként, kereskedelmi központként használhatták.

Giddon újra kattintott. A következő képen hatalmas, csaknem száz méter átmérőjű gabonakört látott, ám a klasszikus, teljesen simára taposott formát itt az épen hagyott kalászokból álló, változatos hosszúságú sugárirányú vonalak és a hozzájuk kapcsolódó körívdarabok tették a megszokottnál érdekesebbé.

Újabb klikk. Monumentális, kör formájúra alkotott kert légi felvétele talán valahonnan a Loire-menti kastélyok vidékéről: a kisebb virágoskertekkel, apró patakokkal megtört gigászi sövény-útvesztő az ókori mitológiát és a félig ember, félig bika Minótaurosz gyilkos útvesztőjét idézte Giddon emlékezetébe.

Kattintás. Micsoda? A képernyőn a Csillagok háborújában szereplő, eredeti Halálcsillag tűnt fel! Rajta a kör alakú, bolygópusztító lézerágyú állással, az egyenlítőjén végigfutó árokkal és persze a felszínét barázdáló milliónyi kisebb vonallal és járattal.

Mi? Hogyan kerül ez ide?

A legutolsó kép következett, de Giddon mérgében csak egy pillantást vetett rá: egy újabb, kör alakú forma volt a külső vonalat követő, kisebb körökkel és az azokat itt-ott összekötő sugárirányú vonalakkal. Micsoda? Miféle hajók úszkálgatnak ott?

Nem értette. Az gyorsan átjött neki, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie a kör alakú, keresztvonalakkal megtört formák között. Na, jó, de mi lehetett a közös bennük?

– Most nézzétek meg – szólt ironikus, mérges hangon, miközben a monitorra mutatott –, ezért helyeztek át erre az osztályra. Tiszta izgalom… Képeket nézegetek…  És ezzel szemben mi van a Közel-Keleten…? Mintha nem kéne még ember a terroristák hajkurászásához. Inkább mértani feladványokat kell megfejtenem az akció helyett…

A többiek csendben maradtak, nem nagyon tudtak mit szólni Giddon kifakadására. Mindannyian tudták, hogy főnöküket irodai munkára kényszerítve még évekkel ezelőtt a terepről hozták be. Nyomozó maradt, de az igazi akciók már elmaradtak az életében. Mindenki ismert valami mendemondát, hogy miért vonták vissza a tűzvonalból, de biztosat senki sem tudott.

Szűk húsz éve a seregből kitüntetéssel ment haza, miután másodmagával két órán keresztül védtek két kilőtt, lezuhant helikoptert és a személyzetét az iraki katonák támadásaitól. Aztán jelentkezett a nemzetbiztonsághoz és korábbi érdemei figyelembe vételével, némi átképzést követően újra munkába állt az Államok szolgálatában. Tíz évig tapasztalata és szakmai ismeretei alapján a közel-keleti terrorista-gyanús egyének kiszűrésével volt megbízva és munkáját felettesei szerint igen jól is végezte, hiszen az amerikai hatóságoknak számos alvóügynököt sikerült lekapcsolnia Giddon nyomozásainak köszönhetően.

Bár mostani beosztottai soha nem kérdeztek rá konkrétan – egy céges bulin próbálták ugyan leitatni, de semmit sem sikerült kiszedniük belőle –, de azt rebesgették, Giddon a Mohamed Attát és társait megfigyelő egyik csoport vezetője volt. Ám, valamit nagyon benézhettek, ugyanis egy héttel azután, hogy leadták a férfiak ártalmatlanságát elemző jelentésüket, a terroristák a World Trade Center két tornyának és a Pentagonnak vezették az eltérített repülőiket. Azt rebesgetik, fű alatt, a nyilvánosság kizárásával óriási balhé keveredett a dologból, Giddonékat mind jól megcibálták, pár embert elzavartak, másokat nyugdíjaztak, de jó két éves idegtépő hercehurca után végül Giddonnak sikerült tisztáznia magát. Persze, őt is beáldozták: a terroristákról levették, kapott egy szép kis irodát, pár embert, hogy a nemzetbiztonságra kevésbé veszélyes csempész- és más bűnözői csoportokat tartsa szemmel.

Ez is egy meló, csak éppen nem a csúcsok csúcsa!

Giddon ismét rákattintott a negyedik képre és jobban szemügyre vette. Régi, művészi kivitelű, talán középkori rajz volt egy nagy kör alakú valamiről, amit több belső kör és azokat összekötő vonalak tagoltak. A vonalakat – amik közelebbről nézve inkább apró hullámok sorozatának tűntek – kék színűre festették, rajtuk aprócska hajók úsztak. Az egész ábra belső felületét zöldre színezték, amit itt-ott különböző kőépületek, illetve nagynak tűnő emberalakok ábrázolásai törtek meg. A figurák marhákat hajtottak, gabonát arattak vagy úgy tűnt, mintha a festmény közepén lévő piacszerűségen rabszolgákat árultak volna – Giddon ezt nem tudta pontosan megállapítani.

– Hé, ez olyan, mintha Atlantisz lenne – zökkentette ki elmélkedéséből Fujito, aki éppen főnöke háta mögött haladt el a bizonyítékos asztalhoz.

– Tényleg? – fordult hátra Giddon.

– Ja. Az unokaöcsém állandóan titokzatos, elsüllyedt világokról olvasgat, nála láttam egy ilyen ábrát a falon – válaszolt Fujito és elmerült pár égett papírdarab vizsgálatában. – Atlantisz. Az tuti!

Giddon újra kattintott. Most a számítógépeket lévő egyéb anyagokat akarta végigböngészni. Egy kopott freskó fényképe tűnt fel. A háttérben ugyanaz a kör alakú, vonalakkal szabdalt rajz látszott – talán tényleg Atlantisz? –, előtte pedig egy tömegjelenet: emberek kusza kavalkádja, ahogy egymást lökdösve, fojtogatva, ví z alá lenyomva a tengerben küzdenek az életükért.

Giddon elgondolkozva nézte a képet, majd tanácstalanul felállt és a nagy, alulról megvilágított asztalhoz ment, ahol a többiek a kiterített bizonyítékokat vizsgálták. Fujito még mindig az égett papírfecniket rakosgatta össze, Henson és Griffith pedig az épebben maradt, Hammond által leírt jegyzetekben próbáltak valami rendszert felfedezni. Nem volt könnyű, hiszen az éttermi felfordulásban a papírok összekeveredtek, egy részük pedig egyszerűen megsemmisült.

Giddon szórakozottan vett fel egy lapot: csúnya kézírással írott, szinte olvashatatlan jegyzetet látott. Újabbért nyúlt: ez egy régi rézkarc lenyomatának tűnt kis, téglaépületekből álló faluval és a falu mögött-fölött gúlaszerű, fűvel, fákkal benőtt heggyel. Giddon ezt is visszarakta és a felvett egy harmadikat…

…ekkor az asztalán váratlanul megszólalt a telefonja. Odasietett, felkapta.

– Főnök – hallotta Pizzuti hangját a kagylóból, – az angol kollégák most szóltak, hogy azonosították Charles Mitchell-t a Heathrow-n azzal a furcsa nevű angollal.

Giddon még mindig a kezében tartott, legutolsó papírlapot tanulmányozta. Egy kézzel írott széljegyzetet szúrt ki rajta. Közelebb hajolt, hogy kibogarássza.

– Várj egy kicsit! – mondta Pizzutinak és közvetlenül a szeme elé emelte a fehér lapot.

– Gróf Magyarffy, 1915 – mormogta maga elé. – Alastair Manuel Wyman?

Pizzuti hallgatott, úgy tűnt, összezavarodott.

– Tessék? – bökte ki végül.

– Az angol fickó, az a Wyman, igaz? – mondta Giddon és nem értette, mit nem ért Pizzuti.

– Ja… ja… az lehet – hallotta a vonal túlsó végéről a bizonytalan hangot.

– Most ő vagy nem?

– Ő az – vágta rá Pizzuti kis szünet után.

– Hová indultak?

– Görögországba. Az athéni járattal.

Giddon szó nélkül letette a telefont és míg Pizzuti valószínűleg még egy ideig zavarodottan hallózgatott a süket kagylóba, ő szedelőzködni kezdett. Azaz felvette a kabátját.

– Egy kis napsütésre vágyom – mondta a többieknek.

Fujito, Henson és Griffith felnéztek a munkájukból, látszott, ők sem értenek semmit az eseményekből. Végül Henson szólalt meg:

– Florida, főnök?

– Athén.

A többiek összenéztek.

– Athén, Alabama vagy Athén, Texas? – bökte ki Griffith.

– Európa – válaszolta Giddon.

– Az az Európa, amelyik Tennessee-ben van főnök? – kérdezte Fujito bizonytalanul.

– Hülék – sóhajtotta Giddon; a többiek nem hallották meg.

Aztán megfordult és köszönés nélkül kiment. Ahogy az ajtó bezáródott mögötte, teljesen úgy tűnt, mintha egy távolodó valaki a folyosón valami Ennio Morricone western dallamot fütyült volna…

Griffith, Fujito és Henson összenéztek, majd újra a munkájukba temetkeztek.

(folyt.)

 

A lakást egy régi raktárépület felújított emeletén alakították ki. A hatalmas alapterületet csak növelte, hogy a sötét, ipari ablakokat kibontották és a helyükre kirakatnyi üvegtáblákat építettek be, hogy mindenkor bő fény juthasson az egybenyitott helyiségekbe. A sarkokban, a bútorokon, az ablakok közelében, mindenhol virágok és szobanövények tucatjai zöldelltek, szivárványszínbe vonva a százévesnél is idősebb téglákból felhúzott falak között megteremtett, élettel teli otthont.

Ezt a melegséget és lágyságot némileg tompította az a számtalan kard, páncél, pajzs, lándzsa, szekerce és más egyéb fegyver, amelyeket szakértő szemmel válogattak össze a világ minden, hadak által taposott tájáról: volt itt teljes spártai és szamuráj fegyverzet, a középkori lovagi vasak mellett jól mutattak a vikingek falra akasztott pajzsai és jól megfértek a dél-amerikai maja vagy a fekete afrikai harcosok kardjaival, fegyvereivel is.

A gyilkos szerszámok mellett jópár film sokkal ártalmatlanabb, bekeretezett poszterének is jutott hely a falakon. Akár Ázsiában vagy Európában gyártották ezeket a produkciókat, közös jellemzőjük volt, hogy hőseik bosszúra szomjazva vagy a szegények és elesettek oldalán mindannyian kardot forgattak az igazságtalanság elleni harcukban. Az Alain Delon-féle A fekete tulipán vagy akár A rettenthetetlen filmplakátjának társaságában az igazi különlegességekre vágyók élvezhették mondjuk a Ninja in the Deadly Trap vagy a Ninja in the Dragon’s Den távol-keleti poszterét is.

De a lakó további meglepetést is tartogatott a belépők számára: az egyik sarokban hatalmas, de a nagy térben szinte elvesző, speciálisan megépített, sósvizes akváriumban a tengerimacska-alakúak csoportjába tartozó két halkülönlegesség – a Chimaera panthera és a Hydrolagus mirabilis – példányai úszkáltak. A leginkább miniatűr cápákra emlékeztető, barnás árnyalatú élőlények a tengerek sötétségében, 300-1000 méter mélyen éltek, mielőtt egy nagyon kedvező barterüzlet keretében ide, ebbe az otthonba nem kerültek. A tulaj a dél-amerikai őserdőket járva jutott be egy addig mindenki elől rejtve maradt inka templomromba és az onnan szerzett és kicsempészett csecsebecséket cserélte el japán műgyűjtő ismerősével. Ennek fejében a férfi a szigetországból egyenesen a küszöbig szállíttatta a tucatnyi halat rejtő, állandó mélytengeri nyomást biztosító, háromszáz literes, speciális akváriumot.

 Mindezeket leszámítva a raktárlakás teljesen átlagos volt, a modern, de nem túlságosan hivalkodó konyhai berendezés és a lépcsőzetes félfallal leválasztott hálószoba, valamint a nappaliként szolgáló többi terület bútorai és apró, ízléses tárgyai arról árulkodtak, hogy bár lakójuk nem túl hivalkodó életet él, azért van érzéke és persze pénze is az élet apró örömeihez.

Halk, nyugodt zene töltötte be a teret, végigsuhant a növények és fegyverek között, tett egy kört az akvárium körül, majd elért a fürdőszobáig. De a rózsából zubogó víz már nem engedte, hogy a dallamai eljussanak a fürdőkabinban zuhanyzó alakig. Formás, sportos testének formái átsejlettek az üvegfalakat beborító párán, csakúgy, mint hosszú, kiengedett haja, ami szinte a fenekéig érve nedvesen tapadt a hátára.

A konyhaasztalon lévő laptop monitora hirtelen életre kelt és kardpárbaj fémcsengéses hívóhangjával jelezte, hogy bejövő videóhívás érkezett. Az éles, pengő zaj végigvisszhangzott a szobában.

A víz zuhogása váratlanul befejeződött, nyílt a zuhanykabin ajtaja és a kiáramló tejfehér párából kilépett Scarlett és egy puha frottír fürdőköpenyt vett magára. Amíg a laptophoz ért, hosszú haját a köpeny kapucnija alá tekerte, belekortyolt az asztalon gőzölgő teájába, majd egy gombnyomással fogadta a hívást.

– Helló, Ed! – mondta a képernyőn megjelenő arcnak: az afro-amerikai férfi volt az árverésről.

– Szia, Scarlett – válaszolta F’lassa mosolyogva. – Van egy jó hírem és egy rossz. Melyiket szeretnéd előbb?

– Legyünk pozitívak – mosolygott a lány két újabb korty gyümölcstea között.

– A jó hír, hogy nemsokára meglepetést kapsz, talán egy-két óra múlva kopogtatnak nálad. A rossz pedig az, hogy feleslegesen törted magad Bécsben. A megszerzett kard tévedésnek bizonyult.

– Nem azt hoztam el, amit kellett volna? Hamisítvány volt? – Scarlett meglepettnek tűnt: kardügyben sosem hibázott; legalábbis eddig. – Vagy talán mindkettő?

– Egyik sem. De nem is az eredeti Attila-kard volt, csak általában az alatt a név alatt emlegetik még a tudósok is. Van némi pozitívum a dologban, mégpedig az, hogy legalább megelőztük az ellenlábasokat.

– Épphogy…

– De a lényeg: ezt a bécsi dolgot most felejtsd el, mert újabb feladatunk adódott! Vissza kell majd utaznod Európába és a következő úticélod is van a közelben, Bécs szomszédságában. Csak a határ túloldalára kell majd átmenned.

Scarlett érdeklődéssel hallgatta F’lassa szavait, miközben a teásbögrét forgatta a két tenyere között. Bár sosem volt fázós fajta, a porcelán melegsége kellemesen bizsergette a bőrét.

– Egy gyors kiruccanás?

– Igen. A napokban ősi fejedelmi sírt ástak ki egy folyóparton. A koporsóban kéne egy kicsit körülnézned. Küldöm az anyagot!

Scarlettnél megszólalt az ajtócsengő.

– Egy pillanat, valaki csengetett.

– Addig küldöm az anyagot – szólt F’lassa és Scarlett gépe megkezdte a letöltést.

A lány az ajtóhoz futott és kinyitotta. Egy csomagfutár állt ott, hosszúkás, bélelt dobozzal a hóna alatt. Ahogy meglátta Scarlettet, széles mosolyra húzódott a szája.

– Ismét egy kard formájú csomag, Miss Lycia.

Scarlett félreállt, a futárfiú pedig belépett, majd a szállítási papírokkal kezdett el babrálni.

– Szépen mutat majd a gyűjteményében és… – próbált társalogni, de Scarlett szándékosan nem vette a lapot.

– Remélem… – vágta el a lány a társalgás fonalát.

– Tudja, én is kedvelem ám a szép, régi fegyvereket… – próbálkozott újra a szállító, de Scarlett gyorsan alá is írta az össze dokumentumot; papírok vissza, kardos doboz el és szelíden tessékelte is kifelé a fiút.

Az persze nem tágított:

– Ez közös bennünk, tudja… És talán...

– Igen, igen, Donald, biztosan jól el tudnánk majd egyszer cseverészni a dologról – és mielőtt még a fiú újra belekezdhetett volna, Scarlett gyors mozdulattal bezárta az ajtót.

Egy kis tőrrel, amit talán még D’Artagnanék használhattak anno végigvágta a doboz oldalát, kibontotta a védőburkolatot, majd óvatosan, nagyon óvatosan kivett belőle egy kiváló állapotban lévő, középkori nindzsakardot. Szája elégedett, büszke mosolyra húzódott, mintha az icipici, szemefénye kisgyerekét mutogatná a legjobb, de az irigységtől elsárgult barátnőinek. Pár gyors szúró- és vágó mozdulatot tett a csillogó pengével. 

A letöltés végét jelző halk pittyenés visszarántotta őt a képzeletbeli harcmezőről.

– Na, mi az, ennyi ideig hanyagolsz egy acéldarab miatt?  – halla F’lassa hangját.      

Felmutatta a fegyvert a kamerának és közelebb hajolt ahhoz.

– Ez Hattori Hanzo kardja! – súgta a lány átéléssel. – Egy igazi mestermunka!

– Ha ez így van, lássuk hát a te következő mestermunkádat! Minden fontos infót, adatot és segítséget megtalálsz az átküldött cuccok között.

– Köszi, Ed! Belevetem magam a melóba. Majd kereslek, ha végeztem vagy gondom akadna.

– Olyan neked nem nagyon szokott lenni.

– Egyébként, honnan tudtad, hogy most fogom megkapni a kardot?

– Nekem is megvannak a privát kapcsolataim, kislány…

Scarlett bontotta a kapcsolatot és a monitor elé ült. Egy kattintással megnyitotta a kapott mappát és egymás után nagymennyiségű fotó, műholdfelvétel és beszkennelt újságcikk nyílt meg előtte. Találomra rákattintott egyre-kettőre: a Tisza-folyó magyarországi szakaszának egyik ágát látta a levegőből fotózva; a következőn egy hatalmas fűzfa mellett, az elterelt folyómederben régészcsoport munkálkodott, majd a vezető régésszel egy szaklapban lehozott interjúba olvasott bele.  A pár mondat és a képek ismerős legendát elevenítettek fel előtte. Szinte látta maga előtt a történelemkönyvekből ismert temetést, a hatalmas tömeget, a gyászoló hunok ezreit, ahogy körbeveszik a később folyóba temetett hármas koporsót. Tudta, hogy a bécsi akcióval még nem búcsúzott el végleg a történelem egyik leghíresebb, leghírhedtebb alakjától.

– Még egy Attila-kard? – tette fel a kérdést csak úgy magának.

A bögréért nyúlt, belekortyolt a kihűlő teába, majd belemélyedt a F’lassa által küldött anyagba.

(folyt.)

Charlie és Al Wyman a tudós dolgozószobájában voltak: Wyman egy könyvekkel roskadásig zsúfolt használt polcnak dőlt, míg Charlie a tollakkal, papírokkal, egy ősöreg monitorral és kopott számítógép billentyűzettel díszített íróasztal lapján üldögélve. Az asztalon a Thermopülei- és a sztálingrádi csatát elemző, szétterített jegyzetek pihentek gyűrötten, firkálásokkal csúfítva.

Charlie pár perce fejezte be történetét, furcsa, tragikus véggel járó találkozását George Hammonddal, menekülését haza, majd a rövid otthoni kutatását, mialatt magyarázatot próbált találni az eseményekre, elmesélte, hogy végül valamilyen amerikai kormányügynökség emberei törtek rá, ami miatt lóhalálában kellett elmenekülnie nem csak New Yorkból, de az egész országból is.

Wyman végighallgatta, nem szólt bele, nem fűzött megjegyzést semmihez, csak hümmögött párszor és egyedül akkor tűnt nem is izgatottnak, inkább érdeklődőnek, amikor Charlie az internetes kutatás eredményeiről beszélt.

Wyman ellökte magát a könyvespolctól és sétálgatni kezdett. Háta mögött az ablaküvegen eső csorgott lefelé: tovább romlott az idő, tompa szürkeségbe burkolva az egész környéket és talán Londont is.

A tudós csak sétálgatott, látszólag céltalanul, gondolataiba merülve. Charlie nem bírta tovább és megtörte a csendet:

– Elképesztő mennyiségű kutatási anyaga van.

A sztorizás utáni néma csendben volt ideje körbenézni a dolgozószobában és az abból nyíló folyosón, de biztos volt benne, hogy a ház más helyein – még talán a fürdőszobában is – hasonló látványban gyönyörködhet a betoppanó vendég. Persze, ha a rossz hírek hozóit leszámítva bárki más is odáig jutna, hogy átlépje a Wyman-ház küszöbét!

A folyosón, a szobákban halomban, áttekinthetetlen összevisszaságban álltak a jegyzetek, az egymásra ömlesztett könyvek, rajzok, gyorsan papírra vetett ábrák és firkálmányok. Ahogy Charlie végigpillantott a dolgozószobában, a falon régi térképekre figyelt fel – több tucatnyit számolt meg belőlük, így a falra már nem kerülők többsége gondosan összetekerve, a sarokba állítva várta, hogy a történész valamelyik újabb anyagához elemzésnek vesse alá. Első pillantásra a kaotikus anyaghalmazból néhány, számára tudományosnak éppen nem mondható adatot látott Charlie arra vonatkozóan, hogy a Föld nem több milliárd, hanem a Biblia leírását alapul véve csak hatezer éves. Az egyik papírhalom tetején néhány rajz feküdt, amin a Latin-Amerikában legendássá vált vérszívó lényt, a chupacabrát ismerte fel, más fényképek további rejtélyes állatokat, titokzatos tárgyakat és építményeket ábrázoltak. De látott anyagokat az időszámítás előtti első évezredben Nigéria északi részén létezett Nok-kultúráról, a jórészt halmokból, sáncokból álló, a mai St. Louis közelében lévő ősi városról, Cahokiáról, az izraeli Gilgal Refaim hatalmas kőköreiről, de hevertek ott leírások, elemzések az északi-tengeren évezredekkel ezelőtt elsüllyedt földről, Doggerlandről és a libanoni Baalbek gigantikus romjairól is.

Wyman hirtelen visszatért a valóságba, befejezte a sétálgatást és megállt Charlie előtt. Kissé szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel, mintha csak a saját kis világába betolakodót próbálta volna figyelmeztetni bűnös tettére.

–  A nagy részére már nincsen szükségem, de nem akartam kidobni őket – hangja inkább hallatszott szomorúnak, mint fenyegetőnek. – Egy letűnt kutatói kor poros maradványai… Talán George tudott volna kezdeni velük valamit.

Újra elgondolkozva nézett maga elé. Charlie az íróasztalon szétterítve régi, megfakult rajzokat, jegyzeteket, modern, de fakó színükből, pontatlan élességükből láthatóan évtizedekkel korábbi fotókat vett észre. Mind egy ásatást, összedőlt, több helyen megégett, füstcsíkos falakat mutattak.

– Ha jól látom, Jerikóval foglalkozik éppen. „És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése…” – próbálta megragadni a pillanatot Charlie, nehogy Wyman figyelme ismét elkalandozzon a problémáról és annak lehetséges megoldásáról.

– Látom, járt vasárnapi iskolába – válaszolt a történész; hangja most cinikusan csengett.

– Apám erőltette még gyerekkoromban – válaszolta Charlie olyan hangsúllyal, mintha szégyellné a dolgot.

– Én nem a Szentlélek pusztítását látom benne – folytatta Wyman. – A város romba dőlésének fizikai okait kutatom. Rézfanfárokkal nem lehet falakat dönteni.

– Úgy tudtam, Önök bibliai oldalról közelítették meg a kutatott eseményeket – próbálkozott Charlie a tudós védőpajzsa mögé jutással.

Wyman mintha engedett volna görcsös távolságtartásából.

– Csak George foglalkozott ezekkel a vallási legendákkal, én nem.  Már régóta külön utakon járunk… jártunk. Néha összefutottunk konferenciákon, de mindig megtartottuk a három lépés távolságot, sosem jutottunk túl az udvarias szófordulatokon. Hogy haladsz, mik az új terveid, ó, valóban, erre az összefüggésre nem is gondoltam – ilyenek. Elvétve küldött egy-egy e-mailt is, pár szóban informált, hogy hol jár a kutatásaiban – Wyman a Jerikóval kapcsolatos anyagait kezdte el pakolászni az asztalon. – Egyébként hogyan akadt össze George-dzsal? Egyetlen konferenciáról sem emlékszem magára.

– Nem történész vagyok, hanem régiségkereskedő. Hammond talált rám és keresett meg. Úgy gondolta, majd finanszírozom a kutatásait.

– Naiv idealista – mondta Wyman és egy papír irattartóba rakta a jerikói anyagot, majd az egészet az asztal telezsúfolt fiókjába préselte. – Homályos, nehezen alátámasztott teóriák nem nyitják meg a bankszámlákat. Szponzori pénzek nélkül pedig marad a hagyományos történelmi kutatás: nagy, világraszóló expedíciók helyett könyvtárak és irattárak.

Charlie lehajolt és az asztal mellé tett zsákjából kivette az étteremből elhozott textilszalvétát.

– Ez is a hagyományos kutatások közé tartozhat?

A tudós érdeklődve nyúlt érte.

– Közvetlenül a lelövése előtt adta nekem – folytatta Charlie. – Én nem sokra jutottam vele.

Wyman széthajtotta a koszos textíliát és tanulmányozni kezdte Hammond rajzát. Nem szólt egy szót sem, csak nézte. Nézte.

Nézte.

És nézte.

Charlie figyelte a tudóst, de az még mindig dermedten, mozdulatlanul maradt. Aztán lassan, nagyon lassan lehunyta a szemét.

És még mindig nem mozdult!

Charlie most már kezdett egy kicsit aggódni, nem ez volt az egyetlen furcsa eset, amit végig kellett élnie az elmúlt bő egy napban. Megbökte a tudós vállát.

– Mr. Wyman, minden okés? – kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában.

A történész hirtelen kinyitotta a szemét. Bizonytalanul forgatta a szalvétát a kezei közt, majd végül az asztalra tette.

– Narkolepszia – mondta teljesen szenvtelenül. – Ritkán, szokatlan izgalmi állapotban lép fel. Ha jól gondolom, ez a szalvéta volt George kutatásának a tárgya. Igaz?

– Nem. Ez csak egy firkálmány, amit ott, az étteremben dobott össze gyorsan. De számtalan más dologról is beszélt, többnyire össze-vissza csapongott és…

Míg Charlie magyarázott, a történész agya egyfolytában járt, mintha még mindig a rajzot bújná.

– A Sziget… – mintha egy misztikus ködbe burkolózó területre tévedt volna. – George a Sziget nyomában járt… A Biblia mellett volt egy másik mániája is. Minden egyes apró kutatási adatban, jelben azt látta, minden jelentősebb történelmi eseményt megpróbált a Szigettel kapcsolatba hozni.

– Milyen szigettel? – kérdezte Charlie, de nem kapott választ.

– Én pedig már belefáradtam ebbe – folytatta Wyman és felmutatta Charlie-nak a szalvétát. – Látja, a külső kör a sziget formáját jelzi, a kisebb, belső, koncentrikus körök a csatornák, ezek a sugárirányú vonalak az összekötő csatornák, a vízi utak, illetve az azok felett ívelő hidak. Szóval… George még mindig nem adta fel a – varázslásszerű mozdulatot tett –, hmm… légből kapott elméleteit és még mindig egy legenda nyomában járt.

Charlie Wyman elé állt, a karjait összefonta maga előtt, kezdett türelmetlen lenni.

– Oké, de milyen sziget? Milyen legenda után járt a barátja?

– Atlantisz. Atlantisz titkát kutatta – a tudós hangjában nyoma sem volt a sejtelmességnek, egy sokszor hallott, unásig tapasztalt tényt közölt. – A misztikus, kultikus legenda, ami évezredek óta izgatja az emberiség fantáziáját.  És a leginkább lerágott történelmi csont, a legunalmasabb, legtöbbet felhozott történelmi téma. Már ha tényleg történelminek lehet nevezni és nem mesebelinek.

– De egy mítosz miatt ki ölte volna meg?

Wyman kinézett az ablakon. Az eső még mindig zuhogott, több helyen a víz lassan átszivárgott az ablakkeret kiszáradt fájának résein és apró tócsában gyűlt a belső párkányon.

– Nem tudom. Fogalmam sincs, meddig juthatott a kutatásaiban. Talán tényleg talált valamit, egy nyomot, egy tárgyat, egy apró jelet, egy dolgot, amin el tudott indulni, egy dolgot, amire másnak fájt a foga. Aztán… bumm-bumm…

Az esővíz halk kopogással csepegni kezdett a parkettára. Egyikőjük sem figyelt fel rá.

– Igen. Valami fegyvert emlegetett. Egy kardot… – szólt Charlie elgondolkozva egy idő után. – …igen, valami kardot… egy atlantiszi kardot, vagy hasonlót, ha jól emlékszem.

– AZ atlantiszi kardot? – kapta fel a fejét hirtelen Wyman.

– Al, mit keres? – kérdezte Charlie, mert a tudós a halomban álló könyvek között kezdett kotorászni.

Ide-oda pakolászta a torony tetején álló kisebbeket, néhány kevésbé értékeset egyszerűen félrelökött, majd egy nagyméretű, kopott, bőrkötéses könyvet vett elő. Gyorsan lapozgatni kezdett benne és nemsokára úgy tűnt, meg is találta, amit keresett.

A megsárgult papírt teljes egészében kitöltötte egy kerek formájú, díszes görög harci pajzs tusrajza. A pajzs közepén pedig egy újabb, kör formájú alakzat szolgált díszítésként. Charlie görög nyelvtudása nem lépett túl az ouzo, a feta és a tzatziki hármasán, de még így is sejtette, hogy a pajzs alatt, mellett olvasható felirat a annak eredetét írta le.

Felvette az asztalról a szalvétát és összevetette a képpel. Meglepően hasonlóknak tűntek!

Wyman bólogatott.

– Igen, igen – mosolygott. – Látja? Ez a kép egy vélhetően, Atlantiszról származó pajzsot ábrázol. A szöveg egy ősi legendára utal, miszerint a kulturális és gazdasági, katonai értelemben is nagyhatalomnak számító Atlantiszról a régmúltban számos lakót elűztek – mondta, miközben bele-belelapozott a könyvbe és mondandóját más régi ábrákkal, váza rajzokkal is alátámasztotta. – Hogy miért? Politikai szándékból, féltékenységből, más egyéb miatt? Nem tudni. Mivel az atlantisziak igen jól képzett harcosok is voltak, számos csatát megvívtak a vándorlásaik során. Félték az erejüket, rettegték a hatalmukat a népek. A leírás szerint Krisztus előtt kábé 1500 körül egy mükénéi falu közelében elsüllyedt a flottájuk egy hajója. A helyiek nem találtak holttesteket, csupán néhány fadarabot. De ennél sokkal érdekesebb volt, hogy a halászok még napokkal később is számos, különleges kinézetű, számukra ismeretlen pajzsot, sisakot, kardot és más egyéb tárgyi eszközre bukkantak a hálóikba gabalyodva. Ezeket harcosoknak adták el vagy későbbi csatákban elhasználták, esetleg beolvasztották őket, hogy más formában lássák hasznukat. Vagy egyszerűen csak elvesztek az elkövetkező évszázadok alatt. Állítólag csupán néhány darab maradt meg belőlük, de azok helyét senki sem ismeri már. Ez a legenda. Aztán hogy mik a tudományos tények?

Wyman vállat vont.

– Ki tudja?

Charlie már máshol járt.

– Ha Hammond tényleg valaminek a nyomára bukkant – kezdte –, az azt jelentheti, hogy…

Wyman nem hagyta befejeznie. Csaknem elfeledett érzés villanyozta fel az agyát és rántotta görcsbe a gyomrát!

– …az atlantiszi fegyverek közül akadhatott valamire. Egy pajzsra, kardra, sisakra, vértre…

A felfedezés izgalma átjárta a történész zsigereit!

– És ez nem csupán mondjuk dollármilliókat jelenthet – vágott közbe Charlie –, de azt is, hogy… nem másra talált tárgyi bizonyítékot, mint…

Tudományos vagy anyagi vágytól hajtva szinte egyszerre mondták ki:

– …Atlantisz létezésére!

(folyt.)

A hajnali Béccsel ellentétben másnap Londonban nem eső utánira járt az időjárás: a brit fővárosban kitartóan és folyamatosan zuhogott. Nem áztak vízben az utcák, de apró szemű, sűrű csapadék permetezett szinte egész nap, megállás nélkül, ám teljesen ártalmatlanul.

Az ég szürke volt Biggin Hill felett is. A száz éve még csak a térképen sem létező, faluból lassan, de biztosan kisvárossá cseperedő település őse évszázadokon keresztül csupán egy aprócska, Aperfield nevet viselő farmként létezett valahol London dél-keleti peremén. A most csendes, fákkal sűrűn beültetett, többnyire barnatéglás épületekkel szegélyezett keskeny utcák felett pár évtizede még a királyi légierő bombázói indultak a kontinens felé. Mára azonban csend honolt Biggin Hill felett: a gépek eltűntek, a repteret Bernie Eccleston vette meg és a napok most szép nyugodtan, kissé szürkén, esőáztatottan teltek a kis városkában.

A szitáló cseppek szétkenődtek a Biggin Hill-i háztetőkön, a faleveleken, a járdákon, az aszfalton, az utcán haladó autókon és bepettyezték azon néhány járókelő kabátját is, akik még ebben a szomorú időben is az utcákra merészkedtek.

A csapatnyi öt-hat év körüli kisfiút azonban egyáltalán nem zavarta az eső. Az egyik Biggin Hill-i utca közepén futkároztak, két-két kőből kirakott kapu között, hangosan kiabálva és lökdösődve rúgták a bőrt.  Ha valamelyik Premiere League-beli vezér most látja őket, bizonyára elkerekedett volna a szája: a srácok dekáztak, trükköztek, cseleztek de mindezt hihetetlen pontosan és gyorsan, hatalmas lelkesedéssel, több millió fontot zsebre vágó profikat is megszégyenítően.

A nagy hajtásban azonban egyikük túl hosszan szöktette a társát, aki nem érte be az indítást, így a laszti pattogva végiggurult az úttesten. Méltatlankodás, mérgeskedés és kárörvendő nevetés kusza elegye visszhangzott a házak közt. A labda már csak erejét vesztve pattogott, pattogott amíg neki nem csapódott az útvégi kereszteződés szélén lefékező taxi ajtajának.

A hangos puffanás után már nyílt is az ajtó és csodálkozó tekintettel Charlie szállt ki a járműből. Fizetett a fiúkat morcosan figyelő sofőrnek, aki gázt adott és elhajtott a következő fuvar reményében.

Charlie meglátta a labdát, felkapta és ügyetlenül dekázni kezdett vele. Suta, de számára élvezetes mozdulatait egy vékonyka hang zavarta meg.

– Bácsi, ide rúgja! – kiabált tőle nem messze egy ázott, kócos hajú kisfiú erős brit akcentussal.

Charlie a földre tette a labdát, hátrált egy kicsit, majd pár gyors lépés után erőset rúgott a lasztiba.  A labda a rúgástól magasra repült, majd a hiábavalóan nyújtózkodó fiúk felett az útszéli bokrok között landolt.

Rosszalló és lesajnáló tekintetek kísérték a mini focisták hujjogását.

– Bocs, srácok, egy kicsit még gyakorolnom kell – szabadkozott Charlie.

– A bácsi amerikai? – kérdezte a kócos kissrác.

Charlie közelebb lépett hozzá, mialatt a többiek a labda megkeresésére indultak.

– Miből gondolod?

– Hát a kiejtéséből – lépett oda egy tüskére nyírt hajú nagyobb fiú, aki kíváncsi nézett a tehetségtelen amatőrre. – Hát meg azért, mert ilyen lúzer rúgótechnikával csak amerikai lehet.

– Látom, nézed az NFL-t.

– Azt nem, csak néha baseball-t.

– Tényleg?

– Aha. De halálra unom magam.

– Ja, én is. Meg ki a fene érti a szabályait? – vette át a szót a kócos.

A bokor mögül pattogva érkezett vissza a focilabda.

– Na, ezt nézze meg, ilyen labdakezelést nem lát a San Diego Chargers Stadionban – kiáltott a tüskehajú és visszarohant, hogy folytassa a meccset.

A kócos fiú is indult volna, de Charlie utána szólt:

– Várj egy kicsit! Úgy látom, ti nagyon képben vagytok. Nem ismersz itt a környéken egy Al Wyman nevű tudóst?

– Azt a fickót, aki mindig elalszik? – kérdezett vissza a fiú.

– Mindig elalszik? – értetlenkedett Charlie.

– Aha. Ebben az utcában lakik – mutatott a háta mögé. – A hatodik vagy hetedik ház jobbra.

És már futott is vissza, hogy részese legyen az újabb, világbajnoki szintű aszfaltmeccsnek.

Charlie lassan sétált az utcán, háta mögött elhalkult a kicsi focisták kiabálása. A nagyjából egyforma, barna épületek között végigsétálva végül a hetedik háznál meglátta a postaládát, amire a Wyman nevet ragasztották fel.

Felsétált néhány lépcsőfokot, pár pillanatra megállt a bejárati ajtó előtt, majd – mivel sehol sem látott csengőkapcsolót – bekopogott a vaskos faajtón.

Csend. Nem érkezett válasz belülről.

Másodszorra is próbálkozott. Semmi.

Harmadjára már erőteljesebben ütötte az ajtót. Semmi zaj.

Újabb másodpercek eredménytelen várakozását követően már-már arra kezdett gondolni, hogy körbejárja a környéket és utánanéz a fickónak a pubokban vagy a bevásárló központokban. Meg arra, hogy mekkora barom volt, amiért átrepülte az óceánt egy valószínűleg habókos tudós reménytelen…

Bentről motoszkálást hallott. Kulcs fordult a zárban, majd résnyire nyílt az ajtó: egy ismerősnek tűnő, de teljesen borotvált arc jelent meg az ajtónyílásban. Elsőre azt gondolta, az egykori brit miniszterelnök hasonmását látja.

– Gondolom… – kezdte Charlie tétován –, maga… nem Tony Blair.

A Tony Blair-szerű arc tulajdonosa meglepetten nézett rá, az ajkai közül olcsó, műanyag töltőtoll lógott kifelé.

– Hmm, nem – válaszolta anélkül, hogy a toll kikerült volna a szájából. – Alastair Wyman.

– Akkor maga kell nekem! – mondta örömmel Charlie, mire a másik visszahőkölt. – Dr. George Hammondról lenne szó.

Wyman szeme összeszűkült.

– A közös múlttal már évekkel ezelőtt leszámoltam. Ki maga, az ügynöke?

– Nem.

– Akkor valami újságíró? Vagy kutató? Már akkor megmondtam George-nak, hogy nem dolgozom vele. Szép volt, elég volt. Közölje vele, hogy…

Charlie gyorsan félbeszakította a készülő szóáradatot.

– Már nem tudom… Tegnap az orrom előtt lőtték le New Yorkban…

Wyman szájából kihullott a toll és észre sem vette, hogy nadrágját két kusza vonallal végighúzva a földre esett, majd onnan a járda mellett elszórt dekor fakérgek közé gurult.

Wyman szó nélkül kitárta az ajtót és félreállt.

(folyt.)

Felhősen sötét, de nyugodt, csendes éjszaka borult a városra.

Az utcákon, a járdákon nedvesség csillogott, az útszélen parkoló autókon vízcseppek csordogáltak lefelé, majd egyre szélesebbé, terebélyesebbé váltak és végül az aszfalton összegyűlt tócsákban nagyot csobbanva jelezték: az eső csak percekkel korábban állhatott el.

Távolról a még ilyenkor is közlekedő járművek tompa zaja hallatszott. Az egyik ház erkélyén álmatlan dohányos krákogott hosszasan, ám ezt leszámítva a városnak ebben a részében teljes volt a nyugalom.

Bécs mélyen aludt. És a szívében álló, évente több mint egymillió látogatót fogadó, impozáns épületegyüttes is csendben pihent a reggeli kapunyitásig.

Akadtak azonban olyanok, akik nem vártak türelmesen a korai órára…

A közeli Eschenbachgasse-ra sötét mikrobusz fordult be, és ahogy kikapcsolt motorral, üresbe téve halkan a padka mellé gurult a lámpái is kihunytak. Az autó lendületétől hajtva még előrehaladt vagy tíz métert, aztán megállt. Nedves abroncsai halkan megcsikordultak, ahogy a padka kövéhez súrlódtak.

Csendben nyíltak a mikrobusz ajtói és az utcai lámpák fényében három fekete ruhás, fekete maszkos alak szállt ki belőle. Hátukon kicsi, sötét zsákokat cipeltek. Az épület fala mellett az árnyékban maradva befordultak a keresztutcába, aztán az Elisabethstraβe utolsó méterein egészen a sarokig lopakodtak, majd ott megálltak. A legelső fickó óvatosan kinézett a sarok mögül és miután látta, hogy terveiknek megfelelően az utca teljesen néptelen, intett a társainak és a szintén néptelen Babenbergerstraβét keresztezve, csendes árnyakként közelítették meg az előttük magasodó épület, a Kunsthistorishes Museum, a Szépművészeti Múzeum hatalmas, neoreneszánsz tömbjét.

Az Habsburg-császárok – a köznép által egyszerűen csak Burgként emlegetett – hajdani palota együttesének legszebb darabja rejtette a világ egyik legnagyobb egyiptomi és közel-keleti gyűjteményét. Sőt, a múzeumnak sem az ókori görög és római műtárgyakkal, sem a festmény-, szobor-, érme- vagy impozáns fegyver-gyűjteményével sem kellett szégyenkeznie.

De az éjszakában lopakodó fekete ruhásokat mindez a temérdek kincs egyáltalán nem érdekelte – ők a hatalmas gyűjtemény egyetlenegy darabjáért jöttek!     

Átfutottak a széles úttesten és a fákkal, tujákkal beültetett nedves pázsiton haladva már kevés híján elérték a múzeum hátsó falát, amikor…

…szemben, nagyjából száz méterre tőlük egy negyedik, fekete, testhez álló ruhát viselő alak tűnt fel az ellenkező irányból. A főnök, akit O’Reillyként ismert a szakma, elsőre szinte észre sem vette, hiába fürkészte az éjszakát. Teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy hozzájuk hasonlóan lopakodó, maszkos alak lepje meg őket. Egyik társa szisszenése ébresztette rá, hogy valami nincs rendben. Intett a többieknek, mire mindhárman a földre lapultak.

A váratlan jövevény a Museumstraβe irányából gyorsan, könnyed mozgással suhant a múzeum felé. Szűk ruhája alatt feszülő formás teste, izmos combjai, karjai, feszes feneke és könnyed mozdulatai árulkodtak kisportoltságáról, gyakorlottságáról – és női mivoltáról! A három férfi tanácstalanul nézett össze és mire felocsúdtak, a jövevény átsuhant a fák alatt és az épülethez érve eggyé is vált az árnyékokkal.

Miféle vicc ez? – gondolta a csapat vezetője. A biztonság kedvéért várt pár másodpercig, gyorsan lefutotta a hátralévő métereket, majd a múzeum köveihez lapulva egészen a sarokig lopakodott. Óvatosan kinézett.

Egy pillanatig nem is látta a női alakot. Aztán észrevette. Már nem a fal mellett lapult, hanem éppen a falon mászott felfelé. Elérte az első emeleti ablakokat, felhúzta magát a párkányra, matatott egy kicsit, aztán egy halk kattanás után az egyik ablak kinyílt! És a riasztó meg sem szólalt! A nő lopva körbenézett – a maszkja mögött mintha mosolyra húzódott volna a szája – és már bent is volt.

A három fickó teljesen tanácstalanul nézett össze, majd a főnök intett: nem volt idejük az elemezgetésre, elméletek gyártására, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy váratlanul egy, az éjszakából elősuhanó kellemetlen vetélytársat kaptak. Hogy ki küldte, miért küldte, miért éppen most keresztezte az útjukat az szintén nem volt lényeges – legalábbis ebben a pillanatban. A terv kissé módosult, új feladattal bővült. A nyugis éjszakai melónak lőttek: most már egy ellenlábast is meg kellett előzniük!

A múzeum egyik oldalsó bejáratához futottak – az intézmény mindennapos működéséhez szükséges holmikat, árukat hozták itt be a szállítók. Néhány szerszám, egy kis elektromos berendezés került elő a zsákokból. Fél percig bütyköltek az ajtónál, majd halkan kattant a zár… és egy pillanat múlva már ők is benn voltak! Profik a profi ellen – és a riasztó ismét néma maradt!

Az alagsorban lopakodtak tovább. A gyér világításban könnyen jutottak előre, senki sem zavarta meg őket. Egy pillanatra megálltak, majd egyikük egy kis, hordozható monitort vett elő: a Szépművészeti Múzeum háromdimenziós rajza világított rajta és villogó zöld fénypont jelezte azt a helyet, ahová el kellett jutniuk. A lépcsőn felsiettek a földszintre, majd egy oldalajtón kiosonva a nagy előcsarnokban találták magukat. A helyiség túlnyomó részét elnyelte a nyugodt félhomály, de távolabb, a biztonsági őrök pultja fényben úszott: egy idősebb, kopasz és egy fiatal egyenruhás férfi merültek igen mélyreható beszélgetésbe. Mivel az útjuk éppen arra vezetett el, a három behatoló a megszokott módon a fal mellett lapulva közeledt feléjük.

Hirtelen befejeződött a német nyelvű beszélgetés! A kopasz őr felfigyelt valamire és intett a társának. Pár másodpercig a szemét meresztette az éjszakába, majd, mivel csak vaklármának könyvelte el az egészet, ismét folytatta értekezését a német személyautók jó és rossz tulajdonságairól.

 A behatolók ismét kiváltak a sötétségből és tovább haladtak a fal mellett. Ekkor pár méterre előttük egy oldalfolyosón hangtalan mozgással ismét felbukkant a formás női alak: futott pár métert, majd lekuporodott. A három másik erre lassan elindult feléje, hogy végleg pontot tegyenek a kellemetlen affér végére.

A nő az őröket figyelte, nem is gondolt arra, hogy rajta kívül, kevéssel a háta mögött mást is rejthet a múzeum homálya. Már éppen indult volna tovább, amikor léptek közeledését hallotta. Falakat, sarkokat pásztázó fénycsóva közeledett. A nő felugrott és már ott sem volt, villámgyorsan, hangtalanul tűnt el a lámpafény és a fürkésző, dühös tekintetek elől.

A fény lépésről-lépésre közelebb ért és lassan kivehetővé vált az elemlámpát tartó harmadik biztonsági őr alakja is. A kövér férfi nehézkesen lépdelt, hatalmasakat szusszanva haladt végig a folyosón, csak tessék-lássék bevilágítva pásztázta a lehetséges rejtekhelyeket, amikből persze nem akadt túl sok a csupasz folyosón. Napi rutin volt ez, amit már unásig ismételt az elmúlt évek alatt.

A fekete ruhások persze profik módjára meglapultak, így a nem túl alapos fénypászma könnyedén átsuhant felettük: a halvány derengéssel körülvett, fújtató alak lassan eltűnt a sarkon.

 A fickók több kiállítótermen is átosontak. Sehol sem álltak meg nézelődni, sehol sem nyúlkálgattak feleslegesen a tárgyakhoz, még csak ki sem néztek az ablakokon: a műszerük jelezte, közel járnak a kiszemelt értékhez.

McReilly rámutatott az egyik nagy teremre és már majdnem beléptek a kitárt kétszárnyú súlyos faajtón, amikor bent, a sötétben valami megmozdult. A női alak futott keresztbe előttük macskaléptekkel, de anélkül, hogy észrevette volna a hívatlan társaságot. A főnök újra intett és egyik társa a nő után lódult. Már nem számított, hogy zajt csap – a biztonsági őrök egy emelettel lejjebb, az épület másik végében punnyadtak –, döngő léptekkel vetette magát a karcsú alak után. Ő lepődött meg a leginkább, amikor abban a pillanattal, amikor ugrott volna, villámgyors rúgás terítette le. Az állkapcsa nagyot reccsent és a kellemetlen zaj még akkor is visszhangzott a teremben, amikor teste jó két méteres csúszás után megállt a lakkozott parkettán.

Mintha a sötétben egy pajkos, macskaszerű szempár hunyorgott volna a maszk mögül – és a nő már ott sem volt! McReillyék meglepődtek a hirtelen fordulat láttán, de annyira nem, hogy dermedten álljanak a terem közepén. Felrángatták kába társukat és az egyre dühítőbb szökevény után vetették magukat.

Több termen keresztül folytatódott az üldözés és végül lihegve, de beérték az ellenlábast. Hiába, hiszen az macskaügyességgel, épphogy elkerülve a káromkodásokkal megsegített ütések és rúgások sorozatát minden alkalommal kisiklott a kezeik közül. Végül a túlerő felülkerekedett és a nő kénytelen volt egy összekötő folyosóra hátrálva a szomszédos terembe ugrani.

Miközben tovább folyt a küzdelem, a támadóknál lévő műszer csipogva jelzett: megtalálták a keresett tárgyat – legalábbis azt a helyiséget, amelyikben kiállították azt. Sokat azonban nem tudtak foglalkozni a régiséggel, mivel ellenfelük minden figyelmüket és erejüket lekötötte. Újabb ütéseket elkerülve a nő a terem közepére lendült és szembefordult az ott álló üvegtárlóval. Épp csak ránézett az Attila, a hun kardja feliratú címkére és egy hirtelen előkapott kis fémrúddal elkezdte a zár felfeszítését. Rárontottak, a rúddal viszonozta az ütéseket, ezzel pár pillanatra visszavetette az ellenfeleit és ismét hozzálátott a feszegetéshez. Ismét támadás, újabb ellentámadás, egy kis feszegetés. Ez a körforgás ismétlődött még jó háromszor-négyszer, mire végre kattant a zár. A nő már nyúlt, hogy nyitja a tárlót, ám ekkor két kéz ragadta meg és messzire taszította. A durva mozdulattól nem csak a maszkja repült le, de ő maga is átszelte a levegőt és hatalmas csörömpölést okozva nekirepült egy másik, koraközépkori királyi ruhát rejtő tárlónak. Millió üvegszilánk repült szerteszét.

Mind a négy küzdő mozdulatlanná dermedt.

A biztonságiak posztjánál a kövér őr egy pillanatra befejezte a dúskeblű alpesi lányokkal kapcsolatos értekezését, mert valami tompa zajra figyelt fel. Mintha egészen messziről valami üvegcsörömpölés-szerű hangot hallott volna…

– Was zum Teufel das war? – állt fel és az éjszakát fürkészte.

– Micsoda? Én nem hallottam semmit, Wolfgang – csodálkozott kopasz társa.

– Biztosan a múmiák háborúznak – nevetett a fiatal és az elemlámpájával kardozást utánzott.

– Ez nem vicces. Valami tényleg összetört – intette le a kövér és tovább figyelt.

Újabb zajokat azonban nem hallott, így visszaült a székére.

– Also, Frau Tappert csak rám mosolygott – folytatta a mesélést – és méretes dudái közé rakta a félliteres söröskorsót. De szerettem volna én is oda bújni…

– Aha, ja, ja – nevettek a többiek. – Wahrlich! Valóban!

A teremben spontán összeállt hús-vér szoborcsoport középső alakja megmozdult. Az utcafrontról beszűrődő lámpafényben látszott, ahogy a fiatal, huszonéves, csinos nő lassan körbefordul. Dús, barna haja feltűnően hosszú hullámokban libbent utána, ahogy szemügyre vette a körülötte álló, újabb támadásra kész ellenfeleit.

– Te meg mit akarsz elvinni, kócoska? – törte meg a csendet O’Reilly.

– Gondolom, ugyanazt, amit ti. Csak sokkal ügyesebben! – válaszolta szemtelen hangsúllyal a lány és gyors mozdulattal kinyitotta a tárlót.

Majd mielőtt az előrelendülő férfiak megakadályozhatták volna, kikapta az ősi kardot, egy kis fekete zsákba csúsztatta és a zsákkal a hátán már iszkolt is kifelé a teremből.

Mindhárman a lány után vetették magukat, az üldözés újult erővel, még vadabbul folytatódott. A támadók többször is csaknem elfogták, fellökték, elgáncsolták, egyszer majdnem a zsákot is elhagyta, de gyors mozdulatokkal, ugrásokkal, ütéssel vagy rúgással sikerült mindenből győztesen kikeverednie.

Már a sokadik termen küzdöttek végig, amikor az egyik támadó a közelébe került és megragadta a lány hosszú, lobogó haját. Erőteljesen hátrarántotta a dús tincset, mire lány fájdalmas arccal hanyatt vágódott. Estében azonban gyors fordulatot tett és egy gyomorba találó rúgással hátrarepítette a férfit. Igaz, maroknyi haja bánta az akciót, de jóleső érzéssel látta, ahogy a levegő után kapkodó fickó szép ívet leírva egyenesen egy arany ékszereket és különböző kardokat védő hatalmas üvegtárlónak repült.

Messzire visszhangzó üvegcsörömpölés töltötte be a múzeumot.

Wolfgang, a kövér őr felugrott a székről, most már a társai is felkapták a fejüket.

– Megmondtam! Igaz, hogy megmondtam? – kiáltotta, majd a kopaszhoz fordult. – Hans, hívd a rendőrséget!

Wolfgang és a fiatal kollégája – már amennyire tőlük tellett – futni kezdtek a múzeum távoli vége felé, a kopasz Hans pedig szolgálati telefonon a rendőrséget tárcsázta.

A lány az üvegszilánk-halom közepén állt és pár arany ékszert félrerúgva egy középkori kardot kapott fel a földről. Ellenlábasai már sokadszorra lendültek felé, amikor megforgatta a pengét és védekező állást vett el. Támadói visszahőköltek.

– Ne álljatok le! – kiáltotta a főnök és a lány felé rúgott, de a térdére csapó kardlap fájdalmas üvöltésbe fojtotta a lelkesedését.

O’Reilly üvegszilánkok szaggatta öltözetű embere is tett egy próbát, de a váratlanul felharsanó, német kiáltás megállította.

– Was zum Teufel sich selbst hier tun? Mi a fenét csinálnak maguk itt?

 Wolfgang és fiatal társa álltak a félhomályos ajtóban.

– Már semmit – szólt a lány szintén németül, szemtelen hangsúllyal. Mosolygott.

Nekiiramodott és amíg a többiek csodálkozva nézték, célba vette az egyik nagyméretű ablakot.

Aztán egyszerűen kivetette magát az üvegtáblán!

Milliónyi csillogó szilánk fröccsent szét az emeleti ablakból és mint értékes kristályok tömkelege, ezernyi színre bontották az utcai lámpák fényét. Egy rövidke pillanatra, mint valami miniatűr üstökösök csoportja, lomhán repültek szét az apró darabok egyre táguló halmazt alkotva. Aztán, mint őket üldöző sötét árny, egy alak vált ki közülük. Kísérteties figurának tűnt, ahogy a magasból alászállt és felhúzott lábakkal közeledett a talaj felé. Az üstökösök szétfröccsentek körülötte, lemaradtak mögötte, egy pár azonban hosszú, lobogó hajába kapaszkodott és még akkor is ott maradt, amikor az ugró alak végül a fűre érkezett, majd macskaügyességgel bukfencezett, felpattant és – hátra sem nézve a csilingelve földet érő ablakdarabkákra – futásnak eredt abba az irányba, ahonnan jó tíz perccel korábban a múzeumhoz érkezett.

Az emeleti teremben az ezeréves műemlékek között mintha megállt volna az idő.

De csak egészen addig, amíg az üvegcsörömpölés el nem halt. A dermedten álló csoportból Wolfgang eszmélt a leghamarabb.                    

– Halt! Hände hoch! – kiáltotta a testes biztonsági őr és az öve felé nyúlt.

Hiba volt! A három fekete csuklyás, mintha csak a felszólításra tért volna magához, hirtelen megiramodott. Ők nem az ablakot célozták meg, hanem a terem bejáratát, és ahogy kifelé száguldottak, egyszerűen félrelökték az útjukban álló biztonságiakat. Azok nagyot nyekkenve terültek el a földön. A hátát és derekát is megütő Wolfgang fájdalmasan felkiáltott.

Fiatal társa már négykézláb állt, amikor a kövérre nézett.

– Na, Wolfgang bátyám, most kellett volna csak igazán az a testes, puha Frau Tappert, igaz-e?

A lány hátán a kardot rejtő zsákkal, gyors léptekkel, csendben rohant keresztül a múzeum előtti füves területen. Csak halk, dinamikus szuszogása és a nedves fű susogása törte át a hajnali csendet.

Annyira a menekülésére koncentrált, hogy a bal szeme alatt az egyik üvegszilánk által vágott hajszálvékony seb fel sem tűnt neki. És szintén elkerülte a figyelmét az a sötét kisbusz is, ami szinte az éjszakába olvadva fordult ki egy mellékutcából. Az autó lassított, majd megállt a padka mellett. Nyílt az ajtó és egy magas, elegáns férfi lépett ki a fűre. Két testőr állt mögé.

A menekülő lány végre észrevette a három férfit, akik közül a legelső és leghatalmasabb lassú léptekkel, az épületet fürkészve közeledett a múzeumhoz. A lány futás közben hunyorítva próbálta felfedezni, ki lehet az, aki hajnalban jön kiállítást nézni, de nem járt sikerrel: a sötétség eltakarta szeme elől az arcokat.

Halkan zizzent a nedves fű Maxim cipőinek bőrtalpa alatt, ahogy kényelmesen haladt a múzeum felé. A két testőr, Hrotti és Grigorii az autó mellett maradtak és figyeltek.

Maxim megállt. A távolabb, tőle vagy száz méterre valaki gyors tempóban futott. Csendes volt és fürge, erőlködés nélkül sprintelt a füvön. Azt mondják, gyér fény mellett az ember szeme először a mozgásra figyel fel, aztán következnek a körvonalak, majd a színek és végül a teljes, látható alak. Maxim azonban mindvégig csak a mozgást láthatta és a fej mögött lobogó hajzuhatagot, mert az alak az utcai lámpák fényét gondosan elkerülve, az árnyak között suhant egy közeli utca felé. Ekkor azonban Maxim felé fordította a fejét és a férfi meg mert volna esküdni arra, hogy – igaz, csak a másodperc tört részére és alig észrevehetően –, de szó szerint felvillanni látta az árny szemét.

A rohanó alak kilépett a fűről, belekerült az utcai lámpák fényébe és Maxim meglátta a lányt: a szeme először elkerekedett, aztán a dühtől keskeny réssé szűkült. Általában nehezen lehetett kihozni a sodrából, hiszen már régen megtanult uralkodni az érzelmein és sokszor kitörni készülő haragján, de most érezte, hogy elönti a méreg.

A lány már az utcán járt, de még mindig Maximot figyelte, az arcvonásai elárulták: felismerte a férfit. Szinte egymásba fúródott a tekintetük és a lány szája lassan szemtelen mosolyra húzódott.

– Lycia. Scarlett Lycia – recsegte Maxim a fogai közül és kezei ökölbe szorultak a kabátja zsebében.

A lány megállt a múzeumra merőlegesen futó Nibelungengassén parkoló Opelja mellett, felrántotta az ajtót, de mielőtt beült volna, egy pillanatra még visszanézett. Aztán mint valami véres harcban legyőzött ellenfél fejét, a kardot rejtő zsákot felemelte a levegőbe és meglengette.

– Tadá! TADADADÁÁÁÁ! – kiáltotta Maxim felé, majd a trófeát bevágta a hátsó ülésre, beugrott a kocsiba, indított és padlógázzal indult.

Az Opel a nedves úttesten megfarolt, majd Maxim dühös és a három, éppen megérkező betörő ámuló tekintetétől követve beleszáguldott a hajnali derengésbe.

Maxim még akkor is mérgesen nézett a menekülő után, amikor már elhalt az autó motorjának zúgása. Aztán szája lassan elismerő mosolyra húzódott. A maszkjukat lehúzó, megszégyenült tolvajok nem tudták mire vélni az örömét.

– Két kudarc csaknem egy napon belül – jéghideg hangja borzongást váltott ki a körülötte állókból, arcvonásai már merevvé váltak. – Először Mr. Hrotti New Yorkban, aztán maguk, Mr. O’Reilly és állítólagos mestertolvaj csapata itt Bécsben…

 A banda vezetője, az otthon nehézfiúként rettegett O’Reilly, mint valami szégyenlős, csintalan kisgyerek, lesütötte a szemét. Maxim felnézett az égre: az esőfelhők már csaknem teljesen feloszlottak, a városi lámpák ellenére is megszámlálhatatlan sziporkázó csillag világított az égen. A távolból közeledő sziréna sivítása hallatszott.

– Szóval a mi kis jól szervezett, jól kiképzett, de úgy érzem, jelentősen túlfizetett nemzetközi csapatunk önállóan csak szép nagy, nemzetközi bukásokra képes – folytatta Maxim. – Nem tudom, a megbízóink mit szólnak majd, de én – széttárta a karjait – mint látszik, nem vagyok hanyatt esve a teljesítményüktől. A lányt felesleges üldözniük, legalábbis most, mert fontosabb feladatunk van. Maguk, Hrotti, egy újabb… hmm, lelőhelyre mennek Görögországba. Útközben majd tájékoztatom a részletekről. Én Grigorii-jal visszaindulok, hogy részt vegyek egy megbeszélésen… a megbeszélésen. És, hogy természetesen beszámoljak a balfogásukról. Mert ugye, Hrotti, csak káoszt és nyomokat hagytak maguk után és George Hammond jegyzeteiből semmit sem szereztek meg. Kudarcot vallottak. Csakúgy, mint Mr. O’Reilly-ék, akik most távozhatnak is – és mielőtt még O’Reilly közbeszólhatott volna, folytatta. – Természetesen a díjazásuk nélkül.

Maxim ezzel szó nélkül hátat fordított a többieknek, majd visszaült a kocsijába. Grigorii és Hrotti követték. Csak a kifizetetlen O’Reilly és emberei maradtak ott pár pillanatig, de tanácstalanságukat hamar eloszlatták a szomszéd utcában is felharsanó újabb rendőrségi szirénák. Sietősen és bosszúsan ők is beszálltak a kocsijukba, majd Maximék nyomában elszáguldottak.

Épphogy eltűntek, a túloldalon öt szirénázó rendőrautó fordult be a múzeum előtti térre. 

Néhány közeli lakásban villanyt gyújtottak és az osztrák főváros nemsokára nyugtalan hajnalra ébredt.

Bécs egy sokat megélt lélek – tartja a helyi közmondás. Ébredező lakói azonban még csak nem is sejtették, hogy az éjszaka folyamán, tudtukon kívül, egy szövevényes, több kontinenst bejáró kaland vette kezdetét szeretett Haupstadt-jukban.

(folyt.)

A Nemzetbiztonsági Hivatal New York-i irodájának laborjában Giddon, Firpow és még két elemző technikus a kiégett étteremből elhozott anyagokat bújták.

Hammond táskájának megmaradt tartalma a szoba közepén álló, nagyméretű, alulról megvilágított asztalon hevert szétterítve, ami pedig nem fért az üveglapra, az mind a fali táblák valamelyikére került.

Kevés ép dokumentum állt a rendelkezésükre, de amennyire Giddon átlátta a tőle idegen téma lapjait, mind érdekesnek tűnt: rejtélyes történelmi dokumentumok az ókori időszakból, hozzájuk kapcsolódó feljegyzésekkel és elemzésekkel, valamint régi, a világ több térségében fellelhető romokról készült fényképfelvételek.

Giddon egy félig megégett jegyzetfüzetért nyúlt és szórakozottan lapozgatni kezdte. Nyílt az ajtó és Pizzuti lépett be, kezében egy irattartót lobogtatva.

Giddon felnézett. Amúgy sem sokat értett a füzet firkálmányaiból.

– Szóval, van már valamilyen anyagunk erről a Hammond fickóról?

– A nemzetbiztonság korábban évekig megfigyelés alatt tartotta – Pizzuti belekukkantott az iratokba. – Elsősorban az arab térségbe irányuló utazásai miatt. Tunézia, Líbia, Jordánia, Szíria, Irán. Hasonlók.

Giddon letette a füzetet és az asztalon kiterített anyagok között kezdett turkálni.

– Na, csak nem idegesek lettünk tőle? A főnökség megijedt egy kis turistáskodástól? – nevetgélt magában. – Mit csinált ott? Nyaralás? Fegyverek… hastáncosnők… egy kis bűnös baklava? Mit követett el az ürge, hogy ráálltak a fiúk?

Pizzuti a titkosszolgálati fejléces papírokat lapozgatta.

– Semmi ilyesmi. Csak tudományos munka. Kutatás, régészet, múzeumok, hasonlók. Nem sokkal később le is szálltak róla, mert rájöttek, hogy csak egy habókos, porban turkáló tudós.

– Vagy egy magát annak kiadó titkosügynök – szólalt meg Firpow. –, aki éppen a tartóit informálta a sivatagban.

– Gondolod, ahhoz a Közel-Keletre kellett volna utaznia? Ha Hammond kém volt, akkor csak lesétált a két utcára lévő giroszoshoz és leadta az infót.

– De milyen infót? – kérdezte Pizzuti.

– Na, ez az! – mondta Giddon és felhúzott szemöldökei alól Firpow-ra nézett.

Firpow „csak-egy-ártatlan-ötlet-volt”-tekintettel vállat vont és hogy ellensúlyozza bukott ötletét, gyorsan elmélyedt a rendőrségi jelentésben.

– Csak egy habókos, porrá vált tudós volt – filozofált Giddon. – Az ilyeneket nem szitává lövik. Őket vagy a Nobel-díj izgalma vagy a krétapor nyírja ki. Amúgy mit keresett az étteremben?

– A tanúk elmondása szerint éppen egy üzleti megbeszélésen volt valami Charlie Mitchell nevezetű fickóval – olvasta Firpow. – A pincérek ismerik, régi törzsvendég. Ha nem üzletemberekkel vagy régiségkereskedőkkel, akkor fiatal, bombázó nőkkel érkezett mindig.

– A mázlista – nézett fel Giddon a turkálásból. – Mit mondtak még?

– Az egyik tanú látta, ahogy Mitchell tüzet nyitott, miután az asztal alá hajolt egy fegyverért. Szerinte valami nézeteltérés lehetett Hammond és közte, amin összevesztek. Három ember úgy emlékezett, hogy kintről lőttek, de ők igazából nem is láttak semmit, mert az első lövésekre ijedtükben az asztal alá bújtak. Két vendég pedig azt állítja, hogy arab terroristák robbantottak.

Giddon elhúzta a száját.

– Ezzel nem jutottunk előrébb. Köszönöm, amerikai honfitársaim.

Pár pillanatig még turkált a bizonyítékok között, majd a szemüveges technikushoz fordult.

– Videók?

A férfi babrálni kezdett a számítógépén.

– Máris indul.

Egy nagyképernyős monitor elé gyűltek, amin pár pillanat múlva négy kisebb képmezőre osztva megjelentek az étterem belső kameráinak fekete-fehér felvételei. Három kamera csak az unatkozó pincéreket és a békésen üldögélő vendégeket mutatta, a negyedik kis téglalap sarkában azonban feltűnt a beszélgető Hammond és Charlie. A technikus ezt a képet nagyította ki.

– Hang nincs, mi? – kérdezte Giddon feleslegesen.

A monitoron láthatták, ahogy Hammond némafilmszerűen gesztikulálva valami igen fontosat adott elő Charlie-nak, aki ebédjét befelé lapátolta – és láthatóan unatkozva hallgatta a történész meséjét. Aztán Charlie a textilszalvétát babrálta, miközben Hammond egy pillanatra sem hagyta abba az előadását, majd Charlie leejtette a szalvétát, babrált egy kicsit az asztal alatt és épphogy visszaült a helyére, Hammond szeme elkerekedett: a férfi végleg elhallgatva az asztalra hanyatlott.

Giddon a technikus vállára csapott, de az nem mert jajongani, túlságosan is jól ismerte ahhoz Giddont, hogy ilyen aprósággal elvonja a főnök figyelmét az ügyről. Akkor még hátba is vágná…

– ’zannya! Mintha infarktust kapott volna az ürge…

A képernyőn láthatták, ahogy Charlie először meglepődik, majd váratlanul a nyakába robban az ablaktábla. Ekkor kintről valakik lőni kezdtek és Charlie arcára rettegés, halálfélelem ült ki. Kis gázpalack robbant fel, a lángok egy pillanat alatt elborították a fél helyiséget.

A technikus visszakattintott az osztott képmezőre és az ügynökök már négy különböző szemszögből láthatták az étteremben eluralkodó káoszt: füst, tűz, a padlóba és az oszlopokba, asztalokba csapódó hangtalan lövedékek, némán sikítozva menekülő emberek, fedezékbe ugráló pincérek, felcsapó tűz, egyre feketébb füst és Charlie, ahogy kúszva eltűnik a kamerák látószögéből.

Pizzuti elismerően bólogatott.

– Nem rossz. Egy videómegosztón tuti tízmilliós siker lenne.

– Most keress egy olyan felvételt – csapott a technikus hátára Giddon –, amin a lövöldözőket is látjuk!

Nem volt könnyű, de miután visszatolta szemüvegét az orrnyergére, a technikus pár perces kattogtatás után talált egy felvételt, amin az utcáról befelé lövöldözőket is láthatták. Igaz, hogy csak a kép sarkában, de újabb pár perces trükközés után kinagyítva, kissé homályosan láthatóan, de végül a fegyveresek töltötték be a képernyőt. Újra elindult a felvétel: káosz, lövöldözés, tűz, füst és botladozva rohanó-menekülő emberek.

– Állj! – kiáltotta Giddon.

A kép megállt. Az éppen menekülő Charlie-t láthatták jéggé dermedve, szinte a kamerával szemben, az arcán rémült fintorral, miközben körülötte magasra csapó lángnyelvek lobogtak a pillanat fogságában. A háttérben nehezen kivehetően egy fegyveres alak állt. Pontosan Charlie-ra célzott a fegyverével!

– Tutira mentek – törte meg a csendet Firpow.

– A másik fickót is ki akarták nyírni – tette hozzá Giddon.

– És ha Mitchell volt az eredeti célpont, a tudóst meg véletlenül kaszálták le? – tette fel a logikus kérdést Pizzuti.

– Meglátjuk – mondta Giddon és a képernyőn grimaszoló Charlie-ra mutatott. – Ez a fickó kell nekem!

Pizzuti szó nélkül kisétált a helyiségből.

– Oké, csekkoljuk le a géppuskakezűeket is! – adta az ukázt Giddon.

Újra a monitorra meredtek. A technikus megint visszatolta a szemüvegét, a számítógépét kezdte bűvölni és a képernyőt nemsokára teljes egészében a támadók töltötték be – de a kép nagyon homályos maradt.

– Élesebbre, élesebbre!

– Ezek kis teljesítményű kamerák, nem tudok csodát tenni a felvételeikkel…

– Küldj rá valami szuperkütyüt! – erősködött Giddon. – Valami szoftvert vagy más bigyót. Megnyomsz egy gombot itt, egy másikat ott, kattintgatsz kettőt az egereddel és kész. A Helyszínelőkben bezzeg mindenre van cuccuk!

A technikus lassú mozdulattal az asztallapra helyezte a kezeit. Aztán szemrehányó tekintettel hátrafordult, mintha egy ovisnak kellene elmagyaráznia az élet nagy dolgait.

– Az csak egy kitalált tévésorozat… – mondta szinte szótagolva.

Giddon mérges, na-ne-nézz-már-hülyének! – pillantása azonban meggyőzte, hogy haladéktalanul folytassa a munkáját.

A kép lassan tisztulni kezdett, egyre jobban kivehetővé váltak a fegyveresek, legfőképp az elől álló, tagbaszakadt szőke. Giddon csak egy pillanatig fürkészte a férfi arcát.

– Hejj, egy régi ismerősünk! – kiáltott fel hirtelen.

A technikus ijedten összerezzent.

– A viking… – tette hozzá Firpow.

Folytatta volna, de hirtelen kivágódott az ajtó és Pizzuti érkezett.

– A kérdés csak az – vette vissza a szót ismét a főnöke –, hogy még mindig a nagygórénak dolgozik-e. Vagy most, mint hűséges zsoldos, éppen maszekolt egy kicsit a maffiának. A terroristáknak, egy gazdag és féltékeny pénzeszsáknak. Vagy valaki másnak…

– Meg van Charlie Mitchell! – vágta ketté a gondolatmenetet Pizzuti. – Mégpedig itt, New Yorkban.

– A hülyéje, miért nem menekült el a városból? – morgott Giddon. – Nem álldogálni! GÉPJÁRMŰRE!

Azzal kiviharzott az ajtón. Firpow és Pizzuti a nyomában.

A technikus nagyot fújtatva levette a szemüvegét és mind a kétszer hat dioptriáját törölgetni kezdte a pólójával.

 

Charlie visszalépett a szobájába. Átöltözött, pólót, farmert viselt, a kezében gőzölgő kávésbögrét fogott.

A szalvéta képét vizsgáló PC-je még mindig dolgozott, ezért leült a másik a monitor elé és a bögrét szórakozottan az asztalra helyezte.

A francba! Éppen a szalvétára! Gyorsan lekapta, de már késő volt: a kör alakú kávéfolt beleivódott a textilbe. A hirtelen mozdulattól azonban a bögre kicsúszott az ujjai közül és az asztallapon koppant. A kávé végigfolyt a billentyűzet körül, a bögre pedig a földre zuhant és darabokra tört.

– A picsába! – mérgelődött Charlie. – Nem lehetek ennyire balfék!

Három papírzsebkendőt is elhasznált, mire nagyjából sikerült felitatnia a barna löttyöt. Sóhajtva visszaült a gép elé. A Google-ba bepötyögte az Al Wyman nevet, majd leütötte az ENTER billentyűt. Pillanatok alatt tucatnyi Wyman link jelent meg, de sem a melbourne-i nőgyógyász, sem a texasi farmer, de még a walesi befektetési tanácsadó oldala sem győzte meg a keresés eredményességéről. Aztán végül feltűnt neki a kék színű, aláhúzott név: Alastair Manuel Wyman! Megtalálta! Legalábbis abban reménykedett, amikor rákattintott a linkre. És valóban: egy London-környéki kisebb lap oldala töltődött be, rajta a sikert jelentő szöveggel: „AL WYMAN VISSZAVONULTAN FOLYTATJA SAJÁT KUTATÁSAIT. George Hammond nem kommentálja egykori társa megjegyzését, miszerint vallási fanatizmusa tette tönkre tudományos kapcsolatukat…”

Charlie gyorsan végigfutotta a cikket, de semmilyen, újdonságnak számító információt nem talált rajta, leszámítva azt, amit már eddig is kikövetkeztetett: Hammond és Wyman viszonya megromlott, útjaik szétváltak – a támadások és a sikertelenség miatt az utóbbi mondta ki a tudományos válást.

 Az oldal legalján azonban egy újabb kapcsolatot talált. AL WYMAN HIVATALOS OLDALA – hirdette a felirat és Charlie azonnal kattintott: egy ablakban a történész személyes blogoldala ugrott fel.  Már az első pillantásra látszott, hogy az ISMERETLEN TÖRTÉNELEM amatőr készítője az élvezhető, szórakoztató dizájn helyett inkább a szöveges anyagra helyezte a hangsúlyt és bár lehet ugyan a történelemtudomány nagyágyúja, ám a weblapkészítés a számára teljesen ismeretlen terület!

– Micsoda?! Mit hisz ez a fickó, milyen éveket írunk? A kilencveneseket? – dohogott Charlie. – Egy nagycsoportos pofásabb oldalt szerkeszt magának!

 

A jelzés nélküli nemzetbiztonsági Chevrolet nagy sebességgel kerülgette a kényelmes tempóban autózgató hétköznapi sofőröket. Néhány sárga taxis persze nem vette jó néven a jobbról-balról szabálytalanul előzgetőt, de Giddon egyszer sem fordult hátra, hogy szemügyre vegye a dühödt ökölrázókat. A pastu nyelvet és a texasi angolt pedig amúgy sem beszélte.

Pizzuti mellett ült a hátsó ülésen, míg Firpow a sofőr mellett kapaszkodott az éles, gumicsikorgató kanyarokban.

– Szóval, skandináv barátunk… ööö… izé… – kezdte Giddon.

– Hrotti – segítette ki Firpow hátra fordulva.

– Hrotti ismét feltűnt. Mikor is hallottunk róla utoljára?

– Nagyjából két hónapja, amikor Európából jelentették, hogy egy istenháta mögötti lengyel faluban kifosztották a helyi katolikus templomot.

– Igen, emlékszem: egy arany dobozba foglalt szög tűnt el.

– A legenda szerint kétezer évvel ezelőtt ez a szög ütötte át Krisztus jobb tenyerét – tette hozzá Pizzuti.

– Miből gondolták, hogy pont a jobbot?

Pizzuti vállat vont Giddon költői kérdésére.

– Hrottit a helyi szemtanúk leírása alapján a skandináv kollégák azonosították be.

Az autó abroncsszaggató kanyart vett, a hátsó ülésen utazók egymásnak préselődtek.

– Ha visszaértünk az irodába – folytatta Giddon teljes nyugalommal –, szedjétek elő az összes anyagunkat erről a Hrottiról, az egész bandáról, de legfőképpen a főnökről, erről a… Felixről.

– Maxim – javította ki Firpow.

– Pláne! Fel kell melegítenünk az aktájukat, úgy tűnik, megint motoszkálni kezdett ez a Maxim-féle szervezet. Lehet, hogy az éttermi hancúr is egy közös bizniszük volt.

Újabb éles csikorgás, most a másik oldalra csúsztak az utasok. Giddon nem zökkent ki.

– Gyors, csendes, nyugodt, profi fellépést várok, ha megérkezünk Mitchell-hez. Nem letartóztatunk, csak érdeklődünk, nem vádaskodunk, csak kérdezősködünk, sütit majszolunk. Értve? Ha gond van és elfajulnak a dolgok, na, akkor letartóztatunk!

 

Charlie megpróbálta átrágni magát a kusza weboldalon. Néhány mondat erejéig beleolvasott Wyman több tudományos értekezésébe is, de a szöveg helyett inkább a képekre koncentrált. Ahogy lejjebb és lejjebb görgette a csúnyán megszerkesztett blog anyagait, sorra jelentek meg előtte a libanoni Baál-szentély hatalmas kövei, majd dél-amerikai kultikus tárgyak tucatjai, amit aztán az izraeli Gilgal Refaim-kör közeli és légifotói követtek.

Charlie a „kapcsolat” linket keresve az oldal legaljára görgetett, de hiába kattintott rá: Wyman – talán figyelmetlenségből – üresen hagyta az e-mail rubrikát, de még csak egy lakcímet vagy telefonszámot sem tüntetett fel – és természetesen a Facebook, a Twitter vagy más egyéb közösségi oldal nyomát sem találta.

Magában mérgelődve már újabb, Wymanhez elvezető út lehetőségén járt az agya, amikor a blog legeslegalján Times New Roman betűtípussal odapötyögött, útmutatónak szánt pár mondatot pillantott meg. Hangosan olvasta fel a problémájára megoldást nyújtó szavakat:

– „A történelemről egy kicsit másképpen. Avagy a múlt nagy eseményeinek újfajta szemlélete. Legalábbis ahogyan én látom innen, Biggin Hill-ből, London mellől.”

A tömbjéből letépett egy post-itot, ráfirkantotta a Biggin Hill és a London neveket, majd a tapadós cetlit az útlevele belső oldalára ragasztotta.

Aztán felmarkolta a telefonját és besietett a hálószobába. Zöld sporttáskát vett elő a szekrényből és miközben néhány pólót, alsógatyát és más nélkülözhetetlen ruhaneműt gyűrt bele, a mobilján tárcsázott egy számot.

– Reptér? – kérdezte Charlie, ahogy két csengés után felvették. – A legközelebbi londoni járat indulása érdekelne…

Pár másodpercig hallgatott, ahogy a vonal túlsó végéről egy kedves női hang beolvasta a gép indulását.

Ebben a pillanatban az utcáról hangos fékcsikorgás hallatszott. Charlie rosszat sejtve az ágyra dobta a telefont és az ablakhoz ugrott. Az úton keresztben egy sötét színű kocsi állt meg. Charlie még láthatta a gumik alól felszálló apró, fekete füstgomolyagokat és a kiszálló három férfit: egy szakállast, egy ősz hajút és egy magas, láthatóan igen dühös afro-amerikait.

Mi folyik itt?!

– Bocsesz, főnök – mondta a sofőr bűnbánó arccal a magasnak –, tudom, hogy szóltál, de szervizben volt a járgány, állítottak a fékeken.

– Állítottak?! Gratulálok! – szólt a még mindig mérges fekete, majd két társával pontosan Charlie háza felé indultak. – Ennyit a csendes megérkezésről!

 A látottak-hallottak nem töltötték el nagy örömmel az ablakban álló Charlie-t. Táskával a kezében átrohant a dolgozószobába, felmarkolt néhány kinyomtatott papírt és a textilszalvétával együtt begyűrte azokat a ruhái mellé. A monitor elé akart ülni, amikor…

…kintről, a bejárati ajtó felől közeledő lépteket hallott!

A monitoron képek tucatjai váltották egymást villámgyorsan: a számítógép még nem fejezte be a keresést!

– A francba! – mondta félhangosan és az ajtóhoz rohant, hátha még beelőzheti a nyilvánvalóan hozzá igyekvő fickókat. A torka összeszorult, a szíve egyre hevesebben vert és gondolatban már ezerszer elátkozta azt a pillanatot, amikor igent mondott ennek a Hammondnak vagy kinek a találkájára.

Keze a kilincsen volt és még egyet káromkodott magában, hogy az a rohadt megbeszélés, a picsába az étteremmel és a mocsadék gépfegyveresek, amikor kint váratlanul megszűnt a zaj. Csend lett.

De csak egy pillanatig! A határozott, hangos kopogás robbanások sorozataként visszhangzott a folyosón és az előszobában. Charlie rémülten összerezzent.

– Mr. Mitchell – hangzott fel kintről erőteljes, mély hangon. – Jeremiah Giddon vagyok a nemzetbiztonságtól. Nyissa ki, kérem az ajtót!

Charlie halálra váltan hajolt a kukucskálóhoz.

Te idióta barom! Minek hagytad magad belerángatni? A végén még Guantanóm kötsz ki, te marha! – ostorozta magát, ahogy kinézett. A torzító lencsén át éppen a nagydarab fekete fickót látta az ajtóval szemben, a nagylátószög miatt kidülledő hassal, eltorzulva. Társai mögötte álltak, az őszes hajú jobb keze az öltönye alatt pihent. Charlie visszahőkölt.

Giddon csak azt hallotta, ahogy bentről valaki gyors mozdulattal kétszer ráfordítja a kulcsot.

– Ezzel nem könnyíti meg a helyzetet, Mr. Mitchell! Van néhány kérdésünk az éttermi lövöldözéssel kapcsolatban!

Nem érkezett válasz! Giddon benézett a kukucskálón és mozgást vett észre bent.

– Mr. Mitchell, gondolja át, még semmivel sem vádoljuk. De ez könnyen megváltozhat…

Már késő volt! Charlie meg sem hallotta. Ránézett a még mindig vibráló monitorra, majd újra kikukkantott az ablakon: Giddon sofőrje az autó mellett, a járdán sétálgatott, az épületet fürkészte. Egyes számú menekülési útvonal lezárva!

Charlie a vállára kapta a sporttáskát és átsietett az ellentétes oldalon a belső udvarra néző ablakhoz. Kinyitotta.

A lakásajtó előtt Giddon bólintott Pizzutinak.

– Csak nyom nélkül.

Pizzuti az ajtó elé térdelt, majd a zsebéből előhalászott kis szerkentyűvel bütykölni kezdte a zárat.

Charlie fél lábbal kint, a másikkal bent, lovaglóülésben éppen az ablakban ült, amikor egy koppanással a kulcs kiesett a zárból. Pedig biztonsági… – gondolta és visszanézett a monitorra. Éppen abban a pillanatban állt meg a száguldó képáradat és öt kisebb, forgó képkocka jelent meg helyette. Távolról, az ablakban ülve meresztgette a szemét, de nem tudta kivenni, hogy mit talált a számítógépe.

Vissza kell menni, megnézni!

Már mászott volna befelé, amikor rövid neszezés után kattant a bejárati ajtó zárja és árnyékok vetültek a falra. A következő pillanatban Giddon lépett be a szobába. A tekintetük találkozott, úgy tűnt, Charlie egy pillanatig hezitál, mit tegyen. Aztán…

– Charlie, várjon! – kiáltotta Giddon.

Charlie eltűnt az ablakból.

– Próbáljátok elkapni! – visszhangzott Giddon erős hangja a szobában.

Firpow kimászott az ablakon és Charlie után eredt. Szerencséje volt, mert csak a félemeletről kellett a fűre huppannia. Így nem törte össze magát, nem bicsaklott ki a bokája, nem ment ki a térde, de négykézlábra esett és mire feltápászkodott, Charlie már jó húsz-harminc méteres előnyre tett szert.

A sofőr észrevette, ahogy Firpow a kerítés túloldalán, a belső udvarban a szökevény után lohol. A járdán futva ő is csatlakozott a rohanáshoz.

Giddon nem fárasztotta magát. Emberei valamivel fiatalabbak voltak nála és jobban karbantartottak. Egy-két felsőbb körökben tevékenykedő barátja jóvoltából ő épphogy átcsusszant az időszakosan előírt fizikai felmérőkön. Persze ezt megköszönhette az első Öböl-háborúban szerzett pár repeszdarabjának is – ezek nem csak hőssé tették, de némi kiváltságot is biztosítottak a hasonló felmérések alkalmával. Persze a sérülés azzal is járt, hogy a rosszabb napokon gyakran fájt a bal combja, a vádlija és ilyenkor láthatóan húzta a lábát is.

Ma – legalábbis fájdalom szempontjából – nem ilyen nap volt. Ez a szerda egy látványos lövöldözéssel és érdekesnek tűnő nyomozással indult, most pedig egy percről-percre gyanúsabb alak üldözésével folytatódott. A jó kis akciózás, mint a régi szép napokban, amikor…

Ahogy lassan befelé sétált a lakásba, a szeme sarkából két mozdulatlan, fehér alakot vett észre. Keze már lendült a pisztolya felé, amikor felismerte a figurákat: csak két birodalmi rohamosztagos állt őrt az egyik ajtó előtt!

– Kocka! – morogta Giddon fejcsóválva.

 

Charlie futtában átesett egy alacsony sövényen, de gyorsan kikászálódott onnan és már ismét a gyepes-bokros belső udvar másik vége felé nyargalt. Firpow nem sokkal mögötte lihegett és szinte egyszerre vették észre a távolban, a kapun túl nyüzsgő forgalmat. Mindketten rákapcsoltak, mert tudták, hogy ha a szökevény kijut az utcára, az üldözés gyorsan véget ér majd.

Charlie végigsprintelt egy homokkal borított játszótéren, de már két famászóka közt átsuhanva érezte, hogy gondok lesznek az utcára való kijutással. Évek óta nem sportolt rendesen, eltunyult, ellustult és ezt sípoló tüdeje és lassacskán lemerevedő izmai mindennél jobban tudatták vele.

Firpow ezzel szemben kezdett belemelegedni a futásba. Minden egyes lépéssel közelebb és közelebb került Charlie-hoz és kinyújtott keze már majdnem a menekülő hátán lévő zsákot markolta, amikor hirtelen megbotlott pár homokozó vödörben és hasra vágódott. Charlie fél szemmel hátra sandított: örömmel látta a magasra felrepülő homokot. Firpow dühös káromkodása elmaradt mögötte, ahogy fellélegezve átugrotta a játszótér alacsony kerítését és a biztonsági őr csodálkozó-rosszalló tekintetétől kísérve átbújt a lakópark sorompója alatt – és már kint is volt az utca mindent, mindenkit elrejtő forgatagában, hogy…

…és ekkor oldalról Pizzuti csapódott neki, de olyan erővel, hogy mindketten elestek. Pizzuti a járdára hasalt, Charlie-t azonban az ütközés az úttestre lökte. Fékcsikorgás, dudálás harsant  – Charlie tehetetlenül gurult ki a járművek közé. Taxik, személyautók kerülték ki az utolsó pillanatban és egy hatalmas, költöztető teherautó hajszálnyira dübörgött el mellette. Elhaladtában egy pillanatra kitakarta Charlie-t  a feltápászkodó Pizzuti és az éppen odaérkező Firpow elől.

A következő pillanatban a teherautó továbbhajtott – és az előbb még az aszfalton bukfencező Charlie már sehol sem volt!

 

– Lelépett, főnök. Úgy iszkolt, mintha az életéért futott volna.

– Ő azt is hihette – mondta Giddon.

– Karikába járt a lába, mint a rajzfilmekben – egészítette ki Pizzuti Firpow mondandóját. – Soha nem kapjuk el!

– Dehogynem! – vágta rá Giddon mérgesen.

Mindketten lihegve, izzadtan álltak mellette és Giddonnal együtt Charlie monitorait nézték. Az egyiken Al Wyman esetlen kivitelű blogját láthatták, a másikon az öt kis képablak forgott körbe-körbe rendületlenül.

 – Már tudjuk, hová készül – szólt Giddon és Wyman blogjára mutatott, a képernyő legalján ott virított a szövegvégi bejegyzés: „Legalábbis, ahogy én látom innen, Biggin Hill-ből, London mellől.” – Szóljatok a technikusoknak, hogy rámolják össze a számítógépeket, monitorokat, PDA-t vagy mit, nyomtatót, mikrót, muffinsütőt, minden olyan kütyüt, amiből bármilyen infót ki tudnak majd nyerni erről a fickóról. És szóljatok a londoniaknak is.

 Az utolsó mondatot már a szoba másik feléből mondta és amíg Firpow és Pizzuti telefonálni kezdtek, Giddon lassan a pajzsos ajtóhoz lépett.

Odabent csupa régi, láthatóan nagy becsben tartott műtárgy és tucatnyi, a falakon és a gondosan leporolt polcokon lévő, keretezett fotó látványa fogadta. A képek nagy része a fiatal, tíz-tizenkét év körüli Charlie-t ábrázolta. Egy-két kivételtől eltekintve mindegyiken egy középkorú, szakállas férfival szerepelt a világ legkülönbözőbb pontjain lefényképezve. A dzsungelben, az egyiptomi piramisoknál, a Vatikánban vagy valahol a skandináv északon készült fotók mindegyikén boldogan, csillogó szemmel mosolyogtak a lencsébe.

 A családi emlékek mellett fegyverek, szobrok, egyszerű faragványok, korsók, kupák, tálak, az ókorból és még régebbi időkből származó használati tárgyak, kardok, pallosok, lándzsák és páncélok színesítették a gyűjteményt. Mellettük helyet kaptak a Giddon számára teljesen ismeretlen, tippje szerint mértani, talán asztronómiai méréseket és a tengeri tájékozódást segítő eszközök is.

Giddon lassan körbesétált a szobában és mintha csak az évezredek emlékeit, a szellemiségüket próbálná megragadni, az ujjai hegyét puhán, simogatóan végighúzta a tárgyak némelyikén. Egyiket sem fogta meg, akasztotta le a falról vagy emelte le a polcról, de mindegyiket memorizálta. Tudta, hogy a házkutatási parancs megérkezése után a szakemberek az egész gyűjteményt lefoglalják és rendszerezik, Giddon azonban nem akart rájuk várni – a mások agya és tudása helyett sokkal jobban megbízott a saját szürkeállományában és elemző készségében.

Még egy pillantást vetett a kollekcióra, aztán sarkon fordult és kisétált a szobából.

(folyt.)