A hatalmas, három szobából álló luxuslakosztály teljesen üresnek tűnt. A domináló arany, fekete és barna színű függönyöket, kárpitokat, bútorokat rejtett lámpák világították meg halványan. A nagyvárosi este fényei ide, legfelülre a 12B emeletre is felértek, ám a lenti forgalom zaját kizárták a vastag üvegtáblák.

Bent csak a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogás zaja hallatszott. A nappaliban álló asztal közepén tucatnyi gyönyörű, tükörfényesre törölt alma pihent egy nagy üvegtálban. Oldalt bekapcsolt laptop világította meg az asztal sarkán álló éggömböt és a mellé tornyozott, csillagászattal és csillagjóslással foglalkozó könyveket. Az asztal másik sarkán pedig, láthatóan kiemelt helyen egy aranykeretes fénykép állt.

A tusolás zaja elült, rövid matatás után nyílt a fürdőszoba ajtaja, majd a kiáramló fényben és párában fürdőköpenyt magára terítő magas férfi jelent meg. Végigsétált a szobáig vezető rövid, kőburkolatú folyosón és mire a világot kizáró ablakhoz ért, a kellemes padlófűtés már szinte fel is szárította a talpai és hat-hat lábujja által hátrahagyott víznyomokat.

Odalent éppen felkapcsolódtak az utcai lámpák. Maxim egy darabig még figyelte a nyüzsgést, a gyalogosokat, a reklámok és a járművek fényeit, majd az asztalhoz lépett, a tálból kivette a legpirosabb almát és beleharapott. Szórakozottan forgatott egyet a csillaggömbön, majd leült és mialatt az égbolt többször is elsuhant a szemei előtt, mappákat pakolt ki az asztal alatt álló bőrtáskájából.

A félig evett almát visszarakta a tálba és minden papírt kipakolt a táskából.

Külön rakta a saját mappájának anyagát és külön a Toplitz-tóból kihalászott, többé-kevésbé olvasható iratokat. A legutolsó, kilencedik láda átvizsgálásakor már semmi újdonságot nem találtak, úgy tűnt, csak horogkeresztes, hivatalos iratokat tartalmazott: a műveletet végrehajtó egység levelezését, jegyzőkönyveit, személyi- és eszköznyilvántartását, parancsait és más, érdektelennek tűnő katonai irományt. Maxim úgy döntött, ezeket később futja át, hátha talál bennük utalásokat egyéb kutatásokra, esetleg máshol elrejtett, értékes tárgyakra vagy iratokra.

Végigsimított a ládából előkerült, ázott mappa fedőlapján. A birodalmi sasos pecsét már csak lila foltként csúfította a papírt, de a borító jobb felső sarkába golyóstollal rajzolt és besatírozott, mindkét szárán lépcsőzetes formájú valami egész szépen megúszta az elmúlt évtizedek víz alatti pihenését. Maxim szétkötötte a mappát összefogó fonalat, lassan, szinte szertartásosan kinyitotta a paksamétát és feltárult előtte a több száz egykori náci kutatás egyikének teljes anyaga…

…aztán minden mondatot átolvasva, minden fényképet, rajzot kielemezve, lapról-lapra, figyelmesen tanulmányozni kezdte az iratokat. Egy órát ült így az asztalnál, lassan lapozgatva. Az adatok legapróbbjára is odafigyelt és minden információt magába szívott. Nem sejtette, hogy valójában milyen munka, mennyi keresés vezetett odáig, hogy Hitler tudósai rábukkanjanak az adatokra és rendszerezzék azokat.

De ez már nem is érdekelte, hiszen útjának következő lépései egyre világosabban rajzolódtak ki előtte. A hivatalos, birodalmi papírra vetett jegyzetek és lepecsételt fotók itt-ott hiányosak, nehezen olvashatóak voltak, ám Maxim saját jegyzeteit felhasználva tökéletesen kiegészíthette azokat.

A trón… az ősök… a kapu… a hegyi emberek… Mind, mind összeállt.    

Elégedetten állt fel, egy újabb almába harapott bele és az ablakhoz sétált. De nem a városi forgatagot figyelte. Gondolatai a nem is olyan távoli jövőben jártak; abban a jövőben, amelyben a saját, a bildenburgi bohócoktól független, erős szervezetét igazgatja majd.

Az ajtó halkan kinyílt, de Maxim nem fordult meg, hogy megnézze az érkezőt.

– Uram, jelentették, hogy a műholdak Irakban észlelték őket – hallotta Grigorii hangját. – Törökország van hozzá a legközelebb, készítsem a gépet?

– Igen. Amúgy is a környékre készültünk– válaszolta Maxim rövid gondolkozás után. – De előtte még egy üzleti ügy.

A háta mögött csendben bezáródott az ajtó, Maxim pedig ismét nagyot harapott az almából és tovább nézte az éjszakai várost.

Pár perc után megfordult, az asztalhoz lépett és a kezébe vette az aranyszínű keretbe foglalt fotót. Elgondolkozva nézte, mialatt a képről egy nagyon boldog, dús, vöröses, göndör hajú nő két, mosolygós, tíz év körüli szőke ikerlány nézett vissza rá.

Bár sikerének kapujában állt, Maxim most nagyon magányosnak érezte magát.

 

Giddon szokásos, kényelmes pózában, asztalra dobott lábakkal üldögélt az irodájában, mellette a Macska a galambok között hevert, de most nem Agatha Christie-vel foglalkozott: az ölében egy újabb halom, Hammond iratai közül való papír hevert. Azokat nézegette, lapozgatta, közben a déli napfényben fürdőző New Yorkot figyelte elgondolkozva.

Pár, a természetben lefotózott, nagyméretű kőgolyóról készült kép került a kezébe. Néhány közülük sűrű erdőben, fák között, bokrok aljában állt félig kiásva, pár kisebb-nagyobb egy patakmederben hevert, míg a legutolsók jól láthatóan gondozott pázsiton, egy ház udvarán megtisztítva álltak. Mellettük mosolygó férfi, akinek a leghatalmasabb kőgolyó egészen a derekáig felért. Egy fehér papírlap következett, amire Hammond megsárgult újságkivágást ragasztott. Giddon próbálta kibogarászni a szöveget, de idegen nyelven írták a cikket, úgy tippelt, valamilyen latin betűs, szláv nyelvű újságból ollózhatták ki. A cikk szövegébe tördelve egy férfi rossz minőségű fotóját nyomtatták. Egy másikon pedig olyan kisváros képét látta, ami fölött erdős, füves, nagyjából piramis-formára hajazó hegy magasodott. Újra megpróbálta kisilabizálni a szöveget, de végül csak egy – dőlt betűvel szedett – nevet tudott kiolvasni: Peter Zavidovic. Megnézte a cikkben szereplő portrét. A rossz minőség ellenére is ismerős volt valahonnan. Még szép! Előkotorta a kőgolyók fotóit és a legutolsón tényleg ott mosolygott a pasas: Peter Zavidovic!

Mivel Hammond anyagai esetében már felkészült arra, hogy a papír margóján vagy a hátoldalán is lehet egy-két odafirkált megjegyzés, megfordította a fehér lapot, amire a cikket ragasztották. És lőn! Hammond kézírásával írt jegyzetek! A szája hangtalanul járt, ahogy magában végigolvasta a szöveget, majd izgatottan lekapta a lábait az asztalról – és a mozdulattal le is rúgta az Agatha Christie-könyvet. Nem foglalkozott vele.

Hangosan kezdte újraolvasni a szöveget:

– Zavidovic állítása szerint furcsa kincsre lelt a boszniai háború idején egy Viszokó felett álló hegy belsejében, ám évekkel később, békeidőben már nem tudta megmutatni a pontos helyet és ezért sokan csalónak…”

Elővette Charlie otthoni tárgy-nyilvántartását. Belelapozott, aztán elégedetten felhorkantott, amit nyilvánosan ugyan sohasem gyakorolt, csak magányos percek nagy felfedezéseire tartogatott, majd…

– PIZZUTIIIIIIII! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az elnökös-kézfogásos képének üveglapja is beleremegett.

Pár pillanat múlva résnyire nyílt az ajtó és Pizzuti dugta be a fejét.

– Van egy utad Európába – adta ki Giddon az utasítást.

Pizzuti elképedt.

– Európába? Minek és hova?

Giddon szélesen mosolyogva felemelte az újságcikket és rámutatott:

– Hát ide! Meg kell találnod egy fickót.

– Innen, az irodából nem lehet? – próbálkozott Pizzuti.

– Nem. Személyesen kell beszélned vele. Aztán ha sikerül, utánad megyünk mi is. Ne aggódj, jó, ha harmincezren laknak ott. De előtte…

Az asztalon megcsörrenő telefon szakította félbe. Giddon felvette, közben lehajolt és visszatette az asztalra a lelökött Christie-kötetet.

– MICSODAAAA? – kiáltott a kagylóba, aztán gyorsan le is csapta. – Gyere, Pizzuti!

Mindketten kiviharzottak az irodából. Giddon újra lesodorta a könyvet, de már nem állt meg, hogy felvegye.

Rohamléptekkel végigdöngetett a folyosón, mögötte Pizzuti próbálta tartani a tempót. Giddon a kezébe nyomta a papírlapot.

– Fogd! Nézd! Tanulmányozd! FIIIIRPOOOOW!

Egy oldalajtón a hívott ügynök lépett ki.

– Slozi, mi? – mérgelődött Giddon. – Mi meg itt keményen melózunk.

Firpow tanácstalanul nézett Pizzutira és a vizet rázta le a kezéről, mert valaki megint nem töltötte újra a papírtörlőket, de az csak a vállát rántotta meg: a főnök csúcsformában volt.

Giddon megállt a folyosót lezáró biztonsági ajtó előtt. Fejmagasságban a MEGFIGYELŐTEREM! BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL!–felirat virított rajta. A belépőkártyáját végighúzta az érzékelő előtt, majd ahogy az ajtó kinyílt, belépett. Firpow és Pizzuti követték.

A terem egyik falát teljesen beborító monitortenger és félhomály fogadta őket. A bonyolult konzolok előtt tucatnyi nő és férfi ült: a világ minden tájáról érkező földi felvételeket, műholdak közvetítette képeket, ipari és rendőrségi kamerák videóit elemezték.

Giddon és emberei beléptek. A terem túloldalán a munkatársaival beszélgető, vörös hajú nő felfigyelt rájuk és intett Giddonnak.

– Jeremiah – kiáltotta az ötvenes évei elején járó nő és szemlátomást nem csak fiatalosan öltözködött, de korához képest igencsak jól is tartotta magát.

– Bódíts el, Kate! – vigyorgott Giddon, ahogy a nő mellé értek. – Remélem, nem hiába rohantam hozzád.

– Attól függ, mire számítottál, drágám – válaszolt Kate széles, pajkosan kislányos mosollyal. – Ha erre, akkor itt van, akit kerestél. Ha esetleg másra, hmm…

Széttárta a karjait, majd bevezette a többieket az irodájába és leült a monitor elé. Giddon a nő háta mögé állt és a vállait kezdte masszírozni.

– Óóó, igen, így nagyon jó – búgta Kate miközben az egérrel babrált.

– Csak neked. Csak most. – vigyorogott Giddon.

– És csak használható infóért, igaz?

– Csakis.

Pizzuti és Firpow csendben a háttérbe húzódtak és figyeltek. Ők meg sem lepődtek Giddon és az elemzők főnöknőjének állandó, civódó játékán, amivel a megszerzett információkat cserélték ki egymás között.

A monitor közelképén megjelent Charlie arca – a tűző napon állt, a szálló por miatt hunyorítva. Giddon keze megállt.

– Hé, ne hagyd abba! – elégedetlenkedett Kate, de Giddon nem folytatta.

– Na, oké, bébi – mondta –, ez nem valami nagy szám kép, ebből semmi sem derül ki.

– Nem-e…? Na, csak ezt figyeld, picinyem! Minden érkezőt automatikusan lefotóznak… – tovább pötyögött az egérrel, mire sötétben rögzített fotók jelentek meg a bagdadi reptérre érkező Charlie-ról és társairól. – …ezek itt tegnap éjszakai anyagok, ezek pedig… pár órája készültek.

Újabb kattintás után a felvétel kitágult, még részletesebbé vált: Charlie mellett Al és Scarlett is feltűntek egy kisebb porfelhő közepén állva. Hunyorogtak, arcukat a szúró porszemcséktől takarták el.

Giddon folytatta a masszírozást.

A kép szép lassan tovább tágult, még több részlet vált láthatóvá. Feltűntek Stevie és Schwager, majd beúszott egy Black Hawk helikopter, végül a bagdadi reptér épületekkel, pár civillel, annál több amerikai katonával, teherautókkal, terepjárókkal.

–  Hé, hé, hé! Álljon meg a menet! Hogy a fenébe kerültek amerikai katonák közelébe? – hajolt közelebb Giddon és egyre erősebben, gyorsabban masszírozta Kate vállait, amit a nő egyáltalán nem bánt. – Ezek meg hol a fenében vannak?

– Ne csodálkozz, Jerry! – mosolygott Kate, mialatt a monitoron újabb fotók tűntek fel Charlie-ékről. – Nem mentek le a térképről. Ez itt… – a monitoron egy, a teljes Irakot lefedő műholdkép jelent meg – …a kedvenc hadszíntered.

Giddon hunyorítva nézte a monitort. Miután kellően felcsigázta a férfi érdeklődését, Kate leütötte a feldobott labdát:

– Isten hozott Irakban, drágám!

Giddon keze megállt, végleg befejezte a masszírozást. Kiegyenesedett és két emberére mutatott.

– Firpow, te jössz velem a tűzvonalba! Te meg Pizzuti, indulsz Európába! – kibontott, de még ép szivart vett elő az öltönyzsebéből. – Cuccoljunk!

Mindhárman elindultak kifelé.

– Hé, Jeremiah! Lógsz nekem egy masszírral! – fordult utánuk Kate háborogva, de sokéves tapasztalatból tudta: Giddon ilyenkor meg sem hallja őt.  

Majd legközelebb kamatostól bevasalja rajta az értékes infót. Visszafordult a monitorához és bezárta az utolsó képet, amin a porfelhőbe burkolózott, emelkedő Black Hawk helikopter volt látható. A fedélzetén ülők ugyan sisakot viseltek, az arcukat pedig szemüveg védte a portól, de nem lehetett őket eltéveszteni: Charlie Mitchell, Al Wyman és Scarlett Lycia voltak azok.

(folyt.)

A katonai infratávcső képe zöld színben adta vissza a reptér éjszakai képét. Használója számtalanszor látott már ehhez hasonló, nyugodt, de hamiskás fényben pompázó jeleneteket, ám azok a világ más tájaihoz és legtöbbször harci cselekményekhez kötötték őt.

A zöld szín most valóban nyugalmat sugárzott, csakúgy, mint az a kisebb méretű személyszállítógép, amin kivételesen nem fegyveresek vagy titkosszolgálati szakértők, hanem kéttucatnyi civil – főleg újságírók és segélyszervezetek alkalmazottai – érkeztek bőröndökkel, sporttáskákkal felpakoltan.

A távcső használója ráfókuszált a reptér betonján álldogáló, sétálgató emberekre. Egy fiatal nőt, egy fiatal és egy középkorú férfit keresett. Nem volt nehéz rájuk bukkannia, ugyanis a többiektől elkülönülten álldogáltak a repülőgép orra előtt.

A távcsöves kiköpte a rágót, amit eddig nagy élvezettel, hangosan csámcsogva rágott.

– Menj eléjük, Stevie – mondta erős texasi kiejtéssel –, el ne vesszenek az éjszakában!

A tömeg lassan fogyni kezdett a repülő körül, ahogy a helyi kapcsolattartók felismerték a rájuk várakozókat és gyorsan terepjárókba ültették őket. Charlie bizonytalanul téblábolt Al társaságában, egyedül Scarlett volt nyugodt, úgy tűnt, a sötétséget fürkészve próbálja feltérképezni a repülőteret és környékét.

– Jöhetne már valaki – szólt Charlie nyugtalanul. – Ez a F’lassa fickó jó számot hívott?

– Nyugodtság – intette le Scarlett. – Ha bármilyen vizsgálat nélkül bejuttatott Irakba, itt is várni fognak bennünket.

 Alighogy ezt kimondta, a sötétből egy civil ruhás, de kevlár sisakot, repeszálló mellényt viselő, átalakított CAR-15-ös gépkarabélyt markoló férfi vált ki és laza tempóban kocogva feléjük közelített. Már messziről intett.

Charlie nagyot sóhajtva visszaintett, megkönnyebbült a fegyveres láttán. Jól megpakolt csomagjaikért nyúltak, amikbe a németországi csatlakozásra várva vásárolt ruháikat pakolták – Charlie hitelkártyája még mindig kimeríthetetlennek tűnt. Pár váltás komplett nyári ruházatot, sportcipőt, túrabakancsot vettek és Al unszolására ezeket kiegészítették egy-egy teljes magashegységi hegymászó-öltözettel, a lehető legmelegebb kabátokkal, nadrágokkal és csizmákkal. Úgy gondolták, ezek után már nem érheti őket meglepetés…

Elindultak a sötétből előkocogó férfi felé.

– Kik ezek? Valamilyen civil testőrcsapat vagy kicsodák? – kérdezte Al.

– Valami hasonló – válaszolta Scarlett. – Egy meg nem nevezett cég, meg nem nevezett alkalmazottjai. Kontraktorok, a hadsereggel szerződésben álló civil fegyveresek.

– Zsoldosok.

– Helló! – ért oda hozzájuk a férfi és mindegyiküknek kezet nyújtott. Magas volt, már-már jóképű és egyfolytában mosolygott. – Stevie vagyok. Isten hozta magukat a közel-keleti reality-show-ban.

Stevie hátraintett a sötétbe, mire válaszul autófényszórók kapcsolódtak fel, bőgve többezer köbcentis motor indult, majd egy páncélozott, átalakított Toyota kisbusz gurult be a repülőgépet megvilágító tágas fénykörbe. Az autó oldalain és hátulján angol, valamint arab nyelvű feliratok virítottak, amik keresetlen szavakkal tisztes távolságtartásra figyelmeztették a túl közel merészkedőket.

A Toyota fékezett, a tolóajtó félrecsusszant és egy Stevie-éhez hasonló sisakot viselő fej jelent meg a résben.

– Ez itt Schwager – tájékoztatta Stevie a leendő utasait.

Schwager rájuk mosolygott:

– A városnéző busz előállt – mondta erős texasi kiejtéssel. Nevének németes hangzása ellenére inkább tűnt alacsonyabb növésű olasznak, mint szálfa germánnak.

Amikor már a Toyotában ültek, Alnek a görögországi hajnal, a csendes kis falu felé vezető út és a felkelő nap sugaraiban fürdőző gyönyörű táj jutott az eszébe. Egy pillanatra most is úgy érezte, mintha ott, kétezer kilométerrel, néhány életveszélyes üldözéssel és pár fárasztó bunyóval korábban járnának. De az érzés csak egy pillanatig tartott. Árnyék vetült az emlékképekre, ahogy a Toyota egy teherautó mellé ért és az egyre élénkülő bagdadi forgalom zaja, a motorzúgás, az utcán hallatszó, idegen nyelvű, érthetetlen kiabálás felriasztotta Alt a révedezésből.

Fiatal, alig huszonegynéhány éves, felfegyverzett sofőrjük teljesen ura volt a helyzetnek. A járműveket kerülgetve, folyamatosan a dudán tenyerelt, miközben a nagy erejű autó minden előnyét kihasználva gyorsított, fékezett és a többi úton lévőt kerülgette a forgalmi káoszban. És mindezt természetesen bőszen rágózgatva tette. Hirtelen a fékre kellett taposnia, ahogy egy óvatlan autós jobbról kihajtott eléjük, de még így is sikerült egy ütött-kopott, a hetvenes évek végéről itt ragadt Mitsubishinek koccannia. Az iraki sofőr ugyan nem mert kiszállni, de az öklét rázva kiabált – és persze félrehúzódott. A Toyota motorja újra felbőgött, a monstrum tovább száguldott. Egyik utasának sem tűnt fel, de a hátsó szélvédőn vérpiros paradicsom loccsant szét – a járdán álló tettes, egy tíz év körüli kisfiú újabb paradicsom után nyúlt, de mire azt is az autóhoz vághatta volna, a Toyota már eltűnt a szeme elől.

A szétkenődött zöldség lassan folyt lefelé a hátsó szélvédőn. A kocsiban ülő kontraktorok vagy nem vették észre, vagy nem foglalkoztak vele – az elmúlt években ennél komolyabb dolgokat is vághattak már hozzájuk.

A sofőr mellett Stevie ült, kisméretű, épületharcra kifejlesztett gépfegyverét a térdein keresztbe fektette. Mögötte, az egymással szembefordított, négyes ülések egyikén, a menetiránynak háttal Schwager ücsörgött, mellette Charlie, velük szemben pedig Scarlett és Al figyelték az utcai forgalmat. Schwager oldalánál egy karabély pihent a belső burkolatra rögzített fegyvertartóban. Ahogy Charlie körbepillantott, még jónéhány egyéb lőfegyvert, sőt az ülések alá rejtve még egy rakétavetőt is felfedezett. Vajon milyen akciókban vehettek részt ezek az ürgék? – gondolta, miközben a száguldozás és szlalomozás közepette az ülésben próbált maradni.

– Markolják a majrévasat – tanácsolta Schwager –, mert így mennek itt a dolgok! A közlekedési szabályokat nem ismerik, csak jönnek-mennek, tapossák a gázt, aztán meg csodálkoznak, ha törik az autóikat.

– Azért maguk is csak besegítenek – mondta gúnyosan Scarlett.

A sofőr a visszapillantóban ránézett a lányra, de nem szólt semmit, csak tovább rágózott.

– Néha – folytatta Schwager. – Vagy inkább lőjük szitává a motorjukat, ahogy egyes kollégák szokták?

 A vezető hirtelen vad dudálásba kezdett, majd hatalmasat fékezett és hajszál híján mindannyian kizuhantak az üléseikből – csak pár centivel kerültek el egy úton átigyekvő, halálra rémült, négygyerekes családot. Fiatal sofőrjük hosszan káromkodott, majd újra gázt adott.

– És ilyenkor mi van a szabályokkal? – kérdezte Al. – Már az úttesten voltak…

Stevie hátrafordult:

– Tudja, ha megállnánk egy pillanatra is, valami kósza, unatkozó járókelő biztosan megküldene egy rakétával.

– Ezért inkább mindig sietős – egészítette ki Schwager. – Ha jól adták le az infót, akkor most a Bagdadi Múzeumba megyünk, igaz?

Scarlett nagyot sóhajtva nézett ki az ablakon. 

– Csak oda is érjünk.

Senki sem fűzött hozzá megjegyzést.

Az autó gyorsított, majd eltűnt az utca forgatagában. A nap éppen kibújt a házak mögül és vakító fénybe vonta az ébredő Bagdadot.

 

A múzeum tágas aulájában álltak, várakozva. Pár méterrel mögöttük Stevie és Schwager a környezetet figyelte. A benti világítást még nem kapcsolták fel és bár néhány ember a dolga után sietve vagy éppen nyugodtan beszélgetve tűnt fel a félhomályban, látható volt, hogy jóval a hivatalos nyitás előtt vannak még. Az ablakokon keresztül beszűrődött a reggel fénye, visszatükröződött a világos márványpadlóról és lágy színeket kölcsönzött a hatalmas, félhomályos térnek.             

Valahonnan közeledő cipők kopogása hallatszott, aztán egy női alak lépett át a beszűrődő fénysugarakon. Tartása egyenes, tiszteletet parancsoló, szinte uralkodónői volt. Kecses léptekkel közeledett a várakozókhoz: negyven körüli, elegáns kosztümöt viselő nő volt, sötét, hosszú haja minden egyes lépésénél keresztbe libbent a hátán.

– Üdvözlöm, Önöket! Yasmina Shahi, főmunkatárs vagyok – mondta már pár méterről tökéletes, angliai angol kiejtéssel, kellemes, tarkót bizsergető hangon. – Elnézést kérek a pár perces késésért. Én próbálok majd a segítségükre lenni.

A múzeum folyosóinak útvesztőjében jártak. Yasmina nyomában már csak hárman sétáltak – Schwager és Stevie leléptek, kint, az épület előtt várakoztak a Toyotában – és a folyosóról jobbra és balra nyíló, opálüveges ajtók mögé próbáltak bekukkantani. A termekben régészek, restaurátorok dolgoztak, értékes szobrokat, ókori használati tárgyakat, tönkrement fegyvereket vizsgáltak, konzerváltak, újítottak fel.

– Szaddámnak és természetesen a megszállásnak köszönhetően, közvetlenül a háború előtt és az alatt több mint tizenötezer műkincset raboltak el a múzeumból is vittek ki az országból – magyarázta Yasmina, miközben végigvezette vendégeit a folyosókon. – Ezek fele már megkerült, de nagyon sok hiányzik még a gyűjteményből. Ezért szemmel tartjuk a régiségkereskedelmi hálózatokat és a nagy aukciós házak árveréseit. Bár személy szerint én úgy hiszem, a hiányzó sumér, babiloni, akkád és más egyéb darabok nagy része már az amerikai, német, francia, japán és arab magángyűjtők vagyonát gyarapítja.

Véget ért a folyosó, Yasmina megállt, kezét a kilincsre helyezte, ám mielőtt benyitott volna, a többiek felé fordult.

Az ajtó melletti, lágy fénnyel megvilágított sarokban Charlie egy kisebb emelvényre helyezett szobormásolatot vett észre. Erős, bikatestű, sasszárnyú lényt ábrázolt. Ahogy a szörnyeteg fejére nézett, visszahőkölt: az állati pofa helyett egy szakállas férfiarc bámult vissza rá, átható tekintetével szinte Charlie lelkéig furakodva. 

– Ha találkoznak valamelyikükkel, kérem, adják át neki jókívánságaimat – mondta Yasmina mosolyogva, de keserűen.

Beléptek. A falak mellett ládák tömkelege magasodott, ki tudja milyen értékeket rejtve, a maradék helyet pedig kisebb-nagyobb ókori tárgyak százaival telepakolt polcrendszerek foglalták el.

A terem közepén, nagy munkaasztalon érmék, cserépdarabok és régi háztartási eszközök maradványai feküdtek. A belépőknek háttal egy férfi állt az asztal fölé hajolva és egy mozaik apró darabkáival foglalatoskodott.

– Omar, kérlek – szólította meg őt Yasmina arabul.

Omar megfordult: ötvenes, őszülő hajú, élénk szemű férfi nézett rájuk, meggyötört arcán látszódott, az élet sokkal nagyobb terhekkel sújtotta, mint ahogy azt megérdemelte volna.

– Mr. Asani a legjobb ókor szakértőnk – folytatta Yasmina –, specialitása az Ószövetség időszaka. Úgy tudom, hogy az önök műtárgyai is abból az időből származnak.

– Mi legalábbis így feltételezzük – egészítette ki Al.

Charlie leemelte az eddig a vállára dobott hátizsákot, kivette belőle az egyik, törülközőbe csavart angyalszobrot és úgy, ahogy az volt, átadta Omarnak. Az iraki érte nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Rosszalló tekintettel először a szállodai törülközőre, majd Charlie-ra nézett.

– Maguk amerikaiak, igaz? – kérdezte; erősen arab akcentusú angolját mérföldek választották el Yasmina kifinomult kiejtésétől.

– Én angol vagyok – szúrta közbe Al gyorsan.

– Hmm?! Angol, igaz? Na, még egy idegen Bagdadban – jegyezte meg Omar fejcsóválva.

Charlie meggondolta magát, úgy érezte, elég lesz egy szobrot is megmutatnia.

A becsomagolt angyalt Omar óvatosan az asztalra helyezte, majd szakavatott kezekkel letekerte róla a törülközőt: a frottíranyag mögül az összezárt szárnyú, lehajtott fejű angyalszobor bukkant elő. A többiek feszülten figyelték a szakértő reakcióját, ám Omar nem mozdult, csak elmerülten nézte a több ezer éves tárgyat, nem nyúlt hozzá.

– Szóval… – kezdte nagysokára és az állát vakargatva az asztal körül álldogálókra nézett – szóval… nem tőlünk lopták.

Scarlett nem tűnt elégedettnek.

– A mostani helyett az ősrégi eredete érdekelne – mondta.

– A megmunkálást tekintve… – vizsgálgatta tovább az angyalt Omar.

– Mielőtt még hozzákezd… – vágott a szavába Al. – Engem érdekelne, van-e listájuk arról, hogy kik kutattak a múzeumban az elmúlt évtizedekben.

– Al, mindent csak szép sorjában – csitította Charlie a felpörögni látszó történészt.

– Ez fontos, Charlie – válaszolt Al nyugodtan –, mert ezzel egy újabb lépést tehetünk majd előre.

Yasmina kellemes hangja csendült fel mögöttük.

– Van számítógépes nyilvántartásunk az elmúlt húsz évről, a régebbiek pedig az archívumban találhatóak. Melyik időszak érdekli?

– A huszadik század első harminc éve – válaszolt Al. – Kábé.

– Jöjjön! – intett neki Yasmina és mindketten kisétáltak a teremből.

Al még visszafordult az ajtóból:

– Tudjatok meg mindent…

– Nyugi, Al – válaszolt Scarlett. – Meg lesz…

Al feje eltűnt az ajtórésből.

– Szóval… – fordult Omar Charlie és Scarlett felé, miután még tüzetesebben megvizsgálta a szobrot. – A megmunkálást tekintve valóban közel-keleti, bár pontosan ilyen angyalábrázolással még eddig személyesen nem találkoztam. Hasonlók léteznek több más múzeumban is a környező országokban és azok a zsidók szerinti ószövetségi korban készültek.

– Mikorra datálható? – tudakolta a lány.

– Nagyjából, hmm, időszámításunk előtt 1500–2000 körül készíthették.

– Szóval, Krisztus előtt 1500-2000 – morfondírozott Scarlett. 

– Talán pont a mi időpontunk – tette hozzá Charlie.

– Az önök időpontja? – kérdezett vissza Omar értetlenül.

           

Al a félhomályos irattárban, a végtelennek tűnő polcok előtt állt, egy asztalra támaszkodva. A polcokon régebbi és újabb irattartók álltak szép rendben, időrendi sorrendbe rendezve. Távolabbról pakolászás zaja hallatszott, majd valami hangos csattanással a földre esett.

– Segíthetek? – kiáltott hátra Al.

– Nem, köszönöm! – csendült Yasmina hangja valahonnan. – Boldogulok!        Al folytatta az irattartók böngészését. Egyet leemelt, kinyitotta, belelapozott, majd visszatette a polcra. Újabbért nyúlt, azt is kinyitotta, lapozgatta, lapozgatta, magában mormolta a beleírt szöveget egészen addig…

…amíg Yasmina cipőjének kopogására nem lett figyelmes.

– Nem adom oda Önnek az összes anyagot – hallotta a hangját, ahogy a nő közeledett –, mert szerencsére egy nagy könyvben összesítettek minden évet, így…

Yasmina már majdnem odaért hozzá, de még nem látta Alt a polcok takarásában. Al gyorsan összehajtotta dossziét és visszarakta a helyére – nem tartotta helyénvalónak az engedély nélküli matatást, de tudósi kíváncsisága legyőzte angolos önuralmát.

– …csak ezt kell majd átlapozni – fejezte be Yasmina, amikor feltűnt egy hatalmas, agyonhasznált könyvet cipelve.

– Remek – mormolta Al.

– Segítsek, esetleg? – kérdezte a nő, ahogy a könyvet az asztalra helyezte.

– Köszönöm, nem – mosolygott a tudós. – Van már rutinom a nagy könyvek lapozgatásában.

 

– Az időpont egy történelmi-bibliai időszakot jelent, ami a mi elgondolásunk szerint összefügghet ezzel és még két másik angyalszoborral – mondta Scarlett Omarnak.

– Két másik? – kérdezett vissza a régész.

Charlie a hátizsákra csapott – úgy vélte, mégiscsak közlékenyebbek lehetnek a siker érdekében.

– A harmadikat még keressük – világosította fel az irakit. – Három angyal, akik a pokol kapuját őrzik. Vagy valami hasonló.

Scarlett vette át a szót:

– Nem. Pontos fordítás szerint így szól a történet: három angyal, akik vissza akarnak térni az otthonukba, hogy biztonságban tudhassák a világot.

– Hallottam már egy hasonló legendát… – válaszolta Omar elgondolkozva. – Egy közel-keleti konferencia alkalmával valamelyik Jordán kolléga mesélt róla…

 

Al az asztal mellé helyezett székben ült és a nagy, arab és angol nyelven írott nyilvántartásban lapozgatott. Mellette Yasmina figyelte a múzeumba érkezett és onnan kivitt tárgyak, az azokat kutatók és a kutatási időpontok adatait tartalmazó feljegyzéseket. Néhol kézzel írt cetlik, hivatalos iratok vagy megsárgult fényképek bújtak meg a lapok között.

Al az időben visszafelé lapozva az 1938-as évnél tartott, amikor megcsörrent Yasmina telefonja. A nő felvette, felállt és odébb sétálva, arabul kezdett el társalogni.

Al lapozott egy párat és már 1937-ben járt, amikor az egyik lappár közül hátoldalával felfelé egy fotó esett az ölébe. Egy kézzel rajzolt, félig elmosódott térképvázlat ötlött a szemébe: a rajz elnagyolt vonalakkal Irakot ábrázolta és készítője a fővárost is bejelölte rajta. Bagdadtól nyíl vezetett északra egy al-Amadiyaként megjelölt kis településig, majd onnan tovább, a török határon túlra kacskaringózott egy szűk hágón keresztül, végül valahol a senki földjén egy X-ben ért véget – és az X mellé egy kérdőjelet és két, Al számára érthetetlen német szót jegyeztek fel: Regenbogen Völkerschaft. 

Al megfordította a képet és a fekete-fehér fotón egy középkorú férfit pillantott meg. Egy gesztenyefákkal körülvett épület előtt állt mosolyogva és mintha valamilyen tárgyat tartott volna a kezében. Az öltözete alapján Al nem tudta meghatározni a nemzetiségét…

…de várjunk csak! A tudós a szeme elé emelte a fotót. Az ismeretlen férfi kezeit figyelte. Elmosódott és homályos volt a legalább hetven-nyolcvan éves felvétel, ezért még jobban ki kellett meresztenie a szemét. Próbált koncentrálni… És végül ott volt! Felismerte! Egy sosem látott, de mégis valahogy ismerősnek tűnő szobrot látott. Egy angyalt ábrázolt: a mennyei lény szárnyait teljesen széttárva tartotta és miközben arcát felfelé fordította, jobb kezével egy pallost nyújtott az ég felé!

Al meglepődve nézte a képet, oda-vissza forgatta, szinte nem is hitte, hogy teljesen véletlenül, szó szerint az ölébe hullik a segítség. Sebesen járt az agya, miközben a válla felett óvatosan visszanézett Yasminára. A nő pár méterrel odébb háttal állt és még mindig telefonált.

Al ismét a hátoldalra rajzolt térképre nézett. Regenbogen Völkerschaft. Mi a fenét jelenthet?

Feldühítette Magyarffy szokása, az a könnyelműség, felelőtlenség, mellyel természetesnek vette, hogy azon a nyelven írja meg jegyzeteit, amelyik abban az adott pillanatban éppen az eszébe ötlött! Ezzel pedig igencsak megnehezítette a nyomai után kutató utókor munkáját! Ez a gróf…! Mert hogy a grófot ábrázoló fényképet és az általa rajzolt térképet tartotta a kezében tartotta, abban biztos volt!

Al másodperceken át szemezett a képpel. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha abban a pillanatban a világ összes nyűge az ő nyakába szakadt volna. Nem tudta levenni szemét a fotóról, újra megfordította és a hevenyészett térképet tanulmányozta. Yasmina még mindig telefonált.

Al döntött. Tudta, hogy hatalmas szentségtörést követ el és a história poklában ég majd el egyszer. Nagyot, keserveset sóhajtott…

– Hérodotosz, bocsáss meg! – nyögte, majd gyors mozdulattal összehajtotta és zsebre vágta a fotót.

Yasmina ebben a pillanatban fejezte be a beszélgetést és Alhez lépett.

– Sikerült valamit találnia? – kérdezte segítőkészen mosolyogva.

Al az előtte nyitva hagyott feljegyzési könyvbe nézett. Gyorsan végigfutott a rubrikák között és szerencsére meg is pillantotta a keresett bejegyzést: „Gróf Magyarffy Ágoston, 1937. február 8.” 

– Öööö… sajnos nem sokat – mondta és a megkopott, kézzel írott szövegre bökött – Csupán egy bejegyzést, ami szerint itt járt az illető, de semmi több.

– Őszintén sajnálom – válaszolta Yasmina és látszott, hogy komolyan is gondolja.

 

– Szóval, három angyalról szólt a legenda – mesélte Omar Charlie-nak és Scarlett-nek –, akik valahonnan az Ararát hegyeiből jöttek le, hogy óvják Isten teremtményeit a Gonosztól. Sokáig küzdöttek a Sátán és csatlósai ellen, de a harcok során elvesztették egymást, és azóta kutatnak, hogy közösen visszatérhessenek őrhelyükre.

– De miért? A harcuk még nem érhetett véget, hiszen a gonosz ugyanúgy szabadon jár a Földön… a mai napig is. Csak nézzen körbe! – tette hozzá Charlie.

– De igen. Véget ért – válaszolta Omar. – Bár a Sátán továbbra is uralma alatt tartotta a világot. A lelkiismereti kor az özönvízzel véget ért és Isten a kőtáblákkal törvény alá helyezte az emberiséget, majd…

– …majd pedig Jézus keresztre feszítésével, halálával és feltámadásával új szövetséget kötött velük, velünk, az emberiséggel. Így a három angyal harca véget ért – vágott közbe a lány.

– Persze, de ez a történet csak egy legenda. Sem a Koránban, sem a Bibliában nem szerepel, egyetlen vallásos irat sem említi és semmilyen történelmi feljegyzés nem tanúskodik róla – mondta Scarlett a szobrot nézve.

– Így van. Még csak apokrifnak tartott irat sem maradt fenn róla, egyszerűen meseként terjedt az ókori, közel-keleti népek között. Néprajztudósok asszír vagy örmény eredetűnek tartják a legendát – válaszolta Omar.

– Szóval a három angyalszobor csak egy-egy műalkotás, semmilyen más funkciójuk nincsen – mondta Charlie.

– Igen, úgy tűnik – mondta az iraki és mintha bocsánatot kérne, széttárta a karjait. – Sajnálom, hogy csak egy mítosszal tudtam segíteni a kutatásukat.

– Sebaj, azért köszönjük! – válaszolta Scarlett. – Induljunk!

– Sajnos eléggé el vagyok maradva a munkámmal. Ha nem gond, nem kísérem ki önöket. Kitalálnak? Vagy…?

– Nem gond – vágta rá Scarlett azonnal.

– Meg lesz. Csak egyenesen előre – mondta Charlie.

Már az ajtóban voltak, amikor Scarlett visszafordult:

– Még egy kérdés, Omar, ha megengedi.

Omar már ismét az asztal fölé hajolva szorgoskodott, most a lány felé fordította a fejét.

– Csak tessék.

– Elég személyes kérdés lenne.

– Rendben. Csak nyugodtan… Legfeljebb nem válaszolok.

Scarlett egy pillanatig gondolkodott.

– Omar, maga keresztény? Mert, itt, amit elmondott a három angyalról és a szövetségkötésről… 

Az irakit nem lepte meg a kérdés, mintha már sokszor feltették volna neki.

– Nem, muzulmán vagyok – válaszolta, majd hozzátette. – És tudós is, aki a történelmi tények, leletek és írásos emlékek alapján von le következtetéseket.

Kiléptek az ajtón.

– Azért ne adják fel! – hallották Omar hangját a hátuk mögül. – Tudják, a történelemtudományban és a régészetben talán az a legizgalmasabb, hogy a legendáknak itt történetek egyszercsak az ember orra előtt válnak valósággá.

– Köszi a biztatást – válaszolta Charlie.

– Lehet, hogy a három angyal meséjével is így járnak majd. Lehetséges.

Szótlanul sétáltak visszafelé a folyosón. Charlie úgy tartotta a hátizsákot a karjaiban, mintha attól félne, hogy valaki kitépi a kezei közül és elrohan vele, Scarlett pedig az Omar által elmondott legendán és a restaurátor utolsó mondatain morfondírozott.

A hátuk mögül két munkaköpenyes szakember előzte meg őket, majd benyitottak az egyik terembe. Ahogy az ajtó bezáródott a két férfi mögött, Charlie önkéntelenül is utánuk nézett: odabenn egy pillanatra újabb tudósokat pillantott meg, akik egy hatalmas, valószínűleg babiloni istenséget ábrázoló szobrot álltak körül.

Sétáltak tovább és most újabb ajtó nyílt meg: egy régésznő sietett kifelé, majd üdvözlésképpen feléjük biccentett és már el is tűnt a folyosó végében. A szélesre tárt ajtót a rászerelt fék lassan engedte vissza, így Charlie ebbe, az üresen maradt terembe is bekukkanthatott…

…és földbe gyökerezett a lába! Az ajtó már majdnem teljesen bezáródott, ezért vállal óvatosan betolta, majd a cipője orrával bokán pöccintette Scarlettet, aki meglepetten megállt. Charlie csak a szemével jelzett a terem belseje felé. Scarlett benézett…

…és eltátotta a száját!

Odabenn, a falak mentén, a termetüket jócskán meghaladó magasságban hatalmas szekercefejeket pillantottak meg: mindegyiket kisebb-nagyobb mértékben kikezdte a rozsda, darabok hiányoztak az irdatlan fémtestekből és utólag hozzáillesztett, láthatóan frissen készített, férficomb vastagságú, földig érő nyeleken nyugodtak.

– Mi a…? – kezdte Charlie elképedve.

– Egy- és kétpengéjű harci balták és szekercék – vágott közbe Scarlett és bár képben volt fegyverügyileg, ő sem tudta leplezni a meglepetését.

– De ekkora bazinagyok? Legalább két méter hosszúságú lehet a nyelük!

Scarlett szó nélkül besurrant a terembe és közelről is megvizsgálta a fegyvereket. A pusztító eszközök mellett szinte gyereknek, törékeny tizenéves lánynak tűnt.

–  A nyelek maiak, gondolom az eredetiek pár ezer éve elkorhadhattak. A fejeket viszont durva megmunkálású acélnak nézem - elemzett önkéntelenül is lehalkítva a hangját.

– Acélnak? Az ókorban? Nem bronzból kellene lenniük? – Charlie meglepett kérdései szinte kiabálásként hatottak a csendben.

– Eddigi tudásunk alapján igen – suttogott tovább a lány.

– Miért suttogsz? – kérdezte Charlie suttogva.

– Nem tudom – suttogta Scarlett.

– Gondolod, hogy ezek valódiak?

Scarlett végre visszanyerte a saját hangját:

– Nagyon úgy tűnik. De amúgy a múzeumban miért foglalkoznának hamisítványokkal?

– Nemtom. Ha ezek valamikor tényleg használt fegyverek, akkor a katonák, akik harcoltak velük vagy egy akrobatacsoport tagjai voltak és egymás nyakában állva forgatták a nyolcvan-száz kilós cuccokat, vagy pedig…

– …köbö három vagy inkább három és fél méteres óriások lehettek! – fejezte be Scarlett mialatt lassan kihátrált a helyiségből.

Szótlanul, magukban a felismerés valószínűségét – vagy inkább valószínűtlenségét – latolgatva bámulták az irdatlan gyilkos eszközöket. Végül Scarlett törte meg a csendet:

– Úgy tűnik, jó nyomon járunk – mondta alig hallhatóan.

– Ja. De innen hogyan tovább? – tette fel a kérdést Charlie.

De erre egyikőjük sem tudott választ adni. Tanácstalanul néztek egymásra…

Aztán Charlie elengedte az ajtót és az csendben visszazáródva elfedte előlük az elmúlt napok legizgalmasabb és egyben leghátborzongatóbb felfedezését…

A Nemzeti Múzeum előterében lassan, komótosan, egymás után kapcsolódtak fel a lámpák. Közeledett a nyitás ideje, de most még csak két várakozó álldogált a hűs márványpadlón.

– Óriások, basszus! – mormogta Charlie. A fejét ingatta.

– Gondoltad volna? – kérdezte Scarlett kis idő múlva.

– Mit is? – kérdezett vissza Charlie elgondolkodva. – Ja, igen. Nem. Nem gondoltam volna. De igazából most sem hiszem el. Tévedés lehet, mesebeli óriások nem léteznek…

– Miért?

– …és nem is léteztek soha.

Scarlett szembefordult Charlie-val.

– Az csak egy dolog, hogy hitetlen vagy, de itt kézzelfogható dolgokról van szó. Te is láttad azokat a hatalmas fejszéket!

– Valamit elszúrtunk – válaszolta Charlie nyugodtan, elemzően. – Rossz következtetéseket vontunk le, nem vettünk észre részleteket.

– Milyen részleteket?

– Nem tudom.

– Hja?! Ezt a legkönnyebb rámondani.

– Mit kéne rá mondanom? Mit kéne mondanom?

– Nem mondani kellene, hanem újra átgondolni a dolgokat és újabb válaszokat keresni! – csattant fel Scarlett vádlón, de közben úgy érezte, ő is csak tehetetlenül okoskodik.

– Rendben, add meg te a választ! Nem bonyolult a kérdés! – vágott vissza Charlie. – Akkor hogyan tovább?

Mielőtt még egymásnak eshettek volna, megszólalt Scarlett mobilja. Charlie figyelte, ahogy a lány homlokát ráncolva előveszi a készüléket, ránéz a kijelzőre, majd a szája boldog mosolyra húzódik.

 – Szia, édes – szólt bele a telefonba.

Édes? – Charlie szeme elkerekedett.

– Hát, szia – folytatta Scarlett olyan búgó hangon, hogy Charlie hátán felállt a szőr –, mi a helyzet New Yorkban…? SanFranciscoban vagy? Hogyhogy…? Új lehetőség? Azt mondtad, minden vágyad az ENSZ… Pénz? Persze, a magánvállalatoknál többszörösét is megkaphatod, de…

Charlie hátrébb lépett. Nagyon érdekelte a beszélgetés végkifejlete, de már neki is kellemetlenné vált, ahogy látnia kellett Scarlett meglepődését és értetlenkedő vergődését.

A lány hangja egyre kétségbeesettebbé vált – Charlie még sosem látta ilyennek:

– De erről miért nem szóltál nekem korábban…? Nem hiszem, hogy csak két napja beszéltetek róla először… Ez a Paula, a főnöknőd… Csak téged visz? – Scarlett hangja remegett. – De mikor akarod ezt megbeszélni? Nekem úgy tűnik, hogy már megbeszélted… magaddal… A hétvégére hazaérek… Mi? Miért?... De… Rendben… rendben… Szia, szia…

– Sietnie kellett – nyögte a lány elveszetten, miután zsebre vágta a telefont.

– Aha – bólogatott Charlie serényen – Sietnie…

– Most mi van? – csattant fel a lány, mintha álomból ébredne. – Miért hallgatózol? És különben is, neked meg…

– Semmi – szakította félbe Charlie. – Miért is lenne?

Lépések zaja szakította félbe az újra éleződő vitát. Yasmina és Al közeledtek, kedélyesen társalogva. Ahogy közelebb értek, Charlie-ék még elcsípték Al legutolsó mondatait:

– …és voltak kollégák, akik az ókori téglaégetési technikát lemodellezve megállapították, hogy a torony magassága még a kétezer métert is meghaladhatta. Elképesztő.

Odaléptek a várakozókhoz.

– Úgy látom, nem tűnnek túlságosan boldognak – jegyezte meg Yasmina feléjük fordulva. – Nem érték el a céljukat?

– Hát nem – válaszolt Scarlett kurtán, mérgesen.

Charlie próbált udvariasabb, diplomatikusabb maradni:

– Nem, sajnos. Csak egy újabb mítosszal lettünk gazdagabbak, de igazából nem tudtunk előre lépni. Al, maga is így járt?

Mielőtt a tudós válaszolhatott volna, Scarlett vette át a szót:

– Yasmina, még egyet kérdeznék, búcsúzás előtt – kezdte sokkal higgadtabban.

– Persze, csak nyugodtan – válaszolt a nő előzékenyen.

 – Ahogy kifelé jöttünk a folyosón, az egyik teremben jó nagydarab fegyverek maradványait vettük észre.

Yasmina láthatóan meglepődött az engedély nélküli kutakodás tényén, de a következő pillanatban már ismét udvarias házigazdaként mosolygott.

– A folyosó jobb vagy bal oldalán lévő teremre gondol? – kérdezte.

– A jobboldaliban is van valami érdekes? – érdeklődött Charlie, de senki sem figyelt fel a kérdésére.

– Balra – vágta rá a lány. – Hatalmas harci baltákat láttunk, jó két méter hosszúságú lehetett a nyelük.

– Igen, igen. Tudósaink szerint azokat egyes ókori törzsek használták elrettentésül. Méretük és súlyuk alapján a harci értékük gyakorlatilag nulla. Így azt feltételezzük, hogy a falvak peremén, a kapuknál állíthatták fel ezeket a fegyvereket, hogy a kétes szándékkal érkező jövevényeket elrettentsék és elgondolkoztassák: vajon miféle óriások lakhatnak itt?

– Sosem hallottam még ilyen legendáról – kötözködött Scarlett, mert úgy gondolta, Yasmina nem a valóságot mondta el nekik.

De a nő fel sem vette, válasz helyett inkább Alhez fordult:

– Szóval, Mr. Wyman, az ön kutatása elérte a célját?

Al bizonytalannak tűnt:

– Hmm? Ó, igen… Ööö… kellemes, de… hmm… sajnos részemről is sikertelennek bizonyult.

Odakint már erősen tűzött a nap. Schwager és Stevie az autó mellett álldogáltak és napszemüvegük mögé bújva kémlelték a múzeum környékét. Elvileg biztonságos terepen voltak, de ugye, az ördög sosem alszik… Sofőrjük az autóban ült, bakancsait a műszerfalon nyugtatva rágózott, fejével egy régi Genesis számra, a Land of Confusionre bólogatott ütemesen – talán még meg sem született, amikor a dal a slágerlistákon kapaszkodott felfelé.

Yasmina kíséretében Charlie-ék léptek ki a múzeum ajtaján. Nem búcsúzkodtak sokáig, megköszönték a nő segítségét és kölcsönösen jó munkát, sok sikert kívántak egymásnak, aztán Yasmina ment a dolgára, ők pedig a Toyotához sétáltak.

– Na, hogyan ment? – kérdezte Stevie túlkiabálva Phil Collins énekét.

– Fél siker – válaszolt röviden Charlie és amíg a Genesis hallgatható decibelig süllyedt, mindhárman beszálltak az autóba.

 – Dehogy, dehogy – mondta halkan Al és nem lehetett nem észrevenni a szája szegletében megbúvó rejtélyes mosolyt.

 A Toyota elindult, majd a múzeum elől kifordulva egyre gyorsuló iramban haladt az úton.

– Hogy érti ezt, Al?– kérdezte Scarlett, miután a folyamatos szlalomozás közben sikerült megkapaszkodnia.

– Hát így! – mondta Al diadalittas mosollyal és felmutatta az irattárból elcsórt fotót. – Teljesen véletlenül van egy térképünk!

– Mutasd! – szólt Charlie és a fénykép után nyúlt, de Al egy gyors csuklómozdulattal kicselezte, majd megveregette az anyósülésen ülő Schwager vállát.

– A Schwager név német eredetű, igaz?

– Az ott Magyarffy a túloldalán? – kérdezte Charlie, de most sem kapott választ.

Schwager hátrafordult. Nem értette Al kérdését, bizonytalanul válaszolt:

– A nagyapám Ausztriából vándorolt ki az Államokba a háború után.

– És beszél is németül?

– Ja. Ein wenig.

– Nézze csak! – mutatta Al a fénykép hátoldalát. Schwager levette a napszemüvegét és fürkésző tekintettel nézte a hevenyészett térképet.

– Aha. Mi ez, valami titkos hadműveleti térkép? Mert ha igen, akkor jelentenem kell.

– Dehogy – legyintett Al könnyedén. – Csak egy régi ereklye. A nevet olvassa!

Schwager hunyorítva nézte a rajzot.

– Melyiket? Bagdad?

– Nem!

– Vicceltem.

– Tetszett. A németet kéne.

– Ja, natürlich… Regenbogen Völkerschaf. Azt jelenti, hogy… szivárvány… szivárvány… törzs vagy… nemzetség! Mi a fene ez?

– A következő úticélunk, uraim!

– Biztos, hogy nem valami katonai…? – kezdte Schwager, de nem tudta befejezni, mert…

BUMMM!

…kétszáz méterrel előttük a forgalom kellős közepén egy személyautó ezernyi roncsdarabot széjjelvetve, hatalmas durranással, lánggömböt szétlövellve felrobbant.

– Basszátok meg! – köpte ki a rágóját a sofőrjük és a fékre lépett.

A házak tetejéig felcsapó füsttel és lánggal égett az üzemanyag. Halottak és sérültek feküdtek mindenütt, a még talpon lévők futva próbáltak menekülni. Mintha a pokol elevenedett volna meg előttük!

Stevie és Schwager szinte egyszerre rántották csőre a fegyverüket.

– Húzzunk innen a halálba, de gyorsan! – üvöltötte Schwager.

A Toyota motorja minden eddiginél öblösebben bőgött fel, az autó jobbra bevágódott egy mellékutcába, miközben kisebb személyautókat tolt félre, majd szédületes sebességgel szlalomozni kezdett a káoszban – meg kellett hagyni, a gkvez nem csak a közlekedési szabályok újraértelmezésekor, de vészhelyzetben is a topon volt!

Újabb szlalomozás, koccanások és még több káromkodás: nemsokára elmaradt mögöttük a terrortámadást követő káosz!

Scarlett fél kézzel kapaszkodva megpróbálta előhalászni a mobilját. A tárcsázást kétszer is elrontotta az imbolygó autóban, de harmadikra már sikerrel járt. Kicsörgött.

– Edmond… – kezdte a lány, amikor felvették és elkerülte a figyelmét, ahogy Charlie szemöldökét sokat mondóan felhúzva Alre nézett és a szájával némán formálta a nevet: Edmond. Al szintén szemöldökhúzogatva nézett vissza rá.

– …Bagdadban vagyunk – folytatta Scarlett és pár másodpercig csendben hallgatta a választ. – Szükségünk lenne egy kis expedícióra valahol Észak-Irakban.

Mialatt Scarlett F’lassa hosszabb válaszát hallgatta, Al és Charlie „ez aztán már valami” tekintettel összenéztek.

– Ja, igen. És kéne egy katonai helikopter is, hogy odajussunk – egészítette ki a lány a mondandóját.

– Kemény a csaj – mondta Stevie és elismerően Charlie-ra kacsintott.

Schwager rosszat sejtő arckifejezéssel fordult hátra. Nem szólt egy árva szót sem, de a tekintete mindennél beszédesebb volt. Már megint mi a francot kell szerveznie? – kérdezte szótlanul önmagától és az állandóan keverő, dús loboncú lánytól…

(folyt.)

Egy ősöreg, román gyártmányú, fakópiros Dacia gurult be a körforgalomba. Nyugdíjas vezetője a hétvégi autósok több évtized alatt tökélyre fejlesztett kormányzási stílusával, a volánt egyik kézből a másikba adva, biztonságosan a külső ívre pöfögött. Csak a drága feleségéért indult a nyugdíjasklubba, ahol a Mama ezen a héten is jól kipletykálhatta magát a világháború előttről ismert barátnőivel.

De melyik háború is? – morfondírozott a Papa, amikor a visszapillantóba tekintve valami szörnyűségre lett figyelmes. A háta mögül sűrű esőfüggöny közeledett, de az még hagyján; a zivatarfelhőt beelőzve egy kombi autó érkezett szédítő sebességgel a körforgalom felé és a következő pillanatban már be is érte a Daciát. Aztán csikorgó gumikkal, a díszkőre fekete csíkokat égetve elhúzott mellette. A Papa természetesen nem ismerte a drift szót, de ijedten a fékbe taposott – így sikerült elkerülnie az útra potyogó utolsó tévés felszereléseket, majd egy bokor aljára kényszerítenie a mögötte haladó robogóst. Egy pillanatra még elkapta az anyósülésen gubbasztó, nyúzott férfi tekintetét, ahogy az angolosan-udvariasan biccentett feléje, majd a kormány mögött ülő, lobogó hajú suhanc felengedte a kéziféket, visszatekerte a kormányt – a Papa persze ezt a technikai kombinációt sem ismerte –, gázt adott és a gyalogátkelőn sétálókat szétugrasztva elhúzott a körforgalomból kivezető úton.

A Papa pacemakere vészüzemmódba kapcsolt és az öreg már emelte aszott öklét, hogy lekrucifixezze az útról a pernahajdereket, amikor egy hatalmasnagy, zöld színű, MAGYAR HONVÉDSÉG TŰZSZERÉSZ feliratot viselő teherautó tűnt fel mögötte. A Papa erősen megmarkolta a kormányt, de nem kellett félnie: a katonai kocsi ázott civil sofőrje nem vacakolt a kanyarodással, helyette becélozta a körforgalom gyönyörű virágokkal beültetett közepét és ugyanazzal a tempóval letarolta az egészet. Az tűzszerészkocsi ugrasztott egy enyhét a földhányáson, majd belőtte a kijáratot és a másik autó után száguldott. A gyalogosok nem kockáztattak, a járdán maradtak, így nem esett bántódásuk, leszámítva azt a haladási irányt jelző táblát, amit a katonai Unimog akaratlanul is, de magával vitt.

Az öregnek feltűnt, hogy ez az autó is nyitott raktérrel érkezett, sőt, két szikrázó fémrámpát vonszolt magával egészen addig, amíg ugrasztás közben el nem hagyta az egyiket. A fél rámpa szikrázva pattant párszor, majd egy parkoló autó hátsó szélvédőjében állapodott meg.

A Papa ismét egyesbe rakta a Daciát és már arra készült, hogy továbbhajt, amikor újabb száguldó autók tűntek fel a visszapillantó tükörben. Az öreg kuplungolt, üresbe váltott és rémülten, de érdeklődve figyelte a fejleményeket: két Ford kisbusz repesztett el mellette, nyomukban pedig egy BMW vágta le a körforgalom ívét, majd mindhárom autó a két menekülő után eredt. Az öreg várt. És igaza volt! Jóval lassabban, mint az előtte száguldók, egy rendőrautó érkezett visító szirénával, villogó kék-vörös lámpákkal, majd precíz kanyarban, csikorgásmentesen vette az ívet és az autót finoman kihúzatva folytatta az üldözést.

A Papa tudta, hogy ez a pár másodperces kalandja űberelni fogja a drága asszony egész napos, nyugdíjasklubos pletykálkodását! Újra egyesbe kapcsolt, majd mosolyogva elindult. És mivel az esőfüggöny időközben utolérte és egy pillanat alatt nedvessé változtatta az útfelületet, pláne az öreg indexelni is elfelejtett, ügyesen végighúzta a mögüle kiugró Merci jobb oldalát.

A körforgalom után egyenes út következett, amin hosszabb ideig cikázva folyt az üldözés. Scarlett ügyesen manőverezett a menetirány szerint haladó és a szemből érkező autók között, kisebb koccanásokat és jóval nagyobb káromkodásokat maga mögött hagyva. Charlie próbálta befogni őket, de a nehézkesen mozgó és a még mindig szikrázó fél rámpát magával vonszoló jármű egyre nehezebben tartotta az iramot. Végül a száguldó BMW benne Maxim két emberével kivágott a menetből és megközelítette a teherautót. Charlie egy darabig jobbra-balra kormányozva próbálta megakadályozni, hogy megelőzzék, ám végül úgy döntött, drasztikusabb megoldást választ: beletaposott a fékbe. A kerekek azonnal blokkoltak, a későn fékező BMW pedig rácsúszott a szikrát okádó rámpára és csaknem lelökte az útról a többtonnás katonai autót. Charlie újra gázt adott és ahogy az Unimog megugrott, a rámpa kettétört, az út szélén parkoló autósornak lökve a BMW-t. A katonai teherautóból elszabadult ásók, csákányok, lapátok, ládák hullottak ki az aszfaltra – végigpattogtak az úton és szélvédőket, karosszériákat roncsoltak össze. A BMW sofőrje sikeresen elkerülte a nagyobb ütközést, de még így is sikerült végigszántania vagy egy tucatnyi autó oldalát, aztán imbolyogva újra irányba állt és nyomában a két sötétszínű Forddal és a hiába szirénázó rendőrautóval folytatta az üldözést.

A heves zápor mindegyiküket utolérte és Charlie ekkor már nagyon szeretett volna kijutni a városból, hogy könnyebben manőverezhessen a böhömnagy katonai járművel. Szerencséjére azonban éppen az Unimog méretei akadályozták meg, hogy a három üldöző autó eléjük tudjon vágni. Padlóig taposta a gázpedált, jobbra-balra tekerte a kormányt, hogy leszorítsa Maximék kocsijait és ezzel Scarlettet és Alt védhesse.

A forgalomban szlalomoztak, a közlekedőket kerülgették és egymást lökdösték az autók, ahogy száguldottak az eső áztatta utcákon. Scarlett a sokadik piroson való áthaladás után egy villamossínpárt keresztezett, amikor a nedves fémen hirtelen megcsúszott a Peugeot és csaknem teljesen keresztbefordulva bevágódott egy szűk mellékutcába. Scarlett ügyes kormánymozdulatokkal, lassítással és gázadással egyenesbe hozta az autót, majd azon imádkozott, hogy sem gyalogos, se egy másik autó ne keresztezze az útjukat. Belőtte az utca végét és jó százas tempóra gyorsított. A visszapillantóban látta, hogy az Unimog néhány parkoló autót meggyűrve száz méterre lemaradva követte őket.

A lány fél szemmel Alre sandított: az angol bóbiskolva, de láthatóan eléggé idegesen figyelte a nyaktörő manővereket.

– Scarlett, én rájöttem… – szólalt meg váratlanul Al.

– Még ne, Al… – vágott közbe a lány, majd a következő kereszteződés előtt éles kanyart vett jobbra és a Peugeot kivágódott az utcából.

A szembejövő sáv mellett meglátta az autópályát jelző táblát, mire egy gyors mozdulattal balra rántotta a kormányt és a szemből érkező autók előtt felszáguldott az autópálya felhajtójára. A váratlan manőverre dudálás, üvöltözés és sorozatos koccanások zaja volt a válasz.

Az Unimog egy ruházati bolt előtt húzott el, ahol éppen két alkalmazott a kirakatot rendezte. Az irdatlan zöld acéltest végigszáguldott a szűk utcában és a maga előtt tolt nagy légtömeg mély hangon berezonáltatta a kirakat nagyméretű üvegtábláját, mire mindkét nő ijedten felugrott.

Ekkor a Peugeot eltűnt Charlie szemei elől. Találomra ő is jobbra rántotta a kormányt és ahogy kiért az utcából, összetorlódott, összeütközött autókat látott maga előtt. A roncsok között egy keskeny terület maradt átjárható így éppen a táblával jelzett sztrádafelhajtó maradt szabadon. Charlie – mielőtt a közlekedők felocsúdtak és továbbhajtottak volna – a teherautóval keresztülhasított az üres területen és csikorgó gumikkal, veszélyesen billegve ráfordult a felhajtóra. A manőver közben a több tonnás jármű erősen lelassult, így Maxim két SUV-ja, az össze-visszahorpadt, de még működőképes BMW és a hiába sivalkodó rendőrautó is beérték, majd a felfelé a kanyarodó emelkedőn szinte egymást tolva felhajtottak a sztrádára.

Ahogy a többsávos útra ért, Charlie észrevette, hogy Scarlett hirtelen jobbra rántja a kormányt – az autópálya középső sávját egy baleset nyomán össszetorlódott kocsisor állta el!

Charlie-nak csak annyi ideje maradt, hogy balra kapja a volánt és a belső sávban már fel is tűnt előtte egy, a korábbi ütközésben megsérült, veszteglő Suzuki Swift. A magas fülkéből egy pillanatra látta, hogy a Suzukiban nem ül senki és az Unimog már bele is csapódott a roncsba. Mögötte, a hirtelen megálló forgalom miatt Maximék két autója és a BMW Scarlett után jobbra, a leállósávba húzódott, míg a rendőrök inkább a bal oldalt választották. Így mindannyian láthatták az iszonyatos erejű ütközéstől megemelkedő Suzuki haláltusáját!

A Swift műanyagdarabokat és üvegszilánkokat hányva átrepült az álló sor és még két másik, korábban vele ütközött személyautó és kisbusz felett, majd kecses ívet leírva jobb oldalon, az autópálya melletti füves térségen landolt. A katonai gép sem járt sokkal jobban: dupladefekttel, szikrát szórva, hűtővizet okádva, egyre lassulva gurult a sor mellett, mialatt bizalmasan hozzádörgölőzött a halálra vált utasokkal teli kocsisorhoz. Aztán csikorogva, zörögve megállt.

Scarlett mindezeket szájtátva végigbámulta, majd a fékbe taposott. Charlie kirúgta a pókhálós szélvédőt, kimászott a motorháztetőre és az úttestre ugrott. Még mindig vérző fülét szorongatva meglátta a Peugeot-t és futni kezdett felé.  Persze, Maximék figyelmét sem kerülte el Charlie, így a kocsisorok közt menekülőt marasztaló golyózápor fogadta. A félreállt Peugeot-ban Al már nyitotta is a hátsó ajtót, amikor Charlie elé befarolt Maxim kocsija. Charlie azonban nem torpant meg: elegánsan átcsúszott a motorháztetőn – volt már rutinja benne – és beugrott Al mögé, a hátsó ülésre.

A Peugeot padlógázzal indult, utasai nem néztek hátra, így egyikük sem láthatta az éppen akkor érkező, de sok vizet addig sem zavaró rendőrautót, amint hosszú, fekete féknyomot maga után húzva belevágódott a tehetetlen romhalmazzá vált Unimogba. A szirénázás rekedt nyöszörgéssé halkult.

– Na, fél füledet adtad a kincsért? – kérdezte Scarlett és gázt adott.

Ismét a tempósan haladó forgalomban száguldottak, amikor a BMW melléjük vágott. A sofőr mellett ülő fickó hátramászott és Glockját elővéve lövéshez készülődött.

– Job tvoju maty – morogta mérgesen maga elé. – Igyí na huj, drjány!

Charlie átpillantott a BMW-re.

– Scarlett, balhé lesz… – kezdte, mire a lány egy pillanatra hátrafordult, majd egy gyors mozdulattal a BWM-re húzta a kormányt.

Az ütközés ereje kipenderítette a pisztolyt a férfi ujjai közül, ami egyenesen berepült a már nem létező jobb első szélvédőn és – bár a tudós próbált elugrani előle – Al ölében landolt.

A csúszkáló Peugeot baljáról közben nagy sebességgel közelített az egyik sötétített üvegezésű Ford. Sorozatlövő fegyverek kerültek elő: az autóban ülők gyorsan le akarták zárni a hosszúra nyúló üldözést, de Charlie megelőzte őket. Kikapta a narkolepszia határán hunyorító Al lábai közül a Glockot, célzott és három gyors lövést eresztett meg a SUV jobb első kerekére. Egy lövedék a felnin szikrázott és visszacsapódva épphogy elkerülten Charlie-t, kettő azonban kilyuggatta az abroncsot: az autó sikoltó gumikkal, irányíthatatlanná válva sodródott át a jobb oldalukra. Scarlett két lábbal taposta a fékpedált, sőt, még a kéziféket is berántotta, csak így sikerült elkerülnie a végzetes ütközést. A Ford elszáguldott előttük, átszakította a sztráda védőkorlátját és eltűnt a jobboldalt meredeken lefelé tartó vízmosás fái között. Fatörzsek és fém recsegése-ropogása jelezte, hogy az egyik üldözőjüket sikerült lekapcsolniuk.

– Remélem, ebben ült ez a Maxim ürge – kiáltotta Scarlett, ahogy visszakapcsolt és gázt adott.

– Én is – üvöltötte vissza Charlie hátulról.

Ebben a pillanatban a másik SUV belebombázott a Peugeot hátuljába – a szélvédő mögül dühös és mogorva tekintettel Maxim nézett rájuk. Ezt az ütközést – bármennyire is tekerte a kormányt – Scarlett-nek már nem sikerült kivédenie. A Peugeot megcsúszott a nedves aszfalton, nagy robajjal lebontotta a védőkorlátot, belerohant a jobboldali, nem túl mély beton vizesárokba, majd a sebességtől hajtva kiugrasztott onnan és átszakította a gyenge drótból húzott vadkerítést. Végül keresztülcsúszott egy sáros földúton, amin éppen utánfutós traktorok és betakarításra tartó kombájnok haladtak. Isteni erőtől óvva épphogy sikerült elkerülniük az ütközést – bár az egyik kombájn vágóasztala végighasította a kocsi oldalát. Végül az autó három, szakadatlanul sikító utasával együtt a mezőn landolt.

Elállt az eső és ekkor megcsörrent Scarlett telefonja.

A lány előhalászta a zsebéből és felvette.

– Scarlett, minden segítséget megkaptunk – hallotta F’lassa hangját. – Mi ez a zaj?

– Semmi, csak ismét sikerült belenevetnünk a halál arcába – mondta Scarlett remegő hangon.

– Az én mosolyom nem őszinte – vágott közbe Charlie, miután hátranézett a hátsó szélvédő maradványain keresztül: mögöttük jócskán lemaradva Maxim megmaradt autója és a BMW lassan átevickéltek az árkon, majd a mezőn rázkódva, egyre nagyobb tempóban közeledtek feléjük. – Már megint itt vannak.

– Bármiről is van szó, Ed, küldd el SMS-ben! – kiáltotta Scarlett, ahogy ő is meggyőződött az üldözők kitartásáról.

Váratlanul Al szólt bele a mobilos párbeszédbe:

– Úgy gondolom… Irakba kell mennünk.

– Micsoda? – kiáltotta Scarlett, miközben az autót próbálta egyenesben tartani a csúszós fű és az egyenetlen talaj kombinációján.

– Irakba kell mennünk – ismételte meg Al.

Az autó a sztrádától távolodva a mezőn zötykölődött. Scarlett balra kapta a kormányt, hogy visszafelé tartsanak az autópálya felé: tudta, hogy csak az aszfalton nyerhetnek egérutat. Ezzel a kormánymozdulattal sikerült elkerülnie Maxim Ford-jával való ütközést.

– Próbáltam elmondani… – folytatta Al halkan.

– Minek? – kérdezte Scarlett.

– Hogy maguk is tudjanak róla.

– Nem. Minek kell Irakba mennünk? – kérdezte gyorsan a lány, de látta az újra közeledő BMW-t, így nem faggatózott tovább – Ed, itt vagy még? Rendben. Meg kellene szerveznek egy utat Irakba! Rendben? A részletekkel majd felhívlak, ha ezt túléltük. BASSZUUUUS!

A BMW hatalmas, elkerülhetetlen csattanással eltalálta az autójuk jobb hátulját. Charlie hiába emelte a még mindig szorongatott pisztolyt, hogy rálőjön a támadókra, az kirepült a kezéből. Scarlett elejtette a telefont és két kézzel kapott a kormány után.

– Most mit csináljak? – kiáltotta dühösen Charlie, mialatt a Peugeot sodródni kezdett. Charlie széttárta a karjait, majd tehetetlenségében ujjaival pisztolyt formázva rálőtt a BMW-re.

Onnan egy hosszú géppisztolysorozat volt a válasz. A lövedékek félig letépték a hátsó ajtót és az a belé kapaszkodó Charlie-t magával rántva a fűre zuhant. Charlie a belső kilincset két kézzel markolva, rémülten üvöltött segítségéért. Az anyag megadta magát és az ajtó teljesen leszakadt a karosszériáról. Charlie a centikre az üldöző kocsik előtt az esőáztatta füvön pörgő horpadt fémen hasalt és folyamatosan segítségért kiabált. A Peugeot megcsúszott, ismét ütközött, de most mindkét üldöző autót telibe trafálta – a három félroncs blokkoló kerekekkel pördült meg és egymást taszítva, lökve siklottak a füvön.

Charlie előtt lassítva peregtek le a másodpercek és meg mert volna esküdni, hogy valamelyik autórádióból épp a Kék Duna keringő dallamait hallotta felcsendülni. A három autó gyűrűjében, a káosz közepén pörgött körbe az ajtón hasalva, míg körülötte Scarlett és a két másik sofőr próbálta visszanyerni uralmát a járműve felett. A BMW kormányába kapaszkodó fickónak nem sikerült: fékezés nélkül rohantak fel egy magas töltésen, amin egy út vezetett a pályát keresztező hídhoz. A BMW a Hazárd megye lordjait és még a Smokey és a banditát is megszégyenítő ívben repült át az úttest felett és valahol jó messze, a töltés túloldalán csapódott a földbe.

Scarlett-nek sikerült korrigálnia, de Maximék nem voltak ilyen szerencsések: a SUV ismét találkozott a vízelvezető árokkal, de most nagy sebességgel zuhant bele, az oldalára fordult és úgy csúszott végig harminc métert, majd nyikorogva megállt. Senki nem mozdult a roncsban.

A leszakadt ajtó pörgése egyre lassult, de a szédelgő-émelygő Charlie már nem tudott tovább kapaszkodni rajta: elengedte a tenyerét összevagdosó peremet, majd pár métert gurulva éppen a lefékező Peugeot előtt állt meg.

– Egyben van? – nézett ki Scarlett a szélvédő maradványain keresztül.

– Úgy tűnik – válaszolta Al, majd kiszállt és felsegítette a négykézláb pihegő Charlie-t. Bizonytalan, rogyadozó léptekkel mentek vissza a Peugeot-hoz.

Közben hangos nyikorgással kinyílt az oldalán fekvő SUV ajtaja és először Grigorii véres feje, majd Maxim dühös arca tűnt fel.

Al betámogatta Charlie-t, aki rögtön végignyúlt a hátsó ülésen.

– Ki ne essen! – figyelmeztette Scarlett a tudóst, majd egyesbe kapcsolt és a Peugeot – gondosan távol maradva a SUV-tól – átevickélt az árkon, gyorsítva átszakította a vadkerítést és egy útszéli pihenőn áthajtva visszatért az autópályára.

Utasai meg sem hallották azt a két lövést, amit még Grigorii eresztett meg utánuk mérgében.

           

– Szóval, Al, mi is van ezzel az iraki úttal? – kérdezte Scarlett hunyorogva, mivel az újból eleredő eső a szemébe vágott.

– Miféle iraki út? – kérdezte Charlie is, miközben pólója szegélyével vérző fülét törölgette.

– Mondtam már – kezdte Al –, hogy Oscar Wilde az egyik kedvenc íróm?

– Nem – hüledezett Scarlett.

– Örülök. Az enyém meg Asimov – tette hozzá Charlie. – De hogy jön ez ide?

– Az egyik története az önző óriásról szól, aki kitiltja a gyerekeket a kertjéből, ezért ott örök fagy és hó lesz – folytatta a történész. – Az óriás várja a tavaszt, de az csak nem jön el. Egészen addig, amíg egy repedésen a gyerekek vissza nem szöknek a kertbe és énekükkel, játékukkal visszahozzák a tavaszt – és azzal együtt a melegséget is – az óriás szívébe.

– Nem rossz – mondta Charlie –, de ebben az óriásos sztoriban is van autós üldözés? Mindig az a kedvenc részem.

– Várj! – intette le Al. – Várj! Az óriás nagyon megkedvel egy apró fiúcskát, akivel sokat játszik akkor, de a fiú aztán egy idő után elmaradozik, míg végül többet nem is jön. Az óriás várja, várja, de a kisfiú nem tér vissza többé. Évekkel később az óriás már nagyon öreg és nem tud játszani a gyerekekkel. Ekkor aztán ismét feltűnik a kisfiú, sebekkel a kéz– és lábfejein. Az óriás, aki annak idején a szívébe zárta a fiút és még azóta sem feledkezett meg róla, dühbe gurul és így kiált: „Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mondd meg nekem, hadd veszem a legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!”

Amikor Al hozzákezdett a sztorihoz, Scarlett számára a történet semmi más nem volt, csak egy átlagos gyermekmese, ami valahogy nyakatekert, érthetetlen gondolkodása révén kapcsolódott a tudós mondandójához. A lány azonban most, az utolsó mondatok után már kezdte érteni, hogy Al végül mire akar kilyukadni. Charlie-nak azonban fogalma sem volt róla; számára teljesen homályos maradt az angol amúgy is nehezen kibogarászható érvelése és bizonyíték-rendszere.

– Mire a fiú csak ennyit szólt – folytatta Al rendületlenül – „Az én sebeim a szeretet sebei. Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba. ”

Charlie és Scarlett csendben figyeltek.

– Itt a vége… – fejezte be Al.

Társai még mindig nem szóltak.

– Ez az egész ügy nem Atlantisz kereséséről szól! – mondta ki a végső következtetést Al. – Mi már egy hatalmas kard és egy óriás nyomában járunk.

– Ez az óriás azonban soha nem jutott el a Paradicsomba – tette hozzá Scarlett és örült, hogy az autópályán újra elállt az eső.

– Oké. Hogyan is van? – dőlt előre Charlie miközben megtámaszkodott a két első ülésen. Épp egy kocsisort előztek, a hátuk mögött elmaradó autók utasai pedig tátott szájjal bámulta a ronccsá zúzott Peugeot-ra és ázott, elmerülten beszélgető utasaira. – Mi itt a lényeg? Nem értem…

Al megköszörülte a torkát – teljesen kiszáradt a fizikai és tudományos izgalomtól.

– A Biblia szerint, miután Káin megölte a testvérét, Ábelt, az Úr elűzte és megbélyegezte őt. Így a gyilkos és leszármazottai kikerültek Isten áldásai alól, nomád, bujdosó életet éltek, egy rossz szóért öltek, barbárságba süllyedtek. Egyes teológusok szerint ők voltak a „bibliai ősemberek”, akik a kőszerszámokat, barlangrajzokat produkálták, amit persze az evolúcióelmélet hívei határozottan tagadnak. Ezzel tudósként én sem értek egyet, de nem is ez a lényeg – hanem a visszafejlődés…

– Visszafejlődés? – kérdezett bele Charlie.

– Az evolúció elmélete szerint az ember kialakulása folyamatos fejlődés: ősleves, mikroorganizmusok, vízi élőlények, amik később gondolnak egyet és a partra másznak, majd sokkal később valahogy ember lesz belőlük. A Biblia éppen fordítva mondja…

– Isten a saját képmására megteremti a tökéletes lényt – vette át a szót Scarlett –, majd miután ez a lény, az ember Ádám és Éva révén bűnbe esik, elveszíti ezt a tökéletességét, Istennel való közvetlen kapcsolatát és elkezd „visszafejlődni”, rövidebb életet élni. Nem azonnal, de lassan, folyamatosan, generációról generációra. Akkoriban, az Ószövetség kezdetén akár 800-900 éves kort is megéltek az emberek… és lásd most…

– Így bizony. Látom, Scarlett képben van – bólogatott Al, majd folytatta. – Szóval, az ember kikerült Isten áldása alól… Persze, szigorúan csak a Biblia lapjai szerint.

– Miért hiszem azt, hogy most itt jön majd egy „de”? – kérdezte Charlie sejtelmesen.

Al azonban nem úgy ütötte le a feldobott labdát, ahogy azt Charlie gondolta.

– ÉS! Rosszul hitted. És ezen felül még az is rontott az ember helyzetén, hogy bukott angyalok érkeztek a Földre, akik… emberlányokkal… öööö… háltak. Ezt a… nászt… követően aztán hatalmas, agresszív, félvér lények, óriások, nefilimek születtek, akik titkos tudásukkal, erejükkel uralkodhattak az ember felett. Az emberiség sosem látott fertőbe, kárhozatba és erőszakba süllyedt. Ismétlem: legalábbis a Biblia szerint.

– És Isten ítéletet hozott: sitty-sutty, hogy megtisztítsa a Földet, egy csettintéssel lehúzta az egész bagázst a lefolyón – fejezte be Scarlett.

Charlie elgondolkozva bámult kifelé a sötét, de már nyugodt felhőkre.

– Szóval, úgy tűnik, ha tudom követni ezt a logikát, hogy nem is Atlantiszt keressük, hanem a… mik is azok? Az óriások…

– Nefilimek – vágta rá Al és Scarlett egyszerre.

– Szóval a nefilimek bibliai legendája után kutatunk.

– Pontosabban: nem a nefilimek, hanem egy hatalmas kard után, amit akár az egyik nefilim is forgathatott – javította ki Scarlett.

Al bólogatott.

– Így van. Magyarffy valahogyan egy ilyen kard nyomára bukkant – vagy legalábbis nefilim fegyvernek hitte – és azt kereste.

– Az eddigiek alapján komolyabb kutatónak tűnt annál, hogy csak egy puszta mítoszt üldözzön – mondta Charlie.

– Ne feledd – szólt Al –, Magyarffy hívő keresztényként elfogadta a Szent Biblia szavait, így a könyv alapján könnyen igazolva láthatta az atlantiszi kard legendáját.

Charlie megveregette Al vállát.

– Valami csak lehet ezzel a mítosszal, ha egy étteremben gyilkolni is képesek érte, aztán végigüldöznek fél Európán, hogy lekapcsoljanak az ügyről, hmm?

– Szóval, valószínűleg anno Magyarffy gróf és most George Hammond is az atlantiszi kard miatt vesztette az életét – válaszolta a történész. – A naplója szerint a gróf Bagdadba tartott, hogy a város múzeumában megtalálja a kard pontos helyét.

– Akkor… irány Irak! – vágta rá Scarlett könnyedén.

– Ezt komolyan gondolja? – kérdezett vissza Al meglepetten.

– Miért ne?

– Csak így, egyszerűen?

– Hát nem egészen ilyen egyszerűen, egy-két telefon azért kell hozzá.

– Akkor hajrá! – szólt közbe Charlie. – Csak a haverjaink be ne előzzenek!

– Ja, csak be ne előzzenek – ismételte a lány elgondolkozva.

A Peugeot lehajtott a sztrádáról és elszáguldott a budapesti repteret jelző tábla mellett.

Ha Edmond F’lassa ügyesen intézkedik – gondolta Scarlett – akár egy napon belül is a Bagdad Airport betonjára léphetnek.

 

Edmond F’lassa mindig megpróbált ügyesen, gyorsan és hatékonyan intézkedni.

Megvolt hozzá az akarata, a kitartása és természetesen az anyagi- és eszközkészlete, na és persze a barátságok, oda-vissza szívességek, érdekkapcsolatok, üzleti összefonódások vagy egyszerűen csak az emberi segítőkészség kusza hálója, melyek együttesen lehetővé tették számára, hogy gyakorlatilag percek alatt elintézzen olyan dolgokat, amelyek másoknak csak napok, hetek izzasztó munkájával sikerülhetne.

Scarlett járt az agyában. A lány mindig okozott számára váratlan meglepetést, már többször kellett rendet rakatnia utána és volt, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült megmentenie az életét. De ezzel együtt nagyon hasznos munkát végzett a számára és emiatt még azt is elnézte neki, hogy néha a saját hasznára „túlórázzon” is egy keveset. Igen, Scarlett a legjobb embere volt, aki egy nagyon csúnyán elsült orosz meló után kereste meg munkát és menedéket kérve…

Megcsörrent F’lassa mobilja.

– Az emlegetett… – mormolta maga elé és végighúzta az ujját az érintőképernyőn. – Igen, Scarlett? Meg vannak a részletek?… Szóval akkor Irak biztos… Rendben, intézem… Akkor három jegy… – tollat vett elő és jegyzetelni kezdett egy tömbbe. – Oké, próbálok védelmet is biztosítani. Soha nem lehet tudni… Persze, ügyes lány vagy te, de nem születtél golyóállónak… Elintézem a múzeumot is… Haha, apád nem fog tudni róla… legalábbis tőlem nem… Rendben, rendben… Jelentkezem, ha meg vannak a jegyek, te pedig hívj, ha bármilyen újabb fejlemény van… Oké-oké, apád tényleg nem fog tudni róla… Szia! Ja, igen, én is veled megyek… Ne csodálkozz, nem csak szervezni szeretek. A buliban is benne akarok lenni!

Letette a mobilt, nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemeit, aztán elgondolkozva az asztali telefonért nyúlt és tárcsázott. Csak pár másodpercet kellett várnia és a vonal másik végén ismerős hang hallózott bele a kagylóba.

– Igen, szenátor úr, ismét én vagyok – kezdte F’lassa. – Most egy pár exkluzív repülőjegyre lenne szükségem… De bővebb infóval csak később szolgálhatok…

Mialatt a kagylót vállával a füléhez szorította és beszélt, kezei a billentyűzeten jártak. Mire befejezte a hívást, a monitoron a Föld műholdas képe jelent meg – majd mialatt a bolygó lassan elfordult előtte, a Google Earth virtuális kamerája ráközelített a harcok és merényletek sújtotta Irakra.  Aztán még közelebb hozta a tájat és pár másodperc múlva – mialatt a F’lassa úgy érezte, az ország fővárosára zuhan – beúszott a képbe a bagdadi repülőtér betonja.

(folyt.)

A hotel főbejárata előtt autók fékeztek. Egy középkorú amerikai házaspár épphogy félre tudott ugrani előlük, még a utazótáskáik is majdnem odalettek, de az utolsó pillanatban sikerült elkapniuk azokat a csikorgó kerekek elől.

Az ajtók kinyíltak, majd Maxim, Hrotti és féltucat emberük szálltak ki az autókból. A tömegben Grigorii haladt feléjük, félretolva a felháborodott amerikai nyugdíjasokat.

– Még bent vannak – mondta röviden, majd választ sem várva elindult visszafelé, a hotel halljába.

A többiek szó nélkül követték. Az amerikaiak pedig jobbnak látták, ha nem most hozakodnak elő a problémáikkal.

 

Scarlett fürdőköpenyébe burkolózva, vizes bikinijével a kezében végigsétált a folyosón és már az ajtaja előtt állva a mágneskártyáját kereste, amikor észrevette, hogy szemközt, Charlie és Al szobájának az ajtaja félig nyitva áll. Kíváncsian közelebb lépett és a küszöbről – nehogy odabenn észrevegyék –, bekukkantott. Al a külső szoba közepén állt és hevesen gesztikulálva magyarázott, míg Charlie előtte az ágy szélén ült és az előadást figyelte.

A lány már lökte volna be az ajtót, amikor a szeme sarkából hirtelen mozgást vett észre az addig teljesen néptelen folyosó végében. Odanézett… és gyorsan, óvatosan behátrált a szobájába. Behúzta az ajtót és a keskeny résen kifelé kukucskálva figyelte a folyosón sétáló tagbaszakadt, szőke fickót. Már többször is összefutott vele – úgy emlékezett, Hrotti a neve és biztosan tudta, hogy egészségesre ártalmas a kezei közé kerülni.

Scarlett újra kisunyított: Hrotti a folyosó másik végében vizsgálgatta az ajtókat. Éppen háttal állt, ezért Scarlett kilépett a folyosóra, hogy átsurranjon Charlie-ék szobájába. Ekkor egy újabb, majd utána egy harmadik fickó is feltűnt és elindult Hrotti nyomában. Scarlett-nek valamilyen más megoldást kellett kitalálnia ahhoz, hogy figyelmeztesse a másik szobában lévőket.

– Charlie! – suttogta óvatosan, nehogy a visszhangos folyosón meghallják. – Charlie!

Semmi válasz.

– Charlie! Charlie! – ismételte Scarlett, de a 42-es szobából most sem reagáltak.

Még két újabb, nagydarab férfi jelent meg a lift irányából – milyen konditeremből szerzik be ezeket a tenyésztett egyentesteket? – futott át az agyán –, ám az újonnan érkezők már nem követték Hrottit: egyenesen Scarlett irányába indultak!

A lány nem próbálkozott tovább. Négykézláb visszamászott a szobájába, a táskájából kikapta a hajszárítóját és már ismét az ajtóban lapult. A két pasas az első ajtókat próbálgatva már csak öt-hat méterre voltak tőle. Scarlett áthajította a hajszárítót, ami szerencsétlenségére nagyot koppant a félig nyitott ajtón, majd eltűnt Charlie-ék szobájában. A két kutakodó felkapta a fejét a zajra, mire Scarlett visszahúzódott a szobájába. De már késő volt! Két másodperc múlva pólóban és rövidnadrágban Charlie viharzott ki a folyosóra!

– Mi a franc…! – kezdte volna dühösen kiabálva…

És ekkor észrevette a férfiakat – ők is azonnal felismerték Charlie-t, hiszen csak pár órája lógott meg előlük a Tisza-parton.

– Hrotti! Meg van a gyerek! – kiáltott hátra az egyikük.

Hrotti feléjük fordult a folyosó másik végéről.

– ELKAPNI! – söpört végig hangja a folyosón.

– A picsába! – válaszolta Charlie és visszaugrott a szobájába.

Már nem láthatta, ahogy az üldözők meglódulnak feléje, de Scarlett vele ellentétben nem ijedt meg: amikor a legelső támadó már majdnem a szobájuknál tartott, a lány kiugrott a folyosóra és fellökte a férfit.

– Itt van mind! – kiáltott hátra a társa és Scarlett-re vetette magát.

Még egy fickó csatlakozott hozzá, de arra egyikük sem számított, hogy a karcsú lány egy szál fürdőköpenyben, a zsebéből előkapott vizes bikinit lóbálva felveszi a ellenük küzdelmet.

– CHARLIEEEE! – kiáltotta Scarlett, miközben kiosztott néhány pofont, hasba rúgta az egyik támadót, a másikat pedig a bikinifelsője súlyos csapásaival meghátrálásra kényszerítette.

Charlie hallotta Scarlett hangját, de éppen azzal foglalatoskodott, hogy az angyalszobrot egy szállodai törülközőbe csavarva a táskájába süllyessze. A hátsó részben Al már megint a jegyzeteket bújta, amikor Charlie beviharzott.

– Mi a fene történt? – nézett fel a tudós, épp akkor, amikor a folyosóról irdatlan csörömpölést hallatszott be.

Charlie talpra rántotta őt.

– Tűnjünk innen!

Al papírlapokkal a kezében tétovázva állt. Charlie felmarkolt egy halom teleírt lapot és elkezdte azokat begyömöszölni a zsákjába. A folyosón újabb, kétségbeesettebb kiáltás visszhangzott:

– CHARLIEEEEEEE!

Al kapcsolt és gyorsan Charlie segítségére sietett – amilyen gyorsan csak tudta, minden anyagát a zsákba gyömöszölte.

A folyosón Scarlett egyre szorultabb helyzetbe került. Önvédelmi fürdőruciját már elvesztette és vagy féltucatnyian tolongtak vele szemben, hogy elkapják. De éppen ez volt a szerencséje, támadói ugyanis egymást hátráltatták az egyre egyenlőtlenebb küzdelemben. Scarlett nekiesett a fal mellé állított kisasztalnak, majd ahogy támadói újult erővel feléje lendültek, felkapta az asztali lámpát és Hrotti emberei közé hajította – főnökük a háttérből figyelte, ahogy három szekrényhátú alkalmazottja összeesik. A lány nem adta könnyen!

A meglepő húzás csak egy másodperces előnyhöz juttatta Scarlettet, két kéz már meg is markolva a fürdőköpenyét, hogy a falhoz kenje a ruganyos testet. A lány alig kapott levegőt a kemény ütéstől, de szerencsésen a talpára érkezett és két gyors rúgással sikerült is kiszabadítania magát – csupán az jelentett némi problémát, hogy a fürdőköpenye az erős markok szorításában maradt!

Charlie teletömött zsákkal, Alt maga előtt terelgetve sietett kifelé a szobából, amikor valaki beesett az ajtón. Ijedtükben mindketten hátrahőköltek. Az illető alig kapott levegőt, nedves, kibontott haja a vállára omolva épphogy eltakarták ruganyos melleit. Az oldalát karmolásszerű, tigriscsíkokra emlékeztető vonalak borították, de mindezeket leszámítva teljesen meztelen volt – és ezt Charlie és Al is nagyon jó láthatták.

– Kösz az eddigi segítséget! – zihálta Scarlett szájukat tátó társainak.

Al kezéből néhány lap a földre hullott.

– Öööö… izé… – fejtette ki Charlie, miközben Scarlett két tenyerével takarta el a testét.

– Pólót! – utasította Charlie-t..

Charlie engedelmeskedett. Gyors mozdulattal lekapta a pólóját annál is inkább, mert kintről hallani lehetett a nyögve feltápászkodó támadók zaját.

– Kéne egy kis kondi – mondta Scarlett, majd kikapta a kezéből a pólót, magára húzta, majd a földről a papírjait szedegető Alt kilökte a folyosóra.

Charlie az ágyról még felmarkolta a tárcáját, aztán ő is követte az időközben már a folyosón loholó lányt és a tudóst.

Hrotti emberei azonnal utánuk vetették magukat – és ezzel rövid sprint kezdődött a folyosó végén álló liftek felé. Charlie lehagyta Alt, aki megbotlott a szőnyegben és akkorát esett, hogy végigvisszhangzott az egész szinten. Charlie visszafordult és talpra rántotta a nadrágjánál fogva, amit persze a ruhadarab bánt – az egész hátsó része az ülepétől kezdve majdnem a térdéig leszakadt. Pár lépéssel üldözőik előtt rohantak és Charlie-nak sikerült lélegzetvételnyi előnyt szereznie, miután kisasztalokat és cserepes virágokat borogatott a káromkodó izomemberek elé.

Scarlett elérte a liftet és folyamatosan nyomkodni kezdte a hívógombot.

Néhány lakó kidugta a fejét a szobájából, ám ahogy az üldözést és a résztvevőit megpillantották, úgy gondolták, inkább tovább nézik a délutáni tévéműsort, bármilyen dél-amerikai sorozat is legyen az.

A liftajtó végre kinyílt!

Scarlett már benn is volt és Charlie-nak Alt cibálva sikerült beesniük melléje. A lány most a belső gombot nyomkodta észtvesztő gyorsasággal. Az üldözők már csak hat lépésre voltak… már csak ötre… de az ajtó nem záródott be! Négyre… háromra… Scarlett ujja már szinte beletört a nagy akarásba… A támadók szemében gyilkos káröröm villant… Két lépés… és…

…a liftajtó egy véget nem érő pillanat után végül bezárult és megmentette őket – legalábbis egy szusszanásnyi időre!

A sor végén futó Hrotti berúgta a lépcsőházba vezető faajtót és a támadók futva elindultak lefelé.

A liftben kellemes dallamú, fülbemászó zene szólt halkan. Ahogy mindhárman lihegve, remegő térdekkel álltak a liftajtóban a muzsika Alt – maga sem tudta, hogyan jutott eszébe – egy gyermekkori dalra emlékeztette, amit annak idején még a nagymamája énekelt neki elég sűrűn, amikor elesett a biciklijével vagy más módon törte össze magát. A dal szövegét már régen elfelejtette, de a megnyugtató érzésre még emlékezett.

Al hátrafordult. Mögöttük strandcuccokkal felpakolt család álldogált: az apa egy másfél év körüli kislányt szorított magához elfehéredő ujjakkal, még felesége két, öt év körüli, búvárszemüvegben, pipával, hatalmas, rikító színű vízipuskával felszerelt kisfiú kezét markolta óvó aggódással. Al rájuk mosolygott, mire az asszony arrébb húzódott a fiúkkal és rettegő tekintettel nézett végig rajtuk: Charlie félmeztelenül, egy szál rövidnadrágban állt ott, Al ingben ugyan, de egy szétszakadt ülepű nadrágban, ami alól kilógott bokszeralsója, köztük Scarlett, aki csupán Charlie szürke, a fenekét épphogy eltakaró pólóját viselte. Egyedül Al lábán volt cipő, de abból is csak a jobbos, mert a másikat az eséskor elhagyta. Charlie-nak és Scarlett-nek még ez sem jutott: mezítláb tapicskoltak a lift hideg padlóján.

– Sikerült megfejtenem az egész rejtélyt – mondta Al váratlanul, mire Charlie és Scarlett csodálkozó arckifejezéssel egyszerre fordultak felé. – Kellemes történet. Van benne engedetlenség, bűn, halál, vér és… hmm, vérfertőzés is.

Az apuka még szorosabban ölelte magához a kislányát.

Az egyik kisfiú a vízipuskája csövével kíváncsian megemelte Scarlett fenekén a pólót, mire az anyja rácsapott a kezére. A liftajtó hangtalanul félresiklott.

Maxim a hotel előterének közepén állt, mobillal a kezében.

– A liften? De melyik liften? – kérdezte a vonal végén lihegve lefelé rohanó Hrottitól.

A liftajtóban óvatosan kikukkantva Charlie, Al és Scarlett feje jelent meg. Gyorsan körbekémleltek. A hallban tucatnyi szállóvendég között Maximot, Grigorii-t és még három emberüket pillantották meg.

– Túl távol parkolunk – súgta Charlie. – Szerzek egy kocsit.

Scarlett kezébe nyomta a szobrot rejtő, papírokkal teletömött hátizsákot, majd a következő pillanatban megiramodott a főbejárat irányába. Szándékosan Maxim és emberei közelében futott el, hogy kiszúrják őt, de azért nem olyan közel, hogy el is kaphassák. Persze azonnal észrevették és kiabálva, a turistákat félrelökdösve a nyomába eredtek. Csak Maxim és Grigorii maradtak a helyükön.

Scarlett Allel a nyomában kilopakodtak a liftből és a kavarodást kihasználva, az emberek közé vegyültek és lassan követték a Charlie után rohanókat.

Charlie közben eljutott a nagy, automata forgóajtóig és pár pillanat múlva már kint is volt a hotel előtt. Ahogy a három fickó loholva belépett, gyorsan visszafordult és rátenyerelt az üvegre. A biztonsági mechanizmus azonnal megállította a forgó mozgást és ezzel pár másodperces előnyt biztosított Charlie számára.

Scarlett és Al észrevétlenül elhaladtak Maximék mellett és már csak pár lépésre jártak a kijárattól, amikor Hrotti a lépcsőházból kirontva azonnal kiszúrta őket.

– Ott vannak! – kiáltotta és Scarlették ismét sietősre vették a dolgot.

– Al, mit is mondott az előbb? – kérdezte Scarlett lihegve, miközben a vendégek közt futva felkapott egy kisebb bőröndöt és Hrottiék felé hajította. – Ha jól értettem…

Nem talált! De a továbbpattanó bőrönd kevés híján leverte a lábáról Maximot.

A hotel előtt Maxim négy autója parkolt, három sofőr a motorházra dőlve cigizett és beszélgetett, negyedik társuk a kocsijában ülve mobilján a Facebookot böngészte.

Három lihegő üldözőjével a nyomában Charlie rohant feléjük – szinte el sem kerülhette volna a két Fordot –, aztán nagy csattanással fennakadt egy hirtelen kicsapódó autóajtóban. A Hrotti kocsijában ülő, antidohányos és szemfüles sofőr kiugrott, hogy elkapja a szökevényt, ám egy csikorgó gumikkal megfaroló kék Seat majdnem mindkettejüket elsodorta. Így jobbnak látta, ha nagyot vetődve hátrébb keres menedéket. Mire feleszmélt, hogy nagyot hibázott, Charlie már be is vágta magát az üresen maradt volán mögé, indított és padlógázzal, kipörgő kerekekkel elszáguldott.

Charlie egészen a parkolót szegélyező bokorsor végéig repesztett, ott gyors fordulót vett, behajtott a parkoló egy másik utcácskájába és visszafordulva célba vette a hotel forgóajtaját. A többi három autó és a kifulladt gyalogos üldözők is a nyomába eredtek.

Scarlett és Al lihegve léptek ki a forgóajtóból.

– Éppen azt kezdtem el, hogy… – kezdte el Al.

– Hol ez a hülye? – fojtotta belé a szót Scarlett, miközben tekintetével Charlie-t kereste.

Ekkor fékezett le előttük Maxim egyik autója. Scarlett már vonszolta volna arrébb Alt, hogy tovább meneküljenek, amikor kivágódott a SUV jobb első ajtaja. Charlie vigyorgott a volán mögött.

– Egy gyors menet, kislány? – kérdezte.

– Hülye! – hagyta rá Scarlett és már bent is voltak a hátsó ülésen.

– „Tűz, Csucsu!” – kiáltotta Charlie és padlóig nyomta a gázpedált. – Mi van? Abban a magyar zsarufilmben volt! Számít, mit jelent?

Az autó megugrott, mire a nyitva maradt első ajtó lekaszált kettőt Maxim odaérkező emberei közül.

– Köszi! – kiáltotta Charlie hátrafordulva, ahogy az ajtó visszacsapódott.

Kihajtott a parkoló kocsik közt, a padkákon, pázsiton és bokrokon keresztül vágta le az utat – próbált kiszáguldani a parkolóból.

Al és Scarlett a majrévasat markolták elfehéredő ujjakkal, miközben a rázkódás ide-oda dobálta őket az ülésen. Az autó az utolsó, a forgalmas, keresztező főúttól elválasztó padkán ugrasztott át, amikor a padlóról váratlanul egy értéktáska emelkedett fel közöttük. Mindketten meglepetten nézték, ahogy a táska, mintha lassított felvételen látnák, lassan visszaereszkedett, majd egyet pattanva megint megjelent közöttük.

Maxim emberei lihegve maradtak le mögöttük. Az üldöző autók azonban nem adták fel: letarolt bokrokat, életüket mentő gyalogosokat és meghúzott, összeroncsolt személyautókat maguk mögött hagyva még mindig a nyomukban jártak.

Charlie megcélozta a többsávos utat, visszakapcsolt és gázt adott. Az üldöző autók egyike lemaradt, ahogy beleütközött egy óvatlanul kitolató régi Skodába, de a másik mindenen átgázolva tartotta a tempót. 

Mielőtt újra a levegőbe ugrott volna a táska, Al lenyúlt érte és érdeklődve kinyitotta.

– Mi a fene? – mondta meglepetten.

Charlie vadul kormányozva, autókat, gyalogosokat kerülgetve már majdnem kivezette a kocsit a főútra. Egy pillanatra hátranézett.

– Mi az? – kérdezte.

Al felemelte a láda tartalmát: a Görögországban elhagyott, végképp elveszettnek hitt angyalszobor volt az! Charlie hangosan elnevette magát.

Az autójuk már nem rázkódott tovább, ahogy végre kihajtottak a többsávos útra.

– Ilyen nincs – folytatta Al. – Ott tartottam, hogy sikerült megfejtenem a…

Fontos mondandóját Scarlett kétségbeesett kiáltása szakította félbe:

– VIGYÁZZ! – sikította a lány, de már késő volt.

 A közlekedő autók dudálva fékeztek, épphogy elkerülve az ütközést, ám jobbról váratlanul egy távolsági busz tűnt fel köztük. A sofőr fékezni próbált, de a több tonnás jármű már nem állt meg: telibe találta a Ford hátsó kerekét és az irtózatos erő körbefordította a tehetetlenné vált roncsot. Charlie próbált korrigálni, de csak annyit tudott elérni, hogy ismét az addigi menetirány szerint álltak be. A sérült autó lassú vánszorgással gurult keresztbe az úton.

– Jól vagytok? – fordult hátra Charlie rémülten. A bal halántékán a haja alól keskeny csíkban vér csordogált.

A bepókhálósodott szélvédőjű busz hosszú gumicsíkot húzva megállt és a közlekedők döbbenten figyelhették, ahogy a köhögve erőlködő, ronccsá vált Ford az út túloldalán álló bevásárlóközpont parkolójába vezető lejtőn lassan eltűnik a szemük elől.

Maxim emberei az ütközésről ugyan lemaradtak, de most láthatták, ahogy főnökük tulajdona halálra sebzett prédaként gurult le a parkolóba. Az autó eltűnt a szemük elől – Charlie még vagy ötven méteren át nyüstölve végül egy beton tartóoszlop takarásában állította le.

Scarlett lemászott az ülések közé szorult Alről. Mindketten a fejüket fogták, üvegszilánkok vágta karcolások, zúzódások borították az arcukat. A táska üresen hevert mellettük, Alnek már nem jutott ideje arra, hogy a helyére tegye a szobrot. Szerencsére nem kellett sokáig keresnie, az ülés alól sikerült egyben, sértetlenül kihalásznia az angyalt.

A sétáló, bevásárló kocsikat toló emberek meglepetten, értetlenül figyelték a roncsot és a belőle kiszálló három, alulöltözött, sebekkel borított utast. Charlie elvette a szobrot Altől és belegyömöszölte a zsákjába a papírok és a másik angyal mellé.

– Tűnjünk el bent! – mondta.

– Szerezzünk inkább egy újabb autót! – javasolta Scarlett.

– Gondolod, hogy a többivel még nem állták el a kijáratokat?

– Csak odabent van esélyünk – értett egyet Al.

– Akkor nyomás, ezek a maratonfutó szekrények hamar ideérnek – szólt Scarlett, majd hozzátette. – És szerezzünk valami göncöt is!

Sikerült meggyőznie a lányt – Charlie meg is lepődött a dolgon! De nem gondolkozott sokáig a miérten, mindhárman rohanni kezdtek befelé, az üzletek irányába.

Pár másodperccel azután, hogy eltűntek, nagy sebességgel megérkezett Maxim három megmaradt kocsija. Lefékeztek a rozzant Ford mellett, ajtók nyíltak és a férfiak kiugráltak a Fordokból. Grigorii feltépte a roncs ajtaját és benézett.

– Elvitték – közölte Maximmal kisvártatva.

– Forgassák fel az egész helyet! – adta ki az utasítást a főnöke.

Hrotti vezetésével az egész csapat betódult a plázába, csak Maxim és Grigorii maradtak az autók mellett. Maxim dühösen rácsapott a roncs motorháztetőjére, mire a lemez mélyen meghajlott – a férfi csak ritkán vesztette el a türelmét, de akkor szinte pokoli dühvel tudott tombolni.

Grigorii észrevétlenül hátrébb húzódott egy lépéssel.           

 

Nem kis feltűnést keltve Charlie, Al és Scarlett az építmény legalsó emeletén loholtak, de ott csak éttermeket találtak, ezért felfutottak a mozgójárdán a következő szintre. Charlie hirtelen megállt.

– Oda – mutatta és besprintelt az egyik boltba; a többiek követték és pár pillanat múlva mindhárman eltűntek a bolt ajtaja fölé matricázott MOWWWYWOOD felirat alatt.

Odabent könyvek, képregények, filmplakátok, sztárposzterek, makettek, kisebb-nagyobb, sőt, életnagyságú filmfigurák, pólók, cipők, bögrék, a legnagyobb mozisikerekben használt tárgyak, fegyverek, jelmezek és mindenféle más filmes relikviák tömege fogadta őket.

És persze voltak bent emberek is. Egy kövér, szakállas fickó Bubba Ho-Tep pólóban The Walking Dead képregényt lapozgatva, és egy másik, szemüveges vásárló, aki „FRANK DREBIN FOREVER!” – feliratú Leslie Nielsen pólót viselt.  Mindketten felnéztek komoly elfoglaltságukból… aztán szájtátva bámulni kezdték a boltba belépőket – de elsősorban Scarlett formás fenekét!

A pult mögül „MOZI SZAKÉRTŐ” baseballsapkával a fején, fekete Star Wars pólóban nagyon vékony srác mosolygott az érkezőkre.

– Üdvözlet a Földön, idegenek! Vannak jó humanoid cuccaim, ha kellenek. Mi a kedvenc filmetek?

 A pláza garázsából felfelé vezető mozgójárda megtelt Maxim embereivel. A tévéhíradón és krimisorozatokon edződött hétköznapi járókelők rosszat sejtve engedtek utat nekik és csak biztos távolból figyelték, ahogy a tagbaszakadt férfiak gyorsan szétszéledtek a hatalmas épületben. Mire viszonylagos nyugalom állt be az alsó szinten, akár a lassan érkező, baljós vihar előszele, kényelmes, de határozott léptekkel Maxim és az őt kísérő Grigorii is megjelentek.

 A MOWWWYWOOD-ban valamiért oldottabb volt a hangulat. Legalábbis a várható veszéllyel pár percre mit sem törődve Scarlett és Charlie szokatlanul kellemesen múlatták az időt. A bolt egyetlen öltözőfülkéjébe estek be egyszerre, kezükben pólót, sportcipőt és farmert szorongattak és éppen azon voltak, hogy pajkos kisgyerekek módjára a másikat kipenderítsék a függöny túloldalára.

– Én jöttem előbb! – erősködött Scarlett.

– De én vagyok az erősebb! – replikázott Charlie azonnal.

Végül hallgatólagos döntetlenben kiegyezve – bár nem igazán volt mit levetniük – mindketten vetkőzni kezdtek. Scarlett hátat fordított és lekapta a pólóját. Miközben Charlie a nadrágjával bajlódott, érezte, ahogy a lány meztelen, izmos feneke és háta a testének nyomódik. Egy másik helyzetben örült volna a dolognak. De most… most aztán igazán örült neki!

– Ne less! – szólt hátra a válla felett Scarlett.

– Van mit? – kérdezett vissza Charlie, de meg is bánta, mert a lány hatalmas tenyerest csapott a csupasz hátára. Charlie felkiáltott, majd hirtelen fenéken lökte Scarlettet, aki majdnem kiesett a fülkéből.

 Az eladó srác és a két kocka potyázó érdeklődve figyelték a folyamatosan mozgó próbafülke-függönyt.

– Öcsém, ez a csaj, jobb… – kezdte a szakállas átszellemülten – jobb, mint Natasha Romanoff, a…

– …a Fekete Özvegy! – fejezte be szemüveges társa.

Al nem foglalkozott a fülkei történésekkel, talált már magának megfelelő méretű nadrágot és miután felvette, már csak egy hozzá illő felsőt keresett.

– Nincs valami konzervatívabb? Valami… hmm, „öregesebb”? – kérdezte az eladótól és a fogasokon sorakozó pólók tömkelegéből felmutatott egyet: a terepszínű ruhadarabon a katonai stílusú betűkkel felpingált „ENDOR WARRIOR” felirat alatt egy kommandósnak karikatúrázott ewok célzott az őt nézőkre.

– Mi a gond vele? – kérdezte az eladó. – A Star Wars most sokadik reneszánszát éli!

Libbent a függöny, új cipőbe, pólóba és farmerba öltözve Charlie és Scarlett léptek ki a fülkéből. Charlie fekete pólójának mellén egy hatalmas űrbéli robbanás alatt az „A HALÁLCSILLAG 2-N VESZTETTEM EL A MELÓSAIMAT” felirat, míg Scarlett vérvörös felsőjének elején a „MY NAME IS…” virított.

– Itt vannak! – súgta gyorsan Charlie, ahogy éppen a kirakati áruk között nézett ki. A földre rántotta Scarlettet, mire Al is leguggolt a pólók közé húzódva.

A kirakat takarásából kilépve Hrotti ment el a bolt ajtaja előtt. Egy pillanatra megtorpant és visszanézett, de csak a csodálkozó eladót és a két vevőt látta odabenn. Pár pillanatig méregette a három embert, majd továbbsétált, hogy a többi boltot is szemügyre vegye.

Az eladó srác még bámult utána egy darabig, majd feltette a számára most legfontosabb kérdést:

– Kápé vagy kártya?

Hirtelen egy bankkártya röppent fel előtte a levegőbe, amit gyorsan elkapott, majd lehúzta a terminálon és visszaejtette a pult alatt kuporgó Charlie kezébe.

– A következő nagy összegű vásárlás után törzsvásárlói kártya is jár – tette hozzá készségesen. 

Charlie a hátára dobta a teletömött hátizsákját, majd kikukkantott az ajtón: úgy tűnt, elmúlt a veszély, Maxim emberei továbbálltak.

– Na, ez biztosan jó lesz? – kérdezte Al, ahogy kievickélt a fogasok közül és a saját pólójára mutatott.

A hasán egy nagyon szigorú tekintetű Clint Eastwood karikatúra markolta túlméretezett Magnumját. Felette a felirat: „Mondd csak, szerencsésnek érzed magad… punk?”

– Máris nőttek az életben maradási esélyeink – mondta Charlie és intett, hogy induljanak, aztán kisurrant a boltból.

– Neten is tudnak rendelni, ha szükséges – mondta még gyorsan az eladósrác.

Charlie-t Al követte és a legvégén Scarlett nézett még vissza:

– Köszi a cuccokat – mosolygott és ő is eltűnt a vásárlók között – a hátán a „MY NAME IS…” folytatása díszelgett: legfelül elfolyó, vérszínű betűkkel egy „SÖZE” felirat, alatta középen dühös tekintetű, loboncos alak, akinek az arcát szinte teljesen eltakarta hosszú, lobogó haja – akár Scarlett is lehetett volna –, majd legalul a felirat befejezése, a „KEYSER SÖZE” következett.

– Bazinga! – véleményezte elismerően az eladó srác, miközben két, állandóan csak nézelődő, de sosem vásárló kuncsaftja bólogatva „ez nagyon király!”-tekintettel nézett össze!

 

Alig tettek pár métert a MOWWWYWOOD-tól távolodva, amikor a legelöl haladó Charlie-ra egy stand takarásából ráugrott Maxim egyik embere. Charlie térdre esett a mázsás súly alatt, de szerencséjére Scarlett termett mellette és az ütésre készülő férfit két gyors rúgással lerendezte. Charlie feltápászkodott, a hátára dobta a hátizsákot és mindhárman futni kezdtek.

 A falak mentén számtalan étterem és gyorsétkezde sorakozott, mindenütt rengeteg asztal és szék állta az útjukat – a pláza középső részén járhattak. Megpróbáltak áttörni az ott étkező emberek között, de nem sokra jutottak, mert üldözőik gyorsan körbevették őket. A megszokott zsibongás elhalkult, a székeken megpihenő vásárlók szájában megállt a falat, a papírpoharakból senki sem szürcsölte tovább a kóláját – a tucatnyi támadó szép lassan megindult, hogy a székek és asztalok közé gázolva szorosabbra vonják a gyűrűt a középen dermedten álló három menekülő körül.

 Aztán egyszercsak egy üdítővel és hamburgerekkel teli tálca repült a legközelebbi fickó felé, amit egy, a másik oldalról közelítők közé hajított műanyagszék követett. Elszabadult a pokol! Charlie és Scarlett dobása is talált, de csak még inkább felhergelte a támadókat. Pár pillanat elteltével már javában tartott a küzdelem: újabb székek és tálcák, sőt asztalok is repültek mindenfelé. Eddig kényelmesen, nyugodtan ebédelő vásárlók iszkoltak biztonságos távolságba.

Charlie csak az utolsó pillanatban tudta a közelben lévő mozgólépcső felé lökni Alt, mielőtt még hárman rávetették volna magukat. A tudós pár pillanatig tétován állt, de amikor az egyik tagbaszakadt férfi megindult feléje, jobbnak látta távozni. Felrohant a lefelé tartó mozgólépcsőn – üldözője persze nem maradt le mögötte.

Charlie próbálta elgáncsolni, de a következő pillanatban valaki kirúgta a lábát. Nagyot nyekkenve elterült a földön, a zsákja messzire csúszott tőle. Próbált feltápászkodni, de egy ököl az arcába sújtott. Elkábult egy pillanatra, de nem nyúlt ki a hideg kövön, mert valaki felrántotta a földről – valamilyen hideg fémet nyomtak a halántékának.

– Nem engedjük el, kislány, úgyhogy legyél nagyon okos! – kiáltotta valaki közvetlenül a fülébe.

– Oké, úgyis csak egy pár órája ismerem a tagot – hallotta Scarlett hangját a közelből.

Ahogy kezdett kitisztulni Charlie látása, a lányt pillantotta meg pár méterrel maga előtt: a szobrokat rejtő zsákot tartotta a kezében. Érezte, hogy enyhén megroppan a gerince, ahogy a mögötte álló férfi megfeszíti a nyakát satuba fogó karját. Nem jutott több levegő Charlie tüdejébe, újra elhomályosult a látása.

– Add ide szépen a tás… – kezdte újra a mögötte álló erőember, de nem fejezhette be!

Scarlett elfordult, mint akit nem érdekel az egész szitu és a pár órája megismert tag szörnyű haláltusája. Egy pillanatra megállt Charlie-ban az amúgy is egyre lassuló ütő…

…de Scarlett ugyanazzal a mozdulattal körbefordult és nagyot lendítve elhajította a hátizsákot!

 A szobrok! – futott át Charlie agyán, de már csak arra maradt ideje, hogy behunyja a szemét. A súlyos zsák egyenesen feléjük tartva szelte a levegőt, majd Charlie arcát pár centire elkerülve pontosan fejen találta az őt lefogó férfit.

A pisztoly! – villant át Charlie rémült agyán, de szerencséjére a fegyver nem sült el. Hrotti embere megtántorodott, lépett hármat-négyet hátra, majd magas vízfüggönyt szétterítve belezuhant a mögöttük csendben csobogó szökőkútba.

Hohó, van végre egy pisztolyunk! – gondolta Charlie lelkesen, ahogy látta a feléje repülő, gazdátlan fegyvert. Ám elkapni már nem tudta, mert Scarlett talpra rántotta és a Glock nagyot koppanva becsúszott az éttermi asztalok közé.

– Tűzzünk! – kiáltotta a lány és Charlie hátára adta a zsákot.

Aztán az üldözőik újra rájuk vetették magukat!

Scarlett a támadóit egymás után leterítve, macskaügyességgel szökellt, ütéseket, rúgásokat szórva védte magát. Míg Charlie jobbára csak hadonászott és vakon rugdosott, a kezébe kerülő tárgyakat hajigálva érte el ugyanezt – és szerencséjére a hátizsákot sem tudták elvenni tőle.

A lány felkapott egy ottfelejtett felmosót és azzal kezdte osztani a túl közel merészkedőket: gyors, precíz, pontos ütésekkel és szúrásokkal tartotta távol a rárontókat.

Maxim biztos távolságból, a lánnyal nehezen bíró emberei mögül figyelte az akciót és el kellett ismernie, lenyűgözte a kettő küzdeni akarása – főleg a lány, aki nyilvánvalóan képzett harcosként vette ki részét az összecsapásból. Aztán Maxim Hrotti felé biccentett…

Charlie-nak néhány ügyes széklóbálással sikerült szabaddá tennie a mozgólépcső felé vezető utat és már éppen rohant volna fel Al után, amikor meglátta a mozdulatlanná dermedő Scarlettet: a lány lassan, megadóan-védekezően emelte a karjait maga elé. Vele szemben, pár lépésre Hrotti állt, egy pisztollyal Scarlett mellkasára célozva. Charlie megtorpant.

De csak egy pillanatra!

– Al! Merre vagy? – kiáltott fel az emeletre.

Pár pillanat múlva a tudós feje jelent meg az üvegkorlát felett. Kérdőn nézett lefelé. Charlie gyors mozdulattal feldobta neki a hátizsákot és már rohant is. A verekedés helyszínén szinte megállt az élet, mindenki teljesen mozdulatlanná vált. Középen Hrotti és Scarlett néztek egymással farkasszemet, körülöttük pedig a támadók és a szájtáti bámészkodók várták, hogy mi lesz az akció következő jelenete.

Charlie gondoskodott a folytatásról. Sprintelve megkerülte a romhalmazból alkotott, mozdulatlan csendéletet, így Hrotti háta mögé kerülhetett. Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy bárki is reagálhatott volna, így mire Scarlettnek is feltűnt, hogy érkezik, már a levegőben úszott és pár lépés távolságról elrugaszkodva szabályosan letarolta Hrottit. Az ütközéstől mindketten a székek közé zuhantak, de Charlie-nak valamivel előbb sikerült talpra vergődnie. Ahogy körbenézett, a szíve a torkában dobogott. Hrottit és a fegyvert kereste. A pisztolyt látta meg legelőször! Egy felborult asztal mellett hevert, pár szanaszét dobált székkel arrébb pedig a skandináv próbált feltápászkodni.

– Micsoda önfeláldozás – hallotta Scarlett hangját. – Nem is hittem volna…

Aztán a lány megfogta Charlie kezét és a mozgólépcső felé kezdte húzni. Közben a másik kezében Hrotti felkapott pisztolyával ellenfeleikre célozva tartotta sakkban az ugrásra kész támadókat.

– A zsák…? – kérdezte Charlie még mindig kábultan.

– Nyugi, odafent biztonságban van. Al vigyáz rá…

Felértek a felső szintre. 

És megpillantották Alt: a földön feküdt, a hátizsákot szorosan a mellére szorítva. Felette – pontosabban a gyomrában – pedig az utána küldött támadó térdelt!

– A tudomány nevében: ne tegye! – kiáltotta Al, mire válaszként a másik jó erősen orrba vágta.

A férfi már újabb ütésre emelte az öklét, amikor Scarlett a tarkójához nyomta a pisztoly csövét. A támadó azonnal tudta, mi a dörgés, széttárt karokkal, lassan felállt. Charlie talpra rántotta a halálra rémült Alt és amíg a lány egy pillanatra rájuk nézett, a fickó már támadásba is lendült. Scarlett nem lőhetett rá, mert félt, hogy Alt vagy Charlie-t találja el. A dulakodás azonban így sem tartott sokáig: néhány ütésváltást követően, amiből Charlie-nak is kijutott bőven, a hátizsák többször is gazdát cserélt, hogy aztán a bunyó végén a korlát felett átrepülve az alsó szinten álló kürtöskalácsos bódé tetején landoljon. Egy gyors mozdulat és a pisztoly agyával Scarlett kiiktatta Maxim emberét.

Közben a többi támadó is magához tért és Hrotti dühödt vezetésével már a mozgólépcsőn lökdösték szét a vásárlókat, hogy minél előbb a felső szintre jussanak. Szerencsére a táska elvesztése – még – egyiküknek sem tűnt fel.

– Nabasszus… – nézett lefelé Charlie a jó öt-hat méterrel alattuk landolt hátizsákra.

A lihegve lépcsőző üldözők már felértek a felső szintre és feléjük tartottak. Charlie felmászott a korlátra. Hrotti ekkor kiszúrta a bodega tetején pihenő táskát és pár emberét pattogó skandináv parancsszavakkal visszafordította a mozgólépcsőről.

Scarlett rosszat sejtve nézett Charlie-ra. Al nem is nézett rá, ő is tudta, mire készül.

– Kint találkozunk – mondta a lány és a hüledezve „tisztaőrültező” Alt maga előtt tolva újra futni kezdett.

Charlie előtt egy karvastagságú, függőleges fémrúd vezetett a mélységbe, amire díszítésként fehér égősort futtattak spirálisan.

Érezte, hogy az adrenalin keményen dolgozik a testében, az izgalomtól és a félelemtől a szíve majd kiszakadt a bordái mögül. De elkapta a gépszíj és legbelül, tomboló lelkében érezte, hogy csak egy nagyon hajmeresztő akció mentheti meg őt, a kincset érő szobrot és a társait!

Hmm, elég meredek mutatvány lesz, reméljük, megéri – gondolta és mielőtt még az első üldözők elkaphatták volna a lábát, elrugaszkodott. – Láttunk már ilyet… – folytatta a gondolatot.

Az idő egyetlen, lelassult pillanatban sűrűsödött össze, ahogy előre nyújtott karokkal a cső és az égősor felé repült.

És ekkor ötlött eszébe, hogy valamire nem gondolt…

…de már késő volt! Ahogy megragadta a csövet, majd lefelé csúszott és az első égők eldurrantak, visszazökkent a valós időbe. Pláne, amikor megérezte, ahogy az ezernyi apró üvegszilánk megtépte a ruháját, égő fájdalmat okozva felsebezte a bőrét, majd az áram milliónyi apró ütése átjárta a testét. Lábát a csőre kulcsolta, kezeivel a csúszós fémet markolta és így haladt lefelé villámgyorsan. Az alatta állókra szikraesőt zúdított, miközben rémült kiabálása az egész plázát betöltötte. Végül leért: a kürtöskalácsos szerencséjére éppen a nem hétköznapi mutatványt figyelte, így nem volt benn, amikor Charlie beszakította a bódé tetejét és romba döntötte az egészet.

Nagy csattanással ért földet. A haja kócos volt, a ruhája szakadt és véres, a jobb szemöldöke megégett. De mindezek keveset számítottak, hiszen a következő pillanatban az összeomló tetőről a hátitáska éppen az ölébe esett.

Scarlett az emeleten futva egy másodpercre visszanézett és látta, ahogy Charlie szédelegve felállt, majd rogyadozó léptekkel rohanni kezdett kifelé. A tekintetük találkozott, és mialatt Al elengedett egy újabb „eztisztaőrült”-et, Charlie a hüvelykujját a siker jeleként a magasba emelte – aztán az árkád alatt egy oldalsó kijárat felé rohanva már el is tűnt a lány szeme elől.

– Gyerünk már! – nógatta Al és most ő kezdte maga után húzni a még mindig meglepetten bambuló lányt, hiszen Hrotti és emberei már csak pár méterre jártak tőlük.

Végigfutottak az emeleten és leszáguldottak a mozgólépcsőn. A legalján Scarlett megbotlott Al lábában és elejtette a pisztolyt. A fegyver sikító vásárlókat szétugrasztva messzire csúszott a csillogó kőpadlón. Túl késő volt utána menni!

Scarlett elkáromkodta magát és kifelé cibálta Alt.

Már egyikőjük sem látta, ahogy szemét szigorúan összehúzva, de a szája szélén megbújó, hitetlenkedő, de elismerő mosollyal az arcán Maxim jelenik meg a hátuk mögött.

Scarlett kikerült pár, ledermedt vásárlót és Allel együtt a főbejáraton keresztül már kint is voltak a szabadban!

De hol is?

Egy forgalmas belvárosi utcán bukkantak ki a plázából.

Gyalogosok, autók mindenütt, a négysávos út közepén dupla villamossínpár, a síneken mindkét oldalról egy-egy sárga villamos közeledett, hogy éppen Scarlették orra előtt húzzanak majd el egymás mellett. A menekülők nem sokáig teketóriázhattak, a hátuk mögött már megjelentek Maxim emberei.

– Most merre? – kérdezte Al.

– Egyenesen. Hátha le tudjuk rázni őket – hadarta a lány és a piros lámpa előtt lassító autók között futni kezdett keresztbe, a villamosok felé.

– És Charlie? – lihegte pár méterrel lemaradva Al.

– Nagy kisfiú már, majd kitalál valamit. Először maga és a tudása legyenek biztonságban.

– De csak félinfók alapján tapogatózom…

– Ezt Maximék nem tudják. Futás! Majd menet közben vagy később mindent elmesél!

Belehúztak és sikerült átfutniuk mindkét érkező villamos előtt. Scarlett egy pillanatra megállt és visszanézett. Az ellenfeleik még messze jártak, a zöldnél újra induló forgalom feltartotta őket.

Ekkor oldalról, a gyorsító és dudáló autók között Charlie tűnt fel futva. A hátán szerencsére ott fityegett a hátizsák.  A villamosok még nem haladtak el egymás mellett, így Charlie észrevette Scarlettéket és feléjük kezdett rohanni. Az üldözők tömege lassan átvergődött az autók között, Charlie ezért maradék erejével még gyorsabban szedte a lábát. A citromsárga járműveket már csak pár méter választotta el egymástól, amikor átfutott az első sínen… de a másodikig már nem jutott el! A jobbról érkező villamos fémes csikorgással haladt el előtte, így Charlie a két jármű közötti másfél méteres területen rekedt.

Most már jutott pár másodperce arra, hogy újra levegőhöz jusson. Lekapta a hátizsákját és mialatt az elzakatoló villamosok ablakaiban csodálkozó arcok jelentek meg, a térdeire támaszkodott és nagyokat szippantott a füstös városi levegőből.

Nem is sejtette, hogy a közeledő Hrotti minden mozdulatát látja az elhaladó villamos ablakain keresztül – a skandináv előhúzta a fegyverét…

Scarlett és Al már a járdán állva figyelték, ahogy a két sárga villamos elhaladt. Charlie éppen felemelkedett, mögötte pedig pontosan a fejére célozva Hrotti állt. 

– CHARLIEEEE! – kiáltotta Al és Scarlett szinte egyszerre.

Charlie félig hátrafordult és…

…egy pillanat alatt felismerte a helyzetet. Éppen akkor csapott hátra a hátizsákkal, amikor a lövés eldördült. A lövedék célt tévesztett, de súrolta Charlie fülét, néhány húsdarabot égető, szúró fájdalomra cserélve. Hrottival együtt mindketten a földre estek, de most is Charlie volt a gyorsabb. Felkeltében kétszer hasba rúgta a skandinávot és a nap folyamán már sokadszorra futni kezdett. Intett Scarlettéknek, hogy ők is tegyenek ugyanúgy. Kikerülte a dudálva fékező autókat és követte a társait. Al és Scarlett berohantak egy kisebb mellékutcában álló emeletes ház főbejáratán és csak imádkoztak, hogy a túloldalon szintén találjanak egy ajtót. Charlie már majdnem elérte ugyanazt a bejáratot, amikor lövések koppantak mellette a falon – Hrotti és emberei nem adták fel az üldözést – csak mostanra már megunták az eredménytelen fogócskázást!

Charlie egyre vérző fülét fogva futni kezdett a mellékutcában, amikor újabb lövések érkeztek a háta mögül. A lövedékek beszakították egy csuklós busz szélvédőjét, mire a sofőr ijedtében félrekapta a kormányt, a jármű pedig hatalmas csattanással egy száguldó taxiba rohant és V-alakban megállva faltól-falig elzárta az egész utcát. Az ajtók kinyíltak és tucatnyi rémült utas rohant le a buszról, mint a jó hajóskapitány, a sofőr a legvégén követte őket lélekszakadva. Charlie már nem tudott merre rohanni, mögötte az üldözők, előtte a mindent elálló busz, így felugrott a megüresedett csuklósra. De megelőzték: valami démoni erő hajthatta, de Hrotti a hátsó ajtón át pár pillanattal előtte jutott be a járműbe. Hrotti kezében fegyverrel közeledett a és látható volt, hogy a hátulról érkező üldözők pár pillanat alatt beérik Charlie-t.

Menekülési utak lezárva!

Charlie ekkor pillantotta meg a vezetőoldali ablakot, amit a nyári meleg miatt a sofőr teljesen lehúzott! Átsurrant a kormánykerék és az ülés között, majd kivetette magát az ablakon. A zsákot maga alá húzva érkezett az aszfaltra és csak remélni tudta, hogy a szobrok épségben megússzák ezt a strapás napot.

Két lövés dörrent a háta mögött, de nem nézett hátra. Feltépte az emeletes ház egy másik lépcsőházának az ajtaját és ő is eltűnt az üldözők szeme elől.

De sajna csak egy rövid időre!

A rendőrségi szalaggal lezárt területen súlyos tűzszerész ruhába öltözött férfi sétált lassan, megfontoltan. A nehéz sisak és a több tízkilós védőpáncél ellenére egy pillanat alatt megfordult, amikor nem sokkal a háta mögött kicsapódott a lépcsőházi ajtó. Eredetileg egy ötszáz kilós, a földből félig kiásott bomba hatástalanítására indult, de a folyamatosan növekvő stressz ellenére is igen meglepődött, amikor meglátta a mellette elfutó hosszú hajú lányt és középkorú férfit.

 – Hé, ez nem filmforgatás, emberek! – kiáltotta a tűzszerész magyarul, de a másik kettő egy szavát sem értette.

Rohantak tovább, mentették az irhájukat, fel sem tűnt nekik, hogy vagy száz méterrel a beöltözött tűzszerész mögött, egy kordonnal lezárt területen nagy tömeg figyelte az eseményeket. A helyszínt egyenruhás rendőrök biztosítottak, mellettük további tűzszerészek, mentősök és tűzoltók álltak készenlétben, hozzájuk pedig izgatott bámészkodók csoportja csatlakozott.

Nagy nyüzsgés támadt, ahogy meglátták a két menekülő alakot, de akkor kezdtek el igazán zajongani, amikor egy másik lépcsőházból Charlie rontott ki az elkerített területre.

– Melyik paszuly nem zárta le az ajtókat? – hallatszott a sisak alól a tűzszerész kiabálása, ahogy Charlie elszáguldott mellette.

Aztán hirtelen lövedékek kezdtek a tűzszerész és a bomba körül pattogni: Hrottiék is kiértek a mellékutcára és semmivel sem törődve, azonnal tüzet nyitottak a menekülőkre. A bámészkodók a földre vetették magukat, a tűzszerészt pedig a páncélruházatáról lepattanó lövedékek lökték hanyatt. Egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér! Az összes szempár a II. világháborús bombára szegeződött, az utcán állók elhallgattak – egyedül az üldözők és a menekülők fürge futásának és lihegésének a zaja törte meg a várakozó csendet. 

A robbanás elmaradt! A helyszínen lévők – és a fél kerület – szerencséjére, a féltonnás bomba sértetlenül úszta meg a fegyverropogást. A nehézkesen feltápászkodó tűzszerész dühösen még üvöltött valamit, de Charlie már túl messze járt ahhoz, hogy meghallja a sisak alól tompán kiszűrődő káromkodás-sorozatot.

Scarlett és Al az utca másik végén átszakították a rendőrségi szalagot és az eredetileg a terület lezárására odavezényelt, félve lapuló, fiatal rendőrlány mellett kifutottak a területről.

Nyitott csomagtartójú, kombi Peugeot állt keresztbe az úton. Tévések bújtak a kocsi védelmében: éppen a tudósításhoz pakoltak ki, amikor a nyakukba zúdult az üldözéses jelenet és most a felszerelést, a kamerákat szétszórva az életükért rettegtek.

Al gondolkodás nélkül beugrott a Peugeot volánja mögé.

– Scar, ne hagyd vezetni! – kiáltotta Charlie, ahogy meglátta, mire készül Al.

Charlie kiáltott még valamit a halálról, de azt Scarlett már nem értette. A hangját robaj nyomta el, azonban nem egy újabb lövéssorozat érkezett hátulról. Felettük a szürke ég dörrent meg és mindent elhomályosítva heves esősáv közeledett feléjük.

Scarlett átlökte az elképedt Alt az anyósülésre, bepattant és indított. A tévések remegve lapultak a falhoz, ahogy az autó a felszerelésük maradékát szétszórva, kipörgő kerekekkel elindult. Charlie abban a pillanatban ért az autóhoz, amikor az eső a nyakukba zúdult. Az ajtókilincsért nyúlt, de Scarlett nem vette őt észre és nagy gázzal kilőtt egy mellékutca irányába.

– Neeee, már megint? – üvöltötte Charlie kétségbeesetten.

Ekkor újabb lövedékek érkeztek az esőfüggönyön keresztül és a halálra vált tévéseket körbelövöldözve a házfalba csapódtak.

Charlie egy Mercedes Unimog terepjárót vett észre a járda mellett – Scarlett kishíján felkente rá a Peugeot-t, ahogy elrepesztettek mellette. A dobozos katonai teherautó rakteréhez két rámpát támasztottak és egy tűzszerész éppen távirányítós robotot vezérelt le róla – bár igazából nem volt rá szükségük, de úgy gondolták, egy gyors kis látványosságot kerekítenek a tévékamerák és a bámészkodók részére.

A sofőr belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy rendben leért-e a robot, majd miután megállapította, hogy minden oké hátul, a kilincsért nyúlt…

…volna, mert abban a pillanatban kivágódott az ajtó és egy agyonázott, lihegő fickó jelent meg a fellépőn.

– Bocs! – mondta az ázott fiatalember és kirántotta a katonát az ülésből, aztán ahogy az elterült a vizes aszfalton, ugyanazzal a lendülettel már be is ugrott a kormány mögé.

Az indítókulcs a helyén volt. Egy pillanat alatt felmérte az autó műszerfalát és kezelőszerveit – volt gyakorlata a böhömnagy gépek vezetésében, mert apjával anno a világ számos pontjára jutottak el teherautókkal. Indított, kuplungolt és előrelökte a félautomata váltó karját. Az Unimog bőgve megindult és miközben lövedékek kopogtak az acéllemezén, a mély víztócsákat kettéválasztva, dübörögve elrobogott az elcsórt Peugeot nyomában.

Hrotti futott még pár métert az esőben, de belátta, hogy ez az ürge valamit nagyon tud: hiába lohol utána szinte napok óta folyamatosan, egyszerűen képtelen elkapni őt.

Pár lövést még megeresztett a sarkon beforduló Unimog után, aztán megállt. Emberei lihegve érték utol. Távolról rendőrségi sziréna hangja közeledett, de mielőtt a zsaruk megérkeztek volna, vad dudálással Maxim két megmaradt autója fékezett mellettük. Az első Ford ablaka legördült:

– Szálljanak be, idióták! – sziszegte Maxim.

Hrotti és öt embere megszégyenülve ültek be a Fordokba. Kettőjüknek már nem jutott hely, ezért ők gyorsan kezelésbe vettek egy út szélén álló BMW-t: beütötték a vezetőoldali szélvédőt, beugrottak, pár másodpercet bütyköltek a műszerfal alatt és már fel is bőgött a motor. A három autó a menekülők nyomában elhajtott, épphogy megelőzve egy szirénázva, kék villogóval érkező rendőrautót.

Az üldözés folytatódott – és éppen Budapest belvárosa felé tartott!

(folyt.)

Al lelkesen kutakodott, keresgélt a két dobozban lévő tárgyak és iratok közt.

– Tessék, Al, újabb adag infó, nyugodtan bogarászhatsz kedvedre – mondta Charlie. – Megkaptuk örökbe.

– Megpróbáltunk minden olyan tárgyat vagy feljegyzést elhozni, ami kapcsolatban lehet a mi kutatásunkkal – egészítette ki Scarlett.

Al szinte gyermeki örömmel tobzódott az új szerzemények között.

– Hisz ez remek. Remek! Több száz oldal és tucatnyi tárgyi lelet! Kiegészíthetem az eddig készített jegyzeteket. Akkor én most csak annyit kérek, hogy hagyjatok magamra, nyugodtan szeretnék dolgozni. Még ha nem is lesz tökéletesen teljes az anyag, de legalább egyre közelebb juthatunk az atlantiszi kardhoz.

– És… – kezdte Charlie és az egyik dobozból kivette a Margitnál látott angyalalakot. – …van egy újabb szobrunk is.

– Óóó – Al teljesen el volt ájulva –, van egy kis plusz kárpótlásunk is, ha már a másikat elhagytuk. Most már nekiláthatok a komolyabb kutatásnak.

– Nem kell egy kis segítség? Valamelyikünk itt maradhat, ha gondolod… – próbálkozott Charlie.

– Nem, köszönöm. Menjetek nyugodtan! Szaunázzatok, csúszdázzatok, vegyetek iszapfürdőt, masszíroztassatok vagy valami hasonló. Lazuljatok és élvezzétek egymás társaságát!

Al kiterelte a másik kettőt és elragadtatásában fel sem tűnt neki, hogy milyen bizonytalan, kissé gyanakvó tekintettel nézte egymást Charlie és Scarlett.

Fél óra múlva Charlie már a szálloda fedett medencéjének szélén álldogált és két üres nyugágyat keresett. Körülötte mindenfelé gyerekek futkároztak és pancsoltak, mialatt szüleik a trópusi pálmák alatt üldögélve, beszélgetve figyelték őket.

Charlie végre talált két ágyat, ledobta a fürdőlepedőjét és a nyugágyak egyikére heveredett. A feje felett magasan erős faszerkezet tartotta a medencéket védő üvegkupolát, azon túl pedig vakítóan szikrázott a kék ég. Visszapillantott az árnyékosabb strand területre és pár pillanatig szinte semmit sem látott. A víz vakító tükröződése enyhült, ahogy egy kisebb felhő úszott át a kupola felett, így Charlie jobban szemügyre vehette a kék medencéket övező növényzetet, a kacskaringózó csúszdákat és az azték-inka stílusú, az egész belsőt uraló, monumentális templomszerűséget, ami előtt magasan a víz fölé emelkedve hatalmas uralkodói fej tartotta szemmel a fürdőzőket.

Aztán egy vízparti jelenés elvonta Charlie figyelmét.

A medence túloldalán, a dél-amerikai építménynél, Charlie-nak háttal lépett ki a növények közül. Haja két könnyű copfban összefonva simogatta a hátát és a vállait. Formás testén bikini feszült, ami láttatni engedte lábait, körzővel rajzolt fenekét és izmos, de karcsú hátát, sportos karjait. Charlie emlékeiben nem volt ennyire dögös a lány…

Scarlett megfordult, pár pillanatig a szemével kereste Charlie-t – aztán meglátta és elindult feléje. Nem rázta magát, nem próbálkozott kifutói macskajárással, és mégis, tetőtől-talpig sugárzó nőként úgy sétált végig a medenceparton, hogy még a vízben önfeledten labdázó apucik sem tudták kivonni magukat a varázsa alól. És persze Charlie sem: férfitársainak nagy részével együtt figyelmesen követte a lány minden egyes lépését.

– Kipróbáljuk a vizet? – kérdezte Scarlett, ahogy odaért hozzá.

– De ki ám! – vágta rá Charlie hezitálás nélkül és felpattant a nyugágyról. – Mehetünk is.

Scarlett ledobta a fürdőlepedőjét és már indult is a medence felé. Charlie-nak ekkor tűnt fel az a néhány, épphogy látható, keresztirányú csík, ami a jobb lapockáján futott keresztül.

– Mik ezek? Régi sebhelyek? – kérdezte Charlie. – Nem emlékszem…

Scarlett egy pillanatra megállt és rápillantott a vállára.

– Csak a szék támlája. Leültem az öltözőben – felelte.

– Biztos?

– Charlie – folytatta Scarlett, miközben továbbhaladt –, amióta nem találkoztunk, elég sok minden történt velem.

– Scar, és pontosan mivel is foglalkozol mostanában? – kérdezte Charlie, miközben lassan beereszkedtek a medence vizébe…

 

Al a két helyiségből álló szobájuk hátsó, polcos válaszfallal elszeparált részében ült. Előtte az asztalon a korábbi jegyzetei és a Margittól elhozott angyalszobor hevertek, de ő inkább az új szerzemények, az ágyra helyezett dobozok közt turkált.

Irattartókat vett ki a dobozokból és a földre pakolta azokat, miközben mindegyikbe belekukkantott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy három nyelven készítették a jegyzeteket: magyarul, németül és franciául. Ez nem jelentett jót, mivel Al az első kettőt egyáltalán nem beszélte, de a franciával azért valamennyire elboldogult. Még jó húsz évvel ezelőtt egy francia egyetemista lány, aki a Sorbonne-on tanult történelmet…

Elhessegette magától a kellemes gondolatokat és a munkára koncentrált. Bár egy szót sem értett belőlük, különválogatta a különböző nyelvű, a borítólapjukon felcímkézett dossziékat.

Magyarffy nemzetközi kutatócsoportot alkalmazhatott és azok a saját anyanyelvükön végezték a munkájukat? – filózott magában és feltornyozta a kopott irattartókat. Így – bár ő nem tudta megérteni a címeket –, de magyarul Az Özönvíz utáni népvándorlások napjainkig és A magyar nép története, míg németül a Germán és skandináv legendák, óriásmítoszok; az Özönvíz a különböző népek mítoszaiban; a Legendás kardok listája és az igen hangzatos című A Teremtés előtti teremtések (?) (a „megelőző” civilizáció és az ember előtti angyali lázadás) hevert a padlón egy kupacban. Bár érzése szerint rengeteg érdekességet rejthettek az idegen nyelvű dossziék, nagyon úgy tűnt, jelen pillanatban le kell mondania az elemzésükről – talán majd legközelebb…

– Még szerencse, hogy csak három nyelven beszélt – mondta ki hangosan, épp amikor egy cirill betűs anyag akadt a kezébe. – Na, ezt már ne! Hogy kerül ez ide? – mérgelődött és az ágyra dobta a számára reménytelenül olvashatatlan anyagot.

– Na, nézzünk olyat is, amit megértek – folytatta Al, majd a két francia dosszié közül a Bibliai nemzetségtáblák-kat egy időre félrerakta és kézbe vette a másikat. – A fajok keveredése. Ez valami darwinos lehet?

 

Charlie és Scarlett az egyik medence szélén ültek lábukat a vízbe lógatva, miközben a csúszdázókat és a vízben pancsolókat figyelték.

Scarlett nagy vonalakban mesélt a mostani munkájáról:

– …és néha én is besegítek nekik ezt-azt megszerezni. Egyébként több felekezet, gyülekezet közös szervezete és már vagy száz éve létezik. A célja pedig az, hogy minden olyan tárgyat, könyvet, régi iratot biztonságban tudjon, amit mások esetleg a saját céljaikra használnának fel.

– Kik például?

– Mondjuk valamilyen okkult csoportok vagy akár nyerészkedő kereskedők – pillantott Charlie-ra, de Charlie nem ütődött meg a piszkálódáson. – Vagy náci szervezetek… A harmincas években és a második világháború alatt ez a keresztény szövetség nagyon aktívan kivette a részét abból, hogy Hitler embereinek végül csak a kiszemelt, hmm… kegytárgyak töredékét sikerült összegyűjteniük a Führer számára. De persze lehetnek még titkos, elfeledett lerakataik, amiket hetven év után sem sikerült megtalálni.

– Azt mondod, hogy még számtalan, fontos vallási tárgy és irat lehet elrejtve?

– Persze, de a legfontosabbakat már mind biztonságos helyen őrzik. Láttam már például olyan több ezer éves pergameneket, amik ha egyszer napvilágra kerülnének, fenekestől forgatnák fel a világot.

– A frigyláda?

Scarlett macskaszemekkel mosolygott Charlie-ra.

– Mindent azért nekem sem mondanak el.

– Már ha tudnak róla bármit is.

– Aha.

Charlie a vízbe mártotta a kezét és köröket kezdett rajzolni a csillogó felületre.

– Azért ez ütősen hangzik… Szóval a melód: Indiana Jones-szal keresztezett igazságosztó Robin Hood nénit játszol – mondta bólogatva, miközben a vízgyűrűk egyre távolodtak tőlük, majd elnyelték őket a pancsoló gyerekek által felcsapott hullámok. – De azért csak van ezen túl is valami.

– Van, ha éppen arra gondolsz – válaszolta Scarlett sejtelmesen, mert természetesen tökéletesen megértette a finom célzást.

Kihúzta a gumit a hajából, karcsú ujjaival kitapintotta a választékot, majd a feje tetején fél kézzel ügyesen jobbra-balra széthúzta a tincseket. Aztán hosszú barna hajzuhataga formás vállaira hullott, miközben Charlie mindvégig némán figyelte a lány ténykedését.

Érezte, ahogy hátul, a nyakszirtjénél, rövid haja alá furakodva apró, kellemes szúrásokkal enyhe bizsergés kezdett felfelé kúszni a fejbőrén.

Scarlett újra visszagumizta a haját.

 

Al szájából már megint egy toll lógott ki. Most azonban nem, mint valami cigit tartotta az ajkai között, hanem ahogy szivarnál szokás a fogai közé szorítva, rágta a toll végét. Senkinek nem árulta el, mivel az utóbbi években nem nagyon járt emberek közé, de munkája során nagyjából hetente elfogyasztott egy-egy újabb tollat, úgyhogy költségkímélésként rászokott a legolcsóbb, hajlítható, nem cserélhető betétű fajtákra. Eltörni nem tudta őket, de néha sikerült kiszívnia belőlük a tintát

 A fajok keveredése című irattartót lapozgatta elmélyülten, amikor valahol a közepe táján, ahol véget ért az írott szöveg egy halom rajzot, korabeli fotót és megsárgult újságkivágást talált. Elkerekedő szemmel nézte a rákolló formájú kéz- és lábfejeket, a félig birka vagy szőrös, vérfarkas arcú embereket, az állati jelleget is mutató, eltorzult emberi testeket.  A képek mellé néhány mondatos megjegyzéseket firkantott oda Magyarffy.

– „Generációkon, átívelő torzulás, ami több száz vagy akár ezer év múlva is kisebb-nagyobb mértékben visszatérhet.” „Nem csak az állatvilágban, az emberi faj esetében is…” „Kimérák, félvérek, amik, akik magukon viselik mindkét faj jellegzetességeit.” Miről van szó? – tette fel hangosan a kérdést, miközben egyre gyorsabban rágta a tolla végét. – „Ősi nefilim hatás, nefilimizmus…” Hmm, nefilimizmus… Magyarffy Ágoston, szavamra, mi a fenét kutatott maga?  „Emekek, zanzumok, zuzeusok, refeusok, hablatyoló gibbórimok…” Kezdek belekavarodni! „Mind nefilimek: Anák fiai, Jisbi Bénób, Gáthbeli Lákhmi, Gitteus Góliát, Óg, Básán királya.” „Nefilimek, akik az áldozataik vérét itták… az özönvíz után felemelkedő civilizációk – kelták, aztékok, tibetiek és a többiek, akik áldoztak embereket és ittak is a vérükből.”

 

A medencék környékét a fürdőzők zsivaja töltötte be. A csempék, a burkolólapok visszhangosra erősítették az üvegkupola alá zárt tágas térben pancsolók, csúszdázók zaját.

A kisgyerekek már túl voltak a délutáni alváson és teljesen feltöltődve, önfeledten ugrándoztak és kiabáltak a vízben. Az ebéd után lustálkodó turisták nagy része is visszatért, csapódtak hozzájuk a délutáni, fél napos jegyárakat kihasználó környékbeliek is. Charlie-t és Scarlettet valahogy nem zavarta a körülöttük tomboló mini vízözön. Scarlett még mindig a medence szélén üldögélt hagyva, hogy a víz lágyan cirógassa a lábait, míg Charlie vele szemben, nyakig elmerülve a lányt faggatta.

– Ismerem? Közülünk való? Szakmabeli? – hadarta Charlie egy szuszra. – Az az „én vagyok a megoldás az Ön problémájára” F’lassa gyerek?

Scarlett elnevette magát. Mintha féltékenységet hallott volna ki Charlie hangjából.

– Mi? Dehogy! Semmi köze egyetlen műkincshez sem. F’lassa régi barát, üzletfél.

– Akkor nem ő az ő. Akkor ki ő?

Scarlett még mindig mosolygott. Álmában sem gondolta, hogy Charlie ennyi idő után még feszegetni kezdi a témát. Talán nem is volt olyan hosszú az a pár év?

– Ő pedig jogi szakértő az ENSZ-ben – válaszolta a lány.

– Hehe, ügyvéd? Pont egy ügyvéd? – most Charlie nevette el magát, gúnyosan. – Kalandos lehet, ahogy naphosszat a jogi iratokat bújja, te meg a fotelben sálat kötögetsz. És?

– Mit és?

– Házasság, gyerekek, kutyusok, cicusok, rózsaszín álmok, szürke családi Volvók, satöbbi…

– Semmi közöd hozzá! – fakadt ki a lány. – Pár nap múlva együtt vacsorázunk New Yorkban. Ha ráér. Még friss kapcsolat.

– Ez valami távkapcs-love SMS-ekkel, facebookkal, webkamerával, telefon szexszel?

Scarlett most már tényleg begurult:

– Mondtam, hogy semmi közöd hozzá!

A lány felállt és fejest ugrott a medencébe. Charlie-t víz terítette be, de nem bánta. Ahogy Scarlett sebes tempózással eltávolodott tőle, kaján mosoly jelent meg az arcán – örült, hogy megint sikerült felbosszantania a lányt. Kis csatagyőzelem egy hosszan elhúzódó háborúban.

 

Al újabb dossziét vett elő, gyorsan átpörgette az oldalakat, majd visszalapozott és mégis a legelső oldalon kezdte tanulmányozni.

– „Az Andok indiánjainak mondáiban kínamék voltak a Föld őslakói, undok bűnök művelői. – olvasta hangosan. – A mai Peru partjainál óriások szálltak partra és a hegyekbe szorították az indiánokat, akik csak a térdükig értek; óriási sziklaépítményeket emeltek, az emberek szellemi vezetői voltak és hatalmas vízözön pusztította el őket.”

Mit kutatott tulajdonképpen Magyarffy? Mire akart kilyukadni azzal, hogy indián történeteket is előkapart?

Tovább lapozott.

– „1873–ban spanyol tengerészek fogtak el egy 350 centi magas, kétfejű, sötétbarna, ágyékkötős lényt, aki bunkóval támadott rájuk. Elfogták, de kiszabadult és lándzsát szúrt a saját szívébe.”

Hol van itt Atlantisz legendája? Ez is csak egy mendemonda, amit piás tengerészek mesélgettek a füstös kocsmák sötétjében! Ezek csak óriásmesék… Nem lógnak ki az Égigérő paszuly és más hasonló sztorik világából!

Al elgondolkozva bámult maga elé, próbálta összerakni az eddig olvasottakat,

ám sehogy sem jött rá a kapcsolatra. Mesék, amiket ezerszám hall az ember életében. De hogyan kapcsolódik a Szigethez? Az atlantiszi kardhoz, pláne?! Törte a fejét, gondolkozott. Így ült vagy egy percen keresztül, miközben szemei lassan lecsukódtak.  A szíve hevesebben vert. Na ne! Úgy érezte, lassan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal! Próbálta újra kinyitni a szemeit, de nagyon nehezen ment és ekkor…

– Várjunk csak! – kiáltotta és felpattant.

Kirántotta az egyik éjjeliszekrény fiókjait, de nem találta meg, amit keresett. Megpróbálkozott a másikkal és a legfelső fiókban ott is volt az ingyenesen, többnyelvű Szent Biblia. Ahogy visszaült az ágyra, a toll már újra a szájában lógott. Vadul hajtogatta a hártyavékony lapokat, miközben Magyarffy jegyzeteit is figyelte. Rémlett neki valami még évekkel korábbról, de nem emlékezett pontosan az idézetre. Lapozott, lapozott, sietségében véletlenül be is tépte az egyik lapot…

– Aha, meg van – mondta és olvasni kezdte a Szentírást. – „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Ímé az ő ágya vas-ágy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-é? Kilencz sing a hosszasága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint.” – belenézett a dossziéba, majd ismét a Bibliát vette kézbe. – Mi is ez? Azt mondja… 5 Mózes 3:11.

A dossziéban egy betűkből és számokból álló rövid listát talált, ami az 5M3,11 kombinációval kezdődött. Az előbb, ahogy átnézte, még nem jelentett számára semmit, most azonban mintha egy kis olajmécsest gyújtott volna a kusza sötétségben!

Az első sor alatt következett az 5M2,10-11, majd az 5M2,20-21. Fordított egy pár oldalt a Bibliában, az ujjával kereste ki a megfelelő sorokat.

– Tehát, Mózes ötödik könyve, második fejezet, tíz-tizenegyedik bekezdés – dünnyögte. – Szóval: „Az Emeusok laktak abban annak előtte, nagy nép, sok és szálas, mint az Anákok. Óriásoknak állíttatnak vala azok is, mint az Anákok, és a Moábiták Emeknek hívták őket.” Mózes ötödik könyve, második fejezet, húsz-huszonegyedik bekezdés: „Óriások földének tartották azt is; óriások laktak azon régente, a kiket az Ammoniták Zanzummoknak hívtak. Ez a nép nagy, sok és szálas volt, valamint az Anákok, de kivesztette őket az Úr azon színe elől, hogy bírják azoknak örökségét, és lakjanak azoknak helyén. ”

Mindhárom idézetet tollal bekarikázta a Bibliában, majd átfutotta a jegyzetet: a három részt jelölő sorok alatt egy rövid idézetet írt bele Magyarffy; úgy tűnt, ezt valóban fontosnak találhatta, mert pirossal alá is húzta. Talán ez lehetett a kulcsa az egész kutatásnak?

– „Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is – fordította Al franciából a gróf jegyzetét –, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”

 

A medencék környékén valamivel csökkent a tömeg, sokan hazamentek vagy kiültek a nyugágyakra, így Scarlett úszkálhatott egy kicsit. Lassú mozdulatokkal, kényelmesen siklott a vízben, kiélvezve annak simogatását. Elérte a túlsó partot és megkapaszkodott.

Pillanatnyi haragja már elmúlt és mosolyogva gondolt Charlie újabb kisded játékára. Igazából sosem tudott mérges lenni rá, most is sejtette, hogy csak a dühítés szórakoztató és infantilis öröméért húzta a párkapcsolatával. Charlie egyszerűen élvezte az ilyen apró, gyerekes hülyeségeket.

Scarlett még mindig mosolyogva megfordult és arra gondolt, hogy milyen frappánsan vág majd vissza Charlie-nak: halálra dicséri a párját, mesél neki a fantasztikusan boldog életükről, aztán rátér a…

A túloldalon, a nyugágyuk üresen terpeszkedett a trópusi növények alatt. Charlie nem volt sehol!

           

Charlie vállán a fürdőlepedőjével végigsétált a hotel folyosón. Két kisgyerek kergetőzött a puha szőnyegen és annyira belemerültek a futkározásba, hogy kmajdnem fellöktek egy, a fal mellé állított asztalkát. Charlie az utolsó pillanatban tudta csak elkapni a tetejére helyezett, megbillenő virágvázát. A gyerekek továbbszáguldottak, Charlie pedig benyitott a szobájukba.

– Drágám, megjöttem – mondta és belépett, de azzal már nem fáradt, hogy az ajtót is behúzza maga mögött.

Választ nem kapott, de nem is nagyon várt, sejtette, hogy Al még a hatalmas szoba elkülöníthető hátsó felében javában a tonnányi papírmennyiség közepén turkál.

Charlie ledobta magát az ágyra. Most nem volt semmi dolga, Alnek nem tudott segíteni, Scarlett-nél pedig elérte azt, amit szeretett volna: végre újra feldühíthette. Hmm… Ha jobban belegondolt, igazából olyan túl nagy örömet nem is okozott neki a csínytevés… de nem tudta megmagyarázni, hogy miért…

Hasra fordult és elszundított.       

Ahogy Al lapról-lapra, oldalról-oldalra, sorról-sorra végigböngészte az anyagot, ahogy egyre mélyebbre ásta magát az iratok közé, lassan kezdett összeállni előtte Magyarffy kutatásának célja, az önjelölt kutató gondolatai és saját belső világa, amely alapján értelmezte a megszerzett tudást. Ez az információ-halom, a belőle Magyarffy által levont következtetések, ha nem is teljesen új, de mindenképpen meglepő elméletek megszületését jelentették a történész számára. Sőt, még a nála jóval elrugaszkodottabb George Hammond elképzeléseit is meghaladták!

Hiszen George munkatársaként Al egy olyan univerzumba tekinthetett bele, ami eddig szinte teljesen elzárt volt az emberiség elől. Még azzal együtt is, hogy a kereszténység különböző ágaihoz tartozó, legalább kétmilliárd hívő szentül gondolhatta, hogy mindent tud az Ószövetségben és az Újszövetségben olvasható világról.

Magyarffy értelmezésében azonban mindezek egy sosem látott univerzumot nyitottak meg Al Wyman, az ateista tudós képzelete előtt. Al meglepődött azon, hogy most már nem csupán tudományos szempontból vizsgálgatja a meglelt anyagokat, de a szíve legmélyén, talán még hinni is kezd Magyarffy elméleteiben és az általa feltárt teóriákban…

Az utolsó lapoknál tartott, amikor egy vékony, bőrkötésű könyvecske hullott az ölébe. Nem is könyv, inkább csak néhány tucatnyi lapból álló napló volt az, amit a mára megkopott és fényét vesztett bőrrel burkolt füzet sárguló lapjaira lejegyeztek.

A legvégén ütötte fel.

– „Sokkal színesebb, rejtélyesebb és spirituálisabb világ volt, mint amit mi most tudományos, realista gondolkodásunkkal, az adatok elemzésével el tudnánk képzelni! – olvasta félhangosan a magyar gróf sorait és meglepődött, hiszen a saját, pár perccel korábbi gondolatait látta viszont a papírra leírva! – Egy olyan kor, amiben még sokkal inkább jelen volt Isten, mint napjainkban. Ezért tervezem, hogy rövidesen útra kelek és reményeimnek megfelelően Bagdadban megtalálom a következő szobrot és az utat, amely elvezet az ősi, elveszett kincshez és a nefilimekhez. Útra kelek, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot, bármi is legyen az.” Hmm, hogy megtaláljam az atlantiszi kardot… bármi legyen is az… – ismételte Al az utolsó gondolatot.

Visszaolvasta a befejező mondatokat.  Nem azokat, amelyekben a gróf leírja a Bagdadba tervezett útján, hiszen ez nem jelentett újdonságot a kutatásukban: eddig is tudták, hogy valahol a mai Irak területén veszett nyoma. A rejtélyes, spirituális világnak leírt ókor ragadta meg a fantáziáját és egyetlen egy szó, amit ugyan hallott már korábban, de annak idején szépen be is csúsztatta a legendák, mítoszok, mesék számára fenntartott, kevésbé fontos fiókjába.

Felállt és körbenézett a szobában. Körülötte, az asztalon, az ágyon, a padlón és a szőnyegen, mindenhol a saját maga és Magyarffy által teleírt lapok hevertek. Több nap – Magyarffy részéről több évnyi – kutatómunka és agyalás eredményei, melyek minden sora egyetlen, furcsa csengésű szóban végződtek: nefilimek.

NEFILIMEK!

Al a fejét vakargatva kinyitotta az ajtót és átsétált Charlie szobarészébe. Charlie az ágyán heverészett és egy magyar nyelvű csatornát nézett.

– Az meg mi? – kérdezte Al.

– Az? – kérdezett vissza Charlie. – Egy magyar akció-vígjáték, a Pogány madonna.

– Honnan tudod? Egy szót sem értesz magyar nyelven.

– Gyerekkorom óta filmek közt élek. Majd egyszer talán mesélek róla. Tényleg egy szót sem értek belőle, de vizuális típus vagyok. Poénos…

Al a tévére nézett, ahol éppen egy zsigulis autósüldözés zajlott. Ránézésre jó huszonöt-harminc évvel azelőttinek saccolta a filmet. Visszanézett Charlie-ra, de úgy tűnt, gondolatban nagyon messze jár – de nem csak messze, hanem a távoli múltban is.

– Charlie, te… – kezdte –, hallottál már a nefilimekről?

(folyt.)

Margit lámpát gyújtott a folyosón és mutatta az utat. Scarlett karon fogva támogatta őt, míg Charlie mögöttük baktatott.

– Nem is gondolná az ember, hogy csak tíz-tizenöt lépést kell megtennie egy folyosón, hogy hatalmas kincsek közt tudjon turkálni, igaz? – mosolygott az idős nő. – Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, így folytatnám: mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor végre valaki bekopogtat…

Kulcs fordult a biztonsági zárban és Margit sarokig lökte a szobaajtót.

A folyosót arany csillogása töltötte be.

– …ezért.

Az ajtó teljesen kinyílt és eléjük tárult a nagy, üvegtetejű, műkincsekkel teli helyiség. A délutáni napfény vagyonokat érő műkincseken csillant meg: arany és ezüst tárgyak, ékszerek mellett zsúfoltan, de szép rendben elhelyezve szobrok, festmények álltak, a polcokon pedig régi könyvek, naplók, több száz éves Biblia-kiadások sorakoztak.

Ahogy beléptek, Charlie rögtön kutatni kezdett, végignézte a tárgyakat, belelapozott a könyvekbe, bár még ő sem tudta, hogy mit is keres valójában. Scarlett a szoba közepén állt ámulva, először a kék eget nézte, majd körbefordulva csodálta a gyűjtemény darabjait.

– Soha nem gondolt arra, hogy egyszer kiállítást nyisson ezekből a tárgyakból vagy esetleg egy múzeumnak adományozza őket? Hatalmas értéket adhatott volna az emberiségnek.

– Vagy rengeteg pénzt kereshetett volna vele – tette hozzá Charlie, miközben egy dél-amerikai aranymaszkot nézegetett.

Margit a fejét ingatta.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szkeptikus, cinizmussal teli, önző emberiség felkészült rá.

– Nem túl szigorú az emberiséggel szemben? – kérdezte Scarlett. – Mindenki vágyik a tudásra és…

– …és a hatalomra, a vagyonra – felelte Margit. – Az itt található anyagnak az az érdekessége, hogy hasznosságát és értékét nehéz meghatározni. Aki szkeptikus, ateista, annak ezek csak tárgyak, jó esetben kacatok vagy hamisítványok, melyekkel egy vallási, filozófiai elméletet próbálnak sokadjára is tartalommal megtölteni. Aki azonban hívő és ennek a hitnek a tükrében néz a tárgyakra, az bibliai kijelentéseket alátámasztó leleteket is találhat itt a szobában. Annak a szemében ezek a tárgyak nem csak történelmi relikviák, amik egy tudományos tételt támasztanak alá, hanem a hit alapjának a bizonyítékai. Azaz Isten létezésének tárgyi bizonyítékai, megmozdíthatatlan sarokkövei.

– „Az Úr van veletek, ha ti is ő vele lesztek; ha őt keresenditek, megtaláljátok…” – mondta Scarlett.

– „…de ha őt elhagyándjátok, ő is elhágy titeket” – fejezet be Margit. – Krónikák II. könyve tizenötödik fejezet.

Charlie befejezte a szöszmötölést és egy pillanatra Scarlett-re nézett, majd tovább kutatott a szoba kincsei között.

Nem is hitte, hogy a lány az eltelt évek alatt teológusnak…

…de nem fejezte be a gondolatot, mert észrevett valamit, amit…

– Scar?! – mondta elkerekedő szemmel.

Scarlett feléje fordult és a szíve hevesebben kezdett verni, ahogy meglátta azt, ami nem engedte ki Charlie tekintetét a bűvköréből: egy nagyméretű, torz emberkoponya mellett álló szobrot nézett – egy harminc centis szobrot, ami egy kezében lándzsát tartó, félig nyitott szárnyú angyalfigurát ábrázolt!

 

Az egyszerűen berendezett irodában a megszokott helyen, a bejárati ajtóval szemben állt egy méretes, de nem különösebben hivalkodó íróasztal. Mögötte hasonlóan hétköznapi bőr irodai szék, vele szemben két fotel, a falak mentén pedig könyvespolcok rogyásig megpakolva a legkülönfélébb témájú ismeretterjesztő könyvekkel. Ha egy tudós vagy professzor lett volna az iroda tulaja, diplomák, a különféle tudományos elismerések, oklevelek, a legmagasabb végzettségeket tanúsító papírok és természetesen elnökökkel, Nobel-díjasokkal és más szaktekintélyekkel lekapott fotók bizonyították volna a bent üldögélő koponya nagyszerűségét.

Ebben az irodában azonban a könyvespolcok közé szorítva csupán egyetlen – nem is igazán kiváló – festmény jelezte az ott dolgozó személy ízlésvilágát, világszemléletét. A kép élénk színei egy zöld fákkal, csobogó patakkal, virágos mezővel tarkított buja tájat ábrázoltak a vakítóan kék, felhőtlen ég alatt. Ám a festő képzelete és tehetsége nem haladta meg a meleg napfényben úszó, békés, Édenkert erősen középszerű, jehovista ábrázolását – már csak az őzikét ölelgető, mosolygó oroszlán hiányzott a festményről.

Odakinn, az ablakon túli New York egén a nap éppen felemelkedett a szomszédos sorházak fölé és fénye betódult a félig leeresztett reluxák között. Megszólalt az íróasztalra helyezett telefon. Négyet-ötöt csörgött már, amikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be, majd az asztalhoz sétált. Keze megállt a levegőben, ahogy megvárta az újabb csörgést. Felemelte a kagylót.

– Szenátor úr, nagyon köszönöm, hogy visszahívott – szólt a telefonba a kéz tulajdonosa, Edmond F’lassa. – Igen… Ismét egy kis segítséget kérnék. Bővebben kifejtem a helyzetet, amennyiben most van rá pár perce… Igen, ez nagyszerű… Szóval, a legutóbbi, úgymond elhárító akciónkról van szó… Értem, értesült már róla… Akkor tudja, hogy magyarországi területen némi nehézségbe ütköztünk…

Kialvatlan, karikás szemű titkárnője tűnt fel az iroda nyitva maradt ajtajában. F’lassa kiintett neki, mire a nő csendben behúzta az ajtót – bármilyen korai is volt az időpont a híváshoz, mégsem akarta, hogy bárki arra lézengő akár egyetlen szót is meghalljon a főnöke beszélgetéséből. Pedig F’lassa hajnali négykor, szeretett macskái mellől rángatta ki a pihe-puha ágyából.

Az ajtó F’lassára zárult.

– Szóval, szenátor úr, köszönjük az eddigi segítséget, személyesen én is nagyon hálás vagyok érte – folytatta F’lassa és kis szünetet tartott. – Jelen pillanatban úgy hozta a helyzet, hogy ismét szükségünk lenne a támogatásukra. Igen, köszönöm, hogy elolvasta a rövid tájékoztatómat… Igen. Ugyanaz az európai vezetésű nemzetközi csoport, amelyikkel már korábban is összeütközésbe kerültünk… Tudom, megértem, hogy kormányzati szintű támogatást nem remélhetünk, de… Ahogy mondja… minden segítséget szívesen veszünk. Szervezés, háttérmunka, kapcsolatok… Köszönöm, szenátor úr, hívom, amint újabb fejlemények lesznek… A… kollégáink egyike a helyszínen van és szemmel tartja az eseményeket.

 

A bérelt Opel visszafelé tartott Ipolytarnócról. Charlie vezetett, Scarlett szótlanul ült mellette.  Elköszöntek Margittól, beültek az autóba és azóta szinte egyikük sem szólalt meg.

Jó húsz perce tartottak már Budapest és a szálloda felé, amikor egy szemből érkező BMW terepjáró váratlanul kivágott eléjük és vad előzésbe kezdett. Az előtte haladó fiatal lány megijedt, nem lassított, erre a BMW-s padlógázt nyomott és csak hajszálnyival tudott a féket taposó és a dudán tenyerelő Charlie előtt visszasorolni a saját sávjába.

– Te idióta barooooom! – üvöltötte Charlie, ahogy tovább haladtak.

– Marhaaaa! – egészítette ki Scarlett.

– Azt hittem, kinyír bennünket! – folytatta Charlie.

– Aha, nem sok kellett – tette hozzá Scarlett.

– Ja – bólogatott Charlie.

Mindketten elhallgattak. Az autó tempósan haladt a szakadozott aszfalton, a mellettük elsuhanó fák levelei közt áttörő napfény vibrálva vakította el őket.

– Hmm, milyen napos idő van ­– nézett fel Charlie a felhőtlen égre.

– Az – értett egyet Scarlett a tájat figyelve.

– Ühüm – tette hozzá Charlie kurtán.

Aztán öt percig egyikük sem szólalt meg.

– Nem akarunk még az időjárásról beszélgetni? – vetette fel végül Scarlett mosolyogva.

Charlie is elmosolyodott:

– Dehogynem. Most, hogy kezd múlni a vihar…

– …és kezd kisütni a nap…

– Na, jó – nevette el magát Charlie. – Ezt most kitárgyaltuk egy évre előre. Mit szólsz a szerzeményünkhöz?

– Hát, nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megy a dolog. És azt sem, hogy ennyire ügyesen belenyúlunk a dologba. Találtunk egy szobrot!

– Volt már egy szobrunk korábban is. Aztán mégis a drágalátos haverjaidnál kötött ki. Pedig még egy templom tetejéről is leugrottam érte.

– Na, ne idegesíts! – ámult Scarlett. – Le a betonra?

– Dehogy! Bele a tengerbe.

– És mi lett a tériszonyoddal?

– Az nem változott, ugyanúgy meg van. Csak Al beelőzött, úgyhogy kénytelen voltam utána ugrani.

– Aha, a szokásos megfelelési kényszer.

– A fenét! A szokásos életösztön. Bele a vízbe és… – Charlie elhallgatott, nem folytatta tovább.

Scarlett ránézett. Tudta, hogy akaratlanul is olyan területre tévedtek, ami Charlie-t szomorúsággal és keserűséggel tölti el. Pedig olyan jól indult…

– Al szerinted örülni fog, ha beállítunk hozzá a cuccokkal? – próbálta a témát terelni.

– Ó, dehogy, kérem – próbálta Charlie utánozni a tudós angolos akcentusát. – Pokolira ki lesz akadva, pokolira. Mindig is gyűlölte a papírmunkát.

 

A szállodai szobában semmi sem változott az elmúlt négy órában – leszámítva azt, hogy az ágyon forgolódó Al álmában újabb papírlapokat gyűrt maga alá.

És persze azt, hogy a még mindig duruzsoló tévé képernyőjén már újabb film képei peregtek: egy földalatti helyiségben éppen Bud Spencer és Terence Hill a pénzről beszélgettek, mellettük egy alacsony, idős japán katona állt:

– „A kincs! Charlie, a kincs! Tessék, a kincs!” – mondta Terence Hill és összeesett.

– „Na, mit csinálsz, most, hogy megtaláltuk a kincset, bekrepálsz? – mérgelődött Spencer – Szerintem itt százával – mit beszélek?! – ezrével hevernek a milliók!”

A kis japán is csatlakozott hozzájuk:

– „Milliók? Lehet, de nem jók ezek semmire!” – szólt siránkozó hangon.

Al horkantott egyet, majd a hasára fordult. Ekkor csendben nyílt az ajtó és két sportcipős láb jelent meg a szőnyegen. A lábak egy pillanatra megtorpantak, mintha a tulajdonosuk meglepődött volna valamin, majd szinte lopakodva indultak meg az ágy felé. Már ott voltak az ágy mellett, amikor az egyik láb megbotlott a szőnyegen és…

…Al feje mellett egy súlyos doboz esett az ágyra! A tudós ijedten felült, letörölte a nyálat a szája széléről és meglepetten nézett fel. Charlie egyensúlyát vesztve terült el a párnákon – és estében ránézett a tévéképernyőre.

– A Kincs, ami nincs? – kérdezte vidáman. – Ezermillió éve nem láttam!

– Meglepetééééés! – kiáltotta Scarlett és a földre tette a kezében tartott másik dobozt, majd kikapta belőle a Margittól elhozott angyalszobrot.

– Al, te egész nap itt fetrengtél az ágyon? – kérdezte Charlie, ahogy lassan feltápászkodott.

 

 A hotel forgóajtaján Grigorii sétált be a tágas előtérbe. Tucatnyi turista lézengett ott; volt aki a szobájára várt, mások az étterem felé igyekeztek, a többiek pedig a politikai helyzetről vagy az előző napi tévévetélkedőről társalogtak elmerülten.

Grigorii végignézett az embereken, de nem látta köztük azokat, akiket idáig követett. Nem is volt rá szüksége, hiszen most csak eddig tartott a feladata: megfigyelni, követni és jelenteni.

Elővette a mobilját és tárcsázott. Pár csörrenés után felvették.

– Egy perccel ezelőtt érkeztek. Aqua World – mondta Grigorii ropogós orosz akcentussal.

– Rendben, elindultunk – hallatszott Maxim hangja a vonal túlsó végéből. – Ne tegyenek semmit, csak várjanak ránk!

Maxim elmosolyodott, ahogy a sűrű belvárosi forgalomban gyorsító autóban ült. Ennyi balfogás után – ami mellesleg soha nem fordult még elő vele – végre most személyesen tehet pontot az ügy végére. Három kellemetlen figurát is lepöccinthet a sakktáblájáról, hogy végre a saját szabályai szerint háborúzhasson a saját stratégiáját követve. Elégedetten dőlt hátra és kezét az ülésen heverő, különleges értékek őrzésére szolgáló biztonsági táskára helyezte.

(folyt.)

Valamelyik helyi kereskedelmi adó magyar nyelvű dalt sugárzott. Bár egyikük sem értett egyetlen szót sem a szövegből, a női-férfi duó keserédes énekhangja, a szám lágy dallamai alapján biztosak voltak benne, hogy valami romantikus, szeretlek-is-meg-nem-is típusú dallal van dolguk. Hosszú ideje hallgattak már. Charlie vezette a bérelt Opelt, Scarlett pedig mellette üldögélve figyelte a környező tájat, az aszfaltutat szegélyező sűrű erdőt, a nagyritkán elsuhanó épületeket.

– Jó ötlet volt egymagában otthagyni? – kérdezte váratlanul Scarlett.

Charlie először fel sem figyelt a lány hangjára, elmerült a saját gondolataiban, így Scarlett-nak újra meg kellett ismételnie a kérdést.

– Évek óta teljesen egyedül elemez. Menni fog neki – válaszolta Charlie végül, de gondolatban még hozzátett egy „remélem”-et is.

Al jelent meg a képzeletében, ahogy a hotelszoba asztalánál üldögél, előtte üres, jegyzetelésre váró, a szálloda fejlécével ellátott levélpapírok halma: még reggel kérte azokat a recepción, ahol csodálkozva néztek rá, de természetesen teljesítették a kérését – csak éppen nem értették, miért ír valaki ötven levelet a rokonságnak manapság, az okostelók és az internet korában. Charlie úgy gondolta, Al most már vagy egy órája ülhet a szűz lapok előtt, szeme lehunyva, toll a szájában és lassan szívja, mintha az valami cigi lenne és éppen a belső feszültségét oldaná ezzel a pótcselekvéssel. Aztán váratlanul kinyitja a szemét, kikapja a rágott tollat a szájából és mint a villám, jegyzetelni kezd. Mindarról, amit eddig tudott az atlantiszi kardról, mindent, amit Charlie-val közösen kiderítettek, sőt még talán mindezek alapján továbbgondolva valami újabb nyomot is kideríthet vagy teóriát is felállíthat arra vonatkozóan, hogy merre keressék tovább a kincset érő kardot. Hogy aztán ehhez csak hozzá kelljen adnia azokat az új infókat, amiket nemsokára Charlie és Scarlett szereznek meg majd Gróf Magyarffy egyetlen élő utódjától.

Charlie legalábbis ebben reménykedett!

– Menni fog neki – ismételte meg hangosan éppen akkor, amikor Scarlett mobilja egy üzenet érkezését jelezte. Kardvívás pengő, csengő, suhogó zaja volt a hang és Charlie-t kosztümös távol-keleti akciófilmek csatajelenetére emlékeztette.

Scarlett megnézte a kijelzőt.

– Ipo… Ipoli…tern… – próbálta kiejteni az egyetlen küldött szót, de nem boldogult vele. Charlie belső mosolya határtalan volt.

Végül betűnként, egyesével bepötyögtette a helységnevet a GPS-be. Charlie ránézett a navigációs berendezés kijelzőjére – és meg sem próbálta kimondani a nevet: IPOLYTARNÓC.

Pár pillanattal később kiértek az erdőből és egy kereszteződés felé tartottak.

– A következő elágazásnál forduljon jobbra! – csendült fel egy izgalmasan rekedt női hang.

A GPS utasítása nyomán befordult jobbra és a kijelzőn villogó nyíl, valamint egy hatalmas kamion nyomában haladva elindult Ipolytarnóc felé.

– Nem tudom, mi a munkamódszere, de remélem, hogy hatásos – válaszolta Scarlett némi fáziskéséssel.

Mivel nem igazán ismerte, az ő agyában nem jelent meg Al Wyman a hotelszobában ülve, lehunyt szemmel, tollal a szájában. A lány máshol járt. Hálás volt megbízójának, munkaadójának, óvó-védőjének, Edmond F’lassának, aki már annyi szorult helyzetből kirántotta és annyi lehetetlennek tűnő dolgot elintézett a számára. Most is csak egy telefonhívásába került és F’lassa  nem kérdezett semmit, nem firtatta, Scarlett miért indult el egy másik kutatási vonalon, helyette azonnal biztosította, hogy egy órán belül kideríti, él-e még ennek a Magyarffy grófnak leszármazottja. És ha igen, akkor hol. Negyvenöt perc múlva csörrent a lány mobilja és F’lassa már adta is az infót: név, cím, telefonszám természetesen mellékelve. Nem is kellett beszélniük az örökössel, F’lassa közölte vele, hogy az illető SMS-ben küldi el a pontos tartózkodási helyét – mégpedig közvetlenül Scarlett mobilszámára!

Évek óta ismerte Edmond F’lassát, fogalma sem volt, hogy milyen összeköttetései lehetnek, de nem is nagyon akarta megtudni – talán nyugodtabban aludt így.

Gondolataiból Charlie hangja rántotta vissza:

– Közeledünk – mondta, mialatt elhaladtak az Ipolytarnóc kezdetét jelző tábla mellett.

Scarlett összerezzent, amikor csengő-bongó hanggal újabb üzenet érkezett a mobiljára: „Ipolytarnóci ősmaradványok”. Honnan tudhatják, hogy merre járunk? – gondolta és ekkor feltűnt egy magyarul, németül és angolul is megírt útbaigazító tábla, ami jobbra mutatta az irányt. Milyen helyre küldi őket ez a titokzatos valaki, akinek mégy egy sima telefonhívást lebonyolítania sem biztonságos? Scarlett gyűlölte a nem tiszta ügyeket, amikor valakik nyilvánvalóan sumákolnak vagy csak a látszat kedvéért eljátsszák a titokzatos, megközelíthetetlen informátort, az események árnyékból manipuláló irányítóját. Ennél már csak azt utálta jobban, amikor azok okoztak neki kárt vagy fájdalmat, akiket a legjobban kedvelt… szeretett, akik…

Charlie befordult a parkolóba, keresett egy üres helyet és leparkolt. Az autórádióban már egy ideje valami nyolcvanas éveket idéző rockzene szólt a szakításról és az összetörten aláhulló szívekről. Charlie lekapcsolta a motort és kinyomta a rádiót. Csendben, szótlanul üldögéltek. A parkolóban álló személyautókat, buszokat, a mellettük szendvicseket kajáló felnőtteket és a futkározó kisgyerekeket nézték.

– Na, induljunk! – szólt Charlie és kinyitotta az ajtót.

Már beléptek a stílusosan, az őskort idéző bejáraton, amikor a turistabuszok között egy sötétzöld terepjáró tűnt fel lassú gurulással. Az autó befordult a személyautók közé, majd megállt úgy, hogy a benne ülők könnyedén szemmel tarthassák a bejáratot. A jobb oldali, sötétített ablak lassan leereszkedett… és Grigorii megkezdte a figyelést.

Mivel a park központjának előterében senki sem várta Charlie-ékat és újabb üzenetet sem kaptak, úgy döntöttek, hogy belépőt váltanak, egy csoporthoz csapódva végigsétálnak a tanösvényen, hátha közben megszólítja őket a Magyarffy-örökös. Amíg Scarlett sorban állt a pénztárnál, Charlie a gyülekező tömeget figyelte, de egyetlen rájuk váró férfit vagy nőt sem szúrt ki és senki sem intett felé, hogy a figyelmét felkeltse.

Odakinn, a parkoló túloldalán álló erdő fái közt felépített kalandparkból nagy zsivaj szűrődött feléjük. Lelkesen zsibongó gyerekek csüngtek a lelógó köteleken, kergetőztek a magasban felépített függőfolyosókon vagy siklottak a fatörzsek között kifeszített kötélpályán, miközben szüleik és nagyszüleik a padokról figyelték őket.

Scarlett megvette a jegyeket és csatlakoztak egy éppen induló csoporthoz. És a tizenöt-húsz fős csapat nemsokára egy patakmederben kialakított ösvényen sétált végig kényelmesen, miközben a park egy zöld ruhás, bajuszos munkatársa mesélt nekik a természetvédelmi terület történetéről, az ott folyó, csaknem száznyolcvan évvel ezelőtt megkezdett kutatásokról, a geológiai formációkról és az egyik legérdekesebb leletről: az évtízmilliókkal ezelőtt megkövült, hatalmas fatörzsről.

Charlie és Scarlett a többiek között a törzs maradványát rejtő kis épületben tolongtak. Vezetőjük éppen az eredetileg száz méter hosszú és nyolc méter átmérőjű fa megtalálásának 1800-as évekbeli körülményeiről mesélt, amikor a szűk helyen Scarlett megbotlott és véletlenül Charlie-nak esett. Charlie reflexszerűen megfogta a lány kezét és mielőtt még maga is észrevehette volna gyorsan elkapta a lány derekát. Scarlett ráeszmélt a helyzet kellemetlenségére és gyorsan felegyenesedett. De már késő volt: a mellettük álló hetvenes néni, akit kis híján fellöktek most huncut módon rájuk kacsintott. Szerelmesek – gondolhatta magában.

Scarlett csak most vette észre, hogy baljával még mindig Charlie tarkójába kapaszkodik. Zavarodott mosolyra húzta a száját – Charlie pedig viszonozta a mosolyát!

Bajuszos idegenvezetőjük befejezte a mondandóját, továbbot intett a csoportnak és pár perc múlva újabb, értékes leletek fölé emelt csarnokban álltak. A lábuk alatt alacsonyra épített faemelvény nyikorgott, amiről jól megfigyelhették az évmilliókkal ezelőtti, sáros, iszapos patakmeder megkövesedett felszínét. De nem csak az akkori természet mementóját, hanem a szintén kővé vált lábnyomok százait is, amik az akkori patások és más állatok életéről tanúskodtak.

A park szakembere zöld lézerfénnyel mutatta végig a világritkaságnak számító leletegyüttest, de sem Charlie, sem pedig Scarlett nem tudtak odafigyelni a mondandójára, a sárban itt-ott megcsúszó, különböző méretű és fajú ősállatok által hagyott nyomokra.

Idegenvezetőjük végül ismét mondandója végére ért.

– …és köszönöm, hogy végighallgattak – fejezte be, majd hozzátette. – Végül pedig nézzünk meg egy rövid háromdimenziós filmet arról, hogy elképzelésünk szerint milyen is lehetett errefelé az élet jónéhány millió évvel ezelőtt.

A csarnok elsötétült és a csoport tagjai elővették a bejáratnál kapott 3D-s szemüvegeiket.

– Mikor is voltunk együtt legutoljára moziban? – súgta Scarlett Charlie fülébe, miközben feltette a szemüvegét – az idétlensárga műanyag kacat is remekül állt neki, állapította meg Charlie.

A film elindult, a sötét termet dínók üvöltése, trappolása, halálhörgése töltötte be, ahogy a térbeli animációs film képei a szájtátva bámuló turisták arcán, szemüvegén tükröződött vissza. Charlie és Scarlett a fakorlátnak támaszkodva álltak és figyelték a megelevenedett, több százmillió évvel ezelőtti múltat. Scarlett teljesen elmerült a látványban, de Charlie-t nem nyűgözte le az egész műsor, a villogó képek színezte sötétet fürkészte, hátha végre érkezik valaki és átad egy térképet vagy mond valami titokzatos mondatot, hogy a sok lövöldözés és üldözés után zsebre vághassa a nagy jutalmat, a milliókat érő, jól megérdemelt kincset! Észre sem vette, ahogy a dínós film látványvilágában elmerült Scarlett korlátot markoló ujjai olyan közel kerültek a sajátjához, hogy szinte összeértek.

Sokáig azonban nem élvezhették az előadást, mert ekkor hatalmas árnyék takarta ki előlük a vásznat. Ahogy a sötétből előlépő, magas, nagydarab férfi közelebb lépett hozzájuk, Charlie agyán átsuhant a gondolat, hogy vajon hol a fenében bújhatott meg eddig ez a fickó. Sokáig azonban nem filózhatott a dolgon, mert a férfi szó nélkül intett nekik, hogy kövessék.

– Ha a kardot keresik, akkor csak bennem bízhatnak – mondta a férfi tökéletes angolsággal.

Charlie és Scarlett egymásra néztek a sötétben. Üvöltő, egymással viaskodó dinoszauruszok tükröződtek vissza a 3D-s lencséiken. Charlie biccentett. Majd levették a szemüvegeiket és a többi turistát kerülgetve új idegenvezetőjük nyomába eredtek.

 

A 42-es szobára csaknem teljes csend borult.

A délutáni melegben a szálloda folyosóin fürdőruhás turisták nyüzsögtek és lelkesen hancúrozó gyerekeiket, úszópelusba bújtatott lurkóikat terelgetve mindannyian a belső medencék felé igyekeztek. Strandlabdákkal, felfújható matracokkal a hónuk alatt, nagy zajt csapva strandpapucsos lábbal slattyogtak végig a puha szőnyegen.

A ricsaj ellenére a 42-es szobában még mindig nem mozdult senki!

Odabenn, az egyik ágyon Al feküdt az oldalára fordulva, felhúzott lábakkal, szétvetett karokkal, furcsán kicsavarodott pozícióban. Ez azonban egyáltalán nem zavarta, sőt az a tucatnyi, teleírt, hoteles fejléccel nyomtatott levélpapír sem, amelyek körülötte és a teste alatt összegyűrődve hevertek.

Al halkan hortyogott és a zavaró hang csaknem teljesen elnyomta a minimális hangerőn duruzsoló, bekapcsolva hagyott tévét. A helyi kábelcsatornák egyikén a Conan, a barbár legelső képsorai peregtek: Conan apja a háttérben rohanó, fekete viharfelhők alatt fiának, a későbbi legendás kardforgatónak mesélt:

– „Valamikor óriások éltek itt a Földön, Conan. És a káosz sötétségében becsapták Cromot: ellopták tőle az acélkészítés titkát. Crom dühös lett és megrázta a Földet. Tűz és szél csapott le az óriásokra és testüket elnyelték a vizek. Az istenek dühükben a harcmezőn feledték az acél titkát. Mi, akik megtaláltuk azt, csak emberek vagyunk. Nem istenek, nem óriások. Csak emberek.”

Al horkantott egyet, majd átfordult a másik oldalára és ezzel újabb jegyzetlapokat gyűrt össze. Az eddig a szája sarkában lógó toll most kiesett a és a földre hullott.

 

Erős fény tűzött a sötétséghez szokott szemükbe, ahogy Charlie és Scarlett a nagydarab férfi nyomában kisétáltak a teremből. Végighaladtak az előtéren, majd kiléptek a szabadba. Az újabb idegenvezetés azonban elmaradt: csak pár métert kellett megtenniük a járdán és egy kisebb épület elé értek. A férfi egy üvegajtót nyitott ki előttük, Charlie pedig előzékenyen előre engedte Scarlettet, majd ő is belépett az üvegfalú, lakásnyi méretű épületbe. Kísérőjük odakinn maradt nyilvánvalóan készen arra, hogy szükség esetén minden meggondolatlan érdeklődőt arrébb tessékeljen, ha kell. Erre azonban nem nagyon kerülhetett volna sor, hiszen a kis épület nagyméretű üvegtábláin betűző fényben a kintről nézelődők is nagyon jól láthatták a bent álló, több millió éves, fekete ősfenyő tönköket.

– Jöjjenek csak… – hallották egy idős nő nagymamásan életerős hangját –, tudják, az olyan kövületek, mint én, szívesen időznek a hozzájuk hasonló korúak között.

A hatalmas tönkök közé szórt murva megcsikordult a talpuk alatt, ahogy lassan beljebb és beljebb sétáltak.

Az egyik széles, magas fenyőmaradványt tanulmányozva, háttal állt a nő, de a közeledtükre megfordult és rájuk mosolygott. Nem tűnt nagymamásnak, bár a mosolya csupa kedvességet sugárzott. Hetven-hetvenöt körül járhatott, amiről letagadhatatlan nemesi arcvonásai és élénk tekintete nem, csak ősz, félhosszú, elegáns frizurája és ráncos kézfejei árulkodtak. Elegáns, de nem régimódi, korának megfelelő ruhát viselt – és hasonlított a régi fotón látott Magyarffy grófra!

– Szóval, Ön az a csinos lány, akit Mr. F’lassa említett?! – zengett kellemes hangja az üvegépületben.

– F’lassa? – súgta Charlie Scarlett fülébe.

Odaértek a hölgyhöz, aki mindkettejüknek kezet nyújtott – a keze lágyan, de határozottan simult Charlie tenyerébe.

– Mr. F’lassa szeret túlozni a hatás kedvéért, Ms. Magyarffy – mosolygott vissza Scarlett. – A társam Charlie Mitchell… régiségkereskedő.

– Margit – mutatkozott be az idős hölgy. – A gyülekezetem lelkésze ajánlotta a figyelmembe Mr. F’lassat, aki még tegnap, az esti órákban nagy vonalakban értesített a maguk kutatásairól. Nem is reméltem, hogy bárkit is érdekelhet még a nagyapám hagyatéka. Annyi év eltelt már…

Margit végigsimított az egyik ősfenyő törzsén. A falon függő tábla ezt ugyan tiltotta, de úgy tűnt, számára ilyen korlátok nem léteznek, nem létezhetnek.

– Minket igazából egy görögországi templom és két angyalszobor érdekel – szólt Scarlett, mielőtt még nagyon belemerültek volna a múltba révedésbe.

– Plusz az atlantiszi kard – egészítette ki Charlie.

Margitnak feltűnt a siettető hangnem, de nem haragudott meg.

– Kedveseim, ha ennyi mindenre kíváncsiak, jöjjenek el inkább hozzám – mondta és fiatalos léptekkel elindult kifelé.

 

Pár kilométeres autókázásra volt szükségük csak ahhoz, hogy megérkezzenek Margithoz. A feketére festett kovácsoltvas kerítéssel körülvett régi, ám szépen felújított kúria egy különálló, gondosan nyírt, zöld pázsitú, gesztenyefákkal körülvett, tágas telken állt a falu határában.

Charlie-ék autója és Margit fekete BMW-je – amit természetesen nem ő, hanem testőre és mindenese, László vezetett – a kővel felszórt behajtón parkoltak egy szőlőlugas árnyékában, amikor a Ford SUV feltűnt a ház előtt. Grigorii intett a sofőrnek, aki lassú tempóban végighajtott az úton, majd távolabb, jobbra fordult és a poros földutat szegélyező fák takarásában megállt.

Charlie körbenézett a szobában és úgy érezte, mintha az 1800-as évek végére vagy a huszadik század elejére repült volna vissza. A kúria nem csak kívülről, de belső kialakításában is egy letűnt kor mementója volt. A helyiségben antik asztalok, székek álltak, a jó állapotú, de legalább százéves szekrény üvegpolcain több tucatnyi, porcelánból készült madár, nyúl, macska és más állat, valamint pár balett-táncos figura díszelgett. Mázsás súlyú, nehéz függönyök takarták ki félig a zöld kertre nyíló kilátást és természetesen a vastag zsinór végén függő függönybojt sem hiányzott róluk. A falakon díszes keretben ismeretlen festők tájképei, mögöttük csíkos tapéta, olyan, amit a Jules Verne regények megfilmesítéseiben láthatott az ember. Charlie minden pillanatban egy libériás inas belépését várta, de csak a nagydarab László tűnt fel egy pillanatra odakint, ahogy a telek végében lévő facsoportot fürkészve elsétált az ablak előtt.

Charlie egy szófán ült, mellette Scarlett lelkesen szárazsüteményt rágcsált, velük szemben Margit egy rózsamintás kárpitozású, fafaragással díszített fotelben foglalt helyet.

– Ez az épület – törte meg házigazdájuk a csendet – és a körülötte lévő több hektáros telek már legalább száz esztendeje a Magyarffy-család birtokában van. Még a dédnagyszüleim vásárolták egy elszegényedett osztrák hercegtől és generációról generációra öröklődött tovább kisebb-nagyobb felújításokat és bővítéseket követően.

Scarlett még mindig lelkesen majszolt, Charlie pedig hasonló hévvel bólogatott.

– De gondolom, Önöket, fiatalokat, nem egy öreg épület története érdekli – folytatta Margit nagymamásan elnéző mosollyal. – Tudták, hogy egyes történészek egészen a vízözönig visszavezetik a magyar nép eredetét? – kérdezte. – Sokan középkori mondák alapján úgy vallják, hogy a magyarság őse Noé harmadik fiának, Jáfet egyik nemzetségének sarja, a bibliai Ménrót, akit magyarul Nimródként ismernek.

– „Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.” Mózes Első könyve, 10:9 – fűzte hozzá Scarlett, miután a telemorzsált süteményes tányért visszatette a kis üvegasztalra.

– Igen, így mondták – mosolyodott el Margit. – Az Ön kedvese, fiatalember, igen jól tájékozott ifjú hölgy.

– Öööö… mi nem vagyunk együtt – mormolta Charlie.

– Látom én, kedveseim. Szóval sokan ebben az országban Nimródot, a nagy vadászt, az első város megalapítóját, a bábeli torony építőjét tartják a magyarság első ősatyjának. A monda szerint az ő fiai voltak Hunor és Magor, akik az Aranyszarvas üldözése közben leltek rá a két nemzet, a magyarok és a hunok őshazájára.

– Ez rendben van, érdekes meg minden, de hogyan jutunk közelebb a… – próbálta Charlie felpörgetni a mesélést, de Margit mókásan megfenyegette a mutatóujjával.

– Csak türelemmel, fiatalember – dorgálta mosolyogva. – Drága nagyapám, Magyarffy gróf igazi hazafi volt. Tisztként vett részt a Nagy Háborúban, békeidőben pedig idejét és vagyonát nem kímélve kutatta a magyar nép múltját és ősi legendáit. Utánajárt a Hunor-Magor mítosznak, Nimródnak és mivel istenhívő volt, összefüggést keresett a régi mondák, mesék és a bibliai történetek között is.

Charlie nem tudott leállni.

– Ezeket nekünk is sikerült felkutatnunk…

Scarlett szemrehányóan nézett Charlie-ra, de Margit az egész, villámgyors összetűzést figyelmen kívül hagyva nyugodtan folytatta:

– Mint tudjuk, valamikor megszületnek ezek a mesék a legendás hősökről, a tündérekről, szörnyekről, törpékről, sárkányokról, az óriásokról. A középkorban egy félős kislánynak történeteket mesélnek a szülei a jóságos tündérekről, egy rosszcsont kisfiút riasztgatnak vámpírokkal, vérfarkasokkal, harcosok hencegnek sosemvolt szörnyek legyőzésével. A mesék, a kitalált történetek szájról-szájra repülve tovaszállnak és évszázadok, évezredek múlva már senki sem tudhatja, hogy azok a lények, amikről regéltek, valóban éltek-e és azok a kalandok, amiken izgultak valóban megtörténtek-e.

– Többnyire nem – szögezte le Charlie szárazon.

– Ne higgye, fiatalember! Nagyapám egy színes, a valósággal keveredő mesevilágra lelt, ahol számtalan óriásmese keveredett valódi feljegyzésekkel, leletekkel. Több kontinensen kutatta a bibliai özönvíz legendáját és az özönvíz előtti bűnöket, az emberiség és más fajok keveredését vagy a sámánok legendabeli, titokzatos hatodik csontját. A mesék számára valósággá váltak.

Most Scarletten volt a sor, hogy a helyes irányba terelje a beszélgetést – elvégre nem meséket hallgatni jöttek ide.

– Nekünk egy valódi mesénk van, gonosz, fegyveres emberekről, akik éttermekben lövöldöznek és bibliai műkincsek után kutatnak.

– Értem, amit mond, kedvesem. Én is figyelem a híreket. Már évekkel ezelőtt különböző csoportok többször is megfenyegetett és megpróbálták a kezüket rátenni a hagyatékra – a kint sétálgató László felé nézett. – De persze nekem is megvannak a saját, megfelelő kapcsolataim és tudok gondoskodni a védelmemről is.  

Margit is elvett egy süteményt a porcelántányérról.

– Ó, igen – mondta, ahogy beleharapott. – Mielőtt még megkérdeznék, a George Hammond név is ismerős számomra. Pár hete telefonon érdeklődött, de már nem jött el hozzám.

– Egy étteremben ölték meg – szólt Charlie meglepetten; nem is gondolta, hogy a visszavonultan élő idős mamának is tudomása lehet a dologról.

– Tudom, mint mondtam. Egy jó félórát beszélgettünk és nagyon izgatottnak tűnt, ő is a gyűjteményt szerette volna kutatni.

– Nem említett semmi konkrétumot? – kérdezett közbe Scarlett.

– Nem. Csak folyamatosan egy korszakalkotó felfedezést emlegetett és többször is kihangsúlyozta, hogy mindenképpen tanulmányoznia kell nagyapám hagyatékát. Csak sajnos, erre már nem kerülhetett sor.

– És a nagyapja, a gróf meddig jutott el a kutatásaiban? – kérdezte Charlie. – Voltak kézzelfogható tudományos eredményei?

Margit felállt és pár lépést sétált a szobában, hogy megmozgassa elmacskásodott lábait. Charlie Scarlett-re nézett: a hosszú, mesés felvezetés után most talán végre közelebb jutnak az atlantiszi kardhoz!

– Ahogy egyre mélyebbre ásta magát a bibliai régészetbe – folytatta Margit, miközben visszaült a fotelbe –, újabb és újabb leleteket, eredményeket tudott felmutatni, melyek alátámasztották a Könyv leírásait.

– Mikre gondol pontosan? – kérdezte Charlie.

– A Szent Bibliából kiindulva elsősorban Jeruzsálemben, de az akkor még létező Ottomán Birodalomhoz tartozó ószövetségi területeken is folytatott ásatásokat. Például nagyjából sikerült meghatároznia, hogy hol eredhetett a gyógyító forrás és Siloám tava Jeruzsálemben…

– Azt nemrégiben tárták fel – szólt közbe Scarlett.

– Igen, jól tudja. Nagyapám ősrégi, közel-keleti könyvtárakat, még működő kolostorokat látogatott végig, sokszor fillérekért szerzett be felbecsülhetetlen értékű régiségeket, régi Szentírás-másolatokat a falusi bazárokban.

– Nem szálltak rá a kutatásai során? – kérdezte Charlie.

– Pardon, kérem? – nézett rá Margit.

– Úgy értem, nem akadtak gondjai? Nem zaklatták mindenféle szervezetek, kormányok, hasonlók? Mióta mi is elkezdtük a kutatást, állandóan a nyakunkra járnak bizonyos… hmm…

– …erők, hatalmak – fejezte be Scarlett.

– Dehogynem, dehogynem! – legyintett Margit, mint aki egész életében zaklatásnak volt kitéve és már egyáltalán nem foglalkozik a dologgal. – Először a kommunisták kezdték el figyelni, mivel a kutatása és a tudományos publikációi ellentmondtak az ő materialista-ateista tanításaiknak. Majd utánuk a nácik következtek. Hitler eszeveszetten hajszolt mindenféle vallási és okkult tárgyat, amelyekkel a saját őrületét akarta alátámasztani, hatalma megőrzéséhez, a birodalma kiterjesztéséhez felhasználni. Ezt, gondolom, Önök is tudják.

– Persze – vágta rá Charlie.

Margit bólintott.

– Nagyapám persze bölcs volt és elrejtette a kutatásait. Hosszú évekig még megfigyelték a családot, de később már nem zaklattak. A nácik elbuktak és miután pár évvel később a kommunisták uralomra jutottak, egy újabb, de ugyanúgy istentelen erő terjesztette ki hatalmát az ország felett. És sokáig senki sem fújta meg a rézfanfárokat, hogy leomoljanak a népem köré emelt vasbetonfalak…

Margit egy fél percig elgondolkozva nézett maga elé. Sem Charlie, sem Scarlett nem szólt közbe.

– Miután a kommunisták elteltek az újonnan szerzett hatalom összes előnyével és mindent kisajátítottak, lassan lemondtak a Magyarffyk zaklatásáról.  Számukra nem jelentett semmit a szellemi világ, a Teremtés, de még a magyar nép eredetének mítoszától is ódzkodtak, mert a nemzeti érzés megerősödésétől féltették a hatalmukat. Szóval, a nyilvánvaló titkos megfigyelést és adatgyűjtést leszámítva békét hagytak nekünk és nem bolygatták nagyapám hagyatékát. Még csak nem is államosítottak egyetlen vagyontárgyat sem. Nem is értették volna meg a jelentőségét.

– Mi úgy tudjuk, Magyarffy gróf eltűnt… – használta ki a pillanatnyi szünetet Charlie.

Margit ismét bólintott.

– Bő nyolcvan évvel ezelőtt a mai Irak, az akkori Hásemita királyság területén kutatott. Úgy érezte – a leveleiben legalábbis így írta meg akkor – közel járt egy számára nagyon fontos lelet megtalálásához.

– Talán egy Babilonhoz köthető anyaghoz? – kíváncsiskodott Scarlett.

– Nem. Nem Babilonhoz, kedvesem – legyintett Margit. – Hanem… A Szigethez.

Charlie fészkelődni kezdett a szófán. Ismét a Sziget…

Vendéglátójuk folytatta:

– Atlantiszhoz. Pontosabban nem is Atlantiszhoz, hanem… a titokzatos atlantiszi kardhoz.

Scarlett csodálkozva hajolt közelebb, szinte suttogott, ahogy Charlie-t megelőzve feltette a kérdést:

– Jól értettük? Az atlantiszi kardhoz?

– Igen. A kardhoz, a nefilimekhez és bizonyos, általa Elveszettekként emlegetett harcosokhoz – válaszolta Margit, mintha csak a szárazsütemény egyszerű receptjét diktálná az unokájának. – Akkoriban Gázi király uralmának zűrzavaros időszakát élte az ország, így ritkán és nehezen érkeztek hírek a nagyapám felől. Aztán pár hét múltán nem küldött leveleket, nem telefonált, majd teljesen nyoma veszett. A barátai hiába várták Jerevánban, nem érkezett meg. A következő évben pedig – miután a megtalálására indított kutatások sorra kudarcot vallottak – halottá nyilvánították.

– És mi lett a tudományos kutatásaival, a leleteivel?

– Ó, igen. Miután csendesedett a helyzet, a gyerekei, majd később én, mindent rendszereztünk, felkutattuk az elrejtett kincseket, amelyeknek a listáját csak a legszűkebb családjának árult el. Gondoztuk a hagyatékát és összegyűjtve, megóvva elraktároztuk a tárgyakat, az összes feljegyzését.

Charlie megint fészkelődni kezdett, aztán feltette a legkézenfekvőbb kérdést:

– És… és hol lehet most… ez a mérhetetlen vagyon?

Margit elmosolyodott és egy sötét oldalfolyosó felé mutatott.

– Hát itt, nálam, a folyosó végében.

 

A nemzetbiztonsági hivatal épületében kicsapódott Giddon irodájának ajtaja és maga Giddon robbant be a szobába. Kezében a Charlie lakásából megszerzett kis szobrot forgatta. Idefelé úton már alaposan megvizsgálta és egy nyilvántartási számot talált az aljára ragasztva. Most ismét megnézte – 65/1994 –, aztán elüvöltötte magát:

– FIRPOOOOOOW!

Nemsokára mindketten a vizsgálóasztal mellett ültek és amíg Giddon a szobrot tanulmányozta, hátha valami újabb árulkodó jelet, valamilyen jellegzetességet – a fa anyaga, az alkotó szignója, hasonlók – kiszúr rajta, Firpow egy leltárkönyvet lapozgatott. Ezt is Charlie lakásából hozták be és miután bizonyítékként nyilvántartásba vették, kiadták Giddonéknak. Egy-egy tárgy képe díszelgett minden oldalon, alatta annak adataival, főbb jellemzőivel, rövid leírásával.

– Nossss… – mondta Firpow, miután megtalálta a kis szobrot a nyilvántartásban. – A Lefelé Döfő Kard címszó alatt ez áll: származási hely a Balkán-félsziget, a kormeghatározás szerint nagyjából az 1400-as évek végén, az 1500-asok elején készülhetett, egy… izé… Ishak Mehm… Ishak Mehmed nevű… mi a… mir-aláj-bej palotájából került elő.

– Mi van? – nézett fel Giddon. – Milyen Alain Bay? Mi a francot kezdjek most ezzel?

Firpow folytatta:

– Van még! Háttérinfót is írtak a szoborhoz. Ishak Mehmed katonái foglyul ejtettek egy teuton keresztes lovagot, aki a Balkán visszafoglalására induló csapatok sebesült tagja volt. Ő a halálos ágyán egy jeruzsálemi legendát mesélt el, miszerint valahol a bosnyák hegyek mélyén hatalmas kincs rejtőzik. Még a körülbelüli helyet is elárulta neki, ezért Mehmed egy kardot döfetett az említett terület egyik fájába, hogy megjelölje a mindentől távol eső helyet. Úgy tervezte, később visszatér és átkutatja majd a környéket, ám nem tudta személyesen megtalálni a kincset, mert korai halála ezt megakadályozta.

– Megölték?

– Az nem derül ki. Talán csak egy betegség végzett vele. Így nem kerülhetett a kincs közelébe, aminek az egyik darabja – legalábbis a leírások alapján – nem más, mint… az atlantiszi kard néven ismert fegyver.

Giddon elvigyorodott és szivart kezdett el keresni a zsebében.

– Az atlantiszi kard, mi? Szóval ez az, ami miatt Mitchell végigrohangássza a fél világot! A leírás meg végig ott volt a lakásában és ő még csak át sem lapozta az apja leltárját? Nem semmi ez a Mitchell gyerek!

(folyt.)

Giddon irodájában egyre csak gyűltek a bizonyítékok. Legalábbis azok az anyagok, amikről remélte, hogy nemsokára, mire végre átrágják magukat rajtuk, tényleges bizonyítékokká válnak. A Charlie lakásában talált számítógépek most kibővültek az Égei-tengerből kihalászott iPaddel is; a cég szakijainak jópár munkaórájukba telt, mire kiszárították és helyrepofozták, de ismét működött. Így a tabletet sikeresen bekötötték a hálózatba, ezáltal a Giddon lábai körül kígyózó vezetékrengeteg pár plusz méterrel tovább gubancolódott.

Giddon egyedül ült a szobában. Lábát feldobta az asztalra és székén hátradőlve egy könyvet olvasott. A szája sarkából meg sem gyújtott szivar lógott lefelé.

Órákat szöszmötölt az eddig összegyűjtött anyagokkal és pár perccel ezelőtt úgy döntött, megérdemel egy rövidke pihenőt. Legutoljára a templomból ellopott, szakadt szélű papírlapot bújta, de nem jutott sokkal előrébb az ügyben. Hiába forgatta, nézte, semmit sem sikerült kiderítenie róla. Dühös volt a görög fiaskó miatt, hiába olvasta és lapozta, olvasta és lapozta egymás után az oldalakat, mérgében egyáltalán nem tudott a tartalmukra figyelni.

Halkan jelzett az összes adatot, beszkennelt jegyzetet tároló és elemző gépként bekötött Apple. Giddon hallotta, de nem reagált a dallamra, nem hagyta félbe az olvasást. Próbálta még egy rövid időre elhessegetni az éttermi gyilkossággal induló események körül keringő gondolatait. Csak egy perccel később, amikor már végképp nem tudott a regényre koncentrálni és újra figyelmeztette a számítógép vette le a lábát az asztalról. Letette a könyvet. A gyűrött, összefogdosott lapszélű papírborítón jellegzetes tipográfiájú betűkkel Agatha Christie neve díszelgett, alatta pedig az olvasott regény címe: Macska a galambok között.

 Az Apple végzett az adatok összesítésével, a technikusok a szóba jöhető és használható információkat, képi- és hangfájlokat feltöltötték, Giddon most már saját ízlése szerint válogathatott közülük. Ha ebből az adatmennyiségből nem jut újabb nyomra, akkor kénytelen lesz elgondolkozni a nyugdíjkérelme beadásán…

Csak találomra, az egérrel kattintgatva átfutotta az anyagáradatot. Az étteremben megtalált, Hammondtól származó, többé-kevésbé használható jegyzetek, fotók tették ki a legnagyobb részt, ezek némelyikéhez – melyek valamilyen idegen, talán ókori nyelven íródtak – a szakértők fordítást és némi magyarázatot is mellékeltek. Giddon előtt egy ékírással kőbe vésett szöveg jelent meg, mellette az angol értelmezése: „magas víz”. Továbblapozva félig megégett papírlap következett, amin a „Deus le volt”-ot betűzte ki. A szakik egy kis cetlit tűztek mellé: „latin, ford.: Isten akarja, a keresztes háborúba indulók  jelszava volt”.  Aztán Giddon meglepetésére egy ókori-középkori válogatást talált furcsa lényekről „Keveredés” címmel. De ezt most félretette, helyette inkább végignézte a legkülönfélébb stílusú rajzokat, festményeket, szobrokat ábrázoló képeket, amiket valószínűleg maga Hammond gyűjtött össze. Mintha mítoszok, legendák és az emberi fantázia, a félelem szülte lények elevenedtek volna meg előtte: vízparton garázdálkodó szatírok, véres pofájú farkasemberek, majd kentaurok, állatfejű, egyiptomi, dél-amerikai istenábrázolások és más, félig emberi, félig állati lények váltották egymást.

Giddon nem értette, ezek a dolgok hogyan vezethettek egy véres leszámoláshoz és kezdte feladni korábbi elméletét, miszerint Hammond megölése a tudós munkájával lehetett kapcsolatban. Most már arra hajlott, hogy a lövöldözés csak tévedés, Hammond pedig egy vétlen, rossz helyen üldögélő áldozat volt. Na, és Charlie Mitchell? Giddon úgy érezte, eddig teljesen feleslegesen dolgozott az ügyön, valahol nagyon félresiklott az eddigi elmélete…

Mérgében egyre gyorsabban kattogtatott az egérrel, valami használhatót akart kipréselni a számítógépből. Aztán a monitorról eltűnt minden eddigi anyag – valahogy rosszul, rossz helyre kattintott! Újra próbálkozott, de most egy másik mappa nyílt meg: egymást takarva régi festmények, ikonok, krónikaábrázolások képei jelentek meg a monitoron. Az elsőn valamelyik ország uralkodóját koronázták meg éppen, a háttérben pedig egy gúla alakú tárgy volt látható – a megjegyzés szerint III. István, magyar királlyá avatását ábrázolta a festmény. Kattintás. A következő egy újabb festmény: elnagyolt famotívum előtt ábrázolt, lefelé döfő görbe kardot vagy pallost látott Giddon.

Szivarja csonkját rágva közelebb hajolt a monitorhoz. Nem volt egészen biztos benne, de úgy tűnt, mintha…

– FIRPOW! – kiáltotta olyan hangosan, hogy még ő is összerezzent tőle. – VAGY PIZZUTI!

Giddon felállt és egy másik géphez lépett. Az ajtó kivágódott, Firpow arca jelent meg a nyílásban, de mindjárt el is tűnt, ahogy a visszacsapódó ajtó kevés híján orron találta. Giddon csak a fejével intett. Firpow megértette és leült mellé.

– Keresd ki ezen a Mitchell lakásán készült felvételeket és nagyítsd ki őket! – utasította Giddon.

Firpow fel sem vette a hangnemet, az elmúlt négy és fél évben, amióta Giddon embere volt, bőven hozzászokott főnöke viselkedéséhez és már fel sem tűntek az idegesítő hülyeségei, mint például…

– Gyerünk! – lökte vállon Giddon. – Ne álmodozz!

Firpow kézbe vette az egeret. A monitoron a Charlie lakásában lévő, egymás között csak „titokszobának” elnevezett helyiségben készült képeket látták. Firpow kattintgatott néhányat és az első képet valamennyire kinagyította. Giddon a zakója belső zsebéből egy olvasószemüveget vett elő: olvasáshoz nem használta, de ha a szemét kellett erőltetnie, már jó hasznát látta. Hunyorogva vizsgálgatta az első képet: a titokszobai polcon bekeretezett fotók, kisebb antik tárgyak, korsók, kézműves alkotások tűntek fel. Giddon hümmögve rázta a fejét, mire Firpow a következő képre kattintott: a szoba egy másik polca hasonló fotókkal és tárgyakkal.

– Nagyítsd ki! – szólt Giddon és Firpow megint kattintgatott. – Nem ezt, te! Azt a másikat! Nem! Azt a másikat… Na ez az!

Némi mutogatás és váll lökdösés után végül megtalálták a képet, amit Giddon keresett. A képernyő nagy részét egy barna keretbe foglalt fotó foglalta el: a fiatal, még egészen tinédzser Charlie és feltehetően az apja álltak mosolyogva, lejárt divatú, talán nyolcvanas évekbeli ruhákat viselve.

– A kép mögött!

Firpow kinagyította a nagyfelbontású digitális fotót és mindkettejük előtt láthatóvá vált az a kicsike, nagyjából tizenöt centis szobor, ami a mosolygós kép kerete mögött bújt meg: egy fatörzsbe döfött görbe kardot ábrázolt!

Giddon szó nélkül felugrott és kisietett. Az ajtóból azért még visszafordult.

– Na, mi az? Kéne sofőr is. – nézett Firpow-ra.

 

A „titokszoba” egyetlen, erős vasráccsal védett ablakán betűző nap hosszú árnyékokat vetett a helyiségben. A polcokon körbe régi, értékes antik tárgyak hevertek, a falakon bekeretezett fényképek függtek: szinte mindegyiken a még csaknem tinédzser Charlie és apja voltak láthatóak a világ legkülönbözőbb tájain, többnyire régészeti munka közben. A földön nagyobb korsók, pajzsok, szobrok gondos rendben, láthatóan gyakran leporolva – egy fontos gyűjtemény megannyi, nagy becsben tartott darabja.

A lakás ajtaja kinyílt, majd lépések közeledtek a szobához. A „titokszoba” lassan feltárta titkát és egy hosszú árnyék jelent meg a lakkozott parkettán.

Giddon pár pillanatig még nézelődött, aztán belépett a kincsek közé. Lassan, fürkésző tekintettel járt körbe a szobában és nemsokára megállt az egyik polc előtt. Félretolta az irodai monitorán már látott „Mitchell-papa-és-fiacskája-mosolyog”-képet és a háta mögül kiemelt egy kicsi, fából faragott szobrot. Felemelte és a fénybe tartotta: igen, teljesen egyértelműen egy fatörzsbe vagy faágba döfött, görbe kardot ábrázolt. Miniatűr talapzatán kopott felirat díszelgett sok, idegennek tűnő Ö és Ü betűvel és jópár, számára szokatlan helyen lévő Y-nal együtt. Giddon török nyelvre tippelt.

– Meg vagy! – mondta örömmel és már indult is vissza az irodájába.

Elmosolyodott. Lehet, hogy mégsem volt semmi gond az elméletével?

 

Speciális vágógép – egy láncfűrész-rendszerű, kisebb munkagépekre is felszerelhető berendezés – berregett fel hangosan, majd sivító hanggal vágott bele a több évszázados gyökerekbe. Ahol a kéziszerszámok már nem bírtak az öreg fűzfával, ott a Bobcat most könnyedén vágott utat a kíváncsi szemek számára. Tucatnyi, sisakos, védőszemüveges ember álldogált a sárban azt figyelve, ahogy a sebesen mozgó lánc egymás után szeli át a néha embervastagságú gyökereket.

A gép negyed óra alatt végzett, és amikor az utolsó kígyószerű darabok is a földre hullottak, a kivágott, tágas résben egy teljesen korhadásnak indult, hatalmas faláda tűnt fel. Ahogy a köréje nőtt gyökerek tartása megszűnt, a láda máris kezdett széthullani, kisebb-nagyobb darabok estek le belőle, így a lámpafényben a repedésein keresztül egy rozsdás fémkoporsó részei sejlettek át.

A kíváncsiskodók tömege szétvált, hogy utat engedjenek egy elektromos targoncának, ami a lehető legjobban megközelítette a ládát, majd emelővilláival benyúlt a gyökerek közé és lassan, óvatosan kiemelte a széthulló faládát.

Fent, az ásatási terület peremén a konténereknél Hrotti állt kezében masszív értékőrző táskát tartva. Egy terepjáró érkezett a gát tetején, ajtók nyíltak és pár testőr kíséretében Grigorii, majd Maxim szálltak ki. Miközben mindannyian lesétáltak az elzárt mederbe, Hrotti átadta a táskát a főnökének. Maxim megállt, majd egy szerszámos konténer tetején kinyitotta a biztonsági táskát és elővette belőle a Görögországban megszerzett angyalszobrot.

– Remek – a szája apró mosolyra húzódott. – Készüljenek a következő munkára!

A targonca egy emelvényre tette a faládát, majd két védőruhás férfi lépett mellé és hozzáláttak, hogy fémrudakkal lefeszegessék a korhadt deszkákat. Maxim az emelvény mellé sétált és lassan láthatóvá vált számára a pusztuló fa rejtette rozsdás, több helyen is deformálódott, csaknem teljesen tönkrement fémkoporsó. Az egykor egymáshoz kovácsolt, masszív vaslapok a hosszú évszázadok alatt meggyengültek és most formájukat vesztve, mint eltörött bordák, lógtak ki itt-ott a koporsót rejtő falapok alól.

A két férfi újra nekiállt és lefeszítették a rozzant állapotú fedelet. Egy szemüveges tudós lépett közelebb és belenézett a koporsóba.

– Sajnos nincsen benne még egy újabb – mondta némi vizsgálódás után magyar akcentusú angollal. – Sem aranyból, sem pedig ezüstből készült…

Maxim rosszat sejtve lépett mellé.

– Ez nem az, amit kerestek, uram – szögezte le a tudós.

A koporsóban foszladozott ruhát viselő csontváz feküdt, mellette sérült használati tárgyak és egy elkorhadt nyelű rozsdás kard hevert. Maxim kérdőn nézett a férfira.

– A ruházat, a fegyverzet maradványaiból a szakavatott szem egyértelműen láthatja, hogy ez nem Attila sírja – folytatta a szakértő. – Talán valamelyik vezéréé vagy egy hun nemesé. A Tisza évszázadokon keresztül szabadon kanyargott minden szabályozás nélkül, így a koporsó a földbe helyezésekor akár száz méterre is lehetett az akkori medertől. A folyó folyási irányának változása miatt azonban mára a peremre került. Még ha létezett is Attila hármas koporsója, legendás kincse és csodálatos kardja, egy biztos: most nem azt találták meg. Talán egy másik helyszínen.

Maxim nem tűnt különösebben idegesnek – legalábbis a korábbi, dühös kirohanásaihoz képest. Valahogy megszokta, hogy amióta Mitchell, Wyman és ez a Lycia nevű nő az útjába akadt, nem az eltervezettnek megfelelően sikerülnek a dolgai.

– Rendben, csomagoljanak! – mondta Hrottinak. – Ez már a sokadik fiaskónk, most egy időre leállunk a keresésben. A vezetők kérték, hogy végérvényesen rendezzük le ezt az Atlantisz-ügyet és azokat, akik akadályoznak benne. Miután megoldottuk a problémáinkat, azonnal folytatjuk az eddigi munkát.

– Szemmel tartjuk őket, mióta elmenekültek innen – szúrta közbe Hrotti.

– Odafentről kézzel fogható eredményeket várnak tőlünk. Grigorii majd besegít a munkába – mondta Maxim és az oroszhoz fordult. – Most még csak figyeltesse őket, aztán kivárjuk a legkedvezőbb alkalmat…

– Da – válaszolta kurtán Grigorii.

– Elkapjuk mindegyiket, uram – szögezte le Hrotti.

– Nem! Az most már nem elég. Semmisítsék meg őket!

(folyt.)

A reggeli csúcsforgalomban az autópálya hemzsegett a kocsiktól. Távolsági buszok és személyautók szállították fel a fővárosba a vidékről érkező dolgozókat és diákokat, nehézkesnek tűnő, de annál szemtelenebbül előző magyar és külföldi kamionok, teherautók vegyültek a többi jármű közé, és néha versenymotorok dübörögtek végig a két sáv között mindenkit mást megelőzve.

Az útmenti pihenőben még néhány török és román kamionos pihente ki az éjszakai vezetés vagy más egyéb mókák fáradalmait. Rajtuk kívül csak egy lakóautó állt a parkoló melletti kis büfénél – német nyugdíjas utasai pár szendvicsre és pohárka sörre fékezték le európai körútjukat.

Az autópálya irányából váratlanul vad dudálás, gumicsikorgás gyűrte le az állandó forgalom zaját. Nagy sebességgel egy eredetileg fehér, poros Opel vágódott be a pihenőbe és füstölgő gumikkal, keresztben állt meg a felfestett parkolóhelyeken.

Scarlett ugrott ki az autóból, őt Charlie és Al követte. Hevesen gesztikulálva, egymás szavába vágva vitatkoztak:

– Mégis, hogy a fenébe kerültél ide, pont ide, Charlie? – kiáltotta Scarlett. – Követtél vagy micsoda?

A hirtelen támadt zajra az egyik román kamion fülkéjében elhúzták a függönyt és álmos fej jelent meg az ablakban.

– Scar, várj egy kicsit, ne legyél már dühös – csitította a lányt Charlie. – El akarom magyarázni…

Az álmos fej eltűnt: a sofőr látott már elégszer olyan fiatal, parkolóban civódó párokat, akik a nagy szerelemben és egyetértésben a hosszú út felénél estek egymás torkának.

– Dühös? Miért is lennék dühös? Évek múltak el, most pedig hirtelen felbukkansz a semmiből éppen egy meló kellős közepén?

– Meló? A műkincslopásra gondolsz, amibe éppen belekezdtél?

– Mi van? – vágott vissza a lány, miközben Al nyugodtan intett a kiabálásra újra felbukkanó fáradt kamionos arcnak: minden oké, nagy a szerelem. – Csak nem az orgazda kritizál?

Charlie elvörösödött.

– Milyen orgazda, anyukám?

Al a hangoskodást megunva közéjük állt.

– Állj! Állj, állj, állj! Így nem jutunk előbbre! Fél perce sem állunk itt, ti pedig civódtok, mint a szerelmesek vagy házasok vagy…

– Vagy talán mindkettő – vágott közbe Charlie.

– Vagy… az exek – fejezte be a történész.

Scarlett Alre nézett.

– Az már régen volt, nagyon régen – mondta, de az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Melyik a három közül? – kérdezte Al, de Charlie nem hagyott időt a válaszra.

– Ne is nagyon köszönd, Scarlett, hogy megmentettük a seggedet!

– Köszike, megmentőm! Tudok én arra vigyázni!

– Persze, persze, láttam, hogy vigyáztál rá, amikor kifelé pucsítottál a gyökerek közül, mint Zeta-Jones a Zorróban.

– Az a Briliáns csapdában volt, okoska!

Al gyorsan kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, amíg a másik kettő valami újabb frappáns beszóláson törte a fejét.

– Talán térjünk vissza ismét a lényegre! – próbálkozott.

– RENDBEN, Alfred! – kiáltott ismét Scarlett. – Mi a fenét kerestél az ásatáson, Charles?

– Alastair, nem Alfred – szólt közbe halkan Al.

– És te? – kérdezett vissza Charlie.

Al megint közéjük állt.

– Rendben, rendben. Majd én rendet teszek az óvodában – szólt atyáskodva. – Scarlett, Charlie-val ketten éppen egy műkincs után kutatunk, ami úgy gondoljuk, hogy kapcsolatban lehet a…

– El ne mondd neki, Al! Még elhappolja előlünk!

– …kapcsolatban lehet a legendabeli Atlantisszal – folytatta a történész rendületlenül. – Az atlantiszi kardnak nevezett fegyverről van szó.

– Sosem hallottam róla – szúrta közbe a lány.

– Te nem fegyverszakértő vagy? – gúnyolódott Charlie.

– Valójában még mi sem tudjuk pontosan, hogy mibe nyúltunk bele – folytatta Al, látva, hogy csitultak az indulatok. – Sejtéseink vannak a karddal kapcsolatban, de még a sötétben tapogatózunk.

Scarlett nem mutatott túl nagy érdeklődést a téma iránt.

– Nem tudok segíteni. És Charlie, miből gondolod, hogy bármit is számon kérhetsz rajtam? – mondta és mérgesen odébb sétált.

Al Charlie-ra nézett.

– Nem tudom, mi történhetett anno Moszkvában, de most már tényleg kíváncsi vagyok rá.

– Nagy hó és hideg. Szilveszteri buli – válaszolta Charlie és elindult vissza a kocsihoz.

Al Scarlett után ment.

– Scarlett, úgy néz ki, közös ellenféllel kell szembenéznünk – mondta, ahogy beérte a lányt. – Ezek az emberek megpróbálták megölni Charlie-t New Yorkban, aztán mindkettőnket Görögországban és igazából csak sejtésünk van arról, hogy valószínűleg az atlantiszi kard vagy valami nálunk lévő információ miatt. De azt nem tudom megmondani, mi lehet az.

Scarlett lehiggadva megállt, az elszáguldó autókat nézte. Al folytatta:

– Nekem a Tisza-parti akció alapján úgy tűnik, maga sincs jó viszonyban velük. Fontos lenne minél többet megtudnunk róluk, mert ezzel nem csak az atlantiszi kardra lelnénk rá, de ami annál sokkal fontosabb az életünket – most már a magáét, Scarlett, a Charlie-ét és persze az enyémet – is megmenthetnénk.

Al Scarlett szemébe nézett. A lány állta a tekintetét, de látszott rajta, hogy vívódik, mit is mondjon a két férfinak: az ismeretlen tudósnak, akit csak fél órája látott először és az ezeréves, régi barátnak, néha ellenfélnek, akit túlságosan is jól ismert ahhoz, hogy bármi fontosat is az orrára kössön.

– Sokat nem mondhatok, mert én is dolgozom valakiknek és nem akarom feltárni a tevékenységüket – válaszolta Alnek. – Ezt meg kell értenie.

           

Délután volt. Egy hotel halljában ültek és arra vártak, hogy Charlie lerendezze a szobafoglalásukat. Turisták jöttek-mentek a hatalmas előtérben, a nagy, automata forgóajtón keresztül nem szűnt meg a mozgás. A hotel zsúfolásig megtelt, sőt a hozzá tartozó csúszdás élménypark is tömve volt, ahová nem csak a szállóvendégek, de a hűsölni vágyó budapestiek is betértek.

Charlie végzett a recepciónál, megfordult és két mágneskulcsot mutatott fel feléjük.

– Néha megcsinálok olyan munkákat is, amik csak a saját hasznomat szolgálják – folytatta Scarlett, miközben belelapozott a hotel prospektusába és szórakozottan nézegette az üvegkupolával borított beltéri medencék dél-amerikai indián jegyeket  idéző kialakítását és a hatalmas fejet, ami egy hajdanvolt civilizáció királyaként uralkodott a vízfelszín felett –, egy-két fegyverritkaság beszerzése, ilyesmik, hogy bővítsen a saját gyűjteményemet.

– De ez nem egészen legális. Finoman szólva – vágott közbe Al.

– Részben az, részben nem. De hát tudja, mindenkinek van valamilyen dilije – mosolygott a lány és Alnek feltűnt, hogy ilyenkor bájosan, mint egy cicának, összeszűkültek a szemei – és néha-néha mindenki bevállal rizikós dolgokat is. Biztosan maga is tudna mesélni…

Al elgondolkozva hümmögött.

– Nos, lenne egy pár izgalmas sztorim… – hazudta.

– Szóval, ezt a mostani munkát nem saját magam miatt, hanem meggyőződésből vállaltam el.

– Hát a meggyőződés pedig tényleg rizikós dolog.

Mielőtt Al bővebben kifejthette volna, mire is gondolt, Charlie érkezett vissza hozzájuk.

– Három ember, két szoba – mondta, de még ha neki is címezte, Scarlett mintha meg sem hallotta volna:

– Ez a banda vagy szervezet, amivel most mindannyian szembekerültünk, ősi, ókori, esetleg kőkori, történelem előtti tárgyakra specializálódott. A középkor és az azt követő időszak nem nagyon érdekli őket – magyarázta Scarlett a történésznek.

– Egy műkincstolvaj, orgazda hálózat? – kérdezte Al.

– Találkoztam már ilyen bandákkal – szúrta közbe Charlie. – Erőszakosak, el kell kerülni őket. Lopnak, rabolnak, néha ölnek is, de nem túl intelligensek, csak a pénzre hajtanak. Bármi áron, a kockázat felmérése nélkül.

– Ez a csapat más. Csak olyan tárgyakat keresnek, amelyek vélhetően valamilyen misztikus erővel vannak felruházva. Felkutatnak mindent, aminek bármi módon köze lehet a természetfelettihez, valamilyen isteni hatalom birtoklásához.

– Ezek szerint, ha ők is ráugrottak az atlantiszi kardra, akkor az is valamilyen hókuszpókusz fegyver lehet – elemezgetett Charlie. – A banda meg csak egy üzleti vállalkozás. Nem véletlenül próbálnak téged és minket is kiiktatni: el akarnak bánni a konkurenciával. Egyedül a saját üzleti érdekeik szerint járnak el.

– Na, ez azért nem nagyon vigasztal engem – jegyezte meg Al.

Charlie felmutatta a mágneskártyákat és elindultak, hogy megkeressék a szobáikat.

Már a hotel folyosóján jártak, a lágy lámpafényben a számozást figyelték.

– És kik ezek a te titkos megbízóid? – törte meg a fürkészés csendjét Charlie. – Áruld már el, kiknek dolgozol!

– Egy másik szervezet – vágta rá Scarlett.

– Aha?! – Charlie hangja gúnyosan csengett. – Igen. És…?

– A jófiúk. Ők azok, akik mindenhová a rosszak előtt akarnak odaérni. És ez általában sikerül is nekik.

– Mert persze nekik itt vagy te. De sablonos duma. Melyik rossz filmből csórtad ezt a szöveget?

Megérkeztek a szobáikhoz. Charlie odadobta az egyik kulcsot Alnek, aki lehúzta a kártyát és már benn is volt. Aztán átadta a másikat Scarlett-nek, aki úgy nyúlt a plasztiklapért, hogy a kezeik még véletlenül se érjenek egymáshoz. A lány is lehúzta a kártyát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Scarlett visszafordult Charlie-hoz.

– Igen, ott vagyok nekik én. Mert jól tudunk együtt dolgozni. És tudod, miért? Mert kölcsönös a bizalom közöttünk. Ritka ám az ilyen!

– De még milyen ritka! – válaszolta Charlie Scarlett hátának.

A lány belépett, de még egyszer visszafordult.

– Charlie, te is tartozol nekem egy válasszal. Te miért vagy itt? Hiszen élhetnéd a kényelmes, nagymenő életedet New Yorkban. Szóval, mit ajánl, kispajtás, miért jött ide?

Charlie persze értette a kérdés valódi tartalmát, hiszen a Tőzsdecápákból Gordon Gekko minden egyes sorát fejből fújta, de nem arra válaszolt.

– A kard miatt – vágta rá azonnal.

Scarlett azonban ismerte, tudta, hogy kitér a valódi válasz elől.

– Ne kamuzz. Mik a céljaid? Miért csinálod tulajdonképpen? Tudod, az élet, a múlt, a jövő, a Világmindenség… meg minden. Miért jöttél utánam?

Végtelennek tűnő pillanatokig néztek egymás szemébe, majd válasz nélkül hagyva Scarlett kérdéseit, Charlie bezárta maga mögött az ajtót. A lány csak állt, bámulta a fára felszögelt 42-es szobaszámot és Charlie el sem hangzott válaszán tűnődött.

Ekkor újra nyílt az ajtó és Scarlett nagy levegőt véve várta, mi fog történni. Al feje bukkant fel a nyílásban.

– Szerintem… már tudja a választ – felelt a szobatársa helyett.

 A lány bólintott és behúzta maga mögött az ajtót. A táskáját rádobta az ágyra, majd leült az ágy szélére és miközben a cuccait pakolta kifelé, Al mondatán gondolkozott. Nem is ismerte a tudóst, a tiszai menekülés óta csak pár mondatot váltottak egymással, azt is úgy, hogy Charlie nem tudott csendben maradni és állandóan közbeszólt. Mégis, Scarlett azt érezte, Wyman valahogyan kötődik Charlie-hoz, rajta keresztül pedig hozzá is. Különben miért dugta volna ki a fejét az ajtón, hogy Charlie helyett is szerelmet valljon neki? De vajon tényleg jól gondolja, hogy erről van szó? Még annyi év után is? Annyi jó nap, annyi vita és a szétválás után is? Vagy rosszul látja az egészet és csupán valami üzleti érdekből közeledett hozzá Charlie? Nem tudta… Nem volt biztos benne… Nem volt biztos magában…

Fáradtnak érezte magát, már nem fogott az agya. Folyton ugyanaz a gondolat keringett benne különböző módokon, különböző kérdések formájában: mit keres itt Charlie?

Fogalma sem volt, de tudta, hogy most nem rágódik tovább az ügyön. Levetkőzött és a fürdőszobába ment. Úgy döntött, egy hosszú, forró zuhanyzás után szundít majd valamennyit – az elkövetkező nap vagy napok úgyis választ adnak a kérdéseire. Legalábbis ebben reménykedett.

Két órával később a hotel kávézójának közepén Charlie és Al üldögéltek. Charlie előtt az asztalon egy pohár vörösbor, Al kezében jó erős kávé pihent. A terítőn szétterítve a szálloda levélpapírjára sebtében lefirkantott jegyzetek, amiket – míg társai az utazás és a hajnali csetepaté fáradalmait pihenték ki – Al még a lepakolást követő egy-két órában dobott össze. A fehér lapokon itt-ott a kávésbögre által rajzolt barna karikák virítottak.

Mindketten elmélyülten, szótlanul bámulták a papírokat. Al kortyolt egyet a kávéból és pár újabb megjegyzést firkantott az egyik lapra. Amint nem sokkal korábban beköltöztek a hotelbe, a történész azonnal, pillanatok alatt birtokba vette a szobát. Mire Charlie egyáltalán felmérte volna az egész helyiséget, a fürdőszobát, Al már szét is pakolt a kétágyas szoba távolabbi felében a polcszerű térelválasztó túloldalán. Charlie épphogy az ágyára dobta a táskáját, Al már egy nagy halom papírt rendezgetett és hozzákezdett a jegyzeteléshez, hogy legálabb azok az adataik, teóriáik megmaradjanak, amik még eddig a fejükben voltak.

Kettőjükön kívül még egy páran, barátok, barátnők, szeretők, gyerekes szülők beszélgettek, kávéztak, sütiztek a helyiségben, mialatt kölykeik a fal mellett felsorakoztatott, wifis számítógépekkel szórakoztak. A csendes félhomály, a rejtett hangszórókból lebegő halk zene kellemes hangulatot kölcsönzött a helyiségnek.

Al átfutotta a legfelső papírlapot, ráírt pár újabb megjegyzést, majd belekortyol a kávéjába – és ahogy a bögréjét felemelte, a hófehér papírlapon újabb barna karika vált láthatóvá.

– Szóval, mi volt közted és Scarlett között? – kérdezte váratlanul.

Charlie meglepődött, de számíthatott volna társa érdeklődésére, mert amióta húsz perccel azelőtt leültek az asztalhoz és Wyman hozzákezdett a jegyzetek hangos elemzéséhez, Charlie egyetlen szót sem szólt a témához. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy borospoharát forgatva min járhat az agya.

– Semmi különös. Nem is érdekes.

Al azonban nem elégedett meg ezzel a rövid válasszal.

– De bizony érdekes, mert úgy néz ki, hogy innentől kezdve egymásra vagyunk utalva. Az, hogy a Tisza-partról sikerült elmenekülnünk, még nem jelenti azt, hogy meg is úsztuk a dolgot. Ne legyenek illúzióid, ezek a fickók itt vannak az országban és szerintem most is éppen azon dolgoznak, hogy megtaláljanak bennünket. Persze sok szállodát, apartmant, szállást kellene lecsekkolniuk, de csak idő kérdése, hogy ideérjenek. És én akkor már egy repülőn vagy otthon, az íróasztalom mögött szeretnék üldögélni. Persze az atlantiszi karddal vagy az ahhoz vezető térképpel a kezemben.

– De miért lennénk mi érdekesek nekik? Mi a francot keresnének még rajtunk? A kikötőben minden cuccunkat kihalászták a tengerből. Tudhatják, hogy nincs már semmink. Mit keresnének rajtunk?

Al mutatóujjával megkopogtatta a halántékát.

– Információt. Olyat, amit nem írt le senki, de itt belül attól még létezik. Szóval, be kell látnod, csak úgy úszhatjuk meg ezt az egészet, ha megosztjuk a saját infóinkat a lánnyal. Cserébe ő mesél nekünk a titokzatos ellenfeleinkről, mert biztos vagyok benne, hogy nálunk sokkal többet tud róluk. Na, ezért ajánlott jó viszonyban lennünk Scarlett-tel.

– Akkor legyél jó viszonyban te! – válaszolta Charlie ingerülten. – A Scarlett-tel kötött szövetségek nem tartanak túl hosszú ideig, hidd el, Al!

– Mesélj!

– Szép volt, rövid volt. Ennyi volt. De egyébként is: miért kellene összeállnunk vele?

– Miért kellett utánamenned már a repülőtérnél?

Charlie nem válaszolt.

– Nem azért mentél utána – folytatta Al –, hogy találkozzál vele?

– Nem – vágta rá Charlie.

– Akkor? Volt egy tervünk, erre te felrúgtad.

– Nemtom. Ösztönös dolog volt. Rég láttam, kíváncsi voltam, hogy mit keres itt pont akkor, amikor mi is megérkezünk a reptérre.

– Úgy gondoltad, nem lehet véletlen?

– Miért? Te mire gondoltál volna?

– Én nem ismerem a lányt. És te mennyire?

Charlie nagyot sóhajtott: idegesítette Al kérdezősködése és igazából még ő sem volt tisztában a saját érzéseivel.

– Hagyjuk, jó? – próbálta lezárni a dolgot már sokadszorra. – Melózzunk inkább! Mit tudunk eddig?

Al lemondóan sóhajtott. Akkor majd a következő alkalommal.

– Oké, legyen! – mondta. – A kérdés így helyes: mink volt eddig? Volt… lehetett volna egy táskányi iratunk, amiből csupán egy szalvétára firkált ábra maradt. Volt egy kis angyalszobrunk és egy kitépett vendégkönyv lapunk, amik most ki tudja, kinek a kezében vannak. Ködös magyarázatok, lehetséges elméletek éppen léteznek, de konkrétan és két szóban: nincs semmink! Semmi, ami kézzelfogható.

Mindketten kortyoltak az italukból. Aztán ismét kortyoltak.

– Oké! Azért még nincs minden elveszve – szólt Charlie, miután a harmadik nyelet bort is végiggörgette a szájában. – Itt van nekünk Bob!

Fél perccel később már a fallal szemben, a komputerek egyike előtt ültek.

Bob a saját gépe előtt ügyködött – mostanra valószínűleg már szerzett egy új laptopot, mert a repedéseknek nyoma sem volt. Bob háta mögött egy restaurátor műhely tűnt fel: a polcokon sérült ókori szobrok, a földön egy nagyobb korinthoszi oszlopfő, az asztaloknál a kollégái ókori görög tárgyakat vettek kezelésbe.

– Szeva, Charlie, mi a helyzet Sir Prof? – köszönt az apró ember.

– Bob, gyors válaszokra lenne szükségünk.

– Azokból mindig van készenlétben – vigyorgott a barátja. – Szóval, a szoborra vésett szöveg arámi nyelven van írva. Beletelt egy kis időbe, mire kibogarásztuk, de imhol az jelentése: „Harcos testvérek őrzik őket, a bukottakat, de ó, vigyázzanak! Ne szabadítsák magukra a pusztulást, míg az Úr rendelése szerint újra el nem jő a fenevadak ideje!”

A kávézó férfi felszolgálója éppen üres tányérokat és csészéket pakolt le a mellettük álló asztalról. Aztán egy pillanatra megdermedt, még talán a keze is megremegett a levegőben, ahogy a drága porcelánon szikkadó sütimaradványokat egyensúlyozta. De ő nem a számítógép képernyőjét figyelte!

Az ajtóban Scarlett állt. Most azonban nem a testhez álló fekete lopakodócucc és nem is valami márkás melegítő feszült rajta. Könnyű, sportos ruhát öltött ugyan, ami nem túl hivalkodóan mégis elegáns volt, így visszafogottan sejttette Scarlett alakját. A lány a látványt megkoronázta azzal, hogy hosszú haját kiengedte és a barna tincsek áradata végigomlott a vállain egészen a háta közepéig, elől finoman elrejtve feszes mellei formáját. Lélegzetelállítóan tüneményes volt.

Csak éppen Charlie-ék nem figyeltek fel rá! Még akkor sem, amikor a lány a pincér vetkőztető tekintetétől kísérve kecses léptekkel a számítógépet bújók mögé sétált.

– Ez mit jelenthet, Bob, szerinted? – kérdezte Charlie.

Bob szemei tágra nyíltak, de a kisember nem Charlie-ra, hanem valahová a háta mögé nézett, amikor válaszolt.

– ’zannya! Ööö… azt, hogy nekem már soha nem lesz meg Scarlett? – nyögte. – Charles, lemaradtam volna valamiről?

Al és Charlie egyszerre fordultak hátra – és azonnal leesett az álluk!

– Helló, Bob! – Scarlett hangja szokatlanul bájosan csilingelt, Charlie valamilyen furcsa okból bele is borzongott.

– Helló, Scarbébi – élénkült fel Bob –, amikor legutoljára láttalak, még nem voltál ilyen jó csaj!

– Köszi. De nehogy azt hidd, hogy megúszod! Moszkva miatt még veled is számolok! – Scarlett hangja reszelőssé vált nem csak a fület, de a férfiúi önbecsülést is farigcsálta.

Bob bólogatott. Charlie közben még mindig alig tudott elszakadni a lány látványától.

– Moszkva nagy hiba volt, bébi. De már úgyis annyi év…

– Elegem van Moszkvából, Bob!  Nem érdekel a múlt! Vagyis a ti múltbeli… konfliktusotok… vagy mitek! És nem érdekel Moszkva sem! – kiáltotta Al egy szuszra és a szemei szikrát szórtak. – Az érdekel, hogy a szobor korábban feltűnhetett-e már valahol a feketepiacon. Vagy egy gyűjtőnél, egy kereskedőnél. És egyébként is: honnan származhat eredetileg?!

– Oké, főnök, oké! – csitította Bob. – A srácok szerint két, egymáshoz hasonló angyalszobor tűnt fel még az 1800-as évek végén egy törökországi bazárban. Úgy hírlik, anno ugyanaz a fickó vásárolta meg mindkettőt.

Régi, kopott fotót mutatott fel: századelejei ruhát viselő nő ült egy díszes fotelben, mellette zsinóros magyar nemesi öltözetben, karddal az oldalán egy bajuszos férfi állt büszke tartással.

– Sikerült egy képet találnom róla – folytatta rövid hatásszünet után Bob. – A neve…

– Gróf Magyarffy Ágoston – vágott közbe Al és örömében szélesen elmosolyodott

– I-igen, Magyarffy Ágoston, egy magyar nemes – válaszolta meglepetten Bob. – Én nemtom sajna, hogy ki a fene… De maga honnan sejtette, Al?

– Tudományos megérzés. Plusz némi korabeli divatismeret – felhúzta a szemöldökét és Charlie-ra nézett. – Nyomon vagyunk!

– Amit most Bob elmondott, eddig is tudtuk – mondta Charlie, de ő elfelejtett mosolyogni. – Csak egy fényképpel vagyunk beljebb. Tudjuk, hogyan nézett ki egy valószínűleg hatvan-hetven éve halott fickó. Ennyi.

Al erre nem tudott mit válaszolni. Scarlett odébb sétált és egy számot hívott a mobilján. Csak pár mondatot váltott halkan a vonal másik végén lévő valakivel és már le is tette. Mire visszafordult, Charlie állt előtte.  Mérgesen elkapta a lány karját. A hirtelen rántástól Scarlett megtántorodott és önkéntelenül is Charlie felé lépett, a haja Charlie vállára libbent. A testük csaknem összeért, már csak a pattogó szikrák hiányoztak közülük.

– Mit csinálsz? – sziszegte Charlie.

– Épp nektek segítek – válaszolt Scarlett és a hangja majdnem ugyanolyan lágyan csilingelt, mint a belépőjekor.

– Miben?

– Hogy végre előbbre jussatok és ne csak egy helyben toporzékoljatok.

– Toporzékoljunk?

– Persze. Egyszer Al kapja fel a vizet, utána te szorongatod véraláfutásosra a karomat…

Charlie szorítása enyhült, majd elengedte a lányt. Hátrébb lépett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte végül.

– Az emberemmel. Utánanéz ennek a Magyarffy grófnak.

– Rég halott. Ezt az embered nélkül is tudom. Talán él egy leszármazottja még valahol, aki segíthet.

Scarlett Charlie-ra mosolygott és közelebb lépett hozzá. De nem túlságosan közel.

– Ha él, hidd el, már várni fog bennünket.

– Bennünket…?

(folyt.)

– Először szerzünk egy autót, aztán keresünk valami szállást – jelentette ki Al és elővette a tárcáját.

Éppen kiléptek a budapesti repülőtér tranzitjából és az ismeretlen hellyel ismerkedve, komoly poggyász nélkül, egy-egy kisebb táskával a kezükben tébláboltak a visszhangos, néptelen várócsarnokban.

– Mindjárt jövök – szólt Al, miután megpillantotta az információs pultot.

Charlie úgy döntött, nem tart vele, és míg a tudós odasétált a már messziről mosolygó, kedves szőkeséghez, Charlie lehuppant a székek egyikére és álmosan nézelődni kezdett. Észrevett egy olcsó műanyag tollat a háttámla alá szorulva, felvette és az ujjai között szórakozottan pörgetni kezdte.

Szinte alig volt mozgás a csarnokban: az éjszakai műszakos takarítók szöszmötöltek a padlótisztító gépekkel, néhány külföldi turista böngészte karikás szemmel a fali menetrendet, féltucatnyi társuk pedig az itt-ott a műanyag széksorokon vagy azok alatt leheveredve várta a hajnali indulást.

Újabb gép érkezhetett, mert utasok sétáltak kifelé a folyosóról. Charlie egy darabig bambulva nézte őket, majd ráunt a karikás szemek és gyűrött arcok látványára és ismét a tollra koncentrált – ezért észre sem vette, hogy néhány öltönyös üzletember takarásában, sportos öltözetet viselve, sporttáskával a kezében, fejhallgatóval a fülén egy ismerős lány érkezett a csarnokba.

Charlie ránézett az információnál javában magyarázó Alre, aki bólogatva intett a szőkeségnek és elindult a közelben álló autókölcsönző pulthoz. Charlie visszapillantott az érkezőkre. De még így sem tűnt fel neki a lány, aki most a falnál álló italautomaták egyikéhez lépett. Pénzt dobott a gépbe, de alakját most éppen a mellette elcsoszogó takarítógép takarta el.

A műanyagflakonos üdítő hangos durranással gurult ki az automatából. A zenét hallgató, sportos lány, Scarlett lehajolt érte és a kupakot letekerve már indult is. Az autókölcsönző pultot vette célba. Ahogy belekortyolt az italába, körbenézett és már éppen Charlie-ra pillantott volna, amikor…

…Charlie az ujjai közt pörgetett tollat leejtette. Lehajolt utána. Aztán visszaült, szórakozottan tovább szórakozott a tollal és csak bambult kifelé a fejéből. Ekkor vette észre az automatától távolodó lányt. A haja copfban, baseball-sapka alá rejtve. Alakja sportos, feneke… hmm, teljesen rendben, és az összhatást csak javította ruganyos, de mégis vonzóan nőies mozgása. Charlie felállt és megbámulta, ahogy az autókölcsönző felé haladt. Az első pillanatban még nem volt biztos benne, de…

A lány egy lépéssel előbb ért a kölcsönzőhöz, mint Al, mire az angol természetesen előzékenyen intett neki.

Charlie szíve a torkában dobogott, a torka kiszáradt érezte, neki is be kellene dobnia némi aprót az italautomatába. Nem hitte volna… de mégis…?

Al mosolyogva váltott néhány szót a lánnyal, aki közben oldalra fordult és…

Charlie úgy érezte, a térdei elgyengülnek… még soha nem történt vele hasonló… de tudta, hogy nem téved. A sok év, ami elmúlt és…

Csak annyit látott, hogy Al udvariasan hátrébb lépett, de hogy az azt követő egy-két percben mi történt, arról fogalma sem volt. A felismerés teljesen padlóra tette, csak a szíve robbanásszerű dobogását hallotta a fülében…

…aztán arra eszmélt, hogy Scarlett mosolyogva búcsút int Alnek és pár pillanat múlva a reptér parkolója felé sietve eltűnik a szeme elől.

A tudós is gyorsan végzett és kezében az indítókulccsal visszasétált Charlie-hoz.

– Jelentkezzünk be egy szállodába, aztán reggel kipihenten felkutatjuk a Magyarffy-örököst. Nem tudom ugyan, hol kezdjük, de majd holnap... – kezdte, aztán észrevette, hogy Charlie egészen másra figyel. – Mi a baj?

Charlie elgondolkozva nézett a parkoló irányába. Alnek fogalma sem volt, hogy mi járhatott az agyában.

– Még nem tudom. De azt sem, hogy baj-e… A kardmániás szülinapos. Miről beszélgettetek? Ahol ő feltűnik, ott biztos, hogy előbb-utóbb kitör valamilyen balhé.

Al értetlenül nézett rá, nem tudta követni.

– A lány. Az autókölcsönzőnél. Miről beszélgettetek?

– Semmiről – vont vállat Al, de még mindig nem értette a dolgot. – Csak néhány udvarias szófordulat. Ennyi, semmi több.

Charlie felállt és elindult a lány után. Al egy pillanatig bizonytalankodott, de aztán követte.

– Nem lehet véletlen, hogy itt van, pontosan ugyanakkor, amikor mi is – gondolkodott Charlie hangosan. – Csakis valamilyen fontos dolog miatt jöhetett…

– Biztos, hogy ő az?

– Egy fegyver vagy műtárgy… – Charlie meg sem hallotta a történész kérdését.

– Lehet, hogy csak teljesen véletlenül akadtunk össze vele. Akárki is legyen az a lány…

Charlie megint nem figyelt a közbeszólásra.

– Ha ő itt van, akkor valami balhé biztos lesz… – ismételte Charlie vészjóslóan. – Anélkül sehonnan sem sikerül lelépnie…

– Oké és nekünk mi közünk van hozzá?

– Neked semmi – fordult Charlie a történész felé. – Nekem annál több…

– Moszkva? – Al most már végképp nem volt képben.

– Igen, Moszkva – válaszolta Charlie kurtán és elindult a parkoló irányába.

Al nem akart tovább kérdezősködni, egyértelmű volt, hogy Charlie számára kellemetlen a lányról és a vele való kapcsolatáról beszélnie ­– legyen vagy volt is az bármilyen fajta kapcsolat.

– Menjünk utána – szólt újra Charlie, amikor a parkolóban álló autókhoz értek. – Mindenképpen ki kell derítenünk, hogy mit keres itt. Éppen most.

– Nekünk Magyarffy után kell kutatnunk – akadékoskodott Al.

– Holnap. Éjszaka követjük Scarlettet, rájövünk, miért jött ide és hajnalra már vissza is érünk.

– Kipihenten kellene dolgoznunk.

– Én vezetek, megfigyelek, lopakodok, meg minden – vigyorodott el Charlie. – Te nyugodtan szunyókálj a kocsiban.

Al ellenérvei elfogytak. Nagyot sóhajtva bólintott: hát legyen, sokat nem veszíthetnek a dolgon, legfeljebb fáradtabban látnak neki a kutatásnak.

– Menjünk. Nem látom őt sehol, nehogy meglépjen előlünk – mondta Charlie, miközben a szemét körbejártatta a parkolóban.

Kevéssel később egy szürke, bérelt Opel fordult rá a reptérről kivezető útra.

Pár pillanatra megállt, amíg elengedett egy balról érkező éjszakai buszt, majd jobbra kanyarodott, aztán folyamatosan gyorsítva elhajtott. Tizenöt másodperc sem telt bele és egy másik, fehér Opel is megérkezett a kereszteződésbe. A forgalom igen gyér volt már ebben a hajnali órában, így az autó csak lassított, aztán a másik nyomában elhajtott jobbra.

A két jármű áthaladt a főváros utcáin. A fehér jó két-háromszáz méterre lemaradva követte a másikat: végighajtottak a repülőtérről a városközpont felé vezető úton, majd jobbra fordultak és a gyér forgalomban sikerült elcsípniük egy zöld hullámot, hogy megállás nélkül haladhassanak a Hungária körúton. Újabb jobbos letérés után ráhajtottak a várostól észak-keleti irányba távolodó sztráda kezdő szakaszára és végül a húszperces túra után elszáguldottak a Budapest határát jelző tábla mellett.

Az M3-as jelzésű autópályán elindultak egy olyan irányba, amiről hármuk közül egyedül a lány tudhatta, hogy hová is vezet pontosan.

Félórája ültek már szótlanul egymás mellett, mikorra Al megunta a forgalom és a felhők alól néha előbukkanó csillagok bámulását.

– Hogyan is van ez a dolog a lánnyal? – próbálkozott újra a volánt elfehéredő ujjakkal markoló Charlie-nál.

– Sehogy – válaszolt Charlie vonakodva. – Egy régi történet. Nem akarok róla beszélni.

– Elszúrtad?

Charlie szótlan maradt, csak a vállát vonta meg. Al pedig – ugyan nem értette, hogy ez beismerés vagy hanyag elutasítás volt-e – annyiban hagyta a dolgot és nem szólt többet.

Mindketten jól elvoltak a nagy szótlanságban. Biztos távolságban maradva követték Scarlett autóját és úgy tűnt számukra, a lánynak meg sem fordult a fejében, hogy bárki is követné az éjszakai forgalomban. Lassan, kényelmesen vezetett, nem tett váratlan kitérőket, nem is gyorsított hirtelen, így nem került túl nagy erőfeszítésbe a szemmel tartása.

 Aztán hajnali három óra felé Scarlett kiindexelt jobbra és lassan begurult egy sztrádamenti benzinkút parkolójába. Charlie követte és a lámpaoszlopok fényétől távol megállította a kölcsönzött Opelt. Scarlett kiszállt és besétált a kútra.

A motor elhalkult és a beállt csend egyre kínosabbá vált Charlie és Al számára is.

– Semmi különös egyébként – szólalt meg Charlie egy perc múlva, miközben elnyomott egy hosszú ásítást. – Ne gondolj szerelemre vagy házasságra, semmi hasonlóra. Olyanok voltunk, mint… – egy pillanatig gondolkodott, de nem jutott eszébe a megfelelő tévés páros. – Együtt dolgoztunk sokszor, voltak közös ügyeink, üzleteltünk néha, még hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.

Al bólogatva hallgatta. Azt felfogta, hogy Charlie a jó egy órával korábbi kíváncsiskodására próbált válaszolni, de arról fogalma sem volt, hogy mire akart kilyukadni.

– Megvan. Olyanok voltunk, mit Mulder és Scully – folytatta Charlie elgondolkodva. – Igen. Vagy Bones és Booth a Dr. Csontból. Vagy Castle és Beckett. Munkakapcsolat, szoros haverság, barátság, a szerelem ott lóg a levegőben. Érted. Mint amikor éveken keresztül minden néző azt várja, hogy mikor is csattan már el az a bizonyos csók a sorozat főhőse és főhősnője között. De végül aztán soha nem történik meg.

Al tovább bólogatott és szerette volna megkérdezni, hogy ki az a Mulder és Scully, meg a többiek, de már nem maradt rá ideje: Scarlett kávéspohárral és két Red Bull-lal a kezében kijött a kútról, visszaült a kocsijába és folytatta az útját. Charlie is indított és újabb, egy órás, néma csendben eltöltött idő várt rájuk az egyre forgalmasabb autópályán, ahol a növekvő forgalom fényei elrejtették őket Scarlett elől.

 A két Opel végül lehajtott a sztrádáról és már vörösödött az ég alja, amikor több, nehezen járható mellékúton is végigzötykölődve a lány végre lassított és félreállt. Charlie is a fékre lépett és lehúzódott. Egy kis falu határában jártak, Scarlett egy föld bekötőút mellett parkolt, Charlie jó száz méterrel hátrébb egy gyümölcsös mellől figyelte. Al időközben elszundított, Charlie úgy gondolta, elég lesz majd akkor felráznia, ha ténylegesen a végcéljukhoz érnek.

Scarlett előhalászott néhány papírlapot az irattartóból, átfutotta őket és mivel meggyőződött arról, hogy jó helyen jár, ismét indított. Opelje lassan begurult az aszfalttal párhuzamos földútra és az árterületen, a Tisza folyót határoló gát mellett haladt tovább.

Amint Scarlett autójának fényei eltűntek a bokrok között, Charlie is indított és a földúton óvatosan követni kezdte a másik autót. Al felébresztésével nem foglalkozott, hiszen a rossz állapotú út hamar kiverte az álmot a történész szeméből.

– Hol vagyunk? – kérdezte rekedten Al, ahogy kezdett magához térni, de csak Charlie bizonytalan vállrándítását kapta válaszként.

Jó tíz percet zötyögtek még a távolból figyelve Scarlett autójának porfelhőjét. Charlie kettesben lavírozott a hatalmas lyukak között és azt hitte, sosem érnek a földút végére.

– Mi a fenét csinálhat itt? – kérdezte hangosan gondolkodva.

Al nem figyelt: az ablakon kibámulva negyvennyolc óra alatt már a második gyönyörű pirkadatot figyelhette meg. A nap éppen felemelkedett a távoli horizont fölé: szinte másodpercről másodpercre követhető volt, hogyan kúszott egyre feljebb, hogy megkukkantsa maga alatt a világot; megtudja, minden maradt-e úgy, ahogy pár órával korábban a nyugati oldalon lebukva maga mögött hagyta.

Ahogy az úton haladtak, a magas bokrok közé rejtve Scarlett Opeljét pillantották meg. Charlie félreállt, kiszállt és benézett az autóba. Azt látta, amire számított: senkit. A lány lelépett.

Al a közelben futó gát felé mutatott. A magas fűben keskeny, egyemberes sávban valaki letaposta a növényeket, de csak pár perccel előzhette meg őket, mert az elhajlott fűszálak lassan, egymás után emelkedtek fel eredeti állapotukba.

Charlie elindult, de Al megelőzte. Scarlett nyomában szinte versengve siettek fel a földsáncra, mintha az elsőségért küzdenének, hogy vajon melyikük pillantja meg előbb a másik oldalon rejtőző titokzatos, vagyonokat, tudományos díjakat érő valamit – bármi is legyen az.

 A gát tetejére érve lehasaltak a magas fű biztonságába. Lent, a folyóparton – pontosabban az egykori folyóparton – impozáns látvány tárult eléjük. A Tisza egy szakaszát hatalmas acéllemezekkel zárták le a hömpölygő víz elől és a sáros, iszapos talajon szabályos, régészeti feltárási területet alakítottak ki. Fent, a száraz folyóparton hosszú drótkerítéssel megtoldott, BYO-SPHERE felirattal matricázott konténerek sora állt – így az egész régészeti területet lezárták az esetleges kíváncsiskodók elől. Szintén a biztonság vagy az éjszakai munka megkönnyítése miatt egész halom reflektort irányítottak a mederre, amelyek lent, vagy hét-nyolc méterrel Charlie-ék alatt ásószerszámokat, ládákat és egy sáros kis Bobcat munkagépet világítottak meg. Egyetlen, álmosképű, a legszélső konténer mellett cigiző férfit leszámítva egy árva lélek sem mutatkozott a terepen.

– Oda nézz! – Al már megint Charlie-t megelőzve szúrta ki a lényeges dolgot.

Velük szemben, félig az egykori mederben, félig a parton hatalmas fűzfa állt. A gyökérzetét szinte teljesen kiásták, a kisebb gyökereket fűrésszel elvagdosták. A vaskosabbakat egy hiábavaló próbálkozás emlékeiként friss fűrésznyomok csúfították el:

– Mi a…? – szólt Charlie meglepetten.

Al épp a fűzfa árnyékban bújó gyökerek közé meresztette a szemét, így most a gát belső oldalán lefelé kúszó Charlie szúrta ki a környezetbe egyáltalán nem illő valamit.  Pontosabban a környezetbe nem illő karcsú, ruganyos mozgású valakit, aki váratlanul tűnt fel a fűben és hangtalanul iramodott a lezárt terület felé. Meg sem állt, nem is lassított, egy ugrással átvetette magát a kerítés felett és már bent is volt az ásatáson.

– Nézd már – ütögette meg Charlie Al vállát, de már a történésznek is feltűnt az árnyéktól árnyékig lopakodó alak.

– Scarlett, igaz? – kérdezte. – Nem tudom, mi történt köztetek, de szerintem hiba volt elengedned.

– Mondtam már, hogy nem volt köztünk semmi – kapta fel a vizet Charlie.

Kúszva megindultak lefelé, de nem vették le a szemüket a cigiző fickóról, akinek láthatóan még nem tűnt fel a lány akciója. Scarlett időközben a fűzfához ért és már a törzs előtt állva a gyökereket vette szemügyre.

– Úgy tűnik, valami van a fa alatt – mondta Al, ahogy a kerítéshez értek. – Innen már látni. Mintha valamilyen nagy ládaszerűség szorult volna be oda.

Charlie átpréselte magát a kerítésen talált kis résen és közelebb lopakodott, egészen a Bobcatig. Al kint maradt, még mindig a cigifüstbe feledkezett férfit figyelve.

Charlie lekuporodott a gép mellé; ezen a helyen sem a lány, sem pedig fent, a folyóparton állók nem szúrhatták ki. Scarlett befejezte a terepszemlét, majd bemászott a fa gyökerei közé. A sűrű gyökérágak azonban megakadályozták, hogy mélyre juthasson, így képtelen volt beljebb préselődni és a feneke, a lábai végül mind kinn maradtak. Charlie pár pillanatig belefeledkezett a kellemes látványba és megállapította: a lány előnyös adottságai az elmúlt évek alatt sem változtak.

Az álmosan nézelődő férfi még egy utolsót szívott a cigiből, majd eldobta a csikket és elindult a töltés felé. Scarlett még mindig a gyökerek között matatott, Charlie pedig őt figyelte, így egyedül Alnek tűnt fel a fickó sétája, majd az a pick-up Hummer 2-es, ami fél perccel később tűnt fel a töltés tetején. Mialatt a férfi kényelmes léptekkel felcaplatott, hogy ott várja be a terepjárót, Al sziszegve próbált jelezni a Bobcat mögött gubbasztó Charlie-nak. Harmadik próbálkozásra sikerrel is járt.

– Mi van? – kérdezte Charlie suttogva.

Al válasz helyett felmutatott a gát tetejére. A Hummerből régi rossz ismerősük, Hrotti és pár embere szálltak ki.

– Kicsi a világ! Túl kicsi kettőnknek! – morogta maga elé Charlie mérgesen.

Remélte, a görög autós üldözés után végre megszabadultak a skandinávtól, ám azt még rémálmában sem gondolta volna, hogy alig fél nappal később egy teljesen más ügy miatt véletlenül újra összefutnak vele.

Eddig nem hitt az ilyesmiben, de most úgy érezte, odafentről valaki belenyúlkálgat a lentiek dolgaiba!

Al mutogatva próbálta indulásra bírni Charlie-t, de ő hevesen gesztikulálva jelezte: késő, ha elindul visszafelé, biztosan észreveszik! Hrotti és emberei már a konténereknél jártak és lefelé, az ásatási területre tartottak. Charlie felmarkolt pár sáros kavicsot és egyesével Scarlett felé kezdte dobálni őket. Az első és a második a gyökerek közt koppant, de a harmadik pontosan telibe találta Scarlett fenekét. A lány egy pillanatra abbahagyta a matatást, majd tolatva félig kimászott és hátra nézett. Hrotti az embereivel egy fémlétrán lejutott a sáros mederbe és társalogva közeledtek a fűzfához. A konténerekből több tudósforma férfi is csatlakozott Hrottihoz, aki a régészek kopaszodó vezetőjével kezdett el beszélgetni a kutatás állapotáról.

Ahogy egyre közeledtek feléje, Charlie hadonászva próbált Scarlett-nek jelezni. A lány felfigyelt rá, a szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a Bobcat mögött megbújó Charlie-t. Charlie nagy élvezettel figyelte őt abban a két másodpercben, ami alatt a lány arcára egymás után ült ki a meglepődés, a csodálkozás, majd aztán a viszontlátás öröme, hogy aztán mindez végül a tanácstalanság és a düh kifejezésében teljesedjen ki.

Scarlett ajkai hangtalanul formázták a szavakat:

– Charlie, te mi a fenét…?

Ekkor vette észre a közeledő csoportot és míg Charlie szinte a nedves talajba süllyedt, hogy Hrottiék ne vegyék észre, a lány – mivel látta, hogy nincs menekülési lehetősége – ismét megpróbálta bepréselni magát a gyökerek közé. Charlie elmosolyodott. Mialatt elsétáltak mellette, hallotta a régészek főnökének magyar akcentussal beszélt angolját:

–… és nem hittük volna, hogy ilyen jellegű akadályba ütközünk. Még ma délelőtt meghozzák a speciális vágót és akkor kiszabadítjuk a koporsót.

A csoport egyre közeledett a fűzfához – valamint Scarlett hátsó feléhez.

És amikor Hrotti a tudós magyarázatát hallgatva szórakozottan felemelt egy ásót az ott heverő halomból…

– Hé, szőke! Kétféle ember él ezen a világon! – hallatszott egy hangos kiáltás a hátuk mögül. – Az egyik mindent túlél, míg a másik sírokat ás. Te ásol! 

A csoport meglepetten megállt és mindannyian visszafordultak, néhányan a fegyverükért nyúltak. Tőlük jó húsz méterre, a Bobcat mellett egy fiatal fickó állt kihívó, de várakozó testtartással és éppen Hrottival nézett farkasszemet.

– Ő nem a mi emberünk – szögezte le a kutatás vezetője.

Hrotti hunyorogva figyelte a hirtelen felbukkant, sáros férfit. Felismerte az arcot! Már éppen visszaszólt volna, de Charlie még nem fejezte be.

– Hé, tudod, mi vagy te? Egy rohadt, mocskos…– kezdte. De lövések fojtották belé a szót és egy repülő ásó épphogy csak elkerülte a fejét.

Futásnak eredt a kerítés túloldalán, a fűben rettegve bújó Al felé, miközben két, pisztolyos, nagydarab szekrény eredt a nyomába. A nagy kavarodásban mindenki számára fontosabb lett a kerítés felé iszkoló idegen, mint a fűzfa gyökerei és a köztük rejtőző faláda, így Scarlettnek néhány horzsolás árán sikerült észrevétlenül kigyűrnie magát a rejtekhelyéről. Az árnyékban elsurrant a drótkerítésig, átmászott rajta és már rohant is a töltés, a bérelt kocsija felé. 

Charlie körül lövedékek süvítettek, de ő hátra sem mert pillantani, csak szedte a lábát, majd szinte átvetődött a kerítésen tátongó lyukon, ahol pár perccel ezelőtt még csak nagy nehezen tudta bepréselni magát. Ruhareccsenés, éles fájdalom és a derekán valami melegség kísérte a műveletet, de Charlie fel sem vette a dolgot, futott tovább. Al már ott lihegett mellette, mialatt felküzdötték magukat a gát töltésén, majd lebotladoztak a túlsó oldalon. Újabb lövedékek süvítettek el mellettük, Charlie félve visszanézett és a két fegyverest pillantotta meg a gát tetején. 

A bokrok közül hirtelen Scarlett ugrott elő; alig kapott már levegőt, de egy éles sikításra még futotta az erejéből.

– Mi a francot csinálsz?! – kiáltott rá Charlie, miközben remegő lábai csaknem összecsuklottak alatta. – Azt akarod, hogy infarktust kapjak?

Alre nézett, aki éppen a szíve tájékát masszírozta.

– Kapjunk – helyesbített Charlie.

– Te mi a francot csinálsz itt? – vágott vissza a lány. – Követsz, vagy mi?

Az újabb, gyanús süvítő hangok és tompa puffanások arra ösztökélték őket, hogy még gyorsabban fussanak.

– Tudományos kutatást végzünk – lihegte Charlie kis idővel és ötven méterrel később.

– A seggemen? – lihegte vissza a lány.

– Történelmi kutatás – lihegett közbe Al.

– Ő ki? – kérdezte Scarlett Alre pillantva.

A soron következő lövések éppen előttük csapódtak be a bokroknál álló szürke Opelbe. A bal hátsó gumi szép gyorsan, pár másodperc alatt le is eresztett.

– Al Wyman – dőlt a motorháztetőre Al a végét járva – történelem szakértő és hadtörténész.

– Örvendek – válaszolta Scarlett. – Milyen hülyeségbe rángatta bele magát?

– Inkább a kocsit nyisd! A miénknek annyi! – kiáltotta Charlie, ahogy ismét meglátta a magas fűben feléjük vágtató üldözőiket.

 – Talán légy szíves, drágám, vagy valami hasonló!

Gombnyomásra nyílt a központi zár, Scarlett a vezető-, Charlie az anyósülésre vágódott be. A lány meg sem várta, hogy a hátuk mögött Al becsapja az ajtót, beletaposott a gázba, a kerekek kipörögtek és az autó nagyokat zöttyenve elszáguldott a rozzant földúton.

– Legalább megszabadulok a vesekövemtől – röhögött Charlie és lefejelte a kocsiajtót.

Hrotti emberei kiértek az útra, de már látták, hogy ezt a sprintet elvesztették. Egy-két lövést becsületből még leadtak az autó után, aztán tárat cseréltek és elindultak vissza, a feltárási területre. Tudták, hogy Hrotti, de még inkább Maxim kissé morcos lesz az újabb fiaskó miatt.

 

A hófehér magánjet nagy sebességgel hasította a levegőt: mintha giccses eperhab felett repülne, a felkelő nap vörösre festette a felhőket. Az égi hajnal e romantikus színpompáját bármely átlagos utazó mély sóhajjal és hosszú „hűűűűűűűűűű”-vel konstatálta volna, ám a pompás napfelkelte valami egészen mást juttatott a jet utasának eszébe, Számára egy új kezdet, egy megerősödő hatalom és a mindent elérő akarat fénye tört utat a horizont felett!

Maxim kényelmes foteljéből nézett kifelé az apró ablakon, rajta kívül csak Grigorii üldögélt bent, de ő csendben meghúzódott a háttérben. Maxim egy almát tartott a markában és azt dobálta felfelé, majd kapta el újra és újra. A ritka, idilli események egyike volt ez a pár perc a számára, a nyugalom kis időszaka, amikor az egyébként szinte minimális időt alvó férfi kikapcsolódhatott a maga és a szolgált szervezet által diktált hajszából.  A feleségére gondolt, a lányaira és…

Az idilli pillanatok már el is múltak: a csendet az asztalon álló monitor halk bekapcsolódása zavarta meg. A képernyőn Hrotti arca tűnt fel.

– Ismét akadt egy kis gondunk, uram – vágott bele kertelés nélkül, tudta, hogy főnöke az eddigi balfogások után már nem tűrné a mellébeszélést.

– Miért nem lepődöm meg rajta? – kérdezte szokatlanul nyugodtan Maxim.

– A szakemberek nemsokára feltárják a sírt. De… nem tudjuk honnan – akarata ellenére a nagydarab skandináv mégis elbizonytalanodott –, honnan tudhattak rólunk… de… megint feltűntek…

– Kicsodák? – Maxim rosszat sejtve hajolt előrébb.    

– A New York-i fickó meg az az angol tudós. Akik… khm… Görögországban kicsúsztak a kezeink közül és…

– Görögországban is. Ne okozzon nekem csalódást, Hrotti! Állítsa már végre le őket!

– …és még valaki beleköpött a levesünkbe… – Hrotti nagy levegőt vett – a műkincstolvaj nő.

Maxim hátradőlt és megpróbált uralkodni magán. A gép közben lassú fordulóba kezdett, az orrát észak-kelet felé állította be: az utastér lassan árnyékba borult.

– Úgy látom, nekem kell kézbe vennem ezt az ügyet – mondta Maxim lassan, tagoltan.

– Meg tudom oldani, uram – válaszolt Hrotti idegesen.

– Ha jól emlékszem, ezt már mondta korábban is.

Maxim monitorán egy kis ablakban bejövő hívást jelent meg. Maxim minden magyarázat nélkül bontotta Hrotti hívását: egy újabb felugró ablakban Indurasen Svensson arca tűnt fel. Maxim az asztalra tette az almát.

– Maxim… – kezdte jelentőségteljes hangsúllyal az idősebb férfi.

– Herre Svensson?

– Tudja, Maxim, a mi szervezetünk nem másért, mint azért jött létre bő száz évvel ezelőtt, hogy új irányt mutassunk az emberiségnek, mert a hátuk mögött több évezrednyi történelemmel, testvéreink még mindig sötétben kóvályognak…

Maxim fürkésző tekintettel figyelte, hogy a várhatóan bő lére eresztett bevezető után hová fog kilyukadni Svensson.

– Az időszámítás kezdetén a maga vér szerinti őse, a hatalmas termetű Maximinus Thrax cézár erős kézzel uralkodva, gigászi testi erejét is kihasználva tartott rendet a birodalmában – folytatta a másik, mintha történelem leckét tartana korán reggel, a nulladik órában. – A mi célunk nem kevesebb, sőt, még ennél is nagyra törőbb: egy új, mindenek felett álló birodalom oszlopainak felállítása és az azt követő világrend biztonságának szavatolása. Ugye, ért engem… fiam?

Maxim bólintott.

– Tökéletesen tisztában vagyok vele.

– A mi nagyságunk az erőnk, Maxim. Én támogatom magát, de mint tudja, ez nem mondható el szervezetünk összes vezetőjéről. Ők aggódva figyelik a fejleményeket, legfőképp a New York- i leszámolást követően. Kérem, Maxim, biztosítson – ne a szervezetet, hanem személyesen engem, aki már szinte gyermekkora óta ön mellett állok –, hogy mindent a kezében tart. Emlékezzen Thrax császárra! Másokat semmibe véve próbált egymagában túl magasra törni… és végül saját társai vetettek véget az uralkodásának!

Maxim türelmetlenül dobolni kezdett az ujjaival a gazdagon erezett asztallapon.

– Biztos lehet a lojalitásomban, Herre Svensson.

– Nekem ennyi elég – válaszolt Svensson és bontotta a vonalat.

Maxim megnyomta a belső kommunikációs terminál gombját.

– Forduljanak vissza, kapitány, megváltozott az úticélunk – utasította a pilótát, majd kikapcsolta a terminált.

Az én célom azonban változatlan – tette hozzá magában.

Hátradőlt a kényelmes fotelben, miközben jobb kezét az asztalon nyugtatta. Kinézett az ablakon. Odakint a felhők már ledobták vörös maszkjukat, a nap a horizont fölé emelkedett és egyre erősebb fénnyel világította meg a lent elterülő világot. Maxim szórakozottan dobolt az ujjaival, aztán az almáért nyúlt. Pár pillanatig tanulmányozta a fényes, hibátlanul piros felületet, majd mindkét kezével megfogta, hüvelykujjait a szár részénél lefelé nyomta, ujjaival pedig körbeölelte a gyümölcsöt. Csak egy apró, teljesen hétköznapi mozdulat volt, Maxim számára azonban nem csupán az átlagembernél nagyobb testi erő, hanem valami más, jóval szokatlanabb dolog is a segítségére volt ahhoz, hogy tökéletes, két fél darabra törje az almát…

Az árnyékban lévő fedélzeten csak a kettéhasadó gyümölcs reccsenése hallatszott.

– Egy fél almát? – kérdezte Maxim a még mindig szótlanul üldögélő Grigorii-tól.

Grigorii udvariasan nemet intett – Maxim pedig egy, a monogramjával hímzett textilkendőt vett elő, hogy először a jobb, majd a bal kezén alaposan megtörölje az almalétől ragacsos ujjait.

A hüvelykkel kezdte, a mutatóval és a középsővel folytatta. A gyűrűsujjnál egy kicsit elidőzött, majd a kisujj következett, aztán rátért a már kisgyerekkorában is csak sámáncsontnak becézett, csenevészre fejlődött hatodik ujjára is és azt is tisztára törölte.

(folyt.)